Empire State Building

Nem tudom milyen magabiztosságot adott a táskámban lévő mobiltelefon amit az ismeretlen rokonomtól kaptam. Megmondta egyáltalán a nevét? Mindegy, most nem ez volt a lényeg. Ma az egyik... helyszín váltásomnál olyat hallottam, aminek muszáj volt utána nézzek. A kiáltozó túlvilágon kutattam. Na jó, ez talán túlzó kifejezés... túlvilág. De vajon mi van, ha tényleg az?
Az egész helyzetben viszont nem ez volt a lényeg. Volt hogy szinte már arról is megfeledkeztem, hogy tulajdonképpen én félek attól, hogy a másik világ kiszipolyozza az agyam, és így érek véget, végleges marad. Sőt! Egyáltalán az ideiglenes állapottól is féltem! Nem kicsit. Akkor olyan zavaros minden!
Bizonyos időközönként viszont szünetet tartottam. És mi határozta meg, mikor? Ott egy óra nem igazán működik ugyebár... Csak a saját időérzékemre támaszkodhattam. Amiről viszont jól tudom, hogy odaát megbízhatatlan. Tömören összefoglalva felelőtlen voltam.

Kijöttem a másik világból, a valóságba, és megcsúszott a talpam. A kezemmel utána kaptam valaminek, hátha összejön, és nem esek le. Szerencsém volt. Kifújhattam magam. Viszont fáztam. Nagyon hideg volt! Fújt a szél... és hol vagyok?! Kikerekedtek a szemeim ahogy lenéztem a mélybe. Épp valami adótorony tetején csimpaszkodtam egy nagyon magas épület tetején. Nincs tériszonyom, de azért ami sok az sok. És ez sok volt. El akartam tűnni innen, úgyhogy teleportáltam...
... a végeredmény viszont még rosszabb lett az előbbinél ha ez lehetséges. Az a pár tíz-száz méter amivel lejjebb jöttem nem hiszem, hogy túl sokat számított egy ilyen épületnél, ha éppen a korláton egyensúlyozol, és megcsúszik a lábad...

Azt mondják, ha New Yorkban jársz, egyszer mindenképpen meg kell látogatnod az Empire State Buildinget. Nincs mese, eddig még nem sikerült, most muszáj. Hiszen azt mondják.
~ Van itt magasság bőven! Még jó, hogy nem vagyok tériszonyos!
Lehet, hogy egy kicsit túlzás volt, amit mondtak, de azért tényleg szép az épület. És a kilátás is. Amíg valami el nem takarja.
- Mi a...
Elektromos jelek rohantak fel s alá az agyamban, míg szépen összeállt a kép. Ez itt előttem egy lány, aki éppen csak úgy megjelent a semmiből. És igen, megcsúszik a lába, majd dőlni kezd. Kezével kalimpálna, de nem sokat ér vele, a levegőt nem egyszerű megfogni.
A következő jel a karomhoz fut egy idegszálon, ennek megfelelően régi sportreflexeimet felhasználva kapok a maga módján repülő kéz után, hogy csukló táján megragadjam.
- Hopp, megvagy!
Már, amennyire sikerült. Még így is afféle filmes módon lóg a kezemben. Szerencse, hogy nem túl nagy darab, ígykönnyedén felhúzhatom. Bele is kezdek, közben azért.
- Ha jól sejtem, a hölgy még nem szokott hozzá az adottságához. Remélem, azért nem sérült meg!
Átsegítem a korláton, és megnézem, látszik-e rajta külsérelmi nyom.

Végeredményben? Épp tényleg leestem volna amikor valaki ráfogott a karomra és csúnyán megütöttem magam a korláttal. Jó tudom ez semmi ahhoz képest, ha a következő kiugró szintig nem sikerül elteleportálnom.
- Nem tudom, hogy ezt meg lehet-e szokni egyáltalán... - dörzsöltem meg az oldalam. - Mellesleg eddig még egyszer sem értem földet egy ilyen után - mondtam egy kicsit sután. Ezt nem tudom igazából neki mondtam, vagy saját magam megnyugtatására. - Mellesleg fentről ijesztőbb volt - próbáltam megkeresni a tekintetemmel az adótornyot, aztán észbe kaptam. Te jó ég! Mit képzelek? Hiszen nem mi lehetünk itt egyedül! Vajon hány ember láthatott még? Teljesen zavarban éreztem magam. Eltakartam mindkét kezemmel az arcom. Nem mintha ez most már sokat számított volna.
- hányan vannak itt még rajtunk kívül? - kérdeztem, de már egyből azon gondolkoztam, hogy mért nem tűnök el inkább most rögtön. Jaj olyan szerencsétlen vagyok. A végén az egész világ tudni fogja első ránézésre, hogy mutáns vagyok. Legközelebb el kéne takarnom az arcom valamivel, ha ilyen kutató túrára indulok...

Egészen hamar sikerül megbizonyosodnom arról, hogy komolyabb baja nem esett légbőlkapott társalkodónőmnek, azért megnézem, milyét fájlalja.
- Jól vagy?
Bár láthatóan azzal van elfoglalva, hogy az arcát takarja, körülnézek a kedvéért. Pontosan, ahogy számítottam.
- Lévén, hogy péntek este van, a terasz ezen felén mi ketten vagyunk csak. Illetve az a szerelmes pár, akik éppen egymás torkában vannak, de őket nem tekinthetjük megfigyelőnek.
A páros felé mutatok, akiknek talán még nem érte el a nyelve partnerük gyomrát, de törekszenek rá.
- A nevem Cris. Benned kit tisztelhetek?
Enyhén meghajolok üdvözlésképpen, majd táskámba teszem a távcsövet, amivel eddig nézelődtem.
- Egyébként, ha szabad megjegyeznem, lenyűgöző a képességed.

Kipillantottam az ujjaim közül. Majd egy nagy sóhajjal leengedtem a kezeimet. Kicsit azért megkönnyebbültem. Egy kicsit megnyugodtam.
- Háát... megütöttem magam itt-ott, de azt hiszem semmi maradandó. Tudod éppen kerestem valamit és... - elhallgattam. Mit kerestem, és mért beszélek erről neki? Ehhez le kellett üljek. Úgyhogy úgy tettem ott helyben. - Ömm... bocsi, azt hiszem kihagyott az agyam. - Ekkor beugrott. Igen, az ismeretlen rokonom hangját véltem hallani odaát. Azt hiszem azt követtem.
- Tanya vagyok. És tényleg úgy gondolod? - néztem rá érdeklődve. - Tudod engem már sokszor... megtréfált, csak nem találtam viccesnek. Nagyon nem vicces feltűnni egy tömeg közepén csak úgy, mikor csak a szemetet akartad levinni - vagy hasonló. - Mellesleg elég félelmetes volt odafönt - tekintettem megint az adó felé. - Pedig nincs tériszonyom! Valószínűleg azért mert még egyszer sem értem földet... vagyis akkor meg már nem lenne tériszonyom... - a szám elé kaptam a kezem. - És most össze-visszabeszélek mindenféle hülyeségről, bocsi - azt hiszem ez már az első tünete annak hogy túl sokat voltam odaát.

Szerencsére a lány hamar túltette magát a hirtelen jött ijedtségen, így már kezelhetőbb állapotba került. Bár valószínűleg azért megütötte magát, mikor elkaptam.
- A képességed miatt ki szokott hagyni a memóriád? - nézek rá meglepődve - Azért ez elég komoly hátrány tud lenni. Legalábbis gondolom.
~ Nekem az lenne. Szeretem rendben tartani a dolgaimat, így viszont képtelen lennék rá.
Némi - őszinte - együttérzést tükröz arcom felismerésem nyomán, mikor aztán végre ő is bemutatkozik. Kérdésére bólintok, megyőződéses arckifejezéssel.
- Úgy gondolom, igen. Csak meg kell tanulnod kordában tartani, és akkor bejárhatod azokat a helyeket, ahová csak elvágyódsz. Anélkül, hogy az utazás időt venne el tőled! Hogy egyszer sem értél földet? Hát.., ha egyszer is leestél volna ilyen magasságból - kitekintek a korlát fölött -, valószínűleg már nem teleportálgatnál sehova.

- Igazából nem a memóriám hagy ki, azt hiszem... mert utána szép lassan visszajön minden. Egyszerűen ha túl sokat használom, túl nagy lesz a zűr odabent - mutattam a fejemre -, aminek meg végül teljes csönd a vége. És igen, eléggé fura dolgokat szoktam olyankor művelni - sóhajtottam. És hiába volt minden, nem találtam semmit. Vagy talán az nagyobb gond lett volna, ha épp belefutok a pasasba?
- Na igen, talán még élveztem is volna a Japánba tett kirándulásomat, ha haza is mertem volna jönni úgy ahogy odakerültem - tártam szét a kezeimet, majd megtámasztottam vele a fejemet. - Igen, tudom. A múltkor valaki megijesztett, és egy irodaház korlátján kötöttem ki. - Tényleg mi a franc ez a korlát dolog? Még a végén kezdem majd azt hinni, hogy a képességemnek külön tudata van, és direkt rak le korlátokra.... Hát ez korlátolt.
- Tudod mi a baj? A halálsikolyok! Mostanában túl sokat hallom őket közben. teljesen összezavarnak... - Újból elhallgattam és komoly képet vágtam hozzá. Tényleg nagyon elgondolkodtam a dolgon.

Még mindig furcsálkodva nézek rá, ahogy taglalja a képessége működését. Vagyis inkább a hátrányait.
- Túl nagy lesz a zűr odabent? Ezt hogy érted? Hiszen eltűnsz valahonnan, és megjelensz máshol, nem? Vagy csak láthatatlanná váltál, és leestél fentről? - kérdezem nevetve.
Való igaz, akkor csak a saját butasága lenne a baleset. Már-már vicces szinten. Legalábbis így, hogy végül nem kenődött szét odalenn a betonon.
- Japánba utaztál? Olyan messzire csak így? "Huss"?
Megerősítésként még csettintek is egyet hozzá. Majd, mikor újabb korlát kerül a történetbe, közel járok hozzá, hogy elnevessem magam.
- Ja, hogy neked a korlátok a specialitásod? Lehetne valami stabilabb pozíció.
Persze ezt nem gondoltam komolyan. Hiszen korlátok? Elég bénán hangzana. Viszont, mikor a halálsikolyokkal jön, olyan meggyőződéssel mondja, hogy kedvem lenne előkészíteni számára egy kedves kis kötözős kabátot.
- Halálsikolyok? Hol? Miről beszélsz?
Még körül is nézek, nehogy mellettem legyen valamelyik hallucinációja. Nem lenne szerencsés, ha azzal verekedve mellé ütne.

Nagy kerek szemekkel néztem rá, amikor felfogtam, hogy épp egy ismeretlennel taglalom meg ezt a témát. A fejemhez kaptam. Hogy lehetek ennyire...! Nagyot sóhajtottam. Mennyivel egyszerűbb volt még pár perccel ezelőtt, hogy nem aggódtam ilyesmik miatt.
Megráztam a fejem.
- Nem olyan egyszerű... - a korlátnak támasztottam magam mögött a fejem. Milyen csönd van. Ilyenkor ezt úgy tudom értékelni...
- Ühüm - bólogattam. - De aztán visszafelé muszáj volt repülővel jönnöm, úgyhogy annyira nem volt vicces felbukkanni egy tömeg közepén, és sehol egy európai arc... senki akivel beszélhetnél.
Aztán csak néztem rá. Most mért nézett körül?
- Keresel valamit? - néztem rá nagy szemekkel. - Mellesleg a kérdésedre válaszolva, amikor aktív a képességem, sok mindent hallok... ennyi.

Leülök mellé a földre, és előveszek a táskámból egy palack vizet. Felé nyújtom.
- Igyál egy kicsit! Az izgalmi állapot kiszárítja a szervezetet.
Érdeklődve figyelek rá, mint a gyerek, aki mesét hallgat. Persze nem viszem túlzásba, de tényleg nagyon kíváncsi vagyok, milyen is lehet nagy sebességgel közlekedni önerőből ekkore távon.
- Nem olyan egyszerű? Mesélj! Milyen?
A japános történetre csak bólogatok. Tény, hogy ha épp a kínai negyedben járok néha, ott is furcsamegszokni az ázsiai arcok tömegét. Talán ők is tudnak teleportálni. Hiszen felszállok a buszra, leszállok, és jé! Már ott is vannak!
- Csak megbizonyosodtam róla, hogy nem hallgat ki minket senki. Tudod, nem mindenki szereti a teleportálgató lányokat. Akármennyire nem tűnsz vérszomjasnak - mondom, némi gúnnyal a vakbuzgó mutánsellenesekre célozva.

A palackért nyúltam ahogy mellém ült, de a mozdulat megállt félúton mikor megláttam, hogy remeg a kezem. Mért remeg a kezem? Csak néztem rá, még az után is hogy már nem remegett. Eddig sosem remegett a kezem! Olyan volt, hogy nem tudtam lépni se, de a kezem még sosem remegett!
- Azt hiszem tényleg túl sok volt az izgalomból. Nem a legnyugalmasabb dolog, néha a rendőri jelentéseket hallgatni, mikor csak az udvarra akartál le menni, és mégis két országgal arrébb kötsz ki. - Na jó, most egyáltalán nem erről volt szó. Tudatosan követtem egy szálat amire ráakadtam, de az volt az érzésem hogy teljesen máshova vezetett, mint ahova akartam. Vagyis inkább nem vezetett sehova.
Meghúztam a palackot, majd előkotortam a mobilomat megnézni mennyi az idő. Elkerekedtem a szemeim.
- Az anyja! - csak pislogtam magam elé, egészen addig amíg a mobil óráján az utolsó számjegy ötösről hatosra nem váltott. - Kevesebb mint tizenöt perc alatt körbe kerültem a várost... - mondtam a meglepetésem ellenére halkan. - Öm.. bocs mit is kérdeztél? Azt hiszem kicsit elkalandoztam...

Számomra is feltűnik, hogy remeg a keze. Neki pedig egyenesen sokkoló lehet, mert szinte megfagy a tekintete egy kis időre. Nem szólok inkább, csak kivárom, míg újból úrrá lesz saját mozdulatain.
- Rendőri jelentéseket hallgattál? Hol? És milyen szálat követtél? Ne haragudj, de elég nehezen tudlak követni. Elkezdtél nyomozni csak úgy egy rendőrségi ügy után?
Meglepődve nézek rá. Ránézésre ő is elég fiatal, és ezek szerint az ehhez mért kíváncsisága és kalandvágya is megvan, hogy akár nap mint nap bajba keverje magát.
~ Mit csodálkozok? Mi találomra kötöttük el valamelyik X-men autóját. Ők se nádpálcával fegyelmeznek, az is biztos.
- Tizenöt perc? Az szép - bólintok elismerően - Hogy mit kérdeztem? Azt mondtad, nem egyszerű. Akkor mesélhetnél egy kicsit arról, hogy hogyan is működik ez az eltűnősdi nálad.
Érdeklődve figyelem, milyen értekezést kapok a képességéről.

- Áh ugyan! - legyintettem, és kitört belőlem a nevetés. - Hogy én? Ugyan! - és nevettem tovább. Elvettem az üveget és és inni kezdtem belőle. Sikeresen félre is nyeltem. Úgy köhögni kezdtem mint aki épp a lelkét akarja kiköpni.
- ... szóval én félek az ilyesmiktől. Még hogy én rendőrségi ügyben nyomozzak? Az egyik... ismerősömet akartam megtalálni. És nem feltétlenül rendőrségi jelentéseket. Ez olyan... mintha mindent hallanék - világosodtam meg hirtelen a témában. Mindent... De hirtelen nem tudtam mit kezdeni ezzel az információval. Mégis mihez kezdhetnék vele?
- De... miért is mondom el neked ezeket? - Ezt a kérdést igazából magamnak is feltettem. Válasz viszont nem jött rá. Semmi, egyszerűen semmi. Talán tényleg túl sokat töltöttem volna oda át?
A bemutatkozás megvolt. Visszarángatott a korlátról, de azért mégis egy idegen. És az ismeretlen rokonomnak sem mondtam el ezeket. Na jó, lehet hogy rokon, de még az is hogy nem. Azt hiszem az hogy végig kergetett egy csomó államon igen is okot ad a bizalmatlanságomra vele szemben.

Hamar megállapítom, hogy ez a lány egyszerűen rémesen ügyetlenül hazudik. Komolyan, láttam már sok próbálkozást, de ez tényleg, igazán ügyetlen. Mint egy gyerek. Bár fiatalabbnak tűnik nálam. És ha ilyen képessége van, jó eséllyel lehet magányos.
- Ez érdekesen hangzik! - Mint egy kisgyerek, olyan csillogó szemekkel nézek rá. Ha más stílusra van szükség, alkalmazkodj! Egyszerű módszer, ha közös hangra akarsz lelni valakivel. - Gyakran hallgatózól rendőrségi adásokba?
Továbbra is kissé játékosra veszem a gesztusaimat, mimikám kissé elnagyolt, elnyújtott. Csakúgy, mint beszédem is.
- Biztosan azért mondod el nekem, mert tudod, hogy bennem megbízhatsz. Nincs más magyarázat. Mit szólsz? Kezet rá!
Természetesen már nyújtom is a kezem, hogy megpecsételjük egyezségünket. Hiszen már így is rengeteg mindent elmondott. Ha kimondja, hogy megbízik bennem, azzal csak törvényesíti, és nem kell töprengnie ezen. Biztos vagyok benne, hogy valami hasonló szintű feloldozásra vár.

Egy pillanatra valami megállt bennem, a fejemben, és gondolkozásra késztetett. Csöndben bámultam magam elé pár pillanatig.
- Ez nem olyan egyszerű, nem én döntöm el mit hallok meg - vettem vissza egy kicsit a hangomból. Úgy éreztem magam, mint aki lassan felébred egy álomból. Körülnéztem. A tekintetem az épület tetején lévő antennára siklott. Kirázott tőle a hideg.
- Tizenöt perc az túl sok - motyogtam magam elé halkan, és számításba vettem, hogy hányszor álltam meg. Tudni akartam, hogy akkor mennyit tölthettem odaát. Tekintve viszont hogy olyankor az időérzékem eléggé zavarban van, szinte lehetetlennek tűnt ezt így gondolatban megbecsülni.
A kezére néztem, majd újra az arcára. Kezdett újraéledni bennem a gyanakvás és bizonytalanság.
- Ismerős vagy... vagy nem? - próbáltam rájönni, hogy hol láthattam az arcát. Láthattam-e már egyáltalán, vagy csak hasonlít-e valakire.

Nem könnyű elképzelni, miféle köztes térben haladhat a lány, mikor épp nincs "itt". Hiszen ahogy a legöbbek számára, számomra is vagy "van", vagy éppen "nincs". Akkor is, ha ezen állapotokat valamelyest képes is vagyok befolyásolni.
- Azt nem tudom, hogy milyen nehéz lehet feldolgozni tizenöt percet ilyesfajta utazásból - ismerem el -, de azért annyiban segíthetek - vállára teszem a kezem, majd gyorsan feltérképezem a testét -, hogy elmondom, fizikálisan szerintem teljesen rendben vagy.
Bátorítólag rámosolygok, majd elengedem a vállát, mielőtt megijeszteném a túlzott közvetlenségemmel.
- Biztos mondtam már, de irigylem a képességedet. Azt viszont nem tudom, honnan ismerhetjük egymást. Nem hiszem, hogy beszéltünk volna, és a specialitásodhoz hasonlót is csak a tévében láttam annak idején az ominózus, elnök elleni merénylet idején. Hű, jó rég volt az már... Azóta szinte minden sarkon mutánsba botlik az ember - mondom viccelődve - Miért, te láttál már valahol?

- Nem, nem, nem... az nem úgy működik - kezdtem bele az okoskodásba... megint. - Az csak itt tizenöt perc.
- Ó nem irigykednél, ha egy napos út után olyan lenne az agyad akár egy zöldségé - vigyorogtam, pedig ez nem is vicces. Tényleg nem az! Csak akkor szoktam nevetni rajta, ha az említett állapotban vagyok, de most nem volt olyan szörnyű a helyzet közel sem, sőt mintha már kezdtem is volna rendbe jönni.
Az arcába bámultam, és próbáltam nagyon megerőltetni azokat a fogaskerekeket, hogy emlékezzek valamire is. végül azonban tényleg nem jutottam semmire, inkább visszadőltem a korlátnak.
- Feladom, nem tudom. Az iskolában sok mindenkivel találkozok, talán csak ez zavart meg. Vagy... vagy pedig hallottalak már egyszer és a hangod volt ismerős, de fogalmam sincs.

Érdeklődve hallgatom a szaggatott előadást az eddig számomra ismeretlen világról.
- Szóval odaát másképp telik az idő? Hát, egy idő után mindent meg lehet szokni - mondom, az "idő" szót kihangsúlyozva, és persze vigyorogva kontrázva Tanya arckifejezésére.
Látom, hogy próbál emlékezni, de nem sikerül neki. Legyintek, hiszen ha fontos emlékeznie rám, majdcsak eszébe jutok.
- Hagyd csak, most már erre biztosan emlékezni fogsz. Nem minden nap kapják el az ember lányát az Empire State Building tetején, nemde?
~ Hallott már egyszer? Ki tudja, talán az iskolába jár. Akkor elmehetett már néhányszor az irodám előtt. Nem baj, egyelőre ne forszírozzuk az iskolát. Amilyen aggódó, még a végén azon törné a fejét, nehogy bemártsam a tanároknál.

- Hát nekem eddig még nem sikerült. Tudod olyan... változékony. Minden amiben biztos vagy az ott nem igaz - bámultam magam elég az egészen gondolkozva. - Minden mozog, és semmi sem állandó. Nem is tudom le lehet-e írni szavakkal igazán. Olyan mint egy teljesen másik világ, amit senki más nem ismer. - Vagyis a múltkor a rokont sikerült magammal rántanom, de ő sem mondta el igazán, mi az amit látott vagy érzett. Talán nem is ugyan azt tapasztalta mint amit én szoktam.
- Na igen... - dörzsöltem meg picit az oldalam, de már egyáltalán nem is fájt annyira. Vagyis inkább pont akkor mikor hozzáértem. - Bár semmi sem zárja ki, hogy ne következne be még egyszer. Bár azt hiszem majdnem mindegy, hogy valaki a századikról, vagy az nyolcvanadikról esik le... - igazából csak a hasamra ütöttem a számokkal. - Japánban legalább a földszintre érkeztem - sóhajtottam. Bár nem mintha a kanadai stadion tetején jobb lett volna. Vagyis igen jobb lett volna, ha nem menekülök.

Amit mesél a "másik világról", elgondolkoztat. Valamire emlékeztet, csak először nem jut eszembe, hogy mire. Majd addig járatom az agyam, míg végül beugrik. Villámként hasít belém a felismerés. Persze nem szó szerint.
~ Ez olyan, mint ami az én fejemben van. Ha szabadjára ereszteném a hatalmammal együtt, biztosan káoszt szülne. Főleg most, hogy eltűntek bizonyos határok, és produkál néha meglepetéseket ez a képesség...
Mikor belekezd a sztoriba arról, hogy valakit magával rántott, felkapom a fejem.
- Mást is magaddal tudsz vinni? És hogyhogy "a rokon"? Ha már a rokonod, csak tudod, hogy milyen rokonságban álltok, nem?
Az esések következményeiről tartott okfejtésére csak bólogatok. Tényleg majdnem mindegy a végeredmény szempontjából. Legfeljebb utóbbi esetben nagyobb területet kell takarítani.
- Japánban? Ijesztő lehetett belecsöppenni egy teljesen idegen környezetbe.

A számra tapasztottam a kezeim. Ez már közel sem volt vicces, ezt nem akartam kimondani. Pedig már kezdtem rendbe jönni, de tényleg! Csak ráztam a fejem, hogy nem. Végül leengedtem a kezeimet, már úgy is elegem volt az egészből, hát akkor meg nem mindegy.
- Nem, másokat nem tudok magammal vinni. Legalábbis eddig így volt. És fogalmam sincs kicsodám ő nekem, csak ő állította azt hogy a rokonom. És ezt sem volt hajlandó megmondani, hogy akkor mégis miféle. Vagy a nevét például! Amúgy pedig véletlen volt, lehet nem is tudnám megismételni még egyszer. De az is lehet, hogy nem én csináltam egyedül az egészet, mert az ő képessége is aktív volt.
- És azt hiszem egy naiv liba vagyok, mert most is csak fecsegek egy vadidegennek ilyen dolgokról... - sóhajtottam.
Talán haza kéne mennem, vagyis az iskolába.
- Igen az volt. Nagyon is.

Végigmérem, majd látható zavarához megpróbálok valami konstruktívat hozzáfűzni, amivel talán segíthetek neki.
- Ha ilyen nehéz kordában tartanod a képességedet, miért nem iratkozol be a Xavier Intézetbe? Ott biztosan van olyan is, aki más képességeket tud fékezni. Persze, amíg biztonságossá nem válik, gondolom.
Előveszek egy palack narancslevet a táskámból. Lecsavarom a kupakját, majd a számhoz emelem, ám ivás előtt megállítom.
- Ne haragudj, milyen figyelmetlen vagyok! Kérsz?
Felé nyújtom, hátha szomjas.
- Oltja a szomjúságot, és segíti az anyagcserét. Lehet, hogy egy kicsit a képességed zavaró utóhatásán is segít egy kicsit. Egyébként pedig nem vagy liba. Kicsit esetlen talán, de szerintem aranyos - teszem hozzá egy bíztató mosoly kíséretében.

Ránéztem, és a fejemet kezdtem rázni.
- Nem, nem, nem nem nem... Ez nem egy olyan dolog amit meg lehetne fékezni, vagy korlátai lennének. Hogy tudnád megfékezni azt ami nincs itt?
Nem tudom honnan jött az egész gondolat, de valami mélyen... nagyon mélyen azt súgta nekem, hogy ezt nem szabad! Hogy valami oka annak... Hogy minek is?Az egész olyan érzés volt, mintha elfelejtettem volna, a mondat végét mielőtt még kigondoltam volna. Az ok megvolt csak a cél nem.
- Ha jártál volna egyszer is ott, értenéd. De talán nem véletlenül nem jártál ott... Mellesleg már beiratkoztam. Egy ideje. És mellesleg, tudod hányszor ugrottam ez alatt a tizenöt perc alatt? És lám mégsem hagytam el az államot - derültem föl. - Bár valószínű, hogy ebbe a véletlen is benne van. Na mindegy.
Narancs lé? Vajon mit húz elő legközelebb? Felmutattam az üveget amint nem rég adott, és próbáltam nem arra gondolni, hogy előbb mintha ez az egész kezdett volna érdekelni...

Most rajtam a fejrázás sora. Nem baj, legalább közös program.
- Mindent lehet irányítani. Csak van, amit nehéz. És láthatóan van, amit pokoli nehéz. De szoktam teljesen más beállítottságú diákoknak matekot, kémiát és fizikát tanítani, vagyis inkább korrepetálni őket. Szóval szerintem nincs veszett ügy megértés terén, csak ügyesen kell nekiállni - mondom biztató célzattal.
Mintha nagyon aggódna valami miatt. Elnézegetem, majd folytatom az iménti gondolatmenetet.
- Mesélj róla még egy kicsit, mire szoktál gondolni, mikor például megjelensz itt? És mennyire kell rágondolnod, hogy például idepottyanj? Hátha kiokoskodjuk, hogyan lehetne pontosítani az érkezéseket.