Diáktanács irodája

Az intézet épülete végtelenül barátságos óriásként emelkedett fölém. Oldalán borostyán futott fel. Rengeteg borostyán, mely nem csak a falakba kapaszkodott erősen, hanem az időbe is. Foglyul ejtette, s engedte, hogy ránehezedjen súlyával a látogatóra. Valóban érezhető volt. Mesebeli kastélyba érkeztem.
~ Bárcsak hercegnő volnék, igaz? ~ Megmosolyogtam képzelgéseim, s magát az épületet is így köszöntöttem kedvesen. Belső terében sem csalódtam. Elvarázsolt a rengeteg lakkozott, művészi faragású faburkolat. Szinte itta magába a hely a történelmet. Minden benne megforduló kis történetet. Ezt betegségem; képességem nélkül is éreztem. De az elágazó lépcsőfeljárónál megtört egy pillanatra a varázs, képzeletem visszazuhant a hétköznapok sivár, nyomasztó problémái közé. Fogalmam sem volt merre induljak tovább, s az épület méretei egyre inkább felébresztették frusztrációimat is. El fogok tévedni.
Elővettem a papírkötegem, mellyel jöttem, s végül döntöttem, mivel kellene kezdenem.

Kedves Noel Patton!

Üdvözöllek a Xavier intézet diákjai között! Kérlek, amint megérkeztél, fáradj be az irodámba, hogy minden szükséges információt megkaphass, amivel ittlétedet megkönnyíthetjük!

Üdvözlettel:
Cristopher W. Somerset,
a Diáktanács elnöke

Már csak meg kellett találnom a megemlített irodát. Egyetlen magam után húzott útitáskám felcipeltem az emeletre, s ott megpróbáltam eligazodni a néhol feltüntetett táblácskák alapján. Kis önbizalmat erőltettem magamra, igyekeztem nem annyira szörnyen elesettnek tűnni, mint amilyennek éreztem magam. Néha elsétáltam egy-egy halkan beszélgető páros mellett, de nem mertem útbaigazítást kérni, inkább úgy tettem, mintha tökéletesen tudnám hova is visznek lábaim. Valamiért a végén már egészen szellemnek éreztem magam, aki nincs is jelen. Kénytelen voltam egy kisebb keresgélés után megállni és erőt gyűjteni a megszólalásra. Úgyis szükségem lesz rá, ha elérem úti célom. Közben egy fiú fordult be a folyosóra, és sietett el mellettem. Mintha észre sem vett volna. Elhatároztam, hogy megállítom a következő embert, aki velem szembe jön. El is indultam arrafelé, ahonnan a korábbi fiú érkezett. Táskám kerekei halkan súrlódtak a parkettákhoz, egészen elmerültem a meditatív hangjában, így kissé megrémültem, mikor újra megjelent a korábban elszáguldó srác, s szinte mozdulatra pontosan ugyanúgy távozott, mint az előbb. A szívemhez kaptam, és akkor vettem észre a mellettem lévő ajtón a kiírást. Megérkeztem. Nagylevegő. Gyorsan megigazítottam oldalt fonott, szélfútta tincseim, és bekopogtam. Reméltem nem lesz zárva.

Épp a kémia korrepetálások óraterveit írom, mikor kopogtatnak az irodám ajtaján. Felsandítok a papírjaim közül, majd gyorsan összerendezem őket, és az asztal szélére helyezem el.
- Szabad!
Mikor meglátom, ki érkezett meg, felállok az asztalomtól, és azt megkerülve kezet nyújtok a leányzónak.
- Szervusz! Cristopher William Somerset. Üdvözöllek iskolánkban! Kérlek, foglalj helyet! - intek az asztalom előtt lévő székre, én pedig visszaülök az asztalom mögé.
Előveszek egy adag papírlapot és egy tollat, majd magam elő teszem az asztalra. Összekulcsoom a kezeimet magam előtt, ahogy finoman előredőlve megtámaszkodom az asztalon.
- Milyen volt az utad?
Folyamatosan figyelem a reakcióit, hiszen nincs igazán előszűrés az iskolába. Ezáltal muszáj érkezésük után ellenőrizni őket. Arról nem is beszélve, hogy mindenki - főleg a diákok - egyéni bánásmódot igényel.

Az engedélyt hallva lenyomtam finoman a kilincset és hangtalanul beléptem a szobába. A diáktanács elnöke máris elém sietett, hogy kezet rázzon velem. Kézfogása magabiztos volt, ezzel szemben enyém, mint mindig, gyenge volt és puha. Túl gyorsan történt ahhoz, hogy le tudjam futtatni fejben ezt a gesztust, hogy mi módon is kellene alkalmaznom, vigyek egy kis tartást az egészbe. Nem számítottam rá, mert az etikett azt diktálta a hölgy nyújt kezet először, ha óhajtja, de úgy tűnik a diáktanács elnökének címe ezt felülírta. Ez egyértelműsítette számomra, hogy kissé komolyabb ez a titulus, mint naivan gondoltam. Későbbi hatalmat sugárzó viselkedése is ezt támasztotta alá bennem.
- Szia. Noel Patton. - üdvözöltem én is halovány bizonytalansággal. Közben szívem dobbanásai egyre ütemesebben követték egymást. Nem akartam rossz benyomást kelteni elsőre, de tartottam tőle, hogy máris elindultam a lejtőn. Tekintetemmel követtem, ahogy visszaült az asztalához, s kissé megkésve kaptam észbe, hogy helyet kellene foglalnom nekem is. Gyorsan megemeltem az útitáskám a fülétől, és súlya miatt lábamnak támasztva léptem vele a székhez. Nem akartam hangosan végighúzni a padlón. Valamiért udvariatlanságnak éreztem.
Földig érő sárga ruhám minél kevesebb gyűrődésére figyelve foglaltam helyet vele szemben, s kezeim ölemben összekulcsoltam.
- Kicsit hosszú, de végre itt vagyok, köszönöm. - mosolyogtam rá megkönnyebbülve, izgatott, félénken és máris egy csöppet zavarban. Nem is tudtam mit mondhatnék még hirtelen, így tekintetem visszakalandozott ruhám apró, lila virágokat formáló mintáiba merült kezeimre.

Eleresztek egy elnéző mosolyt, mikor látom, mennyire kezd zavarban lenni. Lazítandó a hangulaton, mosolyogva legyintek egyet.
- Ugyan, ne légy zavarban! Ez nem kihallgatás, csak szeretnélek jobban megismerni! Hm, várj csak!
Felállok a székről, és a bárszekrényhez sétálok. Egy kancsóból töltök némi vizet egy pohárba, majd Noelhez sétálok vele, és átnyújtom.
- A hosszú út után biztosan jól fog esni.
Megvárom, míg iszik, addig félre tolom magam elől a papírokat, és a tollat is arrébb rakom. Felismerve, hogy most a jó kapcsolat kiépítéséhez kevésbé hivatalos hozzáállás szükségeltetik, váltok egy kicsit a stílusomon.
- Kérlek, mesélj egy kicsit magadról! Nem akarok faggatózni, ahogy jól esik és ami eszedbe jut, mond bátran!
Ujjbegyeimet magam előtt összeérintve, egyenes háttal, alkarommal az asztalon támaszkodva figyelek. ARcomon barátságos mosoly, szemeimben kiváncsiság.

Őszintén meglepett a figyelmessége a vízzel. Valóban, talán nem kellett már sok a torkom kiszáradásáig, nálam ez könnyen bekövetkezhetett stresszes helyzetben, de ezt a lehetőséget meg is előztük. Amíg elvettem tőle a poharat lejátszottam fejemben a megannyi filmből ismert jelenetet, mikor a cég feje, a komoly, tiszteletben álló nagy ember itallal kínálja az elképesző bárszekrényéből a vendégét. Ez ugyanolyan volt, csak kicsiben. Mondjuk sokszor láthattam apám is ebben a szituációban. Nagyon élveztem a helyzetet, hogy most én is megélhettem a vendég szemszögéből, ráadásul ártatlan vízzel. Azt hiszem nem nehéz engem lenyűgőzni, mert az Elnöknek máris sikerült.
- Köszönöm szépen. - háláltam meg dallamos hangon, s mosolyogtam csillogó tekintettel vissza rá, majd kortyoltam kettőt. Most már saját kezeim helyett a poharat szorongathattam az ölemben.
"Mesélj magadról!" Borzasztó kérés. Hogy én konkrétum nélkül mondjak magamról bármit is? Még ha kérdeznek sem szokott túl bőbeszédűre sikeredni a válaszom! A fogaskerekek buzgó munkába láttak, s igyekeztem összeszedni valami normális információt magamról, ami számíthat valamit és érdekelheti. Dehát mi érdekelne bárkit is rólam?
- Kanadából jöttem, eddig magánsuliba jártam. - nagy levegőt vettem és eltöprengtem mi is következzen. Ilyenkor felettébb tudtam irigyelni a bőbeszédű, pattogós, könnyed embereket.
- Azt hiszem három éve bukkant fel a... - itt tartottam egy kis szünetet, mielőtt bizonytalanul kiejtettem a következő szót. - képességem. - Közben kérdőn rá pillantottam, mintha megerősítést várnék, hogy nem mondtam-e butaságot. Valahogy a betegség kifejezés jobban illett rá. - Reméltem, hogy majd itt valahogy megtanulhatom kezelni. - Ahogy végigmértem alakját, tartását, barátságos arcát egyre növekedett rajtam a nyomás. Lenyűgözött a kedvessége és türelme, és én nem akartam ezt nehézkes természetemmel lerombolni. Lehet a helyzet, a hangulat, a helyszín volt rám olyan hatással, hogy még nehezebben ment a kommunikáció, mint álltalában. Pedig ő "csak" egy diák volt. Mi lesz velem a tanárokkal szemben?
- Hoztam mindenféle papírt; a beiratkozást, meg még ami szükséges, hol kell intézni? - hoztam fel gyorsan egy új témát, ahogy eszembe jutott, hátha menthetem még a menthetőt. Ezzel ha nem más, legalább a létfontosságú információk cseréjét elősegítettem, utána hamar megszabadíthatom magamtól.

Elégedetten konstatálom, az udvariasság és a figyelem kellően megillette ahhoz, hogy már csak rám figyeljen, ne pedig saját zavarára. Persze nem kizárt, hogy a víz is segíti a beszélőkéjét.
- Nagyon szívesen. Ha kérsz még, szólj bátran!
Megvárom, míg kivégzi azt az egy pohár vizet, aztán ismét előredőlök az asztal felett, és mélyen a lány szemébe nézek. Bizalmas hangon folytatom, ahogy azt ilyenkor illik.
- Szeretném, ha tudnád, hozzám bármikor bármilyen ügyben fordulhatsz. Ezért arra kérlek, légy velem teljesen őszinte! Rendben?
Mikor megemlíti Kanadát, eszembe jut, hogy néhány honfitársunk még a létezését is kétségbe vonja. Legalábbis azt mindenképpen, hogy ott esetleg emberek is élhetnek. Velük szemben én észben tartom, hogy kiváló gyáraink vannak arrafelé. Ha kint hidegebb van, kevesebbet kell költeni a gépek hűtésére. Egyszerű, praktikus megoldás.
- Mond csak, a családodban vagy a baráti körödben vannak más mutánsok is? Nálad hogyan mutatkozott meg elsőre? Segített valaki feldolgozni, vagy egyedül kellett megbírkóznod vele?
Szépen sorban teszem fel a kérdéseimet, hagyok időt, hogy megválaszolja őket. Közben folyamatosan figyelem a mimikáját, testtartását. Bár eddig úgy érzem, abszolút aláveti magát az irányításomnak, mégis nem ez lenne a cél. Vagy nem csak ez. Igyekszem segíteni, hogy ellazuljon, és ne érezze feszélyezve magát.
- Kérlek, majd emlékeztess, hogy valami nassolnivalót mindenképpen be kell szereznem ide! Mondjuk édes sütit - mondom, és elvigyorodom - Nem árt, ha van mivel megkínálni a hosszú utat megtett vendégeket. A papírokat kitöltve itt hagyhatod nálam. Egy részét elrendezem, a többit pedig majd beviszem az igazgatónőnek.

- Persze! - vágtam rá rögtön. ~Eszembe sem jutna nem őszintének lenni!~
- Nem, nincsenek mutánsok. Csak én. - feleltem, miközben ölemben forgattam a poharat. - Régebben egy rövid ideig volt egy mutáns barátom, de már nem tartom vele a kapcsolatot sajnos. - Félve pillantottam fel rá, reméltem nem következik ugyanaz, mint otthon. Én tudtam, hogy neki abszolút semmi köze sem volt ahhoz, hogy megjelent ez a képesség nálam. De ha most ő is tenne valami hasonló megjegyzést, mint szüleim, megijednék. Szerencsére ennek igazából nem nagyon láttam esélyét. Hiszen butaság ez az egész. Igyekeztem is gyorsan elterelni a gondolataimat ebből a mederből.
- Azt hiszem a tárgyak, helyek múltját érzékelem, ha jól gondolom, de nem vagyok benne teljesen biztos. - vallotta be őszintén. - Amikor először megjelent sajnos használhatatlanná váltam, mert összezavarodott körülöttem minden. Azóta sem vagyok képes irányítani, ha rám tör elvesztem. Teljesen kiszámíthatatlan.
Tekintetem a papírkupacon időzött, melyet korábban rendezgetett. Mimikám inkább befelé fordulásom tükrözte, míg végül csupán egy egyszerű mondattal válaszoltam az utolsó kérdésére.
- És a segítség eddig nem igazán volt segítség. - hangomban alig érzékelhető szomorúság csengett, de arcom újra feléledt, s mosolyom egyre sugárzóbbá vált, miután az édes sütiket említette. Nagyon szimpatikus volt az Elnök. Sajnos a nevére nem emlékeztem, mikor említette ahogy egyik fülemen be, a másikon ki is ment. Akkor a kézfogásba fektettem minden koncentrációm. És hiába. Kitoltam magammal. Megpróbáltam hát meglesni, hátha ki van írva valahol. Közben vidáman viszonoztam vigyorát és sűrűn bólogattam.
- Az nagyon jó ötlet. Szeretem az édességeket. - helyeseltem, majd osztottam meg magamról végre valami apróságot, mindezt halkan, hogy kicsit se legyen tolakodó. Hiszen nem is illett ide, csak harmatgyenge próbálkozás volt részemről.
- Ó, és ez esetben... - kezdtem el kotorászni a táskám külső zsebében. - Itt van minden, remélem semmit sem felejtettem el. - toltam elé egy világoskék mappácskát a papírjaimmal. - Ezt is köszönöm. - mosolyogtam rá most már sokkalta könnyedebben. Lassú olvadásnak indult talán a feszültségem.

- Gyakran van, hogy a szülők előre eltervezik a gyerek életét. Aztán, mikor kiderül, hogy valami egészen másban tehetséges, furcsaságnak, szeszélynek, rosszabb esetben betegségnek fogják fel. Például a jogász, orvos vagy tudós szülők általában azt szeretnék, ha gyermekük is hasonló pályára menne. Ha véletlenül zenész, festő, színész vagy éneskes szeretne lenni, nem képesek elfogadni. Hasonló a helyzet a nem mutáns szülőkkel rendelkező mutáns fiataloknál.
Nem a rémítés a célom ezzel. Sokkal inkább úgy igyekszem előadni a dolgot, hogy megértse, sajnos ez nem egyedülálló eset. Így talán már egy kicsit kijjebb húzom a magányából.
- Ha gondolod, hívd el ezt a barátodat! Megpróbálhatom elintézni, hogy felvegyük. Lehet, hogy neki is tudunk segíteni. Neked pedig egyel több ismerős arc lesz majd itt, hogy otthonosabban érezd magad.
A lány képessége felkelti az érdeklődésemet. Tény, hogy még nem tudja használni, de nagy potenciál lehet benne.
- Ez érdekesen hangzik. Mond csak, mi zavar össze inkább ilyenkor? Az információ mennyisége, vagy túl valóságosként éled meg?
Együttérzően tekintek rá, egy visszafogott mosoly kíséretében, mikor említi, hogy a segítségnyújtás irányában eddig nem volt túl sikeres
- Nálunk valódi segítséget kapsz, ebben biztos lehetsz. Kicsit olyan ez a hely, mint egy nagy család. Mindenkinek megvan a maga furcsasága, de segítjük egymást. És fontos megjegyeznem, hogy tapasztalt mutáns tanáraink vannak, akik sokféleképpen megélték már a világ reakcióját a különleges személyekre. Rengeteg tapasztalattal tudnak segíteni.
Némi nevetéssel fogadom a lány hirtelen lelkesedését az édességek kapcsán. Cinkos mosollyal előre dőlök kicsit az asztal felett, és közelebb intem, mint aki valamiféle titkot készül megosztani. Megvárom, míg valamelyest közelebb húzódik, vagy előrébb dől.
- Én is kedvelem az édességet. Van is egy kis svájci csokoládém a szállásomon. Ha gondolod, csokizhatunk egyet valamikor. Persze csakis akkor, ha köztünk marad. Nem szeretném, ha elcsennék.
Széles vigyorral jelzem, hogy csak vicceltem. Nem számolok vele, hogy esetleg ki akarná rabolni valaki a szobámat.
Átveszem a papírokat, gyorsan átfutom őket, és jelzem az üresen maradt aláírások helyét.

Érdeklődve hallgattam szavait, melyek nagyon is bizonyították, hogy kellő tapasztalattal bírt a hozzám hasonló esetek terén. Ez mérhetetlenül megnyugtatott. Megkönnyebbülésem lassan hálába fordult, amint folytatta. Figyelmessége és kedvessége belül egészen megindított. Ártatlan bájjal teltek meg vonásaim, amint újra elmosolyodtam.
- Köszönöm, az nagyon jó lenne! - éreztem át hirtelen a lehetőség minden szépségét. - Radly Wilsonnak hívják, és... sajnos fogalmam sincs hol, merre lehet, mit csinálhat. - haraptam aggódón ajkamba. A következő kérdése sem változtatott az arckifejezésemen.
- Mindkettő. Rengeteg rendezetlen információ, és mindegyik egyszerre, keveredve a valósággal. Azért néha sikerül kiigazodnom. - tettem még hozzá, hogy mégse tűnjek teljesen reménytelennek. - De jó lenne ha ez minél többször így lenne. - néztem rá félszegen.
Ahogy leírta a tanárokat az egész intézményt, szívemben lelkesedés lobbant, boldogság töltött el. Nagyon jó döntés volt ide jönni. Tudtam, ha tényleg mindenki olyan hozzáértő és barátságos, mint az Elnök, menthetetlenül bele fogok szeretni az iskolába és válogatás nélkül az összes lakójába.
Egy pillanatra picit megilletődtem a nevetésén, de engedelmeskedtem az intésnek és előrébb hajoltam felé. Végül nem tudtam megállni és elkacagtam magam. Erre már igazán nem számítottam tőle. És akkor még nagyobb örömömre hirtelen eszembe jutott, hogy a nekem küldött levelében ott kell lennie a nevének! Majd meg kell lesnem.
- Jajj, ez csudijó ötlet! - engedtem el magam egy pillanatra. Ekkor még nem tudatosult a szóhasználatom, talán majd később fogom magam megszidni miatta. - Majd én is hozzájárulok az elfogyasztandó édességadaghoz. - biztosítottam róla, és kezem a kerekes motyómra helyeztem. - A táskám több mint felét kizárólag édességek teszik ki. - vallottam be játékosan én is. A maradék poggyászom elkallódott a reptéren. De majd csak megkerül.
Végül gyorsan aláfirkantottam a kimaradt pontokat is.

Magam elé veszek egy papírlapot, toll a kézbe, és már fel is jegyzem Radly Wilson nevét. Érdeklődve tekintek ismét Noelre.
- Mond csak, címét, telefonszámát tudod? Utolsó iskolája, munkahelye? Minél több információt tudsz róla mondani, annál könnyebb lesz megtalálnunk. Tényleg, jó, hogy eszembe jutott!
Benyúlok a zakóm zsebébe, és egy kis lapos fém tokot felnyitva kiveszek egy névjegyet, és átnyújtom Noelnek. Tok visszacsuk, vissza zsebbe.
- Ezen rajta van a számom és az e-mail címem, ha szükség lenne rá. Tudod, mit? Ha kipihented magad, majd összeírod, amit tudni lehet róla.
Elé tolom a papírt, aminek a tetejére már felírtam az illető nevét. Ezzel egyelőre nem nyaggatom tovább, úgyis látszik, hogy még kissé zavart a sok újdonságtól.
Figyelmesen hallgatom inkább a képességéről tett beszámolót. Megértően bólogatok, mikor szóba kerül, mennyire nehéz néha feldolgoznia a kibővült érzékeket.
- Azt hiszem, valamennyire meg tudom érteni, milyen érzés, mikor a saját érzékeid zavarnak össze. Talán tudok is megoldást rá, hogy kezeljük a dolgot. Persze csak, amíg megtanulsz uralkodni a képességeden. Ha olyan tárgyakat használsz, aminek nincs múltja, az elméletben nem tud összezavarni, igaz?
Tetszik a lelkesedése, és az is, amilyen készséges. Meg is is lepődtem rajta egy kicsit. Azon, hogy mennyire sikerült levennem a lábáról, azon kevésbé. Bár az tény, hogy ritka, mikor ilyen ismeretlenül, számomra minden erőfeszítés nélkül, ennyire természetesen idomuljon valaki hozzám. Ettől persze mégjobb kedvem lesz.
~ Azt hiszem, nagyon jól megértjük majd egymást.
Ahogy fellelkesül, az folytonosítja az eddig is ott viruló mosolyt az arcomon. A női táskák misztikumát megtörő kijelentésén viszont muszáj kacagnom.
~ Téglák helyett cukorkák? Ezt se hittem volna!
- Nos, azt hiszem, akkor ebben sem lesz vita köztünk. Mennyire vagy fáradt? Kapható vagy ma este egy nassolós-képességfejlesztős szabadidős programra?
Miután aláírta a papírokat, odakészítem őket az asztalom szélére, hogy később aztán az igazgatói iroda felé beadhassam Ciklonnak.

Már épp válaszra nyíltak ajkaim, mikor a kezembe nyomta a névjegykártyáját. Cristopher W. Somerset. Végre ezt is megtudtam, most hogy a segítségemre sietett. Mintha csak gondolatolvasó lett volna.
~ És ha az? Magasságos! Ha eddig végighallgatta a sok butaságom! Ne! ~
Éreztem, ahogy elönt a forróság, s tudtam, hogy gondolataim nyomán látványosan szétoszlott a pír orcáimon. Le is szegtem a fejem, hogy ne tűnjön fel neki annyira, s belefeledkeztem a névjegy tanulmányozásába.
~ Jajj, lehet, hogy mondta korábban a képességét, csak nem maradt meg nekem. Jobban oda kell figyelnem! ~
Emeltem fel tekintetem a kártyáról eltökélten, de csak újabb riadalom ért, mikor észleltem, hogy megint lemaradtam valamiről! Elém tolt egy papírt Radly nevével, és fogalmam sem volt, hogy mit is szeretne most tőlem. De a múlt nélküli tárgyakra tett megjegyzése hirtelen teljesen más irányba terelték gondolataim. Az ötlete elvarázsolt. Vagy inkább az, hogy máris szívből kereste az én problémámra a megoldásokat.
- Elméletben nem. - feleltem fejemet rázva boldogan, hálával telt tekintettel. - Ó, milyen jó gondolat, ki kéne próbálni! Jajj de jó is lenne! - éltem máris bele magam.
A kis szünetben, amíg kacagott megfordult a fejemben, hogy kihasználom az oldott hangulatot, s megkérdezem, mi is az ő képessége. De természetesen nem mertem megtenni, ezért inkább megpróbáltam hátulról fényt deríteni a gondolatolvasó képességeire.
~ Hallassz engem? Hahó! Viccesen áll a hajad a jobb füled fölött. ~
Figyelmeztettem gondolatban és gyermeki lelkesedéssel vártam a válaszreakciót.
A programmeghívása viszont újra szíven ütött. Könnyednek, igazán boldognak éreztem magam, így a kellő bátorság is azon nyomban rám lelt. Egyszerűen nem utasíthattam vissza.
- Örömmel. - feleltem halkan, de csillogó tekintettel.

Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ez a lány egy cseppet szétszórt. Vagy minimum rettenetesen szórakozott most. Láthatóan időnként ijedt, bár többnyire lelkes. Minden esetre megint engem néz meredten, hosszú pillanatokig.
~ Biztosan nem veszi ilyenkor észre magát. Kicsit szocializálódnia kell még, és akkor nem lesz ennyire zavarban.
Ahogy fülig szökik a pír az arcán, megejtek egy széles mosolyt, de pont ekkor hajtja le a fejét, így remélhetőleg nem viszem tovább a színét infravörös elé.
Láthatóan elfelejtette, amiről az imént beszéltünk, vagy nem is vette észre, mit mondtam. Kicsit firkálok még a lapra, hogy maradjon nyoma az általam mondottaknak. Az új szöveg rajta: "Információk Radly Wilsonról".
- Erre írj majd rá mindent, amit tudsz róla! Ahogy ez megvan, kinyomozzuk, merre jár most.
Komoly arccal tekintek rá. Főleg, mikor látom, hogy egy pillanatig vár, míg átkapcsol, majd teljesen fellelkesül. Bólintok egyet, majd a zakóm belső zsebébe nyúlok.
- Rendben, próbáljuk ki!
Előveszek egy tollat. Fémes színű, egyszerű de elegáns stílusú, üzletkötői körökben elterjedt márka. Átnyújtom Noelnek, közben kissé oldalra billentem a fejem.
- Ennek a tollnak nincs múltja. Vagy mondhatnánk úgy, hogy alig.
És valóban, ez a toll néhány pillanattal ezelőtt még nem is létezett senki számára. Ha pedig úgy akarom, akár újra semmivé lesz.
Közben észreveszem, hogy ismét engem bámul azokkal a kiváncsi, csillogó szemekkel. Természetesen jól esik az egómnak, hogy nem csak el van varázsolva, hanem egyenesen rám tapadt a tekintete. Szinte ösztönösen mosolyodom el, és simítom hátra a hajamat. Lassan megcsóválom a fejem.
- Most nézzük meg, mit mond a képességed erre a tollra, és este majd lesz időnk jobban megismerni egymást, mikor nem ilyen hivatalos környezetben leszünk - mondom, még mindig derűsen, hajszálnyi rendreutasító fennhanggal.

Figyeltem amit még a papírra írt, majd szavai is megerősítettek. Lassan leesett, hogy korábban mit is szeretett volna tőlem.
- Köszönöm szépen. - mosolyogtam rá szolid, de meghatott hálával, sűrű bólogatásaim után.
Egyetlen röpke pillanatig alig érezhető vonakodás vett rajtam erőt, ahogy elővarázsolta a tollat. Mielőtt elvettem volna tőle vetettem pár kicsit bizalmatlanabb pillantást a tárgy felé. Most annyira jól voltam! Nem volt kedvem elrontani az idillt, megbontani a nyugalmam. Dehát nem volt kérdéses, hogy megteszem e, amit meg kell tennem. Nem is lehetett az. Csak egy pillanatra terelte el a figyelmem más, mikor újra Crisre pillantottam. Elkerekedtek a szemeim.
~ Megigazította a haját! És az a mosoly! De lehet, hogy csak véletlen volt. Ne, ne Noel, ne gondolj semmire! Koncentrálj! ~
Következő szavaiból kihallottam a barátságos utasítást. Itt és most eljött az ideje, hogy teljesítsem az első aprócska feladatom, minden teketória és mellébeszélés nélkül. Bólintottam egyet elkomolyodva és igyekeztem csak a tollra összpontosítani.
Teljes mértékben megbízhatatlan volt a képességem, ezt most is bizonyította. Egyszer nem akart kikapcsolni, máskor meg bekapcsolni. Roppant nehezen tudtam átküzdeni magam a kaotikus gondolataim, aggodalmaim szőtte hálón. Közben valahol a szobában volt egy óra, s egyre frusztrálóbbá vált számomra a másodpercmutatójának útját kísérő ütemes kattogás. De akkor váratlanul lepergett bennem a toll múltja. Mindössze pár másodperc alatt. Ajkaim szétváltak a meglepetéstől. Valóban alig voltak emlékei! Tökéletes pontossággal el tudtam volna sorrendben mondani melyikőnk hol érintette meg és hogyan, de ily rövid idő távlatából, ez a csekély mozdulatsor megítélésem szerint nem bírt információs értékkel. A gyártása során szerzett tömérdek történés hiánya viszont annél beszédesebb volt. Az ezüstös eszköz élete az Elnök zsebében vette kezdetét. Kiszakítva a természetes folyamatokból egyszerűen csak létezett. Pedig ez merő képtelenség volt! Hirtelen csak egy lehetséges megoldást találtam erre, bár a kivitelezését elképzelni sem tudtam. Cris egy valódi mágus.
Apró ránc jelent meg két szemem között, ahogy ajkamba harapva feltekintettem Crisre. Viszont mielőtt önzőn feltettem volna a kérdésem, megfogalmaztam a válaszom.
- Nagyon különleges. - feleltem halkan, átérezve a misztikus rejtély izgalmát. Közben tekintetem újra rabul ejtette a parányi eszköz, mely számomra felbecsülhetetlen értékkel bírt. - Vannak még olyan pontjai, amelyhez senki és semmi; se én, se te, de még a zsebed anyaga sem ért hozzá. Tiszta. - vontam le a végső következtetést csöndes ámulatom közepette. Sajnos tökéletesen tiszta nem lehetett, de ilyen szintű ürességet eddig még sosem tapasztaltam. Ilyen tárgy egyszerűen nem létezhetett. Bár ezt az üvöltő ellentmondást, mely bennem visszhangzott valószínűleg rajtam kívül senki sem élhette át. Eljött az ideje, hogy végre hangot adjak kíváncsiságomnak. - Megkérdezhetem, hogy mi a te képességed?

Elégedett mosolyra húzódik a szám, mikor látom, mennyire lenyűgözi az imént kapott ajándék. Bár azon kissé meglepődök, hogy még így ezt a rövid létezést is ki tudta érezni a tollból.
~ Nagyon hasznos képesség. Hm, és milyen szép csomagolásba rejtve..
- Így igaz, tiszta. Ugyanakkor igen komoly márkát képvisel. A legnagyobb cégek CEO-i írnak ilyennel. Nagyon szép nyomot hagy a papíron, nem folyat, tartós anyagból készült, és kényelmes a fogása. Kiváló ajándék az új aszisztensemnek.
Tekintetem kissé rámenősebbé válik, mosolyom azonban továbbra is a barátságos, atyáskodó stílusában tündököl. Óvatos megjegyzést fűzök még a dologhoz.
- Persze csak akkor, ha elvállalod a megbízatást.
Megvárom, míg töri kicsit rajta a fejét. Úgy láttam eddig, minél tovább gondolkozik valamin, annál jobban belelovallja magát. És aztán annál nehezebben szabadul a gondolattól. Hajlamos lehet a rajongásra és az őszinte tiszteletre. Egyszerűen tökéletes választás.
- Így sok időt tölthetsz a közelemben, és könnyebben tanulhatod meg kezelni a képességedet is. Nekem pedig szükségem van valakire, aki a segítségemre van, és mindig számíthatok rá. Úgy érzem, benned megbízhatok. Talán ez az a képességem, amit leginkább sikerült tökélyre fejlesztenem. Az emberismeret. Úgyhogy nincs kétségem veled kapcsolatban.
Mosolyomat szélesebbre húzom, és Noelre kacsintok.
~ Igaz, az összeszedettségén még nem árt csiszolni. Bár szerintem nem lesz gond, csak kell egy erős, racionális elme mellé mentorként.
Nem szólok többet egyelőre, csak várom, hogy reagál. Figyelem a reakcióit. Ahogy eddig is.

Nem igazán értettem miért kezdte el részletezni a toll tulajdonságait. Mit akart ezzel, egyáltalán hogyan kapcsolódott ez most a témánkhoz. De ennek ellenére figyelmesen hallgattam a kitérőt, aminek a végére egészen összezavarodtam. Az ügyes bevezető meglepő végkifejletet rejtett. Meglepettségem, ha akartam volna, sem tudtam volna palástolni. Az az igazság, hogy ezzel a trükkös megfogalmazással, az ötletesen körültáncolt kéréssel újfent levett a lábamról. Igen, talán nem tettem a lécet túl magasra, de a kreativitása akkor is megfogott. Szívem újra önkínzó ütemet diktált, s a pillanatnyi sokkban alig leltem értelmes szavakra. Borzasztó nagyságú lelkesedésemhez hasonló mértékű ijedtés párosult, s szokás szerint a gyávaságom győzött. Melyet persze a jót akarás köntösébe bújtattam, így őszintén igyekeztem megfogalmazni azt, hogy miért is kért fel rossz embert.
- Nem hiszem, hogy én lennék erre a feladatra a legalkalmasabb. - feleltem mély zavarban, s igyekeztem is meggyőzni erről. - Kissé szétszórt vagyok, és hát nem épp a talpraesettség mintaképe. Meg... - folytattam volna én napestig, de akkor elértek tudatomig a szavai, s ahogy rá pillantottam nem tudtam vitába szállni vele.
- Dehát még csak most érkeztem. - említettem meg halkan. Egy ilyen frappánsan feltett kérdésre igennek kellett lennie a válasznak. Csak az lehetett, csak úgy érhetett véget ez a történetszál. Vagy kezdődhetett el. De miért pont tőlem kérdezte meg?! Egyszerre volt ez bosszantó, s felemelő érzés. Szerettem volna élni ezzel a varázslatos ajánlattal. Hasznosnak lenni. Segíteni az Elnöknek. De túlságosan féltem attól, hogy elrontanék valamit, hogy nem tudnék megfelelni az elvárásainak. Hogy csalódást okoznék. Viszont azzal teljesen tisztában voltam, hogy páratlan munkaerő lennék. Természetesen ezt még ha megkínoztak volna, sem vallottam volna be. Sosem fényezném magam. Meg sem említenék ilyesmit, nehogy csak felmerüljön ennek a veszélye. Inkább semmi jót sem mondok magamról. Valahogy rosz érzéssel töltött az el mindig. Inkább szégyellni kell az ilyen állításokat. Legalábbis nekem, magamról. Ez másra természetesen nem vonatkozott. De a feladatom őszinte lelkesedéssel, kiapadhatatlan erővel látnám el. Bármi is legyen az. Ennyit azért tudtam magamról. Aggodalmaim ellenére szerettem volna ezt bebizonyítani Crisnek. Csodás érzés lett volna. És amennyire csak tőlem telik nem zavarnék senkit sem. Ha hasznos lehetek, ha senkinek sem okozok gondot, netalántál még valamennyire kedvelnek is, az tökéletesen elegendő fizetség lenne mindenért, sőt, hatalmas ösztökélő erő.
Gondolataim robajló zuhatagában többek közt azt sem vettem észre, hogy elfelejtettem választ adni, ráadásul a képességét érintő kérdésemről is megfeledkeztem eme röpke időtartamra.

Látom, hogy őrlődik magában, így kénytelen vagyok kavicsot dobni az állóvízbe. Nem szerencsés, ha még sokáig dilemmázik ezen.
- Na jó, akkor első lecke: Mond ki, amin töprengsz! Akkor is, ha esetleg hülyeségnek gondolod. Láthatóan nem jutsz dűlőre, talán más segíthet benne. Arról nem is beszélve, hogy az őszinteséget is becsülöm. Fontos ahhoz, hogy tervet tudjak készíteni a közös munkánk összehangulására.
Viszonylag hamar eszembe jut valami, amivel kicsit oldhatnám a feszültségét. Így nem teketóriázok, bevetem.
- Természetesen elsőként csak afféle "próbaidővel" kezdesz, ez remélem, nem gond. Meglátjuk, mennyire hatékonyan tudunk együtt dolgozni. Aztán, ha jól megy, akkor "állandóra" is felveszlek.
Láthatóan még nem győztem meg. Ha sokáig nem tudja, mit feleljen, akkor egy elnéző mosolyt ejtek meg felé, és kissé oldalra biccentem a fejem. Tekintetem a "kis butus" elszóláshoz hasonlatos jelentéssel bír, a lehető legkedvesebb értelemben.
- Ha emiatt aggódsz, attól, hogy segítesz nekem, még randizhatunk.
Kissé magyarázva gesztikulálok, mint aki magától értetődő dologról beszél, amit a másik nyilván rosszul gondolt.
~ Ha muszáj, hát muszáj. Szegény tényleg oda-meg vissza van, csak emellett sikerült majdnem annyira összezavarni, mint lenyűgözni.
- Nos? Így már rendben leszünk? - nézek rá James Bond luxusnőket ágybacibáló technikájával vetekedő mosolyommal és tekintetemmel.
Benyúlok a zakóm zsebébe, majd onnan kiveszek egy elegáns, bőr tolltokot. A fiókból látszólag elővarázsolt borotvapengével ügyeskedem egy kicsit rajta, mintha azzal véstem volna bele Noel monogramját, majd átnyújtom az ajándékot.
- Persze akkor majd virágot kapsz. Ez viszont még a tollhoz jár.
A penge már nincs a kezemben, mintha sose lett volna.

Már éppen újra nekifutottam, hogy megfogalmazzam magamban az aggályaimat, és őszintén kifejtsem neki a kusza eszmefuttatásom, amikor tetszetős felvetéssel folytatta. A próbaidő gondolata elcsitította ellenállásom hullámait, hiszen az pont bizonyítaná mindkettőnknek, hogy megfelelek e, vagy sem. Nem kerülnék rögtön mély vízbe, de legalább elmondhatnám magamról, hogy én mident megtettem. S legalább ő is megfogalmazhatja a véleményét az újdonsült munkaerő hasznosságát illetően. Talán kényelmesebb és értelmesebb is volt így, mint szóban győzködni bármiről. Majd a tettek, a gyakorlat úgyis megmutatja. Azért reméltem, hogy helyt tudok majd állni. De ez a próbaidő nagyon tetszett. Izgalmas volt, és mégsem annyira félelmetes. Ráadásul az Elnökben nagyon türelmes, barátságos, segítőkész embert ismerhettem meg eddig. Olyat, aki mellett egy idő után tényleg szorongás nélkül tudnék létezni, s ellátni a feladatom. S ahogy találkozott tekintetem Crisével, ezt újra megállapíthattam.
De következő megjegyzésére újra lángokba borultam, annyira zavarba hozott a feltételezése, hogy kis híján az izmaim remegésén sem tudtam uralkodni.
- Nem, nem! Nem gondoltam ilyesmire! - tagadtam gyorsan, amivel talán nem is tettem jót, így hirtelen felindulásból. Nem is értettem a helyzetet igazából, hogy most ő akar randizni, vagy tényleg arra jutott, hogy én ezen aggódom? Nem mintha nem tetszett volna a gondolata, de egy percig sem volt kérdéses, hogy nem voltunk mi egy súlycsoportban. Én hozzá képest senki sem voltam. A tápláléklánc legalja. Kis moszat.
Az ilyen helyzeteket sosem tudtam kezelni. És ezért annyira tudtam haragudni néha magamra! Inkább őt sajnáltam, hogy ilyen nehézkes emberrel hozta össze a sors. Ezért is inkább tartózkodtam ettől, s őt is megkíméltem volna magamtól. Randevú és én Vele?! Igen, lovagias alakját majd minden bizonnyal felhasználom ártatlan meséimben, de a valóság egészen más volt. Ez a téma inkább óvatosságra intett. Tapasztalatlanságom révén sok ponton követhetnék el hibát, pedig én senkit sem akarok bántani. Mégis, mindeközben meg szinte a gondolataimat sem hallottam a szívem verte dobszóló alatt.
- Ez a próbaidő nagyon tetszik. Megpróbálnám akkor, ha lehet. - feleltem bizonytalanul, még mindig fülig pirulva. Csak lestem, ahogy újabb tárgyat varázsolt elő a bűvész, az arcára emelni tekintetem már nem mertem egy ideje. Elfogadtam ezt az ajándékot is, majd igyekezni fogok viszonozni őket, ahogy csak tudom.
- Köszönöm. - mondtam halkan, ahogy végigsimítottam ujjammal a monogramot. Természetesen amint megérintettem a tokot, le is peregtem benne emlékei. ~ Igazi, titokzatos mágus. ~
Tudtam, hogy mondanom kellene még valamit, reagálni a kedves megjegyzésére, de esetlenségemben hiába próbáltam értelmes reakciót keresni, kudarcot vallottam. Újra félénken felemeltem a fejem, s tekintetemben, félszeg mosolyomban talán leginkább segélykérést olvashatott ki. Reméltem, hogy tehetetlenségem észleli, s feloldja a helyzetet valahogy, amit újfent teremtettem önmagam kínzására. Talán az lett volna a legjobb megoldás, ha nagylelkűen elsiklik korábbi megjegyzése, és az én reakcióm fölött. Hiszen úgysem gondolhatta komolyan. És nincs is ebben semmi baj. Csak ne lennék olyan, amilyen.

Figyelem, ahogy lassan már elkezdené sorolni ellenérveit, hogy miért is túlzás számára egy ilyen pozíció, de aztán végülis sikerül megakasztanom a gondolatmenetét. Láthatóan átgondolja a próbaidőt, mint alternatíva. Ezt mondjuk természetesnek vettem. Azt viszont, hogy mennyire magáénak sikerül éreznie a gondolatot. Szinte látom, ahogy lejátsza magában a kis házi videónkat, amit az első pár napjáról forgatunk. Valamiféle általa felvázolt idilli, már-már utópisztikus képet sejtek az általam látható mimika mögé, de nem firtatom. Persze azért kíváncsi vagyok, de továbbra is olyan arcot vágok, mint aki mindent tud. Legalábbis a vele szemben ülő lányról mindenképp.
Mikor a randevú említésére rákszínűbe fordul az arca, természetesen tudom, mit jelent. Kicsit talán aggódni is kezdek, mert annyira zavarba jön, hogy először alig bír megszólalni.
Mentegetőzése csak méginkább megerősíti bennem azt, amit amúgy is tudok már jó ideje. Így ez eddig teljesen rendben van. Sőt, a lehető legjobb! Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd elnéző mosoly csillan a szám sarkában. Felállok a székemről, és lassan megkerülöm az asztalt.
- Reméltem is, hogy nem jut eszedbe ilyesmi! Akkor ezek szerint tudod, hogy ez nem lehet akadály? - kérdezem mosolyogva.
Eddigre megkerültem az asztalt, közvetlenül előtte ültem az íróasztalom szélére. Vagyis inkább csak nekidőltem. Jobb kezemet az arcára helyezem, nagyon lassan végigsimítva, majd ott felejtve rajta. Közben ragyogó szemekkel mosolygok rá, mint egy igazán sztereotíp mesebeli herceg.
Ezúttal nem ússza meg, hogy eltereljem a gondolatait a válaszadás elől. Ha kell, tovább simogatom az arcát, tovább nézek a szemébe, tovább mosolygok rá, csak hogy kicsikarjam belőle a választ.
Ahogy sikerült, feloldozom a csend rabságából, és újra átveszem a szót. Hiszen azt már tisztán látom, hogy a jelenlétemben szívesebben hallgat engem, mint saját magát.
- Akkor a próbaidő már kevésbé ijesztő? Rendben, akkor legyen így!
Figyelem, ahogy legújabb ajándékomat szemléli elvarázsolva. Várok, míg játszadozik vele egy keveset, majd ismét arcára helyezem a kezem, és magam felé fordítom arcát, hogy tekintetünk találkozzon.
- Mond csak, mire lenne még szükséged, hogy igazán jól érezd magad nálunk?
Szándékosan lassan és hangsúlyosan beszélek. Láthatóan hajlamos belefeledkezni a részletekbe, így talán sokkal könnyebben el tudom bővölni a hangommal. Arról nem is beszélve, hogy nagyobb eséllyel válaszol meggondolatlanul, azaz teljesen őszintén. Az őszinteség pedig, mint mondottam, általam igen kedvelt dolog..

- Nem... így értettem. - kezdtem bele a magyarázkodásba, de mondatom közepén mozdult, s már meg is érintette az arcom. A lélegzetem megtört, bennakadt egy pillanatra. Igaz, hogy tekintetemmel követtem, ahogy elém sétált, ahogy, ha úgy vesszük sarokba szorított, ez a fajta váratlan közelsége mégis annyira meglepett, hogy hirtelen jéggé fagytak gondolataim, testrészeim, hiába éreztem tenyere alatt az arcomon a pír forróságát. Kezem laza ökölbe zárult, s tán önmagától emelkedett mellkasom elé, tudattalan védelemként. Tekintetét csupán egyetlen másodpercig tudtam viszonozni, utána kénytelen voltam lesütni a szemem és várni, hogy emúljon ez a szürreális momentum.
Mikor végre megtört a furcsa varázs zavartan babráltam a bőrtokkal, egyre inkább beszennyezve azt, de abban a pillanatban hirtelen egyetlen értelmes gondolatom sem támadt. Mintha mindent kitöröltek volna az elmémből. Ennek talán máskor roppant örültem volna, sosem sül ki abból jó, ha én túl sokat gondolkodom. Többnyire csak kínoztam önmagam. De most zavart a csend a fejemben.
Következő megjegyzésére, kérdésére csak némán bólogottam párat gyorsan. És akkor újra megtette, újra elkövette azt, mint imént. Sőt, most maga felé is fordította az arcom. Lélegzetem újra leállt, majd hogy ezt a kiesést pótolja, ellássa kellő oxigénnel a kétségbeesetten verdeső szívem, észrevétlen szaporábban vettem a következőket. Felfoghatatlan élmény volt nekem ilyesmit megtapasztalni. És igazából nem is tudtam még megfogalmazni, hogy egyáltalán mit. Új élmény volt ez az egész. Ettől függetlenül kissé megijesztett. A mesevilágomban, majd később, ha felfogtam a történéseket, csodásan romantikus történeteket kreálhatok ebből az egyszerű tapasztalatból, élettel telnek majd meg a képek, a személyek, az érzések. De a valóságot most csak egy képtelen álomként éltem meg. És fel akartam ébredni. Túl gyors volt most ez nekem, ahhoz, hogy meg tudjam emészteni, hogy értelmes döntéseket hozzak, hogy ne csak sodródjak. Nekem egyértelműen a fantáziámban kellett maradnom. A valós lét csak annak színestésére szolgált. Én ott nem tudtam, sose tudtam megállni a helyem, s hogy ezzel tisztában voltam, sose éltem bele magam konkrétan semmibe sem. Egyszerűen csak a lét, az élet csodálatosságába, de abba is valószínűleg a képzeletem által.
- Egy saját szobára! - vágtam rá azon nyomban a kérdésére, gondolkodás nélkül. Menekülni akartam, ezt testtartásom is kifejezte. Kissé elhúzódtam tőle, nekilapulva a szék háttámlájának, egyik kezem már a karfán volt, hogy bármikor felemelkedhessek belőle, a tokot tartó másikat újfent magam elé emeltem, már-már a kulccsontjaim közé. Szabadulni akartam a csapdából, amibe kerültem, mielőtt elvesznék. Tudtam, hogy erre az én mentalitásommal nagyon sok esélyem van, egyszóval minél hamarabb cselekednem kellett.

Csak legyintek, mikor hebegni-habogni kezd keresztkérdésemre válaszul.
- Ugyan, ne magyarázkodj! - mondom neki derűsen - Semmi szükség rá. Értem én. Tudod, értek az emberekhez - magyarázom, s talán így elismételve most már megjegyzi, hogy háromnál többször hagyta el a számat.
Úgy döntök, megkönyörülök rajta, lévén már egészen sarokba szorulva érzi magát. Látványos menekülése olyan, mintha az esze diktálná. Csakis az.
~ Tehát a szíve már másfelé húz. Tökéletes.
Barátságos, afféle gondoskodó mosolyt ejtek meg felé, miközben kezemet elemelem az arcától, és gesztikulációra használom helyette.
- Természetesen megoldható, hogy külön szobád legyen. Bár nem egyszerű, de a kedvedért szívesen megküzdök akár az igazgatónővel is érte.
Megerősítésképpen Noelre kacsintok, majd látványosan eltöprengek. Közben fejemet kissé oldalra döntöm, tekintetem pedig a szoba egyik felső sarka táját pásztázza.
- Viszont, ha már saját szoba..legyen minél kevesebb múltja, akár a berendezéseinek is, igaz? Hiszen az itteni, gyakran több tíz éves bútorok könnyen összezavarhatnak, amíg nem gyakoroltuk eleget a képességedet.
Majd eszembe jut mégvalami, így mélyet sóhajtok, afféle gondterhelt sóhajjal.
- Hajjaj, akkor viszont a saját szobámat is fel kell frissítenem! Különben megszédülnél este az édességes programunk alkalmával, már mikor belépsz. Még szerencse, hogy hipp-hopp megoldom a dolgot! - teszem hozzá lelkesen, és összedörzsölöm két tenyerem.
Kissé dicsekvő arcot vágva, hízelgő vigyorral billegtetve fejem dőlök ismét előre az asztalom felett.
- Na, jófej a diákelnök, mit gondolsz?
Nyilvánvaló, hogy viccelődöm. Amennyire rájátszok, még Noelnek is valószínűleg, az előbbi zavara ellenére is. Persze szándékom, hogy végre határozottan megnevettessem, így nem hagyom abba szerepem túljátszását, míg valami reakciót ki nem csikarok belőle.

- Jajj. - nyögtem fel fájdalmasan, hogy utána ijedten a szavába vágjak. - Ezt sem így értettem! - egyszerűen muszáj volt magyarázkodnom, hiába említette meg már párszor, hogy ez szükségtelen. - Egy egyszerű szoba, lakótárssal, meg minden, tökéletes lenne! Nem akarok különcködni! Csak rosszul fogalmaztam! - És főleg azt nem akartam, hogy tényleg bármi ilyesmit megtegyen értem. Meg is rémültem rendesen az ajánlaton, hát még az igazgatónő említésén! Mivel érdemeltem én ezt ki?! Ne, ne, ne, ne tegyen senki ilyet! Inkább komolyan észre se vegyenek! Ezzel viccelődni sem túl jó.
Viszont a múlttalan tér gondolata elnémított. Valami istenien hangzott. Miután megtapasztalhattam milyen is az emléklenyomatoktól mentes tisztaság az ajándékai által, egy ilyen szoba gondolata teljesen elkápráztatott. Azt hiszem ezzel érzékeny pontra tapintott. Talán ebben a dologban szenvedtem már eleget ahhoz, hogy nagyon tudjam ezt értékelni, s ezáltal ez legyen talán az egyetlen dolog, amivel meg lehetne vásárolni. Tudtam, hogy nem lennék képes ellenállni a nyugalomnak. Ami természetesen nem tartana sokáig, és mégis kincset ért. Persze egy szoba múltját nem lehet eltörölni, de talán már az is segítség lenne, ha valóbn a bútorok tiszták lennének. Ezt mérlegelve ajkamba harapva el is hallgattam egy ideig. A korábban megígért programot említve, magán a probléma felvázolásának módján kénytelen voltam elmosolyodni. Úgy tűnt most már, hogy újra viccelődött. Közben zavartan hátra tűrtem a fülém mögé a fonatból elszabadult egyik tincsem.
- Nagyon jófej. - mosolyogtam rá félszegen. - Csak nem tudom követni. - vallottam be és szégyenlősen lesütöttem a szemem. Közben gondolataim már el is kalandoztak a szobája felé. Vajon milyen emlékeket mutatna meg nekem? Talán tényleg jobb lenne, ha be sem tenném oda a lábam. Senki szobájába sem. Kis szünet után toldottam még meg véleményem pár szóval. - És egyértelműen egy mágus. - matattam újra meg a bőrtokot, melybe végre elrejtettem a tollat. - Aki nem nagyon akarja még felfedni a titkait. - folytattam halkan, eltöprengve. - De nem is kíváncsiskodom. - biztosítottam - Ha eljön az ideje, és meg kell tudnom, úgy is elmondod. - mosolyodtam rá végre őszintén. Tényleg fogalmam sem volt még mi lehet a képessége. Pedig egyre kíváncsibbá váltam a tárgyak, majd a múltnélküli bútorok ígérete által. Ehhez kellett valami köze legyen. És ezt a miszticitást valószínűleg ez a titkolózása is még érdekesebbé és izgalmasabbá tette.
- Egyébként... akkor... te azt a csokisprogramot... randinak... gondoltad? - alig sikerült kimondanom a mondatot, de végül csak kinyögtem. Muszáj volt ezt tisztáznunk, nem bírtam már ezt a bizonytalanságot a fejemben. Valóban nem tudtam kiigazodni rajta. Egyszerűbb lett volna, ha csak viccelődött volna, mert ha nem, úgy ez az asszisztensi ajánlat is máris más felhangot kapott volna. Az pedig mindent megváltoztat. A lelkesedésem egy pillanatra elenyészett. Ennek ellenére valószínűleg nem vonnám vissza máris azt, amit egyszer kimondtam. A szavaim értékét nem akartam csökkenteni.
~ De nem, nem! Ne láss bele semmit Noel! Butaság! ~
Különben is a próbaidő úgyis mindent kiderít. El is hessegettem a gondolataim. Cris jó ember volt, nem érdemelte volna meg még ezt a kósza bizalmatlan gondolatomat sem. Meg is bántam rögtön.

Túlteszem magam újabb, pillanatnyi zavarán, ahogy ő maga is láthatóan túltette magát rajta. Legalábbis egy időre. Hiszen az eddigiek alapján csak ideig-óráig tud megszabadulni egyes kellemetlen hangulatállapotoktól és gondolatoktól.
~ Milyen édesen naiv! Egyszerűen elbűvölő!
Figyelem a folyamatot, ahogy átlép a saját kis álomvilágába, elképzelve a szobát, amit ajánlottam neki. Vagy talán inkább elképzelve a szobát, amit az alapján a fantáziája kreált számára. Végülis, ha kiegészíti ő a saját világában saját szájíze szerint, amit kap, sokkal könnyebb megfelelni az igényeinek.
Figyelem, ahogy csillogó tekintete körbe jár, billegő fejével, mintha épp most fedezné fel új lakhelyét. Valahol lenyűgöző, hogy így meg tudja teremteni a saját kis világát. Valahol pedig szomorú, hogy a valódi világ elől egy kitaláltba menekül. A feladat egyszerű: fogni a kezét ebben a világban, kapaszkodót nyújtani, így a legfontosabb ponttá válni az életében, melyhez a világ összes többi pontját méri.
- Rendben, akkor megkapod a saját szobádat. Újan, tisztán. Így viszont nem lesz szobatársad, ugyanis a személyes dolgait mégsem pakoltathatjuk ki vele ugyebár - arcom egy mosoly kíséretében veszi fel a "nyilvánvaló, de ezt te is biztosan jól tudod" kifejezést - Ugyanakkor, hogy ne legyél annyira magányos, ha szeretnéd, kiválaszthatunk az én szobám közelében neked egyet. Így, ha bármikor ismerős arcra, társaságra vágysz, megtalálsz. Mit szólsz?
Újabb őszinteségi hullám fut végig rajta, legalábbis minden erre utal. Engedem, hogy valamelyest meghatódás jele látszódjon mimikámon, és elmosolyodom.
- Nos köszönöm, igyekszik az ember. Bár a mágus talán túlzás, ahhoz még gyakorolnom kell - teszem hozzá viccelődve - Azon viszont nem tudom, miért csodálkozol, ha nehezen osztom meg a titkaimat. Hiszen te is félsz közel kerülni hozzám. Hagyjunk egy kis időt magunknak, hogy megismerjük egymást! Hidd el, amit az imént láttál, ilyet is csak az arra érdemeseknek mutatok. Különleges vagy, akár elhiszed, akár nem.
A bárszekrényhez sétálok, és töltökmég egy kis vizet. Magamnak és Noelnek is. Átnyújtom a poharát, majd visszaülök az asztalom mögé.
- Randinak? Ismerkedésnek szántam. Baráti gesztusnak. Persze a lehetőséget fenntartottam, hogy ha úgy alakul, randivá válhasson. Viszont most, hogy látom, mennyire leterhel a sok újdonság, azt mondom, rád bízom. Döntsd el te! Nem muszáj most, akár az este közepén, csokival teli szájjal is nyugodtan szólhatsz - nevetek fel mondatom végén - Rendben?
Míg ezen töpreng, aggódik, ismét töpreng, dilemmába kerül, töpreng, majd választ ad, az alsó fiókomban kotorászok egy kicsit. Ahogy felelt az iménti kérdésemre, egy kulcsot emelek ki belőle.
- Szerencsére az igazgatónő rám bízta, hogy a különleges szükségletekkel rendelkező diákoknak segítsek. Így az épület keleti szárnyában több üres szoba is akad, amihez hozzáférek. Mit szólsz, ha most megnézzük a szobádat, aztán miután csokiztunk egyet, frissen be is rendezzük neked? Ahogy elnézem, úgy elbeszélgettük az időt, hogy mindjárt besötétedik.

Igyekeztem megnyugodni, lecsillapítani a káosz homokviharát magamban.
~ Viselkedj Noel! És gondolkodj, mielőtt megszólalsz. ~
Azon dolgoztam, hogy szívem is visszafogjam a vágtából, közben figyelmem sem tereltem el egészen Crisről és mondandójától. Csak borzasztóan viselkedtem eddig, és tudtam, ha így folytatom, sosem merek majd a színe elé kerülni többet. Nem akartam kerülni a saját siralmas hiányosságaim miatt. Nem ez lenne az első eset. Szóval csak nyugalom!
- Nagyon, nagyon szépen köszönöm. De tényleg nem szeretnék gondot okozni. - feleltem már kissé higgadtabban. Mindazonáltal a gondoskodása már annyira meghatott, hogy éreztem, nem is kell már sok ahhoz, hogy, ha eljön az ideje szabadjára engedjek pár boldog, megkönnyebbült könnycseppet. Természetesen szigorúan magányomban. Ez a fajta szentimentalizmusom csak úgy őrizhete meg tisztaságát.
A titkok, közel kerülés témájában újra elkalandoztam egy röpke pillanatra. Titkaim azt hiszem senki előtt sem voltak, őszinteségemmel talán túlzásba is estem. Ezt nem tudtam megítélni. Viszont barátságok kötése terén is nyitottnak éreztem magam. De ha ez egy icipicit is más irányba kanyarodhatott, akkor igaz, már megjelent bennem a félelem. Nem tudtam megfogalmazni ezeket a dolgokat, magamat sem igazán értettem, de Cris valóban jó emberismerőnek tűnt. Én nem igazodtam ki rajta, de eddig minden butaságomra jól reagált. Biztosan tudta kezelni az embereket. Ez azért megnyugtatott. Reméltem, hogy így nem készítem ki egészen. Mindössze az a "különleges vagy" megállapítása zavart egy kicsit. De ezt nem akartam tudtára hozni. Fülem tövében babráltam hajammal, és szégyenlős mosolyom közben hajszálnyira remegett csak meg ajkam széle. De ő már a bárszekrény felé sétált ekkor. Újra vízzel kínált, és a csuda tudja miért, de ez a figyelmessége újra visszacsalta jókedvem, s bár félénken, de már széles mosollyal köszöntem meg.
- Rendben. - feleltem végül szűkszavúan, kedves mosollyal. Most sem láttam értelmét a bő lére eresztésnek, a szavaknak. Már így is bizonyíthattam, hogy ahányszor kinyitom a szám, magyarázkodni kezdek, abból jó nem sülhet ki. Reméltem, hogy majd úgyis egyértelművé válik minden azok nélkül is. Az, hogy számomra ez a baráti gesztus tökéletesen elegendő, hogy ez az eredeti, ártatlan gondolata számomra a legszimpatikusabb. Bárhogy is legyen, bármi is történjen, randit nem akartam. Az nyomasztó. Már maga a megnevezés is. Cris elképzelése viszont tetszett. Olyan erőltetésmentes, természetes időtöltésnek írta le. Meg is nyugodtam. Így nincs semmi tét, semmi elvárás, semmi megfelelés. Számomra ugyanis ezt jelentette a randevú. Kellemetlen időtöltés, mert sokat tudnám magam bántani miatta mindenféle aprósággal.
- Az nagyon jó lenne! Szabad? - vissza kellett fognom újra feléledő lelkesedésem, ragyogó mosolyom. Máris röppentem volna kifele a szobából, mintha csak abban reménykednék, hogy amint kilépünk ezen az ajtón, az eddig felhalmozott siralmas reakcióim, válaszaim eltörlődnek. Tabula rasa. Persze ilyen nincs, de az érzéseim mégis elhitették ezt velem. És ezzel hátha egy normálisabb Noelt mutathatok be Crisnek. Csakhogy a barátságát azért ne vonja meg tőlem. Egyelőre ez volt az egyetlen értékem itt.
- Elnézést kérek az illetlen kérdésemért. - szállt arcomra újabb rózsaszín pír, amikor még egyszer, utoljára visszatértem a kellemetlen előzményekre, de ez már haloványabb volt, mint a korábbiak. Becsülettel szégyelltem magam miatta. Inkább tényleg mindig csöndben kéne maradnom. - Mindegyikért. - tettem még hozzá a biztonság kedvéért. - Csak összezavarodtam, és... nem mentegetőzöm. - finom sóhaj hagyta el hangtalanul ajkaim, majd újra lágy mosolyra váltottam. - Bocsánat. És még egyszer, mindent nagyon szépen köszönök. - És ezzel igyekeztem törölni az emlékeimből az utálatos esetlenségem miatt előadott műsorom. Mikor tekintetünk találkozott, igyekeztem sugározni felé a ki nem mondott hálám, azt, hogy milyen sokat jelentett számomra a segítsége. Persze ezt nagyon rövid idő alatt kellett teljesítenem, hiszen nem bírtam huzamosabb ideig tartani a szemkontaktust.

Annyi már biztos, hogy ez a lány a jelenlétemben valahogy mindig nagyon gyors tempóban pörög. Olyan gyors tempóban, amihez nincsen hozzászokva. Ezen még csiszolni kell, ha azt akarom, hogy hatékonyan együtt tudjunk működni. Szerenscére újra sikerül megnyugtatni, és a magyarázkodást is abbahagyja egy időre.
~ Gyorsan tanul. Előnyös tulajdonság.
- Nem okozol gondot. Majd ha gondot okozol, szólok. Túl sokat aggódsz.
Nyújtózok egyet, és egy kicsit megtornáztatom a nyakamat is. Felkelek a helyemről ismét, és lassan sétálni kezdek az ajtó felé, közben elmerengve számolgatom ujjamon a teendőket.
- Nos, akkor elsőként a szobádat kell megkeresnünk. Aztán rendbeteszem, hogy számodra is nyugodt legyen.
Elérek az ajtóig, így megfordulok, és a másik irányba kezdek lépkedni, ugyanilyen kimért tempóban. Számolom tovább a teendőket.
- Ha a holmijaid nem újak, azok helyett is kellenek majd újak. Lehetőleg ugyanolyanok...ugye? - torpanok meg egy pillanatra, s Noelre nézek némi megerősítésért.
Ha megkaptam, folytatom tovább a dolgot, hamarosan ismét fordulva egyet. Közben egészen magaménak érzem a szerepet, így kezd egyre természetesebb részemmé válni ez az elnökösködés.
- Utána pedig átmegyünk hozzám, és beédességezünk. De legfőképp jól érezzük magunkat. Pihenünk egy jót, aztán holnap gyakoroljuk egy kicsit, hogyan is tudod irányítani a képességedet. Persze csak reggeli után. Úgy az egészséges! Aztán a délelőtti gyakorlás után ebéd, majd délutáni szieszta. Közben megnézhetünk valami filmet, vagy csak beszélgethetünk is. Utána pedig megint gyakorlunk egy kicsit. Este vacsi, csillagnézés teleszkóppal, hétvégén pedig összerántunk még pár diákot, és mehetünk együtt kirándulni. Mit szólsz?
Ahogy összeszedtem a tervet, leporolom a tenyeremet, mint aki jól végezte dolgát, és máris Noelhez lépek.
- Ugyan, semmi gond. Nem volt illetlen a viselkedésed. Csak egy kicsit még tutyimutyi vagy, de abszolút érthető. Biztosan keveset jártál társaságba. Segítünk rajta, megigérem! - mondom kedves mosoly kíséretében, majd ránézek a bőröndjére.
- Mond csak, van benne valami törékeny?
Amennyiben nemleges a válasz, megfogom, és az ajtóhoz lépek vele. Kinyitom, és intek kifelé.
- Nos, kisasszony? Odavezethetem a lakosztályához? - kérdezem tréfásan megjátszott régimódi stílusban.
Kitessékelem az ajtón, majd becsukom és bezárom magam után az irodát. Noel bőröndjével a kezemben elindulunk a keleti szárny fele.

/ Hálószobák /