Erdőség

Arra számítottam, hogy Adam majd azt mondja, hogy előbb a vezetésre koncentráljunk, elvégre ezért jöttünk, esetleg majd suttogva mondja tovább az instrukciókat, úgyhogy először azt hittem, a hajam színe valahogy összefügg a kresszel vagy a gépjármű irányításával. Mint kiderült, nem. De nagyon nem ám. Nem is hittem volna, hogy a hajamat lehet máshoz is hasonlítani, mint az almacsutkára nőtt penészhez. Nem is tudtam mit válaszolni hirtelenjében, úgyhogy csak egy őszinte fejrázással reagáltam bele a vállába, és még közelebb húzódtam hozzá, igaz, már így sem lehetett volna egy tűt sem közénk passzírozni. Aztán egészen elámultam attól, ahogy nem csupán rólam kezdett el mesélni, de a történetében úgy emlegetett, ahogy a tündéreket és a jó szellemeket szokták. Tényleg így látta? Így gondolta? Meg sem fordult soha a fejemben, hogy mást is lát bennem, mint egyet a (volt) tanítványai közül. De ez... Nem láthatott ilyenek. Nem, ez kizárt. Hiszen ő Adam, én meg csak Bogyó. Legnagyobb szerencsével is csak lesz még egy bátyám, mint Tibu. Na, jó, az nem. Még egy olyan, mint Tibu, nem lehet. És olyan sem, mint Adam.
-Sokat forgolódtál, úgyhogy kisurrantam az ablakon át járni egyet, amíg el nem alszol - vallottam be motyogva. - Nem akartam lebukni. Nem vettem észre, hogy néznek. De... ne mondj ilyeneket - fúrtam még mélyebbre a fejemet a vállába. - Én csak egy kis koszmó vagyok. Nem éppen a déli boszorkány... vagy Maminti, ha zöld is a hajam. Különben is, én jobban szeretem a te hajadat - túrtam bele finoman a tincsek közé, de aztán, mintha izzó parázshoz nyúltam volna, azonnal visszarántottam. - Bocsánat...
El nem tudom mondani, mennyire nehéz volt elengednem, de hát muszáj volt. Már éppen nyúltam a zsebemhez, hogy elnézést kérjek, és felhívjam Tibut, hogy magyarázza már el nekem, hogy tulajdonképpen mi is történik velem, mert én ezt nem értem, de eszembe jutott, hogy a telefonomat a szobámban hagytam. Pedig az mindig nálam szokott lenni, mióta megvettük. Most miért nem hoztam magammal? Nem, hogy elfelejtettem eltenni, hanem indulás előtt elsuvasztottam az íróasztalom fiókjába. Az ég szerelmére, mi folyik itt?!
Miután Adam leleményesen megoldotta, hogy a vezetés számára se legyen életveszélyes, ismét lehetett valami, amire koncentrálhattam helyette is, viszont ez sem tarthatott sokáig, mert túl gyorsan érkeztünk meg a kiszemelt tisztásra. Pedig arról volt szó, hogy ez a nagy dög csak lassan képes haladni. Nem mintha ne sétálnék szívesen Adammel, csak valamiért olyan elemi erővel szorongatott az idegesség, hogy féltem, hogy a hangomat sem fogom megtalálni, nemhogy egy épkézláb gondolatot.
-Ó... köszönöm - mosolyodtam el halványan, amikor rám adta a zubbonyát, ami olyan jó nagy volt, és meleg, és finom Adam-illatú... mint Adam maga. - De te így nem fogsz fázni?  
Tréfájára, amikor felhúzta a lábamra a zoknimat és a cipőmet aztán végre felnevettem. Ezzel egy kicsit sikerült megtörnie a jeget. Lábujjaimat táncoltatva segítettem neki, hogy könnyebben a helyükre tudjanak siklani a lábfejeim, majd egy lendületes mozdulattal ellöktem magam, és a puha fűre huppanva sóhajtottam fel, miközben egyre lelkesebb tekintettel pillantottam körbe. Még sosem jártam erre, és bár nem volt olyan veszélyesen távol a kastélytól, azért kellőképpen eldugott volt, hogy Adamnek tényleg ne kelljen attól tartania, hogy valaki megzavarja békés magányát, amit elmondása alapján itt szokott kiélvezni. A kérdés csak az volt, hogy akkor engem miért hozott el ide?
Nem nyílt azonban lehetőségem rá, hogy megtudakoljam, mivel szívet melengető szavai nyomán egyre inkább kezdett kibontakozni bennem a válasz. Még ha nem is lehettem benne biztos. Hiszen még abban sem voltam biztos, ami velem történt. Viszont miért érzem úgy, hogy más nőknek nem szokott ilyeneket mesélni? És nem látja az arcukat a felhőkben, nem nézi őket az éjszaka kellős közepén az ablakából, nem irigyli a hangyákat, csak mert felmásztak a lábukra? És ha én vagyok az első, akit elhozott ide... az ő saját helyére, ahova még senki mást nem engedett be... lehet, hogy szabad lesz legalább magamnak bevallanom, amit érezni vélek?
Egy szót sem tudtam szólni a szavaira, de még megmoccanni sem. Az imént megtört jég újra körbezárt, ahogy dőltek belőle azok a csodás szavak. Csak álltam ott mozdulatlanul, némaságba burkolózva, egyetlen hang nélkül hagytam, hogy a hajamba tűzze azt a kis virágot, és közben finoman hozzáérjen a fülemhez, csak néztem rá, miközben kiöntötte nekem a lelkét, és hiába szerettem volna én is ezt tenni, képtelen lettem volna szavakba önteni a bennem kavargó káoszt, ami lassan elemésztett, de puha, édes cirógatással melengetett. Még arra sem voltam képes, hogy neki mondjak valamit. Hiszen mégis mit mondhattam volna? Én voltam az, akinek fogalma sem volt semmiről. Értetlenül kellet szembenéznem az egyre őrjítőbb vággyal, ami már olyan régóta kínzott, csak ötletem sem volt, mitől csitulhatna el végre. Mint amikor egy baba sír, a szülők meg nem tudják, hogy mi baja.
Legalábbis eleinte...
-Adam...
Még én is alig hallottam a hangomat, ahogy közelebb léptem hozzá, hogy lehajtott feje alá kerülve, feltekintve a magasba egyenesen a szemébe tudjak nézni. Annyi mindent akartam mondani, annyi minden tombolt a bensőmben akaratosan dörömbölve, hogy kijuthassanak, de nem láttam értelmét bármit is mondani. Ujjaimmal puhán megszorítottam a kezét, megfeszített lábaim eltoltak a lágy fövenytől, ahogy lábujjhegyre ágaskodva ajkammal az övé felé közelítettem, majd mikor már csak fél milliméter választott el tőle...
-Van kedved megrágcsálni a nyelvem?

Néztem Bellet. Elveszni a szemei tüzében olyasmi érzés, mint a régi Afrika kutató kalandoroknak elveszni a kongói dzsungelben. Lehet a maga módján félelmetes, ezer veszélyt rejtő, a halál ígéretét hordozó, de ez az a hely, amiért küzdöttél, amire az életedet tetted fel, ami százszor és ezerszer annyi csodát rejt, mint veszélyt s ha az a sorsod, hogy itt vessz oda végleg, hát megköszönöd a jó Istennek, hogy megadta ezt neked. A leggyönyörűbb helyet a világon, ahová csak léphettél, az isteni édenkert utolsó kis darabját, ami magába zár és honnan élve avagy holtan, többé nem távozhatsz anélkül, hogy szíved egy darabját ki ne tépd és hátra ne hagyd. Fél szívvel pedig ugyan ki élhet, ki remélhet?
Kérdése más esetben kacagásra ingerelt volna talán. Mint tanár, mint barát, most el kéne magyarázzam, hogy ez nem így működik és... hagyjuk. Úgysincs hozzá erőm. Száz és ezer kiváló harcos, képzett görög katona járta a földközi tengert az ókorban, de a szirének énekének vajh ki állhatott ellen? Nem lehet lelke annak, aki dalukat visszautasítja. Belle volt az én szirénem, az a csodálatos nő, aki előtt nem voltam többé katonatiszt, igazgatóhelyettes, tanár vagy tudomisén. Semmi sem voltam, de a hangja, a szava, a szemeinek csillogása, a mosolya... bármivé, mindenné és mindenkivé emelhettek. Vele szemben nincs helye erőnek és akaratnak. A legedzettebb páncélok olvadnak alaktalanná mosolya hevében, szemeinek apró kacsintása roppant meg harckocsikat ha úgy akarja, selymes puha talpa alatt omlanak bástyák és várfalak. Mert ő Belle. Csak így, egyszerűen. Ő Belle. Az én Bellem...
Ajkaink találkoztak finoman, lassan és kissé sután. Két félős, tapasztalatlan, riadt emberlény, akiket csak egy valami segít, a szeretet, a szenvedély. Karjaim a testére fontam és lágyan, óvatosan simogattam végig teste domborulatait, kézmozdulataimmal vezetve le a tagjaim remegtető vágyat. Érezni akartam az ízét, lélegezni az ő édes leheletét, beszívni az illatát. Leborulni elé, magasztalni és csodálni. S láss csodát a szeretet tüzén kikovácsolt vágy biztos irányt adott érzéseinknek. Apró csók a puha, édes ajkakon, majd nyelvem hegye már a kis fogacskáit tapintotta, rajtuk játszadozott mint bátortalan ifjú a zongorán s kereste a mennyei dallamot, az ég örök szimfóniáját. S mert hangszernek ezt adta meg hozzá a jó Isten, a mi, most különösen érezhettem: szerető atyánk, hát a szívemig ért el dallama, ott vert visszhangot, ott borította be a parlagon fekvő ugart a tavaszi virágokkal.
Kerestem közben a szemét. A tekintetét, hogy a magam szemeivel üzenjek neki. Barna szemeimben most csak melegség tükröződött, azok villanásával próbáltam neki átadni a csókba forrva, hogy mi is az, amit érzek. Aminek látom őt. Istennő tűnt fel szemeim előtt. Nem a haragvó fajta, hanem a lágy mosolyával éltet adó, szeretve féltő mennyei lény s én le akartam borulni előtte. Lábait csókolva hódolni előtte, imádva csodálni őt s megköszönni neki a puszta létét emeljen akár magasba csókja vagy tiporjon a porba talpa, ő hozzá a hála himnuszán kívül semmi más nem érhet fel. Kislányt láttam. Édes csöppséget, akinek kacaja szívek húrját pendíti meg s talán nincs olyan bűnös lélek, kinek ne enyhítené lassú simítással égő lelkének kínjait az efféle zene. Kis csöppség, kit ölelni, félteni, óvni, terelni szükséges s vágy is egyben. Kinek jó lenne luftballont venni a vásárban, letörölni a maszatos arcáról a maradék édességet, lovacskát játszani este az ágy mellett. Az ágy mellett, melyben egy érett, felnőtt nő vár, aki a szemem előtt nőtt fel gyereklányból s szállt alá a mennyek magasából. Az a nő, az az angyalból emberré, gyermekből felnőtté lett lény, akit magasztalni, akit védeni még mindig szeretnék, de mindezek mellett mindenek előtt szeretni, magamhoz kötni és kötődni hozzá. Nekiadni a szívem s elkérni az övét cserébe. Tudni, hogy ő az enyém, csak az enyém.
Kalandozó ujjaim elkezdték megismerni a testét. Hátának vonalát, puha kis fenekét, vállai lágy ívét, alázuhanó hajzuhatagának selymességét. Imádtam. Az istennőt, a kislányt... Bellet. Érzelmi hullámvasúton ültem, de ennek sosem volt mélypontja, csak a magasságának árnyalataiban akadtak különbségek. Hol mohón faltam, máskor pedig csak óvatoskodva rebegtem apró csókokat az ajkaira, oly félősen, hisz még mindig féltem az ébredéstől. Hogy csak álmodom, hogy nem lesz itt a karjaimban, hogy elfoszlik ez az édes kép. Nem kívántam azt a napot megérni ami az ébredés után jön. Olyan üres lenne, olyan sivár. De itt és most nem volt más, csak a jelen, az elveszés a kongói dzsungelben, az istennő lábai elé borulás, a kézen fogott kislánnyal való önfeledt körtánc és mindenek előtt a nő, aki a karjaim között volt. Lehetetlen volt a vastag kevlar szöveten át, mégis éreztem kis szívének minden rezdülését, a pihegő lélegzetét ajkaim között, a szemeinek csillanását, ami versenyre kelt s porig alázott bármely éji holdsugarat. De hát ő volt Belle. Ő volt BELLE. Ez pedig mindenre magyarázat. Mert vannak olyan magyarázatok, amikhez a kérdést sem kell tudnunk.
Végül ajkaink puhán elváltak, majd még egy gyors érintésig keresték egymást, csak utána szólaltam meg halkan:
- Hát... nem éppen rágcsálás, de... remélem nem volt nagyon illúzióromboló - mosolyogtam rá. Igen, egyes dolgokat gyakorlatban kell megmutatni. Tisztán pedagógiai okokból természetesen. Hogyne... khmm... Lehetne korrepetálni is, azt hiszem...

WOW! Ez a csókolózás? Ilyen? Hát ez oltári! De hát... hol marad a nyelvrágcsálás? Az tényleg nem kell hozzá? Nem fog vele rágózni? Mondjuk annak csak örülök, ez így sokkal finomabb és lágyabb. Apropó finom! Mi volt ez? Cupp-cupp. Csak nem melegszendvicset evett? Cupp-cupp! De. Egészen biztosan. Méghozzá... Cupp! Igen. Sonkásat. Milyen furcsa érezni valaki más szájízét. Mintha két szám lenne.
És igazuk volt. Mindenkinek. Ezt én se tudnám elmondani, hogy milyen, ezt ki kell próbálni. És nem is akárkivel Amikor Carlos nekem esett, csak annyit éreztem, hogy egy gusztustalan, nyálkás meztelencsigát gyömöszölnek a számba, most viszont úgy éreztem magam, mint amikor csövi koromban Tibu meglátott a fa tetején ücsörögni, és feladott nekem egy doboznyi kaját. De nem ez még annál is jobb. Pedig abban még csoki is volt. Milyen jópofa ez a puszizkodás! Na, ebből kell még, ezt nem akarom abbahagyni!
-Dehogy - ráztam a fejem, majd követelőzően kaptam el a tarkóját, hogy visszahúzzam magamhoz. - De na! Kérek még! Nyisd ki a szád...
Igazából nem állt szándékomban abbahagyni. Pár óra most olyan röpke pillanatnak tűnt, hogy nem tartottam őrültségnek azt sem, ha holnap reggelig itt állunk csókolózva, ölelkezve. Azért egy idő után elkaptam az egyik kezét, és a saját tarkómra simítottam, majd hozzányomva jeleztem neki, hogy a nyakam már vészesen elfáradt, ugyanis még mindig sokkal magasabb volt nálam, úgyhogy ahogy rám hajolt, erőteljesen tolta hátra a fejemet, amit nekem izomból kellett megtartanom, azok pedig fáradékonyak. De nem baj, ott még úgysem simogatott!
Mert az ujjai egy pillanatra sem álltak le. Kellemes cirógatása nyomán szinte éreztem, ahogy elolvadok a karjai közt, szóval igencsak jól jött, hogy olyan biztosan tartott. Időnként felszakadt belőlem egy-egy jóleső sóhaj, vagy lelkesen csipogó nyögés. Nagyon élveztem, amit műveltünk. Ez a különös, bizsergő érzés már nem is tűnt olyan ijesztőnek, még ha továbbra sem tudtam, hogy vajon mi ez és miért perzseli belülről a testemet, ami már egyébként is szinte lángokban állt.
-Még, még! - rugóztam a lábamon, amikor megint elváltak egymástól az ajkaink, és már tapasztottam is a számat vissza Adamére, függetlenül attól, hogy az állkapcsom már egy merő görcs volt.
Közben azért az én kezeim sem lazsáltak. Gondoltam, ha Adamnek szabad, akkor nekem is. Most már ezek szerint nem kell visszafognom magam. Így aztán végigsimítottam két oldalról egy-egy mutatóujjal az arcán, végigkorcsolyáztam a nyakán, ujjaim megpihentek a széles vállain, belemarkoltam azokba az izomtól duzzadó karokba, aztán a kezeim a hátára siklottak, ami szintén olyan jó nagy volt, és ugrálós izmú, majd beletúrtam a hajába, végre valahára annyit játszadozhattam vele, amennyit csak akartam, és persze nem feledkeztem meg a nózijáról sem, amihez most ugyan nehezebben fértem hozzá, de nem volt az az isteni erő, ami visszatarthatott volna attól, hogy kedvemre pöckölgessem.
Elképzelni nem tudtam, hogy én ezt valaha is abbahagyjam. Ennyi erővel azt is kérhették volna tőlem, hogy ne vegyek levegőt. Hihetetlen varázsa tudott annak lenni, ahogy azt a rengeteg mindent, amit el akartam mondani neki, amivel könyvtárakat lehetett volna megtölteni, és amire egészen biztosan nincs is megfelelő szó, azt így is a tudomására tudom hozni. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül. Adam csókja édes volt, Adam csókja biztonságot nyújtott, Adam csókja átmelegített, Adam csókja olyan fantasztikus volt, hogy esküszöm mindenre, ami szent, még éhes sem voltam. Na jó, ez így talán nem egészen igaz, mert rá ki voltam éhezve. Őt nagyon akartam. És így visszagondolva már milyen régóta! Csak akkoriban még nem tudtam, hogy én ezt szeretném. Hogy őt szeretném. Sőt, akarom! Mindennél jobban! De most már tudom. Nekem Adam kell!
-Hát - mondtam végül mosolyogva, miután már nem érezvén az állkapcsomat, egy eszkimó puszival zártam le a hosszú csókot - tényleg szép itt.

Hát a csók... vagy csókok? Ki tudja, vagy ki számolja már ezt... Szóval meglehetősen hosszúra nyúlt. A később megtekintett karórám legalábbis határozottan állította mindezt, bár én ott és akkor nem így éreztem. Valami egészen másnak tűnt a dolog, de... Nem nagyon lehet ezt megmagyarázni. Ahhoz tölgynek kell lenni, hogy valaki megértse. Igen, tölgyfának, mint azok, melyek köröttünk állnak. Ősöregnek, megfáradtnak, villámsújtottnak, félig már kiszáradtnak. Halódó vén tölgynek, mely megérzi Belle édes, finom, meleg leheletét, ami kitölti, ami életet ad neki, rügyet fakaszt a rég korhadó gallyakon. Gyökereknek, melyek létének célt ad, hogy talpait megtámassza rajtuk, biztos támaszként szolgáljanak neki. Kéregnek, min bohókásan simít végig a tenyere, egy pillanatnyi örömet szerezni, mely megmagyaráz évszázados létezést. Szolgálni őt, szeretni őt, csókolni őt, imádni őt, tisztelni s neki adni magam, s ez által hagyni, hogy felemeljen önmagához.
Mikor ajkaink elváltak egyszerűen kinyúltam a karjaimmal és felemeltem őt. Rámosolyogtam:
- Így már valóban szép itt. Így. Veled - feleltem. - Érezni a testmeleged. Hordozni, hogy ne fáradjanak el a lábaid. És... - óvatosan apró csókot adtam a nyakára - élvezni a közelséged.
Körbevittem a mezőn, néhány helyet megmutattam még. A faodút, amelybe ha manóként bemászik az ember, akkor ezer szín gombatelepre bukkanhat, mint apró kincsre. A vízből kiálló rég holt farönköt, melyet egyszer magam dobtam a vízbe dühösen, valami belső késztetésre, hátha feléled a vízben. Persze elkorhadt, de még látszott. A kései szitakötők játékát a víz felett, ahogy szárnyaikon megcsillan a napfény ezer színben, melyet el lehet nézegetni egy ideig a parton fekve. Közben pedig nem egy csókot adtam az ajkaira s kis kacsóira, mikor arcomat simították.
Végül persze visszavittem a kocsihoz, részben mert az idő elreppent, részben mert lassanként az én karjaim is fáradni kezdtek. Betettem a lányt a vezető oldali ülésre, magam pedig ez alkalommal ember méretben a túloldalon szálltam be. Bekötöttem magam, majd biccentettem:
- Visszafelé te vezetsz - mosolyogtam rá.
Nem ugráltam most manóként körülötte, nem szóltam bele mit csinál. Ügyes lány és megbíztam benne e téren is. Lassan a gázra taposott, mire a nehéz terepjáró megindult az iskola felé.

Bármilyen boldog nap is volt ez, az nyilvánvaló, hogy ma nem fogok tudni soká fenn maradni. Előző éjjel nem aludtam és a fáradtság lassan engem is le fog teríteni persze. De még küzdöttem ellene. Felmentünk a szobámba, ahová hamarosan egy hatalmas adag popcornnal tértem vissza és két nagy üveg colával. Megszabadultam az egyenruhától, aztán egy gyors zuhanyzást követően csatlakoztam Bellehez, egy boxerban meg egy pólóban. Végül is látott így amúgy is eleget. Benyomtam a tv-t, majd felnevettem:
- Jézusom! Az 50 láb magas nő támadása - kuncogtam. - Borzasztó film. Van itt pár dvd...
Előszedtem néhányat, hogy válasszon valamit. Tettem a kínálatba komolyabbakat (dr. Zsivágó, Bíbor és fekete), vígjátékokat (Airplane, Csupasz pisztoly, Különben dühbe jövünk) meg párat a saját, rám jellemző ízlésből (Ben Hur, Napóleon) is, sőt még a Star Warst is odacsaptam és hagytam, hogy a lány válasszon egyet. Aztán elnyúltam mellette, óvatosan csúsztatva a karomat a tarkója alá. Nem nagyon emlékszem a filmre. Egy kósza smaragd hajtincs lebbent az arcom elé. Illata ringatott álomba, miközben apró puszikkal borítottam el. Hisz ez is az ő része, lénye egy pici darabja volt. Megérdemelte az imádatom... Ma nem féltem a lidérces álmoktól melyek visszavisznek az afrikai frontra. Mellette nem...