Siodome

Néztem ahogy tántorog, és kezdtem azt érezni, hogy talán elvetettem a sulykot. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen hogyan is jutottam el idáig. Ez viszont már a tövénél kezdte fojtogatni a kialakulófélben lévő bűntudatomat.
Értetlenül álltam a dolog előtt. Mármint azért annyira nem, hogy megrúghasson... megint. Ezúttal semmi kedvem nem volt hozzá. Nem mintha az előbb is olyan nagy kedvem lett volna összeveretni magam. De a lényeg: mit pattog még ezek után is? Valami azt súgta, hogy ezt az egészet egyáltalán nem így tervezte.
Viszont megdöbbentem azon amit mondott.
- Ha még mindig azon vagy hogy felidegesíts akkor jó úton jársz. Mellesleg, most komolyan azt várod, hogy bevegyek tőled egy ilyen hazugságot? Tájékoztatnálak róla, hogy biológiailag lehetetlen, hogy valakinek két apja legyen. De ha nem így lenne, sem hinnék neked. Attól hogy Darth Vadernek bejött, nem kéne azt hinned, hogy ez mindenkinél ugyan úgy működik - tártam szét a karjaimat, és kezdtem úgy érezni hogy valami nagyon nincs rendben ezzel a fazonnal, úgy vállon fölül.

-Apás szülésről még nem hallottál?
Jól gondolja Tanya, Szellem fejével tényleg gond van, de kivételesen most inkább azért, mert valaki széttört rajta egy táblát, nem pedig a szokásos elmezavarok miatt. Na persze, nem most találták el először, ezért szerencsére(?) ez a néhány perc elég volt neki, hogy agya felvegye a szokásos formációt, és végre normálisan is válaszolhasson a lányának.
-Az jó kincsem, már féltem, hogy te is leveted magad a mélybe, mint Luke Skywalker! - Nem, ez még nem az volt... - Egyébként igazad van, biológiailag tényleg nem lehet két apád, azért nyilván hazudok, hisz nem hasonlítunk semmiben, nem igaz?
~Nem menekült el! És nem is tojja össze magát a csúf gonosz bérgyilkos láttán! Gyorsabban halad, mint reméltem!~
-Tudod, hogy igazam van. - Jegyzi meg, s ezzel hatalmas önuralomról tett tanúbizonyságot, ugyanis ellen tudott állni a csábításnak, hogy a filmből idézzen megint. Közben azért eszébe jut, hogy elvileg harcoltak, vagy mi, ezért újabb öklöt küld a lány gyomra felé.

- He?
Igen, nagyjából csak ennyi jött ki. Vajon ő tudja hogy miről beszél? Nekem úgy tűnt hogy nem igazán. Mellesleg nem tudtam eldönteni, hogy a helyzet így frusztrálóbb vagy úgy ha teljesen magánál van.
- Igazából megfordult a fejemben, csak fordítva - csak hogy témánál maradjunk úgy ahogy az uralkodó végezte végül a reaktorban... De megráztam a fejem, ez már kezdett kicsit sok lenni. A megjegyzésére, hogy hasonlítunk viszont összeszorultak a fogaim. Ebben igaza volt, de ezt nem akartam be ismerni. Még magamnak sem, bár azzal már elkéstem.
- Figyelj... - de ekkor megint kezdett az ökle közeledni. Eltűntem előle, és valahol a háta mögött jelentem, majd újból felé fordultam. - Nem fejeznéd be? Esetleg... Biztos vagyok benne, hogy van még hirdető tábla a környéken... - legalább addig hagyná abba amíg beszélünk vagy mi a szösz. Durcás módon keresztbe raktam a kezeimet magam előtt. - Szóval utoljára tájékoztatnálak róla névtelen idegen, hogy ez itt nem az Erő bajnokai, és ez nem így működik.

-Ja! - Feleli ugyanazon a nyelven, amin Tanya kommunikál. Valahol azért reménykedik benne, hogy ennél többre is jutnak majd, hisz így marha unalmas lesz a csevej.
-Á, azt szeretnéd, hogy én zuhanjak a szellőzőaknába mi? - Kérdi vigyorogva, miközben felötlik benne az emlék, ahogy annak idején még moziban látta azt a jelenetet a szüleivel, mielőtt elkezdődött ez az egész. Akkoriban ha valaki felemelt egy fénykardot, még azért tette, mert vele volt az erő, nem pedig valami szar miatt, ami a vérében rejtőzik. - Arra várhatsz.
A lány egyre ügyesebb, és Szellem kénytelen elismerni, hogy talán valamit mégiscsak tanítottak neki abban a bohóciskolában, ahová titkon örül, hogy beiratkozott a lány, hisz ha létezik hely a földön, ahol relatív biztonságban lehet, akkor az sajnos ott található. Reflexből hátra csapna a könyökével, de annak is van értelme, amit Tanya javasol, ezért egyenlőre leállítja magát, valójában úgysem akarta eltalálni őt.
-Biztos vagy benne? Szerintem egész jól haladunk. Nem szaladtál el, ahogy szoktál, ráadásul háromszor is teleportáltál, anélkül, hogy elhibáztad volna. Nem esik jól, hogy ez abból fakad, hogy a saját lányom gyűlöl, de legalább tartunk valamerre végre.
~Arról nem is beszélve, hogy szigorúan nézve, nem érdemlem meg, hogy az apjának nevezzem magam. Volt neki normális...legalábbis nagyon ajánlom a fickónak!~
-Nézd, nem várom el, hogy lapot küldj apák napján, meg egyéb ilyen baromságokat. Csak azt szeretném, hogy ne tegyék tönkre a génjeim az életed, és utána nem látsz többé.

- Nekem az is elég lenne, ha nem törnél az életemre... - jó ez egy kicsit túlzás volt... Bár ki tudja? Ez az egész Tokiói kiruccanás kezdett túl hosszúra nyúlni.
- Na ná hogy nem szaladtam el! Mivel nem sok értelme lenne! Nem futhatok én sem örökké, ha meg megállok egy kicsit akkor rögtön megtalálsz. Akkor meg minek.... És igen, biztos vagyok benne.
Akkor is bizonyára jobb módszer is van rá, mint hogy agyon taposol és magad próbálsz megverni... - fordítottam el a tekintetemet egy pillanatra sértődötten.
Azt pedig hogy tényleg az apám lehet valamilyen úton-módon, nem akartam végig gondolni. Nekem már van egy apám és kész, szóval ez a hely már foglalt akár mit is mondjon.
Hiába, a gondolataimnak mégsem tudtam gátat szabni teljesen. Kétségeim voltak... hirtelen szinte mindenről. Talán az lesz az első, hogy beszélek telefonon anyuékkal, amint ebből a helyzetből kijutottam. De nem... hiszen már Dariennek megígértem, hogy visszamegyek hozzá... Valahogy majdd megoldom.

-Kicsi Tanya - szól enyhén lekezelő stílusban - ugyan miért akarnám megölni az egyetlen lányom? ~Már amennyire tudom persze.~ Arról nem is beszélve, hogy te bőven elég veszélyt jelentesz magadra, minek strapálnám magam?
A lány verziója sem rossz arról, hogy miért nem menekül többé, de neki jobban tettszik az, hogy végre a sarkára állt, és ennél fogva ez lesz a hivatalos sztori mostantól. Egyébként szegénynek az arcára van írva, mire gondol éppen, de amúgy sem kéne sok ész ahhoz, hogy az ember kitalálja, mi jár a lány fejében.
-Ha a szüleidet akarod kifaggatni rólam, jobb, ha csak anyádat kérdezed. Erősen kétlem, hogy a férje többet tudna nálad.
Úgy tűnik végleg felhagyott a lány ütlegelésével. Ha ennyire dumálni akar, ám legyen, úgysem volt oda az ötletért, hogy összeverjék egymást egy olyan országban, ahol delfint esznek...vagy az Kína?
-Szóval, dumáljunk még a családról, vagy hajlandó vagy végre megtanulni, hogy maradj életben?
~Miért van az az érzésem, hogy ő sem fog meghívni a szülinapi bulijára?~
-Mert ha neked az utóbbi nem fontos, nézegethetünk együtt fotóalbumokat - teszi hozz még, természetesen szarkasztikusan - bár félek te nem leszel a képeken.

Kezdtem elveszteni a fonalat. Az érzéseim terén is, ennek következtében minden máshol is. Összezavarodtam, és már azt sem tudtam hova akartam kilyukadni... azonkívül, hogy haza. És tényleg, az oroszlánok egyre szimpatikusabbak kezdtek lenni.
- És mondd, az továbbra is azzal jár hogy ütlegelsz? Mert akkor inkább alszom az oroszlánokkal...
Igazából egyikhez sem volt kedvem. Elegem volt ebből az alakból és látni sem akartam. Igazán, egészen jól éreztem magam itt addig a kis ideig amíg meg nem jelent. Most meg már a fejemet fogtam, és mondhatni utólag vettem csak észre. Most legalább olyan káosz volt a fejemben mint odaát. Fáradt voltam és nyűgös, de nem értettem, hogy sikerült ezt ilyen hamar összehozni. Haza akartam menni, méghozzá anélkül, hogy utánam jött volna.
- Most még a másik világ is szimpatikusabb nálad... - motyogtam magam elé. Ez egy olyan gondolat volt amiről nem hittem, hogy valaha is eszembe fog jutni, és tudtam hogy nagyon hamar megbánhatom. Vagyis inkább úgy tudtam... Ki tudja az egész helyzet hogy végződik, talán még az is kiderülhet, hogy nincs igazam.

-Nem - rázza meg a fejét - az lényeg, hogy te üss ki engem. Az előbb már egész jól csináltad. Tudsz te rendesen is teleportálni, ha nagyon akarsz.
Azért a lány következő mondata kicsit szíven üti. Másoktól nem zavarja, ha előkelő helyre teszik őt legrosszabb rémálmaik toplistáján, és igazán tőle sem kéne, hisz alig ismeri még, de legbelül ez akkor sem oké így.
~Á, nem gondolhatja komolyan. Én majdnem bediliztem, pedig az én világom még kevésbé ijesztő.~
-Majd elmúlik - feleli, mint akit ez egy cseppet sem érdekel. - Ha tudtam volna, hogy létezel, téged is csak beoltalak ez ellen, mint a másik kölyköt, így viszont marad ez a módszer. Addig képezlek, míg senki sem mer majd kötözködni veled...még én sem. - Ezt teljesen komolyan mondta, na nem mintha célja lenne a saját lányára vadászni, miután végeztek.
-Szóval, mi lesz, oroszlánok, másik dimenzió, vagy végre hajlandó vagy megtanulni, hogyan irányítsd ezt a vackot?

Érezted magad hogy állsz és amíg beszél hozzád a másik, de nem fogod fel amit mond? Csak mondja, mondja, mondja és mondja. Hallod, de mégsem jut el az agyadig.
Aztán csak egyszer... kihallasz valamit belőle, amin még az után is fenn vagy akadva, hogy ő már rég tovább ment és már másról beszél.
- Beoltani? - a szemeim elkerekedtek és még utána is visszhangzott a fejemben a kérdés. Ha jobban meggondoltam az egészet be kellett, hogy valljam magamnak, hogy ez dühített. Van olyan mutáns akit tényleg jobb beoltani, akinek ez az egész tényleg ellehetetleníti az életét, és veszélyes másokra, már mint úgy... hogy már tényleg nem lehet vele mit kezdeni, és bele egyezett az egészbe. De itt úgy sejtettem semmi ilyenről nem volt szó. Az én képességem is rémes tud lenni, ijesztő és többnyire kontrollálhatatlan... de... már túl régóta van velem azt hiszem. Azt hiszem nem lennék önmagam nélküle.
Nem voltam hajlandó tovább menni a válasz nélkül. Néztem rá, valószínűleg a legkomolyabb arccal, amit eddig tőlem valaki is láthatott.
És hogy a második kérdésére mi lesz a válaszom, azt majd ez után meglátjuk...

~Zsupsz, lehet megint túl sokat mondtam volna? Jobban oda kéne figyelnem, hisz hiába a lányom, sajnos még nem olyan szoros a kapcsolatunk, hogy megbízzak benne...vagy hátat fordítsak neki.~
-Igen, jól hallottad - feleli végül, hisz akár tudhatja is az igazat, úgysem fog találkozni vele sosem - mielőtt elérték volna az áttörést azzal a csodaszerrel, volt egy másik, ami jóval szerényebb népszerűségnek örvendett. Évente be kell adni, és el kell kezdeni a kezelést a képesség megjelenése előtt, különben az egész nem ér semmit. - A mondat következő része előtt cseppet elszégyelli magát. A szükséges rossz még csak egy dolog, de élveznie azért nem kell. - Persze, vannak mellékhatásai, hányinger, hajmenés, migrén, ilyesmik...A lényeg, hogy a bátyádat ezzel a vacakkal oltottuk be, nehogy egyik nap ruha nélkül ébredjen a sivatagban.
Na persze, ha Szellem tudná, hova fog költözni fia nemsokára, nem mondott volna róla el még ennyit sem.
-Fogalma sincs róla, hogy mutáns, sem arról, hogy létezem, ezért normális életet élhet. Ez volt a legtöbb amit tehettem érte, és érted is megtettem volna, de most már késő, a másik szérumot pedig még én sem tudom beszerezni, szóval kénytelen leszek megtanítani neked mindent amit tudok.
~Megtanítom, hogy élj a képességeddel, ha belepusztulsz is!~
Persze nem kerülte el a figyelmét, hogy Tanya mennyire felkapta a vizet a dolgon, azonban ha nagyon őszinte akar lenni, ez a tette az, ami miatt sohasem lesz bűntudata, bárki bármit mond. Leányával több a közös bennük, mint bárkivel a földön, és mégsem tudja elképzelni sem, miket élt át kamaszkorában. Tényleg akkora bűn lenne, hogy ettől megkímélt valakit, még ha annak tudta nélkül is?

A hajamat tudtam volna tépni, és úgy éreztem nem vagyok jól.
- És most fogadjunk úgy érzed minden jogod megvolt rá. Azt hiszem már említettem, hogy az én képességem nélkül halott lennék... Te vagy a legidegesítőbb és legelcseszettebb ember akivel eddig találkoztam!
A szám elé kaptam mindkét kezem, amit felfogtam, hogy mit is mondtam ki az előbb. Az indulatok viszont még dolgoztak bennem.
- Hol lett volna a drága szérumod a normális életemhez mikor először lelöktek a tetőről? - Igazából így a túloldali hangok is jobb beszélgető partnernek bizonyultak számomra nála. Bár az az igazság, hogy akkor, ott még én sosem próbáltam beszélni. Vajon azért mert minek beszéljek élettelen hangokhoz, vagy azért mert egyáltalán nem is lehetséges?
- Mielőtt legközelebb ilyeneken gondolkoznál, gondolj erre... - azzal odafutottam az a legközelebbi korláthoz felléptem rá, majd leugrottam. Igazából nem tudom mennyit zuhantam avagy nem, lehet hogy azt is látta, hogy eltűnök.
Mondjuk hogy hol bukkantam ki az egy egészen más kérdés. Ha jól vettem ki, épp egy pad támlájára léptem ki amin éppen egy öreg anyóka ült. És amint teljesen megérkeztem a valós világba le is estem róla, nagyot koppanva a földön. Jó még mindig nem koppantam akkorát, mint az iroda ház tetejéről tudtam volna. Mindenesetre a hátsófelem fájlalva álltam fel és vánszorogtam arrébb. Mondjuk azt sejtettem, hogy nem itt kéne lopnom a napot, tekintve hogy itt jelenleg nappal van, japánban meg esete volt. Úgyhogy a következő fa mögött ismét eltűntem.
A következő ,,ugrás" után megint az éjszakéban találtam magam. Megpróbáltam körül nézni, hogy hol vagyok, de hamar feladtam. A parkon, ahova megérkeztem, átsiető öltönyös emberből ítélve ismét Japánban lehettem. Kedvetlenül leültem óvatosan egy közeli padra inkább és az eget próbáltam nézni, de sehogy sem sikerült. A lámpák fénye, és a park körüli magas épületek eltakarták az egészet.
Nagyot sóhajtottam mikor rájöttem, hogy az az idegesítő fickó, aki az apámnak vallja magát pár percen belül úgy is itt lesz, hogy engem boldogítson

-Miért, bíztam volna inkább rá a döntést? A hepatitis elleni oltást sem akarta, majd pont erről dönt bölcsen!
A mondat második végével nem száll vitába. Őszintén reméli, hogy tényleg ő a legidegesítőbb a legelcseszettebb ember akivel a lánya valaha találkozott. Mikor látja Tanya-t levetni magát a tetőről, őszintén kételkedni kezd ebben...
~Hát, Sean-t odaadtam a szüleimnek, hogy neveljék fel...lehet veled is azt kellett volna. Őt sosem lökték le a tetőről...csak mostanában lövöldöznek rá állandóan.~

-Hé, ez meg hogy került ide! - Kiáltja ezt az egyik japán férfi, vagy valami ilyesmit. Sajnos Japánul mondta, így igazán fogalmam sincs. A társai viszont értették, hisz egyre többen gyülekeznek Tanya körül. Állítólag ebben az országban nem akkora probléma, ha valaki mutáns, ezért valószínű csak kíváncsiak a lányra...
-Megölni!!! - Kiáltja valaki japánul, és a kezében lévő hokiütővel a lány felé súlyt. Lehet mégsem csak kíváncsi rajongó? Találat esetén apró darabokra töri a mobiltelefont, ezzel elvágva a lányt Szellemtől, de van ennél nagyobb problémája is. Nem tudhatja, miféle helyre csöppent, de egyszerre egy lilás átlátszó búra veszi körül a parkot, meggátolva mindenféle menekülési kísérletet, befelé azonban beenged mindenkit, hisz most is özönlenek a japánok ide.

~Hova tűnt ez a gyerek? Már nem is látom a monitoron. Biztos megsértődött, és elteleportált a Bermuda háromszögre, vagy a holdra. Na odáig még én sem mennék utána, hiába a lányom.~
Idegesen nyomkodja tovább az óráját, s pár perccel később már bánja, amit az előbb gondolt. Még a holdra is utána menne, ha helyre tudná hozni ezzel a kapcsolatát legalább egy családtaggal ma...
~Lehet nem ma kellett volna elmondanom neki...~

- Mi a...? - nem kissé lepődtem meg. Nem akartam elhinni. Eddig még egyszer sem támadtak nekem Japánban. Ezért felmerült a kérdés, hogy tényleg Japánban vagyok? De azt hiszem most nem ez volt a legfontosabb hogy kiderítsem.
Hátra ugrottam az ütő elől, de nem álltak meg ennyinél. Ideje lesz eltűnnöm. És hogy hova is mehetnék? Először az irodaház teteje jutott eszembe, igaz ott volt Vader nagyúr, de benne egy kicsit biztosabb lehettem, hogy nem akar megölni. De azonban egyből hogy kijöttem a teleportálásból rá kellett ébredjek, hogy csak a park széléig jutottam. Fenébe.
Csak néztem azt a lilás izét előttem. Lehet, hogy befolyásolja a képességemet? Hát remélem hogy nem. Nagy filozofálgatásba viszont nem kezdhettem, mert megint nekem akart jönni valaki. Ezúttal a figyelmem arra összpontosult csak, hogy ne találjanak el.
Valahogy aztán az első hoki ütős mögé keveredtem. Az meg valahogy nagyon megijedt, de mielőtt odacsaphatott volna nekem, ráfogtam az ütőjére, és az velem együtt eltűnt. Igazából nem állt szándékomban használni. De előbb utóbb talán mindannyiunknak rá kell ébrednie arra, hogy : ,,Nem a részvétel számít, hanem a fontos."

Egyre gyülekeznek Tanya rajongói, de lévén, hogy tényleg Japánról van szó, ezúttal nem nekik szurkol mindenki. A tömegből sokan rosszalló pillantásokkal illetik a hokiütős hi-tech barbárokat, páran pedig rájuk is kiabálnak, tettlegességig azonban még nem fajul a dolog részükről.
A hokiütő nélkül maradt fazon pislog egy darabig, de végül belátja, hogy egy vasággyal 50 kilós lány ellen nem harcolhat fegyvertelenül, ezért övéből pisztolyt húz, és azzal kezd hadonászni össze-vissza. Mikor végre látja is ellenségét, már odáig is eljut, hogy tüzet nyisson, mitől az eddig őt bátran kóstolgató tömeg szétszéled, magára hagyva szegény lányt, illetve ez nem tejesen igaz, hisz 3 rasszista hokiütős még vele van...

~Na jó, lássuk csak, a leglogikusabb, hogy Kanadába ment, vagy a Xavierbe, de ahogy ismerem, az is lehet, hogy egyenesen egy bálna gyomrába teleportálta magát, és már félúton van egy kínai étterem felé, vagy esetleg valami James Bond főgonosz titkos földalatti bunkerében játszik szuperhőst Szibériában!~
Szeme sarkából megpillant valamit, aminek köszönhetően mind a négy ötlete háttérbe szorul. Nem tudja, mi lehet az, de Tanya-ra jellemző lenne, hogy még itt is bajba kerüljön, az a valami pedig úgy tűnik, hogy ennek az eredménye lehet, úgyhogy egy próbát megér.

Nem akartam mást, csak egy kis nyugalmat végre. Azt hittem, hogy ennek útjában csak az az... agyament pasas áll az útjában. Erre!
A fegyver látványa kicsapta a biztosítékot nálam. Csak néztem a pisztolyra, és csak néztem, de ahogy a fegyver is, bennem is kattant valami. Valószínűleg a túlélési ösztön. A lövedék már csak a falba csapódhatott. A csavar az egészben talán az volt, hogy így többet töltöttem odaát, mint a valós világban. Tudjátok milyen rossz az ha odaát kell átgondolni mindent? Nagyon, nagyon rossz következtetésekre tudsz jutni, és amíg ki nem kerülsz belőle ténylegesen, meg vagy győződve róla, hogy a döntésed helyes.
Hiába jöttem ki a teleportálásból, előre hallottam a hangját. Vagy éppen utólag? Hát nem mindig volt időm eldönteni. Az első pár lövés után viszont, amiről fogalmam sincs hanyadik lehetett, mivel nem számoltam, szóval valahogy közben elvesztettem a fonalat az eseményekben. Ezt képzeld el úgy, mintha tovább mozognál, de nem tudnád mért, vagy mért pont úgy ahogy, a dolgok pedig csak történnek körülötted tovább ahogy eddig.
A végén már azon kaptam magam, hogy épp hátba ütöm azt amelyiknél a pisztoly van a hoki ütő élével. A csoport kiáltozását még odaát is hallottam. Nem értettem mit ordibálnak, de nem úgy tűnt mintha örülnének. A felbukkanásaim között viszont a valóéletbe egyre több idő telt el. Lassan már ott is érezhetően. A legutolsó kettő között már majdnem egy egész perc eltelt.

Látva, hogy a csaj eltűnik, miután rálő, mintha egy nagyon régi videójátékban lenne, csak még idegesebb lesz a fegyveres férfi, s ahogy össze vissza lövöldözget, észre sem veszi, hogy a lány a hátába kerül, utána pedig már minden egyéb részlet is elkerüli eszméletlen figyelmét.
-Sajtos makaróni! - Üvölthetnék akár ezt is, hisz még mindig nem értesz egy szót sem japánul, ám ahogy fejük fölé emelik az ütőt, és abba az irányba szaladnak vele, ahol téged látnak éppen, kétséges, hogy a kedvenc kajájuk nevét osztják meg veled éppen.

A tömeg egyre inkább azon van, hogy kijusson innen, és sokaknak ez egészen könnyen megy, ám akadnak páran, kiket a búra nem enged távozni. Ők kétségbe esetten dörömbölnek, ám igyekezetük hasztalan, az erőtér nem ereszti őket, és nagyon jól tudják, hogy miért nem.
A pajzs központjában egyébként egy furcsa, gombaszerű gépezet helyezkedik el, melyet egy jóval komolyabban felfegyverzett, páncélos ürge őriz. Kezében egy iszonyat nagy gépfegyvert szorongat, hátán pedig egy akkora katana pihen, amit normális emberi lény talán el sem bírna, harcolni vele pedig jóformán képtelenségnek tűnik.

Úgy éreztem a talpam alatt nincsen biztos pont. Amint kiértem a valós látszólag álló, mozgás nélküli világba olyan lassúnak tűnt minden. Láttam ahogy felém rontanak, de mire elérték volna azt a távot ahonnan már veszélyesek lettek volna, már nem voltam ott, és újabb egy perc telt el mire felbukkantam.
Aztán egyszer csak valahol nagyon távol tűntem fel tőlük és megláttam. Ezt eddig mért nem láttam. Csodálatosan nézett ki ahogy a fény megcsillant a páncélon. Az agyamnak feladta a leckét. Én felbukkanhatok ahol eddig még nem, de nem hittem hogy vele is ez lett volna a helyzet.
Azok hárman viszont megint jöttek, így már reflexből tűntem el, de valahogy nagyon zavart, hogy megzavartak. A következő felbukkanásomnál egészen közel tűntem elő hozzájuk, és mindegyikük kapott egy maflást az ütővel hátha nyugton maradnak. Én pedig akkor rájöhetek a talányra, ami úgy éreztem tompán lüktet odabent távolinak tűnően, mégis, most úgy látszott ez volt az egyetlen motiváció ami még mozgásban tartott.

Örömteli változás a "harcosok" számára, hogy Tanya végre képes egy helyben maradni, hisz így végre azt tehetik, amihez igazán értenek: ütlegelhetnek egy védtelen lányt. Na persze, azzal nem számolnak, hogy a kérdéses leányzó korán sem olyan védtelen, mint amilyennek látszik, s a feléjük küldött egyik suhintás kobakon is találja az egyik támadót. Innentől kezdve persze már védekeznek ellene, nemsokára pedig már egy két kósza ütés vállon is találja szegény Tanya-t, ám készül ennél rosszabb is ellene. A csetepatéban az oldalába került gonosztevő előre örül nekik, milyen szép látványt nyújt majd, ahogy áldozata koponyája szétnyílik botjától, melyet már a hát mögött tart, készülve, hogy könyörtelenül lesújtson a lányra, és ezért aztán csak még nagyobb a csalódás, mikor a fegyver nem akar előre lendülni, mintha mérhetetlen súly nehezedne rá hátulról.
-Enyje - inti meg őt játékosan Szellem, ahogy kikapja kezéből a botot, s tengelye körül megperdülve úgy vágja állon ellenségét, hogy az menten leszédül erről a furcsa hokipályáról. - Beszállhatok virágszálam, vagy magadnak akarod mindent?
-Lazacos szusi! -Kiáltják válaszként a japánok, s folytatják áldatlan tevékenységüket, mely reményeik szerint két halott mutánst eredményez majd.

- Naaa! - álltam neki nyöszörögni mikor észre vettem, hogy csak nem maradnak nyugton. Mért nem maradnak nyugton? Ááá! Ki kellett térjek, de ebben a világban olyan lassú volt minden, én is. Aztán már az ütések miatt nyöszörögtem. Elbotlottam, vagy megrogyott a lábam? Nem tudom. De már csak Vader nagyúr hangjára figyeltem fel.
- Szia! - vigyorogtam fel rá, mintha csak kitörölték volna az előtte lévő beszélgetéseinket. Meg azt is ahogy megismerkedtünk. Meg úgy mindent róla ami negatív, szóval úgy az egész személyiségének emlékét belőlem, és most jelenleg egy pozitív szereplővé ugrott elő. - Hát ömm... szolgáld ki magad - feleltem, majd eltűntem egy újabb fél percre.
Talán nem csodálkoztam volna rajta, ha ő addig lerendezi az egész bagázst, de ha mégsem így lenne én jó kedéllyel és készen jöttem ki a valós világba újból arra, hogy valakit bizony nagyon megcsapjak azzal az ütővel. Vagy legalább kigáncsoljam, a két lába közé dugva lépés közben.

Kicsit meglepi leánya hirtelen jött jó kedélye, de az igazat megvallva, harcmezőn ez kell hogy legyen a legkisebb problémája, úgyhogy inkább azzal foglalkozik, amivel kell: a vele szemben állók jó egészségének drasztikus leamortizálására.Megpörgeti az ütőt, mintegy jelezve, hogy egy ideje már egészen formába lendült, majd újra lesújt, mit kivédene szerencsétlen ellensége, ha nem válna agyagtalanná az ütő egy pillanatra, és térne vissza a valóságba, hogy őt is rendesen fejbe kapja. Ez már elegendő lenne ahhoz, hogy földet érjen a fickó, ám zuhanás közben még kap pár ütést, elvégre szerencsétlen Szellemet pont aznap hagyta el a barátnője, és ezt valakin le kell vernie. Az utolsó botos ürge ezt látva hátrál pár lépést, utána pedig menekülésbe kezd, de nem jut messzire, a vicces kedvében lévő Tanya ugyanis a semmiből jelenik meg, hogy kigáncsolja őt botjával. Apja ezt látva hozzá szalad, és szorosan átöleli őt, fel is emelve szegény lányt, ki csak akkor döbbenhet rá, hogy ez a gesztus nem egészen az apai szeretet kinyilvánítása volt, mikor a nagy darab fickó gépágyújának lövedékei keresztülsüvítenek anyagtalan testükön, természetesen semmilyen kárt nem téve bennük, ellenben az éppen feltápászkodó nemrég kigáncsolt manus egyre jobban kezd hasonlítani egy szitára.
~Amíg az a rohadt gomba aktív, nem tudunk lelécelni. Én el tudom érni, hogy ne legyen lőszere, de utána össze kell dolgoznunk, ha ki akarunk jutni innen élve. Számíthatok rád kincsem?~
A választól függetlenül eltünteti a lőszert, majd a technoszamuráj előtt jelenik meg, s botjával máris lesújt ellenségükre.

Kerekre nyíltak a szemeim és nagyjából a meglepődésre is csak annyi jött ki belőlem, hogy ,,hóó". És nem, nem a csapadék fajtára gondoltam. Láttam ahogy a golyók becsapódnak mögöttünk, vagyis előttem... szóval valahogy úgy. Most egészen másnak a helyzet mint legutóbb. Vagy csak nekem tűnt annak? Nem éreztem nyomasztónak a helyzetet, hogy minden addig szorít amíg össze nem nyomódok.
- Persze - feleltem anélkül hogy tényleg kimondtam volna még bólogatva is hozzá, bele sem gondolva abba, hogy ez milyen furcsa. Amint második jóatyám elengedett eltűntem és kevesebb mint félperc múlva megjelentem annál az izénél. Szóval fogtam azt a fénylő izét és magammal vittem. Ezzel csak az volt a gond, hogy ettől még nem kapcsolt ki. Így hát helyben dührohamot kaptam, és egy veszett kiscica módjára pofozni kezdtem a dobozt, aminek természetesen semmi eredménye nem lett. Ennek következtében rángatni kezdtem a tetejét. Egy következő teleportálással le is téptem. Meglepetésemre pedig oda kerültem vissza ahol az előbb még Vader nagyúr birkózott a szamurájjal.

A szamuráj amint meglátja, hogy Tanya a fénylő gömbjével játszik, felé fordítja fegyverét, hogy tüzet nyisson, ám egyszerű, és egyben nagyszerű terve több ponton is akadályba ütközik. Az első gond az, hogy Tanya el is tűnik előle, szóval hiába lövöldözne, a második pedig az, hogy mint az utóbbi évtizedben már oly sokan, ő is csak kattogtatni tudja puskáját, lőni képtelen vele. Szellem nem sokáig hagyja őt kétségben, s egy pillanattal később az orra előtt jelenik meg, hogy egy jobb horoggal díjazza azt, ahogy az előbb a lányát próbálta megölni ez a becsületlovag. A páncélos megtántorodik, a kísértet pedig megrázza sajgó öklét.
-Bakker, ez aztán kemé... - Épphogy sikerül arrébb vetődnie a felé suhanó kard elől. A penge alig súrolja a vállát, de ez az apró fájdalom is elég hozzá, hogy elgondolkodjon rajta, hogy vajon mi a rákért nem tűnt el inkább, ahelyett, hogy itt pattog, mint valami idióta?
Sok ideje nincs ezen agyalni, hisz közben az erőtér megszűnik létezni. Sajnos lemaradt róla, ahogy Tanya kiscica módjára püfölte a szerkezetet, és arról is, hogy végül egész normálisan tette tönkre az eszközt, de ez most nem fontos. A lényeg, most már akár le is léphetnének innen!
-Rendben, akkor...
Egy fényes, ostorra emlékeztető valami tekeredik Szellem nyaka köré. Ezúttal már szívesen elteleportálna, de képtelen rá. Páncélos ellenfele közben az előző ütéstől még mindig kicsit szédelegve közelít hozzá, kivont pengével.

Kikerekedtek a szemeim, és a szerkezet nálam lévő darabját szorongattam görcsösen. Megdermedve álltam pár pillanatra, vagy kevesebb volt? Látszólag riadtan is, valójában viszont egy szúnyogot is hallottam volna a fejemben olyan csönd volt. Úgy érzettem mozgok, és cselekszek minden gondolkodás nélkül. Mintha valami megmondaná a végtagjaimnak, a képességemnek, hogy mit csináljon, de az nem az agyam.
A következő teleportálásom az ostor eredetét célozta meg, akárki is tartotta. És azzal a szándékkal, hogy lehetőleg érzékeny ponton találjam el. Mindegy hogy mi vagy hol, csak elengedje a fogvatartottját.
Egy villanásnál, mikor épp csak egy pillanatra láttam a világot az is felötlött bennem, hogy a földön lévő kardot is fel kéne vennem. Hasznos lehet.
Ezúttal nem kérdőjeleztem meg a gondolataimat. A fejtörést későbbre hagytam. Legalábbis valószínűleg. A maga egyszerűségében láttam a világot. Láttam valamit és tettem amit tettem, nem volt kérdés, nem volt de ha, nem volt miért, nem volt reszketés, és nem volt aggodalom. De valószínűleg igen csúnya lett volna, ha ebből az álomból az egész közepén felébresztenek.

A szamuráj meglepődik a lány heves támadásain, az pedig, ahol eltalálja őt Tanya ökle majdnem annyira sértő, mint amennyire fájdalmas, ezért aztán nem csoda, hogy szorítása az ostoron enyhül kissé, mire Szellem is kicsit jobban kap levegőt, ezért aztán eszébe jut, hogy akár el is teleportálhatna, legalább pár méterre, hogy ne fojtogassa többé ez a vacak. Meg is teszi, a következő másodpercben pedig ellensége feje fölött fölött jelenik meg, és jókorát rúg annak a fejébe. Nem időzik soká, hisz újabb ostorcsapás a jutalma ezért, amit már nem szeretne megvárni, inkább újra eltűnik, és ezúttal a lánya mellett bukkan fel.
-Jól vagy? - Kérdi futólag, fél szemét még mindig az ostoros ürgén tartva. - Mi lenne, ha lelécelnénk innen?
~Biztos van a városban rendőrség, vagy valami hasonló, akik ilyesmikkel foglalkoznak...bááár...pokolba velük, ha valamikor, most igazán szeretnék szétverni valakit!~
-Meggondoltam magam, elintézzük!
A barátnője aznap hagyta el, és még nem tudja, hogy másnap ki fognak békülni, ráadásul a lánya is utálja, a másik gyerek pedig..őt inkább hagyjuk. A lényeg, hogy nem érdemes most az útjába állni.Újra eltűnik, s ellenségük mögött bukkan fel, hogy megint jókorát sózzon a fejére.

Felvettem a kardot. Meglepően könnyű volt. Mármint egy európai pallosból kiindulva... Na nem mintha nagy fegyverszakértő lennék, de fel tudtam emelni. Két kézzel még tudtam is volna vele valamit kezdeni, míg egy kézben csak lógattam.
Pont akkor jelent meg mellettem a második helyezettem az atyai posztra, mikor el akartam tűnni. És el is tűntem, pont amikor kérdezett, csak azért, hogy utána majdnem szinte azonnal mellette jelnejek meg ismét csak a másik oldalon.
- Miért? - feleltem kérdéssel a kérdésre. A lelécelésre viszont nem válaszoltam, ha megyünk hát megyünk. Viszont már viszketett a tenyerem, és mindenem, hogy egy helyben kellett állnom ilyen sokáig.
- Kéred? - nyújtottam felé a kardot a markolatával, majd a válaszától függően azzal, vagy anélkül újabb teleportba kezdtem.