Csatornák

A halott férfi vére egy jobban belepi a szoba padlóját. Úgy tinik szellem felé lejt, ami valahol szerencsés, tekintve, hogy odakint még mindig elég hevesen lángol az olaj, igaz lassacskán kezd azért elfogyni az üzemanyag. Furcsamód a füst még csak meg sem közelíti a termet, sőt, a lángok is mintha próbálnának messzebb húzódni, ha pedig Sheena-nak akad ideje vetni egy pillantást rá, láthatja, hogy a halott férfi vére is fodrozódni kezd.

No persze, sok ideje nincs bámészkodni, hisz két ellenfele igencsak lelkesen próbálja becserkészni őt. A harcművészetekbeli járatlanságuk bőven ellensúlyozza a szívósságuk, és az, hogy látszólag nincs szívük, hisz a döféstől éppen csak lelassul az egyik. A kés beszorul a lény mellkasába, és amíg Sheena megpróbálja kihúzni onnan, annak ikertestvére nekifut, majd páros lábal rúgja vállon a nőt, átrepítve őt a szoba másik végébe. A kés nyele egy másodperccel később a földre hullik, a penge azonban nyomtalanul eltűnt, hacsak a lény mellkasán tátongó izzó seb nem számít nyomnak. Most, hogy újra egymás mellett állnak, megint egyszerre próbálják rávetni magukat a nőre.

Szellem időközben kiszabadította pisztolyát a tartójából, ám úgy tűnik felemelni még mindig nem tudja azt. Ezen a furcsa jelenségen az a tény sem segít, hogy szép lassan elviselhetetlenné válik a fejfájása az egyre erősödő sípoló hangtól, ami a szoba közepe felől érkezik.
~Na jó, ideje összekapni magam, fejfájás vagy sem, valahogy túl kéne ezt élnünk!~
Nagy nehezen felemeli a fegyvert, a következő pillanatban pedig sikeres lövést ad le a szoba közepén üldögélő alak felé. A golyó csak a lapockája körül találja el ugyan, de egyenlőre ez is elég ahhoz, hogy az idegesítő zaj abba maradjon. Ugyanakkor a falon lévő repedések viszont tovább szaporodnak, és már Szellem is láthatja őket.
~Ez nagyon nem lesz jó...~
Lead még pár lövést, de egyenlőre nem sikerül megismételni az első tűrhető találatot.

A kés célba talált, de nem úgy néz ki, mintha nagyon meghatná a páncélos ellenfelemet a dolog, sőt, ráadásul a késem sem tudom visszaszerezni belőle, mert közben a tesókája olyat rúg belém, hogy a szemközti fal adja a másikat. Aztán a késemre is keresztet vethetek, mivel a mutáns vére úgy néz ki egyszerűen szétmarta azt.
~Hóhó! Jó lesz vigyázni ezekkel a dögökkel! Nem csak a nyáluk a vérük is valamilyen erős sav, vagy mi a szösz! ~
De nincs időm ezen vetyengeni, hiszen a kétlábon járó rovarok ismét egyesült erővel támadnak, viszont nekem rajtuk kívül is akadnak problémáim, mert valami olyan szinten hasogatja a fülemet, hogy legszívesebben befognám és a földön fetrengenék. Mintha valami ultrahang vagy hasonló áradna a teremben.
Ha viszont nem szeretném, hogy egy szerves tócsaként végezzem a padlón, valahogy ki kell zárnom a hangot, mert a csótányfiúk komolyan veszik a testőr szerepüket.
Most azért már bánom, hogy az oroszoktól nem kértem el egy pár kézigránátot, biztos nagyobb hasznát venném, mint a pisztolyomnak, amit most egy gyors mozdulattal újra tárazok és mielőtt a falra lendületből felfutva megpróbálnám átugorni őket, beléjük engedem az egész tárat, számolva azzal, hogy csak pazarolom a golyót és már csak két egész táram maradt. Már a levegőben vagyok, mikor észlelem, hogy Szellem sem maradt tétlen és a középen ülő és koncentráló fickót legalább hátba lőtte, aminek hatására az az iszonyú fütyülés legalább abba maradt. Ha sikerül egyben a bogarak háta mögé érkeznem és legalább a lövedékek kissé lelassították őket, akkor megpróbálom eltörni a vezetőjük nyakát.

Amennyire ellenálló a bogarak teste, a fejük úgy tűnik legalább annyira sérülékeny, hisz amikor Szellem végre rászánja magát, hogy rájuk lőjön, és nagy nehezen fejbe találja az egyiket, az úgy pukkad ki, mint egy trutymóval teli léggömb. A másik sem jut szebb sorsra, hisz Sheena levegőből leadott lövedékei közül akad olyan, ami szemen találja a dögöt. Már csak a vezető maradt életben, ez azonban nem keseríti el őt, és keze egyetlen mozdulatával a falra keni a felé támadó amazont egy olyan támadás segítségével, amit látni nem lehet ugyan, de hallani nagyon is. Végre feláll a földről, hogy áldozata felé fordulhasson, a falak körülötte pedig már szemmel láthatóan remegnek, helyenként apró, s nem is olyan padló törmelékdarabok hullanak a földre körülötte, őt azonban ez a legkevésbé sem érdekli. Lassú léptekkel indul meg a nő felé, miközben apró robbanások jelzik a többiek fejének szétrobbanását. Másodpercekkel később úgy tűnik, már csak Sheena, és titokzatos ellensége feje van a helyén...

-Elfelejtettél valakit? - Kérdi édesded hangján ellenfelét szellem, miután megjelent mögötte, és veséjébe mártotta a pengéjét, legalábbis azt hitte, ám amikor az ő kése is beszorult, már kezdett kételkedni. -Na ne....
Annyit azért sikerült elérnie, hogy Sheena ne robbanjon szét a rá nehezedő hanghullámoktól. Mivel támadója Szellemre fordítja figyelmét, a nő a földre huppan.
-Ó nem! -Kiáltja szellem, és megragadja ellensége mindkét csuklóját, mielőtt még ő is közeli ismeretségbe kerülne a fallal megint. A plafon felé tartja a férfi kezeit, és amerre mutat, ott hatalmas törmelékdarabok vállnak ki az épület szerkezetéből. Szellem látszólag azon van, hogy a lángok közé hajítsa a férfit, ám ez a rohadék még megkéselve is túl erősnek bizonyul hozzá.

A leadott lövések és Szellem bekapcsolódása a játékba meghozza az eredményét, a két csótány elhullik, fejük úgy durran szét, mint az érett paradicsom. A vezetőtől pát lépésre érkeztem volna talpra, mikor egy kézmozdulatára, úgy kenődtem fel a falra, mint egy rongybaba, és ott is maradtam, hisz meg sem tudtam mozdulni.
~ Ez nem a legjobb hír azt hiszem! ~ hiszen láttam, hogy komótosan felém közelít, miközben a még fejjel rendelkező társai is hasonló sorsra jutnak, mint a bogártestvérek.
Kétségbeesetten vergődtem, hogy megszabaduljak az engem fogva tartó láthatatlan kötelékektől, mikor Szellem megjelent a háta mögött és belemélyesztette a tőrét a derekába.
Már kezdtem volna megnyugodni, de csak annyi történt, hogy a férfi figyelme elterelődött rólam, így megszűnt az engem gúzsbakötő hatalma és most Szellem volt a soron.
Mikor végre szilárd talaj volt a lábam alatt, összeszedtem a maradék erőmet és a társammal viaskodó férfira rontottam, derékmagasságban kaptam el és így ketten próbáltuk a lángokba taszítani

Sheena egymaga is át tudná hajítani ezt a manust egy kevésbé bűzös helyre, együttes erővel pedig pláne nem jelent gondot a két mutánsnak, hogy egy erőteljesebb mozdulattal lángfürdőben részesítsék vendéglátójukat. A szoba remegése egy utolsó reccsenéssel ér véget, cserébe azonban a füst most már ide is beszivárog, méghozzá elég gyorsan.
-Na tűnés...
Szellem megragadja Sheena karját, hogy mind a ketten eltűnhessenek erről a helyről. Kicsit sajnálja azt a szép darab tőrt, ám rögtön jobb kedvre derül, amikor elképzeli a Grizzly arcát, amikor majd elmeséli neki, hogy hagyta kedvenc bökőjét. A felszínre érve elengedi a nőt, majd leül egy pillanatra a mocskos New York-i betonra....az igazat megvallva ez persze nézőpont kérdése...
-Végre, friss levegő...nem hittem volna, hogy egyszer ezt mondom majd erre a szmogfelhőre.
Miután kifújta magát, feltápászkodik, és kis híján leporolja magát, ám a mozdulat közben rádöbben, hogy ennek itt most nem volna valami sok értelme.
-Szerintem én most veszek néhány tucat zuhanyt...van kedved meginni utána mindent, amit csak találunk? Az orosz maffia állja a számlát...

A közös birkózás meghozta érett gyümölcsét, mert ezt a falbontó mutánst sikerült rövid úton belevágnunk a lángokba és ezzel megszűnt a vész, hogy a fejünkre omlasztja az egész tetves alagutat. Már épp próbáltam volna kilihegni magam, mikor a füst kezdte elárasztani a szobát, és a levegővétel egyre inkább kezdett problémát jelenteni.
Hála Istennek Szellem már összeszedte magát annyira, hogy hipp-hopp kijuttatott onnan, de aztán ott álltunk a felszínen és csak ittuk magunkba a sokkal illatosabbnak tűnő levegőt.
- Szerintem valami autómosóban kéne lefürödni, mert az otthoni zuhany nem bírja majd a kiképzést! – mosolyodom el halványan. – A pia jöhet, bármi! De Szellem, mik ezek a köhögési rohamaid? Nem ártana valami orvost felkeresned. Még a végén a lehető legrosszabbkor tör majd rád és akkor nem szeretnék ott lenni! – nézek rá összeszűkült szemmel, mivel ez a mi szakmánkban nem vicc.

//Vége - Köszönöm a játékot. //

-Ha gondolod, van pár szobám a Belnort-ban. Egész pofás hely, a takarítás meg majd az ő gondjuk lesz.
Ha nem lenne ennyire kimerült a jól végzett munka következtében, most nevetni támadna kedve. Lágyan megveregeti a nő vállát, és még egy apró mosolyt is elereszt felé.
-Ez már egészen úgy hangzott, mintha aggódnál értem - az a szelíd mosoly mostanra igencsak kiszélesedik - nem foglak kevesebbnek gondolni, ha bevallod, jobban örülnél neki, ha életben maradnék, amíg nem kapsz rá egy jó ajánlatot.
Mára eleget szellemeskedett, ezért inkább leint egy Taxit az út szélén. Előre látja, hogy sokba fog neki kerülni az, hogy beülhessenek a járgányba, de tekintve, hogy miféle fizetésnap vár rá ma, valahogy nem érdekli a pénz.
-Egyébként meg nyugi, nem tüdőrákom ~ Asszem ~ csak tudod, vannak helyek, ahol nem tudok megjelenni, máshol pedig nem érdemes. Odalent a legtöbben csak alig vesznek levegőt, azt is óvatosan, én meg amikor így felbukkanok olyan érzés, mintha letüdőznék egy fél vegyi raktárat...
Beszáll a taxiba, és ha a nő követi őt, akkor irány a két hotelszoba, ahol néhány óra zuhanyzás után hozzáláthatnak a bárszekrény teljes kifosztásához, mindkét lakosztályban....
Ne aggódj, külön szobánk lesz - jegyzi meg, miközben kihúz egy gyökérdarabkát a nő hajából, melyből még mindig csöpög valami barna izé...jobb nem belegondolni micsoda... - na nem mintha ma bármelyikünket is az a veszély fenyegetné ma, hogy megerőszakolják....

//Köszi a játékot //

//Előzmény: Fordham egyetem //

A terem, ahol most Kara fekszik nemrég még egy földalatti mutánsbandának szolgált otthonul, kik nem szerettek volna mást, csak békében élni, és titkokat eladni a kínai maffiának. Bár sokan nem nézték ezt jó szemmel, félelmetes harcosok voltak, ezért évekig meg tudták húzni magukat idelent, anélkül, hogy bárki háborgatta volna őket. Itt jött a képbe Szellem...

Kara egy asztalhoz láncolva tér magához, ennek a kissé leamortizált teremnek a kellős közepén. Bár a folyosóról eljut ide néhány még épphogy működő lámpa pislákoló fénye, ahhoz az édeskevés, hogy az ember az orránál tovább lásson el. Ha már orrnál tartunk, csatornáról lévén szó, nem éppen virágillat terjeng a levegőben, a várható bűz mellett még rothadó húst, és benzinszagot is érezni.
-Jó reggelt virágszálam - visszahangzik Szellem még mindig hűvös hangja valahonnan, bár nehéz lenne megállapítani melyik irányból - remélem jól aludtál.
Valami fémtárgy villan fel egy pillanatra a távolban, ennyiből azonban egyenlőre nehéz lenne megállapítani, hogy pontosan mi lehetett az.
-Elmondjam miért vagy itt, vagy rájöttél magadtól is?
Tegnap éjjel óta most először fordul elő, hogy hanglejtésébe belopta magát valamilyen érzelem, ám sajnos az a csalódottság volt.
~Tegnap még nem akartam bántani....sőt, megöltem volna aki hozzáér. Kár, hogy ide jutottunk, nagyon kár....~

Már azelőtt éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén körülöttem, hogy szemeim kinyitottam volna. Először a kellemetlen bűz ütötte meg az orrom, majd, ahogy lassacskán nyitottam ki szemem, eszméltem rá, hogy minek is a következményeként kerültem ide. Szellem… Nem tudtam, hogy még az iskola terültén vagyok-e valahol avagy esetleg a világ egy másik pontján, otthonomtól távol, melyet talán már sosem láthatok.
Szemem lassan fogta fel a körülötte lévő dolgokat és a fejem is elég tompa volt, mint aki egy átmulatott éjszaka után tér magához valahol és emlékezni próbál. Ehhez a kellemesnek cseppet sem mondható ébredéshez társult Szellem kellemetlen valóságba visszahúzó mondata. Bár szavai erős ellentétben álltak a helyzettel. Virágszálamnak nevezni valakit ezen a helyen egy csöppet morbidnak hatott számomra, de nem éreztem magamban elég magabiztosságot, hogy valami frappánsat találjak ki neki válaszul. Egyelőre a hanghoz tartozó alakot sem láttam sehol, csupán egy beszűrődő fénycsóvának köszönhetően villant meg valami a távolban. Kezdtem magam nagyon nem jól érezni és csupán, most, hogy mozdulni szerettem volna valamerre, tudatosult, hogy hozzá vagyok láncolva valamihez. Hiába rángattam és cibáltam egyelőre nem adta meg magát…
- Fölösleges strapálnod magad… Azt gondolom hiába hozom fel mentségképpen, hogy csakis magadnak köszönheted mindezt! – feleltem a hang irányába, majd folytattam a védőbeszédet, bár közel sem láttam reményt rá, hogy majd esetleg jobb belátásra tér. Nem mintha a leghalványabb fogalmam lett volna róla, mit tervez – Nem is értem miből reménykedtél abban, hogy rákényszerítesz, megszerezzek neked egy iratot és kíváncsi újságíró létemre nem fogom azt megszerezni… Esetleg bántja a nagy bérgyilkos büszkeségét, hogy túljártam az eszén? – nevettem fel keserűen.

Irritálóan lassú, higgadt léptei visszhangot vertek a nedves falak között, ahogy feltehetően a nő mögé sétált, ezzel is azt sugallva, hogy ő ráér, Kara úgysem megy ma már sehova. Valahol a szoba másik végében halk motoszkálás hallatszott, majd a jellegzetes zizegő, majd sercegő hang kíséretében az árnyékok a falon rángatózni kezdtek. Mivel gyakorló dohányosról volt szó, ezért nyilvánvaló lehetett Kara számára a hangokból, és fényekből, de ha másból nem is, abból az összetéveszthetetlen erőteljes illatból, ami néhány másodpercig még a csatorna bűzét is elnyomta, hogy most egy gyufa lobbant lángra a háta mögött.
-Ugyan, kedvesem, még hogy strapálom magam! Ez nem fáradtság, minden perc, amit veled tölthetek, színtiszta gyönyör a számomra.
Mivel a láng azóta sem aludt ki, sőt, csak még erőteljesebb lett a fénye, valószínűvé vált, hogy már nem csak a gyufa ég. A következő percben, fahéj illat lengte körbe az így egészen kontrasztos hangulatú helyiséget.
-Nem mondhatod, hogy nem értek a romantikához. - Mondta, még mindig hűvösen, ám meglepő közelségből. Úgy tűnik, ha akar, tud ő hangtalanul járkálni még itt is. - Egyébként az összes aljas nőszemély közül, aki bevetette nálam azt a trükköt, a te nyelvérzéked volt a legjobb.
A következő pillanatban csillogó ezüstös fény villant, és a lány karjába éles fájdalom hasított.
-Sajnos ez sem tudja elfeledtetni velem a büszkeségemen esett hatalmas csorbát. - Bár nagyon sötét volt, és a férfi a háta mögött állt, a hangja mégis sejtetni vélte az arcán lévő gunyoros félmosolyt. - Kacagj csak, azt úgy szeretem hallgatni.
Eltávolodnak léptei, csak hogy a következő pillanatban visszatérjenek mellé, a fényforrást is magukkal hozva. Egy pillanatra láthatóvá válik Szellem arca, mielőtt a forró viaszt a frissen ejtett sebbe öntené.
-Mesélj, drágám, megemlítetted valakinek, a tőlem kölcsönzött olvasmányaidat?

Tisztában voltam, hogy arra megy ki a játék, hogy tovább fokozza bennem szép lassan a félelmet evvel a vontatott lassúsággal, mely kezdett az őrületbe kergetni. Szemem lehunytam és egész máshol képzeltem el magam. Nyugodt békés helyen. Megpróbáltam kizárni tudatomból a bűzt, a motoszkálást és egyáltalán, hogy ez a férfi a világon van. Aprócska tervet eszeltem ki, bár nem sok esélyt láttam a megvalósításra, nem fogom magam oly könnyen megadni, mint azt ő reméli. Nem reagáltam szavaira, nem szóltam hozzá, bár óriási erőfeszítésembe tellett, hogy ne vágjak vissza neki.
Láncom próbáltam kitapogatni, hogy egész pontosan milyen vastag is vagy egyáltalán hol van odaerősítve az asztalhoz és miközben továbbra is figyelmen kívül hagytam a férfit. Talán rosszul tettem, hiszen hirtelen éles fájdalom hasított a karomba, minek hatására felüvöltöttem. Kénytelen voltam kinyitni a szemem és ránézni arra az ocsmány alakra. Szemeimből csak úgy sütött felé a gyűlölet és harag. Most, hogy visszarántott a valóságba, az én kitalált világomból nem voltam képes visszafogni magam.
- Nem vagy képes szemtől szemben állni velem ugye? Még egy nőtől is tart a nagy és hírhedt bérgyilkos. Mr TK-421-es – köptem szavaim undorral és gúnnyal, amennyi csak tőlem kitelt. Őket is hátulról táma… - újabb, az előzőnél hatalmasabb fájdalom lett úrrá rajtam, ahogy Szellem a forró viaszt a sebbe öntötte. Újabb üvöltés következett, immár pár könnycsepp is kicsordult a szemem sarkából, de nem engedtem, hogy ennyivel megtörjön. Nem fogom neki megadni azt az élvezetet amíg ájultra nem kínoz…
Pár percre szükségem volt, hogy összeszedjem magam és képes legyek megszólalni újra, ám előtte felnevettem, bár inkább hangzott valami másnak.
- Az olvasmány biztonságban van… méghozzá a legjobb helyen. Tudod, ha nem jelentkezem le egy nagyon jó ismerősömnél minden reggel 8 órakor, ő szépen fogja magát és elballag a megfelelő helyre, leadja a kis papírhalmot és a hozzá tartozó cikkem, amit a múltkor voltál oly kegyes és dicsértél és még némi apróbb információt rólad... és a lányodról! – suttogtam utolsó szavaim kiélvezve, hiszen tudtam újabb fájdalom fog következni. Fogaim összeszorítottam és vártam a megfelelő alkalomra…

A nő sikolya messzire elvisszhangzik a kihalt járatokban, ide-oda pattogva a mocskos falak között, minek hallatán Szellem szélesen elvigyorodik.
-Végre egy őszinte reakció - jegyzi meg vidáman, mialatt a nő lábaihoz sétál. - Egyébként, ha ennyire látni szeretnéd az arcom, tudod, hogy csak kérned kell, kedvesem.
Újabb vágást ejt, ezúttal a nő lábfeje és lábszára közti hajlatnál. Természetesen ezúttal sem mulasztja el a viaszfürdőt, ám most szép lassan emeli fölé a gyertyát, hosszal elnyújtva a pillanatot, amíg a forró anyag lecsöppen a gyertyáról, hadd legyen mit néznie Karanak.
Hihetetlen, de úgy látszik, megtalálta a módját, hogy befogja a nő száját néhány percre. Amíg ő csendben pihen, Szellem újból a fejéhez sétál, megcirógatva a pityergő nő karját, majd egész tenyerével simít végig áldozata arcán, hallva a fenyegetést. Az előző kritika hatására még közel is hajol hozzá, hogy jól láthassa az arcát, amikor beszél.
-Tegyük fel, hogy igazat mondasz, és hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzel arra, hogy kockára tedd egy kislány életét, aki legjobb tudomásod szerint épp a haját fonja valahol az iskolában. Mondjuk, hogy még el is hiszem ezt rólad. - Hangsúlyából ítélve sok mindent el tudna hinni a nőről, de ezek szerint ennyire még nem gondolja elvetemültnek. - Akkor ha jól értem, amint veled végeztem, lesz még hat órám kinyírni mindenkit, akit ismersz - itt közelebb hajol a nő füléhez, hogy közvetlenül bele súghassa a mondat utolsó részét - nem igaz?
Újra a nő szemébe néz, s ezúttal másik, jelenleg bekötött kezével simít végig az arcán, mintha csak meg akarná vigasztalni szegényt. Csitítgató hangja is erre engedhetné következtetni az egyszeri hallgatót.
-Volt időm utánad nézni. Kétlem, hogy a szüleidnél tartanád, de biztos ami biztos, velük kezdem, hacsak nincs valami jobb tipped. Mondjuk egy ügyvéd egy széffel, ami nyolckor nyit....

Újabb éles fájdalom, újabb hosszú sikítás következett és be kellett látnom nagyon gyorsan ki kell találnom valamit vagy a fájdalom annyira eltompítja majd az elmém, hogy nem leszek képes sem tisztán gondolkodni, sem pedig megmoccanni, ha ez így halad tovább. Szemem összeszorítottam, hogy ne lássam a folyamatot melynek következményeképpen újabb forró fájdalom sugárzott végig a lábamban. Akkor nyitottam ki újra, amikor megéreztem kezét az arcomon. Átfutott rajtam újra az undor és szavaira nem is figyelve, csupán kihasználva a kínálkozó alkalmat, amíg szavait hozzám intézi, megemeltem a fejem és széles vigyorral köptem az arcába. Nagyon is jól esett, hogy végre, ha csupán egy darabot is de visszaadhatok számára.
- Ha mindenkivel ennyit tökölsz, jövő karácsonyra sem végzel! – röhögtem az arcába szemtelenül. Amíg tovább beszélt nekem megintcsak kapóra jött, hogy aránylag közel áll hozzám, így egy a távolban már percekkel ezelőtt felfedezett nagyobb kődarabot emeltem meg elmémmel és egyenesen Szellem feje felé irányítottam egy erőteljesebb mozdulattal. Legalábbis annak szántam, de nem egészen voltam benne biztos, hogy úgy alakult, ahogy én azt szerettem volna. Végül a végtagjaimhoz erősített láncok következtek. Egymás után sorban robbantottam szét őket. Szúró fájdalom mart a kezembe újra ettől, azt hiszem sikeresen bele is talált a húsomba egy repeszdarab, de nem foglalkoztam vele. Egyelőre több bajom is volt ennél…

Valahol azt kívánja, bárcsak meg tudna lepődni, ahogy az arcának csapódik Kara nyála, de az igazság az, hogy nagyon jól tudja, mennyire megvető őt ez a nő, és legbelül azért fáj neki a tudat, hogy ha a nő tehetné, most fejbe vágná egy kővel. Minden esetre a sértés viszonozni kell, ezért egyszerre két marka közé ragadja nő fejét, hogy száját gond nélkül az övére tapaszthassa. Ugyan azzal a hévvel csókolja meg a nőt, amivel a sajátját kapta a bíróságnál, bár neki annyira nincs ellenére a dolog, mint szerinte a nőnek volt.
-Ezzel még úgyis lógtam. Nekik pedig gyors...
Egy repülő kődarab nagyon udvariatlanul vág a szavába. Rengetegszer verték már fejbe, erősebben is, ezért csupán hátrahőköl, Kara-nak azonban ez pont elég ahhoz, hogy megszabaduljon az őt tartó láncoktól, igaz közben bizonyos értelemben még súlyosabb sebeket ejt magán, mint Szellem tette, hisz a láncból származó koszos repesz a bőre alatt biztos problémákat fog okozni a jövőben.
-Ó ne...
Sajnos minden harctéri tapasztalata ellenére sem volt képes kezében tartani az égő gyertyát, ami így most a padlóra hullott. Másodpercekig csak gurult a földön, de végül csak eldőlt, lángra lobbantva a az olajos padlót. A férfi azonnal eltűnik a lángok elől, és pillanatnyilag még Kara is biztonságban van a fémasztalon, ám ez nem marad így sokáig, hisz a benzin füstje mérgező, és a bútordarabnak sem tarthat sokáig, amíg izzásig hevül a lángoktól.
~Fasza...és még csak vissza sem tudok jönni ez a hülye füst miatt. Nos, nincs más hátra, mint várni.~
Azért kicsit tettszik neki, hogy ilyen talpraesett ez a nő, így sokkal izgalmasabb lesz levadászni őt, ahogy majd egyedül botorkál ebben a sötét bűzös, végeláthatatlan labirintusban, már ha át tud ugrani a lángok fölött.

Ezerszer jobban elviseltem volna újabb vágást a bőrömön vagy, hogy újabb adag forró viaszt önt a sebbe, mint, hogy nyelvét erőszakkal a számba tuszkolta. Prüszköltem és szabadulni próbáltam egy darabig, de aztán megadóan adtam át magam neki pár pillanatra, hogy aztán sokkal nagyobb élvezettel haraphassak bele az ajkába. Végül pedig vérét ami a számba ömlött, szabadulásom alkalmával újra az arcába köptem.
Elégedetten vettem szemügyre hirtelen szabadulásom és már pattantam volna is le az asztalról, hogy aztán ki tudja merre rohanjak tovább eszeveszetten keresve a kiutat ebből a patkánylyukból. Ekkor lobbant be a hely és telítődött lángokkal meg füsttel. Ha eddig nem éreztem volna úgy, hát most be kellett látnom, hogy óriási bajban vagyok és Szellem is elillant. Fogadni mertem volna, hogy valahonnan vigyorogva figyeli, ahogy szénné égek és még tovább strapálnia sem kell magát.
Az asztalon állva mértem fel újra a terepet, de esélytelennek láttam, hogy képes legyek akkorát ugrani, hogy kikerüljem a lángokat, szóval ezt el is vetettem. Viszont egyre sürgetőbbnek éreztem, hogy kitaláljak valamit. A plafonra néztem, ahonnan pár kampó lógott alá, bár nem voltam biztos, hogy megbír, nem volt időm kipróbálni. Mindent vagy semmit.
Ruhám szoknyáját kezdtem el gyorsan tépkedni. Sosem gondoltam volna, hogy ez még jól jöhet… Amikor egy hosszabb darab már a kezemben volt, feldobtam, kicsit rásegítve képességemmel és belekapaszkodva lendítettem át magam a lángokon. A földön landoltam és a lábamnak sem tett jót azt hiszem a zuhanás, mindenesetre jobb, mintha megpörkölődtem volna. No meg már a köhögés is elég keményen környékezett. Feltápászkodva néztem szét és az egyetlen irányba kezdtem el szaladni, ami előttem állt. Mondjuk az, hogy szaladni kissé túlzás megviselt lábamnak.

Nem tudja, hogy a fejére mért ütés, esetleg az enyhe szén-monoxid mérgezés amit elszenvedett, mielőtt esélye lett volna meglépni a lángok elől okozza, de a harapós végű csók után megint kicsivel kevesebb kedve van hozzá, hogy a pokolra küldje ezt a démoni nőszemélyt. Na persze, ha csak azt tudná megölni, akit szeretne, akkor cukrásznak állt volna, és nem bérgyilkosnak, így továbbra is a nő nyomában lebeg, ha másért nem is, azért mindenképpen, hogy láthassa őt cafatokra tépett ruháiban lengedezni.
~Tényleg jobb volt fekete hajjal.~
Követi a nőt, amint az előre szalad a az egyre sötétebb járatokban. Korábban Szellem is csak azért tudott itt kiigazodni, mert vele volt kedvenc, dorombolós bérgyilkosnője, áldozatának ezért vajmi kevés esélye lesz kitalálni innen, még akkor is, ha történetesen békén hagyja őt, az viszont olyan unalmas lenne, nem igaz?
~Na jó, itt vágom el az útját, mielőtt olyan helyre érne, ahol már én sem látok semmit. Lássuk mit szól egy kis iszapbirkózáshoz.~
Pontosan a nő előtt jelenik meg, bár fél méterrel a talaj fölött, hogy legyen egy kis lendülete, ahogy ráesik, tekintve, hogy idelent még mindig okoz némi problémát levegőt vennie pár másodperccel azután, hogy visszatér a való világba. Terve természetesen az, hogy leveszi a nőt a lábáról, és csuklóit szorongatva a földön tartja őt, miközben rajta fekszik.
-Ó bébi, máris mennél?

Továbbra is hosszas köhögő rohamokkal küszködtem, miközben próbáltam a kijárat felé rohanni. Legalább is nagyon reménykedtem benne, hogy nem valaminek a belsejébe, hanem kifelé szaladok innen. Éreztem, ahogy erőm egyre elhagy, de nem adhattam meg magamnak azt a kényelmet, hogy megállok pihenni, pedig minden egyes Szellem által ejtett seb egyre jobban sajgott, nem kevésbé csuklóm és lábaim, ahová apró repeszdarabok vájták be magukat. Egyre jobban úgy nézhettem ki, mint egy halott menyasszony.
Túlontúl ostoba lettem volna, ha azt hiszem ennyivel megúszom. Csak remélni mertem, hogy Szellem valami csoda folytán a lángok martalékává lett. Vagy inkább erőteljesen kívántam azt, hátha beigazolódik. Mégsem történt meg. Csalódottan be kellett látnom, amikor valami vagy ebben az esetben inkább valaki erőteljesen nekem ütközött és ledöntött a lábaimról. Minden levegő kiszorult belőlem és nagyot nyekkentem a földön, de a legkellemetlenebb megint csak az volt, hogy magamon tudtam, eszeveszett gyűlöletem tárgyát.
Ezernyi szitokszó hagyta el a szám, cifrábbnál cifrábbak, melyet Szellem fejéhez vágtam, jobb híján.
- Ne nevezz így! – fújtattam egyre dühödtebben – Mit akarsz tőlem? Essünk túl végre rajta, ha végezni akarsz velem, hát rajta! – üvöltöttem az arcába, már amennyire képes voltam erre.

Most, hogy a földön fekszenek, már Szellem sem tudja visszafogni a saját köhögőrohamát. Ez a hely nem tesz jót a tüdejének, így jobb szeretné, ha többé nem kéne kergetni ezt a nőt, bármennyire is élvezi, ahogy a nemes vadat hajszolhatja, ki csodálatra méltóan képes megőrizni a méltóságát még ezen a helyen is, szakadtan, és sebesülten.
-Az előzőek jobban tettszettek, drága édes egyetlen virágszálam? - Kérdi, s igyekszik egyetlen kezével lefogni a nő két csuklóját, hogy a másikkal le tudjon tépni egy újabb darabot a menyasszonyi ruhából, amivel újra megkötözheti őt. Persze tisztában van vele, hogy ha a láncok nem tartották fogva, ez sem működhet sokáig, de most nincs ideje leugrani a vasboltba. - Amúgy, ha csak belém akartál harapni, azért nem kellett volna visszacsókolnod. Kezdem úgy érezni, hogy te is élvezed a kis kalandunkat.
Mit akarsz tőlem? Essünk túl rajta? Nem biztos, hogy szerencsés ilyet mondani szakadt ruhában, a rajtunk fekvő elmebetegnek, kit már eleve felhevít a nő látványa. Sokféle módon tudna választ adni a feltett kérdésekre, ám fölösleges lenne, hisz mostanra már Kara is biztosan érzi, mire vágyik fogvatartója.
-Nincs széf - Lihegi végül az arcába - sem pedig sem pedig jóbarát, pedig élvezettel olvasnám azt a cikket, mint mindig.
Teljesen biztos a szavaiban, hisz intelligens nővel van dolga. Ha le akarta volna buktatni őt, már megtette volna.

Üvölteni tudtam volna a fájdalomtól, ahogy leszorította egyébként sem ép csuklóimat. Az pedig, hogy szorongatta is és lekötözte olyan fájdalmat okozott számomra, mely minden mást háttérbe szorított. Most minden másnál jobban vágytam egy adag fájdalomcsillapítóra, mely egy lovat is kiütne. Azt akartam, hogy eltompuljanak az érzékeim és bármi is következik ezután azt ne érzékeljem. Szellem szavait csak alig hallottam. Megpróbáltam újra a magam kis világába menekülni, hiszen éreztem ebből már nem nyertesként fogok kikerülni. Szellem vágyakozó szavai, zihálása csak egyre erősebben hallatszott, bármennyire is ki akartam zárni mindent a tudatomból. Nem maradt erőm már. Oly kimerültnek éreztem magam, hogy küzdeni sem maradt már erőm.
Nem válaszoltam. Megint hallgatásba burkolóztam és immár egy olyan nőt láthatott Szellem, ha a szemembe nézett, akit már semmi nem érdekel. Valami megtört bennem. Ha kiszabadulnék is a kezei közül esélyem sem lenne kitalálni erről a helyről. Újra és újra elkapna. Ezt pedig nem akartam. Megadóan lazultak el a karjaim, fejem oldalra döntöttem. Nem fogom megadni számára azt az élvezetet, hogy lásson rajtam bármi érzelmet átsuhanni bármit is tegyen velem…

Most, hogy a nő végre teljesen kiszolgáltatta magát neki, és semmi sem állt az útjában annak, hogy vágyai beteljesedjenek, melyek ha őszinte akar lenni, már a szobor óta kínozzák, vidáman hajol közelebb a nőköz, hogy nyelvével végre megízlelhesse a bársonyos nyakat, mialatt kezeivel felfedezőútra indul a testén, egyre bátrabban simogatva először csak a nő oldalát, majd hasát, végül hosszú körözés után rátér a kebleire is, melyeknek puszta tapintásáért már megérte ez az egész cirkusz.
-Fantasztikus nő vagy - suttogja olyan közelről, hogy nyelvével akár meg is érinthetné a fülét - és most, ha nem bánod, ezzel még tényleg tartozom.
Maga felé fordítja a fejét, hogy végre tényleg visszaadhassa neki azt a szenvedélyes csókot, melytől elfelejti a körülötte létező világot. Azzal a kezével, mely nem a nő fejét tartja odalent matat közben, s jó fél perc után végre sikerül kiszabadítania nadrágjából a szükséges eszközt. Hirtelen, és durván döfi Karába a lónyugtatót tartalmazó injekcióstűt, teljesítve ezzel ki sem mondott kívánságát.
-Ezer szerencséd, hogy ez az egy bűn, amit nem követnék el.
Ezek után átöleli az eszméletét fokozatosan elvesztő nőt, és végre eltűnnek erről a sötét helyről.

//Folytatás: Coney Island Brooklyn//

Erőteljes érintések, suttogások, simítások, melyek ugyan eljutnak hozzám, nagyon is, de egyre jobban azon voltam, minden erőmet beleadva, hogy ne vegyek tudomást róluk. Undorodtam tőle, de továbbra sem moccantam, nem voltam hajlandó a szemébe nézni, csak tűrtem, miközben arra gondoltam, ha egyetlen esélyem is lesz rá, hogy visszaadjam számára, kegyetlen mód fogom mindezt megbosszulni. Kezeim ökölbeszorultak, ahogy nyelvét újra a számba erőltette, szemeim szorosan összezártam, nem akartam tudomást venni arról, ami eztán következik…
Hangfoszlányok jutottak el hozzám és evvel együtt mély megkönnyebbülés, ahogy felfogtam az értelmüket és sötétség… Mély, megnyugvást adó sötétség.

//Folytatás: Coney Island Brooklyn//

//Előzmény: Xavier - Liget//

Mikor kinyitottam a szememet, már tudtam, hogy baj van. Nem tudom, hogy a kiabálás, a bűz, vagy egyszerűen csak az agyamat megrohamozó mozaikos, de azért élénk emlékek tették, de egészen biztos voltam benne, hogy most aztán jó nagy bajba keveredtem. Félhomály volt körülöttünk, és ahogy a kábaságból magamhoz térve a fókuszálás is egyre jobban ment, észrevettem, hogy nem kimondottan azért volt hangzavar, mert mindenki kiabált (bár sokan azért nagyon nem fogták vissza a hangjukat), hanem azért, mert rengetegen tömörültek össze ezen a bár elég tágas, de így már jócskán túlzsúfolt barlangszerűn teremben.
Még nem akartam felhívni magamra a figyelmet, gondoltam, addig jó, amíg azt hiszik, hogy még eszméletlen vagyok, addig legalább talán békén hagynak. Résnyire nyitott szemmel néztem hát körül, és legalább az megnyugvást okozhatott, hogy Sarah-t ott találtam magam mellett. Az örömöm azonban nem tarthatott sokáig, mert meglehetősen furcsán festett. Megpróbáltam felidézni, hogy milyen ruha lehetett rajta ott a ligetben, és habár akkor télikabátban volt, ami a ruházata nagyját takarta, meg mertem volna esküdni rá, hogy nem tógában járkált eddig. Most pedig abban volt. Legalábbis egy nagyon is tógaszerű viseletben, ami piszkos sárga színben pompázott. Nyakán furcsa ékszer futott körbe, mint valami vastag, fém nyakörv, bár mindenféle esztétikát nélkülözött. Egyértelmű volt, hogy valami elektromos kütyüt tettek rá, hiszen oldalt kis zöld lámpa villogott rajta.
Erre már én is kényelmetlenül éreztem magam, hiszen ahogy lopva leellenőriztem, velem sem volt más a helyzet. Elpirultam a gondolatra, hogy egy idegen öltöztetett, bár legalább a fehérneműimet meghagyták, amit némi fészkelődéssel megállapíthattam. Kezeink hátra voltak bilincselve egy hosszú fémrúdhoz, amire még legalább tíz-tizenöt hasonló ruhába bújtatott, nagyjából velünk egyidős lányt fűztek. A többieken is volt nyakörv, de az csak egyszerű bőrszíj volt, egy-egy fémkarikával a hátoldalán.
Semmit sem értettem. Ha Sarah felébredt, észrevétlenül közelebb hajoltam hozzá.
-Mi folyik itt? - kérdeztem ijedten suttogva. - Hol vagyunk? És egyébként is... mi ez az egész?
Úgy néztem, valamiféle piactéren lehetünk, mert nagyobb foltokat az emberek egyszerűen csak kikerültek, de sokáig nézegették, és innen-onnan alkudozás, és portékáit áruló eladók jellegzetes rikkantásait lehetett hallani. Nem, hogy megnyugtatott volna, egészen elborzasztott, tekintve, hogy előttünk, csak egyetlen férfi állt háttal, a többiek mind minket mustrálgattak, mintha a zöldségesnél próbálnák a legszebb padlizsánokat kiválogatni. Balsejtelmem beigazolódni látszott, amikor az egyik pocakos férfi rámutatott az egyik, fekete hajú lányra, átnyújtott egy köteg pénzt, mire a minket fogvatartó elővett egy nagyjából másfél méteres rudat, aminek a végén lévő karikát egyszerűen rápattintotta a kiválasztott lány nyakörvének hátulján lévő karikára, majd kulccsal leválasztotta a kezeinket tartó rúdról úgy, hogy a bilincs rajta maradjon. Ezek után átadta a rudat a pocakosnak, aki innentől kezdve annál fogva vezette az eladott lányt.
-Na, nem, én ezt nem várnám meg - ráztam hevesen a fejemet. - Én ezt nem akarom.
Rémülten forgattam a fejem, de nem úgy tűnt, mintha bárkinek is problémája lenne az itt történő üzelmekkel.
-Sarah, figyelj, nem lesz semmi baj. Alakváltó vagyok, könnyen kiszabadulhatok, és akkor neked is tudok segíteni. El kell tűnnünk innen. Várj.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy épp senki nem figyel rám, összpontosítottam, és elkezdtem gyíkká változni. Amint azonban a folyamat kezdetét vette, csípő, égető, görcsös fájdalom nyilallt a nyakamba, ami szétsugárzott az egész testemben. Panaszosan sikoltottam fel, és előre csuklottam, hogy ha nem lettem volna rabláncra kötve, biztos a földre zuhantam volna. Az áramütés borzalmas volt, ráadásul a figyelmet is ránk vonta.
-Áh, felébredtek a mi kis mutánskáink - harsogta a fogvatartónk. - Nem kell tőlük félni, láthatják, mi történik, ha megpróbálják használni az erejüket. A speciális nyakörvhöz ingyen jár egy távirányító is, hogy ha gond lenne velük, egyszerűen lehessen kordában tartani őket.
Felemelve egy kicsiny szerkezetet felénk irányította, és elfordítva rajta egy kapcsolót megismételte az imént már átélt sokkolást, mire a tömeg érdeklődve felbúgott.
-Kétszáz!
-Háromszáz!
-Hatszázötven!
-Sarah - vonyítottam most már pánikolva, és csuklóimon megfeszült a bilincs, ahogy fejemmel hozzábújva elfordultam a tömegtől. - Sarah, most mi lesz? Mit csináljunk?
-Hétszáz dollár!
-Ha mindkettőt viszi, megszámítom ezerkettőért!
-Ezer!
-Ezeregy!
Alig tudtam kettőt pislogni, máris kattant a zár, és a vasrúd egyik vége a nyakörvünkre volt erősítve, másik felét pedig új ,,gazdánk" fogta.

A zsivajra kezdtem magamhoz térni, ami szüntelenül körülvett és legszívesebben felkiáltottam volna, hogy fogják már be, de mielőtt még erre a meggondolatlan tettre vetemedtem volna, sajnos élénken bevillant, hogy milyen körülmények között kapcsolt ki a tudatom, így inkább csendben maradtam és egy rezzenés nélkül igyekeztem kinyitni a szemem, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet, mert abban biztos voltam, hogy semmi jó nem történhetett velünk, ha ilyen körülmények között ejtettek foglyul.
Mert, hogy azok voltunk, egy pillanat alatt felfogtam, hiszen a kezeimet mozdítani sem bírtam, és a rajtam lévő ruha, vagy az a lepedőszerű izé, ami rajtam volt is valami hasonlóra utalt.
Kicsit félrefordítva a fejem, azért nagy megkönnyebbüléssel láttam, hogy Anabelle is mellettem van, bár kérdés, hogy ez jó vagy rossz neki, de legalább nem különítették el tőlem, így ha van valami esély a menekülésre, akkor azt együtt csinálhatjuk. Persze azt is láttam, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik hasonló sorsban osztoznak ebben a nyirkos, földalatti teremben, ami emberek keze munkájára utalt, hiszen legalább egy tucat fiatal lány volt még itt velünk. Talán ez a hely valami régi, elfelejtett légópince lehetett vagy ilyesmi, amit most, ahogy lassan felfogom, modern rabszolgapiacként funkcionált jelenleg.
Éreztem a nyakamon valami hideget és szívesen megtapogattam volna, de hát a kezeim le voltak béklyózva, viszont sejtettem, hogy ugyan olyan pánt lehet rajtam, mint amit Anabelle-n fedeztem fel és ami nagyon hasonló volt, mint amilyet Sheena és Aya viseltek a börtönben, hogy megakadályozzák a mutáns képességeik használatát.
Viszont ha jól láttam, csak ketten viseltünk ilyet Anabelle-vel, a többiek ezek szerint nem voltak mutánsok, de már ekkor Anabelle és észrevette, hogy én is fenn vagyok, és mivel neki sem tartott sokáig felmérni hogy hová kerültünk, rémült tekintetére és kérdésére igyekeztem legalább valamennyire megnyugtatni, habár erre nem sok okom volt, hiszen egyelőre semmilyen ötletem nem volt a szabadulásra. Várnunk kellett valami kedvező alkalomra, de tudtam, hogy a lány mennyire félénk, így legalább én próbáltam nyugodtságot sugározni felé.
- Nyugodj meg Anabelle. – szólaltam meg halkan. – Azt én sem tudom, hogy hol vagyunk, de azt sajnos sejtem, hogy miért. – igyekeztem azért a lehetőséghez képest közel araszolni hozzá, hogy ezzel is nyugtassam.
Az, hogy mi a szándékuk velünk és a lányokkal, nem kellett már ecsetelnem kis társnőmnek, mert a következő kis közjáték, amiben az egyik lányt már meg is vette egy fickó, és eléggé állati körülmények között elvezette egy botra fűzve, eléggé nyilvánvalóvá tette a dolgot, így nagyon magyaráznom sem kellett, ezt a kikerekedő, döbbent tekintetéből ragyogóan láttam.
Aztán mielőtt még a szavait követően megakadályozhattam volna, Anabelle megpróbált átváltozni és sajnos a balsejtelmem igaznak bizonyult, hogy a nyakörvek ezt hivatottak megakadályozni.
Sikoltására erősen összerándultam, mintha magam is kaptam volna a fájdalmas sokkolásból, de aztán csak vasvilla szemekkel meredtem a felénk forduló kufárra, aki rögtön egy látványos bemutatóval kívánta megnyerni a vásárlókat magának, persze a mi kárunkra.
- Mutánskád anyád! – sziszegtem felé, miután elmúlt a zsibbasztó, égető hatás, majd az előre görnyedő Anabelle-hez fordultam, hiszen mást úgy sem tehettem. – Jól vagy? Nem próbálkozz az átváltozással, ez egy sokkoló, ami fájdalommal büntet érte. – suttogtam gyorsan felé, remélve, hogy megérti és tovább nem próbálkozik.
Persze a licitálóknak sem kellett több, hiszen egyből lecsaptak ránk, az értékes és egzotikus prédára.
- Valószínűleg meg vesz majd valaki, csak azon drukkoljunk, hogy együtt maradhassunk, hogy aztán legyen módunk együtt szökni is Ana. – súgtam vissza neki, miközben én is felé húzódtam, hogy hozzám érhessen. – Biztos vagyok benne, hogy találunk majd alkalmat, hogy kiszabaduljunk, de addig légy türelmes és igyekezz mellettem maradni. – tettem még gyorsan hozzá, hiszen láttam, hogy az üzlet megköttetett és nagy megkönnyebbülésünkre, mindkettőnket egy fickó vett meg, így pár perc múlva már mi is egy rúdhoz kapcsolva követhettük őt, valahová az ismeretlenbe.
- Mit akarsz tőlünk? Hová viszel? – kockáztattam meg egy kérdést, felmérve, hogy a vevő részéről vajon mire számíthatunk.

Sarah amilyen harcias volt, annyira bizakodó, és még arra is szakított időt, hogy engem megnyugtasson. Legalábbis megpróbáljon. Igazából az egyetlen, ami vigasztalt az az volt, hogy ugyanaz a személy vett meg minket, így ha más nem is, legalább annyi sikerült, hogy együtt maradjunk. Nem kívántam rosszat Sarah-nak, de nagyon örültem neki, hogy most nem voltam egyedül. Már csak abban reménykedtem, hogy igaza lesz, és tényleg lesz alkalmunk megszökni.
-Öröm volt önnel üzletelni, Mr McBain - kacsintott a vevőnkre a meggazdagodott kereskedő, de válaszul csak egy biccentést kapott.
Csupán pár lépésnyire távolodtunk el, amikor Sarah feltette a kérdését, amit én biztos nem mertem volna, bár nekem is nagyon fúrta az oldalamat a kíváncsiság, még akkor is, ha nem voltam benne egészen biztos, hogy tényleg hallani akarom-e az igazságot. Valami azt súgta, hogy nem Disney Landbe megyünk, mielőtt előzékenyen hazafuvarozna minket teljes épségünkben. Éppen egy kisebb medenceszerűség mellett álltunk, amiben víz ugyan nem volt, de egy csupavér férfi éppen egy habzószájú vérebbel folytatott nyilvánvalóan élet-halál harcot. Borzadva fordultam el, miközben a hányinger kerülgetett.
-Nem kell aggódnotok, amíg jól viselkedtek, nem esik bántódásotok... legalábbis nem nagyon - világosított fel minket McBain, miközben a Sarah-hoz kapcsolt pórázrudat feljebb emelve megpaskolta a lány állát. - Nevezzük mondjuk exkluzív night clubnak a helyet, ahol mostantól dolgozni fogtok. A zöldike elég egzotikusnak tűnik ahhoz, hogy jó sok pénzt keressen nekem.
Hiába beszélt szinte nyájas hangon, a hideg futott végig a hátamon a gondolatra, hogy mégis mit kell majd csinálnom, de nem sokat törődött velem, inkább megint Sarah-ra sandított.
-De te, kis méregzsák, te biztos, hogy az én személyes szolgálataimban leszel. Szeretem a tüzes kancákat.
Rémülten kaptam el Sarah kezét a hátunk mögött, mert egyre kevésbé tetszett ahová az események haladtak. McBain erre felkuncogott, és enyhén megcsóválta a fejét.
-Ugyan, ugyan, ijedelemre semmi ok. Az idő nagy részében egyszerű feladatitok lesznek. Italok keverése, felszolgálás, ilyesmik, de vannak bizonyos törzsvendégeink, akiknek kijár a... szórakoztatás.
Itt megadták magukat a lábaim. Szűkölve roskadtam a földre, és mire térdre estem, már egész testemben rázott a hangtalan zokogás, miközben a rémület és pánik majd' széttéptek.
-Nagyon kérem... - esdekeltem zihálva, anélkül, hogy rá tudtam volna nézni - könyörgöm... csak haza akarok menni... mindketten... csak engedjen el... könyörgöm, hadd ne kelljen... nem akarom... nem akarom...
Az égtelen kacagásra már bátortalanul felpillantottam. McBain elképedve meredt rám, miközben közelebb jött hozzánk.
-Egek, nem mondod, hogy te még szűz vagy, kicsi lány? Ha az a barom tudta volna, többet kért volna érted. Így még jobb, még értékesebb vagy.
Vigyorogva tekintett Sarah-ra.
-Na, és veled mi a helyzet, pici vadmacska? Ne mond, hogy te is? Megütöttem volna a főnyereményt?
A kezeim hátra voltak kötözve, így nem tudtam a a kezembe temetni az arcomat szégyenemben, pedig innen-onnan körülöttünk, máris felhangzott pár elmaradhatatlan füttyszó és ocsmány megjegyzés. McBain nagyon rántott a rúdon, amitől nekem egy pillanatra a lélegzetem is elállt, de nem tehettem mást, talpra kellett kecmeregnem.
-Sarah - nyöszörögtem, és komolyan féltem tőle, hogy elájulok a félelemtől. - Sarah, segíts... csinálj valamit... én ezt nem akarom... ne hagyd... Sarah, kérlek, könyörgök... ne hagyd...

Mielőtt még nagyon eltávolodtunk volna az üzlet színterétől, legalább azt meg tudtam, hogy a minket megvásároló férfit McBain-nak hívják, ami ugyan nem mondott semmit, de nem ártott elraktározni. Gondolom, amúgy sem állt szándékában bemutatkozni.
Bár kíváncsi voltam a válaszra, azért arra is fel voltam készülve, hogy szóra sem méltat, vagy durva lesz, de akkor sem akartam szó nélkül ballagni mögötte, mint a vágóhídra terelt birka, ráadásul szegény Anabelle-be sem ártott volna egy kis lelkierőt önteni, mert a mellettünk felfedezett arénacsata nem nagyon tett jót az önbizalmának. Nagyon reméltem, hogy minket nem erre a sorsa szánt a fickó, aki jóleső meglepetésemre mégis csak válaszolt, igaz nem éppen a kérdésemre. A sorsunkat azonban eléggé vizuálisan felvázolta.
A paskolásra önkéntelenül elrántottam a fejem, de a nyakamra csatolt bot miatt ez nem sikerült túl látványosra, így csak igyekeztem legyűrni a mérgemet, hogy ne okozzak bajt idő előtt.
- Luxus kurvát olcsóbban is kapott volna magának. – vetem oda neki azért, nehogy már elszálljon magától. – És azok kezesebbek is lennének, mint egy kényszerített mutáns. Nem hiszem, hogy jó üzletet csinált velünk. – ráztam meg a fejem. - Egyébként jó, ha tudja, hogy keresni fognak minket. – figyelmeztettem határozottan, mert a zsivajt is túl kellett kiabálni.
Persze ez igaz is volt, de inkább elterelésnek szántam, én is tisztában voltam vele, hogy itt leginkább csak magunkra számíthatunk majd.
Bár iszonyúan sajnáltam Anabelle-t, de most kettőnk helyett is keménynek kellett mutatkoznom, hiszen láttam a férfin, hogy mennyire élvezi a lány szenvedését és rettegő könyörgését. Ez csak olaj volt neki a tűzre.
- Anabelle, állj fel, kérlek? – próbáltam felé hajolni és segíteni, ha a póráz engedett, ha nem akkor csak igyekeztem a szememmel jelezni, de sajnos sejtettem, hogy mennyire meg lehet rémülve, talán semmit nem is érzékelt az egészből.
Természetesen gúnyos nevetés volt a reakció, amitől kedvem lett volna, latin táncot járni a családi ékszerein, de ennek is eljön majd az ideje, fogadkoztam magamban, miközben erőszakkal gyűrtem le a késztetést, hogy felé mozduljak.
- Vedd csak le rólam ezt a sz@rt és megmutatom, hogy milyen vadmacska tudok lenne. Könnyen játszod itt az eszed ezekkel a vackokkal felfegyverkezve. – sziszegtem felé elfeledkezve az előbb magamnak tett ígéretemről. – Előbb fogod megásni a saját sírodat, mint hogy egyikünket is megízlelhetnéd mocsok. – köptem felé, remélve, hogy letalálom.
Nem érdekeltek a körülöttünk felhangzó megjegyzések és egyéb megnyilvánulások, hiszen a haragtól villámló szemeimet csak a férfiéba fúrtam. Szánalmas volt, ahogy szegény lány kínjain élvezkedett.
- Ne félj Anabelle, állj fel kérlek. – szóltam hozzá halkan, de határozottan. – Légy erős most, ne adj még lovat is alá. Ígérem ki fogunk jutni innen és akkor ez a féreg itt azt is megbánja, hogy a világra jött. Légy erős Ana, légy büszke, hogy az vagy ami, ne alázkodj meg ez előtt az utolsó szemét előtt.
Talán nem épp a legmegfelelőbb szavak voltak a megnyugtatására, na meg a férfi megnyerésére sem, és számítottam rá, hogy nem fogom megúszni, de akkor sem adom meg neki az örömöt, hogy meghunyászkodom előtte. Szabad ember vagyok, nem valami vágóállat.
- Gondolj arra Anabelle, hogy mit tesz ezzel a rabszolgatartóval Rozsomák, ha megtalál minket. – szúrtam még oda, hátha a lány ettől erőre kap.