Orvosi rendelő

A kérdésére felnevettem, bár magam sem tudtam, miért.
-Hogy félek-e? - csóváltam meg a fejem. - Nagyon is félek. Minden nap minden percében. Voltak már csúnya esetek. Nem egy illető akart már végezni velem az évek során, mert olyasvalakit gyógyítottam meg, akit ő inkább holtan akart látni. Tudja, belerondítottam az ő mesterművébe. De hát mit tehetnék? Orvos vagyok, az a dolgom, hogy ellássam a betegeimet korra, bőrszínre, vallásra, nemre, fajra való tekintet nélkül. Nem teszek különbséget két ember között, mert nem tehetek különbséget. Én erre esküdtem fel.
Elpakoltam az eszközeimet.
-Persze azért nem mindenki ilyen - tettem hozzá. - Nem tudom, ismeri-e például Szellemet. Ő kétszer is megmentette az életemet. Vagy itt van ön - biccentettem felé mosolyogva. - Nem hiszem, hogy rám akarna támadni. Szóval nem kell az összes embertől tartanom. Ahogy elnézem, önnek jelenleg sokkal több minden, esetleg mindenki miatt kell aggódnia.
Összeráncolt homlokkal néztem az oldalára, ahol a sebhelyek élete végéig emlékeztetni fogják szegény nőt valami idióta brutalitására. Nem voltam plasztikai sebész, ezért ebben már nem segíthettem neki, bár nem tűnt olyan nőnek, aki ilyesmire fecsérelné a pénzét.
~A kínzó emlékeit meg egyébként sem tudnám a hegekkel együtt eltüntetni.~

Megértően hallgattam a betegekhez való hozzáállását, hiszen mit is várhatna egy orvostól az emberlánya. Egy jó orvostól! Viszont amit utána mondott nem is kicsit meglepett.
~ Szellem megmentette kétszer is? Hmm. Nem is említette ezt az apróságot! Habár a címet is nehezen akarta kiadni a kezéből! ~
- Áááá! – legyintettem nagyvonalúan. – Már hozzászoktam, hogy mindig a hátam mögé is kell néznem, csak ez most nem volt bekalkulálva és kicsit elbambultam. – mutatok magamra. – És igen! Ismerem Szellemet, tőle kaptam meg a címét is, különben nem is tudtam volna magáról. De most már majd számon tartom. – mosolyogtam rá. – És eszembe sem jutna megtámadni magát! – emelem fel a kezem meglepődve. – Hiszen semmi okom nem lenne rá, sőt végtelenül hálás vagyok a segítségéért és a diszkréciójáért. Nem akarom megsérteni, de még nem is mondta, hogy mennyivel tartozom a soron kívüli ellátásért? – nézek rá kérdőn. – Szívesen honorálom bármibe is kerüljön, mert nem valószínű, hogy ez lesz az utolsó látogatásom és jó, ha valakire mindig számít az ember.

Elmosolyodtam a gondolatra, hogy Szellem az utóbbi időben milyen lelkesen szállítja hozzám a betegeket. Igazi gentleman. Örültem neki, mert így annál több mutáns tudhatta, hova kell mennie, ha megsérül.
Lezser szavait az őt érő támadásokról ámulva hallgatom. Micsoda lélekjelenlét, micsoda bátorság! Született harcos, fogadok, hogy a jég hátán is megél. Úgy néztem rá, mint a középiskolában szoktak a nagymenőkre. Kifejezetten irigylésreméltónak találtam a hozzáállását.
A pénz említésére rajtam volt a meglepődés sora. Még soha senki nem ajánlott fel pénzt a szolgálataimért, ennek pedig az volt a fő oka, hogy soha nem is kértem. Az emberek bronchitiséből és hasmenéséből éltem, nem a mutánsok életmentéséből.
-Ne vicceljen, nem tartozik semmivel - ráztam a fejem határozottan. - Az ilyen esetek abszolút bérmentesek, örülök, ha segíthettem. Tudom, hogy sokuknak nincs hova fordulniuk segítségért, mert az kockázatos lenne, és nem szeretném, ha csak emiatt halnának meg többen is, esetleg szenvednének maradandó károsodást. Szóval tegye csak el a pénzét, biztos vagyok benne, hogy tud az jobb helyre is menni.
Felálltam a székemből és búcsúzóul kinyújtottam felé a kezemet.
-Vigyázzon magára. És - jutott eszembe hirtelen -, ha találkozna Szellemmel, megmondaná neki, hogy várom a rendelőmben varratszedésre? Volt egy csúnya sebe, és most már be kellett, hogy forrjon. Nagyon hálás volnék ezért a szívességért.

//Köszi a játékot! Jobbulást //

- Hát jó! – mondom meglepődve, hogy teljesen ingyen dolgozik. – Akkor csak azt tudom felajánlani, hogy bármikor szívesen segítek, ha szüksége lesz rá.
~ De bár ne legyen! Az már régen rossz, ha az én segítségem kell neki! ~
- Szellemnek seb? – ráncolom a homlokom, de nem emlékszem, hogy láttam volna rajta valamilyen sérülést. - - Nem mutogatta, de persze szívesen tolmácsolom a kérését és, ha látom ide küldöm magához. – mosolygok a doktornőre. – Az előbb mondta, hogy Szellem már megmentette egyszer-kétszer. Ne érezze lekötelezettnek magát, ha már őt is összestoppolta párszor. – szorítom meg előre nyújtott kezét. – A maga segítsége nekünk minden másnál fontosabb, hiszen az életünket menti meg. És én is még egyszer köszönöm.
Azzal lassan kisétálok a rendelőből, majd óvatosan körülnézek, amit még egy párszor megismétlek, mielőtt búvóhelyemre veszem az irányt. Most igazán nem szeretnék bármibe belekeveredni, vagy bárkibe belebotlani.

//Játék vége – köszönöm szépen  //

-Tudod, nem mond hülyeséget - zendül fel szellem hangja, mikor Sheena már az út túloldalán van, hisz nála nagyjából ez a hallótávolság. - Arra esküdtél fel, hogy mindenkin segítesz, nem pedig, hogy veszélybe sodrod magad közben.
Halkan beszélt, részben mert nem akarta, hogy odakint meghallja a többi beteg, de főleg, mert nem szerette volna frászt hozni a doktornőre. Ez volt az oka, annak is, hogy lassan jelent csak meg, és ezzel elmaradt a szélvihar, melyet Ratna szállításakor okozott itt. Kezében egy hatalmas csokor Vörös rózsát tart, melynek szára egy gyönyörű antik vázában pihen. Hogy miként jutott hozzá, arról talán jobb nem értekezni hosszan.
-Múltkor feltűnt, hogy olyan...kórházias a berendezés, és gondoltam ez feldobná. - Magyarázza, miközben átnyújtja az ajándékot. - Egyébként tele van a csaj, szóval legközelebb nyugodtan állíts ki neki egy kövér számlát.
Hogy mit keres ő most itt? Csak biztosra akart menni, hogy Sheena nem buktatja le őt, szó sincs arról, hogy látni akarta, a virág meg csak figyelemelterelés. Igen, pontosan erről van szó...Nem azért álldogál itt láthatatlanul fél órája, mert olyan jó nézn....
~Le fogom váltani a mesélőmet. Kezd az őrületbe kergetni amit összehord.~

Szellem megjelenését semmi nem jelezte előre, és meg is lepett hirtelen megjelenése, mégis mikor felhangzott a jól ismert mély, duruzsoló hangja, azonnal végigfutott a hátamon a kellemes borzongás, és azonnal széles mosolyra húzódott a szám.
És a rózsák! Szinte éreztem, ahogy elolvadok. Igazán nekem hozta, igazán hozzám jött. A csokrot a vázával együtt az asztalomra tettem. Ki hitte volna, hogy ilyen jó az ízlése, amellett, hogy ennyire ért a romantikához? Mélyet szippantottam a virágok édes illatából, majd letéptem az egyik rózsafejet és a fülem mögé tűztem.
-Ez nagyon szép - fordultam vissza Darienhez, miközben elindultam felé. - Köszönöm!
A következő pillanatban már át is karoltam a nyakát, és szenvedélyesen megcsókoltam. Egyenlőre nem akartam mást az élettől, mint így maradni ebben az ölelésben, és a rózsa után az ő illatát beszívni.
-Pénzt pedig akkor sem kérnék egy súlyos sérülttől, ha naponta nyerné meg a lottót. Ne ajánlgass ilyen tisztességtelen üzletet - fenyegettem meg játékosan az ujjammal. Aztán mégis inkább végigsimítottam izmos karján. - Rendes tőled, hogy beugrottál ,,varratszedésre". Így most van egy kis időnk. Illetve... csak ha nem akarsz megint itt hagyni.

A nő mosolya ragályos, a tünetek pedig azonnal megjelennek a férfi arcán, pedig általában immúnis szokott lenni az ilyen levegőben terjedő boldogságvírusra. Maga is meglepődik azon, mennyire természetesen jön az ölelés, és a hosszú csók, a csillogó szemű barátnőjétől.
-Igazán nincs mit - feleli, mikor végre levegőhöz jut, még mindig szorosan ölelve őt - valahogy jóvá kellett tennem, hogy tegnap úgy eltűntem.
~Ráadásul úgyis pont a boltban voltam, és nem ciki, ha néha több virágot veszek ott, mint fegyvert.~
Még szorosabban bújik a nőhöz, hogy az ne láthassa az arcára telepedő aggódó grimaszt, ami a tisztességtelen üzletek említésének hallatán bújt elő. Olybá tűnik, hogy a lány társaságában nem elég jó színész ahhoz, hogy elfedje ezeket az önkéntelen reakciókat.
-Na igen - jegyzi meg, enyhe gúnnyal a hangjában - majd próbálok nem elpirulni, amikor legközelebb találkozunk, és megemlíti a dolgot, mert ahogy ismerem, tuti meg fogja... Amúgy, biztos nincs több beteged?
Persze látta, hogy nincs, hisz az itt töltött idő alatt bőven volt alkalma körülnézni a váróban is.
-Mit szólnál, ha elugranánk valahova? Úgyis ideje lenne, hogy lásd, milyen az amikor velem utazol...

A férfi ajánlatára felragyogott az arcom, még én is éreztem. Mintha Superman vagy Aladdin hívott volna egy repülőútra. Persze azért nem felejtettem el az ígéretét, hogy egyszer majd azt is megengedi, hogy együtt is dolgozzunk, reméltem hát, hogy esetleg ez a téma is fel fog bukkanni.
Nem akartam hálátlan vagy sürgető lenni, hiszen igazán szerencsésnek éreztem magam, Darien egyfolytában kényeztetett, mégis beváltatlan ígérete fényében egyfolytában valami súlyos titok terhét éreztem körülötte. Munkájáról csak ködös, minden konkrétumot nélkülöző mondatot mondott, és kész. Csak azt nem tudtam, hogy vajon szándékosan rejti el ezeket az információkat, vagy egyszerűen nem tartja olyan fontosnak.
Mindazonáltal nem tettem szóvá ezeket az aggályaimat, csak elővettem egy táblát (,,Házhoz kellett mennem. Kérem, jöjjenek vissza holnap! Megértésüket köszönöm!").
-Még sosem éltem vissza ezzel - vallottam be Dariennek. - Látod, megjelensz itt nálam, és máris bűnre csábítasz!
Gyorsan kulcsra zártam a váró, majd a rendelő ajtaját is, aztán visszasétáltam Darien elé. Izgatott voltam a számomra ismeretlen utazási módtól, de nem féltem. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, amit az ember a hullámvasút előtt érez.
-Milyen lesz? - kérdeztem, ahogy közelebb húzódtam hozzá.

Lynn úgy néz rá, mintha valami Disney herceg lenne, és ez egyszerre esik jól neki, és kelt benne bűntudatot. A sors egy rohadék tud lenni, ha tudná nő, mivé lett képessége által, biztosan megutálná őt, azonban a képessége nélkül csak egy gazdag szemétláda lenne valahol Kaliforniában. Vagy a fene tudja...
-Nem-e? - Kérdi halkan duruzsolva a nő fülébe, miközben hátulról öleli őt át. - Furcsa, pedig elsőre olyan rossz kislánynak tűntél.
Bár újabban már az is elég lenne, ha csak egy ujjával ér hozzá, ő mégis inkább átöleli Lynn egész testét, biztos ami biztos.
-Nem fogok hazudni - suttogja a a fülébe - eddig mindenki naaagyon élvezte, és soha senki nem kapott tőle hányingert, főleg én nem. Kapaszkodj...
Szép lassan tűnnek el, hisz most nem sietnek sehová. A szobor megvárja őket, legalábbis a múltkor még nem jelentett gondot neki, hogy a helyén maradjon.

//Folytatás: Liberty Island //

Egyedül ücsörögtem a magánrendelő várójában. Ugyan már pár napja terveztem, hogy felkeresek egy dokit, mégis jobb lenne, ha látná valaki a karomat borító sebeket, és olyan látná el, aki ért is hozzá. Végül kénytelen voltam megtenni ezt a lépést, mivel tartottam tőle elfertőződik. Ki tudja mivel látta el Szellem a sebet és nem mellesleg fájdalmaim is voltak már. Szóval elég rendesen beijedtem ahhoz, hogy eljöjjek.
A doktornőre egész véletlenül találtam rá. Méghozzá annak a lakásnak a szobájában találtam meg a névjegyét, ahol Szellem fogva tartott és ahonnan végül elengedett. Szóval többek közt arra is kíváncsi lettem volna, hogy mindez a véletlen műve avagy a nőnek van bármi köze Szellemhez. Netán a bűntársa vagy ő maga látott el amíg én eszméletlen voltam. Reméltem, hogy ezekre is választ kaphatok.
Kezdtem magam feszülten érezni várakozás közben, és mintha a sebek sem fájnának már annyira. akaratlanul is elkezdtem az egyik sebet piszkálni, kapargatni egész addig , míg vérezni nem kezdett az. Mi a…? Talán mégis jobb lenne, ha elmennék innen. Újra felidéződtek bennem az az éjszaka eseményei és érezni véltem a fahéjas gyertya illatát. Újabb sebet kezdtem kapargatni… Már azon voltam, hogy elhúzok innen, amikor kinyílt az egyik ajtó…

Sosem volt asszisztensem, hogy minél kevesebb probléma legyen a mutánsok titokban történő ellátásával. Ezért aztán, mikor először megláttam az aznapi legsúlyosabb esetemet, a saját szememmel láthattam még a váró padlóján is, hogy tényleg súlyos esetről van szó. Sz sem volt kérdés, hogy mutáns, hiszen a sebeivel, amik miatt nyilván jött, más esetben inkább kórházba kellett volna mennie.
Nem is érdekelt hát, hogy ki következik soron, azonnal őt szólítottam meg:
-Jöjjön gyorsan be!
Mikor már a vizsgálóasztalon ült, és megmutatta nekem a sebeit közelebbről elszörnyedve emeltem rá a tekintetemet. Nem nagyon szerettem nem releváns és indiszkrét kérdéseket feltenni, nem kizárólag az etika miatt, hanem, mert minél kevesebbet tudtam a betegeimről, annál könnyebb volt elfogulatlanul kezelnem őket. De ezek a sebek nem a szokásos támadásos sérüléseknek tűntek, hanem...
-Magát megkínozták?!
A lábai és a csuklója egyértelműen mutatta, hogy lekötözték. A bőrt annyira nem sértette fel, inkább kisebb zúzódásokat láttam, úgyhogy feltételeztem, hogy nem kötéllel, inkább fémláncokkal vagy bilinccsel. A vágások túl hosszúak és mélyek voltak, hogy gyors suhintásokra gondolhattam volna, ráadásul nyomokban viaszcseppeket láthattam a nyilván házilag összefércelt sebekben. Ezeket lassan ejtették, hogy minél jobban fájjon. Micsoda szörnyeteg lehetett képes ilyesmit tenni?
Jókora adag érzéstelenítő után nekiláttam szétszedni a kötéseket, kitisztítani a sebeket, újra varrni, végül bekötözni őket. A sebek kezdődő regenerálódásának nyomaiból látszott, hogy bár nem történhetett pár napnál régebben régebben, az ismeretlen nő, az utóbbi időben iszonyatos fájdalmakat élhetett át.
Mikor mindennel kész voltam, vért vettem tőle, hogy az esetleges fertőzéseket egy vérvizsgálattal kizárhassam, de azért a biztonság kedvéért, a szokásos vérvétel utáni csoki és pohár víz után, egy receptet is adtam neki.
-Ez egy antibiotikum - magyaráztam neki. A nagy dózisú érzéstelenítőtől kicsit még kábának tűnt, de úgy láttam, hogy azért tud figyelni. - Naponta egyet vegyen be belőle egy héten át. Ha minden jól megy, mikor elfogy a gyógyszer, kiszedem a varratokat, ha viszont bármi panasza lenne, várom vissza. Addig is - mondtam és előszedtem a szekrényből gézlapokat és tekercset, meg egy üveg fertőtlenítőszert -, önnek kell két naponta átkötözni és fertőtleníteni a sebeit. Víz ne érje őket! Rendben?
Aggódva néztem rá, nem tudtam, biztonságban elengedhetem-e, vagy aki ezt tette vele, még mindig veszélyt jelent rá.
-Van, akihez fordulhat segítségért?

Kissé vonakodva bár de beléptem a rendelőbe. Nem hiszem, hogy van ember aki szívesen teszi be hasonló helyekre a lábát, ha mégis, akkor annak másféle orvosi ellátásra van szüksége. Nem kimondottan szerettem már gyerekkoromban sem azt a jellegzetes szagot, mely körüllengte a helyiséget. Ódzkodva ültem fel a vizsgálóasztalra és mutattam meg a dokinőnek sebeimet, melyeket láthatóan aggodalmasan szemlélt végig. Én pedig mindeközben heves láblógatásba kezdtem, no meg megpróbáltam elvonatkoztatni attól, ami eztán következik.
Kérdését hallva egy pillanatnyi időre ledermedtem, lábaim is mozdulatlanságba merevedtek. Hezitáltam, hogy válaszoljak-e egyáltalán az egyértelmű kérdésre. Hiszen ő is tudja, én is tudom. Ő csak a részleteket nem tudja.
- Tudja mit? Csak adjon valami erős fájdalomcsillapítót és már itt sem vagyok – szólaltam meg miután végre magtaláltam a hangomat. Persze ekkor már lassan de biztosan kezdett hatni a szer, mely teljesen eltompított. Persze ennek hatására nem egészen kellett érzékelnem, ahogy a tűt újra és újra belém böki. Elég volt azt látni…
Egész gyorsan végzett a doki, aminek csak örülni tudtam. Reméltem, hogy mihamarabb elhagyhatom a helyet. Átvettem a receptet és próbáltam memorizálni a hallottakat. Két naponta átkötözni! Bogyóból napi egy. Bólogattam a nőnek, aztán utolsó kérdésére megállt mozdulatom a bólogatásban.
- Asszem a kötözéssel egyedül is boldogulok. Meg a bogyókkal is… Nem hiszem, hogy segítségre lenne szükségem – keltem volna fel a vizsgálóasztalról, de egy csöppet megszédültem, így még maradtam egy pillanatig. Egy egész hosszú pillanatig.

A nő láthatóan nem szívesen maradt volna tovább, mint amennyit feltétlenül muszáj volt, még a kérdésemre sem akart válaszolni. Nem tudtam, hogy a felém érzett bizalmatlansága miatt, vagy mert túlságosan fél. Nem mertem volna megesküdni arra sem, hogy, amikor megérkeznek a vérvizsgálat eredményei, egyáltalán eljön értük. Ez persze az ő döntése volt, amit tiszteletben kellett tartanom, de inkább csak még tovább fokozta az aggodalmamat.
Miután utolsó kérdésemet, ahogy kell félreértette, kihasználva, hogy hiába igyekezne máris távozni, még nincs hozzá elég ereje, kicsit pontosítottam:
-Nem úgy értettem a segítséget. Úgy értem, ha az, aki ezt tette magával még mindig... szóval, ha még kell attól tartania, hogy... esetleg még meg akarja találni önt.
Megköszörültem a torkomat. Féltem, hogy esetleg túl sokat faggatom, de az utóbbi időben történtek után fokozottan érzékeny voltam arra, hogy egyes emberek milyen elvetemültek tudnak lenni. Aki pedig őt megkínozta nyilvánvalóan az volt. Összevagdosni szegény lányt, aztán forró viaszt önteni a sebébe! Ráadásul valami perverz megfontolásból szinte biztos voltam benne, hogy a kínzáshoz illatosított gyertyát használt, mert még a az elgyötört sérülések jellegzetes szagán át is éreztem a fahéjas illatosító illatát, ahogy eltávolítottam a maradék viaszdarabokat.
Fahéjas illatosított gyertya! Még az ilyen kedves, romantikus dolgokat is képesek ilyen undorító dolgokra fordítani. Megsajdult a szívem a gondolatra, hogy még én javasoltam Szellemnek, hogy azzal készüljön fel a másik nővel való randevújára.
A következő másodpercben viszont a rádöbbenés olyan szintű indulatot lobbantott bennem, hogy szinte csengett bele a fülem.
-Na nem! - kiáltottam fel megfeledkezve betegem állapotáról. - Ilyen nincs! Ugye nem azt akarja nekem mondani, hogy ezt Darien tette magával?!

Egyáltalán nem értettem félre a kérdését. Teljes egészében tisztában voltam avval, hogy mire értette. Nekem nem akaródzott válaszolnom a feltett kérdésre. De láthatóan ez őt egy cseppet sem érdekelte és tovább faggatózott. Valami oknál fogva beadtam a derekam és megszólaltam. Talán mert tisztában voltam vele, hogy itt bármi elhangzik, azt nem adhatja tovább.
- Úgy érti az illető még életben van-e? Még egész biztosan igen. De nem kell aggódni a miattam. Képes vagyok megvédeni magam, bár ez itt nem úgy mutatja mi? – nevettem fel keserűen – És ne aggódjon, az illető már nem akarja a halálomat - egyelőre - Sokkalta inkább valami mást – fintorodtam el az emlékektől – Magát ugye köti az orvosi titoktartás? – kérdeztem meg bebiztosítva magam kissé, elvégre nem szerettem volna, ha netán mégis kifecsegne bármit. Talán nekem is könnyebb lenne, ha beszélhetnék.
Nagyot pislantva néztem a nőre, ahogy felkiáltott. Talán mégsem kéne pont neki elmondanom bármit is… Ki az a Darien?
- Én nem mondtam semmi ilyesmit. Azt sem tudom miről beszél – néztem rá zavarodottan, de most már tényleg válaszokat várva.

A nő magabiztosnak tűnt az önvédelemről illetően. Bár, igaza volt abban, hogy a sebei azért tiltakoztak volna ezellen a kijelentése ellen, de én úgy véltem, hogy végül is sikerült megmenekülnie, vagyis a legfontosabbat elérnie.
Az orvosi titoktartásra vonatkozó kötelezettségeimre feltett kérdésére bólintottam. Biztosítottam róla, hogy, ami itt elhangzik, arról másnak nem beszélhetek, úgyhogy bármit elmondhat nekem.
Aztán, mikor még számomra is váratlan kirohanásom alkalmával megneveztem az elkövetőt, mintha mégis egy kicsit visszahúzódott volna a kagylójába. Védekező magatartásából azt láttam, hogy kissé megijeszthettem, de tudnom kellett. Mindazonáltal nagy levegőt vettem, és próbáltam megőrizni a higgadtságomat.
-Aki ezt művelte - futottam neki újból jóval nyugodtabb hangon -, Darien volt? Vagy Szellem, ha esetleg így ismeri őt. Tényleg ő... képes volt erre?
Feszült figyelemmel vártam a válaszára, miközben a légzésem és a szívverésem is egyre szaporább lett. Pedig elég biztos voltam benne, hogy ő volt az. Mondjuk 99%-ig. De mindazért, amit eddig hittem róla, reménykedtem abban az 1%-ban. Ugyanis a világítótoronyból írt üzenetemben arra kértem, hogy találkozzunk, de csupán azért, mert nem túl szépen váltunk el, és a folyton akadékoskodó lelkiismeretem miatt, ha nem is változtatott volna semmin, meg akartam adni neki az esélyt arra, hogy mégis védekezzen, ha akar. Ha viszont ez a nő most igennel válaszol, akkor ez a látogatás egészen más természetű lesz.

Ugyan a nő biztosított a felől, hogy minden ami itt elhangzik kettőnk közt marad, kezdtem úgy érezni, hogy egyikünk sem járna jól, ha én most kinyitnám a szám. Főleg miután elhangzott a számomra is ismert név. Szóval Darien... Összeszűkült szemmel néztem a dokira. Honnan ismerheti? Mégis mi köze lehet neki ehhez egyáltalán? Már csak ezért sem mondhatom el neki, hogy ki tette, hiszen jól láthatóan ismeri Szellemet, méghozzá meg mernék esküdni, hogy közelről. Vagy talán épp ezért kéne figyelmeztetnem, hogy jobban teszi, ha vigyáz vele? De vajon mennyire bízhatom meg benne? Kezdett zűrzavar és káosz lenni a fejemben és erre még rájött az érzéstelenítő tompító hatása, melytől úgy éreztem nem vagyok képes tisztán gondolkodni.
- Honnan ismeri őt? - szólaltam meg végül hideg gyűlölettel telt hangon - Egyáltalán mit tud maga róla? - puhatolóztam tovább. Tisztában voltam vele, ha bármit is elmondok neki nem lesz képes figyelmen kívül hagyni mindazt, amit ma megtud tőlem. Viszont, ha Szellem számára fontos ez a nő, akkor megkezdhetem törleszteni számára oly édes bosszúmat...

Örömtelen hangon nevettem fel, bár legszívesebben elbőgtem volna magam. Ha nem is adott nyílt választ, immár biztosra vehettem, hogy nem kaptam meg azt az 1%-ot, amire úgy vágytam. Ő tette ezt vele. Nem csupán gyilkolja az embereket, de meg is kínozza őket. Hogy ismerhettem ennyire félre?
-Hogy honnan ismerem? - ismételtem meg a kérdést, és immár remegett a hangom, mert legszívesebben üvöltve ócsároltam volna közös ismerősünket. - Honnan ismerem Szellemet? Aki átvert, elhitette velem, hogy a világ legrendesebb embere, és akiről véletlenül tudtam meg, hogy mennyi ember vére tapad a kezéhez, most meg azt, hogy még a kínzástól sem retten vissza? Bár ne így lenne, de megmentette az életemet. És nem is olyan régen... mindegy. Az már mindegy. Nyilván csak játszott velem. Pedig azt hittem, hogy... neki én... - kimondani sem tudtam. Megráztam inkább a fejem. - Hagyjuk. Igyekszem elfelejteni. Csak hát nem olyan könnyű.
Ha feszített is a düh, nem volt olyan könnyű kimondanom ezeket a szavakat, hiszen nem volt még 24 órája, hogy úgy öleltük egymást, mintha soha nem akarnánk elengedni egymást. De már nem voltam olyan biztos benne, hogy tényleg azt érezte, amit mutatott.

Talán bűntudatot kellett volna éreznem, hogy ezt a nőt használom fel célom elérése érdekében. De bármire képes lettem volna, hogy megbosszuljam mindazt amit tett velem Szellem. Talán ennek ellenére sajnálnom kellett volna a dokit és nem rátetézni a dolgokra, de egyszerűen nagyobb volt bennem a bosszúvágy, mint a sajnálat irányába. És bár részben megesett rajta a szívem, ahogy remegő hangon mesélte, hogyan bánt el vele Szellem, nem engedhettem, hogy elérzékenyüljek, hiszen Szellem sem tette velem kapcsolatban.
Lepattantam a vizsgálóasztalról, bár belesajdult a lábam is, de nem bántam. Közelebb léptem a nőhöz, majd arcának élén végigsimítottam. Nincs is rosszabb - illetve számomra épp, hogy jó - mint egy szerelmes, vágyakozó nő, aki megtudja, hogy a hős lovag, igazából nem is olyan, mint amilyennek azt elképzelte.
- Ugyan már kedves. Semmi oka a bánatra. Inkább örüljön, hogy ez még időben kiderült. Egy velejéig romlott, hidegvérű gyilkos ő! - szembesítettem az igazsággal, hangosan kimondva szavaim, hadd ízlelgesse azokat.

,,...Velejéig romlott..." ,,...hidegvérű gyilkos..." A szavak szinte robbantak a fejemben, ahogy újra és újra elhangzottak. Nem tudtam elhallgattatni az alattomos visszhangot. Egészen más volt most, hogy valaki más szájából hangzott el, mert valahol még mindig kétségbeesetten kapaszkodtam abba az 1%-ba, pedig már így is nagy iramban halványodott. És most még nagyobb sebességre kapcsolt.
És ez a nő, aki olyan kedvesen támogató volt velem, pedig nem is ismert, szintén annyi szenvedésen mehetett végig miatta. Tele volt komoly sérülésekkel, biztos érezte még a bódító vegyületeket munkálni magában, mégis, ha szégyelltem is, éreztem, ahogy egyre gyengülök.
Muszáj volt leülnöm, és nagy szerencse volt, hogy a székem épp ott volt, mert nem kerestem, mielőtt behajlítottam a térdeimet. Amíg csak magamnak mondogattam ezeket a vádakat, még volt egy kis esélye annak, hogy talán tévedtem. Így azonban már nem lehetett kétségem afelől, hogy innen már nincs visszaút.
-Értem - mondtam egy nagy sóhaj kíséretében. - Köszönöm, hogy elmondta ezt nekem. És, hogy ilyen megértő. Sajnálom, hogy ennyire kiborultam. De esetleg... esetleg van még valami, amit tudnom kéne?
~Ne legyen! Istenem, ne legyen!~
Még egy utolsó könyörgő pillantást vetettem rá, hátha elneveti magát, hogy ugyanmár, nehogy már egy egyszerű viccet se ismerjek fel.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy győzedelmeskedjen felettem a lelkiismeretem, hiszen bármi lehetséges eszközzel ártani akartam Szellemnek és mi is lenne ez, ha nem egy első lehetőség arra, hogy bevigyem a kezdő döfést. Nem tudhattam mennyire fogja megviselni a férfit mindez, ha egyáltalán a tudomására jut, de ezt még csak amolyan ízelítőnek szántam, bárhogy is legyen.
Végignéztem a nőn, ahogy magába zuhant, bár még szívesen tetéztem volna a dolgot, lett volna mivel, de megesett a nőn a szívem. Megráztam a fejem.
- Nincs más. Amennyire csak tudja kerülje el azt az embert, már ha lehet rá ezt a szót használni - húztam el a szám, majd elvettem a receptet - Köszönöm - suttogtam keserűen, majd lassú léptekkel elhagytam a rendelőt - Sajnálom - suttogtam magam elé, de ezt már ő nem hallhatta. És bár szántam a nőt, nem éreztem volna őszintének, ha maradok vigasztalni.

//Köszönöm a játékot//

A betegem szavai Szellemről, ahogy még az emberi jelzőre sem tartotta méltónak tompa fájdalmat okoztak csupán. Már értettem, mire akart figyelmeztetni, és nagyon is hálás voltam ezért neki. Az az őszinteség volt, amire Szellemtől hiába vártam. De most megtudhattam mindent, hiába akarta eltitkolni előlem.
Igen, igazat kellett adnom a páciensemnek, aki láthatóan már indulni készült. Nem tűnt bölcs döntésnek újra beengedni Szellemet az életembe. Nem érdemelte, és magamnak is csak rosszat tennék vele.
Udvarias köszönetnyilvánítására, amivel elvette a receptjét biccentettem.
-Nagyon szívesen. Vigyázzon magára!
Miután becsukódott mögötte az ajtó, zaklatottan túrtam bele a hajamba, és abban reménykedtem, hogy lesz elég erőm, visszafogni dühödt vágyamat, hogy mégis felkeressem Szellemet.

//Én is köszönöm//

Rosszallóan rázza meg fejét, saját sötét kis világában.
~Pedig mondtam neki, hogy ne vakarja, mert elfertőződik...vagy csak akartam? Nem mintha sűrűn hallgatna rám, vagy a józan eszére. Fogadjunk, még Kara lenne felháborodva, ha ezek után rágyújtanám a lakását álmában.~
Nehéz szívvel lebeg Lynn elé. Szokatlan ez az érzés, hogy egy szomorú arc látványa ennyire le tudja hangolni őt is. Anyagtalan kezével a nő arca felé nyúl, de aztán fel úton meggondolja magát, és ujjai ökölbe szorulnak.
~Ez nem ér, ahogy most néz rám...vagyis felém...át rajtam...mindegy, szóval ahogy néz, kedvem lenne feladni magam...~
Rájön, hogy ez így nem megy, és inkább tova száll. Érdekes, kedve lenne hazáig követni a firkászt, és betörni a fejét egy téglával, de valami vissza tartja, és ezúttal már egész más, mint ami miatt pár napja meghagyta a nő életét.
~Hogy tud az ember világképe így kifordulni pár nap alatt...~
A mutáns képességekben az a legjobb, ha az ember kreatívan használja őket. Szellem például néhány éve rádöbbent, hogy ingyen tud ejtőernyős ugrani, és még hajtogatni sem kell azt a vackot, így most is eme hobbijához fordult, valahol a tenger fölött. A következő pár órában így üti el az időt, és nem is bánja, hogy Lynn még sokáig rendel, amilyen kis munkamániás, legalább van ideje gondolkodni azon, hogy magyarázzon ki 240 gyilkosságot valakinek, aki szerint egy is túl sok.

Miután az utolsó beteg is meggyógyult diplomás angyalának keze által, megjelenik végre, felkészülve a legrosszabbra. Tekintettel arra, hogy hol vannak, a legrosszabb sokféle dolog képében csapódhat a fejéhez, de van ami megéri a kockázatot.
-Szia - köszön halkan, s arca legalább annyira meggyötört, mint a nőé. A legeslegjobbkor mutatott fogékonyságot az empátiára ő is. - Beszélhetnénk? Vagy, ha gondolod, kergethetlek még pár napig...

Már egészen késő este volt, de szokás szerint túlóráztam, hogy a már meglévő mindennapi munkámhoz még hozzácsaphassam azt a plusz papírmunkát, amivel eltusolhatom a hiányzó készletek problémáját, amit a titokban érkezőkre szoktam felhasználni. Sosem voltam finnyás az ilyesmikre, és ma még kevésbé zavart a dolog, hiszen legalább volt, ami lekösse a figyelmemet. Időnként azért nehéz volt uralkodni magamon, hogy ne zuhanjak teljesen össze, de egy könnycseppet gyorsan elkenni, összeszorítani a számat és az Én pici pónimra gondolni egyre könnyebben ment.
Aztán megjelent ő. Ő, akit valahogy egyszerre szerettem volna mindennél jobban látni és akinek a társaságára egyáltalán nem vágytam. Lassan emeltem rá a pillantásom az asztalomtól, amin még mindig ott díszelgett a tőle kapott virág. Aztán felálltam, és nehéz léptekkel elé sétáltam. Mikor már karnyújtásnyira volt tőlem, megálltam. Nem tudtam pontosan, hogy meg akarom ütni vagy inkább a nyakába borulnék.
De emlékeztem rá, hogy pár órája még élt bennem az eltökéltség, hogy meghallgassam az esetleges védekezését. Csak, mert így illik, nem hittem, hogy bármin tudna változtatni. Ezt lebegtettem hát ismét magam előtt, hogy higgadt tudjak maradni.
-Hallgatlak - mondtam neki színtelen hangon, de ökölbe szorult kézzel.

Úgy tűnik a repülő vázár, szikék, és Aids-es fecskendők egyenlőre készenlétben maradnak, és egyenlőre valami sokkal rosszabbal kínozzák Szellemet: azzal a vádló tekintettel, az egyetlen embertől a világon, akitől ez rosszul esik. Máskor oly vidám, és selymes hangja most érdektelen volt, már-már gépies, testtartása alapján pedig úgy tűnt, hogy bár szentül hisz a Hipokráteszi esküben, az ő kedvéért most kivételt tenne.
~Másfelől, nem vagyok a betege, szóval meg sem szegné nagyon.~
-Talán, jobb lenne, ha leülnél - kezd hozzá, hogy megtörje a kínos csendet, mely a szobára telepedett. Hiába gondolta át előre, mit fog mondani, most mégis olyan nehezen jöttek elő a szavak, igaz amikor kieszelte védőbeszédét nem volt előtte Lynn, csak gondolatban...
-Akkor kezdem... - ironikus, mennyire nehezen indult a védőbeszéde, hisz a családfája minden ágán ügyvédek ülnek, a legtetején az egy igazi jogi hírességgel. Mit nem adna most az ő beszélőkéjükért.
-Sajnálom, hogy megbántottalak, de ha már az elejétől fogva őszinte vagyok veled, szóba sem álltál volna velem, azt pedig nem akartam - eddig bírta állni a tekintetét. A padló nem olyan szép, mint Lynn két szeme, de az legalább nem néz rá vissza annyira vádlón. - Azóta kedvellek, amióta először estem be hozzád félholtan - akaratlanul is felidéződik benne a jelenet, ahogy először látta meg, mikor a doktornő fölé hajolt, s finoman végigsimított az arcán, miközben azt kérdezte selymes hangján: "Szegénykém, mit tettek veled." A lámpával a háta mögött úgy tűnt, mintha a mennyekből érkezett volna hozzá, és igazándiból azóta sem talált rá megdönthetetlen bizonyítékot, hogy nem így történt. - Nem akartalak belekeverni ebbe, én...
Elakad a szava. Annyi remek manipulatív taktikát ismer, eljátszhatná az áldozatot, hullathatna krokodil könnyeket, esetleg megpróbálhatna elmenni, de még ha nem is gondolná ezeket béna, átlátszó próbálkozásoknak, melyekkel csak egy igazi tapló élne, akkor sem próbálkozna ilyesmivel...ez a lány megérdemli, hogy végre őszinte legyen vele.
-Van értelme tovább magyarázkodnom? - kérdi, s tekintetét újra Dr. Szexire emeli. - Mert ha igen, elmondok mindent, amit tudni akarsz...nem számít hány titoktartási esküt rúgok fel vele.

Nem fogadtam el az ajánlatot, hogy esetleg leülhetnék. Túl feldúlt voltam az ücsörgéshez. Inkább állva, lassan már zsibbadó öklökkel hallgattam, mit tud felhozni a mentségére. Láthatóan semmit, csak, hogy nekem akart jót. Sajnos ennyi már elég volt, hogy szigorúra berendezett arcvonásaim kicsit megenyhüljenek, és az ujjaim is kezdjenek kibontakozni a feszített szorításból, de még időben megembereltem magam, hiszen nem engedhettem, hogy ennyivel megússza.
-Szeretném, ha elmondanád - válaszoltam reményeim szerint továbbra is szárazon és távolságtartóan -, hogy miért öltél meg annyi embert, hogy vagy képes embereket kínozni, és meddig akarod még ezt csinálni? Mást nem akarok tudni. Ne mond el, hogy hívták őket, mennyire rettegtek, mielőtt meghaltak, hányan sírnak azóta is az elvesztésük miatt, vagy éreztél-e bármi szánalmat, amikor rájuk néztél, és végleg eldöntötted, hogy elveszed az életüket. Ezeket tartsd meg magadnak, én nem akarom rosszul érezni miatta magamat. Te viszont megérdemled, hogy egy életen át kínozzanak... ha még van benned annyi emberség, hogy rosszul érezd magad a tetteidért.