Orvosi rendelő

// Lynnek//

Délkörül tértem magamhoz lassan felültem az ágyon. A magamhoz térén könnyedén ment. Egy kézenfekvő megoldás sokat segített. Pontosabban, hogy rátámaszkodtam a karomra. A koffein és a speed is mind részecske lassítok a fájdalomhoz képest.
-Áúú...
Jajdultam fel. A bedagadt karomra néztem.
~Mit nekem szteroid! De ez így gáz... ha ezt a lány meglátja... Bele se merek gondolni... Mindegy azt mondom balkezes vagyok...
A kezemet vizsgálva meglátom Lynn-t is.ó a háttérben homályosan. Felemelve a tekintetemet és ráfókuszáltam a csinos hölgyre. Eszembe jutott mind az amit értem tett. Ahogy a meleg elönti a szívem észre sem veszem, hogy mosoly ül amúgy póker arcomra.
-Köszönök mindent... Főleg ezt a szép kis bicepszet!
A befeszítés egy igen botor ötletnek bizonyult. A fájdalomtól vissza dőltem az ágyra. Kicsit forgolódtam kínomban. Ahogy elviselhető tartalomba ért a fájdalom komolyság ült arcomra és nyitott szemmel néztem magam elé és a tegnap estén agyaltam. Legalább is reméltem ,hogy az tegnap este volt...
~De legalább élek...

//Gregnek//

Fiatal páciensem jó tízórányi alvás után ébredt csak fel. Egy ilyen kiadós pihenés áldásos hatásai jót tesznek a sérült szervezetnek, annak ellenére, hogy miután magához tért, rögtön ki is próbálta, mi az, amit nem szabad, mert fájni fog.
-Rendben van - mondtam végül, miután még egyszer utoljára leellenőriztem az állapotát. - Nem lesz semmi bajod, de a karodat még jó ideig pihentetni kell, tudod, ugye? Ha gond adódna, azonnal értesíts, de nem hinném, hogy bármi baj történhetne, nagyon jól reagáltál a kezelésre.
Köszönetnyilvánítására biccentettem.
-Nagyon szívesen, végül is ezért vagyok itt.
Aztán nem láttam, mit csinált, de jól láthatóan megint valami nem éppen sebgyógyulást elősegítő tevékenységet.
-Tehát pihentetni - emlékeztettem. - Ha készen állsz, akár indulhatsz is haza. A barátaid biztos örülni fognak. Fel is hívom őket. Nagyon aggódtak ám érted, úgyhogy vigyázz magadra a jövőben!
Ahogy a telefonhoz léptem, megkönnyebbült, boldog mosoly ült ki az arcomra, amiért a kezdeti félelmek után mégiscsak szerencsés kimenetelű lett az éjszaka.

// Vége, nagyon köszönöm mindenkinek a játékot! //

Ahogy sikerült összeszednem magam és visszazökkenni az életbe lekászálódtam az ágyról.
-Értem, pihentetni...
Ismételtem hangosan, hogy biztosan fejemben maradjon.
-Igen jobb lesz ha megyek, a smasszer letépi a fejem amiért ilyen kis csekélység miatt kimaradtam éjszakára... Minden jót.
Kicsit előre dőltem és bólintottam is. Kifele menet előkotortam a telefonomat és rendeltem egy taxit amivel haza vitettem magam. Minden nap jócskán volt mi emlékeztessen hogy kezelni kell a karomat.
~Utálom a kígyókat...

// Köszönöm a játékot és az életmentést : ) //

A rendelőbe bejutni Lynn tudta nélkül, hogy elhelyezze meglepetését már túl nehéz küldetésnek bizonyul, tekintve, hogy a gyógyászat császárnője az ölében érkezik ide, vele együtt. Na persze, nem szolgált volna rá a Szellem névre, ha nem ismerne pár trükköt, így mire oda érnek, már barátnőjét is várja egy kis csomag az íróasztalán, ám ezt csak a búcsúcsók elcsattanása után fedezheti fel. Az ajándék természetesen egy könyv, méghozzá Antonio R. Damasio, Descartes Tévedése című művének eredeti, 1994-es első kiadása.

"Boldog karácsonyt szerelmem! "

Az üdvözlőlap szövege kicsit érzelgősebb lett, de ebben a konkrét esetben ez talán megbocsájtható.

//Boldog karácsonyt! //

Reggel egy postás csönget mikulás jelmezben egy magas nézet alapú karácsonyi dobozzal melyen mikulássapkás, díszekkel felaggatott kígyók(boák) kúsznak felfelé. A postás erőltetett vigyorral nyújtja át az ajándékot, kér egy aláírást majd távozik.
A doboz tartalma egy keleti koral kígyó(Ami megmart...) üvegbe ágyazva és Tequilával felöntve. Az eredeti cimká ét van írva GSS-re. Az üdvözlő kártyán pedig ez áll:

A mikulás még egyszer köszöni az életmentést. Kellemes ünnepeket!

~Azt mondják az ember élete lepereg a szeme előtt, mielőtt meghal. Nem kergetem magam abba a hiú ábrándba, hogy akkor az előttem tátongó űr azt jelenti, hogy mégsem közeleg számomra a vég, sokkal valószínűbb, hogy csak romantikus képzelgés az egész, elvégre azok, akik tényleg a halálukon vannak, marha ritkán jönnek vissza mesélni, én már csak tudom...~
A sötétség körbevesz mindent, és áthatol mindenen, nagyjából mint az erő, csak ez nem olyan látványos. Persze cseppet sem bánja, hogy nem pereg le előtte az élete, hisz sok minden akad, amire amúgy sem emlékszik, amire pedig mégis, azt inkább feledné. Vesszen hát a sötétségbe inkább mind az összes! Az utolsó szálig! Ne maradjon semmi....kivéve...Lynn...
~Csodálatos! Halálod előtt sikerült cserbenhagynod még valakit!~
Nem tudja, honnan jött ez az undok hang, de sikerül elhessegetnie, mint valami hatalmas vérszívó legyet, mely körülötte repked, és létének egyetlen célja, hogy őt idegesítse, meg hogy a csontjaiból kiszívja a velőt. A sötétség még mindig körül veszi, de most már mozog, mintha élne. Az alaktalan testek rémisztő táncba kezdenek, és most, hosszú idő óta először tényleg, isten igazából retteg.
~Izgi mi? Felismerted végre, mi ez? Biztosan nem tudhattad, de a lelked végén mindig is sejtetted, hogy előbb utóbb itt kötsz ki újra, és ezúttal itt ragadsz örökre!~
Nem! Megint sikerül megszabadulni az undok bestiától, de ezen túl hasztalan minden próbálkozás. Itt lebeg a semmi közepén, és ezúttal már a külvilág sem létezik a számára. Itt fog megőrülni, már hangokat is hall!
Tam-dam.
Mi ez? Csak nem a szíve dobogását hallja?
~Mikor szoktál rá az optimizmusra? Mások előtt játszhatod a macsót, de én pontosan tudom, milyen hatással van rád a képességed, mennyire megvisel minden egyes utazás. A szíved leállt, amikor félholtan átteleportáltad magad a városon, ráadásul két, nem is, három lelket cipelve, amilyen észlény vagy!~
Tam-dam.
Akkor ez más kell, hogy legyen, valami megfoghatatlan, fényes, és forró! Olyan, jó...? Az árnyak minden esetre eltűntek, és végre láthatja azt, amit nagyon szeretne. Lelki szemei előtt Lynn jelenik meg, ahogy könnyektől áztatott arcába egyszerre visszatér a napfény, és úgy mosolyog rá, mintha ezer év távollét után látná őt viszont, s úgy borul rá, mintha...várjunk csak!
-Huhh?
Ezek nem a lelki szemei, tényleg látja a nőt, és valaki mást is mellette. Elsőre nem tűnik ismerősnek, de mialatt veszett gyorsasággal ül fel, nem is a férfi arca az, ami leginkább foglalkoztatja.
-Mi...
~Életben vagyok! De hát hogyan?~
Szőrös hasához kap, melyen emlékezete szerint akkora luk kéne, hogy tátogjon, melyen átfér a karja, most azonban nemhogy seb, de még heg sincs rajta, sehol!
-Azt a...eltűntek a golyó ütötte nyomok is...ÉLEK!
Határtalan boldogság lesz úrrá rajta, s a következő pillanatban hatalmas cuppanós csókot passzíroz kedvese ajkaira. Már épp ideje volt.
-Ez olyan hihetetlen! Úgy érzem el tudnék repülni a holdig, és vissza! - Kiáltja vidáman, s mosolya úgy ragyog, mintha örökké ott tervezne tündökölni az arcán, pedig csak addig marad, míg tekintete a fiúra nem téved. Őszinte aggodalommal érinti meg megmentője vállát. - Jól érzed magad?
Persze, tisztában van vele, miért olyan lehangolt mindenki, hisz percekkel ezelőtt komoly esély volt rá, hogy elpatkol - és az igazat megvallva még most sem egészen biztos benne, hogy ez nem csak az agya által kreált mennyország arra a kis időre még, amíg legfontosabb szerve kitart - de most a szívébe költözött határtalan boldogság, és kirobbanó energia miatt képtelen rá, hogy át is érezze ezt a fájdalmat. Bármi is legyen az igazság, szorosan magához öleli szépséges angyalát, ki még mindig hihetetlen, hogy képes volt megküzdeni azzal az állattal érte, s mialatt őt próbálja vigasztalni, nem feledkezik meg másik megmentőjéről sem.
-Köszönöm. Az előbb már azt hittem, végem van.
~Mégis van ijesztőbb anyósoméknál. Ezek után feltenni egy egyszerű kérdést már nem is lehet akkora megpróbáltatás...~

Nem sikerült Szellemet feltennem a vizsgálóasztalra, még csak a közelébe sem értünk, mert kezdetleges kötése, szétbomlott, és újra heves vérzésbe kezdett. Nem volt mit tenni, a földön kellett kezdenem vele valamit. És nagy bajban voltam.
Nem voltam sebész, a belső szervek összefoltozása nagyon nem az én asztalom volt. Emellett nem is volt hozzá megfelelő felszerelésem vagy az eljáráshoz kellően steril helyem. Egyszóval semmiképpen nem tudtam volna megműteni, pedig még azzal sem biztos, hogy túlélte volna a sérüléseit, anélkül biztosan meghalt volna.
Ollóval levágtam róla a pólóját, hogy jobban lássam a sebeket. Sajnos hiába varrtam volna őket össze, a belső vérzés ellen mit sem tehettem. A jobb vesekéreg felső része lényegében levált a szervről, a máj jobb lebenyének alsó része hiányzott, a seb majdnem elérte az epehólyagot is, de a legnagyobb jótétemény a vena cava inferior elkerülése volt, amit ha Rozsomák sikeresen átvágott volna, Szellem már elég nagy valószínűséggel halott lett volna. Legsúlyosabban a haránt vastagbél sérült. Cafatokban lógott, és dőlt belőle a vér.
A szervezet egyre gyorsuló pulzálással, de teljesen hangtalanul lökte ki magából az életet adó nedűt. Szellemnek talán már egy perce sem volt hátra. Holtsápadt arca mozdulatlan volt, vérnyomása és pulzusa az egekben. Úsztunk a vérében, amit a teste nem tudott elég gyorsan pótolni.
Könnyeimet nyelve hajoltam fölé, és kezeimet a rajta tátongó lyukakba csúsztatva, ujjaimmal összecsíptem a sebeket, hogy így állítsam el a vérzést, amíg Lex megérkezett. Sajnos a sérülések túl kiterjedtek voltak, nem tudtam rendesen összehúzni őket, ahhoz legalább még tíz ujjra lett volna szükségem.
-Nem lesz semmi baj - zokogtam. - Semmi baj, rendben?... Ne hagyj itt!... Nagyon kérlek még egy kicsit tarts ki!
Folyamatosan beszéltem hozzá, bár tudtam, hogy Szellem nem hallhat engem, nem tudhatja mennyire rettegtem, hogy a pulzálás alábbhagy, hogy ujjaim között túl sok vér folyik el, hogy néznem kell, ahogy meghal a kezeim között.
Csigalassúsággal telt az idő, én pedig már az idegösszeroppanás szélén álltam, ahogy zsibbadó karokkal, görcsölő ujjakkal szorítottam a szerveket, hogy ne engedjem Szellemet meghalni. Fogalmam sem volt mennyi ideje voltunk ott, azt sem hogy még mennyi időre van Lexnek szüksége, hogy ideérjen, vagy Szellemnek, hogy végleg feladja, csak annyit tudtam, hogy szorítanom kellett a sebeket folyamatosan, és lankadatlanul, hogy minden csepp megmenthető vér erőt adjon neki a túléléshez.
Aztán, amitől tartottam bekövetkezett. Az itt-ott szivárgó vér mennyisége csökkenni kezdett, a kezeimen folyó patakok elvékonyodtak. Szellemnek már a szája is fehéredett.
-Ne csináld ezt! - kiáltottam rá jó adag sós vizet csöpögtetve a beleire. - Nem teheted ezt, hallod?... Itt kell... maradnod.
Aztán már csak erőtlenül suttogtam.
-Ne halj meg... könyörgök, ne halj meg! Ne halj meg! Ne halj meg!
Ebben a pillanatban felszakadt az ajtó fényt, melegséget és reményt engedve be hozzánk. Lex állt ott, és én nem voltam biztos benne, hogy nem a képességével tépte fel a bejáratot. Szinte feszült tőle.
-Lex! - sóhajtottam egyszerre hálásan, boldogan és megkönnyebbülve. Már nem lehet semmi baj. Itt van Lex.
És valóban, Fireheart egy pillanatot sem vesztegetve látott munkához. Szellem pillanatok alatt magához tért, és még az én csipp-csupp sérüléseim is begyógyultak a kellemes, cirógató kezelésnek hála. Lex a szokott gyógyító energiájának mintha az ezerszeresét használta volna, mindenesetre, mikor mellém térdelt, és a vállamba kapaszkodott, nem lehettem sokáig a támasza, mivel bőre lényegében izzó parázzsá vált. Nagy megerőltetésének másik jele az orrából szivárgó vér volt.
De Szellem élt, jól volt, és még a viccelődéshez is támadt kedve. Boldogan omlottam a karjaiba és hevesen viszonoztam édes csókját.
-Még egyszer ne ijessz így rám - motyogtam a vállába.
A tompa puffanásra kissé összerezzentem. Megfordulva láttam, ahogy Lex épp emeli fel az öklét a földről. Ilyen rosszul érezné magát? Nagy bűntudattal nyúltam a gézlapokhoz, amiket Szellem sebének fertőtlenítéséhez hoztam (persze most azokat használtam, amik még érintetlenek voltak).
Összehajtottam néhányat, és ha nem ellenkezik, az orrához nyomtam, hogy felfogja a vérzést, miközben másik kezemmel a fejét támasztottam meg a tarkójánál.
-Lex, te csodálatos ember vagy - mosolyogtam rá hálásan. - Sosem tudom neked eléggé megköszönni, amit értünk tettél.

Fireheart a sarkain ül. Az egész világ enyhén forog vele. Szédül. Az orrából folyó vér végigcsöpög az ingén, a skarlát bordóba hajlik, ahogy a szövetek beisszák.
Kezei halottan fekszenek az ölében. Úgy érzi, minden ideg kiégett a karjaiban, mintha forró savval mosták volna keresztül őket. Lepillant az ölében fekvő tagokra.
~Válaszoljatok~
Erőlködésének gyümölcseként az ujjai enyhén megmozdulnak. Mintha egy füstölgő csatatér lenne a távoli ujjbegyei és az agya közt. Úgy érzi, forró üvegtáblák törtek szilánkosra a testében, és a szilánkok még mindig szerteszórva hevernének benne mindenhol.
A képességének és a szemei előtt lejátszódó jelenetre adott érzelmi reakciójának kombinációjából származó éles, szúró, szívroham-szerű fájdalom azonban elmúlt.
A helyébe letaglózott szégyenérzet kerül.
A pár az orra előtt omlik egymás karjaiba. Sean hátraveti a fejét és becsukja a szemeit.
Amióta Amerikába érkezett, viszonylag rövid idő telt el. Ez alatt az idő alatt háromszor meglőtték, többször kihajították ablakokon, megverték, ő vert meg másokat, föld alatti bázisról szabadult ki, egyszer felrobbant, és még embert is ölt.
Ám semmi nem fájt a lelkének úgy, mint az előtte kialakuló jelenet.
Bár szeme csukva van, hallja a cuppanásokat, ahogy az ajkak összeérnek, a súrlódást, ahogy a tenyér és az ujjak simulnak a hajhoz. A suttogó szavakat, amiket intim közelségből súgnak a szerelmesek egymásnak.
~Gregory, te egy nagyon vesztes hülye vagy.~
Ambivalens, kavargó érzések hullámoznak a tudatában. Egyfelől, belül, egy részét melegíti az a tudat, hogy Lynn-nek örömet okozott. Másfelől, hideg fuvallatként susog rajta keresztül az érzés, hogy Lynn nem lehet az övé. Úgy érzi magát, mintha egy lépcsőn vinné fel az útja, és egy lépcsőfok olyan embertelenül magas, hogy nem éri fel a peremét, hiába nyújtózik.
Egy másik, csípősen borzongató áramlat a szégyen. Gregory teljesen, reménytelenül butának érzi magát, amiért hagyta, hogy így elszabaduljanak a kezéből az érzések. Hiszen bár barátként tartják egymást számon, Lynn-nel nem ismerik egymást olyan rég óta. Sean semmit nem tudott a nő kapcsolatáról, arról, hogy zöld a lámpa vagy piros. És mégis, olyan egyszerűen és maga számára is észrevétlenül ugrott a reményekbe, olyan axiomatikusan kezelt valamit, amit nem kellett volna... Erre most jön rá. Most érti meg, hogy egész végig azt remélte...
Abban bízott, hogy lehet valami...
Hiszen olyan jól alakult ez a barátság...
~Mekkora egy utter bloody idiot moron vagy, Gregory! Képes voltál elhinni... Csak azért, mert ő...
Csak azért, mert ő nő, te pedig férfi. És ha barátok lesztek, az már jel arra, hogy...~
Gregory teljesen, tökéletesen idiótának érzi magát.
A metszően hideg érzésbe belekavarodik egy forró fuvallat.
A harag.
~Mégis, hogy teheti ezt velem Lynn? Mégis, hogyhogy nem látta...~
Gregory érzi, hogy az orrából dől a vér.
~Mégis, ki ez az alak? A kezemben volt az élete... Mégis ki ez, hogy jobb, mint egy Sean Gregory Lexinbourgh? Ki ez, hogy jobb legyen, mint az, amit Lynn és én megélünk, mint az az ösztönös kapcsolat, ami az első perctől kettőnk között van?~
Gregory-ba belehasít az érzés, a megrendült csodálkozás, hogy hirtelen ilyen sötéten látja a dolgokat. A csodálkozás, hogy olyan gondolatok kapcsolnak be automatikusan a fejében, amikre eddig sosem gondolt. A csodálkozással párhuzamosan a bűntudat is megjön, de mégsem tudja leállítani a gondolatmenetet, ami kialakulóban van a fejében.
~Nekem hatalmam van. Erős vagyok és intelligens. És a hatalmamat önzetlenül másokra fordítom. Életeket mentek. Ki tudja, milyen lenne, ha a személyiségem máshogy formálná a tüzet és pusztítanék vele! De nem teszem. Abszolút erkölcsi győztes vagyok. Egy dicső lovag. Egy templomos. Engem illet a hölgy.~
Egy férfi kérdez tőle valamit, az a férfi, akit azért mentett meg, hogy elvegye tőle Lynn-t. Nem is hallja meg, mi az.
Sean felháborodása kiterjed az egész világra, amiért ilyen elfuserált szabályok szerint történnek a dolgok. Szemét továbbra is csukva tartja, fejét továbbra is hátraveti. A vér az ajkain csurog le, majd az állán és a nyakán.
Minden erejére szüksége van, hogy visszanyelje a haragját és sima, rezzenéstelen, kifejezéstelen arckifejezés maradjon a felszínen.
Aztán az elmélyülés megtörik. Lynn odahajol Sean-hoz és valami puhát tapaszt az orrára. Sean csukott szemmel is érzi a nő illatát, hűvös, kecses ujjait a tarkóján, másik kezének puha érintését az arcán.
Kinyitja a szemét. Pont belelát a mély, kifejező, sötét szempárba. A nő szemei pirosak, mert kisírta őket. Az érzelmek megindító zuhataga látszik finom, érzéki arcán, Sean pedig véglegesen letaglózva a benne lévő teljes képzavartól, csak pislog.
Egyáltalán nem tudja, most mi következik.
A világ teljesen inkoherens a szemei előtt.
Gregory úgy dönt, a kisebb és objektívebb darabokkal kezdi a szilánkok összegyűjtését.
- El kéne tüntetni a vért.
Sean megmozdul és előre dől, a térdeire támaszkodik, hogy felkeljen. Még egy pillanatig megáll.
- Maga - irányítja mutatóujját a férfira. - Ne adjon vért egy darabig. És megéreztem a vérének az ízét. Egyen minél kevesebb tojást, meg sajtot, nem jó a koleszterinjének. Ja. És ne adjon Lynn-nek se vért, megölné vele. Teljesen más a vércsoportjuk.
Sean csak magában fejezi be a gondolatot.
~ ...Mert Lynn-nek én adhatok vért. 0- vagyok...~
- Nem tudom megkülönböztetni a vércsoportokat így, de Lynn vérében van egy íz, a magáéban ez is megvan és még egy. Tehát maga AB-s, Lynn a kettő közül valamelyik.
Sean úgy érzi, a realitás talajára visszatért, de az érzelmei szinte teljesen kikapcsoltak - csak hideg, csípős szarkazmus marad meg benne, de a nő kedvéért ezt teljesen visszafojtja. Ám a tőle megszokott, cirádás körmondatok és a mosoly is eltűnik. Úgy érzi, olyan szenvtelen most, mint egy robot.
Sean feláll, ám szédül. Ahogy két lábra kerül, megbillen, ahogy megpróbálja eltalálni az egyensúlyt, de hátra is lép, hogy ne segítsenek rajta. Lassan, néhány, apró lépéssel nekihátrál a váró falának, annak támasztva hátát.
- Tényleg el kéne tüntetni a vért - mondja, hogy elterelje a szót az esetleges személyes témákról még idejében. Nem volt kíváncsi a bemutatkozásra, a férfi nevére, nem volt kíváncsi a kínzó részletekre, azt akarta, kíméljék meg mindettől.
~Mégis, hogy nézne ez ki? Nahát, maga xy, Lynn már sokat mesélhetett volna magáról eddig. Én vagyok a Sean, akiről lehet, hogy már mesélt, aki fülig bele van esve a barátnőjébe, és most legszívesebben kihajítaná magát az ablakon, önmagát meg fejbe csapná egy zongorával, amiért minden erejét arra pazarolta, hogy megmentse magát, hogy aztán boldogan egymásnak essenek Lynn-nel és az este végén maga vigye haza a nőt... Pleasure to meet you!~

Az újjászületés egy csodálatos élmény - és állítólag könyvnek sem rossz, bár a mellette guggoló szépség ezidáig nem tudta rávenni, hogy erről személyesen is megbizonyosodjon, de őt ismerve ami késik, nem múlik - a halálnál legalábbis mindenképpen felemelőbb érzés, kár, hogy ez a gondtalanság csak addig tarthat ki, amíg fel nem dereng előtte, hogyan is került ebbe a helyzetbe. Na persze, nem amiatt aggódik, hogy Logan követné ide, ahhoz túl okosnak hiszi őt, Szellemet, hogy hogy itt rejtőzzön - öreg hiba - viszont történt ott valami, ami miatt egyszerre nyugtalanná válik, hiába költözött a szívébe a nap minden sugara valamiért.
-Jól vagy? - Kérdi aggódva Lynn-től - Úgy értem...tudod? - Ki sem meri mondani, mi az amitől tart, mintha ezzel előidézné a bajt. Tudja jó, hogy ez badarság, de ma nincs kedve több kockázathoz.
Egyébként hallotta ám Lynn dorgálását is, de hirtelen nem tudja, mit felelhetne rá. Persze szívem? Ne aggódj? Ugyan már, csak egy karcolás volt? Francért kellett neked pont Rozsomákot meghívni a lakásavatóra? Úgy dönt, megkíméli szegény nőt a humorérzékétől, hisz ma már így is eleget szenvedett, ezért csak szorosabban magához húzza őt, s gyengéden megcirógatja a selymes hajkoronával fedett fejét.
-Majdnem talált, feleli mosolyogva Sean-nak - B-s vagyok. Volt még tovább is, de arra már nem emlékszem.
~"Megéreztem a vérének az ízét"? Te jó ég, ha nem most mentette volna meg az életem, bízisten azon kezdenék gondolkodni, hogy szíven szúrjam egy karóval.~
-A koleszterinem miatt pedig ne aggódj - Teszi hozzá, s alig állja meg, hogy ne nevessen. Micsoda képtelen gondolat, hogy ő természetes halált haljon, már így is jó 10 évvel tovább húzta, mint a legtöbb kollégája. - A nevem amúgy Darien, jobban hangzik mint a "maga".
~Bár nem sokkal...mondjuk még mindig jobb mint a Clarence...hála az égnek, hogy van egy anyám is! Ami meg a véradást illeti, szegény Lynn-ben szerintem most pont elég van a véremből...~
Kezét nyújtaná a fiú felé, de végül meggondolja magát, egyrészt mert szegény srác nem úgy néz ki, mint aki viszonozni tudná a gesztust, de főleg, mert valami oknál fogva arroganciája fényes páncéljáról úgy pattognak le szavai, mint tankról a konfetti. Ezen megsértődhetne, de még mindig ellensúlyozza a dolgot, hogy meggyógyította, sőt(!) feltámasztotta őt ez a gyerek, úgyhogy ha Dr. House-t akar játszani, felőle tegye, ő úgyis csak Adams doki miatt nézi azt a műsort.
-Hogy hívják? - Szegezi inkább Lynn-hez a kérdést, hisz ő úgy tűnik még hallja őt, annak ellenére, hogy csak szellem. - Elnevezem róla az egyik kölykömet.
Felpattan a hideg padlóról, és egy mozdulattal letépi magáról szakadt, és véráztatta pólójának földi maradványait. Úgy érzi szétveti az energia, s mivel a kölyök orrvérzését már szakértő kezek ápolják, ő felpattan a felmosóvödörért, hogy a fiú tanácsának megfelelően eltakarítsa a matériát, ami ha csak rácsöppen valakire, és elkapják, azt tuti bevarrják pár évtizedre. A lelke mélyén érzi, hogy valami nem stimmel, és kicsit furán áll a kezében a felmosórongy, de egyenlőre csak fütyörészve dolgozik, fél szemével azért lopva az angyalra pillantva, ki egyedülálló módon a földön szeretné tartani őt, és nem a másvilágra küldeni, mint a jóság többi szárnyas lovagja.
-Hékás, kié az a James Bond mobil a parkolóban?

Időnként még mindig megjelent egy könnycsepp, hogy gyors iramban végigszánkázzon az arcomon, pedig már földöntúli boldogságban mosolyogtam. Szerintem, csak azért mert már úgy belejöttem a sírásba, hogy nehéz lett volna abbahagyni. Pedig mekkora volt az öröm. Túléltük, Lex is itt van velünk, legszívesebben végigölelgettem volna minden embert a világon - kivéve persze azt az egyet.
A két férfi párbeszédénél csak kapkodtam köztük a fejem, mintha egy pingpong mérkőzést néztem volna. Lex nagyon furcsán viselkedett. Hűvös volt és távolságtartó. És mit hord itt össze a vércsoportokról? Hogy ez most ide? Senkinek nincs szüksége vérátömlesztésre. Persze figyelmes, amiért szólt nekünk erről, de nagyjából annyira volt aktuális, mintha arra hívta volna fel a figyelmünket, hogy forró olajba ne tegyünk fűszerpaprikát, mert keserű lesz.
Szellem igyekezett tartani a vidám hozzáállását, bár láttam rajta, hogy ő is furcsállja Lex komor hangulatát. Olyannyira, hogy mire kettőt pislogtam máris a földet pucoválta. Ez egyébként legalább annyira furcsa volt, mint Lex morcossága.
-Valami baj van? - kérdeztem tőle, miután én is talpra álltam. - Valami mintha nyomasztana. Talán rosszkor hívtalak és megzavartalak valamiben? Ha igen, akkor sajnálom, de ez nagyon fontos volt. Vagy valami más bánt?
Fürkésző pillantással néztem az arcát, hátha az segít őt megértenem, de a válaszát is kíváncsian vártam. Fogalmam sem volt, mi nyomhatja a lelkét, de úgy véltem, most rajtunk a sor, hogy segítsünk neki, nem csupán a barátságunk miatt, hanem hálából is.
-A neve Sean Gregor Lexinbourgh - világosítottam fel Szellemet bujkáló mosollyal, mivel így már lecsúszott arról, hogy egy gyerekét róla nevezze el. - Én csak Lexnek hívom, de becenevek terén majd ti megegyeztek egymás között.
Mindemellett Szellem kérdése nagyon is helyénvaló volt, és bár elintéztem egy ,,Biztos minden rendben van!" - nal, azért én is aggódtam, úgyhogy még ennek kiderítésére is időt kellett szánnom. Szerencsére ott volt az én kis külön szobám, ahol Sebi lábát is megröntgeneztem. Volt ott többek között egy nagyon jó állapotú ultrahang készülék is.
-Mindjárt visszajövök.
Nagyon reméltem, hogy mikor Lex meggyógyított engem, meggyógyított bennem valaki mást is, bár a legjobb persze az lett volna, ha neki egyébként sem esett volna baja. Igaz hasi traumát nem is szenvedtem, úgyhogy erre azért szerencsére bőven volt esély.
A vizsgálatot gyorsan elvégezhettem volna, de abszolút biztosra akartam menni, meg egyébként is olyan jó volt nézni a kis maszatkát a babformájú fekete foltban. Alig tudtam levenni róla a szememet. Máris olyan távolinak tűnt, amikor még rémülten bámultam a két párhuzamos csíkot a pálcikán. Hogy ijedhettem én meg valaha is egy ilyen csodás hírtől? Az a kettős vonal volt a legszebb látvány, amiben valaha is részem lehetett, én meg képes voltam rettegni miatta. De nem baj, most bepótoltam.
Sok-sok perc elmúltával végül csak rávettem magam, hogy búcsút intsek a baba képétől (aki valójában hol volt még attól, hogy babának lehessen nevezni), majd, miután letörölgettem a hasamról a zselét, és kikapcsoltam a gépet, visszasétáltam a többiekhez.
-Semmi rendelleneset nem láttam - jelentettem boldogan. - A kicsi teljesen jól van.
Odaléptem Lexhez, és ha engedi, megszorítottam a kezét.
-Hogy tudnám ezt valaha is meghálálni neked? - kérdeztem tőle. - Lex, te megmentetted az egész családomat, egy életre leköteleztél. És még csak nem is zavar, pedig Darien a megmondhatója, azt nagyon nem szoktam szeretni. De te... csodálatos ember vagy. Nagyon köszönöm, amit tettél! Bármikor bármiben segíthetek, csak egy szavadba kerül, és már repülök is.

Sean a falnak vetett háttal áll, fejét hátrahajtja, és jólesik neki a hűs, festett tégla érintése.
Komolyan rosszul van. Úgy érzi magát, mintha különböző robbanó vegyületeket öntöttek volna a vérébe, amik a teste által felszabadított anyagoktól katalizálódnak.
~Talán a képességem rosszkor kombinálódott a hormonjaimmal, vagy az egész pszichoszomatikus. Úgyis nagyon organikus az adottságom másokéhoz képest. Sokkal kevésbé plasztikus.~
A józan gondolatoktól jobban lesz. A bölcsész elmének tápanyagra, üzemanyagra van szüksége, hogy tanakodjon, számítson, gondolkodjon.
A kognitív funkciók átveszik a főhatalmat az érzelmek, ösztönök és sötét indíttatások egymás kölcsönös kioltása után hátrahagyott, feldúlt elme felett.
Sean ekkor, a másik két ember arckifejezéséből rájön, hogy nem sikerült olyan jól az elméje köré húzott fal, mint azt szerette volna.
Ekkor teljes erejével bekapcsol egy érzés az agyában: Ő angol. Ő elszigetelődhet. Ő nem interferál, ha nem kell. Ő távolságtartóan udvarias lehet.
Ezt örökölte, a vérében van.
- Ó, elnézést, uram, nyilván neveletlen társaságnak mutatkozom - mondja még mindig fejét a falnak vetve, de szemeit a többiek felé fordítva Sean. - Csak nagyon fáradt vagyok. Örülök, hogy jobban van.
Lynn bemutatja őket egymásnak, és bemegy a rendelőbe.
- Az automobil az én tulajdonom. Aston Martin. Ma éjjel jó szolgálatot tett a megbízható, brit gyorsaság.
~Értsd, amire akarod~
Aztán Lynn visszatér. Sean most már nem tudja elkerülni a neki szegezett kérdéseket, hát teljes erejéből belekapaszkodik a neveltetésébe, a szilárdan tartó vasköpenybe, amit talán már sosem tud levetni. Ami egyenesen tartja a hátát. És mereven. Minden körülmények között.
- Biztosíthatlak, my dear Lynn, tökéletesen remekül vagyok, nagyon megható az aggodalmad. Csupán a képességem az, ami nehezen kezelhető, és fáj a fejem. Az utóbbi napokban... Úgy érzem, más lett, mélyebb a képességem, és ilyenkor megfájdul a fejem, elöntenek a hormonok, egyszóval, well, nehezen kezelem egyelőre a növekvő hatalmat, de megbirkózom vele. Köszönöm, érte....tek - javítja még ki magát időben - bármit.
Szerencsére a férfi háttal áll és takarít, ő biztos nem látta meg, hogy Sean idő közben enyhén módosított egy szót. Az nem észrevehető a hangszínből, és Sean nagyon, nagyon reméli, Lynn sem értette meg.
Aztán a nőre néz. Az arcára. A kezére.
Ami a hasán van.
"A kicsi"
...
~Neeeeeeeeee.~
Sean csak pislog kettőt.
~Ebből nekem mára ennyi bőven elég...~
Fireheart becsukja a szemét. Képek jelennek meg előtte: Suhanó fák, az út, ami kanyarog a négy kerék alatt, a motor megbízható búgása, a lemaradó táj, és az autóval egyedüliként lépést tartani képes csillagok... A szabadságvágy, ami nem tűr meg mellette más lelket, a csillagokon kívül.
~Engedjetek ki innen... azonnal...~
Aztán Gregory összeszedi minden akaraterejét, amire szüksége van és halvány mosolyt erőltet az arcára. Legszívesebben elégetné saját magát belülről, de kikényszeríti magából a következő lépést.
- Nem is mesélted a jó hírt - mondja a halvány mosoly kíséretében és igyekszik annyira örömtelinek látszani, amennyire csak tud. Fejét elemeli a faltól és a nő szemébe néz.
A nagy, sötét, kifejező szemekbe.
Gregory érzi azt a viszkető, égető érzést a szíve körül...
~Nem, most nem... Most nem...~
Nem engedi bekapcsolni a képességét, ami mostanában mintha saját életet élne. Életében először nyomja el tudatosan a felfelé törő erőt.
Nem tudja, mi lenne a hatás, ha most szabadon eresztené.

-Iggeeen? - Kérdi a név hallatán, s maga is küszködik egy kikívánkozó mosollyal. - Ez esetben, már meg is tettem, hat évvel a születése előtt, ha jól saccolom. Milyen előrelátó vagyok...
Boldogan tekint párja után, ki eltűnik abban a bizonyos szobában, ahol bizonyítékokat gyűjt arra, hogy ő sem annyira jó kislány azért, mint amennyire az ember gondolná, hanem még sokkal jobb, csak nem mindig szeret a szabályok szerint játszani. Továbbra is fütyörészve takarítja fel a vért, a fiú válaszára pedig csak bólint.
~Automobil? Hány éves ez a srác, nyolcvan?~
-Szép darab, mondjuk én nem vezetek, túl lassú.
A váróban közben elfogy a vér, a rendelőn pedig már végigment egyszer, így a vödröd, és a felmosót a falnak támasztja, s újra a kis szoba felé néz. Megmentője sajnos még mindig nem valami szórakoztató, de mégsem hagyhatja itt magára, ebben az állapotban, legalább is Lynn tuti rosszallná a dolgot, de annyira szeretné látni, ami odabent folyik. Végül úgy határoz, abból nem lehet gond, ha egy pillanatra eltűnik, hogy megleshesse ő is, mit ügyködik odabent a kismama. Rengetegszer látta már az elmúlt időben, de mégis, ahogy ott állt anyagtalanul az egyik falban, egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal. Ennek ellenére nem maradt soká, ha Lex mondjuk elájulna - valószínűtlen, de sosem lehet tudni - és nem kiáltana azonnal Lynn-ért, azt sosem bocsájtaná meg neki. Megsemmisült felsője földi maradványai mellett jelenik meg, s már épp dobná ki azt is egy hatalmas szemeteszsákba, mikor eszébe jut, hogy legalább a dzsekiből ki kéne venni a cuccait. Feltépi a hatalmas zsebet, hisz már úgyis mindegy, annak tartalmát pedig a vizsgáló ágyra szórja. Egy laza mozdulattal összegyűri, és kihajítja a véres holmit, ezután pedig a cuccai közt kezd válogatni. Akad ott két kubai szivar, 9 csomag nikotinos rágó, egy alumínium dobozka, 3 öngyújtó, egy 9mm-es pisztoly, és egy apró piros díszdobozka. Minden mást egyorvosi köpeny zsebébe süllyeszt, ám a dobozkát előbb felnyitja, hogy megbizonyosodjon róla, annak csillogó tartalma még sértetlen, és a helyén van, ezután pedig a nadrágja zsebébe rejti azt. Amennyiben Lex észrevette közben, és még a tekintetük is találkozott, a fiúra mosolyog, mutatóujját pedig vertikálisan tartva a szája elé helyezi, végül pedig még kacsint is egyet.
~Most jut csak eszembe, ez nem szokott ilyen könnyen menni...mármint, nem az, hogy rendet tegyek a zsebeimben, bár az is megér egy misét...de valahogy olyan könnyű eltűnni, és az sem idegesít, hogy nem gyújtottam rá 3 hete, 4 napja, 5 órája, és 26 másodperce...na jó, talán egy kicsit igen, de most megvagyok nélküle.~
Magára kapja a telepakolt orvosi köpenyt, nem törődve vele, hogy mennyire hülyén áll neki a néhány számmal kisebb ruhadarab. Egy darabig még igazgatja, de végül feladja a dolgot, ha nem ad le hirtelen 30 kilót, ez a cucc kényelmetlen lesz, bármit csinál vele. Közben visszatér a köpönyeg gazdája is, szerencsére jó hírekkel, és bár ő ezt eddig is tudta, azért jó tőle is hallani, így megenged magának egy megkönnyebbült sóhajt.
-Ugye nem baj, ha ezt kölcsönveszem? - Kérdi a nőt, s közben azért hozzá lép, és nyom egy apró puszit a homlokára, hisz ezért a hírért ennyi igazán jár. - Nem tudjuk valami rég óta mi sem - feleli Lex-nek, s maga is közelebb sétál a fiúhoz. Hátulról átkarolja kedvese derekát, s hálásan a fiú szemeibe néz, bár ő mással van elfoglalva. - Ahogy a hölgy mondja, ha bármi baj van szólj, és akár szó szerint is repülünk.

Szóval csak kimerült! Amennyire megkönnyebbültem, amiért nem valami komolyabb gondról volt szó, annyira mérgezett tovább a bűntudat, elvégre neki itt sem kellett volna lennie, tölthette volna a szabadidejét, ahogy neki a legjobban megfelelt, erre mi iderángatjuk.
És Lex jött is segíteni, még ha a cél érdekében szinte teljesen kis is kellett facsarnia magát, mint egy citromot.
Végül azért úgy tűnt jobban lett kicsit. Ha neki nem hittem volna el, visszatérő, senki máséval össze nem téveszthető gentlemanlike modora meggyőzött arról, hogy valóban csak fáradt, de egyébként nincs különösebb baj. Mindazonáltal nagyon szerettem volna, ha teljesen átérzi, mennyire hálás voltam, és mekkora jót tett ma.
A lemenő nap fénye halvány rózsaszínes-sárgás színbe vonta a fehér falakat. Ez az árnyalat kifejezetten illett ahhoz a megkönnyebbült boldogsághoz, amiből igyekeztem minél többet beszippantani, miközben kiélveztem azt a békés, nyugalmas csendet, ami végre körülvett minket. Logannel való küzdelmünk után úgy éreztem, erről a csendről operát is lehetne írni, és biztos voltam benne, hogy a nézőseregben egyetlen arc sem volna, amin ne ugyanaz a mosoly játszana, mint az enyémen.
Szellem nagyon mókásan festett a köpenyemben. Feszült rajta, nem térd alá ért, ahogy kellett volna, hanem bőven térd fölé, és jól láthatóan ő is feszengett benne, de sajnos férfi ruházatot nem tartottam a rendelőben.
-Persze, vidd csak nyugodtan - mosolyogtam rá vidáman.
Alig fél órája még azért imádkoztam, hogy mindannyian életben maradjunk, eszembe sem jutott olyan luxus dolgokért rimánkodni, mint egy vidám mosoly, most pedig mégis olyan könnyen ment. Ezen gondolaton felbuzdulva még meg is paskoltam a kidudorodó zsebeket, amik tömve voltak apró keménynek tűnő tárgyakkal.
-Azért óvatosan, nem raktár funkciót töltenek be.
Lex gratulációja után kicsit szégyenlősen sütöttem le a szemem.
-Köszönjük. Ne haragudj, hogy eddig nem mondtam, de ahogy Darien is mondja, mi is csak nemrég tudtuk meg. Még nekünk is nagyon újnak számít a hír. Viszont - folytattam jókedvűbben, és ismét a szemébe néztem -, ha a jövendő Lex bácsinak nincs ellenvetése, nem is keresünk gyerekorvost. Ha meglesz a házunk, úgyis sokszor el kell jönnöd hozzánk, majd te megmutatod a picúrnak, hogy kell igazán jól meggyógyítani valakit.
A lelki szemeim előtt megjelenő kép hatására, amin egy apró kacagó gyerek Lex ölében lovagol, kicsi kezeivel az ő jókora ujjaiba kapaszkodva, miközben mi Szellemmel a kanapén egymáshoz bújva nézzük a kedves játszadozást, a mosolyom még szélesebb lett.
-Lex bácsi nagyon jó barát - biztosítottam a kicsit egyenlőre csak a hasamra emelve a pillantásom. - Te is nagyon fogod szeretni. Még túl apró ahhoz, hogy rúgjon - néztem ismét Lexre -, de ha majd elkezdi, te is érezheted. Még kezet is foghatsz vele, a kilencedik hónapban már olyan nagy, hogy az anyuka hasán keresztül meg lehet fogni a lábát vagy a kezét.
Ahogy körbenéztem a három és fél fős társaságunkon, úgy éreztem, ebben a percben minden tökéletes, mindenki egészséges és boldog. Sajnos, ahogy magunkat ismertem, gyanítottam, hogy hamarosan ismét futhatunk az életünkért, de ezt a percet mindezek ellenére senki sem vehette el tőlem. Ez a perc tényleg tökéletes volt.

A férfi odalép a nőhöz és átkarolja. A lenyugvó nap maradék hatalmát vörös izzásként festi a falakra. Lynn alakja, ami Sean számára gyönyörű, tökéletesen van bevonva a napsugarak által. Arcéle, nyaka, válla, karjai arany színben ragyognak. A szerelmes pár a tökéletes idillben oldódik fel egymás karjában.
~Elég. Ennyi. Ki innen.~
Gregory-ban mindent átfogó bezártságérzet lesz úrrá, minden korábbinál jobban szabadulni akar, menekülni, padlógázzal száguldva valahova nagyon messze szállni. Hosszúakat pislogva próbálja összetartani a logikus gondolkodást a fejében.
~Most már tényleg rosszul vagyok~
Sean-ban egyre nő a nyomás, ahogy egyre kevésbé képes visszatartani a növekvő erőt magában. Úgy rézi, a mellkasa egy túlterhelt kazán, ami robbanni készül.
~Egy túlhevült, élő reaktor. Akármi is a bajom, az érzelmi kompromittáltság valahogy kapcsolatba lépett a képességemmel. Hormonális rendszer? Idegrendszer? Akárhogy is.... El innen...~
Sean lábai megremegnek. Teljes erejéből nyitva tartja a szemét és Lynn-re néz. Igyekszik a figyelem látszatát fenntartani, még annak ellenére is, hogy ezért folyamatosan az egymás karjában ringatózó párost kell néznie, ami legalábbis, úgy érzi, úgy égeti a belsőjét, mintha irányított sugárnyalábokkal lőnének egy kristályvárost, és a falak lassan engednének a túl nagy energiának, amit már nem bír felfogni a szerkezetük.
Egyszóval, Sean fenntartja az enyhén bágyadt, de figyelmes érdeklődés látszatát, ám közben semmit nem hall abból, amit a nő mond. Szeme előtt foltok jelennek meg, elkezd csillagokat látni, majd egyre gyakrabban meg-megremegő lábai elkezdik feladni a szolgálatot.
~Ne.~
A falnak támaszkodva próbálja megfeszíteni a combizmát, de nem megy. Egy kicsit előrecsúsznak a talpai, ő pedig egy fokkal lejjebb csúszik, hátát továbbra is a hűs téglának vetve.
Aztán ez újra megtörténik.
Mígnem végül a földre kerül. A világ forog. A szívében egyre veszélyesebb mértékben fokozódik a momentum.
- Höhh.... uhh.... - csak ennyit tud kinyögni, mint aki hányni készül.
~Jól látom, hogy sötétül a szoba?~
A szemei előtt a Lynn bőrén, a tárgyak kontúrjain, a falakon végigfutó napsugarak nagyon élesek, szemben az egyre sötétülő mélységgel, mintha elmosnák, kiretusálnák előle a világot.
Fireheart úgy érzi, egy örvény szélére sodródott, és nem sokáig tudja visszatartani magát.

-De ha gondolod, később megnézheted az ultrahang képeket - Ajánlja fel, majd gyorsan legyint egyet - Bár, nem sértődök meg, ha nem érdekel, én is csak azután találtam izgalmasnak, hogy a saját gyerkőcöm szerepelt rajta, de úgy valami hihetetlen érzés...
Persze mindig jóleső érzés futja át a testét, mikor ez az istennő hozzáér, most mégis összerezzen egy pillanatra, mikor Lynn megpaskolja a nadrágja zsebét. Igen, a nadrágja, nem is a köpeny zsebei zavarják, ahol a pisztoly bújik meg, amiatt annyira nem izgul, viszont a gyűrű....na arra még nincs felkészülve teljesen, hogy megtalálja. Ha már sikerült olyan bénán összehozni, hogy első csókjuk után ne találkozzanak hónapokig, össze pedig gyakorlatilag úgy jöttek, hogy szerelme rátört zuhanyzás közben, legalább a lánykérés legyen normális.
-Nyugi Rohampocok - vág vissza vigyorogva - majd szerzek neked helyette egy újat, Hugh Laurie aláírásával.
A sráccal valami nagyon nincs rendben, de komolyan, ha ez már Szellemnek is feltűnik, akkor minimum a halálán lehet szegény, és a legrosszabb, hogy nincs a közelben másik gyógyító...kivéve persze a legeslegjobbat, igaz ő nem kézrátétellel operál, inkább az injekcióstűt fogja ujjai közé, mint egy varázspálcát, és úgy veti be bűbájait, hogy véget vessen páciense szenvedéseinek. Ha ilyen látványvilágot nyújtott volna, talán meg is nézi azt a nyolc filmet, bár az igazi akkor is jobb.
-Szívem - szól oldalra, s el is engedi a nőt, hogy jobban hozzá tudjon férni a szépen lassan összecsukló fiúhoz. - Azt hiszem, rosszul van.
~Na ne mond, tényleg?! És ezt abból szűrted le, hogy haladzsázik, vagy hogy mindjárt elájul a szerencsétlen?~
-Hozzak valamit? - Kérdi Lynn-től, de innen már nem szól többet. A rendelőben az asszony a főnök, Szellem pedig követi minden utasítását, legalábbis, ha betegük van. nem szakértő benne, de most nagyon úgy tűnik, hogy betegük van...