Empire State Building

Nem volt rossz a fogadtatás, semmi név, semmi kérdezősködés! Ez már jó volt kezdésnek, de azt is jelezte, hogy nem most tárgyal először magamfajtával.
Az invitálására a mondott hely felé néztem, majd vele együtt odasétálva nem kerülte el a figyelmemet, amikor kivillant a pisztolya, ami biztos voltam benne, hogy szándékos mozdulat volt, amire nem tudtam elfojtani egy enyhe mosolyt.
- Azért én nem hangoztatnám ilyen nyíltan, hogy szórni való pénzem van, legalábbis ebben a városban nem. – ültem le én is és tettem le a sisakom magam mellé.
Most, hogy közvetlen közelében voltam és a szemébe nézhettem, olyan mérhetetlen mélységbe tekinthettem, hogy könnyen elfogadtam tőle, amit mondott, hogy: öreg.
- Igazán kíváncsivá tett, hogy vajon miért pont engem talált meg ezzel a kérdéssel és nem pl. nem egy rendőrt. – kérdezem tőle érdeklődve, főleg azután, hogy megtudom tőle, olyanokra vadászik, mint én.
Persze nem tudhatja, hiszen, mint magánnyomozót keresett meg, de azért érdekes játéka ez a sorsnak, és innentől érdemes lesz jobban megismernem ezt az embert.
- És az sem egy utolsó szempont, hogy ha ilyen nyíltan keresgél és hangoztatja világmegváltó terveit, akkor hamar maga is célponttá válik, mert ilyen alakokból ebben a városban van elég és nem szeretik, ha ők a préda, inkább vadász szerepét osztják magukra. – teszem még hozzá, miközben igyekszem megismerni. A levegőt is mélyebben szívom magamba, hogy az őt körülölelő illatokat megjegyezzem, mert soha nem tudhatom, mikor futunk majd össze.

A nő felé fordultam, meghallgattam a kérdéseit. Előtte még láttam a szemében a felismerést, és ez elégedettséggel töltött el. Nem bosszantott éppen, amikor ostoba kölyöknek néztek, de sok idő elment vele. Az idő pedig fogy, még nekem is.
- Meg tudom védeni magam, a pénz meg csak papír. Miért maga? Mert maga nem rendőr. Nem próbál majd letartóztatni önbíráskodásért. Nem kell majd kilőnöm a fegyvert a kezéből, nem kell körözés elől bujkálnom. Maga nem pocsékolja az időmet. És ha célponttá válok, annál jobb. Legalább önszántukból jönnek el hozzám, akiket keresek. Időt spórolnak meg nekem, és ezt sokra becsülöm. Tehát, érdekli az ajánlatom? Hallhatnék néhány nevet?
Láttam, hogy vizsgálgat, minden érzékszervével igyekszik befogadni engem. Ez két dolgot szokott jelenteni. Vagy veszélyesnek tart, vagy pedig, és ez a ritkább, tetszem neki. Utóbbi nem lett volna ellenemre.
A szél feltámadt, valahonnan sülő hús illatát hozta. Talán odalentről, a torony lábánál lévő hot-dogos standtól. Megéheztem. Ha itt végzek, elmegyek enni valamit. Vagy pedig elhívom a nőt... Hátha volna kedve velem tölteni az estéjét.

Figyelmesen hallgatom erőteljes és cseppet sem visszafogott szavait, ami egy magabiztos emberre vall.
~ Hát abban én nem vagyok olyan biztos, hogy megtudod védeni magad és az sem, hogy nem kellene egyszer kilőnöd a kezemből a fegyvert, mert lehet, hogy hamarosan te leszel a célpontom, ha így keresed az áldozataidat! ~ fut át rajtam a gondolat, hiszen ez hamarosan elő is fordulhat könnyedén. Sok ember nem szereti bemocskolni a kezét. Ezért van neme sok pénz a bankszámlámon, annak ellenére, hogy párat lefoglaltak, mikor letartóztattak.
- Igazából nem nagyon. – mosolygok rá könnyedén és kissé titokzatosan. – Egyrészt nem ismerem magát, így akár ez valami trükk is lehet, bár mondjuk nem látnám sok értelmét, de hát a mai világban mindenkinek vannak ellenségei és nekem akad bőven. Másrészt, ha valakivel bajom van, magam szoktam elintézni, nem kell hozzá - már bocsásson meg a nyersességemért - egy idegentől segítség. – Egyébként megkérdezhetem, hogy miért csapott fel önkéntes igazságosztónak? Persze ez csak merő kíváncsiság, ha nem akar nem válaszol rá. – vonom meg a vállam.
Pedig igen is fontos, mert jó lenne tudni, hogy mennyire általános ez az érdeklődés és még vajon kivel beszélt és milyen neveket hallott, ha egyáltalán beszélt erről már valakinek. – És , ha máshol is ezzel foglalkozott, akkor tudhat valamit, hogy még életben van! – ezt már kissé szúrósabban mondom, mert gyanítom ennek a nagy magabiztosságnak, valami van a hátterében, és ha egyedül van, akkor valószínűleg mutációról van szó. – Viszont egy valakitől óvnám, a neve Kardfog. Lehet már hallott róla, vagy fog hallani róla, de őt kerülje el, ha elfogad egy jótanácsot. Valószínűleg amúgy is hamar ki fogják nyírni, de addig még lehet pár szép napja, ha vele kezd, akkor viszont semennyi. – veszem kézbe a sisakom, mert ha nem tud újat mondani, akkor lehet nincs miről beszélni. Ha életben marad pár napig úgy is találkozunk még, ebben biztos voltam, csak akkor valószínűleg nem cseverészni fogunk. Ezért jó lenne tudni mire képes.

Vállat vontam. Ha neki nem kell a pénzem, kell majd másnak. Nem számít. Csak az időt sajnálom. Ironikus, nem? Enyém a világ minden ideje, mégis gyűlölöm, ha pocsékolják.
- Nem trükk. Azért teszem ezt, mert ehhez van kedvem. Van egy fegyverem, amit azért kovácsoltak, hogy lőjenek vele. Van egy életem, amit valamire fel kell használnom. És igen Tudok valamit, hogy még életben vagyok. Reménykedjen benne, hogy sose kelljen látnia.
Meghallgattam, bólintottam.
- Ezért tartozom kegyednek száz dollárral. Kardfog. Megjegyzem.
Felálltam. A kabátomba belekapott a szél. Elindultam a lépcső felé.
- Mellesleg, nem volna kedve velem vacsorázni? Ha már üzlettársak nem leszünk, még kihozhatunk valamit ebből a találkozásból - mondtam.
Választ sem várva elindultam lefelé a lépcsőn, belevegyülve az embertömegbe. Úgyis jön, ha akar... Ha pedig nem, ő is csak időpocsékolássá válik.

Hát minden esetre elég rutinos, hogy ne áruljon el semmi lényegesen, így persze hoppon maradok és nem tudom meg, milyen képességgel rendelkezik, ha van neki egyáltalán.
- Hát ez tényleg a maga baja. – értek egyet vele. – Bár attól, hogy van pisztolya, meg élete, még nem biztos, hogy el is kell pocsékolnia, de hát nem az én dolgom, igaza van. – vonom meg a vállam.
- Tartsa meg a 100 dollárját, jól jön majd a temetésére, a Kardfogról szóló infó ingyenes volt. – állok fel én is és nézem, ahogy távozni készül.
A meghívása váratlanul ér, hiszen nem néztem volna ki belőle, hogy tetszem neki. Nem mintha egy kaja meghívás ezt jelentené, de tisztában vagyok vele, hogy milyen hatást gyakorlok a férfiakra és ezért nem tartom véletlennek.
Mivel nem tudtam meg, hogy mire is olyan magabiztos, így talán nem ártana tovább puhatolózni és egy étel és ital melletti beszélgetés, talán még hasznos is lehet.
- Miért ne! – nézek a kérdő tekintetébe. – Bár azért nagy reményeket ne fűzzön az ügyhöz egyelőre. – nyújtom meg a lépteimet, hogy egyszerre érjünk a lépcsőhöz, ha már a liftet hanyagolja.
- Mivel a kérdései alapján nem idevaló, gondolom nem régen érkezett a városba. Csak az igazságosztó szerep hozta ide, vagy valami személyes bosszú? – kezdek bele, hogy megtörjem a csendet, míg odaérünk a torony lábánál felállított ideiglenes sütödéhez.

Mentünk lefelé. A nő tisztázta a játékszabályokat, én pedig úgy gondoltam, hogy ez azért még így sem időpocsékolás.
- Minden férfinek élből nemet mond a "valami több" lehetőségére, aki elhívja egy randevúra, vagy az én ronda ábrázatom váltja ezt ki magából? -kérdezem magamban mulatva.
Aztán kissé elkomorodtam.
. Bosszú? Ugyan. Rég elporladt már mindenki, akiért én hajlandó volnék bosszút állni. Csak azt akarom, hogy ha egyszer tényleg eltemetnek, akkor legyen valaki, azt azt mondja: azért nem volt teljesen értelmetlen. Én így használom ki az időmet. Sok-sok éve csinálom ezt már, sokkal régebb óta, mint hinné. Még egyszer sem haltam meg. Ez a Kardfog, ahogy hallom, több tucatszor. Nekem nem kérdés, ki lesz a győztes.
Leértünk. Itt már nem volt olyan nagy a szél. Vetettem egy pillantást a hot-dogosra, aztán elfintorodtam.
- Valami igazi ételre vágyok. Volna kedve sétálni? Biztosan akad a környéken egy valamirevaló étterem.

- Nem mondtam élből nemet, ha figyelt, hanem hozzátettem, hogy „egyelőre”. – javítottam ki. – És ehhez semmi köze a fizimiskájának, bár láttam már szebbet is. – mosolyodtam el azon, ahogy magát jellemezte.
Aztán csak hallgattam, ahogy az elporladt ellenségeiről beszél és már kezdett lámpa gyúlni a fejemben, hogy talán megint egy több száz éves mutánsba sikerült belebotlanom, mert különben minek mondana ilyeneket.
- Most már igazán kíváncsivá tett, hogy milyen képességekkel rendelkezik, kedves …..öööö…uram, - néztem rá kérdőn, mert nem mutatkozott be. – Hiszen úgy látom nem csinál titkot belőle, hogy mutáns, ha ennyire hosszú életre tekint vissza. És az, hogy még életben van, nem jelent semmit Kardfoggal szemben, ha csak nem halhatatlan maga is, aki még hamvaiból is feléled. – vonom meg a vállam, és egy újabb tanáccsal ajándékoztam meg. – De ezt azt hiszem ezt csak akkor fogja megérteni, ha találkozik vele, ahogy látom magán.
Nem voltam ellene, hogy ne egy virslivel verjük el az éhségünket, így csak bólintottam a javaslatára.
- Van itt több is, hiszen turisták tömkelege fordul meg itt, így étteremből aztán nincs hiány. Viszont messzire nem mennék, mert itt tettem le a motoromat. – emelem fel a sisakot a kezemben.

Féloldalasan elvigyorodtam. Hát persze, hogy látott már szebbet is. Álltam a torony előtt és hallgattam, amit mond. Elgondolkodtam, mennyit áruljak el neki. Végül ezt feleltem.
- Nem vagyok halhatatlan. Ha valaki elég ügyes, meg tud ölni. De ez az elmúlt kétszáznyolcvan évben senkinek sem jött össze. Nem hiszem, hogy ez a Kardfog lesz az, akinek végül mégis, de hát egyszer mindenkinek elfogy a szerencséje. Nem félek a haláltól.
Úgy véltem, ez bően elég. Sodortam magamnak egy cigarettát.
- Remélem, nem zavarja a füst. Van ott lejjebb egy kínai. Az jó lesz?
Elvégre nem mindenki szereti a kínai kaját. Én például igen, de van, aki nem. Nem vagyunk egyformák.
Mentem az utcán, kerülgetve az embereket a hatalmas kavalkádban. Emlékszem, milyen rémült voltam, mikor először jártam nagyvárosban... Pedig London akkor még közel sem volt akkora, mint most. New Yorkról már nem is beszélve...
- Egyébként szólíthat Stevennek, ha tetszik. Hát maga? mi a neve?

Nem láttam rajta, hogy nagyon meghatotta volna a dolog, hogy Kardfog mire képes, de hát végül is nem az én dolgom, hogy megvédjem az életet, ez nélkülem is sikerült neki majd háromszáz éven keresztül, nem valószínű, hogy most fogja elkezdeni félteni.
- Hát, maga sem most kezdte a pályáját, ahogy hallom. – vontam meg a vállam. – Így nem valószínű, hogy az én tanácsaimra szorulni, igaza van. Meg aztán elképzelni sem tudom, hogy ha megér ennyi évet az ember, esetleg mennyire unhatja már azt. – nézek rá egy kis kíváncsisággal a hangomban.
- Hát, ha egy zárt helyen lennénk zavarna, de itt gyújtson rá nyugodtan, habár ha meglátja egy rendőr, nem biztos, hogy megússza büntetés nélkül. Ebben a városban nem lehet az utcán dohányozni. – hívtam fel a figyelmét a dologra, mert nem voltam benne biztos, hogy tisztában van vele. – Igen, jó lesz. Nincs kifogásom a kínai ellen. – bólintok rá, de a névre szóló kérdés most hirtelen váratlanul ér. – She….Shery, szólítson engem meg Shery-nek Steve. – és reméltem, hogy nem vette észre a kis megtorpanást a mondatban.
Végül is mindegy volt, hogy hová ülünk be, ha ki tudok csikarni belőle valami infót arról, hogy milyen a képessége, azon kívül, hogy ezek szerint nem öregszik, vagy lehet, hogy csak ez? De jó lenne biztosra menni.
Belépve az étterembe, egy udvarias kis ázsiai termett előttünk és azonnal egy szabad asztalhoz kísért és kaptunk étlapot is.
- Én előételnek egy sült tavaszi tekercset, aztán édes savanyú csirkehúsfalatokat kérek, valamint egy üveg ásványvizet. – adom le a rendelést. – És most, hogy tőlem nem kapott neveket, mi a következő lépése, ha nem titok? – dőlök hátra, míg várjuk hogy kihozzák az ételt.

- Nem különösebben érdekelnek a rendőrök meg a kisded szabályaik - vontam vállat, és meggyújtottam a cigarettámat.
Beleszívtam, aztán kifújtam a füstöt. Utána válaszoltam.
- Ha ez ember lefoglalja magát, akkor nem unatkozik. Vannak könyvek, amiket el lehet olvasni. Aztán filmek, amiket meg lehet nézni. Nők, akiket érdemes elcsábítani. Meg persze emberek, akiket le kell lőni. Szóval nem unatkozik az ember, ha okosan használja fel az idejét.
Elmosolyodtam. Van egy olyan érzésem, hogy ebben a városban soha senki nem mondja meg az igazi nevét. De hát olyan mindegy... Nekem a Shery is ugyanolyan jó, mint bármi más.
Amíg az étteremig értünk, kivégeztem a cigarettámat. Ott előre engedtem a nőt, ahogy illik. Bent leültünk. Shery, vagy akárhogy is hívják, leadta a rendelést.
- Nekem is ugyanaz lesz - mondtam - De ásványvíz helyett sört kérnék, ha lehet.
Amikor a pincér elment, a nőre fordítottam a tekintetemet.
- És mondja, miért ilyen bonyolult elérni magát? Közvetítő, meg minden... Nem volna egyszerűbb, ha nyitna egy irodát?

Megvontam a vállam a rendőrökre vonatkozó, kissé lenéző szavaira, hiszen az ő dolga, ha velük is meg akar verekedni, csak engem hagyjon ki belőle, mert nem szerettem volna bekerülni az őrsre, hogy ujjlenyomatot vegyenek tőlem, mert az kész lebukás lenne.
És észrevette! De hát mit is vártam egy ilyen vén kalandortól, hogy nem veszi észre? Hiszen ha igazat mond ebből él, így nem kerülte el a figyelmét a kis nyelvbotlásom, de hát végül is nem érdekes.
Mikor a felszolgáló elment és újból kettesben maradtunk feltette a százforintos kérdést, ami már valahol vártam is.
- Semmi különös, csak tudja ez a szakma nem egy életbiztosítás és párszor már szétverték és felgyújtották az irodámat, így most inkább magam keresem meg az ügyfeleimet valahol, ahol nekem is biztonságosabb. Ráadásul megválogathatom azt is, hogy kinek és mit vállalok el, nem tudnak visszanyomozni, vagy nagyon nehezen, ha valami nem tetszik. – dőltem hátra a széken sóhajtva. Bár sok igazság volt abban, amit mondtam, azért persze nem kötök mindent az orrára, ha okos és tapasztalt, úgy is hamarosan rájön mi a dörgés.
Akkor viszont, lehet, nem fogunk ilyen barátságosan beszélgetni, így azért mindenre fel voltam készülve, vele kapcsolatban.
- Visszatérve a „munkájára”, csak azzal, hogy több száz éves még nem magyarázza, hogy még nem győzte le senki, mi a trükkje? – kérdezem csak úgy lazán, mint aki szimplán kiváncsi.

Bólintottam. Az olyan szakmákról, amik nem jelentenek életbiztosítást, én is tudnék mesélni. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy valami nem egészen stimmel ezzel a történettel. Mert hát végül is egy magánnyomozó akkor is megválogathatja, kinek dolgozik, ha van irodája, nem? Olyanról még nem hallottam, hogy az agresszív ügyfél zaklatja hekust... Fordítva igen, főleg, ha az ügyfél nem akar fizetni, de így még nem. Aztán persze lehet, hogy tévedek... Magánszimat még nem voltam.
Elmosolyodtam, mikor elhangzott a kérdése. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ez már nem az első volt, ami azt firtatta, mire vagyok képes. Talán tényleg csak az érdekli, hogy miért vagyok ilyen magabiztos. De meglehet az is, hogy megpróbál előnyt kovácsolni a tudásából. Azt nem igazán hittem, hogy az információval rögtön ehhez a Kardfoghoz rohanna, vagy bárki máshoz, de valami oka biztosan volt rá, hogy tudni akarja.
- A trükköm? - kérdeztem vissza - Nos...
Kezemet a fegyverem agyára tettem, és az óriás, ódon hatlövetűt kihúztam félig a tokjából, hogy a nő láthassa.
- Ez a trükköm. A jó öreg, megbízható vas, semmi több.
Visszaejtettem a tokba a fegyvert, és az ölembe raktam a kezeimet. Elégedett voltam. Válaszoltam is a kérdésére, meg nem is. Mindenki elégedett lehet. Ő megtudott valamit, én pedig nem adtam ki az összes titkomat.

Bólintott, de számítottam rá, hogy nem győztem meg, bár nem is volt rá szükség. Az a lényeg, hogy ő se, és más se találjon meg még egyszer, hogy elkerüljem az olyan afférokat, mint amikor Romboló leamortizálta a lakásomat s az irodámat, és jó részt engem is.
Kíváncsian vártam, hogy vajon most is kibújuk-e a válasz alól, mert akkor már legalább abban biztos lehetek, hogy van valami takargatni valója, hiszen a nemleges válasz is válasz valamire.
Már a visszakérdezésből tudtam, hogy nem fogom most sem megtudni mire alapozza a mérhetetlen optimizmusát a túlélésével kapcsolatban, csak valami elterelő maszlagot, amivel betömheti a számat.
A szemem az oldalán lévő tokban pihenő méretes pisztolyra vándorolt, ahogy elhúzta a kabátját és kissé kiemelte a tokból.
- Szép egy darab. – bólintottam elismerően. – Elefántra akarsz vadászni vele? Vagy csak biztosra mész? – kérdeztem érdeklődve, hiszen egy ekkora kaliberű fegyverrel öklömnyi lyukat lehet nyitni valakin és ez akárhol találja el az illetőt, az tuti nyugton marad.
- Gondolom engedélyed is van rá, mert ezt nagyon dugdosni sem lehet. – húztam el a szám, mert nem voltam a híve a nagy pisztolyoknak. – Vagy minden zsarut, aki kiszúrja, elteszed láb alól?
Persze tudtam, hogy nem ez az, ami miatt még életben van ennyi év után, ha igaz, amit állít, de tudomásul vettem, hogy nem most lesz az, mikor megtudom. Végül is, ha kicsit utána nézek vagy követem pár napig, úgy is megtudom, ha akció közben látom.
Közben megérkezett a rendelésünk és én jóízűen kezdtem falatozni, de nem álltam meg, hogy ne szúrjam oda neki.
- Persze szép ez a stuki, de ne egy magánhekussal akard megetetni, hogy ez tartott életben több száz éven át. Ezt tartogasd másoknak, de ha nem akarod elmondani a te dolgod.

Féloldalasan elmosolyodtam. Visszahúztam a kabátot a helyére.
- Jobb, ha az ember tudja, hogy amit megöl, az halott is marad. Bízom ebben a fegyverben. Egy mai darabbal nem lenne ugyanaz.
A következő kérdésére már nem volt olyan könnyű válaszolni. A mai kor néha még mindig összezavart, legalábbis ilyen tekintetben. Nem hozott igazán zavarba... Azt azért nem. De volt néhány olyan dolog, amit nehezen értettem meg.
- Engedély? Nem, nincsen. Egyrészt, ez egy egyedi darab, külön nekem készítette Samuel Colt... Talán már hallottál róla. Másrészt pedig... Én tulajdonképpen nem létezem. A törvény nem ismert el élőnek majdnem kétszáz évig. most már talán volna lehetőségem igazolványokat kiváltani, meg ilyesmi, de nem különösebben izgatom magam ilyesmivel. Jó ez nekem így is. Boldogulok. És nem, nem ölök meg minden rendőrt, aki igazoltatni akar. Rendszerint lefizetem őket, vagy ha nem engedik, akkor lecsapom őket, és kész.
Megérkezett az étel. Finom volt, és úgy gondoltam, sokkal jobban jártam ezzel, mint azzal a virslivel ott a torony lábánál.
- Pedig főleg ez tartott életben - mondtam - Meg aztán az, hogy mutáns vagyok. A többi csak harci tapasztalat kérdése.

Mint sejtettem nem, hogy nincs engedélye, de láthatóan lila dunsztja sincs, hogy miről beszélek, ezért halványan elmosolyodom.
- Az, hogy egyedi darab, még nem akadály egy engedélyhez, de hagyjuk. – vontam meg a vállam. – Viszont igazán irigylem, hogy Colt személyesen készített magának fegyvert, nekem csak egy sorozat gyártott Glockom van, de azt viszont kedvelem. – tettem hozzá, bár nem állt szándékomban olyan felelőtlenül mutogatni ennyi emberrel körülvéve, mint ő.
- És örömmel hallom, hogy nem öldösi halomra a zsarukat, bár azért szép kis ismertető csíkot húz maga után, ha hullanak maga körül az emberek. Ha valaki magára akaszkodik, nem nagyon tudja eltéveszteni, ahogy látom, már csak a golyónyomok alapján is.
Nem reagálok a szavaira, legalább is nem láthatóan csak eszem tovább, hiszen az, hogy mutáns az teljesen nyilvánvaló ezek után, csak az a kérdés, hogy mit tud még.
- Hmm! Értem. Harci tapasztalat. És milyen harcokban vett részt Steven? Persze csak, ha nem titok. – teszem le a villát és a kést a tányérra, majd jóllakottan dőlök hátra és belekortyolok az italomba.

Figyelmesen hallgattam. Engedély kéne hozzá? Meglehet. De nem terveztem a közeljövőben kiváltani. Eddig is megvoltam nélküle. Aztán bólintottam.
- Jó barátok voltunk. Ez volt a legjobb fegyver, amit valaha is készített, azt hiszem.
Ettem egy falatot, megrágtam, lenyeltem.
- Aki akar, megtalál - feleltem - Aki meg azt akarja, megpróbálhat éppen megölni is. Volt már rá példa.
A dolog kimenetelét nem ecseteltem. Végtére is itt vagyok, nem? Vagyis a másik már nyilván sehol sincs. Ennyi a lényeg. Megint ettem egy falatot, leöblítettem egy korty sörrel. Aztán válaszoltam.
- Hol? A magamfajta mindig talál valami háborút. Ott voltak a világháborúk, meg ezek... Tudja. Háború mindig van. Ha meg nincs, hát csinálok.
Ezzel ezt a témát lezártnak is tekintettem. Mit kellett volna vajon mondanom róla? hogy hány emberrel végeztem? Nem számoltam. Sokkal.

Ha áll a sztorija, hogy tényleg olyan öreg, mint mondja akkor igazán irigylem, hogy ilyen emberrel is találkozhatott, sőt a barátjának tekinthette, mint Colt.
Érdeklődve hallgattam a szavait, és azt, hogy mennyire nem izgatja a dolog, hogy valaki esetleg a nyomába szegődhet és mivel nagyon is itt ült előttem teljes életnagyságban, így lehetett valami alapja a magabiztosságának.
A harcokra való kérdésemre kaptam egy semmitmondó választ, így ezzel nem tudtam meg róla többet így sem.
Azt hiszem lassan az étkezés és a beszélgetés is a vége felé közeledett, mivel én sem akartam többet kiadni magamról és láthatóan ő sem, így csak rutinosan elbeszéltünk egymás mellett, de mivel felkeltette az érdeklődésemet, már tudtam, hogy lesz munkám a következő pár napban. Sőt, akár hamarosan több megbízásom is akadhat, ha tényleg beváltja a szavait, hogy rendet akar tenni a városban.
- Úgy látom lassan maga is befejezi, van még valami, amiben segíthetek? – néztem rá kérdőn, miközben intettem a pincérnek és közben a felcsúszott dzsekim alól nekem is kivillant a pisztoly tokja, bár azonnal megigazítottam a ruhámat.

Az étel finom volt és tápláló. Hamar bekebeleztem, bár az élethez én nem egészen így, vagy nem csak így szereztem energiát. Lehetséges, hogy nem is volna szükségem az evése, de egyfelől magáról az élményről is nehezen mondanék le, másfelől pedig éhséget érzek, és az pokoli tud lenni, ha sokáig nem verik el valamivel.
A nő egy kis időre hallgatásba burkolózott. Talán rajtam gondolkodik? Bizonyára. De mit? Hogyan tudhatna meg többet? Eddig, ha nem tévedek, ezzel próbálkozott. De úgy tűnt, ezt most feladta, mert a rövid találkozásunkat máris le akarta zárni. Figyelmemet nem kerülte el, hogy eközben elővillant fegyverének tokja.
- Még valamiben? Nos... Eljöhetne velem táncolni, vagy sétálni, aztán megmutathatná, hol lakik. Ha gondolja.
Nem szoktam kertelni. Időpocsékolás. Ha egy nőt nehéz megszerezni, az szép dolog, hisz vigyáz az erényére. Ha meg lehet szerezni, de kéreti magát... Nekem ahhoz nincs türelmem. azt meghagyom azoknak, akiknek más dolguk sincs, mint szoknyák után rohangálni.
Pénzt dobtam az asztalra, és vártam a nő válaszát.

Míg elmerengve figyelem, ahogy befejezi az étkezést, a szavai rángatnak ki belőle, melyekre meglepődve pislogok rá. Ritka azért még a mai modern világban is, hogy ilyen nyíltan , vagyis inkább úgy mondanám kevésbé burkoltan célozgasson rá valaki, hogy „figyelj szivi, jó volt fecsegni veled, de most már irány az ágy és szexeljünk egyet”.
Még jó, hogy nem ittam éppen, mert lehet megfulladtam volna, így csal egy darabig néztem rá megrökönyödve, de óhatatlanul is mérlegeltem a lehetőséget.
Végül mikor a pénz az asztalra került én is mellé tettem az enyémet, mert nem szerettem volna az adósa lenni semmilyen formában. Ahhoz ő túl nagy rejtély volt számomra még, de nem az ágyban akartam megismerni.
- Azt hiszem ezt a lehetőséget most kihagyom Steve. – De köszönöm a lehetőséget, hogy megosztotta velem a jövőbeni terveit és egy jót beszélgettünk. Valószínűnek tartom, hogy még összefutunk, ha tényleg beváltja őket. – állok fel mosolyogva, de egyúttal világosan visszautasítva. – Minden jót szuperman! – biccentek felé, majd a bukót a fejembe csapva a motoromhoz sétálok és elhúzok.
Most nem követem, túl feltűnő lenne, ha ilyen nyíltan terjeszti a bibliáját, akkor úgy is megtalálom. Meg amúgy sem akar eltűnni, ha hihetek neki.

//Köszönöm a játékot, még találkozunk //

Vártam, de az ajánlatom nem tetszett neki. Vagy csak nem eléggé. Nem számított. Én is felálltam. A pénzre pillantottam, amit az asztalra dobott, és vállat vontam. Egyes nők még ebben is az önállóságukat, az egyenjogúságukat akarják bizonyítani... Ahol én születtem, mi megtiszteltetésnek vettük, ha meghívhattunk egy nőt. De mindegy. Változnak az idők.
Rejtélyes a megjegyzése, miszerint még találkozunk, ha tettere váltom a terveimet. Nos, az ő érdekében reméltem, hogy ez a találkozás nem ellenséges lesz. Sajnálnám megölni őt, de ha kiderülne, hogy kénytelen vagyok, gondolkodás nélkül megtenném. Volt már rá példa.
- Még találkozunk - biccentettem felé.
Nem ütött szíven a visszautasítása. Egy nő vagy odaadja magát a férfinak, vagy nem. Az ő döntése.
Megigazítottam hosszú kabátomat és a nő után én is távoztam.

//Én is köszönöm a játékot!//