Empire State Building

- Tanítani? - kételkedve néztem rá, majd nevetni kezdtem, bár fogalmam sem volt mi olyan vicces benne, egyszerűen nehéz volt elképzelni.
Újból megráztam a fejem.
- Nem az a lényeg amit gondolsz. Mert amit látsz az egyáltalán nem biztos, semmi sem az. Érezned kell az utat! Ha érzed, tudod! Ha túl sokat gondolkozol és nem figyelsz elveszhetsz, és nem találod meg a megfelelő... ajtót. Nem irányítom azt a világot, hanem használom, és ha rosszul választok... Japán, Kína, Afrika, Kanada, Dél-Amerika... bárhol kiköthetek. De azt hiszem... még mindig nem értek mindent. Hogyan is érthetnék... - a távolba néztem pár pillanatra, mintha egy pillanatra megint ott lennék. - Mint egy soha véget nem érő labirintus...
Nem értettem ezt az érdeklődést a magam részéről. Mintha meg akartam volna fejteni tényleg a másik világ titkait. Talán tényleg ez lenne a logikus lépés? Akkor talán soha többet nem kéne félnem tőle.
- Tudod néha azért félek tőle, hogy egyszer végleg ott ragadok.

Határozottan bólintok, majd némi derűs fejbillentéssel reagálok a lány szkepticizmusára.
- Tanítani.
Miután rendesen belekezd a mesélésbe a titokzatos másik világról, érdeklődve hallgatom a beszámolóját. Lenyűgöz, magával ragad. Bár visszafogottabban, de hasonlóan csillogó szemekkel figyelek, akár egy gyermek, mikor mesét hall. Vagy egy szerelmes aranyifjú a muskétások korából.
- És azt eldöntheted, hogy mikor lépsz át abba a világba? És már könnyebben választasz kilépési pontot, mint régebben? Pontosabban érkezel meg?
Megértőn nézek rá, mikor elárulja legnagyobb félelmét a képessége kapcsán.
- Tudod, azt hiszem, én is félnék. De akkor sem ragadtál ott, mikor legelőször kerültél át oda. Pedig akkor még fogalmad sem volt róla, mi a fene az a hely. Igaz?

- Valószínűleg a félelem teszi. Eleinte csak akkor tűntem el, ha megijedtem. És először ugyanúgy a félelem hozott vissza. Bár hogy akkor milyen szerencse alapján jutottam oda ahova, és mért nem a Föld másik felére, fogalmam sincs.
- Tudod - fordultam felé hirtelen - mindig is kerültem azokat a részeket ott, amiről éreztem, hogy nem szabad oda mennem, fogalmam sincs mi történne akkor, ha mégis úgy tennék... és nem is akarom tudni!
Tudtam, hogy valami nagyon rossz történne akkor. Olyan amit nem akarok átélni.
Elgondolkoztam kicsit a kérdésén.
- Az előbbi tizenöt percben több mint hússzor ugrottam, azt hiszem, nem számoltam, és mondhatni egyszer sem mellé, mert az államban maradtam - vigyorodtam el, szinte már büszkén. - Valami változott, tudom. Hiszen ennyit régebben még kockáztatni sem mertem. Egytől is féltem, hármat egymás után főleg nem csináltam volna, nem hogy többet. Bár ami azt illeti, még mindig félek az egésztől.

Eltöprengek egy kicsit azon, amit Tanya mond. Eszembe jutnak Xavier régi értekezései, amiket olvastam a képességek működéséről.
- Érdekes, Xavier professzor is azt írta, a képességek jellemzően heves érzelmi állapotban a legaktívabbak. Úgy tűnik, nálad ez különösen a félelemre igaz. Mitől ijedtél meg, mikor először eltűntél?
Érdeklődve figyelem, miket mesél még arról a furcsa, titokzatos helyről. Kicsit olyan érzésem támad, mintha az egy másfajta létezés lenne. És míg "odaát" tartózkodik, itt megszűnik létezni. Ez persze egyre, másra új gondolatokat szül bennem, de egyelőre nem teszem őket szóvá.
- Biztosan jártál már olyan helyek közelében, amik megrázó, ijesztő dolgokkal vannak tele. Még szerencse, hogy a félelmed távol tart ezektől a képességed használatakor.
Tizenöt perc, húsz ugrás. "Ugrás"? Emésztgetem a szót magamban.
- Hát úgy tűnik, egyre jobb vagy abban, amit csinálsz. És én egyre jobban irigyellek - mondom vigyorogva - Főleg ezeket az ernyő nélküli ugrásokat. Ha kitapasztalod, biztos függője leszel az élménynek.

Furcsa érzéseket keltett bennem a kérdése. Amikor először történt meg velem... Hát azóta sem volt egy kellemes emlék. Azóta már többször voltam olyan helyzetben, mégis az maradt a legkellemetlenebb.
- Lelöktek a tetőről... - sütöttem le a szemem. Nem is tudom miért, hirtelen, mintha szégyelltem volna az egészet, vagy mintha zavarban lennék tőle.
És ha nálam a félelem az irányító, akkor különösképpen a halálfélelem.
- Hát nem tudom - billentettem oldalra a fejem és úgy néztem tovább rá. - Azért elég megrázó tud lenni. Mintha kicsúszna a lábad alól a talaj. És sokszor azt hiszed megsüketülsz a hangzavartól, vagy megbolondulsz. Tudod, egyszer eltűntem három napra. És hogy mi történ utána pár napig arról fogalmam sincs. Van pár kép amire emlékszem, de mintha nem lettem volna ott, semmi érzelem, vagy gondolat nem jut eszembe róluk. De anyuéknál ez tette be a kaput, és küldtek ide nem sokkal később.
- Most meg, van olyan, hogy hallok valamit, foszlányokat, néhány szó, amiről fogalmam sincs mért ijeszt meg, mert ha leírnám semmi különös nincs benne... de tudom hogy valami szörnyű dolog történt.

Cseppet sem meglepetten hallgatom a történetet, miszerint az első nagy ijedtsége egy zuhanásról szólt. Nagyon sokaknak van tériszonya. Ez az egyik természetes, evolúciósan kialakult félelme az embernek.
- Azt hiszem, én is összecsináltam volna magam a helyedben - mondom vigyorogva.
Elámulva hallgatom az irodalmi megfogalmazását furcsa eltűnéseinek. Mintha kicsúszna a lábad alól a talaj...Megsöketülsz a hangzavartól...Elsötétül minden...Mint egy jó erős egyetemi party...
- Ideküldtek? Az Empire State Building tetejére? - kérdezem elcsodálkozva.
Kissé bizarr ez a kép, a hangokkal, hangfoszlányokkal, amik rettentő szörnyű dolgokhoz tartozhatnak.
- Például miket hallottál? - kiváncsiskodok, kissé előredőlve.
Az eddigiek alapján annyiban biztos vagyok, hogy már közel sem olyan elveszett, mint amilyennek régebben érezhette magát. Viszont még mindig nem magabiztos, és talán ez nyomja rá a bélyegét a képességére.

- Hát én sem éreztem valami túl jól magam utána...
- Jaj nem dehogy is? Hogy jutott eszedbe ilyen marhaság? Amerikába... a Xavier intézetbe... - néztem rá kérdőn, talán azért is, hátha valami magyarázattal szolgál, hogy mégis ez most hogy jött neki össze.
- Sokszor foszlányok csak. De például segítség kérés, vagy valaki sírva ismételgeti, hogy Ne!, de van olyan is, hogy nem is értem, valahogy mégis sejtem hogy mi lehet az. Azt hiszem ezek a legrosszabbak. De általában csak olyan mintha nagyon sokan beszélnének körülötted, de a választ rá sosem hallod. Van amiről viszont fogalmam sincs mi lehet, viszont a frászt hozza rám.

- Jólvan akkor jól sejtettem! Csak annyit mondtál, hogy anyuéknál ez tette be a kaput, és küldtek ide nem sokkal később.
Jót derülök a félreértésen, és figyelem tovább a beszámolót. Már majdnem, mintha valami Lovecraft regény felvezetőjét olvasnám, olyan érzés kezd kerülgetni.
- Tényleg elég nyomasztó lehet. Engem néha egy vasútállomáson vagy reptéren felgyülemlő zaj is ki tud kergetni a világból. Mikor az ember a saját hangját sem hallja, nem hogy még telefonálni próbáljon. Mindez még valami sötét, kiszámíthatatlan hellyel ötvözve tényleg ijesztő lehet.
Nekidőlök ismét a korlátnak, közben felvetem új ötletemet.
- Mit szólsz hozzá, ha visszafuvarozlak az intézetbe? Már, ha nem félsz a vezetéstől. Különben még a végén én lennék az oka, hogy megint eltévedsz. Azt pedig nem szeretném.

Még mindig nem tudtam felfogni hogyan érthette félre.
- Igen, az hogy eltűntem három napra, utána meg nagyjából annyira voltam magamnál mint egy növény....
- Vagy mint egy japán üzletemberekkel teli utcán - kicsit most már mosolyogtam a dolgon. Valószínűleg viszont csak a helyzet tette. Akkor egyáltalán nem mosolyogtam rajta.
- vezetéstől? De hát te vezetsz nem? Mert én nem tudok! És potyán sem vagyok hajlandó utazni!
Nem, most nem! Japánból nem mertem magam haza jönni, de azért ez mégis más. Ha nagyon akarnék még vissza is sétálhatnék. De lehet csak az adott akkora önbizalmat, hogy most nem kötöttem ki a világ másik végén.
- Na igen, abban eddig mindig profi voltam - húztam el a szám az eltévedés gondolatára. - Ha már másban nem.

Csodálkozva nézek Tanyara. Amit mond, az már az ijesztőből túllép a veszélyes kategóriába.
- Szóval zombit csinált belőled három nap agypépesítő fekete hangzavar?
Miután kimondtam, jól elcsodálkozom rajta, hogy ilyen modern szóvirágot alkottam csak úgy, de hamar túlteszem magam a dolgon. Aki pillanatok alatt épít az akaratával házakat, annak legyen ehhez is kreativitása!
- Még szerencse, hogy nem egy rakás mérges szamuráj közé estél be! - mondom egy vigyor kíséretében - Akkor most elég darabosan beszélnél.
Megrázom a fejem, miközben kezem a halántékomra teszem.
- Jajj, te lány, összezavarsz! Már beszélni se tudok rendesen - mondom nevetve - Persze, hogy én vezetek! Szóval na, ha nem félsz az autózástól.

- Mellesleg nekem sokkal többnek tűnt három napnál... Csak anyuék mondták hogy meddig voltam el. Igazából... azt hiszem addigra már rég elvesztettem az időérzékem. Mellesleg ki mondta hogy fekete?
Elgondolkoztam a dolgon. Vajon a rokon látott egyáltalán belőle valamit? Meg kellett volna kérdezzem. Rajtam kívül ő az egyetlen aki mondhatjuk hogy járt már, ott, de ő a saját kepésségével nem képes oda belépni.
Utána viszont csak értetlenül néztem rá. Mi köze van a szamurájoknak a darabos beszédhez? Főleg úgy hogy nem érteném amit mondanak...
- Attól mért félnék? Rendben, oké, sok mindentől megijedek, de az autóút egyáltalán nem félelmetes... na jó, sebességkorlát alatt.
Tényleg nem értettem. Ha nem én vezetek, akkor mért kéne félnem? Mert ha úgy lenne az már igen, sokkal félelmetesebb lenne mindenki számára.
- Teleportálni sokkal félelmetesebb, hidd el.

Kérdésére vállat vonok.
- Feketének képzelem el. Sötét masszának. Miért, nem olyan? Sötétség, ahol mindenhonnan zajokat, beszédfoszlányokat hallasz.
Tisztára mint egy átlagos példány a kiemelten veszélyes őrültek közül. Valami ilyesmit érezhetnek ők is.
~ Lehet, hogy ők is ugyanezt a világot érzékelik, csak bizonyítani nem tudják?
Kezet nyújtok felé, közben igazán erőteljes, sznob arckifejezést veszek fel, majd bólintok.
- Rendben, Hölgyem! Akkor én vezetek, sebességkorlátot nem túllépve. Ez így Önnek megfelel?
Természetesen a sznob arckifejezés mosolyra vált, ahogy elfogadja a kézfogást, megpecsételendő, hogy vigyázok rá.
- Elhiszem.

- Néha egészen világos, legalábbis én látom magam körül, de mindig változik.
Mindig, minden változik... Még a sötét is látni lehet... Ez a beszélgetés nagyon elgondolkoztatott. Talán túlságosan is. Hogy ennyit beszéltünk róla ismét nyomasztani kezdett. Nincs csönd, nincs nyugalom. Van amit nem érzel, de minden más érzékszervedre csak úgy zúdul minden, hogy belefájdulna a fejed ha tudna.
Az arcomra kicsit kiült a kedvetlenség ami hirtelen a hatalmába kerített, és nyomasztani kezdett. Nem is értettem mi ez a kifejezés az arcán.
- Rendben, megfelel - mosolyodtam el egy picit végül és megfogtam a kezét. - Talán ideje is hogy visszamenjek, egyszer majdnem leesni egy irodaház tetejéről bőven elég egy napra.

- Azt hiszem, tudom, milyen lehet. Vagy legalábbis van róla sejtésem.
Látom, ahogy az arcán úrrá lesz a gondterheltség. Látszik, hogy nyomasztó gondolatok kavarognak a fejében. Bár azt nem tudom, hogy konkrétan mi is. Minden esetre a megegyezésünk után felállok a földről, és a kezemet nyújtom felé.
- Ha elég volt az irodaházról való zuhanásokból, akkor javaslom a liftet.
Ha felsegítettem, kezemben kezével, vagy csak úgy, hogy mellettem sétál, elindulunk a lift felé. Gombnyomás, majd kellemes várakozás, hogy a négy liftből legalább az egyik felérjen.
- Mi volt eddig a legmagasabb hely, ahol úgymond "véletlenül" jártál?

- Ó - meglepődtem valamiért ahogy a liftet említette. - Néha már azt is elfelejtem hogy olyan is van - mosolyodom el az egészen. - De igen, sokkal szimpatikusabb mint leesni.
Valószínűleg ha nem segít fel elücsörögtem volna még egy kicsit annak ellenére hogy megbeszéltük indulunk. Na nem azért mert annyira maradni akartam volna, hanem csak úgy. A kettő addig lehet nem nagyon állt össze a fejemben.
- Hát gondolom a teherszállító repülő amivel haza jöttem japánból. De arra nem úgy jutottam fel. De amúgy gondolom ez az épület. Bár ez meg nem volt véletlen... De ücsörögtem én már az egyik kanadai stadion tetején is! Úgy látszik ilyen magasságokba törni csak mostanság szokásom - mosolyodtam el. Pedig annyira nem is volt megmosolyogni való, ha véletlenből jutok ilyen helyre az is ijesztő. - Csak tudnám mért vonzanak úgy a korlátok... Mert igazából egyáltalán nem vicces egy ilyenre megérkezni.

Egészen hamar megérkezik a lift, így beszállhatunk a kellemes, huszas éveket idéző csilingelés mellé. Csak tudnám, miért jó a zenélő lift!
- Hát, a lift is le tud zuhanni elvileg. Viszont ma már annyira tele teszik biztonsági berendezésekkel, hogy ha véletlenül túl gyorsan ereszkedik, akkor is bekapcsoln néha a vészfék. Az pedig a lift teli állapotának kétszeres súlyát is elbírná a nyolc eletromágnessel.
Szépen, nyugodtan haladunk lefelé. Először még kissé zavaró, ahogy a fejembe szökik a vér. Nem egy lassú lift, annyi biztos. És ahhoz sem fér kétség, hogy elég magas ez az épület. Bár még sosem készítettem eggyben ekkora tárgyat, úgy gondolom, talán néhány pillanat alatt elkészülnék vele, ha komolyan odateszem magam.
- Ilyen magas helyeknél akkor kipottyansz, aztán megijedsz a zuhanástól, ezért tovább ugrasz?
Közben leérünk a földszintre. Előre indulok, hogy mutassam az utat a kocsi felé.
- Tényleg, neked van kedvenc autód?

Megráztam a fejem.
- Nem szoktam csak úgy a levegőbe megérkezni. Talaj mindig van a lábam alatt, legalábbis eddig úgy volt, még ha csak akkora is mint a korlát. És igen, ha zuhanni kezdek, akkor talán mondhatni, hogy ösztönös.
- Autóm? - kicsit elszégyellve magam lesütöttem a szememet. - Nem nagyon. Többnyire tömegközlekedéssel járok, már ha... nem... szóval érted. Nem nagyon értek ilyenekhez.
Igazából furcsán éreztem magam a liftben. Ilyen magasságot megtenni átlagos eszközökkel. Nem, most semmi kedvem nem volt megpróbálni magam haza menni. Mégis kicsit úgy éreztem, hogy ezzel a feje tetejére állt az egész világ körülöttem.
- Azt hiszem, ha visszaérünk utána nem is megyek sehová - hajtottam le lemondóan a fejem. Nem éreztem magam fáradtan, de mégis jobb ha inkább összeszedem magam.

//Szál lezárva - szabad helyszín//

~ Nem szokott a levegőbe megérkezni? Ezek szerint van egy ilyen fokú intelligencia a képessége mögött. Érdekes...
Az autós témában adott válaszán elmosolyodom, és kissé fejcsóválva hallgatom végig. Legyintek egyet, jelezve, hogy nem nagy ügy a dolog.
- Ugyan! Nem kell mindenkinek mindenhez értenie! Remélem, kellően kényelmesnek érzed majd a kocsimat! Szerencsére most a Lexus-szal vagyok. Tökéletes nyugalom, biztonságérzet. Mintha csak egy reklámszöveg lenne, nem?
Közben ez a jó tempójú, vérkeringést felborító lift szépen levisz minket a földszintre. Ott aztán egészen hamar kijutunk az éppen befelé törekvő turistacsoporton. Még szerencse, hogy idejében eltűntünk onnan.
- Végülis, rádfér majd a pihenés. Ennyi utazgatás egy napra! - nézek rá mosolyogva, és megejtek egy kacsintást a végére.
Azzal odasétálok az utca túloldalán lévő autómhoz, kinyitom az ajtót Tanyanak, majd beülök a volán mögé.
- Akkor irány a suli? - nézek rá megerősítésért, és gázt adok, irányba fordulunk, gurulunk a cél felé.

//Szál lezárva - Köszönöm a játékot!//

Az épület magasan kitűnik a többi közül. Már régóta meg akarom vizsgálni kicsit közelebbről is. Úgy éreztem ennek most jött el a napja. Még az ajtóban állva megérintettem a falat. A hatalmas épület összetevői elrendezése és minden hasonszőrű információ csak úgy tódult befelé a fejembe. Egy kicsit bele is sajdult. Behunyt szemmel rendezgettem az adatokat míg nem kirajzolódott az egész. Atomról atomra, molekuláról molekulára, tégláról téglára, emeletről emeletre... Egy picit megráztam a fejem és míg vártam a bejutásra még igazgatta ma képet. Végül felkeveredtem az emeltre. A kerítéshez sétáltam és lenéztem a városra.

Szégyen! Ez komolyan szégyen! A fél életemet ebben a városban éltem le, és nem láttam közelről sem a Szabadság-szobrot, sem az Empire State Buildinget, sem a Metropolitan Múzeumot, se semmi ilyesmit! Pedig nem vagyok én egy műveletlen tökfej, igenis érdekel a kultúra! Hát akkor szánjunk rá egy napot. Legyen az első az Empire State Building, onnan belátni a város jó részét. Aztán jöhet a Metropolitan, utána esetleg a Met... Várjunk, az ugyanaz, nem? Na mindegy. Szóval valami múzeum vagy szobor vagy ilyesmi.
Elég sokan álltak sorban. Igyekeztem nem turistának öltözni. Egy hosszú, barna kabát volt rajtam, olyasmi, amit régen a katonák hordtak, kockás zakó, farmernadrág, és persze a csokornyakkendőm. Az elmaradhatatlan. Adjunk az eleganciára, nem?
Végül aztán csak feljutottam a dolog tetejére. Ember, hogy itt mennyi lépcső van! A prospektust lapozgatva léptem a korláthoz, mikor megürült ott egy hely. Sokan tolongtunk odafent. A mellettem álló, sötét hajú fickóhoz fordultam.
- Szép kilátás, nem igaz?

Fejjel az acélkerítésnek dőltem és zsebre dugott kézzel bámészkodtam. A kérdésre először nem figyeltem, gondoltam nem nekem címezték de a kíváncsiság oda vonzotta a tekintetemet is. Ekkor derült, ki hogy még is csak nekem szólt.
-Igen az. Bár ne lenne itt ennyi... ember.
Sóhajtok egyet. A nagy nyomorgásban nem eggyel léptem már fizikai kontaktusba minek hatására tetőtől talpig a fejembe kerültek. Szerencsére már egész jól tudom szelektálni a szemetet a fontostól. De ami sok az sok...
-Sokadjára jársz erre?

- Először. Fura, mi? Itt él az ember, lenézi a turistákat, hogy tódulnak az ilyen helyekre, aztán egy nap ráébred, hogy ő még nem is volt. De az igaz, hogy egy kicsit túl sok itt az ember. Ez a fickó itt például, a másik oldalamon, a lábamon áll, de nem zavarja. Hé, te, nem szállnál le a... Mármint elnézést, uram, maradjon csak, ha úgy gondolja.
Óriási volt. Hatalmas. Csoda, hogy nem omlott össze alatta a torony. Rám vigyorgott, és persze nem lépett arrébb. Király. Tényleg. Nagyszerű.
- Szóval igen, kicsit sok itt ember. - fejeztem be a gondolatot zsibbadó lábfejjel.
Jobb lenne itt nem balhézni senkivel, főleg olyanokkal nem, akik ilyen szép nagyra nőttek. Még megfog és lepottyant innen,. ami azért lehet, hogy kellemetlen. Szóval csak nyugi, Darren, nem lesz semmi. gáz.

-Egy kicsit. De nekünk több időnk van itt ácsorogni.
Éppen biztatni akartam, hogy ő álljon a lábán és szóljon érte. De megelőzött. Aztán úgy tűnik még is egy kis biztatásra szorul. Kicsit meglököm. Erre egy pillanatra lefagyok mint a gép ami túl sok parancsot kapott. Majd mintha mi sem történt volna pislogok és folytatom a hol abba hagytam.
-Szólj neki! Állj ki magadért. Van egy olyan érzésem ,hogy ha King Kong itt felejtett fia áll a lábadon az kellemetlen.
Biccentek a monstrum felé. Sosem kedveltem azokat akik csupán a testi erejüket használják fenyítésre. Ahhoz nem művészet kell hanem gének.

- Szólj neki te - borzadok el - Engem a héten már elégszer megvertek, köszi.
De azért a nagydarab figura felé fordultam.
- Figyelj, haver, ha mégis úgy döntenél, hogy leszállsz a lábamról, lehet, hogy nem verném bele a fejedet ebbe a korlátba itt, ni. Na, áll az alku?
Aztán visszafordultam a másik felé.
- Na mit gondolsz? Talán kicsit túlzásba vittem a...
De nem fejezhettem be, mert a lábtipró maga felé fordított.
- Mitet mondtá', te kis vakarék?
Két dolog futott át a fejemen. Egy: jesszus, ki beszél már így?! Kettő: jesszus, meg fogok halni!
- Én csak azt, hogy esetleg, ha nem túl nagy fáradság, húzzál már el a jó fenébe!
Tessék, megint! Nem tudom befogni a számat. Mindig ez kever bajba! Mindig...
A nagydarab már mozdult is, hogy alaposan képen töröljön...

Elismerően bólintottam.
-Igen ez már határozottan jobban sikerült az előzőnél..
Bátorítom és bal kézzel a korlátnak támaszkodom és onnan figyelem az események láncolatát. Egyenlőre nem látom okát közbe avatkozni. Végén még egy remek kis tömegbunyó is kitörhet.
~Ez kezd érdekes fordulatot felvenni. amíg nincs fegyver addig azt hiszem megleszek itt is.
-Üsd!
Buzdítom újdonsült ismerősömet.