Konyha

Jó éjt Nick... - köszöntem el, először rosszallóan fejcsóválva az egy szobás megjegyzésén, aztán meglepetten a kézcsóktól. Micsoda úri ember. Én még vagy egyszer szedtem, miután ő elment. Jesszus, még magamtól is megijedek! Hogy ehetek ennyit egyszerre? Jobb, ha visszafogom magam.. Mikor végre befejezem és jól lakottan hátra dőlök, Farkasra pillantok kérdése miatt. Aztán tekintetem körbe fut a helyiségen.
- Nos, a kaja remek, a társaság kiváló. - pillantok szemem sarkából sunyin mosolyogva Farkasra - És ez a ház már most jóval közelebb van a szívemhez, mint ahol eddig voltam, hol ott az nem volt ennyire romos. De gondolom megérted, miért. -nézek rá mosolyogva.
- De mi lenne, ha keresnénk nekem akkor egy szobát? Meg amúgy is, eddig még csak a konyhát láttam a házból, igazán körbe vezethetnél. - kuncogok halkan, majd a mosatlanokat a mosogatóba teszem. A mosogatás alól viszont felmentem magam... Még az kéne, hogy minden tányért és evőeszközt összenyálkázzak.

Láthatta, hogy elhúzom a számat, amikor az előző lakhelyéről beszélt... de azért sikerült derűs mosolyt is csalnia rám, amikor a társaságról való értekezése során rám pillantott. Kicsit megkönnyebbültem ettől, mert azért a kéró állapota tényleg nem volt a legjobb. Na igen, kicsit szakadt, kicsit büdös, kicsit romos... de a miénk... na bakker, ez a szlogen meg honnan jött? Mellékes. A lényeg, hogy tetszik neki még így is.
- Ezt örömmel hallom - mondom, miközben előre dőlök a székben, kezeimet az asztalra rakom. - Tény, nem a Hilton szálló, de azért a célnak megfelel. John-al amúgy is beszéltük valamelyik nap, hogy renoválunk... már csak szaván kell fognom. Na, de remélem sikerül majd beilleszkedned. Van néhány elég érdekes tag itt, deee... talán nem lesz gond. Mindenesetre majd Hugh-ot mindenféleképpen keresd meg. Elvégre, ő irányítja a politikai szárnyat, amelybe jelentkeztél.
Amikor megkér, hogy vezessen körbe, én csak bólintok, majd felállok. Viszont amikor Abyss kiviszi a tányérokat, eszembe jut, hogy azért tényleg nem kéne őket ott hagyni mosatlanul. A lány viszont láthatóan nem akaródzik, érthető okokból... szóval várnia kell pár percet, míg én elintézem, majd utána hozzá fordulok.
- Nos akkor - törlöm a kezem a nadrágomba, majd elvigyorodok. - Kisasszony, ön a Scott-GPS rendszer körbevezető üzemmódját választotta. Kérem, kövese az útmutatásomat és talán nem fog kilyukadni illetéktelen helyen - kacsintok, majd elindulok. - Első állomásunk a fürdő... ahol olykor meleg víz is akad...

//Folyt. köv.: https://postoutsiders.hungarianforum.com/t199p30-emeleti-szobak#18910 //

// Pár héttel (és nappal) később //

Hétfő...Kedd...Szerda...Csütörtök...Péntek...Szombat...Vasárnap.... Aztán hétfő... Kedd...Szerda...Csütörtök...Péntek...Szombat...Vasárnap.... Nem is tudom, hányszor mentem végig ezeken a napokon, amelyeket itt töltöttem. Szerettem itt tölteni az időm, még ha a beilleszkedés nem is volt zökkenő mentes. Annak ellenére, hogy már azóta itt vagyok, még nem nagyon ismerek Farkason, Nicken, Parázson és Kardfogon kívül senkit. Valahogy... nem rohanom el az ismerkedést. Persze senki sem csapkodja a hátam ostorral, hogy: "ISMERKEDJÉ' MÁ'!!!" De azért ez már magamat nézve is kissé lassú.. Hisz velük élek egy házban. Persze az egyetlen, akit szinte már a lépéséről is megismerek, az Farkas. Vele töltöm időm java részét. Úgy érzem, több ő nekem, mint egy egyszerű barát, vagy lakótárs. Ő az én mentorom, bizalmasom, barátom, testvérem, tanárom... és még annyi mindent sorolhatnék még ide, hogy lemenne a nap, mire végeznék. De hogy mi ennek az egész katyvasznak a lényege? Az, hogy közel állok Farkashoz. És az "ember" megérzi, ha történik valami azzal, akihez közel áll.

Pár nappal ezelőtt, úgy volt, hogy találkozom Scottal. Ő aznap éppen dolgozott, szóval megbeszéltük, hogy kiugrom elé, aztán majd elmegyünk valahova barmulni. Kezdjük ott, hogy UTÁLOK késni. Nem egyszerűen leszarom, nem szeretem, hanem borzalmasan utálom és feláll a hátamon a szőr, ha megbeszélek valakivel valamit és a másik fél késik. És ezen a napon, voltam olyan kis nyomi, hogy elkéssek. És nem is találtam ott Farkast. A boltos bácsi azt mondta, hogy alig tíz perce ment el előttem. Megköszöntem, s elindultam vissza, hiszen lehet ő is haza indult, csak épp elkerültük egymást. De nem találkoztunk az úton, se otthon. A többieket is kérdezgettem, nem látták-e, mindenki rázta a fejét. És elhatalmasodott bennem egy borzalmas érzés, amely szinte levegőhöz is alig engedett jutni.
Minden nap elmentem a bolthoz... felkutattam Farkas lakását, amit egyszer megmutatott.. Háromszor tévedtem el, míg végre oda jutottam, de megtaláltam... a lakást, nem Scottot!
A többiek persze legyintettek rá... Farkas megtudja védeni magát, ne aggódjam már így szét a fejem. Még is, én féltem. Nem egyszerűen aggódtam, rettegtem, éreztem, hogy ez nincs rendben és valami baj van, de EGYSZERŰEN NEM HAJLANDÓ SENKI FOGLALKOZNI EZZEL A PROBLÉMÁVAL! HÉÉ SRÁCOK, BAJ VAN! FARKAS BAJBAN VAN KERESSÜK MEG!

És mindenki letojt... Na jó, nem tojtak le, mert ESÉLYT SEM ADTAK, HOGY LETOJJANAK! Kerültek! A végén pedig közölték velem, hogy Farkas felnőtt, biztos elküldték valahova akciózni, fogjam be és vegyem ki a részem a házidolgokból...


Szóval itt állok... És bánatos képpel mosogatom a vacsora maradványait... tervezem, elmegyek megkeresem Scottot, legyen akárhol... Bevetem az új alakomat. Igen.
A hold szinte erősebben világít, mint a felettem lógó, koszos lámpa. De ez valahogy nem vígasztal meg... nem, amíg nem találom meg épségben őt.

Szokatlan volt. Nagyon földhöz ragadt életet éltem eddig, az kétségtelen. Farkasként évekig jártam az erdőt és csak morogtam, hogy ha egy repülésre képes állat, amit vacsorának néztem ki, meglógott előlem a képessége miatt. Esélyem se volt utánamenni, levadászni, hogy aztán a gyomromat erősítsem vele és elnyomjam az étvágyat. Igen, hoppon maradtam, kétségtelen... de most... oké, valószínűleg így se fogok tudni állatokat elejteni. Nem éreztem magam ragadozó madárnak... igazából még mindig fogalmam se volt róla, hogy mivé alakultam át. Csak azt, hogy madárrá... de talán ez is volt a legfontosabb tényező jelenleg. Csak ennek köszönhetően tudtam kijutni a veremből, így a körülményeket kivételesen félre tudtam tenni. Most pedig csak az az egy cél lebegett a szemem előtt, hogy végre hazaérjek. Nos, mint mondtam, szokatlan volt az egész... de... ugyanakkor, páratlan is. Még repülőgépen se ültem soha az életben, így esélyem se volt felülről rálátni a terepre, ahol élek. De most ennek is eljött az ideje. Nagyon furcsa volt felülről látnom New York városát. Most láttam csak igazán, hogy ez a metropolis mekkora területet szakít ki a természetből. Eddig is tisztában voltam vele, hogy hány ember él itt, mekkora az alapterülete, stb stb. De most, hogy láttam a saját szemmel is egyszerre az egész várost, már teljesen más volt az élmény. Hatalmas, kivilágított betondzsungel, melynek utcáin még most is, este mozogtak egy csomóan. Mint a hangyák, olyan parányiaknak tűntek innen. Ha ilyen magas lennék, talán nem is jelentene nagy problémát letaposni az embereket... ah, látszik, hogy fáradt vagyok, ha már megint ilyen gondolatok jönnek elő a tudatomból. Igen... uh, most jobban belegondolva, tényleg fáradt voltam. Hiába érte most be a testem kevesebb energiával is, attól még mégiscsak a levegőben repültem és igyekeztem is fent tartani magam. Csak most szembesültem vele, mennyi energiába is kerül ez. Jobb lesz, ha gyorsan megtalálom a Testvériség házát és hazamegyek, mert a így a végén egy olyan helyen zuhanok le, ami nem lenne jó... a végén még bepottyanok valami koldus elé és én leszek a kaja... uh, az de ironikus lenne. Szóval a Queens felé repültem és igyekeztem felidézni a földrajz ismereteimet, merre is tovább. Beletelt némi időbe, de végül kiszúrtam az épületet és megkezdtem az ereszkedést. Ekkorra már nagyon kész voltam. Alapból csökkentenem kellett a magasságot, mert alig láttam le. Így hát nem kellett nagyon sokat ereszkednem, amikor is lábaimmal megállapodtam a párkányon. Alig láttam valamit, de azért benéztem az előttem levő ablakon. Odabent úgy véltem, hogy a konyha lehet, legalább is az egyes berendezési tárgyak arra utaltak. De a fő tényező csak ezután jött: Abyss is odabent volt... a lány, akinek az emléke adott energiát a meneküléshez. Emlékszem, mostanában még a legnagyobb rosszkedv is kiment belőlem, ha találkoztunk. Ha tudtam volna, most mosolyogtam volna, de hát ez csőr, nem száj... és jobban belegondolva... oh, basszus, amiatt a rohadék miatt elmaradt az aznapra tervezett találkozónk is... ajjaj, lesz mit magyaráznom, hogy hol is voltam eddig... remélem nem okoztam neki túl nagy kellemetlenségeket. No, de ideje bebocsátást kérni. Annyira fáradt voltam, hogy eszembe se jutott, hogy visszaváltozzak és bemenjek... így hát a csőrömmel elkezdtem kopácsolni az ablakot... és újra... és újra... és újra... s ahogy a csőröm egyre többször hozzáért az ablakhoz, mintegy varázsütésre, rohamosan csökkent az erőm. A tekintetem teljesen elhomályosult, világomat sem tudtam. A végén már csak az intuíció irányított, amit előzőleg az agyamba véstem... de aztán ez is megszűnt, számomra pedig elsötétült a világ, ahogyan elvesztettem az eszméletemet a kimerültség miatt...

...szegény lány pedig mindeközben annyit láthatott, hogy egy éjfekete holló kopogtatja csőrével az ablakot, majd aztán hirtelen, minden figyelmeztető jel nélkül hátrabicsaklik a feje és háttal lezuhan az avarba, jókorát puffanva.

Már épp befejeztem a mosogatást, mikor kopogást hallottam. De nem az a teli, mély hang volt, mint amikor az ajtón kopogtatnak. Inkább üveg. Az ablak felé pillantottam. Egy.. holló? vagy varjú.. Sose tudtam megkülönböztetni őket. A lényeg, hogy hirtelen hátra bicsaklik a feje és leesik a párkányról. Én csak pislogok a dolgokon.. Mi a fene volt ez? Megtörlöm a kezem, s kisétálok. Végül is állatbarát vagyok... félig én is az volnék, meg nem venném a lelkemre, ha miattam döglene meg mert nem segítek rajta. Mikor befordultam a ház sarkán, felsikoltottam. Egyrészt, mert megijedtem, hogy a holló kezd átalakulni. Másrészt mert észrevettem, KIVÉ kezd átalakulni
- SCOTT! - rohanok oda az eszméletlen férfihez. Elég ramaty állapotban van. Felpattantam és berohantam a házba. Megkértem két bent tartózkodót, hogy segítsenek behozni. Eleinte nem fűlt hozzá a foguk, de miután életveszélyesen megfenyegettem őket, hajlandóak voltak felcipelni szerencsétlen Farkast a férfi szobájába. Véres volt... A feje, mintha beverte volna. És tiszta föld, arca pedig beesett és sápadt. Mint aki a halálán van... Már majdnem pánik rohamot és sírógörcsöt kaptam, de aztán rájöttem, hogy ezzel nem segítek rajta. gyorsan elszaladtam egy tálért, meg egy törülközőért, hogy legalább megtisztogassam.
Miikor vissza tértem, letisztogattam fejét, arcát... és mindenki aki kíváncsiskodni jött be, találkozott az én igen durva és ordibálós elküldős énemmel.
- Aki nem segít az takarodjon a ku... any..ba! - és becsaptam az ajtót. Igazából reméltem, hogy Farkas legalább erre felébred.. de nem, nem ébredt. Egész éjjel fent voltam. Nem tudtam, mit kéne tegyek. Talán infúzió kellett volna neki..? De én nem vihetem kórházba, hiszen nem is létezem a papírokon.. S már hajnalodott... Én meg csak meredtem ki az ablakon. Talán... imádkoztam... nem vagyok hívő. Isten mentsen tőle, hogy én ilyenekben higgyek.... De emlékezve Bagolyra, talán most még is reménykedem abban, hogy léteznek.. És hogy Farkas totemállata megvédi attól, hogy a Halál elérje... Nem kéne más nekem, csak hogy felébredjen... Meg tudja mondani hol fáj, mit kér, amit én készséggel oda is viszek neki. Ezek a gondolatok... hogy Farkas és a halál... A gondolatra összeszorult a torkom, s ajkamba haraptam. Nem, ez összeférhetetlen dolog! Farkasnak még maradnia kell! Vigyáznia kell rám, mellettem kell lennie, ahogy eddig. Ahogy én most.
- Jaj Scott... - és ekkor eljött az a pillanat, amikor igazán elhagyatottnak, s vesztesnek érezve magamat ebben a harcban elsírva magam temetem arcom a kezeimbe.