Liget

Láttam Anabelle-n az bizonytalanságot, de most annyira türelmes voltam, amennyire csak tőlem telt, mert nem akartam elijeszteni megint, aztán állhatok a szőnyeg szélén Adam-nál, hogy mennyire barátságtalan vagyok az új jövevénnyel.
Mikor visszakérdezett, hogy ki az a Rozsi, nevetve a homlokomra csaptam, hiszen persze, honnan is tudhatná, hogy Logan, nálunk Rozsomák névre hallgat, becézve Rozsira.
A furcsaságunkra elejtett megjegyzés azért már kezdte feloldani a mindig rémült kis gyíkunkat is, amit jó jelnek vettem.
- Hát akkor biztos jól fogod érezni magad közöttünk. – bólintottam továbbra is vigyorogva. – Hogy Rozsi miért örvend ilyen hihetetlen „népszerűségnek”? Szerintem pár nap múlva már te is fogod tudni, de azért azt hiszen nekem sem ő a legrosszabb rémálmom. – vontam meg a vállam, mert ha bejár majd Rozsi tornaóráira, akkor hamar meg fogja tapasztalni, de nem lövöm le a poént.- De örülök, hogy veled ilyen kedves tudott lenne, ez már haladás. – teszem hozzá.
- De lehet, hogy velem kapcsolatban is fogsz ilyet hallani. – vontam meg a vállam lazán. – De azért várlak szeretettel, majd a Harci Teremben, ha már eléggé összeszedted magad. – villant rá kajánul a szemem. – Ígérem, a szóbeszéd ellenére, nem fog fájni!
Mikor a hang után én is a mutatott irányba nézek, csak érdeklődve összevonom a szemöldököm, hiszen nem ismerős a lányka, és arra sem emlékszem, hogy vettünk volna fel újabb diákot, de hát nem én vagyok az első, akit erről tájékoztatnak, így semmi sem kizárt.
- Fogalmam sincs? – válaszolok őszintén. – De biztos lehet benn valami ilyesmi, hiszen nem úgy néz ki, mint aki nagyon fázik abban a lenge ruhában.
- Szia! – kiáltottam oda a táncikáló fruskának, mert nem akartam megijeszteni. – Te is új vagy itt? – kérdeztem kíváncsian felé fordulva. – Nem mondták nekem, hogy rajtad kívül más is lenne, aki mostanában beköltözik. – magyarázom Anabelle-nek. – De úgy látszik jól érzi itt magát.

-Hát rólad azt mondta, hogy rendes vagy - emlékeztem vissza a férfi szavaira. - De mit keresnék én a Harci Teremben? Volt már részem elég erőszakban odakint, bevallom őszintén, most hogy idekerültem, nem ugornék megint fejest belé. Nem nagyon vonz a verekedés. Vagy ez kötelező?
Aggódva tördeltem a kezem. Ilyesmiről szó sem esett. Én és a bunyó! De talán nem ártana némi önvédelmet tanulnom, már ha itt olyat is lehet (gondolom, nem kakasviadalt szoktak rendezni ebben a Harci teremben), és akkor talán Tibu is büszke lenne rám.
A táncikáló kislány azonban nagyon különös volt. Az egy dolog, hogy nincs rendesen felöltözve, de hogy láthatóan még csak nem is fázik, az nem semmi. Mivel Sarah sem ismerte, nemigen tudtam mire támaszkodni. Vele együtt közeledtem hozzá lassan, nehogy azt higgye, támadni akarunk, de amikor észrevett minket, csak még hangosabban kacagott, és velünk szembefordulva kezdett hátrafelé szökdécselni, hátrakulcsolt kezekkel. Nem válaszolt a kérdésre, de visszaintegetett nekünk.
-Jézusom, mit képzel ez! - sopánkodtam, miközben gyorsítottam a lépteimen, hogy utolérjem. - A végén még megfázik. Hé, gyere vissza! Hallod? Meg fogsz fagyni!
A kislány azonban csak nevetett, mintha a világ legütősebb viccét sütöttem volna el neki. Nem voltam benne biztos, hogy ennél a gyereknél minden rendben van.
-Te, ennek elmentek hazulról - csóváltam a fejem Sarah felé. - Szerintem vigyük be, vagy vissza a szüleihez, mielőtt baja esne. Nem is értem, hogy engedhetik, hogy ilyen időben egy szál semmiben elcsatangoljon.
Akár jött velem, akár, nem, én követtem a kis balerinát egészen ki a szépen rendezett parkból a néhány fával tarkított birtokra, ahonnan már a tavat is lehetett látni kicsit messzebb. Nem akartam, hogy túl messze távolodjunk a kastélytól, de a picur nagyon is fürge lábúnak bizonyult. Végül néhány fa takarásából előkerült egy koromfekete autó, ami mögött hamarosan el is tűnt a lányka.
-Gondolod, hogy ők a szülei? - néztem Sarah-ra.
Az autó ablakai el voltak sötétítve, így nem láthattam ki ült benne, de még a gondolat is alig ért el a fejembe, amikor az ajtó kinyílt, és egy kedves mosolyú nő szállt ki belőle. Rövid, göndör, répavörös haja volt, és az én ízlésemnek túlzottan sok volt rajta az élénk smink, és a parfümje is iszonyú erőteljes volt, szinte vágni lehetett tőle a levegőt, de az arca csupa báj, és melegség volt, ahogy nyájasan felénk nyújtotta a kezét.
-Igazán köszönöm, hogy visszahoztátok hozzánk - szólított meg minket. - Már tűnődtünk, hova tűnhetett.
-Oké, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez az anyja - mormoltam Sarah-nak.
Kicsit félve bár, de azért közelebb léptem hozzá. Nem akartam udvariatlannak tűnni, bár azért az túlzás lenne, hogy egyáltalán nem tartottam tőle. De hát én mindenkitől tartottam, még Sarah-tól is féltem egy kicsit, úgyhogy megpróbáltam uralkodni magamon, hogy most, hogy tartozom valahova, ne hozzak rá szégyent.
-Nagyon szívesen - sikerült összehoznom egy halvány mosolyt, ahogy nagyjából egy lépésnyire megálltam tőle. - De nem kéne ráadni egy kabátot?
-Ó, nem kell emiatt aggódnod - rázta a fejét derűsen a nő.
Valahogy nem tetszett a mosolya. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, hiszen annyira kedvesnek tűnt, de valahogy mégis volt benne valami nyugtalanító. Épp fordultam volna Sarah-hoz, hogy csak egy kérdő pillantással kikérjem a véleményét, amikor a hátunk mögött ropogni kezdett hó. Valaki megállt mögöttünk. De még arra sem volt időm, hogy hátrafordítsam a fejemet, máris éles szúrást éreztem a nyakamon, és a kislány meg a furcsa nő távolodó nevetése közepette elájultam.

//Folytatás: Bronx - Csatornák

Az, hogy rólam Rozsi azt mondta rendes vagyok, egészen meglepett, de hát voltak közös kalandjaink, így végül is nem kell rajta csodálkozni, de azért mégis!
A Harci Teremtől való aggodalma Anabelle-nek viszont megmosolyogtatott, de hát mondjuk a nevéből adódóan nem tudhatja, hogy milyen is lehet valójában.
- Nem, neked már nem kötelező és igazából a többieknek is ajánlott, de általában mindenki lejár gyakorolni, hiszen elég testre szabottak a gyakorlatok. – magyaráztam a lánynak. – Ha nem is akarsz gyakorolni, azért szeretettel várlak egyszer egy órámra, hátha megjön a kedved. – zártam le az aggitálást, hiszen már az is jó, hogy nem rezzen össze minden hangosabb zajtól.
A könnyűléptű kislány egyáltalán nem válaszolt nekünk, de kedvesen mosolygott ránk és integetette, ami legalább azt jelezte, hogy lát minket, de attól még lehet, hogy hallani nem hall, hiszen Anabelle mindent elkövetett, hogy megállítsa, vagy szóba elegyedjen vele, hiszen tényleg nem normális, hogy ilyen laza öltözékben engedjék ki a hóba.
- Talán csak baj van a hallásával, és vannak olyan emberek, akik nem érzik a hideget. – védtem egy kicsit az idegen teremtést, mert hiszen nem biztos, hogy nem teljesen beszámítható, csak azért mert nem fázik és nem akar velünk társalogni.
Azért természetesen Anabelle-vel tartottam, ahogy követte a kislányt, hiszen még ő is alig ismerős itt, a végén még eltéved, na meg tényleg kíváncsi voltam, hogy hova tart a táncosunk.
A fekete autó láttán azért összeszűkültek a szemeim és megérintettem Anabelle vállát, hogy álljon meg, de mikor megláttam a nőt kiszállni, aki barátságosan mosolygott és köszönetet mondott, én is megejtettem egy megkönnyebbül vigyort és biccentettem felé.
- Örömmel, bár igazából nem csináltunk semmit, csak követtük. – mondtam miközben a zöldhajú lánynak is bólintottam a szavaira.
Aztán Anabelle közelebb ment, és ekkor már bennem feltámadt az aggodalom, mert valahogy a sötét autók, egy elhagyatott helyen, nekem semmi jót nem sugalltak, és nem akartam, hogy ennyire közeli ismeretséget kössünk az idegenekkel, de már nem tudtam megállítani, viszont a nő barátságos mosolya is megváltozott. Ekkor már nagyon rossz érzés kerített a hatalmába.
- Anabelle, gyere vi…. – indultam meg, és ahogy láttam a lányt összeesni kieresztettem védekezésül a tüskéimet, de inkább a másik képességem kellett volna használni, mert a következő pillanatban megszúrta valami a nyakamat és bár igyekeztem, megfordulni, hogy védekezzek, de már csak a közeledő földet láttam, majd a rám boruló sötétséget.
Nehezen evickéltem fel az eszméletem határára, de most kivételesen, nem éreztem, hogy fájna a fejem, és az is rögtön eszembe jutott, hogy mi történt velünk, így aztán óvatos maradtam és nem nyitottam ki a szemem, csak megpróbáltam a fülemmel rájönni, hogy hol vagyok és van-e valaki körülöttem, ha van, akkor csak csendben figyelek, ha nincs, akkor résnyire kinyitom a szemem és halkan suttogva megszólalok.
- Anabelle?

//Előzmény: Adam szobája //

Enyhült már az idő, a tavasz lassacskán csak magával hozta a meleget is, de azért még (főleg a korai órákban) elkelt még a bélelt dzseki, amit a többi ruhámmal kaptam. És még jó is volt rám, alig tudtam betelni vele, hogy az összes ruhám az méretemben készült! A nyakamra még egy citromsárga sálat is tekertem, de csak lazán, elvégre kellemesen langyos szellő fújdogált, a térdig érő csizmámat pedig a farmernadrágomon kívülre húztam, hogy még melegebb legyen. Aztán már csak Adamet kellett megvárnom, és indulhattunk.
Út közben elmondtam neki még minden egyebet is, amit a szobájában kihagytam, mert nem tartottam fontosnak. A táncikáló kislányt, akit követtünk, a vörös hajú nőt, akire azt hittük, hogy az anyja, és talán tényleg az is volt, de mindenesetre ő szállt ki a fekete, sötétített ablakú autóból, ami mögé a gyerek szaladt, a lépésekről, amik mögülem hallatszottak, és amit a tűszúrás követett, ahogy a nyakamba fecskendezték az altatót, szóval mindent.
A lábnyomok természetesen már nem látszottak, de a keréknyomok még jól kivehetőek voltak. Ahogy néztem, az erdő felől érkeztek, de hát már itt is annyi fa és bokor volt néhol egészen szorosan egymás mellett, hogy még elég könnyedén eljuthattak idáig észrevétlenül, ha éppen senki nem volt a közelben.
-Nem egészen tudom, hogy kimondottan mutánsokat kerestek, vagy csak észrevettek néhányunkat egyedül lófrálni, és követtek - csóváltam a fejem. - De az tény, hogy ott, ahova vittek minket, végképp semmibe se vettek minket, mint mutánsokat. Mondjuk a többieket sem, de minket aztán végképp. Szóval nem tudom, hogy direkt jöttek ide, vagy csak... vagy csak ,,szerencséjük" volt - fintorodtam el. - Legalább a kocsi rendszámát megjegyezhettem volna. De eszembe sem jutott, hogy kéne. Bár az sem biztos, hogy egyáltalán emlékeznék rá, elég erős volt az a szer, amit belénk nyomtak. Nem is vagyok benne biztos, hogy a kislány a kocsihoz futott-e vagy inkább arrafelé.
Adamtől eltávolodva a mutatott facsoport felé indultam, hátha az ismerős kép kicsit felélénkíti az emlékeimet, de valami még ennél is élénkebb dolog történt, ami azonnal visszarepített a tegnap estéhez. Öt-hat fa állt itt kimondottan közel egymáshoz, a lábuknál pedig bokrok, vagyis tökéletes búvóhelyet biztosított Tony-nak, aki bár hátulról ragadott meg, a hangját azonnal megismertem.
-Megvagy, kicsi lány! Azt hitted, leléphetsz? Fizettem érted, úgyhogy akkor is megkapom, ami az enyém, ha ízekre kell is tépjelek hozzá!
Nagyon gyors volt. Mire az utolsó szó is elhagyta a száját, az enyémet már le is tapasztotta egy darab ragasztószalaggal, aztán már kattant is a jól ismert, hűvös érintésű fém a nyakamon, ahol már hűlt helye volt a puha sálnak, ugyanis azt letépve rólam kötözte hátra a kezeimet. Persze az, hogy szavakat nem tudtam formálni, még nem azt jelentette, hogy nem visítottam torkomszakadtából, hiszen Adam azért itt volt a közelben, és ha a dulakodás hangját esetleg nem hallotta meg, ezt muszáj volt.
-Azt hiszed, megint megmentenek? - taszított rajtam egy akkorát, hogy elterültem a földön. - A haveroddal simán elbírok, úgyhogy ezúttal már nincs menekvés, szüzike.
Nem voltam felkészülve támadásra, úgyhogy védekezni sem tudtam, bár őszintén, nem is tudtam volna, hogy kéne egy rúgás ellen védekezni, ha már a földön vagyok. Így aztán a talpa egyenesen a hasamba csapódott még arrébb lökve, így már bekerültem Adam látómezejébe, bár a fájdalomtól egyenlőre csak elmosódott foltokat láttam. Viszont ha meg is indult felénk, Tony azonnal rákiáltott. Nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem állt szándékában titokban tartani előtte az ott létét, ami azért rendesen meghatványozta a félelmemet.
-Nem ajánlom, hogy akár csak megmozdulj - emelte fel a kezét.
Ijedten húztam összébb magam, mert azt hittem, megint meg akar ütni, de ennél rosszabb dolog történt. Mégpedig az, hogy lenyomta a magánál tartott távirányítón lévő gombot, mire sikoltva kezdtem vad vergődésbe, mivel az áram, ami átcikázott a testemen, borzalmas kínokat okozott, ahogy tette tegnap is. Már nem is próbálkoztam az átalakulással, hiszen tudtam, hogy a nyakörv elsősorban azt hivatott megakadályozni, a távirányító csak a ,,tulajdonos" szórakoztatására kellett, esetleg fegyelmezésre.
Ahogy a sokkolás abbamaradt, két durva kéz rángatott talpra, és tényleg erősen kellett tartaniuk, mert magamtól összecsuklottam volna.
-Ha jól viselkedsz, életben marad - szólalt meg ismét, továbbra is Adamhez intézve a szavait. - Aztán tőlem visszajöhet ide, és te is magad alá gyűrheted pár körre, de nem kevés pénzt fizettem azért, hogy én törjem be. A friss hús az enyém, a használt ronggyal tőlem annyit szórakozol, amennyit akarsz.
Nyüszítve próbáltam kitépni magam a kezéből, de visszarántott magához, és akkorát csapott rám a távirányítóval, hogy éreztem ahogy a szemem alatt felszakad a bőr, és vékony patakban kezd el folydogálni a vér.
-Te kis korcs szuka! - csattant fel. - Ahelyett, hogy örülnél, hogy legalább ennyi hasznod van! Próbálkozz csak megint megszökni, és esküszöm, hogy csak cafatokat fognak találni belőled!
Hátrálni kezdett engem is magával húzva, de a szemét folyamatosan Adamen tartotta. Így tettem én is, csak én nem fenyegető, hanem könyörgő tekintettel, miközben a könnyeim a vércseppekkel keveredve csöppentek a lábaim elé, én pedig minden tiltakozásom ellenére egyre távolodtam Adamtől.

Jómagam is a kissé hűvös időhöz öltöztem, amíg Belle elkészült, vagyis egy pár bakancsot, farmert derékszíjjal, egy vajszínű inget és egy bőrdzsekit vettem magamra, na meg egy szürke sálat és egy pár hasított bőrkesztyűt. Illetve végre valami emberi formába rendeztem a hajamat is. Zsebre vágtam a kommunikátoromat, elvégre bármikor elszólíthatnak, ha lényeges, illetve az irataimat és a pisztolyomat. Nemsokára Belle oldalán ballagtam a parkba, majd onnan a ligetbe.
Az odaúton meghallgattam a támadás részletesebb leírását is, amitől újra magasba csaptak bennem a düh lángjai, na persze megint magamba kellett fojtanom, hiszen Annát én sem ijeszthettem meg. Nem is akartam. Higgadtan feleltem a felvetéseire:
- Ide nagyon kevés ember jár ki Anna - feleltem. - Általában nem szeretik az iskola közelségének tényét. Ha ide jöttek, vállalva bizonyos kockázatokat, akkor ezek az alakok kifejezetten mutánsokra utaztak - csóváltam a fejemet. - A rendszám meg aligha segítene, majdnem biztosan lopott kocsit használtak.
Mikor a lány eltávolodott én leguggoltam megvizsgálni a keréknyomokat. Nem sokra mentem, annyi biztos, ezek még téli gumik voltak, de ennél többet nem tudtam kihüvelyezni. Na jó, széles nyomtáv, vagyis vagy nagyobb méretű, vagy alakított kasznival bíró, az erdős adottságú környezetet, nehezebb terepet is bíró járművel készültek, de igazából ezen a környéken egy Suzuki Swift lett volna a meglepetés. A vizsgálódásból a bokrok közül feltörő hangok zökkentettek ki. Az aggodalom magasra csapott bennem, egyértelműnek tűnt: a lányka bajban van. Volt bennem viszont valami más is, ami mostanra a múltam de egyúttal a személyiségem része is. A harctéri katona, a frontparancsnok higgadtsága. Odacsörtetéssel magamat is veszélybe sodrom és neki sem segítek. Felvettem a headsetet és kibiztosítottam a zsebemben a pisztolyom, majd elő is húztam azt és nyugodtan vártam a feltűnő párost. Annabelle nyomorultul festett, egyértelműen átesett valamilyen fizikai behatáson, de a nyakán lévő pánt és a mögötte feltűnő jókötésű fickó kezében a távirányító a történtek alapján már egyértelművé tette a helyzetet. Nyugodtan néztem a támadó szemébe, nem is engedve el azt a továbbiakban. Feléjük nyújtottam a szabad tenyeremet, mire mindkettő eszköz elektronikája kékes szikrák pattogása közepette azonnal elhalálozott:
- Ha jól sejtem ön lehet Mr Anthony - kezdtem jeges nyugalommal. - Egyrészt nyugodtan leteheti azt az ócskavasat, mostantól használhatatlan.
Na ez végre egy kissé benne szakította a szót. Megnyomtam a head set oldalán a gombot és folytattam:
- A beszélgetésünk, legalábbis amit mondok, mostantól a kollégáim is hallják, legalább az egyikük bizonyosan viseli a maga kommunikátorát, láttam, mikor errefelé jöttünk - közöltem őszintén, lelki szemeim előtt már fel is derengett a lótuszülésből felpattanó Fagypont, a maszkja része a technika. - Maga megpróbálhatja elvonszolni a hölgyet a gépjárművéig, de kiábrándítónak kell lennem: az sem fog működni. Ahogy az Önnél lévő egyetlen műszaki eszköz sem. Engedje meg, hogy hivatalosan is üdvözöljem a Xavier Tehetségkutató Intézetben - tettem hozzá némi malíciával. - Amennyiben olyannyira érdekli diákjaink adottsága nagyon szívesen körbe vezetem. Biztosíthatom róla, bőven vannak köztük szüzek is. Ha és amennyiben pedig nem engedi el a hölgyet, akkor nekik is tartok némi eligazítást a viselt dolgairól és ott felejtem az udvaron. Szép nagy ez az erdő, egyes turistákat időnként felfalnak a farkasok - keményedtek meg még inkább a vonásaim, majd felemeltem a pisztolyt. - Ez itt egy SIG-Sauer P225-ös. Nehéz pisztoly. Katonatiszt voltam, megjártam a frontot, mesterlövész kiképzést is kaptam. Hatszáz méteren belül egy pénzérmét is el tudok lőni. A fegyver ereje nagyjából addig a tölgyfáig fogja hátralökni, ha bármivel is próbálkozik és ezerből ezerszer nem találok el mást, csak amit akarok.
Ha volt egy kis esze, márpedig nem tűnt ostoba alaknak mostanra tudta, nem képes a kis termetű túsza mögé elbújni. Azt hiszem a hanghordozásomtól több fokot hűlt a levegő már magában körülöttünk:
- Ha elengedi a hölgyet, akkor valószínűleg nagyon meg fogom verni és kereshet egy jó ügyvédet a rendőrség kiérkezése után - ajánlottam fel. - Ha nem teszi, akkor agyon fogom lőni. Kap teljes öt másodpercet ennek átgondolására.
Azzal a hüvelykujjammal felhúztam a kakast és megcéloztam a pasas két szeme közét Annabelle fejbúbja felett.

-Nem biztos, hogy lopott kocsi volt - ráztam a fejemet búsan. - McBain azt mondta, a zsebében van a fél város, szóval nem biztos, hogy szüksége lenne óvatoskodásra. De azért remélem.
A felgyorsult események közben ahogy egyre lankadt a kitartásom, hiszen már tudtam, mire képes Tony, és azt is, hogy híján van minden morális érzéknek, ami ebben megakadályozta volna. Adam közbelépése azonban ezen változtatott egy picit. Először nem éppen előnyömre, mivel komolyan megijedtem, hogy elmentek neki otthonról, elvégre ki az, aki ilyen földöntúli higgadtsággal beszél egy támadóval, és még be is invitálja az otthonába! De aztán végre felfogtam a szavai igazi értelmét, aminek hatására iszonyú súlyú kő gördült le a mellkasomról. Jól van, Adam nem dilizett be, és talán még segítség is érkezik, bár nem tudtam elképzelni, hogy ilyen korai órán ki lehet az, aki máris tettre készen csatlakozni tudna hozzá bűnözőpáholásban.
Mivel ezt mindenképpen rá (rájuk) kellett hagynom, az egyetlen dolgot tettem, amit tudtam, és Tony sem vehette észre: belülről nyalogatni kezdtem a ragasztószalagot. A legtöbben kézzel akarják leszedni, vagy egy pengével felhasítani, de én jobban szerettem ezt a megoldást, mivel ez észrevétlen és kevésbé fájdalmas. Mikor már csak a szélei ragadtak, amit már nem értem el a nyelvemmel, akkor jött a nehezebbik része, vagyis valahogy úgy mozgatni, szippantani, hogy legalább egy picike ráncot tudjak rajta hajtogatni magamnak, amire aztán rá tudtam harapni, hogy ahogy az anyag feszül, szépen lassan lehúzódjon a számról. Ilyenkor volt praktikusabb a vékonyabb ragasztószalag. És hála a jó égnek Tony azt használt. Mondjuk még ott fityegett rajtam oldalt, de már nem akadályozott meg benne, hogy, amint azt a csatornában is tettem, Tony, használhatatlanná vált távirányítót szorongató kezébe harapjak.
-Au! - jajdult fel Tony dühösen. - Már megint kezded, te korcs szuka!
Már emelte ismét a kezét, hogy lesújtson, de eddigre, mivel a nyakörv már nem jelentett akadályt, gyíkká változva kaptam el a fülcimpáját, hogy arra is ráharapjak. Még ha így nem is tudtam különösen felsérteni a bőrét, annyira talán elég lesz, hogy megzavarjam, és Adam el tudja kapni.
Ekkor azonban lövés dörrent a távolban. Biztos voltam benne, hogy nem Adam sütötte el a pisztolyát, egyrészt mert nyilvánvalóan a másik oldalról hangzott el, ráadásul jóval messzebb, másrészt épp az ő fegyverét célozták. Legalábbis azt találták el. Úgy tűnt, Tony sem érkezett felkészületlenül.
A távolabbi fák közül három alak közeledett, de csak az egyiket, a középsőt ismertem meg. McBain volt az. Sebes léptekkel elég gyorsan odaértek, a két szélső pedig egy pillanatra sem eresztette le a fegyverét, amit folyamatosan Adamre szegeztek. És egyik sem mosolygott.
-Oké, az egyik szuka megvan - biccentett felém, akit Tony azóta már elkapott, és a farkamnál fogva fejjel lefelé lógatott, hiába kapálóztam. - De hol van az enyém? A kis démonka?
-A főnök kérdezett valamit - mordult ránk az egyik fegyveres.
-Hogy is hívták?
-Sarah - segítette ki Tony közéjük hátrálva.
-Sarah - bólintott McBain, aki legalább olyan udvarias hangon beszélt, mint Adam, miközben higgadt tárgyalásba kezdett az igazgatóval. - Nem szeretném, ha híre menne, hogy két nyavalyás kis mutáns rib@nc kijátszott minket, ugye, megérti? Arról nem is beszélve, hogy már fizettem értük.
-Én meg neki - szúrta közbe Tony.
-Ő meg nekem - intett felé McBain. - Szóval beláthatja, hogy amit Ön most tenni próbál, az valójában lopás. A tulajdonaimat akarom visszakapni, ezt pedig nem tagadhatja meg. Én sem loptam el a maga kocsiját, de szét sem vertem az otthonát. Vádat emeltethetnék a rombolásért, amit a clubomban műveltek, és higgye el, meg is nyerném. A rendőrség jó része a kezemből eszik. De bízom benne, hogy meg tudunk egyezni. Az apróság velünk marad, és követelem, hogy adja vissza azt a Sarah nevű korcsot. Elvégre én sem szeretném magányosan tölteni az estémet... meg talán a reggelt sem - vigyorodott el most először.
Ami engem illet, eddigre már felhagytam a vergődéssel, de nem azért, mert már nem akartam kiszabadulni, hanem azért, mert átváltozva aludtam, és ennek még nem volt egy órája. Éreztem, ahogy elértem a napi limitemhez, és akaratlanul is kezdtem visszaváltozni. Hamarosan újra ember lettem.
-Add ide, azt a sz@rt - vette el a pisztolyát az egyik fegyveresnek, miközben a másik McBain intésére Adam felé kezdett közeledni, Tony pedig a szerzett pisztolyt egyenesen a nyakamhoz nyomta. - Harap a fattyú, nem szeretném, hogy megint meggondolatlanságot csináljon.
-Akkor már tudom, hogy mit nem fog veled csinálni, ha végre visszavittük - vihogott fel a lefegyverzett férfi, mire a többi is felnevetett.
-Akkor ezek szerint elengednek? - cincogtam a pisztolytól szobormereven.
-Már miért engednénk el, kiscsillag?
-Hát, mert azt mondta, hogy így már... Nem vagyok így már használhatatlan?
Erre még harsányabb lett a röhögés.
-Öregem, ennél szüzebb csajt nem is kívánhatnál magadnak - csapkodta meg Tony vállát McBain.
Én viszont, ahogy rájöttem, hogy valamit már megint nagyon félreértettem, és talán meg sem élem, hogy megkérdezhessem róla Adamet, ismét nyüszítve kezdtem kapálózni, hogy kiszabaduljak, csak a pisztoly hűvös érintése állított le újra.

Fáradt sóhajjal fogadtam az újonnan feltűnő fegyvereseket egy könnyed biccentéssel is megtoldva, ami viszont már a számukra nem hallható dologra érkezett, nevezetesen Fagypont nyugtázására és érkezésére. A vezető szemébe nézve nyugodtan hallgattam végig a szavait, főleg, mert az idő alatt a ninja tökéletes leshelyet vehetett fel. Apró mosolyt eresztettem meg felé:
- Nos, hogy egészen rövid legyek: nem áll az alku, Mr McBain - válaszoltam nyugodtan. - Erős kétségeim vannak, mennyire is van a zsebében a rendőrség, de ehhez semmiképpen sem eléggé. Ennek ellenkezőjéről nehezen fog meggyőzni. Utolsó lehetőség Mr. Elmennek maguktól és odahaza várják meg a rendőröket, vagy a továbbiakban nem tudom vállalni a testi épségük megőrzését - recsegtem ridegen.
McBain felröhögött:
- Higgye csak el, eléggé a zsebemben vannak a zsaruk, meg a kapitánynak amúgy sem kell sok, hogy a mutanoidok elleni támadásokat más színben lássa - nevetett, aztán Annabelle szavaira nevetve csapkodta meg a barátja vállát.
Dörrenés.
Na ez most az én fegyverem volt. Igazán egyik vadbarom sem számított rá, bíztak a számbeli fölény keltette fenyegetésben. Öreg hiba, amibe forntvonalon aki beleesik, az meg is hal. Tonynak több szerencséje volt, illetve jómagam nem akartam megölni. Csupán a pisztolyt tartó csuklója robbant fel szinte. Egy átlagos találat olyan 3-5 ujjat tép le és véglegesen használhatatlanná teszi a végtagot, összetörve a csontokat. A férfi sokkos állapotban esett térdre a kezét markolászva, én viszont egy fa mellé vetődve, féltérdről lőttem az egyik kába fegyveres felé, de mellé ment.
Fagypont viszont akcióba lépett. Az egyik fa tetejéről szaltózott alá, gyakorlatilag a katana egyetlen sima suhintásával nyesve le McBain két bérencének mindkét karját csuklóból. A sokkos állapotban nyüszítő alakok összerogytak, a ninja már nem is foglalkozott velük,hanem védelmezően lépett közénk és a főnök közé. Én magamhoz rántottam Annát, majd magam mögé tessékeltem és a földre nyomtam a körülményekhez képest gyengéden. Felemelkedtem a társam mellé. A jégninja kiszámíthatatlanul mozgott nekem is, így a lövést meg sem próbáltam egyelőre. Az üzletember arcán fojt a verejték, gyanítom mostanra rájött, hogy nem mindenki olyan kedves gyerek mint Sean, Fúria vagy főleg Anna, hogy itt az élete a tét és sem a vagyona, sem a befolyása nem számít. Fagypont jéggé változott, szabályosan szétrobbant, amint belevágódott az első töltény, de amit mi igen, McBain viszont nem láthatott, hogy mögötte eljegesedett a talaj, ahonnan már teleportált is ki a középkorból itt maradt férfiú. Tenyeréből jégkardot formázva sima mozdulat volt és az a fajta férfisikoly követte, amitől az ember hátán feláll a szőr. McBain összerogyott. A jégpenge mozdulatát mint szanitéc tudtam sérülési szinten követni. Valószínűleg lemetszette a péniszt és a herezacskót is. Szentségelve léptem közelebb, egy biccentéssel köszönve meg a ninja mutatványát és a két fogdmeg felé intettem az állammal:
- Lásd el őket, mielőtt elvéreznek - kértem. A mestergyilkos azonnal elsietett szorítókötést tenni rájuk. Megfordítottam McBaint, majd egyszerűen letéptem a gatyáját, közben nyugodtan mormoltam:
- A visorom optiokája - kocogtattam meg a plexilapot a szemem előtt - hang és képrögzítésre is alkalmas. Megmentem az elvérzéstől, csak hogy sittre kerülhessen. Kohler egy lényegtelen senkiházi. Sosem fog magának segíteni, ugyanis ez a felvétel még ma landol az összes fontosabb internetes és napi magazinnál. A sitten mindenki tudja mit szeretett volna. Kellemes hely a nemi erőszakot tevőknek. A médiafelhajtás, amiről gondoskodom, elegendő lesz ahhoz, hogy Bill Gates összes vagyonával se szerezhessen olyan ügyvédet, ami kimosdatja. Hagyja abba a vonaglást, vagy elvérzik maga barom - sziszegtem, miközben elláttam a lágyéksérülést.
Fél szemmel Tony felé néztem, hogy összeszedte-e már magát és akar-e még ugrálni...

Adam egyre félelmetesebb volt. Még akkor is, ha a hangját sem emelte fel. Valahogy el tudta érni, hogy az ember jobban összecsinálja magát tőle, mintha kiabált volna. Nem tudtam, hogy ez is mutáns képesség, vagy egyszerűen edzés kérdése, de nagyon nem lettem volna az ellenségei helyében, az tuti. Kicsit mintha el is bizonytalanodtak volna, kivéve McBaint, aki vigyorogva csóválta a fejét. Nyilvánvaló volt, hogy tényleg hozzászokott már ahhoz, hogy büntetlenül tehessen amit akar, mivel megveheti magának a jogot hozzá.
Sürgetőbb probléma volt azonban, hogy Tony pisztolyt tartó keze, ha el is távolodott a nyakamtól, még mindig sakkban tartott vele, úgyhogy nem mertem megmozdulni, de undorodva rándultam össze, ahogy lejjebb vándorolva közelíteni kezdett a mellkasomhoz. Annyira nyeregben érezte magát, hogy észre sem vette az őt fenyegető veszélyt, így még bőven a gombjaimmal vesződött, amikor a golyó eltalálta.
Fájdalmas kiáltása keveredett a rémült sikolyommal, hiszen igen kevéssel került el a halál, de a félelem eddig is megmentett az utcákon, és most sem hagyott cserben. Azonnal felolvadt a jeges mozdulatlanságom, ahogy kitéptem magam a kezei (keze?...) közül, és Adam felé iszkoltam, aki rögtön maga mögé rántott, és a földre nyomott. Onnantól kezdve a hasamon fekve figyeltem a történéseket, ahogy Fagypont is megjelent, és igencsak durva módszerekkel adta a betolakodók tudomására, hogy túlzottan is visszaéltek a vendégszeretetünkkel. Két kezemet a számra szorítva reszkettem a hideg avarba lapulva, és időnként borzadó nyögések szakadtak fel belőlem a megtorlás egyik-másik módszerét látva. De annyira gyorsak voltak, hogy rendesen még elszörnyedni sem maradt időm, máris félig bedarálták az egész társaságot, de még az ellátásukra is odafigyeltek.
Adam beszámolójára, hogy miként fogja tönkretenni McBaint csak fél füllel figyeltem, mivel még mindig alig kaptam levegőt a félelemtől. Bár a veszély már elmúlt, nem mertem felállni. Még mindig a földön kuporogva másztam Adam után, de annyira összehúzva magamat, hogy a könyököm a térdeim között volt, miközben odakúsztam hozzá, és ahogy odaértem, csak a nadrágja alját tudtam meghuzigálni, de persze csak hátulról, mert mögüle még mindig nem mertem előmerészkedni.
-Most mi... mi lesz? - néztem fel rá a bokájába kapaszkodva.
-Rohadt mutáns korcsok - köhögte Tony gyűlölködőpillantásokat vetve ránk. - Most az lesz, hogy megtart magának, szüzike. Erre ment ki az egész, mi? Megtartod magadnak az ágyasodat, hogy rohadnál meg!
Szavaira először lazult a szorítás Adam bokáján, de aztán csak még jobban hozzá simultam, és már két kézzel szorongattam.
-Ő előbb feleségül venne - nyújtottam ki rá a nyelvemet, mire Tony még egyszer gúnyosan felhorkant, de aztán ájultan esett össze. Azt nem tudom, hogy tőlem vagy a kapott sérülések okozta fájdalomtól, de örültem neki, hogy végre elhallgatott.

McBain az istenért se hagyta abba a rángatózást, így végül állcsúcson vágtam, hogy legalább elájuljon. Fagypont csatlakozott mellém, majd kérésemre ő is fejbe vagdalta a két bérlegényt. Szerencsére most csak kézéllel. Megráztam a fejemet Tony felé:
- Téved - közöltem tömören. - Ne magából induljon ki - reccsentem rá, aztán egy kicsit már a cserfes lánnyal is tudtam foglalkozni. Hozzá hajolva magamhoz húztam amennyire tudtam, igyekezve nem nagyon összevérezni őt is és a szemébe nézve kérdeztem meg komolyan:
- Nincs semmi baj kicsi kincs? - érdeklődtem. - Nem sérültél meg?
Ha a válasz az elvárt negatív volt, vagyis Belle rendben van, akkor újfent a nyugtató hangsúlyra váltottam:
- Nekem el kell látnom azt a vadmarhát is - intettem a szememmel Tony ájult teste felé, - mert el fog vérezni. Ez sajnos csuklóból sem lehetetlen. Most már nem lesz semmi baj, az urak innen a kórházba, onnan meg a börtönbe távoznak majd, nyugodj meg. Itt vagyok veled.
Elláttam Tonyt is, amennyiben a lányzó ennyire már el tudott engedni. Talán megmarad mindegyik, de hogy szükségük lesz a kórházra, az biztos...

A ,,kicsi kincs"-re először értetlenül néztem a földre, ahol kuporogtam, hogy tényleg képes voltam-e pont egy ékszeres ládikára, vagy valami más kis kiterjedésű kincsre tehénkednem. Elsápadva kezdtem kutyamód ásni, nehogy már eltüntettem valami nagyon értékes dolgot, de csak nem ütközött bele kezem semmibe.
-Én nem találom - néztem rá kétségbeesve, remélve, hogy nem fog nagyon haragudni, ha tényleg én vagyok a hibás. Csak ekkor vettem észre, a tekintetét rám szegezte, nem a földön keresett valamit, és végre megvilágosodtam. - Ó! Hogy az én vagyok?
Halvány, de lelkes mosoly szaladt végig a számon, és rendes körülmények között el is pirultam volna, de most csak az egészséges arcszínem tért vissza.
-Hát... jól, azt hiszem - bólogattam bizonytalanul, és talpra kecmeregve, sziszegve nyúltam az arcomon lévő sebhez. - Ez mondjuk fáj egy kicsit. De ők többet kaptak, úgyhogy én ráérek. Volt már rosszabb is - tettem hozzá motyogva.
Persze ezúttal nem akaszkodhattam úgy Adamre, mint az előbb a szobájában, így csak a zakóját szorongattam hátulról, hogy ne zavarjam a szabad mozgásban. De persze nem feledkeztem el Fagypontról sem, és hacsak nem tiltakozott, mintha Tarzanszerűen libbentem volna liánról liánra, úgy kapaszkodtam meg az felsőjében, csak aztán engedtem el Adamét, hogy közelebb jussak hozzá. Hát na! Még eléggé meg voltam rémülve.
-Nagyon köszönöm, hogy segített, Mr Fagypont - néztem fel rá hálás, egyúttal azért kicsit még mindig megszeppenve. - Maga nagyon ijesztő, de örülök, hogy itt volt a közelben, és nem hagyott minket egyedül. Tényleg nagyon hálás vagyok.
Bizonytalan mozdulattal simogattam meg a vállát, hiszen az előbb még jeges karddá változtatta, aztán ha elég közel kerülhettem Adamhez, megint elkaptam a zakóját, hogy vissza tudjak húzódni hozzá. Ha már ellátta az összes sebesült bűnözőt, félszegen pillantottam rá elé kerülve.
-Most már ráérsz egy picit?
Aztán hacsak nem volt ellenvetése, hozzábújva megöleltem, elmormoltam pár köszönömöt, majd az egyik kezét elkaptam a csuklójánál, és a fejemhez vezettem, hogy fel-le tologatva mutassam hogy szeretném, ha kicsit megsimogatna. Ezúttal nem sírtam, és feleannyira sem reszkettem, mint ezelőtt, talán mert most sokkal hamarabb ért véget a rémálom, mint hogy rendesen hatalmába kerített volna a rettegés.
-Adam - motyogtam bele a vállába. Tudtam, hogy a kérdés igazából még várhatna, és vannak most fontosabb dolgok is, de csak nem tudtam vele várni. - Min nevettek annyira? Mit nem tudok csinálni, ha harapok, amikor félek?

Fejcsóválva néztem a meglehetősen darabokra szedett bandát, majd Fagypontra villant a tekintetem:
- Használd az erődet barátom, ha kérhetem - mormoltam. - A levágott végtagokat fagyaszd jégpáncélba. Tiszta, nyílegyenes csapások voltak, jó eséllyel a sebészeten még vissza fogják tudni varrni ezeknek a vadbarmoknak.
A kislány felé fordultam és figyeltem a vergődését. Nem értettem mit keres maga alatt, mégpedig olyannyira, hogy még ásni is kezdett. Végül Fagypont oldotta fel a köztünk lévő kommunikációs szakadékot, mikor zúzmarás hangján megszólította a lányt:
- A kicsi kincs jelenleg nem egy tárgy, hanem egy személy, mégpedig Ön Annabelle Shirley sama - recsegte hókristályokkal a fogai között.
A lány zavart örömmel jött rá a szavaim értelmére, nekem is csak lassan esett le, mennyire szó szerint értette az apró kedvességet szegénykém. Mire szólhattam volna végül, már épp Fagypontnak mondott köszönetet, aki a levágott kezeket fagyasztotta éppen jégbörtönbe. A jégninja meghajtotta magát derékból Annabelle előtt:
- Nincs mit köszönjön Annabelle Shirley sama - felelte szokott kimértségével. - Öni és halni tanítottak korábbi életemben. Már nem ölök, ha nem muszáj, de ha kell halok az enyéimért. Ön egy közülünk - zárta le a témát a maga módján a harcművész, majd kérésemre vállalta, hogy őrzi ezeket a tetveket, amik kiérkezik a rendőrség.
Anna kérdésére bólintottam:
- Van időm igen - feleltem, de nem vittem most tovább az általa megkezdett mozdulatot. - Várj csak - mutattam felé a könyékig vérben úszó karjaimat. - Szerintem hangyányit ragadnál - kuncognál. - Gyere velem. Nem messze van egy kis patak, megmosakszom és ott elmagyarázok egy-két dolgot, rendben?
Lassú léptekkel sétáltunk a mondott irányba, Belle átölelt én meg igyekeztem relatíve kevéssé összekenni azért és hallgattam a szavait. Pontosabban a kérdését. Hajjaj... Már látszott a patakocska ezüst csíkja, mikor halkan feleltem:
- E!lég soká hallgattad az egyetem különféle kurzusait Annabelle - kezdtem. - Hallottad már azt a kifejezést, hogy orális? - érdeklődtem.

Gyanúmat Fagypont erősítette meg, így az ásást is abbahagytam, bár akkor már igazán találhattam volna valami tényleges kincset. Majd ne felejtsek el ásóval visszajönni, sosem lehet tudni.
-Nem sama - ráztam a fejemet most már határozottabban, mint első alkalommal. - Mondom, csak Bogyó. Elég az nekem. És nyugodtan tegezzen. Tényleg nem vagyok... sama.
Amikor a köszönetnyilvánításomat elhárította, és racionalizálni kezdte, ahogy a saját biztonságát kockáztatva a segítségünkre sietett, pedig engem például nem is ismert, döbbenten vontam össze a szemöldököm.
-Ha nem szekálom többet a samazásért, elismeri, hogy igenis hősies volt, és én nagyon-nagyon hálás vagyok? Maga a legbátrabb ninja-fagyi, akit valaha láttam.
Amikor Adam nem akart megsimogatni csalódottan, de alig hallhatóan sóhajtottam fel, mikor azonban meg is magyarázta, mosolyogva csóváltam meg a fejem, és újra elkapva a csuklóját megint nekiláttam a zöld fürtjeimet cirógatni csakazértis mozdulattal.
-Nyolc évet húztam le fülig koszosan, egy kis maszatba nem fogok belehalni - jelentettem ki.
Azt persze nem tagadhattam meg tőle, hogy a pataknál egy kicsit megmosakodjon, úgyhogy elengedve, hogy tudjon lépni baktattam mögötte, magunk mögött hagyva a nyöszörgő, vagy ájult tagokból álló bandát. Nagyon nem sajnáltam őket, de azért még mindig kirázott a hideg, ha eszembe jutott, mit kaptak büntetésül. Még akkor is, ha megérdemelték. Azért... nagyon fájhatott, amikor már nem volt karja.
Ez az empátia aprócska szikrája egészen addig tartott, amíg Adam bele nem kezdett a magyarázatba. És nem is kellett tovább haladnia.
-Igen, persze, hogy hallottam - bólintottam először még gyanútlanul.
Aztán lassan, de biztosan kezdett elkerekedni a szemem, majd a kezemet pedig a szorosan összezárt számra tapasztottam, és olyan heves fejrázásba kezdtem, hogy az sem lett volna különös, ha leesik a helyéről.
-Azt akarta? - sipítottam minimális levegővel.
Térdre zuhanva hajoltam a víz fölé, hogy már-már hisztérikus mozdulatokkal kezdjem sikálni két kezemmel az arcomat legfőképp a szám körül annak ellenére, hogy végül nem is történt semmi. Újra és újra a habokba mártatottam a tálkát formáló két tenyeremet, hogy minél több vízzel pucoljam le magamról a szégyenteljes gondolatokat.
-Én azt nem - füstölögtem magamban félig pánikolva, félig dühöngve. - Hogy képzelhette... hogy gondolhatta... Ilyet senki sem csinálhat!
A dzsekim aljával durván dörzsöltem az ajkaimat, hogy kicsit már fájt is, de nem érdekelt, annak ellenére, hogy tudtam, hogy valójában nincs mit lemosnom.
-Remélem, a Csattogó Fogak Börtönébe küldik őket!

Fagypont láthatólag zavarban volt Annabelle szavaitól, részben nehezen emésztette meg, részben nem is tudta értelmezni azokat, mindenesetre egy mélyebb meghajlással reagált, majd a dolgára sietett. Mi pedig elindultunk a lánnyal a folyóvíz felé.
Magyarázatát fejcsóválva fogadtam, de elértettem, hogy most nagyobb szüksége van az érintésre mint a higiéniai kérdésekre. Finoman megsimogattam hát a haját és beszélgettünk amíg a patakocskához nem értünk, ahol én mosakodni kezdtem, az egyre zaklatottabb Belleben pedig realizálódott szavaim értelme. Nagyjából egy percig hagytam feldolgozni az információt neki, majd magamhoz húztam a lányt, mielőtt az arcbőrét is lesikálja. Megölelve ringattam egy kicsit az ölemben, halkan a fülébe súgva:
- Már nincs semmi baj Belle - kezdtem. - Már nem bánthatnak. Soha többé. Csattogó Fogak Börtöne ugyan nincs, de elhiheted nekem, a nemi erőszakot tevőknek nincs valami irigylésre méltó helyzete a börtönben. Főleg nem egy olyan alaknak, mint az a skót vadmarha, még a férfiékét meg is mentik a kórházban. Az az ember eddig hatalmat birtokolt, fontosnak hihette magát, érinthetetlennek. Ma elvesztette az illúziói egy részét és a sitten a maradékra is sor kerül. Nagyobb büntetést maga fajta ember nem is kaphat. Nyugodj meg kicsim - mormoltam. - Nem védhetünk meg mindentől, de mindig ott leszünk, hogy segítsünk. Rendben?
Ezzel megemeltem az állát, hogy a szemébe nézhessek. Reméltem a tekintetem, a szemeim ékesebben beszélnek majd a nyelvemnél. Hisz igazat mondtam. Talán soha ennyire.

-Megígéred? - mormoltam a karjaiba, miközben természetesen egész testemmel bújtam az ölelésébe.
Csattogó Fogak Börtöne lehet, hogy nem létezik, de az én fogaim most azért hangosan csattogtak nem csak a félelemtől, de a jeges víztől is, ami már akkor is kényelmetlenül lehűtött volna, ha tényleg csak a kezemet és az arcomat nedvesítem be, ahogy elterveztem, de persze a legkevésbé sem óvatos mozdulatok miatt bőven jutott belőle máshova is. Persze ez utóbbi nem számított, mivel Adamnak finom, meleg karjai voltak, amíg magához vont, nem fáztam, de azért a borzalmas képek, amikkel szembesülnöm kellett elegendőek voltak ahhoz, hogy ettől függetlenül csak lassacskán múljon el a vacogásom.
Hittem neki. Elhittem, hogy mindig ott lesznek nekem, legalábbis, ha tehetik, elvégre nem foghatják állandóan a kezemet. De maga a gondolat, hogy már nem vagyok egyedül, hogy számíthatok valakire, hogy valaki tényleg azt akarja, hogy biztonságban legyek, nagyon megnyugtató volt. Tibun kívül pedig akkor már van sok más ilyen ember is, Adammel az élükön, ami azért nagyot dob rajta, pedig már eddig sem volt semmi.
De hát tudtam, hogy az éremnek két oldala van.
-Mennyi időbe telik megtanulni úgy verekedni, mint ti Fagyponttal? - néztem fel rá, de eszembe sem jutott, hogy akár el is engedhetném. - Nem akarok kolonc lenni, viszont jó lenne, ha rám is lehetne számítani. Tegnap Sarah tartotta bennem a lelket, pedig ő is halálra lehetett rémülve. Nagyon bátor lány, és olyan erős. Sean és Logan pedig elintézték az egész bandát. Én csak Tony-ba rúgtam bele egyszer, de az is véletlen volt - vallottam be kicsit elszontyolodva ettől az elég kiábrándító ténytől. - Nem tudtam segíteni Sarah-nak. És Logannek, meg Seannak sem. Nem is tudnék senkinek. Én csak elbújni tudok. Egyedül voltam az utcán, mindig csak magamra kellett figyelnem, soha nem kellett megvédenem senkit, csak magamat, én meg inkább elbújtam, elfutottam... ha tehettem. De most már ez nagyon önző lenne. Voltam már lent önvédelmi edzésen, de irtó félelmetes, amit ott csinálnak, úgyhogy nem mertem bemenni. Nincs valami... valami kevésbé durva? Talán valami, amiben kispárnák is vannak, az tök jó lenne.

- Igen, Belle. megígérem - feleltem határozottan. - Azt senki sem ígérheti, hogy sosem történik veled semmi. Ez a világ azért nem ilyen ideális, sajnos. De azt igen, hogy mindig, mindig lesz aki melletted álljon, ha bajba kerülsz. És kiállunk érted. Mindig és mindenkivel szemben, ha úgy hozza a szükség.
Magam is befejeztem közben a megmosakodást, majd a szavaira kurtán felnevettem:
- Kispárnával? - ismételtem mosolygó szemekkel. - Egészen különleges harci stílus lenne. Párna-jitsu... Ez nem így működik Belle. Egyrészt az önvédelmi harc lényege, hogy már egy olyan szituációba kerültél, amiben szükségszerű a fizikai erőszak. Megjegyzem, nem feltétlenül gyors folyamat. Engem a hadseregben öt évig képeztek ki rá és sajnos volt lehetőségem bőven gyakorolni a gyakorlatban is. Fagypontot pedig lényegében azóta, hogy megtanult járni. De nem hiszem, hogy neked ezek rejtelmeivel kéne ismerkedned. Pusztakezes harcban másodpercekig sem tarthatnék ki Fagyponttal szemben, mégsem edzem emiatt magam halálra - mutattam rá a tényekre. - Ő ennek szentelte az életét. Én nem. Te pedig főleg nem. Miért kéne G.I. Janet játszanod? - ráztam a fejemet. - Mindenesetre ne a ninjától tanulj, ha mégis rászánod magad. A módszerei középkoriak és egészen... félelmetesek. De inkább azt javasolnám: foglalkozz olyan dolgokkal, amik valóban érdekelnek Belle. Attól nem leszel hasznosabb vagy kevésbé hasznosabb senki számára, hogy képes vagy-e fájdalmat, sérülést okozni. Nem ez a fokmérő. Azért szeretünk aki és ami vagy. Itt - mutattam a bal melle felé. - A szívedben. Bellet szeretjük és nekünk mindegy, hogy ez a bizonyos Belle pusztakézzel be tudja-e verni a Hummerem oldalát. Érted? - kérdeztem kedvesen.

Adam talán nem is tudta, mit mondott, de az ígéretével, és az azt követő bátorításával mintha kinyitott volna bennem egy csapot, aminek nyomán forró víz csordogált végig a bensőmben. Nem sokat tapasztalhattam abból, milyen az, amikor valaki megvéd önként és önzetlenül, úgyhogy ez még mindig az újdonság varázsával hatott nekem, noha mióta összeakadtam a x-ekkel lépten-nyomon olyan helyzetbe kerültem, amiből szerintem nem is tudtam volna épen kikerülni, ha nincs valaki mögöttem, hogy segítsen. 
Annyival is ellazultabban figyelhettem utána Adam magyarázatára, hogy miért is nincs értelme kispárnákkal hadakozni, nekem meg aztán végképp. Nem mondom, kicsit azért elszontyolodtam, hogy belőlem már sosem lehet ninja, de azért kénytelen voltam elfogadni az igazgató szavait, hiszen, ha ő mondja, akkor az biztos úgy is van. 
-De ha valaki téged támad meg, hogy védjelek meg, ha nem tanulom meg a... az olyan verekedést, amiben nekem is lenne esélyem? - ráztam a fejem mégis. - Az úgy nem fair, hogy te helyretetted ezeket a szörnyeket, én meg ne tudjak tenni érted semmit. Meg a többiekért sem. Nem akarok... tényleg csak egy aprócska gyík lenni - horgasztottam le a fejem szomorkásan.
Ahogy a mutatóujja a mellemhez közelített, akaratlanul is hátraléptem, és két karomat védekezőn emeltem fel keresztbe a mellkasom elé, de aztán gyorsan visszaeresztettem, és megint csökkentettem a köztünk lévő távolságot, remélve, hogy nem sértettem meg Adamet. 
-Sosem verném be a Hummeredet - ráztam a fejem hevesen, még a gondolattól is elborzadva, miközben ide-oda cikázott a tekintetem a testén, hogy rájöjjek, hol is lehet az emberen a Hummer. - Nem emelnék rád kezet Adam, nem tudnálak bántani. Úgyhogy akármi is a hummer, nem ütnék oda. Meg máshova sem.

Megráztam a fejemet a kiselőadására, majd egyszerű választ adtam:
- Tudod van a seregben egy régi mondás: "Az is szolgál, aki főz" - mosolyogtam. - Azoknak az elégedetlenkedő kopaszoknak szokták mondani, akik úgy érzik, valami felesleges tevékenységet kaptak. Ha engem megtámad valaki, akivel nem bírok el, te gyík alakban könnyen el tudsz bújni, el tudsz menekülni és segítséget tudsz hívni. És most nagyon figyelj rám kérlek. Te, meg egyikünk sem, nem a mutációnk vagyunk. Nem egy aprócska gyík vagy, hanem egy gyönyörű, kedves, cserfes, fiatal lány. Akit szeretünk. Az életben lehet belőled akármi, igen, akár újságíró is. A Xavier Intézetnek nem elsődleges célja überkommandósok kiképzése, sokkalta inkább felelősségteljes, a képességüket koordinálni tudó, a társadalomba beilleszkedni képes emberek kitanítása. Se az én, se senki más szemében nem leszel se több, se kevesebb a harci készségeidtől. Rengeteg dolog vár az életben, amit te megtapasztalhatsz és kiélvezhetsz, amire mondjuk például a Fagypont, akinek élete a harcra épül fel, sosem lesz képes. Szerelem, szeretet, gyerekek, nevetés, bulizás, tánc, stb, stb. Ha meg akarod tanulni az önvédelmi technikákat, megtanulhatod. Én csak arra figyelmeztetlek, hogy nem biztos, hogy élveznéd is ezt az egészet. Érted Belle?
A következő szavain vigyorogtam viszont. Észrevettem persze a rémült távolodást, de sem szóban és igyekezetemhez mérten a mimikámban sem akartam ennek tanújelét adni, érthető volt.
- A Hummer egy katonai terepjáró gépkocsi. Nekem olyan van a civil életemben is - magyaráztam is. - Azért hoztam példának, mert három centi vastag acéllemezek burkolják, így nem olyan egyszerű átütni.

-Oké - bólogattam először megszeppenve a szavai súlyától, még akkor is, ha jól estek, de aztán visszatért a lelkesedésem, ahogy elismételtem magamban, mit mondott. - Akkor főzhetek neked? Mit szeretsz? Szereted a... öh... vajas kenyeret? Sarah megmutatta, hogy kell csinálni, nekem mindig kilyukadt. Meg már ki is tudom olvasztani a lefagyasztott kajákat. Amikor utoljára mikrót használtam, még csak tárcsás volt, de már tudom használni a nyomósat is. Ha a te feladatod megvédeni a kastélyt, akkor én is szeretnék csinálni valamit. Szóval... de ha mást szeretsz, megtanulom azt is. Vagy ha valami mást szeretnél. Nem tudom. Ágyazzak be neked? Vagy kivasalhatom a ruháidat is. Majd megkérem Sarah-t vagy Logant, hogy mutassák meg, hogy kell. Vagy segítsek a papírmunkákban? Vagy fel is porszívózhatok nálad - hajoltam egyre közelebb lelkesedésemben végül már minden egyes szónál - Segítsek? Igen? Csinálhatom?
Égtem a tettvágytól, főleg ezek után, hogy valaki már megint helyettem dolgozott, ráadásul olyan szakértelemmel olyan területen, aminek én a közelében sem jártam, úgyhogy ugyanazzal biztos nem tudnám viszonozni. De valamit akkor is tenni akartam, ,,bedobni valamit a közösbe". Bármit mondott Adam, néha akkor is úgy éreztem, hogy tényleg csak egy mihaszna gyík vagyok, és igazából az emberi formám a mutáns alakom. De talán ha legalább ennyiben segíthetnék!
-Ja, hogy kocsi - bólintottam lassan, miközben fülig pirultam, hogy micsoda ostobaság volt a részemről, hogy testrésznek hittem a Hummert. - Hát azt tényleg nehéz lenne elintéznem, úgyhogy ezt is meghagyom nektek. De, ugye, nem kell megvárnunk a rendőrséget? - intettem a fejemmel McBainék felé, akikre Fagypont vigyázott, mert most, hogy kiderült, hogy nem vagyok és valószínűleg sosem leszek akkora harcos, mint ők, még kevésbé szívesen tartózkodtam a közelükben. - Nem mehetnénk vissza? Csinálok neked egy kávét... ha megmutatod, hogy kell...

Majdnem reflexből visszautasítottam a lányt, elvégre nem cselédnek van itt, de valahol mélyen éreztem, tényleg szüksége van arra, hogy érezze, van valami haszna. Megvakartam a tarkóm:
- Hát az én szobámban nincs szőnyeg, porszívózni nem tudsz és nincs sok dolgom sem, azokat könnyen rendben tartom, a katonaélet velejárója. Ellenben alig hiszem, hogy bármelyik tanár visszautasítaná a segítséget a szertárban vagy a könyvek összekapkodásában, netán, ha szeretnél megtanulni főzni, akkor a konyháról kitiltanának ha önként jelentkeznél segíteni. Ha szeretnéd, csak nyugodtan, bár a legtöbb diákunk ezek elől menekül - nevettem. - Én egyébként majdnem mindent megeszek, de az olasz konyha nagy rajongója vagyok - tettem hozzá barátságosan. - A karfiollal, a karalábéval és a sárga borsóval viszont ki lehet kergetni a világból - nevettem.
Kérdésére megráztam a fejemet:
- Dehogy, nem kell megvárnunk őket, a felvétel után nem lesz sok kérdésük és az sem ma esedékes. Az erőszak áldozatainak hagynak pár napot regenerálódni a fakab... khmm... a rendőrségi tisztviselők is. Utána viszont vallanod kell majd, hogy oda kerüljenek, ahová valók - feleltem, majd felé nyújtottam a karomat: - Gyere menjünk. Megmutatom neked a kávéfőző rejtelmeit, noha én még mindig az igazi, régi, klasszikus kotyogóst használom. Szerintem annak van igazán íze, ami abban fő le - kuncogtam.

-Nem baj, akkor felsöprök - ajánlkoztam azonnal. - Meg fel is mosok, láttam, hol tartjátok... tartjuk ezeket. Van finom virágillatú felmosó, kellemes illat lesz tőle a szobádban. Nem mintha most... Nem úgy értettem - visszakoztam azonnal, ahogy elszörnyedve tudatosult bennem, mit mondtam. - Most is jó körbeszaglászni a szobádat, olyan... Adames illatú. Én szeretem. De téged nem suvickolhatlak bele a padlóba. Még... nem tudom, mi mást... Ó, igen, van egy kispárna nálam, amit nagyon jó szorongatni, ha nem tudok elaludni. Adjam kölcsön? Egy ilyen nap után lehet, hogy szükséged van rá. Vagy, ha félsz éjszaka, átjöhetsz hozzám, én elalszom a fotelban is, úgyis olyan jó süppedős. Vagy inkább őrt állok az ajtóban. 
Egészen belejöttem a lelkes találgatásokba, hogy hogyan viszonozhatnám Adamnek azt a sok kedvességet és gondoskodást, amit tőle kaptam. Persze attól még tényleg ki akartam segíteni a konyhán is, hiszen másoknak is rengeteget köszönhettem, meg egyébként is, nem ártott volna, ha végre valami hasznomat is látják, de ma aztán bőven volt mit meghálálnom Adamnek. Meg Fagypontnak is.
-Fagypont mit szeret? - Már fordultam volna vissza, hogy rátekintsek, de az azzal járt volna, hogy McBainéket is megláttam volna, azt pedig inkább elkerültem. - Ha reggelente neki is viszek kávét, annak örülne? 
Bár őszintén, ahogy elnéztem, én leginkább ara tippeltem volna, hogy azt szereti a legjobban, ha békén hagyják, de azért inkább biztosra akartam menni. Ha ijesztő is volt, épp az imént védett meg, és torolta meg a rajtam esett sérelmeket. Ha ő képes lenne meghalni értem, akkor nehogy már én meg ne legyek képes kávét főzni neki.
A zsigereim mintha ki akartak volna szakadni a helyükről, amikor megtudtam, hogy nekem még tanúskodnom is kell, de nem volt időm rendesen belelovalni magam, mert Adam egészen váratlan mozdulattal felém nyújtotta a karját, amivel először nem tudtam mit kezdeni, értetlenül bámultam rá, de aztán felragyogó arccal jutott eszembe a teendő.
-Nekem? - nyúltam óvatosan felé, hogy végül rendesen belekaroljak, és irányba forduljak. - Köszönöm, milord. 
Boldogan hagytam magam mögött a kertet, ami a számomra mumusszerű férfiakat rejtette, hogy visszatérhessek a kastélyba, ahol meleg volt, ahol biztonságban voltam, és mindig volt valami a hűtőben.
-Még sosem ittam kávét - jegyeztem meg. - Milyen az íze?

- Kiábrándító leszek Belle - sóhajtottam. - Nem vagyok valami érzékeny az illatokra. Szeretem az eső utáni ózonillatot, meg egyszerűen a tisztaság aromáját hogy úgy mondjam. Talán észrevehetted: nálam nincs egy darab szobanövény sem. Nem véletlenül, ugyanis annyira nem vagyok nagy növény meg virágbarát. Nincs bajom a virágillattal, de nem is keresem különösebben - vallottam be. - Ha valóban segíteni szeretnél nekem, akkor órák után összeszeded a kirakott könyveket és felviszed helyettem Lilynek a könyvtárba, jó? - mosolyogtam rá kedvesen.
Elgondolkodtam a kérdésén:
- Fagypont a nyugalmat szereti Belle - feleltem csendesen. - Ő egész életében harcolt, számára a nyugalom a legnagyobb kincs. Emellett azt, ha az emberek udvariasak vele és ha őszintén mosolyognak. Az udvariasság neveltetése lényegéből fakad, az őszinte mosoly pedig a saját korában nem volt divat, hogy úgy mondjam, akkoriban arrafelé az emberek elrejtették az érzéseiket. Na meg a kertjét gondozni, de ez talán a nyugalom része nála. Fagypont különös férfi Belle, rajta még nekünk is nehéz sokszor eligazodni.
Nevetve fogadtam a reakcióját, ahogy belém karolt és vidáman sétáltunk visszafelé. Kuncogni kezdtem:
- Hát a kávé normális esetben nagyon keserű, de elég kevesen isszák ízesítés nélkül - feleltem. - Cukorral, tejjel vagy rummal szokás inni, majd kitapasztalod neked hogy finom. Van aki kifejezetten édesen szereti, mint én, van aki pedig keserűn, vagy erősen, jó adag rummal. Na gyere, megmutatom milyen ital ez. De vigyázz, könnyű rászokni - csóváltam a fejemet. - És ezt ésszel, mértékkel kell fogyasztani, mert 1-2 adag hasznos, főleg álmosság ellen, de nagy mennyiségben beteg leszel tőle idővel. Szóval napi 1-2, értve? - néztem a szemébe vidáman.

-Oké, Lily-nek a könyveket a könyvtárba - bólogattam tettrekészen, és kimondottan sajnáltam, hogy nincs máris pár kötet a kezemben, amiket a helyükre pakolhatnék. - Akkor nem kell a kispárna? Tényleg nagyon megnyugtató tud lenni. Jó puha és a fogása is nagyon kényelmes. Nem szeretném, ha miattam félnél éjszaka. Elvégre miattam jöttek ide Tonyék. Szóval csak ugorj be érte, ha meggondolnád magad. Nem virágillatú, mármint szerintem nem az - bizonytalanodtam el. - Nem tudom, milyen öblítővel mosták ki a huzatot. Mossam újra esőszagúval?
Valamit már tényleg nagyon csinálni akartam, inkább minthogy egy helyben állva toporogva várjam, ahogy mások már megint eloltsák helyettem a tüzet. De egyenlőre, hacsak nem jutott eszébe Adamnek valami, meg kellett elégednem a kávéfőzés kitanulásával. Gondolatban már el is terveztem, ahogy reggelente megcsinálom a finom, friss kávét, és mellé még rittyentek egy kis rántottát sült szalonnával és frissen facsart narancslével, de aztán eszembe jutott, mennyit értek én a kulináris fortélyokhoz, szóval talán inkább az lenne a szívesség a többieknek, ha ezeket még egy ideig rájuk bíznám. 
-Értem én - feleltem komolyan Fagypont bemutatására. - Jó leszek, ígérem, igazi Nyugi-Bogyó. Nem fogom zavarni, és mindig mosolygok, ha mellette vagyok, és... Mi volt még? Ja, a kertje! Öh - vakargattam meg a homlokom töprengve. - Növényápoló? Biztos hozzá lehet jutni valahol. Rémlik, hogy van egy virágos a városban, ami nincs bekamerázva. 
A kávéra csak mosolyogva vontam meg a vállamat, mert így látatlanban, ha tényleg az ízesítésen múlt az egész, meg azon kotyog-e a kávéfőző vagy nem, továbbra sem igazán tudtam belőni, mire számítsak. 
-Értve. Napi 1-2 adag, nem több. 
Közben elértünk a kapuhoz, amit szélesre tártam előtte, tekintve, hogy eddig ő volt nagyon udvarias velem, most rajtam volt a sor, de aztán már ugrottam is vissza mellé, hogy megint elkapjam a karját. Úgy sokkal kényelmesebb volt.

Elgondolkodást mímeltem, majd mosolyogva megráztam a fejemet:
- Én nagyon ritkán álmodom Belle - feleltem. - Pontosabban még az afrikai szolgálatom idején ébredtem néha éjjelente csatakosan rémálmokból, de az utóbbi időben szerencsére elkerülnek. Úgyhogy a kispárnád nyugodtan megtarthatod. Harctéri veterán vagyok Belle, amit szívből kívánok, hogy soha ne érts meg, mit is jelent. Mindenesetre hidd el: bőven láttam már vért és szenvedést eddigi életemben, ezeknek a gazembereknek a sorsa nem fog álmatlan éjszakákat hozni. Neked azt hiszem nagyobb szükséged van arra a kispárnára. Nem mellesleg: az én ajtóm is nyitva áll.
Felszaladt a szemöldököm a következő szavaira majd rosszallóan csóváltam a fejemet:
- Ez azért nem így működik Belle - feleltem határozottan. - Mi lehetőségeinkhez mérten igyekszünk mindig betartani a törvényeket, vagyis nem törünk be senkihez, főleg nem öncélúan. Főképpen nem okozunk kárt valakinek! Ezt most felejtsd el! Ha szükséged van valamire azt nem ellopod, hanem megveszed. Ha nincs rá pénzed, akkor nyugodtan gyere hozzám és megbeszéljük, ha valóban szükséged van rá, akkor kifizetem neked. De semmiképpen sem lopjuk el! Az iskola célja éppen az, hogy a társadalomba beilleszkedni képes mutánsokat neveljen, nem pedig olyanokat, akik az erejüknél fogva ki tudják használni az embereket. Ezek a Testvériség és nem a mi eszméink. Nem mellesleg Fagypont nem is használ efféléket - enyhítettem a korholáson mosolyogva. - A természetes dolgok híve, na meg a két keze munkájáé. Amíg gondozza a kertjét, maga a tevékenység az, ami örömet okoz neki - magyaráztam.
A kávé iránti helyeslésére bólintottam vigyorogva:
- Nagyon helyes, jó kislány legyél! - nevettem.

-Harctéri... Ó, istenem! - jajdultam fel, és már két kézzel öleltem Adam karját, miközben szánakozó pillantást vetettem rá. - Azt nem tudtam, hogy harcolnod is kellett, csak, hogy katona voltál. Mondjuk talán inkább reménykedtem, de akkor is. Melyik háborúban?
Bele sem mertem gondolni, miken mehetett keresztül, abban sem voltam biztos, hogy nekem való beszámoló lett volna, mégis feszülten figyeltem, hogy mit fog mondani, egyáltalán megosztja-e velem, legalább nagy vonalakban, hogy mi történt vele, az életének abban a minden bizonnyal sötét korszakában. Én közben bátorítóan paskolgattam a vállát, hogy érezze, ott vagyok vele, és itt már senki nem bánthatja... mert annak úgyis betöri az orrát.
-Nem akarok rád akaszkodni - vontam meg a vállamat lesütött szemmel, amikor jelezte, hogy az ajtaja mindig nyitva áll. - Nem mondom, hogy nem aludnék az éjjeliszekrényeden minden éjszaka, de kibírom egyedül. Nyolc évig ment, akkor ezután is fog menni. Bogyó boldogul egyedül - biccentettem komolyan, félig talán önmagamat biztatva.
Aztán rendesen kihúztam nála a gyufát. Mivel nem volt tíz perce, hogy rendesen helybenhagyta Tonyékat, szóval még élénken élt bennem a kép, hogy mi tud következni az elsötétülő tekintete után, megszeppenten húztam be a nyakam, és elengedve a karját, hangyányit eltávolodtam tőle.
-O-o-ké - cincogtam félénken pillantva rá. - Nem fogok lop... Hé! 
Mintha elvágták volna az ijedelmemet, most rajtam volt a felháborodás sora. Olyannyira, hogy meg is torpantam, és sértetten álltam, mint a cövek, kezeimet csípőre vágva.
-Én nem vagyok olyan, mint ők - jelentettem ki dacosan. - Semmi közöm az olyanokhoz, mint Kardfog. És nagyon ritkán használtam a képességem a lopásoknál, én annál sokkal jobb vagyok benne. Egy dologhoz értek, de ahhoz nagyon, nincs szükségem hozzá a gyíkalakomra. Ha loptam is, mert muszáj volt, még nem vagyok olyan, mint ők. 
Tudtam, hogy ettől még nem fog meghatódni, sem igazat adni nekem, elfogadni az álláspontomat meg végképp nem, de akkor is bántott, hogy azt az egyetlen dolgot is, amihez értek, amiben tényleg jó voltam, nem csupán elítélik, de olyan szörnyetegekhez hasonlítanak miatta, mint az a vérszomjas szörnyeteg. 
-De ha zavar, nem fogok lopni - vontam meg a vállam, majd kis habozás után előhúztam a zsebemből a textil zsebkendőjét, amiben aludtam, és durcásan felé nyújtottam.
-Mostantól.

Megráztam a fejemet a lány felé, de most nem néztem rá. Nem tudtam. Komor, szomorú tekintettel vizslattam az erdő talaját és rekedtes hangon feleltem:
- Afrikában, a szomáliai polgárháborúban harcoltam, de... - újabb fejrázás, - ez nem olyasmi, amit hallani akarsz, hidd el. Ott tettem én is pár olyan dolgot, ami elkísér majd a sírig és amit talán sosem tudok rendezni magamban...
Ijedt elhúzódására igyekeztem meleg mosolyt varázsolni a képemre, de az előzőek függvényében ez még nem nagyon ment. A szavaira viszont megráztam a fejemet:
- Más az, ha azért lopsz, mert rá vagy kényszerítve. Az a létfenntartó ösztön része - feleltem. - Megint más, ha most lopsz, amikor erre már nem kényszerülsz. Ezzel másnak kárt és adott esetben fájdalmat okozol. Mármint itt - mutattam a szívemre. - A bolt tulajdonosa azért vásárolja meg az áruját, hogy aztán eladja másoknak és a kapott haszon él ő, meg a családja. Ha erre nem vagy rákényszerülve, akkor szerinted etikus csak úgy elvenni tőle? - válaszoltam a kérdésre kérdéssel. - A munkamódszereid pedig nem ismertem - tettem hozzá mosolyogva. - Mellesleg nem is Kardfogra gondoltam. Hozzá én is jobban hasonlítok nálad. A Testvériség legtöbb tagja nem szociopata - kuncogtam és elraktam a zsebkendőmet.