Konyha

- A barátnőm és én elszakadtunk. Nem tudok a nyomára lelni. Ironikus nem? A nagyváros mely az irdatlan ember tömegével védelmet nyújt a mutáns vadászok ellen, akár azt is meg akadályozhatja, hogy a hátralévő életemben valaha is találkozzak vele. - Mondom, és erre a gondolatra nem kicsit leszek zaklatott. Erőnek erejével kell vissza fognom, magam, hogy dühömben, csalódottságomban ne vágjam földhöz a leveses fazekat. Az nem lehet, hogy egy ostoba véletlen miatt soha többé ne lássam őt. Hogy évek teljenek el, míg szép lassan nem emlékszem az illatára, nem emlékszem az érintésére, és nem emlékszem majd végül a mosolyára sem. Addig míg végül már a szerelmünkből nem marad más csak emlékek kuszasága, és egy fájó sebhely a lelkemen. - Ha tudnám hol van velem lakna. - Mondom, miközben kezdek megnyugodni, és újra szószra fordítom a figyelmemet.
- Négy fiú testvér? Húú tuti jól tudsz verekedni. - jegyzem meg halvány mosollyal az ajkaimon. - Azt hiszem az üldözőim, a Stryker -féle banda hazudta azt, hogy meghaltam. A dolog pedig egy budhista szentélyben derült ki. Éppen üzentet akartam hagyni egy szerzetesnél, mikor a saját halotti emlék fényképemmel találtam szemközt magam. A gyászoló családom állította. Az ok pedig elég egyszerű. Még pedig az, hogy ne tudjak segítséget kapni tőlük, hogy elszigeteljenek. Azért, hogy ők ne kérdezősködjenek utánam, és ne keressenek. A dolog egészen jól sikerült az ellenségeim szempontjából. Elvégre ha mégis felfedem magam, akkor azzal a családomat sodrom halálos veszedelembe. Nem a holtak maradjanak holtak. Nick O'Leary az egyesült államok hű katonája halott. De Nick a gyilkos mutáns nagyon is él. ÉS gondoskodik arról, hogy életben is maradjon. - Mondom szenvedélyesen, majd észre veszem, hogy Ria nagyon kíváncsian figyeli a ténykedésem. - Még mindig éhes vagy vagy csak szeretnél segíteni a főzésben?

Először csak pókerarccal hallgattam Nick és a barátnője történetét, ám amikor a mesélés kisebb kirohanásba ment át, csak felvontam az egyik szemöldökömet és biztos ami biztos, kicsit arrébb csúsztam, mielőtt még elkeseredettségében rám borította volna a levest, vagy elkezdi reptetni a konyhakéseket... Bár, mint ha olyan sok mindent tehettem volna az ellen.
-Hé, hé, nyugi. Nehogy elkezdj sírni nekem, nincs nálam annyi zsepi... Meg amúgy is, előbb vagy utóbb majd csak megtaláljátok egymást, ne aggódj. -paskoltam meg a fiú vállát bátorítóan.
Bár képzeltem mennyi az esélye, hogy egy több mint 8 milliós lakosú városban 2 rejtőzködő életmódot folytató ember összetalálkozzon. Már ha él még egyáltalán a lány akit keres... Ha még mindig üldözik, nem vennék rá mérget. Persze nem akartam belegázolni Nick törékeny lelki világába, így ezt inkább csak magamban tettem hozzá. Készített nekem reggelit, miért rontsam el a kedvét még jobban? Na ugye...
-Jah, fogjuk rá. -vonok vállat a verekedős megjegyzésére, majd az utánpótlás-aprított répából is felmarkolok egy adagot és desszert gyanánt azt kezdem majszolni- ha gondolod, valamikor edzhetünk együtt. Vagy nem tudom, nálatok van-e valami napirend itt... -intettem a ház többi része felé.
-Neeem, nem vagyok éhes, egyelőre elvagyok. -legyintettem, a kérdésére pedig megráztam a fejem.
Még, hogy én, főzni... csórikám, nem ismer még engem...
-Szóval, Nick O'Leary? -kaptam fel a fejem- Tényleg O'Leary a vezetékneved? Csak nem írek voltak a felmenőid?

- Nyugi nem sírok. Csak dühít a dolog. De kössz a biztatást. Jól esik, még ha tudom milyen kicsi is az esélyem viszont látni őt. A találkozás esélye pedig minden egyes eltelt nappal csak csökken és csökken. Ezért olyan átkozottul dühítő a dolog. - Mondom, és enyhén csóválom a fejem mikor lopni kezdi a maradék répát. Azt hiszem ha így folytatja kénytelen leszek még pucolni.
- Szívesen edzek veled. Nekem sem árt a gyakorlás, és néha jó lenne egy olyan partner aki nem olyan kegyetlenül jó, mint Parázsléptű. Kötött napi rend meg nincs. Ez egy testvériség. Olyan mint a fősulin. Nincs kötött munkarend. Az a lényeg ha a nagyfőnök mond valamit akkor az úgy legyen ahogy ő mondta. Ennyi az egész. - Magyarázom neki. Miközben egy újabb adag répát szedek elő, és állok neki a hámozásnak. Ahogy Riát nézem úgy is elfog fogyni. De ha nem rágcsálja el a maradékot akkor is elfér a levesbe még. Húú nem árt azt is megkeverni és ellenőrzöm gyorsan a levest. Azzal minden rendben a jelek szerint. Egy evő kanállal gyorsan egy kis íz próba, és tényleg mindent rendben lévőnek találok. - Biztos ne tanítsalak főzni? - Kérdezem, miközben visszatérek a tésztaszószhoz ami már szinte kész is van. Még kevergetni kell hogy az alja oda ne kapjon. - Valóban Ír lennék. Csak nem te is?

-Ugyan, nincs mit. Érthető, hogy így érzel. -vonok vállat, miután mást nem igazán tudtam hozzáfűzni a témához.
A ninjalányról szóló dícséreteket hallva nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el. Most akár meg is sértődhetnék, hogy így, látatlanba lebecsüli a tudásom, de inkább nem mondtam semmit.
-Ezek szerint tényleg nagyon jó lehet ez a bizonyos Parázsléptű. Mondjuk az tény, hogy én nem gyakoroltam évtizedeken, évszázadokon át... Fősuli? Ami azt illeti, nem sűrűn jártam olyanokban, vagy ha igen, akkor se épp tanulóként... De ha itt tényleg ilyen lazán mennek a dolgok, nem lehet valami vészes. Az viszont képzelem, milyen káosz meg diliház lehet itt így néhanapján.
A főzőcskézős ajánlatára ismét csak megrázom a fejem, talán majd valamikor máskor. Amikor azonban beigazolódott a gyanúm, egyből felcsillan a szemem.
-De bizony. Butte-ban nőttem fel, a település lakosságának jó része Írországból vándorolt be. Amúgy meg ez... -emeltem fel vigyorogva az egyik rézvörös hajtincsemet- Nem elég árulkodó jel? Amikor többet vagyok napon, néha még a szeplőim is kirajzolódnak...
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve lecsúsztam a konyhapultról, és leporoltam a ruhámat.
-Na jó, tudod mit? Ha már ennyire szeretnél, taníts meg főzni. Fogadni mernék rá, hogy úgy sem fog sikerülni.

- Nos én több mint tíz évig napi szinten tanultam a kungfut, és edzettem. De a négy év börtön úgy tönkre tette a reflexeimet, hogy Honó mindig laposra ver. Az egész egy kicsit olyan szürreális. Hiszen látom magam felé ütni az agyamban rögzült reflexek, és mozdulatok, máris cselekednének, azonban a testem nem tudja tartani a lépést. Ennek következtében szépen elkalapál. Néha a közös gyakorlásaink egy részét olyan mintha valami lassított felvételes mátrix filmben látnám. Látom az ütéseit, meg minden, de nem tudom elkerülni. Lassú vagyok. Bár szép lassan érzem újra fejlődök. De remélem már nem sok idő, mire a testem újra képes lesz az elmém sebességével harcolni. - Magyarázom, hogy számomra miért is olyan nehéz megverni, helyesebben legyőzni pusztakezes győzelemben a lányt. - Nem mondanám azért azt sem, hogy olyan lazán mennek a dolgok. Elvégre csak egy földalatti titkos mutáns terrorista szervezet a testvériség. Mindig van valami kisebb vagy nagyobb meló. Vagy ha más nem akkor bajban lévő mutáns testvérek megsegítése ilyen vagy olyan módon. De az embereknek van elég szabad ideje. Főleg az olyan fő állású tagoknak mint, Kardfog. - Próbálom azért árnyalni a képet a Mutáns testvériségről. Elvégre azt sem szeretném ha téves kép alakulna ki benne rólunk. Mi nem egy csürhe vagyunk, hanem elhivatott mutánsok. Amikor a vörös hajtincsét felemeli csak vállat vonok. - Nem biztos. Amennyire én tudom akár vörösként lehetnél Skót, vagy Norvég is. De tény, hogy szép hajzuhatagod van, és az is tény hogy mi írek legtöbbször szőkék vagy vörösek vagyunk. Viszont ha gondolod, majd a Szent Patrik napot ünnepelhetjük közösen. Mit szólsz? Zöldbe öltözünk, ki díszítünk mindent négylevelű lóherékkel, és addig sörözünk, amíg fel nem borulunk vagy valami oltári nagy butaságot nem csinálunk. - Ajánlom fel neki, és bár nem vallanám be, de jó hogy van egy földi is a csapatban, egészen meg melengeti a szívemet a dolog. Még ha jómagam sem vagyok az a teljes értékű Ír a fél kínai szokásaimmal. Ahogy az is örömmel és melegséggel tölt el mikor mégis csak bele megy a főző órákba.
- Tudod mit? Mindig mikor hibázol a konyhában meg csókolnod engem! Csak azért, hogy legyen ami kissé inspirál téged a jó munkában. - Mondom neki viccesen, nem hiszem úgysem, hogy belemenne egy ilyen dologba. Főleg úgy hogy jómagam sem gondolom komolyan a dolgot, hanem csak ugratom vele.

-10 évig?! -csúszott ki a számon a döbbenettől, majd egy elismerő biccentést küldtem a főszakácsunk felé.
-Hmm... azt nem próbáltad, hogy pár pluszt súlyt aggatsz a karodra, lábadra? Aztán nap közben azokban mozogsz? Úgy talán valamivel előbb visszaszoksz hozzá. -szóltam még közbe a kis megjegyzésemmel, de aztán csendben pusztítottam tovább a levesbe valót, miközben Nicket hallgattam.
Csak néha-néha bólintottam egyet, jelezve, hogy vettem az adást.
-Naná, alap ünnep! De képzelem, hogy repesne mindenki az örömtől, ha az egész ház zöldben pompázna. Amúgy apropó, ennyire nem bírod az italt, hogy egy kis sör is kiüt? -csóválom a fejem a megjegyzése hallatán, majd körbenézek a konyhában.
Egy darabig csak szótlanul figyelek, majd aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megindulok, és sorban kihúzogatom az összes fiókot, belenézek az összes szekrénybe.
-Na mit? -kérdezek vissza, ahogy még mindig valami kötény félét keresek, csak nem fogom már összekoszolni magam...
De amikor meghallom a fiú megjegyzését, csak felvont szemöldökkel sandítok hátra felé.
-Nick, ezt most komolyan gondoltad? -kérdeztem pókerarccal, majd az arcát vizslatom néhány szótlan pillanatig.
Mígnem végül vállat vonok és tovább folytatom a keresgélést.
-Felőlem, legyen. A kis barátnőd mit fog szólni hozzá? Meg... van még egy kötény? Aztán mondhatod, mit segítsek.

A szavaira mosoly költözik az arcomra. Pár évvel ezelőtt az ivászattal nem lett volna gond. Hiába, hogy huszonegy éves koráig nem lehet inni. De azért csibészségért sosem kellett a szomszédba mennem, szóval pár sráccal mi is fel fel öntöttünk a garatra. Azonban a börtön évek frankó kis elvonókúra volt.
- Nem tudom vöröske, Igazából szerintem vagy öt éve nem ittam alkoholt. - Vallom be a döbbenetes dolgot. - A fogságban nem osztogatják a raboknak, hogy jót mulatozzanak, és elfeledjék kicsit nyomorult helyzetüket. Szóval félek igazad van. Alig pár sör elég lenne hozzá, hogy megérezzem a hatást. Ki tudja? Lehet már két üveg sör után boldogan énekelnék kelta dalokat, a harmadik sör után már mindenkit a haveromnak látnék a negyedik után meg részegen feküdnék az asztal alatt horkolva. Bár elég szégyenletes lenne, ha le innál az asztal alá. - Mosolygok Riára. Amikor azonban azt mondja, hogy benne van a dologban én döbbenek meg. Az egészet nem gondoltam komolyan. Vagyis azért mondtam, hogy jobban igyekezzen nem azért, hogy csókokat zsebeljek be tőle. Úgy döntök, hogy biztosan tudja az egész nem komoly meg toldom egy viccel.
- Óóó ilyen könnyen belemenni a csókba. Azt kellett volna mondanom, hogy ha hibázol le kell velem feküdnöd. - Majd az egy másik szekrényhez lépek ami tele konyha ruhával, és kötényekkel. Majd ki veszek egyet és a nyakába akasztom a köténykét. - tessék. Azt hiszem kezdjük valami egyszerű dologgal. Tészta főzéssel, hiszen azt nem is lehet elrontani. Általában még a csomagolásra is rá van írva hogyan kell csinálni.

-Hmm, ez tetszik. Akkor valamikor majd elmegyünk, bepótolunk valamennyit abból, amit kihagyták. Kíváncsi vagyok, milyen vagy amikor becsiccsentve énekelsz.
Ahogy meglátom Nick döbbent képét a válaszom hallatán, nem bírom megállni, hogy ne vigyorodjak el. Ha azt hiszi, hogy ilyen piti apróságokkal tud ösztönözni... áh, nagyon téved.
-Feleségül ne menjek hozzád, Csipkerózsika? -csóválom a fejem a következő megjegyzésére- Azt hiszem itt az ideje, hogy belelógjon a kezed a bilibe és felébredj. -mondom, ahogy hátul megkötöm a kötényt.
-Oké, tészta... Hát legyen. Az merre van? -vakargatom a tarkómat, ahogy végignézek a szekrényeken- Vagy tudod mit? Inkább csináld a kaját, majd boldogulok valahogy... -legyintettem, majd neki is álltam keresgélni.
Röpke negyed óra alatt találtam egy fazekat, meg valami masnitésztát vagy mi a búbánatot, így hát mivel úgy döntöttem, ez belefér a tészta kategóriába, nem is törtem magam tovább a keresgéléssel. Fazék fel a gázra amellé amit épp Nick kotyvasztott, majd beleöntöttem az összes tésztát, rá egy kis víz... Írtak még sót meg olajat. Gondoltam biztosra megyek, egy bögre olaj meg vagy 3 kanál só biztos megteszi. Na jó, inkább legyen 5, biztos ami biztos, majd alágyújtottam és vártam.
-Igazad volt, ez tényleg nem vészes.
Persze azt még nem sejtettem, hogy az összes tészta nemcsak, hogy összeragadt, de a fazék aljához is igencsak ragaszkodik...

- Biztos, hogy hallani akarsz te engem énekelni? - Kérdezem vigyorogva, majd meg sem várom a válaszát rá zendítek egy ír kocsma dalra


Éneklem el a dalt jó kedélyűen, remélve, hogy azért értékelni fogja a fáradozásomat. Mialatt én éneklek és a levessel foglalkozom addig Ria neki kezd a dolgoknak. Egy ideig csak a polcok közt kutakodik, de mire végig éneklem a dalt ő is talál edényt a tésztának. Majd mellém lép, és életbe lép a minden szakács rémálma. Az igazi konyhai anti talentum. Majdnem a szívemhez kapok mikor meglátom mit csinál, de úgy döntöm, hogy a jeleket látva Ria a saját hibájából tanuló séf. Azért nem bírom ki és adok pár tanácsot. - Húú vöröske. Kicsit kevesebb sót, több vizet, és kavargasd. És az olajjal is spórolj legközelebb kissé jobban. De alapvetően dicséretes a lelkesedésed.

Gondoltam, ha Nick nem szól, akkor nagy gáz nem lehet, nagy lelkesen főzőcskéztem tovább.
-Kevesebb só? Na mindegy, majd legközelebb. Több víz? Na várj csak, akkor mindjárt... -s találomra felkaptam az első üres edényt, fazekat, lábast, vagy bármit ami találok, teleöntöttem vízzel, aztán színültig töltöttem a tésztás lábast vele. Mint ha ez olyan sokat segített volna rajta...
Na jó, nem... Ha pontosak akarunk lenni, vagy 3-4 mm maradt az edény tetejéig.
-Miért, ilyen drága, vagy mi? -kérdeztem vissza az olajra, majd kerítettem egy fakanalat, és nekiláttam kevergetni csodálatos főztömet.
Igaz, így meg egy csomó víz kilötykölődött, még jó, hogy nem csurig töltöttem. A vízcseppek sisteregve csorogtak végig az edény forró oldalán, majd sercegve cseppentek le a gáztűzhely fémjére... Amikor lassacskán forrni kezdett a víz, persze még több kilötykölődött az edényből, amikor meg elkezdett habosodni a teteje, meg futni... hát, inkább no comment.
Segélykérő pillantást vetettem Nick-re, jól csinálom-e, vagy ilyenkor egyáltalán mi a teendő, de amúgy nem zavartattam egy cseppet se magam, ahogy egyre jobban nőtt a vízszint a gáztűzhely tetején, mígnem csupán mm-ekre volt a lángoktól.

- Igen elég kevesebb só és kevesebb olaj is. És nem azért mert ojan drága az olaj, hanem azért mert az egyszerűen sok bele. Nézd meg miként úszik a víz felszínén az a rengeteg olaj. Nem kell bele sok. Az első tanács. Amíg nincs ki alakult ízlés világod a főzéshez, addig minden fűszert és hozzá valót óvatosan kell csak adagolni nagyon apránként. Elvégre nem kell magyaráznom, hogy milyen is lehet a túl sós vagy sótlan étel. Vagy az amibe az erős paprika nem csak csipetnyi hanem nagy kanálnyi. Az egyik pikánsan különleges, a másik meg bélést szétolvasztóan maró csípős eleség. Ugyan ez van a cukorral is, egy kis cukor a ételeket meg édesít lágyabbá tesz, de mikor túl sokat teszel bele olyan édes a dolog, hogy még a feneked is össze húzódik tőle. Most pedig, egy kicsit ha meg bocsájtasz bele kontárkodok a dolgodba. - Mondom neki és az elmémmel kinyúlva megfogom az edényt és le veszem a tűzről az egyre inkább elfutó tésztát. Leöntöttem a tetejéről azt a rengeteg borzalmas olajat. Persze maradt benne így is bőven elég. Majd vissza tettem a tűzre az edényt. - Oké most már nem fog kifutni, és nem fogja eloltani a lángokat kevergesd egyenletesen. És mikor már látod, hogy a tészta nem kemény hanem puha, a fakanaladdal vegyél ki pár szemet, és megfújva ízleld meg, hogy elég puha-e és sós-e. És ne feledd!! Kavargatni, mert az alján lévő tészták oda tudnak sülni az edény aljára, ha nem vigyázol. Az pedig ronda barna, és az íze sem a legjobb. Szóval tegyél büszkévé engem te vörös ír szépség és ne rontsd el a világ legegyszerűbb dolgát. Vagy a végén még tényleg lógni fogsz azokkal a csókokkal. Nem mintha meg tudnál csókolni, de akkor is.

A lángcsóvák enyhe sercegéssel jelezték, hogy a vízszint elérte a kritikus magasságot. Közben persze arra is figyeltem, hogy Nick mit magyaráz... Vagyis inkább az lenne a korrekt, hogy a lángokat figyeltem, meg ahogy belerondít a munkámba és leönti a vizet, amit mondott, az meg az egyik fülemen be, a másikon ki.
-Okééé! -feleltem lelkesen az utolsó tanácsára, hogy kevergessem egyenletesen.
Fogtam a fakanalat, és neki is láttam. Kevergettem, szépen, egyenletesen, sőt... ettől egyenletesebben ha akartam se kevergethettem volna. Talán csak egy kicsit nagy volt a lendület, legalábbis öröm volt nézni, ahogy minden leírt körnél egy jó fél deci víz kilöttyent. Arról nem is beszélve, hogy hiába kavartam a vizet, attól a tészta az edény alján összeragadva jól elvolt magának. Gondoltam egyet, aztán egy határozott mozdulattal beleszúrtam-leszúrtam a tésztaszörnyet, hogy eltuszkoljam az edény aljától. De ha egyszer annyira ragaszkodott hozzá! Hát jó, akkor maradjon.
-Hogy ez, a világ legegyszerűbb dolga? Na ne röhögtess... -csóváltam a fejem Nick megjegyzésére- Amúgy meg írd csak a többihez őket. Azt úgy se mondtam egy szóval se, hogy mikor kapod meg. Majd... Hééé, mivan?! -fortyantam fel a megjegyzésére.
Ezt most vegyem kihívásnak? Hát jó! Majd azzal a lendülettel láthatatlanná váltam, a fakanál pedig ott maradt a nagy fazék vízben, a leégett-összeragadt tésztakupac közepébe szúrva.
-Ha sikerül, akkor elefántjelmezt öltve fogsz elmenni sört venni az esti meccshez, értve vagyok? -hallatszott a költői kérdést néhány méter távolságból, amire persze feleletet se igazán vártam, már benne volt a válasz...

Hölgyeim és uraim kérem egy perces néma csenddel emlékezzünk a hősi halált halt tésztára! Nem tudom eldönteni, hogy Valoria direkt rontja el a tésztát, vagy nő létére tényleg ilyen főzési anti talentum? Tényleg nem tudom eldönteni, hiszen pár pillanattal ezelőtt magyaráztam el neki a dolgokat, mégsem sikerül neki úgy csinálni a kevergetést ahogy én javasoltam neki. A technikája alapján inkább gondolnám őt amatőr motorcsónaknak hiszen a vizet azt lötyköli, de a tésztát nem keveri. Nem tudom hogyan csinálta, hogy a száraz tészta amit a vízbe öntött a rengeteg olaj ellenére is egy össze függő szénhidrát többé kezd össze állni. A szívem szakad meg a látványtól. - Oké.. tévedtem. Eddig azt hittem a világ legegyszerűbb dolga. - Mondom siralmas hangon. A következő pillanatban azonban láthatatlanná válik a csajszi, és majdnem fájdalmasan feljajdulok mikor a fakanál megáll magától az edényben függőlegesen. Oda ugorva zárom el a lángot. Legalább a konyhát ne gyújtsuk ki. Már éppen mondanám, hogy nem kell megsértődni a szavaimra. Mikor valami halvány megjegyzést tesz valami elefánt jelmezre. Most rajtam a sor. - Mi vaaan? - Kérdezem értetlenül. - Miféle jelmez miféle meccs? - Most egy kicsit, vagy nem is kicsit, de tagadhatatlan lemaradtam a lány gondolkodásától. Valamit nagyon elnézünk egymás mellett.

Oké, értem én, hogy egy kicsit szőke a srác, de akkor is... Mire fel ez az értetlenkedés? Nagy volt a kísértés, hogy visszaszóljak neki valamit, de aztán inkább hagytam a francba az egészet, angolosan távoztam a helyszínről, ahogy egy kicsit még dúltam-fúltam magamban. Cöhh... Még hogy ne tudnám megcsókolni...
Nem tudom, Nicknek mennyi idő után fog feltűnni, hogy gyakorlatilag egyedül hagytam a konyhában, de nagy fiú, valahogy majd túléli. Ahogy kisétáltam a konyhából, majd a testvériség főhadiszállásáról, út közben még gyorsan lekaptam egy melegítőfelsőt, amit a lépcsőkorláton felejtett valaki, aztán már sétáltam is tovább, vígan dúdolászva, egészen addig a lepukkant jelmezkölcsönzőig, ami jó egy órányi sétára volt a háztól. Ahogy eltávolodtam a Steinway rezidenciától, ismét láthatóvá váltam, majd a kölcsönzőhöz közeledve ismét eltűntem az arra járók szeme elől.
Az üzletbe betérve aztán mint ha otthon lennék, nyugodt szívvel, láthatatlanul, végignéztem az összes jelmezt, mire végre a raktárban találtam egy elefánt-jelmezt, amit nem 6 éves gyerekekre méreteztek...
~Na, EZ tökéletes lesz...
Azzal hónom alá csaptam a dobozt, s már indultam is vissza. Az egyik írószerből még guberáltam egy szép, piros szalagot, amiből egy pofás kis masnit rittyentettem a dobozta, meg egy tollat, hogy egy kis levelet is írhassak hozzá...
A tésztás incidens után bő két órával, ha Nick még a konyhában ügyködik, és megfordul, akkor egy szép nagy dobozra figyelhet fel az asztalon pihenve, ami eddig még biztosan nem volt ott. Rajta egy cuki piros szalag, mellé csatolva egy egyszerű, fehér lapra írt, összehajtogatott kis levélke, amit ha kibont, a következő üzenetet olvashatja:

Spoiler:

Feltételezem, belenézel a dobozba, de ha nem, akkor is most jött el a pillanat, hogy Ria, aki eddig csak láthatatlanul, szótlanul-lábujjhegyen járva melléd lopózott és szótlanul várt, a két kezébe fogja és közelebb húzza az arcod, majd szájon csókoljon, közben pedig szép lassan újra láthatóvá váljon...
-Nyertem!

A konyha hirtelen csendes és üres lett. Ria elment. Nem tudom mivel bántottam meg őt, hiszen abszolút nem szóltam le a főző tudományát, pedig igen csak lett volna mire, ha a fazékban lévő tészta szörnyre nézek. Szerintem ha még tíz percig ő kísérletezik rajta hamarosan felkiálthattunk volna tébolyult nevetés közepette, hogy „ÉLETRE KELT!” majd az életünkért menekülve rászabadítottuk volna az egész emberiségre azt a masszát. Végül is most már a újra csendes konyhában neki kezdek a rom eltakarításnak, és a főzés folytatásának.
Mikor észre veszem a csomagot már a leves is kész, ahogy egy nagy adag spagetti tészta is a spagettihez. Ria alkotását edényestől rejtettem el titkos helyekre. A Weyland -Yutani biofegyver osztálya egy nap talán szép pénzt fog ezért fizetni. Mert bárki is fogja kinyitni a dolgot az a valami ami benne van tuti az arcába ugrik. De vissza a csomaghoz. Amikor egyszer megfordulok a csomag már ott a konyha asztalon, és ha ketyegne azt hinném az egész valami félre komponált horror film jelenete. De nem látok a közelben a falon egy démon, vagy Jézus alakú kosz foltot sem. Erről persze eszembe jut, hogy végre ideje lenne kimeszelni ezt a kuplerájt. Körbe nézek gyanakodva, viszont kandi kamerának semmi nyoma. A csomag hoz lépek és leemelem róla a levelet és olvasni kezdem. Eléggé furcsa a szövege, de most már sejtem miért is borult ki a csajszi. Azt hiszem megsértettem a női mivoltát. Mintha meg kérdőjeleztem volna szépségét, és a nőiességét. De nem ezért mondtam neki a dolgot. Hanem mert a csók dolgot tényleg csak viccnek szántam. Az elmélkedésem folyamatát azonban egy hozzám nyomódó puha test érzete szakítja meg amit hamarosan az ajkaimon követ hasonló puhaság. Majd egy szenvedélyes láthatatlan csók csap le rám. A hirtelen élmény annyira elborít, hogy ösztönösen zárom magam előtt össze a karjaim, és viszonozom lehunyt szemmel ezt a szenvedélyes ajak csatát. Mikor az ajkak elhagyják az ajkaim, és kinyitom a szemem Riát látom a karjaim közt. - Okééé nyertél. De..khmm őő.. mindegy. - nyelek végül egy nagyot, és a karjaim lehullanak az ír lányról. És a dobozhoz fordulok. Le emelve annak a tetejét kíváncsian, reménykedve, és félve veszem elő a jelmezt. - Ezt nem mondod komolyan... - Sóhajtok fel. Majd elkezdek át öltözni a jelmezbe. Nem zavartatom magam, és nem kérem meg Riát, hogy távozzon. Úgy sem venném észre ha láthatatlan visszajönne leskelődni. Ha zavarja a dolog úgy is kimegy ha akar. Nem sokkal később már ott feszítek a széép elefánt jelmezben.
- Khmm azt kell mondjam... ez … határozottan KÍNOS! - Mondom, de senki sem mondhatja Nick O'Leary-re, hogy gyáva. - A chipszet te veszed! - Morgok oda a lánynak, és a pénztárcámat magamhoz véve az utam a sarki bolt felé veszem, hogy felszerelkezzem egy adag sörrel. Csak reménykedni tudok, hogy a vietnami boltos meg fog ismerni és nem néz valami rablónak, és nem akarja kapásból ki lyukasztani a mostanra igen csak értékessé vált elefánt bőrömet. - Szólok az elefánt veszélyeztetett faj! Ahogy Nick is. Szóóval mostantól vigyáznod kell rám odakint. - Odakint mikor kilépek az emberek csak egy kicsit néznek. De igazából nem túl sokáig. Hiszen HÉ ez itt New York! A NAGY alma itt ezer számra vannak mindenféle csodabogarak és művészek. A bolt azonban szerencsére nincs messze. -KLING- Csilingel a bejárati ajtó miközben belépek és egy kosarat felvéve egyenesen a hűtőhöz sétálok, és két hatos pakk sört veszek ki belőle. A kedvencemet a Heinekent választom. Tudom tudom, de nekem ír létemre ez a világos sor ízlik a legjobban. Nem a Guiness sem pedig az amerikaik nagy része által kedvelt Bud. A pénztárhoz lépek, és kő arccal fizetem ki a sört. Nem mondom a stressz hatalmas. Főleg mert Weng úgy vigyorog rám, mintha éppen nem elefántnak, hanem meztelen nőnek öltöztem volna. Így mikor kifizetem a söröket és távozom a boltból nem bírom ki és egy dobozt fel szisszentve lehajtok egy keveset az isteni nedűből. Nagyban nyelem a sört mikor hallom, hogy valahol nem is olyan messze egy fényképező zárja fel nyekken, és valaki képet készít rólam. - ÓÓÓ HALELLUJA!

-Még szép, hogy nyertem. -erősítettem meg Nick amúgy is egyértelmű kijelentésére, ahogy utat engedtem neki az ajándékához.
Szám széles vigyorra húzódik, ahogy az arcát fürkészem, mit fog szólni a meglepetéshez, amikor pedig meghallom a megjegyzését, csak lelkes bólogatásba kezdek:
-Ó, dehogynem! Halál komolyan gondoltam. Na ne de hisztizz, viseld büszkén a vereséged. -intettem neki.
Megvártam, amíg magára kapja a jelmezt, aztán már indultunk is a boltba vásárolni. Vagyis, majd Nick vásárol meg cipekedik, én aztán nem fogok...
-Ez kínos? -nézek rá lesajnáló tekintettel- Miért, egy balerina vagy fidri-fodri habos-babos-tüllös-virágos tavasztündér jelmeznek jobban örültél volna?
A boltba vezető út aztán viszonylag nyugisan telik, én csak láthatatlanul battyogok Fáni mellett, miközben a Paradise című számot dúdolgatom, Nick boldogítása végett. Reméltem, hogy ismeri a számhoz tartozó klipet, úgy a poén... De ha nem, majd ha visszaértünk, megnézetem vele.
A boltba is csak láthatatlanul követem a srácot, amikor fapofával fizetni akar, én láthatatlanul megpöckölöm hátulról azokat az elefántfüleket, ami külső szemmel úgy tűnhet, mint ha csóválná...
Kifelé menet még felmarkolok két zacskó chipset, majd azt is láthatatlanná téve, fizetés nélkül battyogok Nick után, még mindig széles vigyorral a képemen.

/Köszi a játékot /

Egyenlőre még nem akartam kinyírni a nővérkémet. Na jó, miket beszélek, persze, hogy ki akartam nyírni! De vele ellentétben én nem voltam ostoba és forrófejű. Én türelmes voltam, ki tudtam várni a soromat, arról nem is beszélve, hogy ha a célpont egy zsaru szukája, jobb ha az ember óvatos, hiszen amíg ő imádta reklámozni magát, én tudtam, hogy előnyösebb meghúzni magamat, hogy minél kevésbé legyek szem előtt. Talán ezért is sikerült vele ellentétben elkerülnöm a börtönt. Pedig jóval több vér tapadt a kezemhez, mint neki. Hiába, összehasonlíthatatlanul jobb voltam nála!
Viszont, ha nem akarta, hogy megtalálják, akkor az sikerült neki. Amilyen ritkán gyakorolta ezt a képességét, olyan jól ment neki. Így pedig nehéz volt használható információt kicsikarnom róla, pedig én aztán cefetül jó kém voltam. De nem volt okom csüggedni, hiszen a listámon sok név szerepelt, akik tudtak volna segíteni nekem benne. Az egyikőjük pedig nem volt más, mint egy orvos. Ki tudna többet, mint egy orvos, akinek a páciensek félelmükben és ostoba bizalmukban mindent elárulnak? A gond csak az volt, hogy ez a doki szintén mutáns volt valami loccs-poccs képességgel, amivel szintén eléggé megnehezítette a dolgomat, hogy legalább őt követni tudjam, és kikérdezzem. Arról nem is beszélve, hogy meg egy bérgyilkost tartott ágyasnak, szóval már megint hardesten kellett nyomnom a játékot. A rendelőjét ugyan megtaláltam, de csak romokat találtam a helyén, szóval ismételten meg voltam lőve.
De hát ő még mindig orvos. És úgy hallottam eléggé sokan járnak hozzá mutánsok közül is, pláne, ha valami vaj van a beteg fülecskéjük mögött. Vagyis szinte bárki kapóra jöhet. Egyenlőre még úgyis csupán kérdezni akarok. Semmi egyebet.
Gondolataimba süppedve iszogattam a konyhában a sörömet az asztalnál ülve. Szinte meg sem hallottam, hogy közben valaki más is megjelent. Csak a kávéfőző hangjára kaptam fel a fejemet, de csak az egyik pasi volt a tagok közül. Úgy értesültem, hogy a tapasztaltabbak közül való, úgyhogy gondoltam, most még kapóra is jöhet.
-Hé, te! - szóltam oda neki. - Hogy is hívnak?
Lábammal kilöktem az egyik széket így invitálva az asztalhoz.
-Segítségre lenne szükségem. Meg kéne találnom ezt a nőt - felé csúsztattam egy képet a dokiról. - A neve Lynn Harlow. Ötlet?

Békés hangulatban voltam, szinte derűsben. Mióta nemcsak otthonomnak, de részben tulajdonomnak is tudhattam ezt a házat, sokkal jobban éreztem magam benne. Hiába, hogy Erik egy legenda, aki rengeteget tett a mutánsokért, eljárt felette az idő. Ideje volt átadnia a stafétabotot. És szerénységet félretéve: a legjobb embernek adta át. Illetve embereknek: nem szabad elfeledkeznem róla, hogy nem egyedül váltam vezetővé. Ez eleinte bosszantott, de aztán beláttam, hogy így van ez jól. Végül is, nem olyan rég nyílt csak ki a szemem, az is hatalmas elismerés, hogy egy lehetek a három vezető közül.
Túlzottan tetszett az a könyv, amit a szobámban olvastam, de éreztem, hogy lassan elálmosodom. Úgy döntöttem hát, hogy leghokosabb, ha iszom egy jó erős kávét.
A konyhában egy ázsiai vonásokkal megáldott, csinos nő üldögélt. Bólintottam neki, de az volt az érzésem, észre sem vette. Mintha nagyon elmélyült volna valamiben... Nem zavartam, hozzáláttam a kávéfőzéshez. Már megkértem a többieket, hogy aki megissza az utolsó adagot, főzzön újat, de mintha a falnak beszéltem volna. Majd amikor a legközelebbi ilyet meglátom, és pirosra sütöm a kezét, megtanulják, hogy nem illik üresen hagyni a kávéfőzőt...
Az illetlen megszólításra felvontam a szemöldököm és odafordultam a nőhöz. Aztán elmosolyodtam. A szék megpörkölődött és arrébb repült, a levegő pedig érezhetően melegebb lett a helyiségben. Odasétáltam és felvettem a fényképet. Több, mint egy éve nem láttam ezt az arcot. Pár másodpercig csak néztem, aztán visszaraktam a képet az asztalra, és a nő felé fordultam.
- Kedvesem, ha hosszú életű akar lenni ezen a helyen, tanuljon egy kis tiszteletet, mert nem mindenki képes úgy visszafogni magát, mint én.
A szék füstölgő roncsára néztem és folytattam.
- Volna egy ötletem. Például hagyja békén Lynn Harlow-t, különben kénytelen leszek megölni kegyedet. Persze ha elmondja, mi dolga vele, lehe4tséges, hogy tudok segíteni. Egyébiránt Hugh Hagwood vagyok. Hívhat Hugh-nak, ha gondolja.

Már belengte a konyhát a kávé finom illata, amikor ez az állat elkezdte a berendezést felgyújtani, úgyhogy hamarosan a kellemes illatot az eszetlen pirózás bűze vette át.
-Gratulálok, nagyon ügyes - fintorogtam. - Erre tényleg marha sok szükség volt. Tiszteletre, mint olyanra meg várhatsz. Semmi személyes, a magadfajták közül egynek sincs rá esélye. Próbáld lenyelni.
Le sem tagadhatta volna, hogy ismeri a nőt. Nehéz lett volna megállapítani, hogy milyen érzelmeket váltott ki belőle a kép, de abban egészen biztos voltam, hogy nagyon nem szépeket. Na, persze ki tudja? Épp az imént gyújtott fel egy széket a legbarátságosabb mosoly kíséretében, szóval a franc se tud kiigazodni ezen a manuson.
-Nofene, érzékeny pontra tapintottam? - vontam fel a fél szemöldökömet. - De nem kell játszanod a macsót, Hugh, nem akarom bántani a dokit. Csak ismer valakit, akit szeretnék megtalálni, és róla szeretnék feltenni neki pár kérdést.
Unottan dőltem hátra a székemben.
-Ha holtan akarnám látni, már halott lenne.
Akármennyire is sértett a másik feltételezés, kimondottan örültem neki, hogy ha ilyen heves érzelmeket váltottam ki csupán a nő képével és a nevének említésével, akkor biztosan elég jól ismeri. Jó, ha ekkora mázlim van még lefekvés előtt.
-Akit keresek - folytattam tekintetemet az övébe fúrva -, már nem egyszer veszélyeztette nem hogy Harlow életét, de még a Testvériség tagjaiét is. Komoly fenyegetés, amit szeretnék elintézni, mielőtt még... túl nagy bajt kavarna.
Ha végre hajlandó volt nekem segíteni, egy biccentéssel bemutatkoztam, de nem cifráztam sokáig, nem haverkodni akartam. Úgy általában sem, de egy férfival aztán végképp nem.
-Noriko vagyok. Tudsz valamit mondani nekem akkor a dokiról?

Újabb mélázó, de alapvetően derűs mosoly jelent meg az arcomon. Ezek a mai fiatalok... Nem tisztelik az erőt, a hatalmat... Mert azt hiszik, mindent jobban tudnak. Erős, de ostoba kölykök csupán, akiket vagy fegyelemre szoktat az ember, vagy feláldozható gyalogként vet az ellenség elé az első csatában... Nem kedveltem ezt az eljárást, de be kellett ismernem, hogy hasznos. Mutáns és mutáns között nincs különbség, ám... Jobb, ha mindenki tudja, hol van a helye. És ennek a lánynak éppen a ranglétra legalján. Persze felemelkedhet, de ahhoz legelőször is azt kell tudnia, kivel hogyan szabad beszélnie.
- Látni akartam, van-e benned bátorság, újonc - mondtam - De úgy látom, abból nincs hiány. Na már most, az ész már más kérdés, de nem tartom kizártnak, hogy egy nagyon kevés abból is szorult beléd. Ha több lenne, legalábbis tartanál tőlem, de van, aki csak a saját kárán tanul.
Kihúztam egy másik széket és leültem. Kezeimet az asztal lapjára fektettem.
- Lynn Harlow... Hozzáférhetetlen. Ő maga is erős mutáns és ügyes harcos. Ám a férje, nos... Kutattam utána valamelyest. Gyakorlatilag legyőzhetetlen. Így ha olyan információt akarsz kiszedni a doktornőből, amit ő nem kíván megosztani veled, telepatára lesz szükséged hozzá.
Levettem a kezem az asztalról, és körbeintettem a konyhában, mintegy érzékeltetve az egész házat.
- Ebben az épületben a Testvériség válogatott tagjai élnek, nem is kevesen. Komolyan úgy gondolod, hogy egyetlen mutáns veszélyt jelenthet ránk nézve?

Vigyori nagyon furcsa jelenség volt. Azt már megszoktam, hogy bunkók velem, esetleg félnek tőlem, vagy sz@rba se vesznek, de azt nem, hogy töretlenül vigyorogjanak rám. Igaz, ez legalább annyira hidegen hagyott, mint a többi emberekből kiváltott reakció, de azért meglepett. Mi a fene ilyen vicces? Mikor azonban megszólalt, máris felfelé suhant a fél szemöldököm, mire pedig befejezte a mondandóját, már az egyik szám sarka is követte egy féloldalas mosolyra. Szóval a két Vigyori!
-Tudod, nagyon hasonlítasz valakire. Pont arra, akit keresek. Ő is mindig az önteltségén és az elbizakodottságán hasal el. Mégis mit képzelsz? Barátokat keresni jöttem ide? Az, hogy nemrég csatlakoztam hozzátok, még tesz újonccá. Itt új vagyok, a szakmában nagyon nem.
Mikor végre leült, már legalább nem kellett annyira felfelé néznem rá, bár amilyen felsőbbrendűségmániája volt ennek is, tuti még élvezte is, mintha attól erősebb lenne nálam! Pf! Még hogy egyenlőség a nemek között! A férfiak mindig is alantasabbak lesznek, legyenek emberek vagy mutánsok! Szánalmas, megvetendő férgek!
-Ha telepata kell, szerzek telepatát, de nem csupán erővel lehet kiszedni valakiből az információt. Te is elmondtál nekem mindent, amit tudnom kell, pedig a hangomat sem emeltem fel.
Megjegyzésére gúnyosan horkantam fel. De kis elbizakodott itt valaki.
-Szép dolog az összetartás, de nem vagytok sebezhetetlenek, és ő sem hülye. Nem fogja egymagában megtámadni az egész Testvériséget. Viszont úgy hallottam, hogy túlélt egy igencsak vérremenő küzdelmet Parázsléptűvel. És megölte Creedet - kétszer is. Nekem ez eléggé fenyegető veszélynek tűnik. Ezen kívül megvannak a magam... személyes okai is, hogy megtaláljam. De hidd el, ha valaha sikerül elintéznem, azért csak hálás lehet nekem mindenki.

Türelmesen meghallgattam, amit mondott. A megcsavarodott fémszék pattogva hűlt. Érdekes... Egyesek a szemüknek sem hisznek...
- Azért jöttél ide, mert hiszel a mutánsok felsőbbrendűségében és abban, hogy az embereknek meg kéne érteniük: erősebbek vagyunk, és ha erőszakosak velünk, erőszakkal fogunk válaszolni. Vallod a "Mutáns, légy büszke!" elvét. Véleményem szerint ezért jöttél ide. Mert ha nem így volna - most először tűnt el a mosoly arcomról a beszélgetés során - Akkor bármily nagyra is vagy magaddal, személyesen fogok gondoskodni róla, hogy ne hagyd el élve ezt a házat. Hugh Hagwood vagyok, a Testvériség három vezetőjének egyike, és nem tűröm azokat, akik csak el akarnak bújni az árnyékunkban!
Aztán, némileg megnyugodva, folytattam.
- Ami pedig az információkat illeti... Egyetlen szót sem tudtál volna kiszedni belőlem, ha nem akartam volna elmondani neked mindezt. Nem szívességet tettem neked. Figyelmeztettelek. Egyébiránt pedig...
Felálltam, a kávéfőzőhöz mentem, és kitöltöttem magamnak egy adagot. Kicsit már kihűlt, de ez nekem nem jelentett problémát. Egyetlen másodperc, és újra gőzölgött.
- A mi nevünk Testvériség. Tudod, mit jelent ez? Azt, hogy többé nem vagy egyedül, még ha nem is kívánsz barátkozni. Így bármikor kérhetsz segítséget, és ha rám hallgatsz, meg is teszed... Mert bármit teszel, azt a Testvériség tagjaként teszed, ha tetszik, ha nem. Ez nem nyugdíjasklub. És ha veszélyt vagy szégyent hozol ránk, ugyancsak velem gyűlik meg a bajod.
Azzal belekortyoltam a kávémba.
- Kérsz te is? - mosolyogtam rá.

-Ehh, gyönyörű összefoglalás, egyszer majd megírhatnád az életrajzomat - vontam fel a fél szemöldököm. - Gondolj, amit akarsz, nem érdekel érzed fenyegetve magad miattam. Azért vagyok itt, mert kellemes változatosság végre olyanok között lenni, akik nem ostobák, és megértik, hogy a sorrend: egysejtű, majom, ember, mutáns. A felsőbbrendűségünk tény, nem teória, de nincs rá szükség, hogy ezt egyfolytában hangoztassuk. Mindenki tudja ezt, csak vannak álszent idióták, akik inkább úgy tesznek, mintha egy szinten állnánk velük. Egyébként tartogasd a fenyegetőzésedet másnak. Olyannak, akivel aztán tudsz is mit kezdeni. Feltételezem, elég erős vagy, de a ,,testvéreidet" mind így oktatod ki, előbb-utóbb rajtad kívül senki nem lesz már tagja a Testvériségnek.
Szavait egykedvűen hallgattam. Persze, ha hibázott is, az valójában nem hiba volt, minden úgy történt, ahogy ő azt eltervezte. És még ő prédikál itt nekem arról, hogy mennyire nagyra vagyok magammal! Tipikus férfi viselkedés! Saját magukban még azt a hibát sem veszik észre, amit másban azonnal kiszúrnak. Szánalmas. De ha neki ez tetszik... engem végül is nem érdekel.
-Azt természetesen nagyon jó tudni, hogy itt lehet közreműködő felekre számítani, de egyenlőre még nem tudom, mi lesz, ha megtalálom azt az illetőt. Ahogy őt ismerem, nagy higgadtságában szétszedi a fél épületet, aztán agyonnyomatja magát a roncsokkal, úgyhogy lehet, hogy nem lesz szükségem segítségre. De még meglátom. Azért kösz... tudod, az ajánlatot... meg azt a kedves testvéri halálos fenyegetést. Mondjuk persze egy férfitól mi vár az ember! - dörmögtem, miközben a számhoz emeltem az üveget.
Kérdésére beszélő pillantást vetettem a sörös üvegre, majd a kancsóra, és reméltem, hogy ebből is rá tud jönni a válaszomra, de feltételeztem, hogy az Y kromoszóma ezt nem teszi lehetővé, azért kisegítettem:
-Nem, kösz, a kettő együtt nem ad valami finom koktélt.
Újabbat kortyoltam a sörből, aztán kérdőn néztem végig rajta.
-Egyébként hogy lehetsz ilyen fiatalon vezető? És ki a másik kettő?

A nő szemtelensége és érdektelensége egyszerre volt üdítő és felháborító. Reméltem, hogy elbizakodottsága mögött valódi erő, nem pedig ostobaság rejlik.
Fogtam a kávémat és vissza ültem az asztalhoz. Megvetően pillantottam a sörre: talán régimódi dolog, de nem kedveltem, ha egy nő ilyet iszik.
- Árulj el, kérlek, valamit. Véleményed szerint ez a valaki, akit meg akarsz találni, képes szétszedni egy házat, és elég okos, hogy veszélyt jelentsen ránk. Mégis, akkor miből gondolod, hogy képes volnál legyőzni őt? Miért érzed úgy, hogy még velem is így beszélhetsz, holott épp az előbb demonstráltam neked, hogy ha arra volna szükség, porrá tudnálak égetni?
Mire vagy te képes?
Valóban kíváncsi voltam a válaszára. Ez a nő vagy egy újabb ostoba kötekedő, vagy pedig a Testvériség nagy nyeresége.
- Egyébiránt Erik sem volt idősebb, mikor megalapította a Testvériséget. Nick O'Leary és SpeedRace a másik két vezető, mindhármunkat más-más ügyben kereshetsz, és mindhármunknak engedelmességgel tartozol.
Ittam még egy kis kávét. A nő egyértelműen lenézi a férfiakat. Talán valakinek meg kéne tanítania rá, hogy egy férfi is ér annyit, mint ő, mert felteszem, az eddigi tapasztalatai nem ezt mutatták. Az erő nem nyűgözi le. A szigor még kevésbé. Mi lehet hát az, ami miatt egyenrangúként fogadhat el bárkit is?
Egyáltalán, fontos ez? Nem kell, hogy egyenrangúnak lásson önmagával. Az kell, hogy a feljebbvalójának lásson, ami vagyok is.
- Úgy döntöttem, veled tartok. Ha ez a személy valóban ilyen veszélyes, akkor ez jó vizsgafeladat. Meg aztán látni akarom, nem bánsz-e túl szigorúan Lynnel... És van némi elintéznivalóm a férjével is.

-Ez a személy épületeket, hidakat rombol le a puszta akaratával - biccentettem felé. - Szóval igen, el tudná pusztítani ezt a helyet nagyon is könnyen. Hogy mást ne mondjak, a doktornő rendelője helyen csak egy halom tűzifa maradt, mert ő betette oda a lábát. Kettétörte a Rikers Islandre vezető hidat. Ne becsüld le az erejét. Soha ne becsüld le az ellenséged erejét bármennyire is gyűlölöd vagy lenézed, mert onnantól kezdve akkor is győzni fog, ha gyengébb, mint te. De nekem van esélyem ellene. Talán én vagyok az egyetlen, akinek van esélye ellene, de az adu ászomat egyenlőre megtartanám magamnak, ha nem gond.
Folytatta a nagyképű szövegelést, de hát nem is számítottam semmi jobbra. Nem mintha kifejezetten érdekelt volna, ha annyira atyaúristennek akarja hinni magát, hát ez egy szabad ország, azt csinál, amit akar.
-Nem kétséges, hogy ha meg akarnál ölni, sikerülne neked - vontam meg a vállamat. - De nem tűnsz ostobának, és ha vezető vagy, feltételezem képes vagy logikusan és következetesen cselekedni. Márpedig puszta önteltségből nem fogsz mutánsokat gyilkolni, pláne nem olyat, akinek nincs ködfelhő a szemén, és látja mennyivel többet érünk a szánalmas, csimpánz színvonalú emberekhez képest, akiknek már rég leáldozott az idejük, de túl makacsok ahhoz, hogy átengedjék nekünk a hatalmat.
Kérésére haboztam egy kicsit. Ugyan miért is tegyek meg bármit, amit kér tőlem? Rendben van, hogy ő kvázi a főnököm, de akkor is! Sokkal szívesebben tekintettem vezetőmként arra a Speedrace nevű nőre, akit ugyan még csak párszor láttam, de legalább nem volt egy alávaló férfi. Végül azonban arra jutottam, hogy ezen aztán ne vesszünk össze, úgyhogy alakot váltottam, és Hugh a következő pillanatban nem láthatott mást, mint egy döngicsélő darazsat az asztal fölött. Aztán visszaváltoztam, és ismét a sörömért nyúltam.
-Voilá! - morogtam egykedvűen. - A képességemnek hála elsősorban kémkedésből éltem meg eddig. De a késekkel is elég jól bánok.
Döntésére felvontam a szemöldököm. Hát tényleg nem fogok tudni már megszabadulni tőle? Viszont k tudja, kivel futunk még ott össze, úgyhogy lehet, hogy tényleg jobb lenne, ha velem jönne. Így legalább tudja majd, hogy nem egy ostoba kis liba vagyok, aki elvesztette a babáját, és amíg meg nem lesz valami más, felnőtteset akar játszani.
-Ha nincs jobb dolgod... - vontam meg ismét a vállamat. - Akkor indulhatunk?