J. F. Kennedy Nemzetközi Repülőtér

-Hé! - Kiált rá a láthatatlan emberre az egyik ügynök, a másik pedig erre a fejét csóválja, aztán megnyom egy gombot, mire a Sebihez erősített Boka monitor sípolni kezd, de valami veszettül. A másik ügynök erre a hang irányába lő a sokkolójával, ami ettől a levegőbe fúródva megáll, és 10000 volt-ot küld a fiú testébe.
-Miért nincs ezen béklyó?! - Követeli az idősebb ügynök.
-Kiskorú, és nem találtuk veszélyesnek. - Feleli King.
-Nos, én ezennel annak nyilvánítom!
-Ugyan, most sem tudott elszökni, kétlem, hogy szükség lenne... - kezd el magyarázkodni Brooks ügynök is, de a felettese leinti.
-NEM ÉRDEKEL! Béklyózzák meg azonnal. Egyszer már szökni próbált, én nem akarom, hogy a helikopteren jöjjön rá megint az 5 perc!

Csend borul a reptérre, már amennyire ez lehetséges egy ilyen helyen. A technikus észre sem veszi a támadókat, a stewardess szintén, a két pilóta pedig nem tud mit tenni a túlerő ellen. Nagyon úgy néz ki, hogy minden a terv szerint halad, egészen addig, amíg a feni irodának ki nem nyílik az ajtaja, és elő nem ugrik a korlát mentén vagy 4 ember, alul a raktárból szétszórva meg még 10-en, hogy gépfegyvereikkel, amikre hangtompítót sem tettek tűzet nyissanak a társaikat lemészárló maffiózókra. Aki a gépen van, vagy annak a közelében, egyenlőre megúszhatja, ugyanis arra azért vigyáznak, de aki akár csak pár méternyire is marad tőle, az komoly bajban van. Egy négy fős különítmény az alsó tízből közben az ajtó felé veszi az irányt, hogy Amanda-t is meglepje a kocsiban, elvégre ő lenne az igazi főnyeremény a főnöknek!

Már-már elértem az ajtót, és nem törődtem a kiabálással, hiszen ez várható reakció volt, de a bokámon lévő nyomkövetőről teljesen elfelejtkeztem és majdnem frászt kaptam, mikor felvisított. Hát már így is bajosan tudtam volna meglépni, hiszen a hang követett volna mindenhová, de aztán belém vágódtak a sokkoló kis tüskéi és én rángatózva roskadtam a földre, kínomban még a nyelvem is majd elharapva. Persze azonnal elpárolgott a képességem és már teljes valómban a földön hevertem
Az ügynökök és a zsaru közötti párbeszédet is alig hallottam, de azt felfogtam, hogy még nagyobb szarban voltam, mint eddig. Most már a képességem sem tudom használni, ha rám teszik azokat a vackokat. De rám tették! Most már kéz- és lábbilincsben, a nyakamon a nyakörvvel rángattak fel a tetőre a már járó propellerű gépre. Azt hiszem ennyi volt és most látom utoljára a kék eget.

Megnyugodtam mikor Curtis bejelentette, hogy minden rendben van, de nem telt bele pár perc és éktelen lövöldözés zaja hallatszott a rádióban.
- Mi történik ott Curtis! – kiáltottam bele a készülékbe kétségbeesetten, hiszen megőrültem tőle, hogy vakon kell végig szenvednem ezt az akciót.
- Asszonyom megtámadtak minket. – hallatszott a lihegés a rádióban, amit meg-megszakított a lövöldözés zaja. – Sokkal többen vannak, mint számítottunk rá, szerintem vannak úgy féltucatnyian, és elvesztettük az embereink felét.
- Hányan maradtak életben? – kérdeztem aggódva, egyrészt a biztonságuk miatt, másrészt az akció sikere miatt. – Tudják tartani magukat, míg megjön az erősítés?
- Nem tudom! – szólt bele Curtis ismét, majd csörömpölés és zihálás hallatszódott. – Vigyázzon asszonyom, kifelé is indultak……
Aztán már csak sercegést hallottam a rádióból, és megszakadt a vonal.
~ Ezek szerint mégis elárult az a kis féreg! ~ szorult el a szívem a fiam utáni aggodalom miatt, de nem állhattam le ezen filozófálni, mert ha én is a kezükbe kerülök, akkor ki szabadítja ki Sebastien-t?
A retikülömből elővettem a kis 38’-as Coltomat és kiszállva a kocsiból az egyik épület takarásába siettem. Még jó, hogy ma az akcióhoz öltöztem és sötét nadrág kosztüm volt rajtam.
Felkészülve vártam, hogy felbukkanjanak a rohadékok.

Mivel lila gőzöm sincs egyelőre, hogy mi a helyzet a Sebastien-t hivatott mentőcsapatommal, csak azt, hogy jókora csapdába sétáltunk, így csak remélni merem, hogy Curtis eddigi hűsége és tapasztalat most is megoldja a benti cseppet sem rózsás helyzetet.
Nekem most egyelőre más gondom van, mert az nagyon is jól hallom, ahogy leamortizálják a kocsimat pár perccel azután, hogy ügyesen meglapultam egy hangár sötét oldalánál.
Csak azért imádkozom, hogy Sebastien kiszabaduljon és a sors még hozza elém azt a féreg Brook-ot, hogy a saját kezemmel tépjem ki a beleit, aztán már az sem érdekel, hogy ha Defoe kezébe kerülök.
Most azonban halk lépteket hallok a rejtekhelyem felé közeledni, így a pisztolyomat célzásra emelem és ha valamelyik gengszter arra számit, hogy egy nő nem fog rálőni, akkor most hatalmas csalódást fogok okozni neki. Még valószínűleg helyzeti előnyöm is van több részről, hiszen egyrészt ő nem lát engem, másrészt biztos vagyok benne, hogy a főnökük élve szeretne, így nem hiszem, hogy megkockáztatnának egy lövést rám.
Ha megjelenik a látómezőmben a fickó, azonnal meghúzom a ravaszt, majd gyorsan helyet változtatok, egy nem messze lévő ládakupac mögé, mert a lövés minden bizonnyal idevonzza a többieket is.
~ Curtis kitartás! Te vagy az okosabb, Defoe embereit leiskolázod. ~ mormolom a litániát magamban, mert lassan ide kell érkeznie a helikopternak.

Nem kell sok idő és meglátom a közeledő fickó árnyékát. Higgadtan adom le rá a két lövést, ahogy tanultam, majd csendesen átsurranok egy ládahalom mögé.
Nincsenek messze a társai sem, és bár nem tudom hányan vannak és vajon mennyire tudnak bekeríteni, sajnos nincs más választásom, mint lapulni, hiszen ezen a pár dobozon és az épületen kívül, ami mellől most eljöttem, nincs más fedezék és ezt ők is valószínűleg ugyan úgy tudják.
A tárban még négy golyó lapul és mivel nem számítottam lövöldözésre így tartalék lőszer sincs nálam, verekedni meg nem nagyon lesz szerintem alkalmam, meg aztán mit is kezdenék jó pár felfegyverzett vadállat ellen.
Aztán meghallom a hangjukat és azt is, hogy mik a terveik velem, így persze nem sok veszíteni valóm van, de azt hiszem esélyem sem sok, hogy élve kikeveredek innen.
Sebesen pörögnek a fogaskerekek az agyamban, hogy mi tévő legyek. Ha most megöletem magam, azzal senkinek nem segítek, főleg nem Sebastien-nek. Viszont talán köthetek valamilyen alkut Defie-val, ha a kezére adom magam. Hirtelen döntöttem.
- Ne lőjetek! Megadom magam! – kiáltottam feléjük hangosan, majd kicsúsztattam a pisztolyt a fedezékből, hogy ők is jól láthassák. – Megadom magam, - ismételtem meg, majd óvatosan felálltam, - de beszélnem kell a főnökötökkel.

Nagyon nyomorultnak éreztem magam, ahogy a négy ügynök gyűrűjében ücsörögtem a helikopterben, bilincsben és nyakörvvel a nyakamon. Fogalmam sem volt, hogy hová visznek, hiszen semmire nem válaszoltak a szökési kísérletem óta, csak durván lökdöstek ide-oda.
Kicsit élénkebb lettem, mikor a pilóta szólt, hogy negyed óra múlva megérkezünk és próbáltam kinézni az ablakon, hogy legalább azt lássam, most hol vagyunk.
~ Sugárhajtású gép? Hát hová megyünk, a világvégére? Kohler tényleg beváltja a szavát és eltemet valami isten háta mögötti helyen? ~
Ha lehet még jobban elsápadtam, mint eddig és nem válaszoltam, az amúgy is csak képletes kérdésre.
Mikor az egyik ügynök felmutatja a kis szerkezetet a kezében, először értetlenül nézek rá, bár vannak sejtéseim, hogy mi az, de nem kell válaszolnom és sokáig találgatnom sem, mert rögtön demonstrálja is. Még látom, ahogy az ujja az egyik gombra tapad, de akkor már átcikázik rajtam a sokkoló fájdalom, amitől ívben belefeszülök az ülésbe és összeszorulnak a fogaim. Szerencsére csak egy pillanatig tartott az egész, aztán lihegve roskadtam vissza a helyemre, majd könnyes, de dühtől parázsló szemeimet ráemeltem.
- Dugja fel magának Mr. Ügynök úr! – sziszegtem felé. – És imádkozzon, hogy a szüleim sose tudják meg a nevét.

Ahogy Amanda pisztolya megjelenik, két bűnöző máris felé rohan, a harmadik pedig fedezi őket, ahogy az elő van írva, igaz egy valódi kommandós lehet megkérdőjelezné, mennyire jó az a társainak, ha ő csípőből tüzelve adja le a lövéseket ebben a helyzetben.
-Felállni! - Kiált rá az egyik, és már tuszkolják is a nőt a harmadik társuk felé. - Na mi az, meguntad a bújócskát te r...
-Szólni kéne Joker-nek.
-Ja igen. Mozgás!
A hangárban a véres padló látványa fogadja a nőt, illetve az, ahogy 3 életben maradt embere a földön térdel, tarkóra tett kézzel. A Joker-nek nevezett fickó mániákusan röhög, majd lenyom pár gombot a telefonján.
-Úgy tűnik ez a szerencse napom. - Jelenti ki, aztán megrezzen a telefonja. Egy pillantás a kijelzőre, s mosolya még szélesebbre húzódik, Uzi-jával pedig a nő két szeme közé céloz.
-Utolsó kívánság esetleg.

A gépen Brooks ügynök újra elteszi a mobilját, majd mosolyogva fordul a szitkozódó fiú felé, jobb karjával pedig megveregeti a térdét.
-Azt hiszem, ettől már nem kell tartania. Egyébként, édesanyád épp az imént halt meg, őszinte részvétem.

Joker még mindig vár a nő válaszára, mikor a reptérhez képest is éktelen zaj üti meg a fülét. Kíváncsian dől oldalra, de aztán csak megcsóválja a fejét.
-Ki az a barom, aki a repülőgépek közt motorozik? Ez még szerintem is őrültség! Tehát, ott tartottunk, hogy...
Hirtelen átszakad a hangárajtó, és a keletkezett lyukon vagy kétszázzal száguld be egy motor, rajta egy bőrkabátot, és sárga bukósisakot viselő ürgével. A motor menet közben oldalra dől, és úgy csúszik végig a földön, letarolva a nő mellett álló két fegyverest, utasa azonban mintha mi sem történt volna felpattan, és a kezéből előugró karmokkal használhatatlanná teszi a harmadik manus fegyverét, és kezét, majd Amanda elé ugrik, hogy felfogja Joker sorozatát, ki felocsúdva megpróbálja végre kivégezni áldozatát. Rengeteg vér fröccsen a nő ruhájára, ám a golyók megragadnak Logan testében.

~Hé öreg. Kényelmesen ülsz abban a helikopterben?~ Szól egy ismerős hang Sebi fejében. ~Amit most kérni fogok, érdekesen fog hangzani, de bízz bennem. Amint kinyílt a helikopter ajtaja, ugorj ki rajta, ne késlekedj!~

Talán nem volt teljesen megrágva részemről ez a megadós ötlet, de hát a helyzet most nem volt alkalmas hosszas mérlegelésre, viszont az üldözőimnek igazán jó napot okoztam ezzel láthatóan.
- Már állok, ha nem vette volna észre. – rándultam meg, ahogy taszigálni kezdett az egyik nagyszűájú. – És nem emlékszem, hogy együtt őriztük volna a birkákat valahol. – tettem még hozzá gúnyosan, hiszen azért mert a foglyuk voltam még nem kell, hogy bunkók legyenek, nem?
Persze számítottam rá, hogy először a kisfőnökhöz megyünk, gondolom ehhez a Joker nevű alakhoz, mert nem hittem, hogy a nagyra becsült főnökük ide dugja a képét, annál ő gyávább.
Miután kiosztottam pár villámló tekintetett, hogy ne lökdössenek, hiszen megyek én magamtól is, megérkeztünk a hangárba, ahol nem kellet nagyon törnöm a fejem, hogy ki lehet az a Joker! A mészárlás nyomait azért borzongva néztem, miközben összeakadt a tekintetem a földön két másik emberemmel együtt térdelő Curtis-sal, aki egy sajnálkozó pillantást vetett felém.
Az idétlen figura éppen a telefonjával volt elfoglalva és sejtettem, hogy rólam vár utasításokat, de éppen ezért őszintén megdöbbentem, amikor nagy röhögve, teljesen komoly gyilkolási szándékkal, rám fogta a géppisztolyát.
- Defoe-val akarok beszélni. – szólaltam meg határozottan, mert ez a kis tetű nem fogja látni, hogy én könyörgök neki az biztos, még akkor is, ha most meghalok. Minden esetre utolsó kívánságnak nem volt rossz, bár lett volná pár másik is.
Azonban nem jutottunk sokkal tovább, mert mielőtt még megszólaltam volna, mindenki számára hallhatóan egy erős motorhang közeledett, aztán a következő pillanatban már be is robbant a zárt ajtón, fa és lemezdarabokat lövellve szerteszét. Bár a bukósisak megzavart egy pillanatra, a motorost rögtön megismertem, bár rég nem találkoztam vele, és egy cseppet sem lepett meg, ahogy rutinosan szabadított meg a körülöttem ácsorgó ellenségeimtől és legvégül még a nekem szánt golyókat is felfogta. Azért nem mondom, hogy nem ijedtem meg, ahogy a vére beterített, de reméltem, hogy ez nem fogja megakadályozni, hogy szétverje ennek az előttünk álló bohócnak a képét.
- Téged az angyalok, vagy maga a sátán küldött Rozsomák? – leheltem a fülébe, miközben igyekeztem talpon maradni, mert a lábaim igen csak kocsonyássá változtak, még ha ezt nem is szerettem volna mutatni. – Remélem nem esett komoly bajod?
Közben az embereim is magukhoz tértek és a testőrömmel az élen rohantak, hogy elszedjék a fegyvert a sérültektől és leszedjék a még megmaradt ellenséget.
- A bohócot hagyd életben kérlek, én magam szeretném megölni. – kértem a nagyfiút és hálásan simítottam végig véres mellkasán.

Bár most már a gyűlölet vette át a kétségbeesés helyét, azért nem tudtam, hogy mit váltok ki a beszólásommal, és vártam, hogy esetleg megint megnyomja azt az átkozott gombot.
E helyett az eddig a telefonjába merülő és időnként sátánian mosolygó ügynök szólalt meg, miközben kedélyesen megütögette a lábamat.
A szavai sokk-ként hatottak és egy pár pillanatig csak néztem rá mereven, szinte nem is fogva fel a szavak értelmét, mert hiszen egyik pillanatban az a felismerés vág belém, hogy ezek szerint az anyám él, a másikban meg hidegzuhanyként, hogy épp most halt meg!
- Hazudik! – szólaltam meg mosolyogva, aztán rákiáltottam teljes hangerővel is: HAZUDIK! Csak ezzel is kínozni akar, maga aljas féreg!
Aztán nemes egyszerűséggel egyet tettem, amit így összebilincselve tehettem, leköptem!
- Forduljon fel és maguk is vele együtt, rohadt mutánsgyűlölők! – ficeregtem a helyemen, hogy fel tudjak állni és neki menjek, bár azért a szűkös helyen akadtak problémáim, de rugdosni például kiválóan tudtam.

Aztán megmerevedtem, ahogy megszólalt a fejemben Sean hangja, amit azonnal megismertem, hiszen volt már ebben az élményben részem. És bár fogalmam sem volt, hogy hogyan talált rám, most ez nem is érdekelt, mert így új remény kelt bennem és hirtelen lenyugodva zökkentem vissza helyemre, nem törődve az ügynökök esetleges bosszújával.
~ Anya valahol itt van Sean, meg kell menteni, meg akarják ölni! ~

~Ne aggódj, anyád jó kezekben van...~
~..és jobban jársz, ha ennél többet nem tudsz a dologról...~
~...egyenlőre téged hoználak ki onnan, ha nem baj. Az első dolog amire figyelj...~

-Te kis pondró te! - Ordítja le Sebastian fejét a megalázott ügynök, és olyan vehemenciával tépi ki társa kezéből a távirányítót, és pattan fel, hogy a gép is beleremeg. Az áramfolyam ahogy az várható meg is indul gombnyomásra, és ezúttal ki is tart pár másodpercig.
-Állítólag ez a vacak 6 órán keresztül képes működni szünet nélkül. Maradj a seggeden, vagy kipróbáljuk, igaz-e.

~Szóval, a legfontosabb, hogy ilyet többet ne csinálj. Maradj nyugton, mindjárt kihozunk onnan.~
Hirtelen sötétségbe borul az ég. Erős szélvihar indul útjának, ide oda billentve a gépmadarat, a mennydörgés pedig esetenként még a rotor zaját is túlharsogja könnyedén, a szívbajt hozva még a veterán ügynökökre is.
~Na figyelj, most jön a neheze...~
Újabb velőt rázó, dobhártya szaggató mennydörgésbe remeg bele az egyszerre törékenynek tűnő gép, azzal pedig senki sem foglalkozik, hogy Sebi bilincsei bilincsei kinyílnak, már csak azért sem, mert a pilóta hátraszól.
-Az orrunkig sem látunk el! Le kell szállnom azonnal, amíg még lehet!
~Még egy kicsit bírd ki...~
-Ereszkedünk...
Hirtelen kiszakad a helikopter ajtaja a helyéről, a gép pedig oldalra dől, olyannyira, hogy Sebinek tényleg csak egy ugrásba kerül kizuhannia a mélybe...a mélybe,a miből a sűrű köd miatt nem látszik semmi.
~Bátorságpróba, 99-es szint. UGORJ!!!~
Minden ügynök, aki fegyvert fogna rá, kiejti a kezéből, ráadásul hirtelen nagyobb gondjává válik, hogy kapaszkodjon, a ráadásul a távirányító, és az egyik aktatáska is kizuhan véletlenül, a tengerbe, ami nagyon messze van.

Rozsomák közben nincs valami fényesen odalent. Legalább 6 olyan sérülése van, amit egy átlagember nemhogy nem élne túl, de minden bizonnyal nem is szeretne, ha érezné, mennyire fájdalmas tud az lenni, ha a szegycsontjának ütődött lövedékek miatt hevesebben verő szívének köszönhetően szaporábban venné a levegőt, csak épp nem megy, mert a tüdejében is akad néhány lyuk. Ennek ellenére, szinte már vonyítva, sípoló hangol szól hátra.
-Fuss, mielőtt lelőnek...
Amint Amanda lelép, végre lazít egy picit, és térdre hullik kivégzőosztaga előtt.
-Na szép! Ide már minden elmebeteget beengednek?! Ti meg mire vártok, hozzátok ide a csajt, akár élve is!

Sean hangja olyan megnyugtatóan zeng a fejemben és még jó hírekkel is szolgál, hogy azt is elfelejtem hirtelen, hogy hol vagyok és kikkel vagyok körülvéve.
Na, ezt nagyon gyorsan meg is bánom, ahogy az üvöltő, magából kivetkőzött ügynök ismét megnyomja a nyakörvet aktivizáló gombot és a kín most még kínzóbban száguld végig a már meggyötört izmaimon és izületeimen. A fogaim hangosan összekoccannak és kis híja, hogy nem harapom el a nyelvem. Most azonban nem csak egy pillanatig tart a fájdalom, hanem úgy érzem, hogy egy egész örökkévalóságig.
Aztán már a fájdalom ködén át meghallom, ahogy a további fegyelmeztetések is elhangzanak és csak lassan térek vissza a valóságba. Inkább csendben maradok és meghúzom magam, hiszen ezek szerint nincs messze a szabadulás, ahogy a fejembe visszatérő hang is figyelmeztet rá.
Azt nem tudom, hogy a vihart Sean, hogy hozta össze, de a hirtelen támadt sötétség és szélvihar nem lehet véletlen, hogy pont most tör ki, és Sean-nak nem is nagyon kell felhívnia a figyelmemet, egy sas sem figyelhetne jobban, mint én most.
Mindenki ijedten kapaszkodik, és talán most én vagyok a legnyugodtabb az egész gépen, még a pilótákat is beleszámítva, akik most már inkább a leszállást választanák.
Ekkor már az egyik dobhártyaszakasztó mennydörgést követően a bilincseim is csak dísznek vannak a kezemen, de még várok, ahogy a figyelmeztetés szól.
Aztán egy hatalmas csattanást követően eltűnik a gép ajtaja, majd a gép vészesen dőlni kezd és már csak a kapaszkodó kezem tart az ülésben és a gépen, ahogy mindenki mást is, de míg ők maradni akarnak, addig én menni és egy percig sem habozom, mikor a felszólítás felhangzik, hiszen tudom, hogy nem vagyok egyedül és nem hagynak meghalni.
Még pár tárgy is velem együtt zuhan ki, de ez már nem nagyon érdekel. Remélem tényleg jól megszervezték a dolgokat, különben kemény vízre szállás lesz, ahogy a mélyben csillogó víztükröt nézem.

De úgy látszik nem olyan rózsás a helyzet, ahogy elképzeltem és még a halhatatlan nagyfiú is bajban lehet néha. Nem tudom, hogy most sírjak vagy nevessek, hogy ennyire felelőtlenül sé vakmerően sietett a megmentésemre, hogy egymaga akarta felvenni a versenyt egy tucat géppisztollyal felfegyverzett őrülttel. És hiába tudom, hogy ő valószínűleg túléli, de most egyelőre úgy néz ki, hogy a felépülésével kell megküzdenie és most ismét bajban vagyok, de most már ő is.
- Hát ez jó! És hová? – mormolom magamban, és bár nem esik jól itt hagyni, de én nem vagyok halhatatlan, mint ő és gondolom nem azért tette ki magát ennek a tortúrának, hogy utána én meg szépen leblokkoljak és a szeme láttára lőjenek agyon.
Így természetesen engedelmeskedtem és magam kaptam fel egy elejtett gépfegyvert miközben a gép mögött futva igyekeztem fedezéket és rejtekhelyet találni, remélve, hogy a madárkát nem akarják szitává lőni. Nem számítottam rá, hogy hagynak meglépni, így én sem kímélhettem most már senkit.
Mivel a hatalmas hangár tele volt mindenféle ládákkal, dobozokkal zsákokkal és más gépekkel is, így azért válogathattam bőven és ez az ellenségeim dolgát is alaposan megnehezítette.
Az egyik repülő kereke mögé lapulva néztem le a kezemben tartott fegyverre, majd kivéve a tárat megszemléltem, hogy hála az égnek tele volt, így azért legalább leszedek párat, mielőtt végeznek velem.

Az egyre erősödő vihar miatt aztán a gép kényszerleszállást hajt végre, és csak ász pilótájuknak köszönhetik, hogy végül nem a tengerbe zuhannak, hanem aránylag egy darabban sikerül landolni a hídon. A foglyuknak nincs ekkora mázlija. Mind az öten egyet értenek abban, hogy szerencsétlen a tengerbe veszett.

Valójában persze, jó, ha 10 métert zuhant, a felén túl pedig, mikor már a sűrű köd miatt az sem láthatta, aki inkább őt bámulta ahelyett, hogy kapaszkodna a sebessége inkább csökkent, mint nőtt, aztán a áthatatlan erő miatt mg irányt is kezd változtatni, majd megjelenik előtte egy nagy fekete gép, végül pedig egy kar elkapja őt, és berántja egy rámpára.
-Azt hitted, megúszod a számtech házi dogát, ha lecsukatod magad mi?! - Kérdi, túlharsogva a vihart, miközben betuszkolja barátját a gépbe. - Hát azt lesheted!!! VÁrj!!
Kinyitja a bőröndöt, aztán a benne lévő kulccsal leszedi a nyakörvet, majd mindkettőt kihajítja a gépből.
~Vihar, most.~
Még épp látják, ahogy villám csap a szerkezetbe, és égeti azt hamuvá.
-Gyere, ülj le..
Ezzel a székhez támogatja Sebit, majd a pilóta ülésében lévő Viharhoz fordul.
-Odalent hogy állnak?

"Soha jobban" gondolhatná Rozsomák, és bár ez természetesen nem igaz, annyira azért nincs távola valóságtól, mint szeretné. Mondjuk panaszkodni nincs oka, a szíve rendbe jött, a tüdeje is egész jó már, és a banda tagjai nem ismerték fel, vagy csak nem nézték meg eléggé, de minden esetre vele alig foglalkoznak, ami öreg hiba. az a két pancser, aki mellette elszaladva próbálná megközelíteni a szökésben lévő nőt nagyon pórul jár, mikor előbukkannak a férfi karmai, és az egyiknek a térdét vágja át, a másikat pedig szíven szúrja, egy hirtelen mozdulattal, majd az elkobzott fegyverrel a maradék közé lő, nehogy valaki sérelmezze, hogy túl keveset gyilkol ebben a tíz másodpercben. Amanda-t sajnos még mindig üldözik hárman, köztük a két melák is, és immár nem törődnek vele, mit találnak el, csak lőnek mindenre ami mozog.

És nem bízok hiába a társaimban, hiszen alig zuhanok pár méter máris olyan, mintha valami gumiháló fogna meg és kezdene egy bizonyos irányba terelni, ahol már vár valami nagy feketeség, amit alig bírok kivenni a sűrű ködben.
Aztán valaki megragad és nagy lendülettel a repülőgép rámpájára lendít.
- Ez jó poén Sean, nagyon jó. – kapkodok levegő után, de aztán hevesen megölelem. – Nagyon köszönöm, azt hittem már végem van. – ismertem be egy grimasszal, de aztán már tovább faggattam. – Mi van anyával? Jól van? Nem esett baja? – ragadom meg a karját, de amíg meg nem szabadít attól az átkozott nyakörvtől, addig nem tudok semmit kicsikarni belőle. Azt nem mondom, hogy nem döbbentem meg, amikor kiderült, hogy Vihar is a segítségemre volt, hiszen ő……ő…..mint igazgató……..Ó, anyám!
Aztán már meg is pillantottam, hiszen, mint kiderült ő vezette a gépet.
- Köszönöm! – motyogtam zavartan és hálával telten, de most már még jobban aggasztott, hogy mi van édesanyámmal, így aztán idegesen fordultam feléjük, hogy válaszoljanak.
- Csak nincs valami baj? – kérdeztem aggódva.

Hallottam a közeledő lépteke, hiszen nem rejtették véka alá, hogy most már mindenáron a halálomat tűzték ki célul, de annyira, hogy most már ne törődtek azzal, mit találnak el, vagy mit nem, röpködtek a golyók vaktában.
Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam és megvártam, hogy egy pár láb elvonuljon a fedezékem előtt. Kikukkantva láttam, hogy még ketten bóklásznak nem messze, de éppen nem felém néztek, így becéloztam a nagydarab férfi hátát és most már habozás és lelkiismeret-furdalás nélkül tüzeltem, aztán gyorsan visszahúzódtam, majd a repülőgép másik oldalánál futottam ki és bevetettem magam egy halom alkatrésszel teli láda mögé.
A szívem a torkomban dobogott, hogy vajon sikerült-e észrevétlennek maradnom. Azt sem tudtam, hogy eltaláltam-e a debellát, bár elég nagydarab volt hozzá.
Mivel futó lépteket hallottam, ezért sejtettem, hogy szorul a hurok körülöttem. Elszámoltam tízig, majd kidugtam a fejem, hogy megnézzem hol vannak és ha módom volt rá lőttem is.

-Ó, azt hiszi viccelek - jegyzi meg alattomos hangon, olyan beleéléssel, hogy simán lehetne ő az új Hókuszpók...vagy egy tök átlagos tanár - De a helyzet az, hogy tényleg írni fogtok holnap a Batch programozás alap...hé...na... - Kissé zavarba jön a hirtelen érzelem kitöréstől, főleg egy férfi irányából, ezért aztán óvatosan veregeti csak meg Sebi hátát. - Jól van na, most már nem lesz semmi baj, de ülj le szépen, ez nem iskolabusz.
Aztán ő is becsatolja magát, Vihar pedig arrébb siklik, egyenesen a másik tetthely felé, hogy felvegyék a csapat többi tagját is, mielőtt oda érnének a "jó fiúk".
-Ne aggódj, nem eszlek meg - szól hátra kedvesen az igazgatónő - és egyébként is, ez a dolgunk, hogy vigyázzunk a diákjainkra. Arról viszont majd lesz egy beszélgetésünk, hogy pontosan mit is kerestél ott, ahol... - Vált hangja egy leheletnyivel szigorúbbra a mondandója végén.
-Amúgy, nem tudom, mi van Logan-el, és Sarah-val - ismeri be Sean - és persze anyáddal...túl messze vannak, de nemsokára ott vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy jól vannak.

Lent a földön közben álla bál. A felfordulást kihasználva, és azt, hogy most már csak hárman őrzik őket, és azok is inkább Rozsomákra lőnek, Amanda három embere is felpattan végre, hogy lerohanja Joker-t, és két megmaradt emberét. Egyikük szomorú véget ér a vigyori gengszter keze által, ki szeme sarkából kiszúrja a támadóját, és jóformán oda sem nézve, lezseren homlokon lövő őt, de aztán jobbnak látja elfutni, hisz a dühöngő karmos mutáns is egyre nagyobb iramot diktálva szalad felé. Végül amaz inkább Curtis-nek segít, és hátulról döfi keresztül a vele dulakodó bűnözőt, mire ő a megszerzett fegyverrel először társán segít, majd Amanda felé rohan, a másik fickó pedig kezében egy uzival Joker-t veszi üldözőbe.

Kalapács közben bekap egy sorozatot a hátába, ami megrongálja a ruháját, és felsérti a bőrét, ám valószínűleg nem nagyon, hisz amikor a nő felé fordul, inkább tűnik mérgesnek az idegesítő lövedékek miatt, mint olyannak, aki komolyan megsérült volna. Nagy Grizzly léptekkel rohamozza meg a nő, félre söpörve az útjából minden alkatrészt és dobozt, a további lövedékek pedig ugyan vérét oltják, de csak annyira, mintha késsel szurkálnák, és azt sem túl mélyen.
-Most megvagy kislány! - Üvölti büszkén. - Puszta kézzel téplek majd darabokra!

Mikor Sean az ülésbe tuszkolt, akkor gépiesen bekötöttem magam, de ha lehetette volna ide-oda cikázok a gépben, annyira ideges voltam, hiszen MEGTALÁLTAM AZ ANYÁMAT!!!
Ettől a hírtől a fellegekben jártam, viszont ott volt az aggodalom, hogy veszélyben az élete, és bár megnyugtató volt hallani, hogy Logan és Sarah sietette a segítségére, azért volt bennem félsz, hogy ha ott is be kellett vetni a nagyágyúkat, akkor nagy a baj.
Az sem sokat segített, hogy pont Vihar, az igazgatónő jött érte, mert ettől még idegesebb lett, igaz nagyon hálás is a segítségért, de mégis csak a nagy X-men volt ő.
Aztán amikor az utolsó mondatot kiejtette, attól még siralmasabban éreztem magam.
- Remélem jól vannak. – hajolok előre és támaszkodok a térdemre, amennyire csak az öv engedi. – Sean, nem is tudod, mit jelent ez nekem! – nézek a mellettem ülő barátomra. – Már azt hittem nem élnek és most……. – akad el a hangom és inkább kifelé nézek és legszívesebben tolnám a gépet előre. – Csak ne essen baja. – lehelem halkan.

Rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én napom! Minden ellenem esküdött, átvertek, lelövik az embereimet, még Logant is, vagy egyszerűen golyóálló az akire rálövök, szóval kezdek kicsit kiborulni.
Az a nagy gorilla, akinek most holtan kéne feküdnie a hangár padlóján, most éppen felém robog, mint egy eleven tank és üvöltözve mondogatja, hogy széttép. Nagyszerű!
Hiába eresztem bele az egész tárat, meg sem kottyan neki, így nincs más hátra, mint hogy felkapjak egy akkor csavarkulcsot, mint egy jókora bunkósbot és annak is használva, félfordulatból kínáljam meg vele. Ha ez sem veri le a lábáról, aztán jön a B terv, azaz elfutok, mint a nyúl, remélve, hogy a másik két gengszter nem lő szitává. De ez még mindig jobb, mint a melák kezébe kerülni.
Futás közben azért feltűnik, hogy mintha csendesebb lenne a környék, már nem hallom annak az őrültnek a vihogását sem, és egyetlen egy lövés sem repül felém. Ez azért már reménykedésre adott okot. Talán mégis csak sikerült Logan-nak végeznie a bagázzsal?

-Persze, hogy jól vannak! - Vágja rá azonnal, kicsit talán túl gyorsan is. A felé sandító Vihart azonnal leinti. - Jól vagyok, tényleg. Szinte sebezhetetlen, azok meg csak sima bűnözők, ráadásul ismeri is majdnem mindet, mi baja lehet, nem igaz?
Mély levegőt vesz, majd inkább Sebi felé fordul, és mosolyogva a vállába bokszol.
-De igen. Ha valaki, én aztán tudom.
-Megérkeztünk - szól vihar.
-Na, most pedig, bocsáss meg egy percre.
Ezzel felpattan a székéből, és az újfent kinyíló rámpán át a mélybe veti magát. A repülőnek eltart még egy pár percig, amíg landol, de úgy néz ki, ő nem akar annyit várni.
~Remélem jól vagy Sarah. És hagytál pár füstölgő cafatot az ellenségből nekem is,a mibe bele rúghatok, hogy levezessem az agressziómat.~
Bár a tériszonyának nem tesz jót, hogy arccal előre zuhan, mégis mosolyra húzódik a szája attól amit hall, és hamarosan sebi is hallhat valami biztatót a fejében.
~Az anyád él. Nincs semmi baja.~

Kalapács elkapja a felé sújtó csavarkulcsot, majd kirántja a nő kezéből, és félredobja azt, fellökve őt. Fenyegető alakja ott tornyosul fölötte, árnyéka pedig teljesen bekebelezi őt, mikor egy magas, "jófej" hang rászól.
-Hé kalapács, hagyd békén!
A férfi oldalra tekint, és meglátja egy régi ismerősét felé futni.
-Fúria! Most mi lesz, megcsiklandozol? - Neveti ki a lányt, de az becsúszik előtte, és ökle a legérzékenyebb pontjának csapódik, mire összegörnyed fájdalmában. Nem tudja elképzelni, mi lehetne ennél is rosszabb, amíg a finom kezek meg nem ragadják a fejéj, és kap pár tüskét a szemébe.

Miközben ő ájultan esik össze, Rozsomák és Curtis a másik kettővel bajlódik. Curtis gond nélkül lelövi cingár ellenfelét, de aztán nagyot nyekken, amokor Monroe hozzávágja Rozsomákot. A másik melák kezében egy géppuskával Amanda és Sarah felé fordul, fegyverét pedig célzáshoz emeli. ám mielőtt lőhetne is a célpontja elé álló Sarah-ra, puskája kirepül a kezéből, és fejbe vágja őt egyszer, majd még egyszer, és még egyszer.
-Hé, ez az a pont, amikor ájultan esel össze - szól neki a most érkezett Sean, mire Monroe felé kezd rohanni - Nem? Na jó...
Átugorja a bikaként rárontó manust, aztán még a levegőben hátba rúgja, úgy, hogy az szélsebesen száll neki valami nagynak és keménynek, aztán amikor látja, hogy felállnak, rá hajít még néhány nehéz dobozt, mire végre nyugton marad.
-Na jó, azt hiszem ez...HÉ!!! Logan! Arról volt szó, hogy nincs gyilok! Vagy legalább nem ennyi...Jézusom!
~Mellesleg, tudom, hogy nem ez kéne legyen a legnagyobb bajom, de honnan olyan ismerős ez a két alak?~

Bár éreztem némi furcsaságot Sean szavaiban, annyira el voltam merülve a saját gondolataimban, hogy nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, csak komoran és reménykedve bólintottam a megerősítésére.
Aztán az igazgatónő jelzi, hogy megérkeztünk és én felélénkülve nézek körbe, azonban Sean-t nem sikerül megelőznöm, mert úgy pattan fel, mintha puskából lőtték volna ki és mielőtt még megnyikkanhatnék, már ki is ugrik a gépből.
Azért akár mennyire is hozzá vagyok szokva a furábbnál furább képességekhez, azért azt látni, hogy valaki kiveti magát egy repülőből a semmibe, azért elég megrendítő látvány.
Mivel nekem azért nem ilyen irányú a képességem, akár mennyire is türelmetlen vagyok, meg kell várnom, míg Vihar leteszi a gépet és csak azután tudok kiszállni belőle, bár gőzöm sincs, hogy merre is kéne indulnom. Azért találomra a legközelebbi hangár felé száguldok, mert valószínűleg a lehető legközelebb szálltunk le az események színteréhez.
~ Köszi, de most már a saját szememmel szeretném látni! ~ üzenem vissza Sean-nak, akit csak a fejemben hallok, de látni nem látok.
Viszont a lövöldözés, amit hallok azért nem győz meg erről megnyugtatóan, így növelem az iramot, bár azért láthatatlanná is válok, igaz ezzel a sebességgel az elmosódott körvonalaim látszódnak, de ha valaki mással van elfoglalva, így sem vesz észre.

Sajnos ez ellen a kétajtós szekrény ellen úgy látszik semmi esélyem, hiszen a méretes kulcsot olyan könnyedén szedi el tőlem, mintha papírból lett volna és úgy is hajítja el. A lendülete viszont lesodor engem a lábamról és nyekkenve terülök el a földön, ezzel tulajdonképpen le is számolva az életemmel, hiszen nincs túl sok esélyem már.
Ekkor egy fiatalos és vidám hang szólal meg nem messze tőlünk és én döbbenten kapom arra a fejem, hogy kinek van ennyire jó kedve ebben a szituációban. Egy fiatal, filigrán barna lányt pillantok meg, aki feléjük rohan, és látszólag ismeri a gorillát, legalábbis mindkettőjük szavai ezt mutatják. Még figyelmeztetően felkiáltani sem tudok, hiszen el nem tudom képzelni mit kezdhetne ez a kislány a brutálisan erős és szinte sebezhetetlen fickóval, mikor csodálkozó szemeim előtt kibontakoznak az események és a Kalapács nevű figura végül először üvöltve fájdalmában, majd eszméletlenül terül el a földön. Csodálkozva nézek a rám mosolygó fiatalra, hiszen éppen csak hozzáért a férfihoz, az mégis úgy ordított, mintha épp nyúznák.
A veszély elmúltával, elfogadom a felém nyújtott kezet, és felállok.
- Köszönöm, nagyon leköteleztél. – szólalok meg kissé rekedten és én is elmosolyodom. – De mi van a többiekkel, és egyáltalán ki vagy te és miért segítettél nekem? – találom meg a hangomat.