Siodome

Az egyik nagy iroda ház tetején álltam. Csak remélni tudtam, hogy nem látott senki, és nem fognak föltűnni hirtelen a biztonságiak. Nem tudom mi lelt engem. Mondhatni szánt szándékkal jöttem vissza ide. Kíváncsi voltam. Valójában viszont nem is tudom mire. Azzal biztattam magam, ha Kanadából haza találok, akkor innen is haza fogok... valahogy, magamtól.
A szél átfújt a ruhámon, teljesen beleborzongtam. Hideg van.
Egy alacsonyabb irodaházzal kezdtem szemezni. De talán nem is jelent semmit ekkora különbség, ott is ugyan olyan hideg lesz.
Karba tett kézzel mentem oda a korláthoz, hogy lenézzek, hiába voltam szinte biztos benne, hogy nem fogok semmit sem látni. A lent lévő embereket biztosan nem. Most szívesen nézelődtem volna, de a tömegtől még így is tartottam kicsit. Innen jobb volt, Senki sem tudja hogy itt vagyok... nagyjából.

A rendelőben játszott valami orvosi izével, mikor az órája egy apró rezgéssel adta tudtára, hogy valami történt.
-Mi a fene... - Zsémbelődött kicsit, miközben ellenőrizte a kijelzőt. Nem mondhatni, hogy felvidult a látványtól. - Japán? JAPÁN!? Messzebb nem tudott volna menni?
Visszateszi a műszert nagyjából a helyére - bár még ebben sem biztos, hisz órák óta rendetlenkedik itt Lynn cuccaival - s máris kámforrá válik. Ha eddig nem tért vissza a lány, ezután sem fog.
~Vajon mi a fészkes fenét kereshet pont ott? Hülye kérdés, biztos megint eltévedt szegény...Jut eszembe...~

Az út Japánba hosszú, és kimerítő. Többször is meg kell állnia, hogy ellenőrizze a nyomkövetőjét, de jó 20 perccel később már Tanya mellett lebeg, s érdeklődve figyeli, mire készülhet a lány.
~Hmm...érdekes helyet választott annyi szent, viszont itt akár fennhangon is magyarázhatok neki, és még úgy sem fog kihallgatni minket senki.~
-Szia - szólal meg halkan, s kezét finoman a lány vállára teszi, nehogy a mélybe vesse magát ijedtében. - Nyaralni jöttél?

Hiába minden, összerezzentem. Ott álltam már egy ideje gondolkozva és nézelődve, és senki nem jött, így nem is vártam senkit. Még a biztonságiak sem voltak éberek úgy tűnik.
A korlátot szorítottam, majd hátranéztem. A korlátnak úgy is mindegy volt.
Ahogy megláttam viszont úgy sem lettem nyugodtabb. Nem feltétlenül féltem tőle, de valami akkor sem volt rendben vele, és tartottam tőle. Csak azért nem dobtam ki, vagy tettem az egyik fiókba a mobilt amit kaptam tőle, mert ha bajban vagyok, tényleg jól jöhet ha valaki segíteni tud.
- Szia. És igen, valami olyasmi. Bár ahhoz kicsit hideg van. Múltkor valahol ott érkeztem meg - mutattam lefelé a korláton át. Bár igazából innen majdnem volt hogy hova mutatok, úgysem tudtam volna pontosan mutatni. Bár lentről lehet én sem ismerném fel. Igazából túlságosan meg voltam ijedve és nem figyeltem szerintem.

Meg sem lepi Tanya hirtelen közvetlensége, hisz mégiscsak az ő lánya ez a gyermek. Barátságosan paskolja meg a vállát, majd ő is a korlátnak dőlve kezdi kémlelni az alattuk hömpölygő tömeget.
-El szoktál még tévedni? - Kérdi lefelé meredve. - Rég láttalak, már azt hittem rájöttél magadtól is, hogy kell vezetni.
Közben minduntalan az órájára néz, de nem az idő miatt. Tudja jól, hogy hülyeség, de folyamatosan egy hívást vár, vagy egy üzenetet a nőtől, aki elszaladt előle. Nincs ma jó napja, és ezt nem is tudja titkolni, bármennyire igyekszik is.
-Szóval - töri meg a kínos csended - hallom van egy udvarlód. Jó neked.
Általában jobb a csevegésben, de most valahogy nem megy ez neki. Inkább csendben marad, s bámulja még egy kicsit a tömeget, mely kitudja hova igyekszik ennyire.
-A múltkori közös teleportációnk...szerintem ki kéne próbálnunk megint. Amikor egyszerre repültünk, pontosan oda értünk, ahová szerettél volna...illetve...nagyjából...a szobád volt a cél, vagy a kert?
~Tuti a kert, a szobatársai furcsán néztek volna...vannak egyáltalán szobatársai? Normális esetben ezeket mind tudnám róla de...valamiért nem visz rá a lélek, hogy a saját lányom után leskelődjek..legalábbis nem a hálókörletében.~

- Igen - bólogattam is hozzá. - Hiába minden, nem olyan egyszerű dolog ez. Bár talán mintha egy kicsit ritkábban történne meg, de nem hiszem, hogy valaha is tökéletesen fog menni. Bár igaz, azóta nagyjából az államokban maradtam... eddig.
A zavar kiült az arcomra. Mi? Hogy? Mért? Honnan?
- Honnan...? - néztem rá, és talán az arcom is elsápadt picit. Benne egyáltalán nem bíztam, és nem akartam Dariennek még a létezését sem a tudtára adni.
A korlátra könyököltem, és ismét magam elé néztem. A várost, a távolban az autókat valami főúton...
- Azt sem tudtam hogy lehetséges. Nem tudom megint képes lennék-e rá. És a cél az intézet volt... azt hiszem. Semmi konkrét, akár a tetőn is kiköthettünk volna. Nekem az is bőven megfelelt volna.

-Tudod miben reménykedtem húsz éve? - Kérdi komoran. - Hogy egy nap, magamtól is vissza tudok jönni onnan, és nem kell a saját hányásomban meztelenül fetrengve ébrednem, valahányszor a frászt hozza rám valami.
Végre a lányra néz, s megpróbál kicsit vidámabb arcot vágni, mintegy biztatásképpen.
-Meg lehet tanulni, és meg is fogod.
A lány reakciója majdnem nevetséges, kivéve, hogy szegény nem tudhatja, kivel áll szemben, így sajnos nem volt alkalma hozzászokni, hogy valójában az a meglepő, amiről Szellem nem tud.
-Nyugi - feleli, s arcán most a teljes apátia rajzolódik ki ismét - eszem ágában sincs benézni hozzá. Egyébként jó srácnak tűnik...
~Még csak egyszer próbálták megöletni, azt is véletlenül. Ebben a családban ez marha jó arány.~

Egyszerre rezegni kezd a karórája, hogy tudtára adja, valaki keresi. Mohón kap a gombok után, de amikor meglátja ki az, kicsit csalódik.
-Ne haragudj, el kell intéznem egy telefont.
Előkapja az egyik eldobható vackot, amit ilyen alkalmakra tartogat, és fél perccel később már aktiválta is a sim kártyát. Egy gyors tárcsázás, és már hívja is a nőt.
-Hello, én vagyok. - Ezt némi hallgatás követi. Gyakran bólogat is, mintha elismerné beszélgető partnere képességeit, bár ezt ő úgysem láthatja, ami talán nem is baj, mert a hozzá társuló zaklatott arckifejezést könnyű lenne félreérteni.
-Jól van - szólal meg a férfi nem kicsit morcosan, miután végighallgatta a helyzetjelentést. - Már megadtam neki a számlaszámod. Reggelre tiéd a pénz.
Hallatszik Szellem hangján, hogy valami nagyon felzaklatta őt, végig olyan letörtnek tűnik, mintha most lenne túl egy durva szakításon, vagy a fene tudja.
-Bocs, de most leteszlek, Washington-ba marha drága a vonal.
A hívás végeztével az épületnek ahhoz a pereméhez sétál, ami a sikátorba néz, s egy laza csuklómozdulattal lehajítja a telefont, ami rövid repülés után törik apró darabokra. Ezek után visszasétál Tanyahoz, és út közben pár gombnyomással ráveszi az óráját, hogy indítson útra egy előre elmentett üzenetet, ezzel a szöveggel: Küldetés teljesítve, a fiú jól van.

-Bocs, meló - szabadkozik, mikor vissza ér leánya mellé. - sosem hagyják békén az embert. Visszatérve a képességedre, ne légy kishitű, biztos vagyok benne, hogy menne újra, és ha ketten csináljuk, talán nem is olyan ijesztő.
Arra inkább nem tér ki, hogy pontosan kinek a számára ijesztő egy ilyen utazás, mert ciki, hogy a jelek szerint mindkettejüknek.

Elkerekedett szemekkel néztem rá. Erre a beszámolóra nem számítottam, vagy legalábbis nem ilyen megfogalmazásban. Viszont arra hogy csak úgy kijelentette hogy meg fogom tanulni, csak lemondóan sóhajtottam. Ez egy olyan dolog volt amiben nem tudtam hinni, legalábbis nem úgy hogy hip-hopp és minden rendben lesz. Idővel vagy sikerül, vagy nem, így álltam hozzá.
- Szóval nem néztél be hozzá, csak benéztél hozzá... - húztam el a szám.

És igen, a dolog kezdett egyre kevésbé tetszeni. Ha eddig elcsitultak volna az aggodalmaim, hát most kezdtek felébredni. Milyen munkája lehet annak, aki egy telefonhívás után így eldobja a mobilját, mondhatni kivégzi, hogy azt utána senki sem használhatja tovább. Hiszen biztos voltam benne, hogy dirib-darabokra tört odalent érkezéskor. De igazából.... nem tettem szóvá.
- Igazából múltkor nem volt szándékos. Azt hiszem pont azért történt mert megijedtem. De ez nem azt jelenti, hogy most rögtön rémíts halálra! Meg ne próbáld!
Talán tőlem kicsit túl határozottnak tűnt, szúrós tekintettel együtt meg minden, de semmi kedvem nem volt most rettegni a legapróbb fuvallattól is. Nem érdekelt ha esetleg tényleg akkor a legaktívabb a képességem. Általában nem is úgy jön ki a dolog olyankor mint kéne.

Nem hibáztatja Tanya-t, amiért kételkedik a sikerükben, az ő korában azt hitte, démonok szállták meg, és kínozzák őt így, szóval ő sem látta túl rózsásan a jövőjét.
-Nem néztem be hozzá - feleli őszintén - illetve...egyszer muszáj volt, de nem tehettem mást. Valami idióta rátámadt, és belekeverte egy barátomat is, a pasid meg jól helyben hagyta mindet. De épp csak egy pillanatra láttam, becsszó.

Látja ám, hogy leánya nem örült a kis közjátéknak, s utólag belegondolva, intézhette volna a dolgot óvatosabban is, de hát a szokás hatalma. Szerencsére most az egyszer nem probléma, ha bevallja az igazat.
-A kollégám kimentett egy gazdag kölyköt pár emberrabló karmai közül.
Oké, fél igazság, azt mégsem vallhatja be, hogy ez a csaj, ugyanaz, aki majdnem végzett Dariennel.
-Elsőre sosem szándékos. Ez a legnagyobb kiszúrás azokkal, akik mutánsnak születtek.
Kezeit maga elé kapja, és maga sem tudja miért, hirtelen őszintén felnevet. Hosszú percekig csak kacag, s a végén már levegőt is alig kap, annyira tettszik neki, a lány reakciója.
-Kösz, ez nagyon kellett - jegyzi meg végül, még mindig a hasát fogva - azt hiszem, ezt megérdemeltem.
A korlátnak támaszkodik ismét, csak ezúttal háttal. Fejét hátradönti, és most az égre mered.
-Tudod, ha rám hozták a frászt, képes voltam egy pillanat alatt másik városban kerülni, másik államba is akár. Sajnos attól a helyzet többnyire csak rosszabb lett.. amit mondani akarok ezzel, hogy igen, az adrenalin használ, de sajnos amíg nem tudod irányítani, csak gyorsabban visz a rossz irányba, és addig nem fogod megtanulni irányítani ezt, amíg félsz tőle, tehát nem, nem akarlak ijesztgetni. Az a cél, hogy soha többé ne ijedj meg semmitől...

A szám elé kaptam a kezem. Darinet megtámadták? Miért? Teljesen elöntött az aggodalom egészen az ujjaim hegyéig is. Aztán pedig csak kikerekedett szemekkel pislogtam magam elé, ahogy befejezte. Darien helyben hagyta őket... Ezt olyan nehéz volt elképzelni. Főleg róla.
- De... akkor ezek szerint rendben van, ugye?

- Aha... - bólogattam, de nem igazán hittem el a dolgot, és lehet én sem voltam most ezzel túl meggyőző. Mellesleg most min röhög? Szerintem egyáltalán nem vicces, bármi is legyen az.
- Hát tudod, ha ez mindig szándékos lenne, valószínűleg már nem élnék. Lelöktek a tetőről még az előtt hogy fogalmam lett volna bármiről is... hogy egyáltalán az lehetek, ami vagyok.
- Ez ismerős, de gondolom nem kell meggyőzzelek róla, hogy tudom milyen. Hogy ne ijedjek meg? És erre te akarsz megtanítani? Hát sok szerencsét hozzá. Nem hiszem hogy menni fog.

A lány döbbenete még a földszintről is kivehető, így aztán nem csoda, hogy Szellem figyelmét sem kerüli el.
-Ő sem hitte volna magáról, de az ember csodákra képes, ha nagyon akarja...vagy nagyon muszáj.
Persze az aggodalom még egyértelműbb jeleit is felfedezi, bár azt az űrből is látni lehetne.
-Egy karcolás sincs rajta, pár év, és rémálmai sem lesznek.

-Meglehet, de a kiképzésed pont ott kezdődik, hogy ne tudjanak így meglepni. Amíg ebben a világban sem tudsz helytállni, odaát esélyed sincs. Megtanítom, hogy rúgd szét a seggét, egy olyan idegesítő, közveszélyes alaknak, mint én, és ha már az megy, jöhet a neheze.
Ellöki magát a korláttól, és a lány szemébe néz.
-Úgyis japánban vagyunk, remek hely a gyakorlásra. Kezdhetjük ezzel, vagy...
Tart egy kis hatásszünetet, figyelve a lány reakcióit.
-Vagy, kaphatsz egy kis kimenőt, hogy ránézz a barátodra. Ha szándékosan el tudsz teleportálni innen Kanadába, az elég edzés mára. Mi legyen?
Ölbe font kézzel várja, hogy dönt a lány, annak ellenére, hogy van egy sanda gyanúja, mi lesz a végeredmény. Az ő helyében nem is gondolkodna a dolgon...

Csak hebegni tudtam. Darienről nem tudtam akkor sem elképzelni ezt az egészet, de örültem hogy rendben van. Viszont nem tudtam mihez kezdhetnék. Nem akartam oda menni úgy, hogy ő is velem van. Bár az is lehet, hogy teljesen mindegy, hiszen már úgy is ismeri
- Ne tudjanak meglepni? Egy ki tudja milyen magas épület tetején álltam teljesen egyedül! Nem betörni jöttem, vagy ilyesmi, csak szétnézni! És nem szoktam verekedni...
- A távolság nem számít... - néztem inkább megint a kilátást. - Ugyan olyan fárasztó mint ide két lépésre, persze ha nem tévedek el. - Persze ha eltévedek az már egy megint más kérdés, az eléggé meg szokott viselni, főleg talán az ami érkezés után van.
- Látni akarom Darient - döntöttem végül

-Az élet igazságtalan - ért egyet Tanya-val - nekem aztán nem kell elmagyaráznod. Verekedned pedig nem kell, ha nem akarsz, de harcolni akkor is meg kel tanulnod, mert a tudat, hogy meg tudod védeni magad, az első lépés afelé, hogy ne rezzenj össze, valahányszor meghallasz egy ágat reccsenni, arról nem is beszélve, hogy ha nem attól parázol folyton, miféle borzalmas helyre kerülsz, talán oda is eljuthatsz, ahová szeretnél.

Nem meglepő módon Tanya látni akarja a pasiját, mire Szellem csak széttárja a kezét mosolyogva.
-Akkor menj, ha elsőre sikerül oda találnod, én itt megvárlak.
~Sok mindent láttam már, de azt nem akarom végignézni, ahogy a lányomat ölelgeti valami kanadai suhanc, aki ráadásul még Sheena-t is helyben hagyta. ~
-Kapsz mondjuk 15 percet, aztán elviszlek valakihez, aki segít megtanulni, hogyan védd magad. Óra indul...

Egyáltalán nem repestem az örömtől a válaszára. Kimondatlan fél gondolatok őrlődtek a fejemben, és én is rajtuk. De csak szorítottam a korlátot és néztem magam elé. Végül nem mondtam ki egyiket sem. És talán nem is az eltűnésemtől számítja a a tizenöt percet, úgyhogy ideje lesz...

Mikor beléptem a másik világba, már sejtettem hogy baj lesz. De nem fordulhattam vissza. Abból mindig is nagyobb baj származott, mintha mentem tovább... ,,előre". Azt hiszem mondanom sem kell, hogy nem Kanadába érkeztem meg.
Mi az ott, egy oroszlán? Nem. Hanem négy!
A következő állomás már szimpatikus volt, de mégsem az igazi. Ismeretlen volt és mégis ismerős. Valószínűleg Anglia volt. Hányszor haza akartam jönni már! De most Darienhez kellett eljutnom. Így visszamentem Japánba, egyszerűen tudtam hogy így könnyebb lesz. Viszont mikor felbukkantam nem is szóltam, csak újból tovább mentem. Néhány perc már lehet így is eltelt.
Japánból visszamentem az intézetbe, onnan már majdnem könnyű volt eljutnom Kanadába.
//Folytatás:UBC Vancouver campus //

A visszaút... nos... sokkal egyszerűbben ment. Bár nem tudom, bármi is lehet-e egyszerű ami azzal a világgal kapcsolatos. De ezúttal nem álltam meg Afrikában, Kínában, Angliában - amit talán még sajnáltam is egy kicsit -, sem sehol máshol, egyedül a célállomáson. Japán, az irodaház tetején, még talán egész közel is voltam ahhoz a ponthoz, ahonnan az elején indultam. ennek ellenére tudtam, hogy ez a pontosság csak a szerencsének köszönhető. Ha az irodaház tetejének teljesen másik oldalán érkezek meg, már annak is bőven örültem volna. Sőt akár még egy közeli másik háztetőnek.
Nagyot sóhajtottam, majd a korláthoz mentem és megfogtam, úgy néztem megint le a városra. Semmi kedvem nem volt most eljönni Darientól. És ettől valahogy most olyan rossz érzésem volt... üres. Semmihez nem volt kedvem jelenleg, főleg nem ehhez az egészhez, bár nem tudtam igazán elképzelni most mi is vár rám, azon kívül, hogy kellemetlen lesz. Mindig az.

Szellem ugyanabban a pózban álla korlátnak dőlve, mint amikor Tanya elment. A lány visszaérkeztekor az órájára tekint, majd felé fordul.
-Had találjam ki, találtál egy rövidebb utat? - Kérdi, nem kevés gúnnyal. - Egyébként meg, Kenyában jártál, és nem hoztál ajándékot? Szépen vagyunk.
Ezek után végre befejezi a műszer piszkálását, és a lányhoz lép. Látja rajta, hogy szegénynek legalább annyira nincs kedve ehhez az egészhez, mint neki, de az igazat megvallva, már most is remekül ért ahhoz, hogy bajba kerüljön, és ez csak rosszabb lesz, ha ő egyszer lebukik, ezért talán a kényelmetlenség elhanyagolható tényező.
-Tizenötféle ütés van, melyet ha nem védenek ki megfelelően, ájulást, vagy halált is okozhat ~ az én szakmámban ez csak pár másodperc különbséget jelent általában ~, ebből megtanítok neked 14-et, az utolsót pedig megtartom magamnak, biztos ami biztos. Ha készen állsz, kezdhetjük is...
~Na persze nem ezekkel rögtön! Ugyan már. Annyira talán nem sürget az idő.~

Tudom, hogy ez nem volt kifogás az egészre, de semmi kedvem nem volt ehhez.
- Lassan tudhatnád, hogy a rövidebb számomra relatív...
Én magam csak most kezdtem igazán csak ráérezni az igazságra ebben az egészben, még ha eddig is tudtam, vagy tudni véltem.
- Nincs kedvem hozzá - fordultam végre felé az egyik kezemmel még mindig fogva a korlátot. Tudtam, hogy nem kellett volna mondanom. Szinte éreztem, hogy ez egyáltalán nem fogja érdekelni. Haza akarok menni, vagy inkább vissza Darienhez. Csak egy kicsit csendben nézelődni akartam, hogy végre lássam is azt, hogy hol vagyok, és nem ezt... Nagyot sóhajtottam, majd elléptem a korláttól, mintha csak indulni készülnék, és csak ki kéne sétálnom a legközelebbi ajtón ahhoz hogy eltűnjek innen.

Sokat mondó, keserű mosoly jelenik meg az arcán. Nagyon is jól tudja, mire gondol a lánya.
-A legrosszabb rémálmod, hogy egyszer ott ragadsz, igaz? - Kérdi szomorúan, s közben nem tud szabadulni az érzéstől, hogy ezt a kérdést már feltette egyszer. - Velem megtörtént, és tényleg nem volt kellemes.
Sporttáskából, ami ördög tudja mikor került ide, előhúz némi sportfelszerelést, melyet a box gyakorlására szoktak használni. A kesztyűk újak, az ő védőfelszerelése viszont ugyanaz, amit annak idején Sean-al használt, igaz a fiúnak fogalma sincs, hogy ő volt az.
-Hát mihez volna kedved - közben odapasszolja Tanya-nak a kesztyűket - beugrani egy krokodil medencéjébe a következő sarkon, esetleg meglátogatni egy mutánsellenes szektát a mosdóba menet?
Védekező állást vesz fel. A felszerelés miatt úgy néz ki, mintha a tenyere hatalmas párnákká változott volna.
-És most gyerünk, üss amekkorát csak bírsz! Ha végeztünk, én magam fuvarozlak el, ha kell, de most ide figyelj!!
~El kéne mondanom neki az igazat. Ha elhinni, és ez egy elég nagy HA, akkor utána talán lelkesebben edzene. Ha, és talán, nem épp a kedvenc szavaim.~
-Erősebben! Miattam nem láthatod a pasid!

- Legalább neked nem veszik el az időérzéked, és állnak le az agyi funkcióid. Vagy legalábbis biztos nem olyan gyorsan.
Vagy lehet hogy az enyémek sem gyorsan, csak addigra az időérzékem használhatatlan lett? - Ki tudja, ha egyszer elveszítem ténylegesen minden gondolatom már az sem jut eszembe hogy kijöjjek... - vagy ilyenkor egyszerűen kilök magából az az izé? Végül egyszer már történt hasonló azt hiszem.
Elég ügyetlenül, de végül csak elkaptam azokat az izéket amiket felém dobott. Aztán már szinte csak bambán bámultam rá. És igazából? Fogalmam sem volt mi a helyzet. Mármint valami derengett, és mondta is hogy mit csináljak, de ez most komoly? Megaztán... nem tudom! És amúgy is, kedvem lett volna itt hagyni, azt a mobilt meg az első sarkon falhoz vágni. A fuvar gondolata sem lelkesített igazán.
Egy darabig tényleg csak tanácstalanul álltam ott, még azután is, hogy felvettem a kesztyűket vagy mi a szösz. Bizonytalanul próbálkoztam végül tenni is valamit. Az utolsó megjegyzésénél viszont kicsit összeszorultak a fogaim és valahogy ösztönösen a fejét vettem célba.

-Én már tökéletesen uralom a dolgot - vág fel vele, persze csak biztatásként - úgyhogy nekem kifejezetten hasznos ez a képesség.
Tanya közel sem olyan ügyetlen, mint azt hiszi magáról, látta volna szerencsétlen bátyját, aki 10 éve akkor járt először a napsütötte kertben, és bár sosem mondta ki, látszott a szemén, hogy azt keresi, hol kell azt a vackot bekapcsolni, mielőtt rádöbbent, hogy a kezére kell húzni. Na persze, az sem lehetetlen, hogy mindezt csak beképzelte magának, de tényleg elég fehér volt a srác.
-Hohó - csattal fel vidáman, miután épphogy sikerül csak az arca felé küldött ütést kivédenie, annak ellenére, hogy az a legkevésbé sem lepte meg őt. Szomorú dolog talán, ha az ember ilyesmire számít a lányától, de egy monoklival az arcán sem lenne boldogabb, úgyhogy egyenlőre marad a bizalmatlanság. - Nem rossz, de a kezemre célozz, azért van rajta ez az izé, és add bele az egész tested!
~Szegény, lehet tényleg be kéne avatnom a titokba, mielőtt itt miattam lesz apakomplexusa.~
-Gyerünk, a programozó fiam erősebbet üt, pedig fiatalabb is volt nálad!
~És könnyebb is...komolyan aggódtam miatta amikor megláttam...~

Elfintorodtam. Tökéletesen uralja, persze... és ha igen? Attól nekem nem lesz jobb.
- És mitől is lesz nekem ettől bármi is jobb?- kérdeztem rá ennek a boxolósdinak az egész lényegére. Egyenlőre nem sikerült látnom. Nagyon nem. Azt hittem, ha felhúzom a kesztyűket és belekezdek megjön a kedvem hozzá legalább valamennyire, de ez eddig egyáltalán nem jött össze. Sóhajtva hátra léptem és leeresztettem a kezeimet. Egyszerűen mindenhol járt az agyam csak itt nem.
- Ennek semmi értelme. Nem nagyot kéne tudom ütni, hanem pontosan megérkezni, meg nem elhagyni a fél tudatom útközben. Mellesleg furcsa elképzelni, hogy neked legyen fiad - fújtam félre egy tincset ami előre hullott az arcomba. Emiatt a nyavalyás kesztyű miatt még rendesen a fülem mögé sem tudtam tűrni. És igazából ez az utolsó megjegyzésem tudom, hogy sántított, de nem is az volt a lényeg, hogy biológiailag, vagy szociológiailag, vagy a fene sem tudja hogy mennyi az esélye, hanem valahol igen is csipkelődésnek szántam.

-Hogy mitől lesz jobb? - Kérdi, majd egyik hatalmas öklét a lány felé lendíti. Amilyen jól ki van párnázva, az sem lenne gond éppenséggel, ha eltalálná, de Tanya-nak bőven van ideje kitérni előle. - Átüldöztelek a fél világon, kémkedtem a pasid után, most pedig fogva tartlak! Nagyon be akarsz nekem húzni! - Az első támadást továbbiak követik. A célpont a lány válla, és arca, de ha ügyes, ki tud térni előlük, vagy akár félre is ütheti őket.
-Azt mondod ennek semmi értelme? - Kiáltja, s a következő pillanatban megpróbálja kirúgni szegény lánya lábait. - A te módszered talán ígéretesebb? Várni, és remélni, hogy jobb lesz?
A következő kérdésen hangosan felnevet. Milyen édes dolog is a tudatlanság, talán nem is kéne lerombolni, még nem,
-Még lányom is van!
Amennyiben sikerült földre küldeni szegényt az előző támadással, úgy megvárja, amíg felkel. Ha elugrott a rúgás elől, akkor folytatja az ütlegelést, egyre keményebben.

Mikor a kezét felém lendítette már elegem volt mindenből. Össze voltam zavarodva és fogalmam sem volt mit kéne csináljak. A másodiknál felemeltem a kezem, hogy védjem magam, de nem sokat ért, valószínűleg amúgy is csak reflex volt. Hátráltam, de nem fogtam fel mi van, és hamar a padlóra kerültem, ami egyáltalán nem segített a helyzetemen, sőt! Éreztem ahogy egy könny végig fut az arcomon. A kezeim nagyon fájtak. A kesztyűktől egyáltalán nem tudtam tompítani az esésen és rendesen megütöttem őket, legalábbis nekem úgy tűnt.
- Mért nem hagysz már békén! - fakadtam ki véletlenül. Ez volt az a mondat amit igazán eddig nem mertem volna kimondani, mert mi van ha egyszer tényleg szükségem lesz a segítségére, de addigra már úgy döntött, hogy teljesíti ezt a kívánságomat. Most kicsúszott a számon. És nem... semmi kedvem nem volt felkelni.
- Akkor valószínűleg te lehetsz a világ legjobb apukája, mert engem piszkálsz a kölykeid helyet... - morogtam az orrom alá, és nagyon elgondolkoztam azon, hogy megvalósítom azt az elképzelésemet amin mér annyit gondolkoztam: eltűnök innen, és azt a telefont meg a falhoz vágom az első megállónál.

~Francba!~
Nem, nem engedi, hogy Tanya lássa, a zord külső mögött mekkora megpróbáltatást jelent neki az, hogy a saját lányával ezt kell tennie. Ha előbb tudta volna, őt is bedrogozza, mint Sean-t, de persze senki sem szólt neki...na nem mintha az olyan könnyű lenne. A lényeg, hogy kénytelen volt folytatni a dolgot, fenntartani a látszatot, hogy nemhogy nem zavarja amit tesz, de még beteges élvezetet is nyújt a számára. Hangosan röhög fel, és mivel a lány a földön fekszik továbbra is, magasra emeli egyik lábát, hogy erőteljesen a gyomrába taposson.
~Térj ki előle te gyerek, mert különben...hasba taposlak...a lényeg, hogy gurulj odébb, inkább rúgnám a betont.~
-Majd békén hagylak, ha te is békén hagyod az oroszlánokat!
~Őt piszkálom a gyerekeim helyett. Ha belső vérzés nem öli meg, az irónia végez majd szegénnyel.~
-Gondolod a te szüleid jobbak? Annyira érdekled őket, hogy nem is tudják, hogy egy idegen országban ver éppen péppé valami gyanús alak!
~Vagyis, én tudom...és nem péppé, de mindegy.~

Azt hiszem kezdtem elveszíteni a dolgot. Abban a helyzetben találtam magam, amikor csak nézel magad elé és jobbára fel sem fogod, hogy mi történik körülötted. Csak az újabb fájdalom zökkentett ki, de villámcsapásként terjedt szét minden tagomban, és végül a férfi lába a padlón landolt, így nem az egész rúgás erejét kellett elviselnem.
Valószínűleg egy közeli sikátorban lehettem. A hasamat fogtam, valószínűleg csak ezért nem remegett a kezem. Lassan körbenéztem, és bevillant egy kép, egy emlék. De sehol egy kukafedő mikor szükséged lenne rá.
Kinéztem a sarkon. Egy pozdorjából lévő kis tábla fogadott fa lábakkal, valószínűleg az étkezdéé lehetett, mármint a szagok alapján annak tűnt. Lecibáltam a kezeimről a kesztyűket és eldobtam. Felkaptam a táblát és eltűntem.
A legrosszabb az egészben, amikor már nincs hova menekülni, csak ez az egyetlen hely, ahova nem jöhet utánam, a köztes tér. Nem hittem volna, hogy ez valaha is bekövetkezik, de tudtam, hogy odakint nem maradhatok, hiszen akkor nem sokára utánam jön.
Valószínűleg ez sem tett jót az ítélőképességemnek. Végül megjelentem mögötte. Meglendítettem a táblát minden szó nélkül, hogy fejbe csapjam, csak az után szólaltam meg, hogy a mozdulat véget ért.
- Az oroszlánok sokkal jobb társaság, mint te vagy.. És nem tudsz te rólam, semmit, nem hogy még a szüleimről!
Ez lehet hogy valójában nem volt igaz, de nem is az információ mennyiségére gondoltam, hogy mennyit kémkedett utánuk, vagy a fene se tudja.

Érzi a lány húsát a talpa alatt, de hál istennek csak egy pillanatig, mert Tanya végre meglóg előle, igaz nem épp úgy, ahogyan remélte. Gyorsan körülnéz a tetőn, nehogy mögötte jelenjen meg, majd szomorúan a fejét csóválja.
~Fenébe, pedig egész jól bírta már menekülés nélkül. Lássuk ezúttal melyik földrészre szaladt a problémái elől.~
A karóráját kezdi piszkálni, s az, hogy a lány egyáltalán nem ment messze majdnem annyira meglepi, mint a fejét ért csapás, melytől kettétörik a tábla, ezzel is mutatva, milyen nagy hatással volt gyermekére, ez a rövid idő alatt. Az ütéstől megtántorodik, és ha nem lenne a korlát, el is esne, így azonban még éppen meg tud kapaszkodni, hogy az arca is kapjon egy kicsit a faltól, mielőtt tenyerével megtámasztaná magát. A sérülés ellenére vérző ajka mosolyra húzódik.
-Na végre...
Eltűnik, s tanya fölött jelenik meg, legalábbis ez lenne a terve, de kicsit még szédül így jó egy méterre tőle sikerül csak földet érnie. Hogy zavartságát leplezze, küld a lány felé egy rúgást, ám ebből a távból az is elég, ha csak hátra hajol előle.
~Szedd már össze magad, annyira nem volt nagy az az ütés, hogy elbánjon veled ez a három kislány...~
-Többek tudok a szüleidről, mint hinnéd, olyat is, amit sosem mondanának el neked.
~Mellesleg, jól sejtettem, ha inkább dühös, mint rémült, sokkal jobban csinálja. Lássuk mennyire.~
-Én vagyok az apád! - Szólal meg, a lehető legszigorúbb hangján, hogy kétség se férhessen hozzá, neki sem tettszik, de az az igazság!