J. F. Kennedy Nemzetközi Repülőtér

A leszállást követően Vihar kinyitja a rámpát, hogy ki tudjon szállni, segíteni a csapat többi tagjának, ám miközben felkel a székből, és kicsatolja a biztonsági övét, még szól pár szót Sebi-nek is, illetve hűlt helyének, mint később megtudja.
-Rendben, te most maradj itt, én pedig...hé...hova lettél? SEBASTIAN?!

Sebi persze már nagyon messze jár eddigre, s sebesen lohol arra, ahonnan a lövéseket hallotta - legalábbis gondolom arrafelé szalad, nem pedig a folyó felé, hisz mit is keresne édesanyja a Hudson mélyén? - egészen addig, míg abból az irányból, ahova nem figyel, belé nem ütközik valaki, aki mivel nem látja őt, teljes sebességgel szalad neki, és sodorja el mindkettejüket. Sebi hanyatt vágódik, a vigyori alak pedig egy hatalmasat bukfencezik.
-Mi az isten? - Kiált fel idegesen, majd gyorsan kapcsol, és felkapja a fegyverét. - Vááárjunk csak! Lehet ekkora mákom? Bújj elő szé...
Egy fegyver dördülése vág a szavába, mire oldalra kapja a fejét. Szinte oda sem néz, csak tüzel, mire Amanda embere vérző mellkassal esik hanyatt.
-Hülye bunkó...Szóval, hol is tartottunk, ja igen, hova bújtál láthatatlan ember?

Sean közben Amanda-hoz sétál, pontosabban az előtte álló kedveséhez, kinek gyengéden megcirógatja a karját.
-Mi sosem voltunk itt - feleli hidegen - és ha jót akar maga sem.
Ezt követően Logan-re tekint, majd megrázza a fejét, és egy mély sóhajt követően ujjait átkulcsolja Sarah ujjai közt.
-Tűzzünk el innen, mielőtt még meggondolom magam.

A hangokból ítélve jó felé szaladok, legalábbis nagyon remélem, mert akkor egyrészt időt vesztek, másrészt meg, még el is tévedek, aztán majd rám kell várni.
Ezért aztán minden figyelmemet a kiszemelt épületre fordítom, hogy mielőbb biztosan tudjam, jó felé tartok, de ekkor oldal irányból egyszerűen nagy lendülettel nekem szalad valaki. Mivel nem készültem rá, azonnal elveszítem az egyensúlyomat és hanyatt vágódva vagy három méter csúsztam, mire meg tudtam állni. Bár annyi lélekjelenlétem volt, hogy nem változtam vissza, azért alaposan lehorzsoltam itt-ott magamat és eléggé csúnyán néztem fel az engem elgázolóra, bár mivel áthatatlan voltam, igazán nem róhattam fel neki, hogy miért nem vigyázott jobban.
Így a meglepődése teljesen jogos volt, még ha ez engem per pillanat nem vígasztalt és fel is tartott, viszont a váratlan reakciója engem döbbentett meg. A pisztolya szerencsére jócskán másfelé célzott, de ha elkezd vaktában lövöldözni, akkor még véletlenül is eltalálhat.
Ettől függetlenül eszem ágában sem volt teljesíteni a „kérését”, inkább, mint a rák hátrálni kezdtem tőle. Attól sem lettem boldogabb, amikor megláttam, hogy szinte felháborodottan ló le egy embert, mert az megzavarta! Ez tiszta őrült!
Mikor ismét vizslatni kezdett maga körül megmerevedtem, mert nem akartam, hogy meglássa az elmozdulás miatt a körvonalaimat.
Reméltem, hogy ha nem lát, akkor eltávolodik, vagy elfordul és akkor elszaladhatok.
~ Ez nem lehet igaz! Már itt vagyok egy lépésre attól, hogy találkozzam édesanyámmal és akkor keveredek ismét életveszélybe! ~ korholom magamat, mintha legalábbis az én hibám lenne.


Amanda, mielőtt még jobban is megköszönhetné, hogy megmentették az életét és ráadásul számára teljesen ismeretlen fiatalok is, hiszen a fiatal lányhoz, most egy hasonló korú fiú is társul, kicsit ledöbben a felé intézett hangtól, amin szinte lógnak a jégcsapok.
. Rendben, de legalább azt megmondhatnátok, hogy kik vagytok és miért….- a hangnem ellenére a nőnek kissé elakad a hangja, - miért segítettetek? Hiszen azért ez nem egy elveszett kismacska megkerítéséről szólt, hanem az életetek is veszélybe került? – kérdezi feszült figyelemmel a hangjában, aztán hirtelen eszébe ötlik valami.
-SEBI!!! Úristen Sebastien! Mindjárt leszáll a gép! Vagy már elment? Ugye nem? – kezd teljesen kétségbeesni és kérlelőn néz a távozni készölő párra. – Tudtok róla valamit?

-Ők az X-men - szólal fel Rozsomák, mikor végre sikerül kikaparnia magát a ládák közül, ahova Monroe hajította. - Mutánsokon segítenek, amikor lehet, illetve akad köztük pár, aki szuperhősnek képzeli magát.
Lassan lépdel Amanda mellé, majd felemeli kezét, de végül úgy dönt, hogy talán jobb, ha mégsem teszi a nő vállára azt, mielőtt kellemetlenné válna a helyzet. Helyette csak halkan súgja.
-Néha nem vagyok benne biztos, hogy tévednek.

~Hé, hallottad ez? Logan néha nem teljesen biztos benne, hogy nem vagyunk szuperhősök? Ez már szinte dicséret.~
Az aggódó anyuka kiáltására Sean felemeli egyik kezét, mintha ezzel leállíthatná, majd halkan felel ő is.
-Sebi jól van, de a helikopter az egyik ok, ami miatt sietnünk kell, előbb utóbb csak küldenek érte valakit. - Aztán, mielőtt Amanda megkérdezhetné, hogy de hát hol van sebi, vagy valami ilyesmit, Sean közbevág, "mintha" csak hallaná a gondolatait.
-Itt van a közelben, mostanra... - Fejét oldalra kapja, egy hangra, amit csak ő hallott, és Logan, igaz az utóbbi férfit a távoli pisztolylövés zavarta jobban.
~Miért is hittem, hogy képes a seggén maradni?~

-Nézd kölyök! Ha felbukkansz, még mindketten megúszhatjuk ezt élve, ha nem - Vaktában kezd lövöldözni, véletlenül nagyon közel a fiúhoz. - Nos, abba jobb nem belegondolni. Na, mit szólsz? Juttass ki innen, és elengedlek, megegyeztünk?
A fickó akit lelőtt közben egyre erőteljesebben vérzik, de még nyöszörög, vagyis életben van.

Amanda a közeledő Logan-ra úgy néz, mint ha a megváltó közeledne, mert már nagyon szeretné tudni, hogy mi van, és már csak benne reménykedik.
A fiatalokkal kapcsolatos magyarázatán már nagyon meg sem lepődik, mert valami ilyesmi járt az ő fejében is, hiszen úgy jelentek meg itt, mint valami őrangyal.
Szinte nem is veszi észre a férfi önkéntelen, de időben visszafogott mozdulatát, ami máskor biztosan nem kerülné el a figyelmét, de most a fia iránti aggodalom, minden mást háttérbe szorít.
- Nagyon profi módon tették a dolgukat Loga! – szól oda azért a férfinak. – Igazán büszke lehetnél rájuk, megérdemelnek valami igazán nagy dicséretet, de ha te nem is, én igen nagyra értékelem, amit tettek, és ha vágynak valamire, akkor hálám jeléül én szívesen megadom nekik. – nézek a kézen fogva álldogáló párra.
Mikor a fiú felemelte a kezét és megpróbálja megnyugtatni, az olyan fura, mert mintha valami belső hangra figyelne közben, mintha valami belső telefonon kommunikálna valakivel, talán épp a fiával?
- Itt van? – kap a szaván felcsillanó szemmel Amanda. – Hol? Merre találom? – indul meg a hangárajtó felé, miközben az előkerülő, kissé véres testőre csatlakozik hozzá. – Curtis, itt van Sebastien! Mindjárt láthatom! – ujjong fel a hangja.


Próbálom nem összetojni magamat, mikor a férfi elkezd össze-vissza lövöldözni, és két golyó csak valami szerencse irdatlan folytán kerüli el engem. A fickó, mintha valamennyire látna, vagy érezne, mert nem nagyon céloz más irányba és ez aggodalommal tölt el.
Igazán nem szeretném, hogy pont most szedjek be egy golyót, mikor már itt vagyok a célnál.
Aztán megint csak szájtátva hallgatom, hogy mit is akar tőlem és elkövetem azt a hibát, hogy a meglepettségemben elszólom magam.
- Én juttassalak ki?
De azon nyomban a szám elé kapom a kezem és már iszkirizek is négykézláb arrébb, hiszen a hangom után most már kellően be tud lőni.
Egyébként egy szavát sem hiszem. Majd pont el is fog engedni, ha egyszer a kezébe kaparintana! Mert pont úgy is néz ki! Szó nem lehet róla! Csak az a baj, ha eltalál, akkor biztosan elveszítem a képességemet és visszaváltozom. Meg kéne kaparintani a stukkerét!
Kicsit oldalabb megyek és megsaccolva a távolságot kilövöm a nyelvem, remélve, hogy pontosan tudok célozni és elhappolom tőle a pisztolyát.

-Sebi a barátom, és ezért segítünk most - jelenti ki az ifjú telepata - ne vegye rossz néven, de egy maffiózónak nem segítenék.

Sean már lóhalálában szeled, és át is ugrik Amanda feje fölött, hogy mielőbb odaérhessen, ám egyenlőre még túl messze van, Joker pedig, ahogy meghallja a fiú hangját, ördögien ijesztő mosolyra húzza ajkait, fegyvere csövét pedig egyenesen a fiú két szeme közé szegezi.
-Mázlid, hogy többet érsz élve, mint holtan, de kezdem úgy érezni, hogy a vigaszdíj is megfelel lassan, szóval én a helyedben...mi a....
Megrökönyödve nézi, ahogy fegyvere kirepül a kezéből, aztán a fölötte gyülekező viharfelhők sem nyerik el igazán a tetszését, a mögüle érkező kisebb hadseregnyi ádáz tekintetű emberről már nem is beszélve, kik közül az egyik szöcskeugrásban közlekedik.
-A sok rohadt mutáns...most te nyertél, de legközelebb...
Nem tudja befejezni a mondatot, ugyanis ekkor villám csap bele, aztán megszenesedett, füstölgő teste rongybabaként esik össze.
-Nem arról volt szó, hogy a gépen maradsz? - Korholja le Vihar szinte azonnal. - Most viszont mars vissza, mielőtt még...
Oldalra tekint, és meglátja a közeledő 40-es hölgyet, majd megrázza a fejét.
-Na jó...2 perc, és indulunk, addig döntsd el, kivel akarsz jönni.

Tudtam, hogy rossz ötlet volt kinyitni a számat, de olyan megdöbbentő volt, amit mondott, hogy nem tudtam uralkodni kellően magamon és tessék…..meg is lett az eredménye, most farkasszemet nézek egy méretes pisztolycsővel.
Az akció a nyelvemmel viszont ragyogóan bevált és sikeres is volt, már csak magamhoz kellett rántanom és akkor…….
Akkor megláttam a felénk szaladó alakokat, az élen pattogva loholó Sean-t, mögötte Sarah-t, meg Rozsomákot és már tudtam, hogy megmenekültem, nem is kellett hozzá a fickó döbbent arcába néznem.
Már éppen visszaváltoztam volna, mikor majd össze csináltam magam a mellettem bevágó tüzes istencsapásától, ami pillanatok alatt először röntgenképet csinált a szitkozódó maffiózóból, majd feketévé sütve omlott mellettem a földre.
Vihar megjelenésére ezek után már csak egy kisebb rezzenéssel reagáltam, de ekkor már valós alakomban, a pisztolyt még mindig bénultan a kezemben tartva.
- Igen, de….én….csak….- hebegtem a szigorú korholó szavaira, de közben megláttam a felém tartó és most exkluzív megjelenésű hölgyet, aki lélekszakadva rohant felém, és már nem is hallottam, nem is láttam mást rajta kívül.
- ANYAAAA!!!! – sprinteltem felé, elhajítva a fegyvert és ahogy oda értem hozzá, olyan szorosan öleltem magamhoz, mintha soha többé nem akarnám elengedni.
- Azt hittem meghaltatok. – suttogtam a fülébe, mikor végre megtudtam szólalni.

Amanda megrökönyödve hallgatja a fiú hidegen csattanó szavait, de mielőtt még válaszolhatna rá, mindenki rohanni kezd és ez nagyon rossz balsejtelmekkel tölti el aggódó anyai szívét, így természetes, hogy azonnal utánuk szalad, ahogy csak a lábai bírják.
Először csak egy a levegőre fegyvert szegező embert lát meg a távolban, aki felé mindenki tart, de mivel ismeri Sebastien képességét, azonnal fájdalmasan nyillal a mellkasába a féltés.
Tudja, hogy nem érhetnek oda időben, ha a fickó lőni akar, de aztán majdnem orra esik, ahogy látja, amint egy villámcsapás szinte elfüstöli a grimaszoló Jokert.
Aztán meglátja! Meglátja a láthatóvá váló fiút és a szíve akkorát dobban, hogy majd kiszakítja a mellkasát. Aztán ahogy az felé lendül és már a kiáltása is a füléhez ér, ez a mindig kemény üzletasszony szerepében tetszelgő nő, nem tudja megállítani patakokban ömlő könnyeit, de most az egyszer nem is akarja.
- Seabastien! Édes kisfiam! – öleli ő is magához és csókolgatja, ahol éri. – Dehogy haltam meg és már égre földre kerestelek, mert úgy eltűntél! Jaj, édes Istenem, köszönöm neked! – fullad el a hangja és csak nézi a rég nem látott szeretett arcot. – Most már soha többé nem eresztelek magam mellől! – suttogja mosolyt erőltetve könnyáztatta arcára.

-Semmi de - Tör ki a szó viharból, mint egy fékezhetetlen orkán. - Most váltottál magadnak jegyet 3 hónapnyi folyosó takarításra.

A megható pillanatot percekig nem zavarja meg egyik mutáns sem, sőt, olyan csendben vannak, mintha egytől egyik felszívódtak volna. Ha esetleg Amanda-nak, vagy sebinek eszébe jut ellenőrizni, hogy a külvilág létezik-e még, láthatják, hogy amúgy valóban ez a helyzet, és csupán Sean álldogál távol tőlük, és bár nem láthatják, hisz háttal áll nekik, magában azért mosolyog.
-A rendőrség bármelyik pillanatban itt lehet - szól halkan. - A repülő hamarosan felszáll, de a limuzin, nos azt sem ártana eltüntetni innen, ha nem szeretne kínos kérdésekre válaszolni. Curtis, meg az a másik fickó már beszálltak, magának is ezt javaslom.
Az után megindul maga is a gép felé, melynek rámpáját épp a motort felcipelő Rozsomák foglalja el, ám mielőtt még magukra hagyná őket, válla felett hátrafordul.
-Jössz akkor Sebi?

Most még Vihar büntetése sem tudta elrontani a kedvem, pedig jó sokáig fogom élvezni a többiek cukkolását e miatt.
Most csak az a boldog tudat töltött el, hogy édesanyám él, és én most a karjaimban tartom őt.
Ezt a pillanatot senki nem tudta elrontani, bár úgy látszott nem is akarta, hiszen olyan csend vett minket körül, hogy végül már a kíváncsiság annyira erőt vett rajtam, hogy felemelve a fejem körülnéztem.
Meglepődve láttam, hogy mindenki eltűnt, csak a barátom, Sean álldogált nem messze tőlünk, láthatóan arra várva, hogy végre visszatérjünk a valóság talajára.
Mikor látta, vagy érezte, nála ezt sosem lehet tudni, hogy már figyelünk is rá, megszólalt.
- Anya, igaza van. – néztem a kedves arcra nehéz sóhajjal. – Nem lenne jó, ha itt találnának. El kell innen tűnnöd, nem akarlak megint elveszíteni, egy hosszabb időre. – ölelem meg újból szeretettel. – És nekem is mennem kell, de most már tudom, hogy jól vagy és nem veszítelek el még egyszer. És apa, hol van, miért nincs itt? – jut eszébe hirtelen, de látom, hogy a csapat már türelmetlenül vár, így még egyszer utoljára nagy puszit nyomok az arcára. – Anya most már tudod, hol találsz meg. Gyere és látogass meg és mindent megbeszélünk! Muszáj mindent elmesélned!
Azzal, bár nehezen szakadok el, de tudom, hogy így biztonságos és Vihar haragját nem akarom még Rozsomákéval vagy Sean-val is tetézni, így gyorsan felszaladok a rámpán.


Amanda addig öleli szótlanul fiát, míg az fel nem kapja a fejét és akkor ő is látja, hogy mi ez a szokatlanul nagy csend.
A neki segítő fiú szavaira csak bólint és bár szeretné, hogy Sebastien vele tartson, hiszen nem akarja most megint elengedni, de tudja, hogy az nem lenne jó ötlet. Hiszen ha mégis megállítanák a rendőrök, akkor nem akarja bajba sodorni a fiát.
Így hát csak bólint a figyelmeztetésre, majd Seabastien-re nét gyengéden.
- Igen, most elmegyek egy kicsit, de nem megyek messzire. A városban lakom egy szállodában és ígérem, hogy már holnap az iskolánál leszek és le sem tudsz majd vakarni magadról – simogatja meg a fia arcát.
Mikor a férjére terelődik a szó, kicsit elhalványul a mosolya, de igyekszik erőt venni magán, és mivel Sebi-nek mennie kell, így most megússzak a válaszadást, de tudja, hogy még nehéz percek várnak majd rá, ha újra találkoznak és mindent el kell mesélnie.
- Nagyon vigyázz magadra! – lép még párat a gép felé, hogy minél tovább tudja szemmel követni, de aztán, ahogy az felszáll, már siet a kocsájához, mert most egy percet sem akar a zsarukra vesztegetni.
- Induljunk Curtis! – ül be a hátsó ülésre és a szemét lehunyva idézi maga elé megtalált fia képét.

//Köszönöm a játékot – nagyon élveztem //

Ahogy Sebi elhalad mellette, Sean megveregeti a fiú vállát, aztán maga is rákapcsol, s futólépésben indul meg a repülő felé, mely mintha már kezdene is emelkedni.
~Nem vicceltek, amikor azt mondták, hogy nem fognak sokáig várni!~
Sebinek csak nagyobbat kell lépnie, viszont a pár másodperccel később érkező Sean már a képességét is kénytelen használni, hogy felpattanjon a mellkasáig emelkedett rámpára.
-Ez nagyin hülye vicc volt, ugye tudod? - Kérdi fújtatva, aztán mosolyogva belebokszol a barátja vállába.
~Nem is mondtad, hogy ilyen vonzó hölgy az anyukád. A helyedben nem hagynám kettesben Rozsival.~
Aztán helyet foglal Sarah mellett, és lélekben felkészül rá. hogy a gyomra megint szét fog kenődni a hátán, hisz mi értelme van sugárhajtású gépen utazni, ha az ember nem népi át a hangsebességet, nem igaz?
-Biztos nem lehetne csak most az egyszer...nem? Na jó...
Szorosan megfogja Sarah kezét, én inkább megpróbál nem arra gondolni, hol is van most.

//Én is köszönöm //

Miután felpakolta a motorját, Rozsomák sejtelmesen mosolyogva figyeli a hátramaradottakat, közülük is főleg az ellenkező irányba tartó, kecsesen ringatózó mozgású Amanda-t.
-Húzzunk innen, tudnak ezek szaladni, csak utolérnek...ha meg nem, legközelebb majd jobban sietnek! - Szól hátra, majd még egy utolsó pillantást vet tanítványa anyukájára.
~Be fog nézni holnap? Na az szép lesz...~
-Te Sarah, jó hírem van, holnap nem kell egymagad otthon üldögélned, amíg a hapsid órát tart, mert neked meg engem kell majd helyettesítened egész nap.
~Sürgősen el kell vinnem Lily-t piknikezni mielőtt...még beborulna, vagy havazni kezdene, vagy ilyesmi.~

//Legyetek jók, t rosszcsontok Én is köszönöm //

- Van benne valami.-* Mosolyogtam Cristopher-re, aztán ügyesen lépkedve mellette, hogy ne essek el, elindultam kifele egyenesen a borzalmas vihar gyomrába. Amint megcsapott a hideg levegő szorosabban átöleltem magam a kezeimmel, aztán nagyobb léptekkel haladtam a repülő felé, hogy halálra ne fagyjak. Hallottam út közben, hogy Cris mondd valamit, de nem értettem, hogy mit, és mivel nem nézett nagyon rám, úgy döntöttem, biztos csak magának mondott valami olyat, amit velem nem kar megosztani.
Amint odaértünk az ajtóhoz, ami előtt hosszú sor állt kicsit vacogni kezdtem. Utáltam, ha fúj a szél, a hajamat már meg se mertem nézni, hogy néz ki, mert valahogy olyan érzésem támadt, hogy az a tipikus "most keféltem" hajat varázsolt nekem a drága szél. Egy ideig ácsorogtunk, aztán végre mi is sorra kerültünk. Épp figyelmesen hallgattam volna, hogy a stewardess mit mond, amikor Christopher közölte, hogy vele vagyok. Egy kérdő pillantással reagáltam az egészre, majd egy apró mosolyt villantottam a döbbent utaskísérőre, és elindultam a férfi mögött. Amikor megállt és kérdezte, hogy hol szeretnék ülni, rámosolyogtam.*
- Kívül, úgy legalább nem látok ki az ablakon és nem tudom, hogy milyen magasan vagyunk. Nem szeretném a reggelimet viszont látni a gélelemtől.-* Nevettem fel zavartan, aztán megvártam, amíg Cristopher bemászik a helyére aztán én is lehuppantam a saját helyemre és a táskámat az ölembe rakta.*
- Remélem minden rendben lesz, mert nem készültem semmiféle lezuhanásra, vagy repülőgép szerencsétlenségre.-* Néztem rá kikerekedett szemekkel, aztán elnevettem magam.*
- Bocsánat, igyekszem oldani a feszültséget.-* Néztem rá bónbánó arccal.*