Pennsylvania Avenue

Philip-et kezdi idegesíteni ez az észbontóan dögös, és egyben rohadt dög nőszemély, ám épp abban a pillanatban, amikor dacból elhatározná, hogy azért sem mutat meg semmit a nőnek, megrökönyödve tapasztalja, hogy valamiért előkerült a kezéből egy hosszú és egyenes rózsaszín rúd, a végén egy olyan formáéval, ami leginkább ahhoz hasonlít, amikor egy vízgömb belsejében szétrobban egy bomba, aztán megfagy az egész a levegőben. Nem tudja, mi vette rá arra, hogy engedelmeskedjen, de egy mozdulattal el is tünteti a művét. Aztán következik a hangos eszmecsere:
-Pedig nagyra értékelném, ha megtennéd. - Jelenti ki fenyegető hangnemben, közelebb mozdulva a kezében lévő átlátszó baltával. - Utálom, ha valaki csak úgy beállít ide, és...
Nem ordít fel, csupán az arca rándul görcsbe, ugyanis gyakori ismerősként tekint a pokoli, elviselhetetlen fájdalomra, ám ez nem jelenti azt, hogy immúnis lenne rá. A keze azonnal elernyed, és elejti a rögtönzött fegyvert, ami még a levegőben apró szilánkokra törik, mintha üvegből lenne, majd szinte súlytalanul siklik tovább lefelé, mielőtt még semmivé foszlana, mint egy gyertya apró lángjának a füstje az éjszakában.
-Okkké.... - felel, másik kezével a sajgó vállát markolva, és még hátrál is pár lépést, most , hogy számára is letisztázódtak az erőviszonyok. Arra nem esküdne meg, hogy ez a csaj egyedül jött, az viszont egyértelmű, hogy segítség nélkül is remekül elboldogul.
-Megtaláltam a gépet. Pontosabban, tudom hol őrzik még ma hajnalig, mikor is...
A fájdalmas grimasz eltűnik az arcáról a fájdalom távozásával együtt. Kicsit csodálkozva tekint a vállára, aztán karkörzésbe kezd, a beszéd folytatása közben.
-Tehát ma hajnalban elszállítják az ég tudja hova. Durván 30 ember őrzi a helyet, és az ember alatt tényleg Homo Sapiens-t értek, dugós puskákkal, meg minden. Ránézésre nem is tűnnek valami keménynek, viszont ha csak egyik bepánikol, és riadót fúj, a vészjelző a JBAB-ban szólal meg, és akkor csak pár percünk van, mielőtt lebontja bombázó az egész raktárat, a bent lévőkkel együtt. Pár óra múlva terveztem betörni.
Eddigre megunja a karkörzést, és bár még mindig elég bizalmatlan a nő irányában, azért felteszi a következő kérdést:
-Felteszem, te is csatlakozni fogsz hozzám, igaz? Jaj, bocsánat, én csatlakozom hozzád, majd elfelejtettem...szóval, mi a terv, bölcs és szexi vezérem? - Kérdi, épp csak annyi gúnnyal, amennyi feltétlenül szükséges egy ilyen mondatba, aztán a térkép felé mutat. Neki végül is mindegy, hogyan oldják meg, csak ebből a fővárosnak csúfolt koszfészekből szeretne végre kiszabadulni.

Fenyegető hangnem? Ez most komoly? De édes… kár, hogy engem rohadtul nem hat meg, sőt, ha fel akar bosszantani, akkor nagyon is jó úton halad.
-Miért? Ha előre tudod, akkor kitakarítasz, vörös szőnyeggel meg pezsgővel vársz, vagy mi? Amúgy meg jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. –feleltem a nyafogására.
Ő a közlegény, akkor meg mit pattog itt? Talán táviratoznom kéne, hogy jövök? Egy fenéket, az ő dolga, hogy mindig készen álljon, aztán ugorjon, ha kell.
Arra, hogy szótlanul tűri a fegyelmezésemet és csak némi grimasszal képes tartani magát, egy alig látható, elégedett kis mosoly kúszik az arcomra, és ahogy megszűntetem a képességet, egy apró biccentéssel díjazom a dolgot. Erőviszonyok letisztázva, férfiakkal másképp úgy se nagyon lehet együtt dolgozni, így meg legalább tudja, hogy hol a helye. Komolyan, mint valami kutya, amíg nem alázod le a sárga földig, addig nem képesek normálisan parancsot teljesíteni, mert bosszantja őket, hogy egy csaj a főnök…
Figyelmesen hallgatom ahogy előadja a tudnivalókat, a tervet, meg még tudom is én mit, és… a francba. Arra azért nem számítottam, hogy ilyen hirtelen kell lépnünk! Stryker is elmehet a búsba, hogy nem volt képes hamarabb szólni, akkor előbb iderepülök. Na mindegy, majd utólag „köszönetet” mondok neki érte.
-Szóval hajnalban, mi? Nagyszerű… akkor nincs valami sok időnk. –sóhajtok- Az emberek miatt ne aggódj, ha rajtam múlik, akkor bepakoltatom velük a cuccot, sőt, még örülni is fognak, hogy segíthetnek. Mekkora ez a ketyere, amit el kell hoznunk? Vagy van valami jármű, amivel elszállítjuk? Mert sokra nem megyünk, ha csak verjük a mellünket, hogy de jó, megszereztük, aztán állunk mellette mint egy rakás szerencsétlenség, lévén, hogy nem tudjuk elvinni… Hallgatlak, pontosabb infókból miket tudsz? Csak hogy a továbbiakban mivel készüljünk.
Ahogy meghallom a következő megjegyzését, már épp közbeszólnék, hogy kijavítsam a mondandóját, de úgy tűnik, magától is veszi a lapot és menti a menthetőt. Hm, nem is olyan reménytelen a srác, legalább gyorsan tanul. Kap egy piros pontot.
-Pontosan. Mi lenne? Odamegyünk, elintézzük őket, elhozzuk a gépet, aztán megyünk. Jut eszembe, mi a helyzet a kamerákkal? Hőérzékelős szarokkal, meg egyéb ilyen technikai vackorájokkal?

-Hát, a pezsgőről még lehetett volna szó - vonja meg a vállát, a takarításra meg inkább nem mond semmit. Minek itt rendet csinálni, amikor nemsokára úgyis lelép innen, aztán meg ha sikerült a terv lesz annyi rabszolgája, hogy még a szó jelentését is el fogja majd felejteni.
-Igen, hajnalban. Állandóan mozgásban tartják, mert félnek, hogy valaki ellopja. A sok paranoiás...
Arra, hogy mit tervez az emberekkel kicsit aggódva néz felé.
-Hogy mi...elbírsz ennyi manussal? hát, akkor gondolom én csak cipekedni fogok. Amúgy ne aggódj, nem kell nekünk az egész gép, csak néhány fontosabb alkatrész, azt pedig röhögve kiszedem belőle. A jármű miatt meg ne aggódj, már gondoskodtam róla. Kisit szűkös lesz a hajón kettesben, de nem számítottam rád.
A következő kérdés hallatán már elismerően biccent.
-Ó igen, vannak kamerák bőven, sőt, nyomásérzékelők is, amik azonnal riasztanak, ha valaki rájuk lép...kivéve, ha egy katona lép rájuk. Lehet valami az egyenruhájukban, nem tudom. Gondoltam meg kéne szereznem az egyikükét, de fogalmam sem volt, hogyan oldjam meg...hmmm...
Ördögien vigyorogva fordul Ratna felé.
-Mit gondolsz, találunk kimenős G.I. Joe-t a te méretedben?

-Nem is értem mitől fosnak úgy. –felelem cinikusan, de költői kérdésnek szántam, szóval nem vártam rá különösebb választ.
Phil szavaira csak bólintok, bár kissé sérti az önérzetemet, hogy nem nézi ki belőle a dolgot. Nem volt elég a korábbi bemutató? Most pattogjak itt neki egy sort, csak hogy bebizonyítsam? Egy frászt… inkább bólintok még egyet a következő megjegyzésére is.
-Figyelj, cukorborsó, őket bízd csak ide. Ha egyszerre több osztagnyi kommandóssal elbírok, akkor nehogy már ez a pár okozzon gondot nekem.
Be is cseszne…
-És jól mondtad, tiéd a cipekedés. Mégis mit vártál, majd nő létemre én pakolásszak, meg csináljak helyetted mindent? Te jó ég… Ha már nem kell az egész, remélem értesz a szereléshez, meg tudod, hogy melyik része kell, mert ehhez végképp nem értek.
A hajóra csak fáradtan sóhajtok egyet. Hát ez nagyon faszának ígérkezik.
-Nagyobbat nem bírtál keríteni? Komolyan mondom, ha jó munkát akarsz, mindent magadnak kell csinálni… Merjen az ember bármit rátok bízni! Keríts egy nagyobbat, nem kérés, parancs!
 Újabb sóhaj, ahogy a sok cukiságról kezd áradozni, én pedig még gondterhelten meg is masszírozom a halántékomat. Hát ez egyre jobb… A katonákkal még elbánok, de ezeket a technikai szarokat sosem értettem igazán.
-Ha csak tényleg ez az egy megoldás van, akkor díjaznám, ha kerítenénk egyet.

-Cukorborsó? - Kérdi megrökönyödve, s közben olyan fintorgó arcot vág, mint akit épp az imént öntöttek arcon egy vödör rózsaszín festékkel. A mondat többi részére persze már visszatér a jókedve:
-Igazad van, te hölgy vagy úgyhogy ne cipekedj, csak verj össze 30 kommandóst. Istenem...
Kezd egyre biztosabb lenni benne, hogy ez a csaj egyszer még meg fogja őt őrjíteni a ma este folyamán, így nem is ellenkezik a következő parancs ellen, bármennyire is kockázatos lopni még egy hajót pont itt.
-Tudod mit? Te mész azzal a hajóval, én pedig majd gyalogolok, vagy nem tudom, úgyis biztonságosabb, ha külön megyünk, több okból is. No, de lássuk ki adjon neked kölcsön egyenruhát...
Egy nagy mappát vág az asztalra, amiből rengeteg jegyzet, és fénykép szóródik ki. Ahhoz képest, hogy mindenki katona a fegyverekből, és az egyenruhákból ítélve, meglepően sok köztük a nő. Phil keze végül egy barna hajú nő képén állapodik meg, és kihúzza a hozzá tartozó aktát.
-Na, ő jó lesz. Magasság súly nagyjából stimmel, pár óra múlva kezdődik a műszakja, és kicsit még hasonlít is rád.
Újra megvizsgálja a képet, aztán megint végigméri Ratna-t elgondolkodva.
-Nem is annyira kicsit. Messziről a sötétben simán elhinném, hogy ő vagy. No, akkor talán induljunk.
Ezzel felpattan, és magához veszi a motorbiciklije kulcsát.
-Ó igen, én vezetek! Nincs alku. Jössz?

Akárhogy is, de előbb utóbb eljutnak a nő lakásához. A célpont épp egyenruhában áll a háza előtti járda szélén, egy szál cigarettával a szájában, és egyre gyakrabban tekint akarórájára. Bárkire is vár, késésben van.
-Itt szokta őt felvenni az egyik kollégája, aki vállalta, hogy kölcsön adja nekem az egyenruháját, csak még nem tud róla. Kicsit szoros lesz, de nem lehet mindenben mázlink, nem igaz?

A srác beszólására csak egy szemforgatással válaszolok.
-Mindenki azt csinálja, amihez ért, nem? De ha annyira ragaszkodsz hozzám, felőlem megkaphatod a kommandósokat is. Viszont most szólok, ha beletörik a bicskád, akkor utána tőlem is megkapod a magadét. –feleltem hűvös hangon, majd figyelek, ahogy tovább magyaráz.
A technikai részletekkel aztán végképp nem fájdítom a fejem, sosem értettem hozzájuk, na meg azért tartja a főnök az ilyen csicskákat, hogy megoldják az ilyeneket. Ahogy előkerül az a bizonyos mappa, én is odasétálok az asztalhoz és figyelem mire jut. Miközben a fényképet fogja, közelebb hajolok hozzá, hogy szemügyre vegyem az illetőt, utána pedig már nyúlok is az aktája felé, hogy az adatait is leellenőrizzem. Mert ugyebár az ciki lenne, ha az 1.60-as magasságomhoz egy 1.80-as katona hölgy ruháit szerezné meg, nemde?
-Vak sötétben, világítás nélkül, mi? Ez biztató... Mást nem majd egy kis sminkkel rásegítek, arról meg majd gondoskodok, hogy a kutya se akarjon velem cseverészni a bevetés alatt…  És nem bánom, vezess. –sóhajtok beleegyezően az „alkuképtelen ajánlatára”, majd követem ahhoz a járgányhoz.
 

Miután megérkezünk a házhoz, biztos távolból figyeljük a nőt. Csendben hallgatom Phil szavait, ám közben egy pillanatra sem veszem le a szemem a nőről. Szóval dohányzik… remélem nem várja el ez a félnótás, hogy én is azt a koporsószeget szívjam amíg beugrok a nő helyére.

-És van valami terved, hogyan csaljuk tőrbe őket? Vagy ez is az én dolgom lesz, hogy „behálózzam” őket? –kérdezem, mert ugyebár nem árt tisztában lenni a helyzettel, pláne, ha ilyen „szoros” helyzetnek ígérkezik.




// meglepetés! Bocsi, hogy ilyen sokáig kellett rám várni ^^" Mondj köszönetet Lynnek  //

Ahogy meghallottam a „robbanásveszély” szót, csak lassú mozdulattal felé fordultam, s enyhén elkerekedő tekintettel figyeltem rá.
-Hát ez… Igazán megnyugtató, mondhatom. Még valami jó hír, amiről tudnom kéne? Mert akkor azzal jobb szeretnék most szembesülni, mint élesben a bevetésen. –feleltem, majd újra a nőt követtem a tekintetemmel.
Egy darabig még a szavain töprengtem. Még szép, hogy megoldható, de ahhoz az ő segítségére is szükségem lesz. Részben információk terén, részben a szaktudására, már ha van ilyesmije…
-Mondd csak, van ennek a háznak valami hátsó bejárata? És ha igen, akkor ki tudnád nyitni nekem? –kérdeztem, s ha pozitív visszajelzést kaptam a dologról, akkor már keltem is fel a helyemről, hogy lassan kicsit közelebb lopózzak a házhoz, úgy, hogy lehetőleg a nőt is láthassam, amíg el nem tűnik a lakásban, viszont én se legyek túl feltűnő a számára.
Akkor aztán koncentrálni kezdtem, és kivételesen semmi fájdalmasat nem okoztam, inkább… kellemetlen és sürgető érzést, mégpedig valami olyasmit, amikor az ember hirtelen rádöbben, hogy szorít az idő, ideje meglátogatni a mellékhelyiséget irtó gyorsan, különben nagy bajok lesznek. Sajnos a szervezetét nem tudom befolyásolni, viszont azt hiszem, bőven elég az is, ha az agyát becsapva csak az érzés megy át. Amikor hatni kezd a dolog és a nő sietős léptekkel megindul vissza a lakásba, intek is Philnek, hogy eljött az idő!

-Indulhatnánk végre, vagy visszamész még egy hármasért a pincébe előtte?

-Azt hiszem, nem a hadbíróság lenne a legnagyobb problémád, amennyiben kezet mernél emelni rám. Csak próbáld meg, és garantálom, hogy amit cserébe kapsz, azok után inkább sírod vissza a hadbíróságot. –felelem szárazon, nem törődve a későbbi vigyorával…
Egészen addig, amíg tovább nem kezd pofázni, akkor ugyanis kezdem megelégelni a dolgot. A pontot az i-re az a kacsintás teszi fel a végén, így amikor felkel, hogy rágyújtson, ismét bevetem a képességem, hogy egy rúgás fájdalmát keltsem fel benne – övön alul.
-Gyűlölöm, ha dohányoznak a közelemben. –feleltem magyarázatképp, de sejtheti, hogy ennél azért több is lehet a dologban, részben az előző beszólásáért is kapta.
Részemről a falnak dőlve, szótlanul várakozok a sofőrünkre, mire pedig leparkol mellettünk, arcomra újra a megszokott, bűbájos mosolyom húzódik.
-Örvendek, Karl. –felelem, azzal bepattanok az egyik hátsó ülésre.
Bár jobban szeretek elöl ülni, szemernyi kedvem sincs egy esetleges lapos bájcsevejhez, szóval megadom az esélyt a mi „Bart”-unknak, hogy tartsa a frontot ilyen téren. Részemről az út alatt egy árva mukkot sem szólok, amikor pedig megérkezünk, csak búcsúzásul intek neki egyet, mielőtt magabiztos léptekkel a porta felé veszem az irányt.
-Egy darabig még maradunk, az túlságosan is gyanús lenne, ha egyből kávézni indulnánk. –felelem nyugodt hangon, ahogy elindulok az említett környéken- Amennyiben külön válnának az útjaink, egy óra múlva gyere vissza.
Különösebben nem részletezem, hogy miért nem indulunk egyből, mert bár el tudnám érni, mégis, ha elmúlik a képesség hatása és elkezdenek gondolkozni, sokkal nagyobb lenne a lebukás esélye. Azt meg, hogy folyamatosan, egyre több, elszórtan helyezkedő embert hülyítsek egyszerre… bár nem lehetetlen, de azért az én képességeim is végesek, és jobb szeretem vészhelyzetekre tartalékolni az erőm egy részét.