Pennsylvania Avenue

Kellemesen duruzsolt alattam a Mustang. Bár nem ragaszkodom annyira az autókhoz, mint sok férfitársam, azért megbeszülöm a jó minőséget. Ha ezt még ízléses kivitelezéssel is adják, hát ugyan, miért ne tetszene?
Egészen nyugodt volt az autópálya, akár a forgalmat, akár a mellettem elhaladó sofőröket tekintve. Szemben az én hangulatommal. Nem szokásom aggódni, most mégis valami ehhez hasonló érzés kerített hatalmába, keveredve némi dühvel. És ez aggasztott, sőt, dühített. Nem való nekem ez az érzelgősség.

Egy dolog, ha utálnak azért, mert eggyel több génem befolyásolja aktívan a szervezetem működését. Nálunk is megvoltak a fújolások oda-vissza a sötét bőrű diáktársakkal. Mindenhol megvan ez.
Még azon is túlteszi magát az ember gyereke, ha ezért meg akarják verni. Hiszen van, ahol egy falat kenyérért vagy egy ferde pillantásért ölnek. Így még ezen is túl tudom magam tenni. Közvetlen életveszély esetén megvédem magam, egyébként pedig elkerülöm őket.
Egészen más viszont, ha a nemrég megismert, mondhatni pártfogásodat élvező személyeket fenyegetik. Hogy miért? Azért, amiért talán meg is ölhetik, ha elkapják. Nem, a szerencsejáték ilyen fokú űzése sosem volt az én játszmám. Mindig is szerettem biztosra menni.

Legutolsó információim szerint - ha Sheena értesülései helyesek -, pont az egyik igen fiatal, és mondhatni helyét kereső diákot spécizték ki. Persze lehet, hogy fel akarják használni, nem pedig bántani. Egyik sem tetszett.
Azt már nem tudtam megmondani, hogy aggódok érte, az őt megfigyelőkre vagyok dühös, vagy féltem tőlük az értékes erőforrásokat. Netán mindegyik egyszerre. Valószínűleg tetszőleges telepata is belezavarodna abba a kavalkádba, amit ez a néhány egymással versengő érzés keltett most. Nem, hogy esetleg megtudná, mi is a pontos helyzet. Talán még bele is őrült volna egy időre.
Nem nekem való ez az érzelgősség.

Sean Gregory Lexinbourgh látszólag békésen ül, kávéját kavargatva. Föléhajolva beleszagol az italba és becsukva a szemeit, élvezi az aromát.
~Tökéletes. Sokkal, de sokkal jobb, mint a tea.~
Két kezét leteszi az asztal lapjára két oldalt a kávé mellé. Így egyáltalán nem látszik, hogy azok remegnek.
Pedig a kezei tényleg remegnek. Sean nem is tudja, hogy örüljön-e vagy aggódjon.
Egyfelől, örül, hogy lassan leülepedett a Lynn okozta korszakos vihar a belsőjében, és bár az érzelmein nem lépett túl, az előtte álló veszélyek másfelé terelik a figyelmét.
~Csendes esők, hosszú háborúk. Most már értem~ mosolyodik el halványan.
Azonban rögtön az eszébe villan a másik konfliktusrendszer is, ami hajtja.
A sötét öltönyös, lassan mindenhol megjelenő megfigyelők jelenléte. Mint a legyek, vagy a keselyűk köröztek körülötte, legalábbis úgy érezte.
A Lynn rendelőjében történtek csak a kezdetet jelentették. Az öltönyösök tanulva hibájukból, mindig nagy számban és mindig a kartávolságnál egy fokkal távolabb követték őt, és mint kiderült, más mutánsokat is.
És tényleg egyre többen lettek. A minta, hogy csak akkor támadnak, ha elegen vannak és látszólag elég nagy a siker esélye, változóban volt, egyre szemtelenebbek lettek, és egyre folyamatosabbak lettek a konfliktusok felvillanásai.
Az, hogy Kanadába utazott, nem volt számukra váratlan. Steven holléte pedig még mindig aggasztja Sean-t. Bár lehet, hogy nem számítottak az események alakulására úgy, ahogy azok lejátszódtak, az öltönyösök adaptáltak. És csendesen kitartottak.
~Mintha meg akarnának törni.~
Így Sean eldöntötte, maga megy a frekventáltan fel-felbukkanó megfigyelői elébe.
Mellkasának zsebében most szokatlanul súlyosan nehezedik a Kanadában zsákmányolt pisztoly. Gregory számára az, mint minden lőfegyver, otromba, aránytalan, nehéz és nevetséges. Ám most szükséges, hiszen ugyanilyeneket használnak ellene is. Balgaság lenne emellett elmennie.
Egy oldalfegyver nem sok, de egy dühösen és váratlanul támadó mutáns kezében másként hathat, mint egy átlagember kezében.
~Ne legyél buta, Gregory. Ha eltalálnak, elvérzel. Ha lelőnek, meghalsz. Egy taknyos tizenéves vagy, mit akarsz?~
Sean lehajtotta a fejét, ahogy egymást kergették a gondolatai.
~De hát mást nem tehetek! Rajtam vannak, megfertőződtem. Bárki segítségét hívom, az szintén a célkeresztbe kerül. Arra ugyanúgy rátapadnak. Azt megfertőzöm. Lynn és Sheena már így is szintén bajban van. Kit vonjak még bele? Az X-Men-t? Heily-t? Infinite-et? Az A-Klubot? Mindenkit lelepleznék előttük, mindenkit megfertőznék. Ezt egyedül kell megcsinálnom. Elvégre én is X-Man vagyok, végső soron.~
Sean-ba belehasított a gondolat, ahogy Lynn-t elképzelte egy reflektortól megvilágított, föld alatti betoncellában, épp olyanban, amilyenbe ő maga is egyszer került. Elképzelte a nőt összeláncolva, véresen, megverve, egy árnyékba boruló arcú kínvallató kezei között...
~Nem! ~
Gregory-t elönti a düh és felpillant.
A kávézóban nyüzsgés van. A pultnál egy japán család rendel épp kávét és regelit, mögöttük kicsit feltorlódott a sor. Két rendőrjárőr vidáman csevegve áll mögöttük, az egyik előzékenyen nyújtja a kezét, hogy segít a japán nőnek az asztalhoz vinni a reggelit, amíg a férje fizet. A nő hálásan és mosolyogva hajlong. Több csapat egyetemista hangoskodik különböző boxokban és üzletemberek próbálnak a hangzavarban az asztalukra fontosnak tűnő papírokat terítve megbeszélni valamit. A pocakos, vidám, fekete biztonsági őr épp egy idős hölgynek segít leülni és az egyik sarokban pedig három napszemüveges, öltönyös alak ül fakó pofával, hozzá sem érve gőzölgő italukhoz.
Az egyikük szeme Gregory-éval találkozik, majd elkapja a pillantását.
~Hát ezek sem profibbak nálam.~
Sean kipillant az asztala melletti hatalmas, padlótól plafonig érő üvegablakon. A helyet direkt úgy választotta, hogy feltűnő legyen, a maximálisra kitolva az őt látó emberek számát, "a nyilvánosság biztonságos" alapon.
Belekortyol a kávéjába.
~Hogy fogok ebben a hangzavarban egyet is foglyul ejteni?~

Túlteszem magam azon a tényen, hogy valószínűleg végérvényesen elmúltak a régi, felelőtlen idők. Pedig mennyivel lazább volt minden, amíg csak a bajkeverés és az arcoskodás volt a feladatunk! Meg persze a tanulás, de az sose volt nehéz.
~ Hatalmat akartál, Cris. A hatalom felelősséggel jár. Te meg így jártál.
Ezzel le is tudtam a magammal való beszélgetést, így szépen leparkolok az első erre alkalmas helyen, majd előkeresem a telefonomat. Némi pötyögés, majd fülemen a készülékkel, szabad kezemmel a kormányon támaszkodva várok. Kicseng, így legalább annyi biztos, hogy a telefonja működőképes még.
~ Diáktanács, óvóbácsi, egyre közelebb kerül ez a két fogalom. Tanulságos, annyi biztos.
Várok, várok. Egészen sokáig kicseng, így van alkalmam felmérni az erre járókat. Akár gyalog, akár keréken közlekednek, akad bőven szebb darab köztük.
Ha felveszi a túloldal, kimért hangon szólalok meg.
- Szép napot! Érdeklődnék a holléted, valamint a pontos szituációd felől. Ha figyelnek, nyugodtan beszélhetsz szóvirágokban, majd próbálom megérteni.
Közben számba veszem azon eszköztáramat, amit szorult helyzetben felhasználhatunk. Legalábbis megpróbálom. Nem sikerül.
Persze kapásból eszembe jut egy zongora. No nem szó szerint, főként nem fizikálisan, hiszen az igencsak fájna. Nagyon rövid ideig. Viszont valamiért ez a zongora folyton ott van, folyton felsejlik.
~ Olyan lehet ez, mint Slice gombája. De ki a fene az a Slice? Tényleg egészségtelen lehet a lefekvés előtti pizza.
Úgy döntök, inkább a beszélgetésre figyelek, mielőtt saját magamat diagnosztizálnám mentálisan sérültnek. Hiszen nem vagyok sérült, mindössze már-már groteszk szinten eltérő a gondolkodásom szinte minden más kétlábúhoz képest.

/Megjegyzés: Ez minden aktuális játékom után, a legújabb szálon játszódik. Ez okozhat egy kis turbolenciát, de amint minden játék lezárul, a dolgok a helyükre kerülnek./

Sean már éppen úgy érzi, sikeresen uralja a megfigyelést. Amikor a három öltönyösre tereli minden figyelmét, azok nem merik őt bámulni. Látszólag egy kicsit nyugtalanok is lesznek tőle és Sean egyre magabiztosabban tartja őket tűz alatt a tekintetével.
Ekkor megreped a varázs. A telefon elkezd rezegni a belső zsebében. Az étteremben eluralkodó zajon keresztül is hallatszik Beethoven Holdfény szonátája és felkavarja az állóvizet Gregory elméjében.
~Akárki is hív, bajba kerül, ha felveszem.~
Gregory előveszi a telefont és rápillant a kijelzőre.



Sean hosszan néz a kijelzőre. Cristopher. Az X-Kastély. Napsütés, kávé. A kesze-kusza folyosók. A zöld park. Gregory. Meghajló fémek, suhogó viccek, nevetés. Ratna. Absztinencia és mosolygás, hűs gondolatok. Colin. Vidámság és kosárlabda. Joshua, Elanor, Sarah, Sean, András és a többiek. Ismerős arcok, emberek az ő fajtájából. Akiket jó lett volna jobban megismerni. Ott vannak mind a mérleg egyik oldalán.
Gregory felpillant a telefon kijelzőjéről. Úgy érzi, sötét szemei a képességének használata nélkül is végigperzselik a három öltönyös asztalát.
Újra lepillant a telefonra. Az csak rezeg a kezében és a hangzatok elmélyülnek. Sean úgy érzi, a zene teljesen kitölti az elméjét és teljesen átfogja és áthatja a benne kavargó, mégis lassan egy meghatározott rendbe igazodó kaotikus gondolatokat és érzéseket.
Az öltönyösök mögött ott látja a kamerákat, a teleobjektíves fényképezőgépeket, a sötét lehallgató furgonokat, a hangtompítós 9mm-es pisztolyokat, a lehallgatott beszélgetések és személyes információk könyvtárnyi mikrofilmjét, aktáját, a biztos helyen őrzött memóriakártyákat. Az embertelen rendszert, ami veszélybe sodorja éppen a világát, amit választott magának.
Újra a telefonra pillant.
A mindig elegáns Alex. Az A-Klub törzsvendég-köre. Az egyívásúak találkozóhelye és fellegvára. Sheena, Vortex, és a militáns Infinite. Olyan emberek, akiket nem ismer annyira, mégis ösztönösen falkatagnak érez. A világa tagjának.
Heily Anderson, a lány, akit megmentett. A szépszemű Heily, aki idősebb nála, mégis a védelmére szorul.
És végül, Dr. Lynn Harlow. A nő, akit szeretett és akinek fogalma sem volt erről. A nő, akinek ott csillogott a gyűrű az ujján és ott hordta a méhében az eljövő dolgok alakját.
És mindez a világ épp csak egy leheletnyire van már csak a farkasoktól.
Sean fepillantott.
Az emberek zavartalanul élték körülötte az életüket. Hirtelen úgy érezte, mintha üvegfalon át látná mindezt, mintha vágóhídra küldött bárány lenne.
~Vagy bika, aki maga rohan bele ebbe és magával rántja a mészárszéket a folyóba.~
Felvette a telefont.
- Szép napot! Érdeklődnék a holléted, valamint a pontos szituációd felől. Ha figyelnek, nyugodtan beszélhetsz szóvirágokban, majd próbálom megérteni.
- Szervusz, Apa! - mondja Sean teljesen nyugodtan, egyenesen fatalista morfiumossággal a hangjában. - Jó, hogy hívsz. Már hiányzott az otthon. Hm. Figyelj...
Sean kipillant a valószínűtlenül csodaszép, kék égre. A tavasz már nincs messze a horizont mögött.
- Figyelj, láttad te a Holtak éjszakáját? Hm, minden modern zombifilm origója... 1968-as alkotás. Nagyon újszerű volt benne a mexikói halottkultuszból átvett, eleven holtak jelenléte. Nagyon jó húzás.
Eh, mindenesetre... Ismered, ugye, a zombifilmek világát? Tudod, mit csinál az egyik főhős, ha megharapták a zombik? Olyankor, amikor tudja, hogy meg van fertőzve és nem akarja veszélybe sodorni a többieket?
Gregory elmosolyodik.
- Hát, olyankor ez a főhős maga megy a zombik elébe, hogy ne fertőzze meg a többieket és feltartsa a hotlakat még egy ideig.
Jó, hogy hívtál, Apa! Ma nem megyek haza.
Gregory leteszi a telefont és nyugodtan felkel az asztaltól. Elindul a férfi mosdó felé, amitől nem messze, a falnál van az öltönyösök asztala.
Még enm tudja, mit is fog csinálni pontosan.

Szép nyugodtan végighallgatom Gregor mondandóját, majd a beletörődő sóhajok után keményvonalas angol módjára dörmögnék legszívesebben. Ez a Gregor, aki majdnem Gregory, pont ugyanolyan szentimentális.
~ Ahelyett, hogy tervezne, elveszik az érzetekben. Érzelmek alapján cselekszik, nem megtervezett úton. Talán azért bosszant ennyire, mert felelős vagyok érte? Mindegy. Helyzet van, megoldás kell!
- Rendben. Akkor ma az otthon jön hozzád. Van orvosság a halálra.
Nem vagyok benne biztos, hogy hallotta mondandóm végét, de az elejét biztosra veszem. Mivel nem hiszem, hogy van terve, ezért sietnem kell. Hátradőlök a székemben, majd haragba hajló bosszúságom valami szokatlan, fehér lángot gyújt be valahol bennem. Fel sem fogom igazán, hol van ez bennem, és mit is érzek pontosan. Egyszerűen csak kinyitom másik szemeim.
~ Látok!

Meglepve tapasztalom, hogy amit szemeim elé tárul, az a nagy, üres feketeség. Meglepve tapasztalnám, ha egyáltalán lenne időm meglepődni. A koromfekete semmibe villámként cikázva rajzolnak fényes fehér krétával éles vonalakat ismeretlenül is ismerős lángok. Ezek a vonalak aztán összeköttetnek egymással is, míg a köztük lévő űr is kitöltetik végtelen sok különféle színnel.
Nem is érzem, ahogy egyik orrlyukamból kicsordul némi vér, majd ahogy a levegőre érne, eltűnik. Csak a furcsa, egyre részletesebb, színesebb képet érzékelem. Járókelők, házfalak, autók. Lassanként minden értelmet nyer, mígnem rátalálok elmém mélyén a keresett mintára. Ahogy kirajzolódik a házak belseje is, azonnal nyomára bukkanok. Természetesen, ahogy vártam, azonnal akad valami zavaró érzésem is.
Túl sok él irányul felé, vagy áll szinte pontosan merőlegesen rá.
Polimerek élő szöveten. Közel hozzá műszál és gyapjú. Öltönyösök polárszűrős napszemüvegben. Egyenesen az egyedül álldogáló fiúra néznek, pont úgy, mint a fekete furgonban felállított méteres teleobjektív a sarkon túl.

Köd terül szét az utcán, majd autóm az enyészet martalékává válik. Lassan, sétálva láthatnak meg, akár egy posztapokaliptikus világ túlélőjét.

Fejemben alább hagy a tűz, a fehér lángot bedig bezárom acélszívembe, hogy ott tomboljon tovább. Akár a négykerekű gépállatok gyomrában, ahogy hatalmas energiáját a fémszerkezet gazdája zabolázza meg, és fogja szolgálatába.

Oldalpillantásom éppen elég arra, hogy fekete festék folyja be a furgon minden üvegét, acél pedig a nyílászárók határait.
Belépek a kávézóba, és Gregorra ügyet sem vetve fordulok a három öltönyös, majd a kesztyűjében lévő mikrofonnal bíbelődő pincérlány felé. Megállok a helyiség közepén, majd felemelem a kezem, mint aki megadja magát. Ha nem is indulnak meg felém, de felállnak, és a zakójuk alá nyúlnak. Két tenyerem előre lendül, mintha csak távolról fel akarnám lökni őket. A végeredmény inkább afféle szívó hatás a köztünk lévő levegő megsemmisülése okán, azonban ezzel együtt mozdulatom falánk szellem módjára eszi le róluk a ruhát, fegyvertokostól, mikrofonostól. Fegyvereik aláhullanak, amit természetesen még estében megörökítek pőre testükkel egyetemben kezemben lévő telefonommal. Villan a faku, sikkant a nő. Majd felkapja a pisztolyt, és lőne. A fegyver kattan egyet. Megcsóválom maszkos fejem, majd fekete kesztyűs mutatóujjammal szintén rosszallásomat fejezem ki. Ha maradt még vendég, tapsolok kettőt gyorsan, majd az ajtó felé mutatok. Látszólag a meztelenül, fegyvertelenül maradt alakok is kifelé indulnak, futva. A levegőbe írok ujjammal, minek hatására vörös festék rajzolja gyors mozgása miatt kissé elkenődve a nő hátára: DON'T MESS WITH MY FAMILY! /szabad fordításban: Ne szarakodj a családommal!/

/Fényképezés közben elküldtem az üzenetet is, amit előre megírtam Gregornak: A szomszéd sikátorba fuss, ott találkozunk! Nincs több emberük az utcában./

Hátramegyek a mellékhelyiség felé, ahol ideiglenesen eltüntetem a fal egy részét, hogy egyetlen lépéssel a sikátorba jussak. Fal vissza, én pedig még egy lépéssel előrébb, hogy élvezhessem a nap keskenyen lejutó sugarait.

Sean halad előre. A belsőjében valami végtelenül tiltakozik az ellen, amit tenni készül, ám megacélozza az akaratát és magára erőszakolja a logikus érvelést.
Belebotlik a pénztárhoz vezető sorba és küzdenie kell a csak felfelé pillantó, a világító árajánlatokat és árlistákat böngésző, semmi másra nem figyelő emberek között, hogy tovább haladjon, így észre sem veszi először a gázmaszkos alakot, aki belép a kávézóba.
Látja, hogy egy-két arc a bejárat felé fordul, ám ez nem jut el a tudatáig, amíg az öltönyösök fel nem pattannak az asztaltól, mellényzsebükbe nyúlva a fegyverért, felé fordulva.
~Máris?~ döbben meg, ám elvetődik és még nagyobb megdöbbenésére nem követi őt a napszemüvegek és a torkolatok kereszttüze, hanem egyenesen abba az irányba fordulnak a fegyverek, ahol az előbb ő állt.
A kávézóban, ahogy az várható, kitör a pánik. Valaki azzal kezdi, hogy ijedtében végiglocsol a tömegen egy fél liter forró kávét, ahogy elhasal, mások az ajtó felé futnak.
A kávézó közepén rövid időn belül tisztás nyílik, és Gregory megpillantja a gázmaszkos embert, aki felemeli a kezeit, megadóan.
~Hát ez meg ki?~
Azonban az előző cselekményének ellentmondva, akcióba lendül. A fiú szeme előtt mintha meggörbülne a tér - vagy csak a levegő hőfokával, anyagi tulajdonságaival történik valami?
Az alak tenyereiből mintha láthatatlan csápok ugranának elő. Gregory nem tudja, mi történik, azonban szinte érzi, ahogy egy akaratos intellektus körül káosszá omlik a konvenciókra alapuló rend, hogy vadul dübörögve új, hihetetlen struktúrába álljon az erős, gondolkodó elme körül keringve.
Sean szeme előtt követhetetlenül gyorsan vesztik el fegyvereiket az ügynökök és egy pincérlány, akinek kesztyűjéből mikrofon kerül elő.
~Zseniális~ gondolja Gregory, ahogy a fekete-fehér csempén oldalt fekve felkönyököl és szinte tátott szájjal követi az eseményeket.
~Csak nem...?~
Az alak egy telefont vesz elő és körbefényképezi a leleplezett ellenségeket. Ekkor Sean mikrokonzolja rezegni kezd.
Rápillant.

Cristopher W. Sommerset A szomszéd sikátorba fuss, ott találkozunk! Nincs több emberük az utcában.

~Neeee~ gondolja Sean. A tudatos elméje rögtön ellenkezni kezd, de az érzései azonnal felülkerekednek. Cristopher eljött érte. És különben is, hiába ellenkezne, Cris most már benne van nyakig.
~Nem vagyok már egyedül...~
Gregory-ban hatalmas, mindent átható melegség fut végig, ahogy érzi: Valahol megtörik egy egész belsőjét átfogó jégtömeg. A tudatos elzárkózás, szeparálódás saját maga által választott páncélja meghasad. Akárhogy is próbálkozott egyedül maradni, hogy senkit ne keverjen bajba, valaki mégis eljött érte.
És Gregoryban abban a pillanatban realizálódik, mennyire nehéz nyomásként nehezedett már rá a sok hete tartó, állandó szellemjárásként megjelenő üldözés, menekülés egy csendes, arctalan, nyomasztó, mindenhol ott lévő, mindent átható ellenfél elől, aki minden percben, amikor egy kicsit lankadt a figyelme, megpróbálta megölni.
Nem is tépelődik. Abban a pillanatban felpattan, ahogy Cris kettőt tapsol, és a menekülő vendégek közé vegyülve visszavonul. Majd kilép az emberáradatból és a kávézó üvegkirakata előtt elhaladva még látja, hogy Cris valamit a levegőbe ír az ujjával, a meztelenül futó ügynökök után mutogatva.
Sean befordul a sarkon, miközben a szélrózsa minden irányába emberek futnak. A sugárúton tökéletes a kavarodás, autók fékeznek és dudálnak, emberek kiabálnak, mindent átjár a hangzavar. Gregory kipillant a sikátorból, majd hátát a falnak vetve kifújja magát.
Hátraveti a fejét és tarkóját a hűvös téglának támasztja. Kezeit leengedi maga mellett. Mélyeket sóhajtva fújja ki magát, mint aki épp egy tigris torkából menekült meg.
~Vagy valami sokkal rosszabb bestiáéból.~
Pár másodperccel később eltűnik mellette a fal. Már meg sem lepődik rajta. A maszkba bújtatott Cris lép ki a sikátorba. A maszkból csak a fiú kék szemei látszanak ki, ahogy felé pillant, de Sean-ban gyanú sincs, hogy Cristopher a megmentője.
Önmagát is meglepi a következő lépés. Hacsak Cris nem lép el és nem tolja félre, Gregory egy mozdulattal átöleli Cristophert.
Az X-Men, amit már-már a családjának tekintett, a világ, ami befogadta most egy személyben jelenik meg előtte, hogy kimentse a bajból, amibe került.
Gregory pár másodpercig szorongatja Crist, majd hátralép és bocsánatkérően pillant a fiúra.

Nem is azon lepődök meg, hogy Gregor hamarabb ideért kerülő úton, mint én egyenesen. Hiszen eleinte futva indult. Sokkal inkább azon, ahogy átölel. Kezeimet meglepve emelem fel, majd lassanként tudatosul bennem a jelenet, és kezdem megemészteni.
~ Mégsem volt hülyeség odafirkálni annak a nőnek a hátára...
Várok néhány pillanatot, mielőtt megköszörülném a torkomat, hogy aztán férfiúi szokáshoz híven kikerülhessek az ölelésből. Ha sokáig nem enged el, akkor kézzel is megpróbálom eltolni magamtól.
- Ha megbocsátasz, segítenék egy kicsit az öltözékeden.
Kesztyűs mutatóujjammal megérintem Gregor homlokát, minek hatására elsőként ruhájáról, majd testfelépítéséről szerzek információkat. Utóbbiak alapján nem sérült meg, így tovább léphetek a következő feladatra. Alig fél milliméterrel követi új, vegyvédelmi ruhája az előtte fokozatosan eltűnő jelenlegi öltözékét. Mindez a másodperc törtrésze alatt megy végbe.
Kezemet a beton felé tartom, majd olyan mozdulatot teszek, mint aki letekeri egy befőttes üveg tetejét. Kör alakben eltűnik a talaj alóluk, és tiszta vízbe csobbanunk, mely ahogy talpra álltunk, el is tűnik körülünk. Ruhánkról is. Szusszanok egyet, inkább beletörődően, de azért akad egy kis fáradtság is benne. Kellően hosszan vezettem ahhoz, hogy most fáradt legyen.
Sötét lesz, ahogy ismét fejünk felett a beton. Körülöttünk csatorna. Zseblámpa felkapcs, egyet pedig Gregor kezébe nyomok.
- Egészen jó az egyenruhánk. Most pedig, amíg ezek odafent elszaladnak anyuci szoknyája alá, mesélj nekem a szarról, amibe keveredtél.
Lenézek a csordogáló kis csatornapatakra, majd maszkos fejemmel ismét a fiú felé fordulok.
- Nem erről. Ja és telefon kikapcs! Még akkor is, ha árnyékol a vasbeton, nem szeretnék senkit a nyakunkra egy darabig!
Innentől jódarabig nem szólok egy szót sem. Nem azért, mert nem lenne mit mondanom. Egyszerűen csak próbáltak már elégszer kioktatni ahhoz, hogy ne akarjam ezt másra tukmálni. Szerintem hülyeséget csinált, de erre valószínűleg már rájött. Most a hiányzó információmorzsákra vagyok kíváncsi, melyektől teljes lesz a kép.
Tocsogok tehát tovább a csatorna szürkés levében, miközben zseblámpáink fénye kérlelhetetlenül mögénk utasítja a sötétséget. Lelkem sötét bugyrainak mélyén pedig valószínűleg örökre ott marad az a fehér láng, lesve, mikor lobbanhat fel újra. Talán mindig is ott volt, csupán most először érezte úgy, hogy ideje megmutatnia magát.

Cristopher nagyon jól fogadja, hogy megölelik, majd rövid időn belül menekülési vonalat nyit, védőruhát eszközöl Fireheart számára és ami a legjobb a helyzetben, nem kezdi a dörgedelmes, atyai stílusú leszúrást az elcsatangolt diákkal szemben, amit Sean szerint sokan mások megtennének.
Fireheart gyorsan ki is kapcsolja a mikrokonzolt, ahogy Cris kéri, majd, a számára felajánlott csendet kihasználva, gyorsan össze is foglalja, amit a helyzetről tudni kell.
- Nyilván kíváncsi vagy rá, hogy kerültem ilyen mértékű bajba, Cristopher. Először is, gondolom, kár azzal kezdenem, hogy nem kellett volna belevond magad a dologba. Talán én is lehettem volna olyan figyelmes, hogy kizárom a megtalálásom lehetőségeit, és akkor nem rántalak magammal az örvénybe.
Nos, a bajok pár héttel ezelőtt kezdődtek. A csodaszép Dr. Lynn Harlow rendelőjében.
Sean-nak eszébe jutnak a lövések, a golyók, az égő sebek, a Hold és a gyönyörű és veszélyes nő, akibe aznap éjjel beleszeretett. Aki ugyanolyan súlyos kálváriába sodorta szépségével, mint az őt üldöző öltönyösök.
Fireheart észreveszi, hogy másodpercekre nyúlik a csend, így gyorsan vissza is tereli a gondolatait a korábbi kerékvágásba, lehajtott fejét újra felkapja és az előte álló utat figyeli.
~Nem, nem. Meg tudok ezzel küzdeni.~
- Szóval... Aznap éjjel öltönyös ügynökök csaptak le ránk. Igen, eszement dolog volt nem beszámolnom róla, de azt hittem, Lynn-t sodrom nagyobb bajba a nagyobb feltűnéssel.
Aztán megszaporodtak az öltönyös, ilyen-olyan indokkal körülöttem lézengő alakok. Miután a napszemüveges osztag képtelen volt felülkerekedni, ez a nevenincs ügynökség folyamatosan idegileg próbál felőrölni. Hetekig csak követtek. Ekkor már nem akartam mást bevonni és bajba keverni... És a képességem is veszélyessé vált... Különböző... érzelmi okokból... - mondja a fiú, zavarodottan keresve a szavakat, amikkel diplomatikusan átvezetheti a történteket afelett, hogy az, amikor megmentette a vőlegényét a nőnek, akit szeret, belesodorta egy olyan érzelmi képesség-túlműködésbe, belevezette abba, hogy felrobbantott egy fél utcát, majd mindent hátrahagyva, három hét alatt átszelte a kontinenst.
- Nos, a lényeg az, hogy Vancouverben, ahova egy kollgám hívására érkeztem, újra lecsaptak. A cégünket már egy ideje figyelte valaki, azt akartuk kideríteni, kicsoda. Ott kiderült, hogy a két ellenség ugyanaz, nyilván, azért üldözhetnek, mert mutáns vagyok. Cris, volt időm elemezni ezeket. Nem tudom, kicsodák, ügyesen tartják fenn az elérhetetlen, névtelen, végtelen számú, egyenarcú, néma, árnyékellenfél arculatát. És idegileg próbálnak felőrölni, és amikor egy hibát vétesz, közelebb siklanak hozzád. Ott, Vancouverben, rám és két társamra, lecsaptak. Végül sikerült Sheena-t és Lynn-t, a másik két mutánst, akik velem voltak, biztonságba juttatnom, de rajtam maradtak.
Azóta futok előlük. Ma eldöntöttem, hogy ellentámadásba lépek. Cris, meg kell értened, azért nem tértem haza, mert ezek minden mutánsra vadásznak. Nem akartam az X-Men-t, vagy bárki mást belekeverni. Aki ezeknek a célkeresztjébe kerül, már nem szabadul, állandóan rajta maradnak, míg végül felőrlik idegileg. Több mutánst a szemem láttára kaptak el. Nem tudom, hányan vannak, milyen erőforrásokkal rendelkeznek, de azt hiszem, a mutánsok körében itt-ott már terjed a pánik. Nem engedhettem meg magamnak, hogy a kastély közelébe vezessem őket... Ott gyerekek is vannakk, Cris, teljesen ártatlan és védtelen gyerekek, nem kockáztathattam meg, hogy háborúba keverem a Xavier Intézetet... Szóval ez a történet, röviden. Most nyugodtan szidj meg, és nyugodtan mondd el, mit, hogyan kellett volna csinálnom, nyilván őrültség volt mindez. De hetek óta, egyedül tervezem minden lépésem. Szóval a józan gondolkodás már messze távol áll tőlem - fejezi be Fireheart a rá nem jellemző szóáradatot, majd csendben várja Cris válaszát. Lépéseik tocsognak a sötét vízben, a csobogás visszhagzik a csatornában, a téglafalra pedig ringó csíkokat rajzol a víztükörről visszaverődő fény.

Nem szólok közbe, míg Sean Gregor Lexinbourgh végigsorolja, szerinte hol romlottak el a dolgok, és szabadkozik, miszerint nem kellett volna belekevernie. Türelmesen végighallgatom élményeit, érveit, mielőtt felvilágosítanám, hol is tévedett az én meglátásom szerint. Mert jelenleg úgy gondolom, nem egy ilyen pont volt, de legalább egy kritikus.
- A helyzet valóban nem rózsás. Azonban tényleg, igazán végiggondolhatnák az emberek, mit csináljanak baj esetén. Mit gondolsz, ha ezek minden mutánsra vadásznak, nem tudnak még az intézetről? Szerinted ez esetben mennyire bölcs húzás szétszóródnunk? Főleg, hogy számban túlerőben vannak.
Megköszörülöm a torkom, mert bár a szennyeződés egy részét kiszűri a maszk, azért a szag egy része átszivárog rajta. Ez pedig mégiscsak egy csatorna.
- Tehát összességében bajba kerültél, ami a mi bajunk is, de nagy jó szándékodban sikerült eltitkolnod előlünk ennek a bizonyos veszélynek a létét is. Jól értelek?
Hagyok egy kis időt, hogy ezeket átgondolja. Nem szándékozom atyáskodni, de fontosnak érzem, hogy szembesüljön cselekedetei tervezetlenségével, logikátlanságával.
Majd persze újabb név kerül előtérbe, melynek kapcsán nem tudom megállni, hogy ne jusson eszembe az esetleges kapcsolat egy általam ismert személlyel.
- Ez a Lynn, Dr Lynn Harlow, az a bizonyos mutánsokon térítésmentesen segítő Lynn Harlow? Akinek az exe sorozatgyilkos, az a Lynn Harlow?
Akár kapok rá választ, akár nem, akad itt még elemezni való. Kezdve onnan, hogy kezdeti ijedtsége valószínűleg a továbbiakban is fennállt, ha nem látta be az eseményindító tévedések létét később sem. Ezt persze nem kívánom a szemére vetni, hiszen tinédzser még. Csináltunk annak idején nagyobb ostobaságokat is, bár tény, hogy a Man in Black ügynökség akkor nem követett minket.
Ellenben Sheena és Lynn neve mikor együtt kerül elő, az újabb könnyed dinamit a nyugodni látszó tó vizében.
- Na jó, űgy tűnik, hogy sok a közös ismerősünk. Legalábbis azt hiszem, ez a Sheena az a Sheena, akit én is ismerek. Ugyanakkor ezek a furcsa, arctalan illetők lehet, hogy összefüggnek a mi támadóinkkal. Csak azok éppenséggel valamiféle kiképzett osztag voltak, és sérelmezték, hogy nem tudtak leosztani minket a drága automata fegyvereikkel.
Ez a nosztalgiázás mosolyra fakaszt, miközben visszaemlékszem, hogy is történtek az imént általam szóba hozott dolgok. Bár nem tudom, Lex hogy reagál majd rá, viszont érdemes tudnia.
- Tehát a lényeg, hogy valamiféle szélsőséges bandához tartoztak azok is. Voltak köztük jobban képzettek is, akik be is látták, hogy nem akarnak belénk kötni. Akkor éppen egy leendő diákunkat védtem, így valószínűleg nem lettem volna kegyes velük, ha mégse vonulnak vissza.
Sóhajtok egyet, majd kezemben megjelenik egy lapos üveg, színültig whisky-vel. Megemelem a maszkot, és belekortyolok, majd maszk vissza, az italt pedig Lex felé nyújtom.
- Igyál egy kicsit. A Xavier intézetet pedig nem fogják bevenni. Így is, úgy is benne van mindenki. Szóval mostantól helyetted is képviselem a logikát, ha kell. Van-e még bármi fontos információ ezekkel az alakokkal kapcsolatban, ami eddig ki maradt volna? Hogy értsd: minden információ fontos lehet velük kapcsolatban, még a szemük színe is.

//Előzmény: Staten Island-i egyetmi kórház //

Az utazás a beharangozottnál sokkal kellemesebb, és ami furcsa, gyorsabb is! Mondjuk igaz ami igaz, eltelt némi idő a Daren-el töltött kiruccanás óta, ráadásul a terep sem ismeretlen számára többé, ám az 5 perces futamidő azért is rekordnak számít nála, és mindenkinél aki nem foton...vagy épp a kislánya, Tanya.
~Na, azok ott már Washington fényei, mint látjátok, a filmekkel ellentétben itt nincs egyetlen felhőkarcoló sem. Na, az a lebontásra váró épület pont jó lesz landolni, ha nem bírsz a robbanékony természeteddel, legalább lesz valami hasznod.~
A 3 emeletes ház tetején landol, aztán elengedi utasát, Lynn-t viszont semmiképpen sem, sőt, ölébe is kapja őt, és el is tűnnek azonnal. Pár másodpercet vár még a szellemvilágban, de aztán, ha nem történt semmi baj, újra megjelennek.
-No, minden rendben? - Kérdi kedvesen.
Na persze, ha elhangzott valami út közben, aminek nem kellett volna, egész máshogy néz ki a landolás...cseppet durvább a földet érés, és nagyon nehéz őt rávenni, hogy újból felbukkanjon.

Ahogy elindulunk, és meghallom a fejemben a bérgyilkos szavait, hirtelen megijedek. Mi? Ez telepata is? Sokkal nehezebb lesz... Sokkal nehezebb lesz szót érteni vele!
De ha valaki megpróbál nem gondolni valamire, akkor az a gondolat kéretlenül is az agyába tolakodik...
Robbantás... Stockholm-szindróma...Fejlődés... Erő... Robbantás...
Inkább dúdolni kezdtem magamban, de hát már mindegy volt.
Az érkezés kissé keményre sikerült. Éreztem, hogy felfordul a gyomrom, és kicsit tántorogtam is, de végül sikerült bent tartanom az utolsó étkezésem tartalmát.
Mély levegőket vettem, felegyenesedtem és körülnéztem. Sem a bérgyilkost, sem Lynn-t. Talán máshová mentek volna? Vagy Szellem rájött, mire készülök, és máris elragadta tőlem Lynn-t?
- Hahó! Itt vagytok?

Út közben próbáltam csupa szép dologra gondolni. Hátha Hugh mégsem bírja úgy, ahogy gondolta, elvégre ez azért nem egészen ugyanaz a műfaj, mint halott emberekben kotorászni. Ezért aztán a fejemben egymás után pörgettem a képeket nyíló virágokról, színes léggömbökről, a tengerparton himbálódzó hintaágyról, egymást kergető kiscicákról, kandalló előtti ücsörgésről, az égen átívelő szivárványról, a frissen vetett ágyba való huppanásról, tortaszeletre fújt tejszínhabról, meg ilyesmikről, közben pedig bátorító dalocskákat kapartam elő az emlékezetemből ( például )
Szellem kedvesen először lassabbra vette a tempót, hogy legyen ideje új barátunknak hozzászoknia, csak aztán gyorsított be. Sokáig nem is volt semmi gond, annyira el voltam foglalva a szép gondolatokkal, hogy beletelt egy kis időbe, amíg észrevettem, hogy valami nem stimmel. Szellem szinte kivágta Hugh-t a háztetőn, majd velem együtt újra eltűnt. Döbbenet, rosszallás, ijedtség és hitetlenkedés kavargott bennem, ahogy Hugh meghallott gondolatai dörömböltek a fejemben elsöpörve minden kellemes dolgot, amit eddig összegyűjtöttem.
~Ez meg mi volt? Szívem, ezt azért tisztázzuk, hátha csak valamit félreértettünk. Menj vissza. A kórházba menet is mondott furcsa dolgokat, de hát majdnem meghaltunk, ez könnyen lehet csak a stressztől, a traumától. Adjuk meg neki az esélyt, hogy megvédje magát... De azért fogd erősen a kezem, jó?~
Ha visszaértünk, szorosan Szellem mellett állva meresztettem a szemeimet Hugh-ra.
-Mondani akarsz valamit? - érdeklődtem a hangomban visszafojtott dühvel. Arról nem volt szó, hogy bántaná Szellemet. Ha nem tud valami nagyon hihetőt felhozni a mentségére, már nem fogom tudni tovább kimagyarázni átmeneti elmezavarral.

Míg Lynn értetlenül áll a történtek előtt a szellemdimenzióban, annak gazdája első blikre csak annyit gondol:"már megint...".
~Félreértettük?~
Szellem csodálkozó hangja végtelenül elnyújtva visszhangzik a semmiben, mialatt a páros körbe repüli Hugh testét.
~Az előbb épp arra gondolt, hogy szétrobbantja a fejem. Lehet csak szakmai ártalom, hogy mindenkit fel akar boncolni, de én azért...ne csináld ezt! Elég azokból a kétsége esett nyuszi szemekből! Tudod, hogy úgysem adom be a derekam! Á, beszélek itt hülyeségeket...~
Megjelennek, jó néhány méterre Hugh-tól, és Lynn kérésének eleget téve, egy percre sem engedi el a nő kezét. A férfire persze cseppet szúrós szemmel néz - ezt sajnos képtelen megállni - ám a mellette álló égi tünemény kisugárzásának egyik melléghatása, hogy viszonylag gyorsan elhagyott a vadonatúj, és hallatlanul fájdalmas halálnemek kieszelésében reménybeli vetélytársa számára.
~Jól van édes, tíz másodpercet kapsz, hogy tisztázd vele a dolgot, vagy az első hirtelen mozdulatáig, de aztán húzunk innen, mint a szél. Kár, hogy ezt már nem hallod, de akkor is úgy veszem, hogy a hallgatásoddal az egyetértésed akarod jelezni felém.~
A maga részéről jobbnak látja, ha nem szólal meg, ugyanis kétséges, hogy bármi olyat tudna mondani, ami segíthetne ezen a még szerinte is zavarodott(!) elmén.
~Megpróbálom mondjuk bóknak felfogni még fél percig. Annyira mázlista vagyok, hogy belém zúgott a világ legjobb nője, akiért férfiak ezrei vonulnának hadba, percenként. Ez nem is rossz...egész jó kedvem lett ettől a gondolattól. Mármint, a romantikus részétől, nem a falovas, mészárlós háborútól...~

Nos, ezt nem egészen így terveztem, na de ha már így alakult... Legalaább, ahogy mondani szokás, hamar túl leszünk rajta. Vagy így, vagy úgy... Bár elképzelni is szörnyű, mi fog történni, ha elveszítem ezt a csatát, és Lynn magára marad.
Mire Lynn és a bérgyilkos kiléptem abból a valamiből, ahol voltunk, már felkészültem a harcra. Lynn gondolatait is hallottam, márpedig én nem vagyok telepata, ami azt jelenti, hogy Szellem sem...
Sok rossz tulajdonságom mellett egyvalamit azért el lehet mondani rólam, mégpedig azt, hogy nem vagyok gyáva. Dacosan pillantottam a bérgyilkosra, majd Lynn szemébe néztem.
- Nincs szükség erre, Lynn. Tudok mindent. És segíthetek.
Aztán minden nagyon gyorsan történt. Irányítani kellett az erőt, és túl közel álltak egymáshoz, kellett valami, ami segíti a koncentrációt... Például egy felemelt kéz, amin át átáramolhat és kiszabadulhat a pirokinetikus energia...
Szellem felé emeltem hát a kezem.

-Hogy tudsz mindent - ismételtem, és még mindig alig hittem a füleimnek. - Mégis mit? Mi jogosíthat fel erre a viselkedésre? Nekem nem kell segítened, nem tudom miről beszélsz, de tartozol egy bocsánatkéréssel, és egy ígérettel, hogy többé nem kerülsz a szemünk elé.
Hát azt leshettem. Láttam az arcán az elszánt haragot, amelyet úgy tűnt, mind Szellem ellen szándékozott irányítani, ezt ékesen bizonyította felé emelt keze, ami az ő esetében olyan volt, mintha pisztolyt fogott volna rá. Ez volt az utolsó csepp, elszakadt a cérna, úgy éreztem, csak még egy szót szól, és én is robbantani fogok, ha eredendően nem is vagyok rá képes. Hogy merészeli megfenyegetni Szellemet?! Mikor jutott eszébe, hogy ez egy lehetséges opció, amit szabad, amit megehet?!
Mivel sejtettem, hogy az én édesem úgysem hagyná, hogy elengedjem a kezét, a többit meg aztán végképp nem, vízzé kellett változnom, hogy mégis előrébb mehessek, majd jégbe fagyva, hacsak Hugh nem védte ki, egy akkora jobb egyenest vittem be az eddig kedvelt, mostanra viszont meggyűlölt férfinak, amekkorát csak bírtam.
-Te rohadék! - dörrentem rá, és bevittem a következő ütést is, ezt már nyitott tenyérrel, hogy a jégszilánkok felhorzsolják a bőrét. - Eszedbe ne jusson kezet emelni rá, mert ezerszer is megbánod, erről én fogok gondoskodni!
Ismét emberi alakban elkaptam a grabancát, és a lépcsőházba vezető ajtó köré épített falnak löktem. Olyan erősen szorítottam az inge hajtókáját, hogy az sem lehetett neki valami kellemes (nekem semmiképp nem volt az), amikor a falhoz csapódáskor még az ökleim is nekiütköztek.
-Nem bánthatod őt - sziszegtem haragos tekintettel. - Nem engedem meg, és jobb, ha tudod, nagyon nem vagyok elnéző azokkal szemben, akik mégis megpróbálják. Ezt vésd az eszedbe.

John Dryden, angol költő egyszer azt írta: "rettegj a türelmes ember haragjáról". Sajnos nagyon kevesen okoltak szavaiból, és ennek köszönhető az az emberi tendencia, hogy azokhoz, akiket látszólag képtelenség felidegesíteni, olyanokat vágunk, amit képtelenség elviselni, ami öreg hiba, a türelem ugyanis olyan, mint egy gát, mely kordában tartja a harag fortyogó tengerét, s ha egyszer egy olyan magas gát szakad át, mint Lynn-é, jajj annak aki mögötte áll. Remélem Hugh hozott fürdőruhát...
-Én eleget hallottam - jelenti ki, s Lynn-el együtt halványodni kezd az alakja, ám a nő hirtelen vízzé válik, ami áttetsző ugyan, de sokkal nehezebb teleportálni, főleg ennyit, így lazán kifolyik párja kezéből. Szellem egy pillanatra letekint nedves kezére, s befejezi a menekülést. - Vagy verd hülyére...ami előbb jön.
~Ajjajj, ez csúnya lesz. Szegény Lynn megint átkapcsolt amazon fokozatra, mondjuk ezek után az lett volna a meglepő, ha nem teszi.~
Fájdalmas nyőgés hagyja el ajkait, és száját is félrehúzza, amikor látja mekkorát mos be szerelme a férfinak. Ez tényleg kezd eldurvulni. Futólépésben indul a nő után.
~Na jó, ideje megállítani, különben még kinyírja ami rossz lenne mert.....szóval........
....
...
Hmm...Na mindegy, a lényeg, hogy ha egyszer lenyugszik az én édesem, tuti bűntudata lesz emiatt, nem hiányzik, hogy még vízihullát is csináljon belőle!~
A harcoló felekhez érve hátulról ragadja meg Lynn mindkét karját, s úgy próbálja felemelni a dühöngő nőt. Nem könnyű feladat, de azért sikerül megbirkóznia vele, jó néhány verejtékcsepp árán. Miután lefeszegette őt róla, megpróbálja felemelni egy kicsit, hogy azonnal kámforrá váljanak.
~Jól van Grizzly, elég lesz! Jézusom de szexi vagy ilyenkor...bakker, de utálom, hogy itt minden kihallatszik...á, most már mindegy...~
Persze, ha Lynn nagyon kéri, újra megjelennek a közelben, az a nő írtó meggyőző tud lenni...

A bérgyilkos persze elmenekült a támadás elől. Az elmémből kirobbanó erő lebbenő gőzfelhővé változtatott egy szerencsétlen galambot, ami épp Szellem mögött röppent el. Aztán téglatörmeléket szórva szerteszét belecsapódott a szemközti ház falába, és ott végre elenyészett. A bérgyilkos abban a másik dimenzióban vagy hol sértetlen maradt, bármilyen keveset is tartózkodott ott.
Mire újból támadhattam volna, Lynn nekem esett. Erre számítanom kellett volna, hisz a Stockholm-szindrómában szenvedők valódi szeretet éreznek elrablóik, túszejtőik iránt.
Nem mozdultam, nem is védtem magam. A nő gyémánt kemény jégkezeivel alaposan helyben hagyott, mire a bérgyilkos leszedte rólam. Ezeknek bizony nyomuk marad... Még arra sem volt érkezésem, hogy Szellemre támadjak, hisz az engem ért csapások súlya alatt képtelen voltam összpontosítani..
Aztán mindketten eltűntek.
Nem tudtam, mire számítsak. A semmiből jövő támadásra, vagy arra, hogy elmenekülnek... Letöröltem az arcomról a vért, és fennhangon megszólaltam.
- Nem fogom feladni!
Aztán nem volt már mondanivalóm. A lépcsőházba vezető ajtó felé fordultam, hogy kirobbantsam.

Még épp csak belelendültem Hugh püfölésébe, amikor Szellem hátrahúzta a karomat, és vele együtt engem is, így nem tudtam még néhányat bemosni. Annyit még tehettem, amíg nem kerültem túl messzire tőle, hogy hasba rúgtam, de mivel folyamatosan távolodtam, ez inkább csak lökés volt, mint igazi rúgás.
-Te tényleg szörnyeteg vagy, Hugh, de ne próbáld a képességedre fogni, mert anélkül is az vagy!
Aztán éreztem, ahogy szépen fokozatosan eltűntem, miután Szellem a karjaiba kapott. Még kapálóztam egy kicsit, hogy engedjen vissza, de aztán rájöttem, hogy igaza van: nincs semmi értelme. Kapott eleget. Beleegyezően ernyedtem el a kezei között, vettem egy nagyon mély levegőt, aztán szorosan hozzábújtam.
-Vigyél haza. Nagyon kérlek. Nem akarok a mai napra gondolni, csak menjünk haza.
Nem bírtam visszanézni a tetőre, Hugh-ra, visszaemlékezni arra mit is akart valójában, mennyire félreismertem, mennyire ádáz és elvetemült, mennyire gátlástalanul használná rémes képességét, csak hogy megkapja, amit akart, pedig nekem azt mondta, hogy legszívesebben megszabadulna tőle.
De már nem lehet semmi baj. Szellem itt van velem. Hazamegyünk. Már tényleg nem lehet semmi baj!

//Köszönöm a játékot! Nagyon élveztem. //

~Bakkker!~
Pár pillanatig csak mered a galamb helyére saját kis dimenziójából, de aztán jobbnak látja Hugh-ra koncentrálni...pontosabban inkább Lynn-re, mielőtt kinyírná a fickót.
~Oké, jobb lesz, ha komolyan veszem ezt a csávót, és leöntöm mondjuk savval amikor alszik,~
Ezen nem túl rózsás gondolatait igyekszik száműzni, amikor már Lynn-t is a karjaiban tartja, és nincs túl nehéz dolga. Szegény menyasszonya nagyon kivan, és annyira próbál hozzábújni, hogy azonnal elfelejt minden bosszúval kapcsolatos gondolatot, és helyette csak arra koncentrál, hogy megnyugtassa végre ezt a szegény nőt.
~Semmi baj kedvesem. Már húzunk is innen. Nem hagyom, hogy bajod essen.~
Egy terhes nővel a kezében tényleg nem volna értelme harcolni, hisz a hormonoknak hála...nos Hugh tudna mesélni róla, mennyire jó ötlet ilyenkor felbosszantani valakit, de az igazat megvallva ki sem kell nyitnia hozzá a száját, elég, ha csak rád néz a következő néhány hétben. Messze repül innen villám sebesen, magára hagyva az élő bombát a fővárosban, jó messze New York-tól.

//Én is köszönöm Sok szerencsét a testvériségben //

Vártam, még a kilinccsel a kezemen is vártam, de nem történt semmi. Elmentek. Ám legyen... Láttam Szellem arcát, tudom Lynn nevét... Meg fogom találni őket. És akkor megszabadítom Lynn-t ettől a gyilkostól. Utána is nehéz lesz, ezt már láttam, de tudtam, hogy idővel rájön majd, hogy mindez az ő érdekeit szolgálta.
Elengedtem a kilincset és hátra léptem. Kis koncentráció után robbantottam, de elmém még nem lehetett az igazi, mert ahelyett, hogy csak a zárat roncsoltam volna szét, apró forgácsokká változtattam az ajtót, a keretét, és a közeli téglákat is.
Átvergődtem az általam robbantott lyukon, be a lépcsőházba. Pár lakó ugyan elődugta a fejét, de ma már túlzottan elegem volt a korlátolt emberi lényekből, így csak rájuk morrantam, hogy közveszélyes mutáns vagyok, mire egyből visszatakarodtak a lyukaikba.
Így értem le az utcára, ahol beleolvadtam a tömegbe, épp, mielőtt a rendőrök kiértek volna.

//Én is köszönöm mindkettőtöknek!//

//előzmény: Hart Island //

A városba eljutni nem jelenthet gondot, de persze miért is jelentene, hisz több millió ember utazik ide minden nap. Ha nem egy tankkal, és egy ezrednyi gyalogsággal érkezett a városba, akkor bizony Ratna-ról is azt hiszi mindenki, hogy csak az ingázók egyike, aki mindössze csak dolgozni, vagy nézelődni tért be a városba. Végül is részben igazuk van...

Sajnos a raktárról, ahol a gép fekszik nincs további információja Stryker-nek, azt viszont pontosan meg tudja mondani, hol tartózkodik a férfi, aki igen. Phil jelenleg egy olcsó garzonlakást bérel nem messze a főúttól, ahol jelenleg is a korábban említett létesítmény tervrajzát tanulmányozza egy kibontott üveg sörrel a kezében. Az asztalon fekvő tervrajzra kézzel berajzolta a biztonsági kamerák pontos helyeit, és az őrség járőrútvonalait is valamivel korábban, a látvány pedig nem valami biztató. Jelenleg el sem tudja képzelni, hogy juthatna be észrevétlenül, azt pedig csak az ég tudja, mennyi erősítésre számíthat odabentről.
A bérelt lakása egyébként nem túl figyelemreméltó. A falakra ráférne egy alapos festés, az ágyon és az asztalon kívül a hűtő az egyetlen bútor, fürdőszoba nincs, és a folyosón a lámpa csak néha villan fel, de többnyire inkább hagyja, hogy a sötétség vegye birtokba az egész lépcsőházat, és a pókhálókkal vastagon fedett közös fürdőszobát.

-Jó, én se gondoltam komolyan, hogy ő csinálta volna. Még jó, hogy tudom, hogy megy ez, épp ezért nem kell minden szavamat szó szerint venni. –mondtam megvetően.
Te jó ég, ez most tényleg komolyan gondolta amit mondott? Röhej… Inkább nézem tovább a képsorokat.
-Aha. Annyira nem is vészes, látok benne némi fantáziát. –felelem kissé elmerengve, aztán féloldalas mosolyra húzódik a szám- Hogy ő? Problémát? Nekem? Ugyan már… Ha egy csapat kommandóssal elbírtam, akkor nem a Hogyan neveld a sárkányodat főszereplője fog lenyomni. Bízza csak ide, majd elintézem. –vetem oda Strykernek, azzal ha nincs más mondandója, akkor megyek is.
Washington… Nem tudtam pontosan, mennyi időre mentünk, de talán 2 db 20 kg-os bőrönd elegendő lesz, mindenféle ruhákkal teletömködve. A díjakat persze Strykerrel fizettettem ki, kísérőt meg nem hoztam magammal. A repülőgépre úgy se engedtek volna fel senkit fegyverrel, magángéppel jönni meg egy kissé feltűnő… Viszont én is teljesen átlagos, hétköznapi ruhában érkezel, mint ha csak egy itt tanuló egyetemista lennék. Kerítettem egy átlagos szállodát, nehogy már én is olyan putriban lakjak mint az a Phil nevű fószer, a számlák pedig szokás szerint Stryker papának… Aztán miután kipakoltam, fogtam a fényképezőgépemet és útnak is indultam, hogy megkeressem az emberemet. Szerencsére a hotelem nincs messze az ő garzonlakásától, kivételesen még térkép nélkül is sikerül odatalálni. Csak unottan baktatok fel a lépcsőházban a lakásáig, majd egy jól irányzott mozdulattal rúgom be az ajtaját. Kopogni? Minek? Úgy is engem várt, nem?
Szótlanul, zsebre vágott kezekkel baktatok oda hozzá, persze közben a képességemmel már „le is tapogatom”, hogy milyen érzések vezérlik – amennyiben bármi ártó szándékot észlelek, akkor gondoskodok róla, hogy sokkal barátságosabbá és kezesebbé váljon…
-A nevem Ratna. –térek a lényegre- Stryker elmondta, hogy mi a pálya, vagy nekem kell felvilágosítani téged?






700. reag! 

A számlákat természetesen rendezi a nagyfőnök, sőt, Ratna még gyümölcskosarat is kap a szobájába, elvégre belefér igazán. Semmi értelme garasoskodni most már. Az, hogy kísérőket nem visz magával, a zombi katonánkat egy cseppet sem zavarja, ami pedig az öntudattal rendelkező ügynököket illeti, ők abszolút megértik a nő döntését, és teljes szívvel támogatnak minden olyan percet, amit nem kell a társaságában tölteniük. Nem arról van szó, hogy rossz főnöknek tartanák persze, csak épp...kicsit elterjedt, hogy pszichopata a csaj, és a többség retteg tőle.

Ami a lakást illeti, senki sem állja Ratna útját, Phil pedig bár igyekszik résen lenni, abszolút gyanútlan, és nem igazán figyel fel az egy szál magában közlekedő hölgy lépteire. A tokostól kiszakadó ajtóra már annál inkább, és reflexből kapja fel a fegyverét az asztalról, hogy a behatolóra szegezze, ám meghúzni már nincs kedve a ravaszt.
-Phil - böki ki, némi döbbenettel a hangjában, ugyanis elvből sem szokta az igazi nevét válaszolni semmilyen kérdésre, most meg csak így. Furcsállja, hogy most mi lehet ennek az oka, de végül úgy dönt, nincs oka gyanakodni, és minden bizonnyal a látvány lehet a dolog oka. Ó igen...
-Stryker? Az meg ki a r...á mindegy, gyere beljebb, mielőtt kihívják a zsarukat! - Hadarja, aztán már dobja is el a fegyverét, és pattan ki a folyosóra, pont egy időben a cseppet paranoiás szomszéd bácsival.
-Semmi baj, én voltam! Kizártam magam, de megoldottam!
Egy ideig állja az öreg gyanakvó tekintetét, de aztán inkább faképnél hagyja, és visszailleszti az ajtót a helyére.
-Ratna...hmmm... - Gondolkodik el visszatérése után, és alaposabban megnézi magának az egzotikus szépségű diáklányt.
-Álljon meg a menet! Tudom már ki vagy! -Kiált fel, és azon nyomban egy zöld színű átlátszó balta materializálódik a kezében.
-A Xavierbe jársz! Ezek szerint lebuktam! Hányan vagytok?

http://20.000 Reag !!! //

-Tudom. Phillip Wright, és a képességedet is ismerem, kár a szót pazarolni rá. Igaz, élőben azért megnézném. –nem, nem kérdés volt, utasítás, és ezt a hangomon is tisztán hallhatja.
Ahogy beinvitál a házba, nagy nyugisan besétálok, miközben végigmérem, hogy néz ki belülről a kóceráj. Hát… elég lehangoló, mit ne mondjak, még jó, hogy engem nem egy ilyen sufniba vágott be a főnök, tuti lett volna egy-két szavam hozzá, vagy ha az nem is, meglett volna a magyarázat rá, ha hirtelen a férfiak iránt kezd vonzódni…
Ahogy a srác a szomszéd tatának kezd magyarázkodni, csak unott fejjel hallgatom, az asztalnak dőlve, és inkább a térképeket kezdem én is tanulmányozni. Remélem a terepen éles helyzetben majd jobban feltalálja magát, mert őszintén? Ez itt most elég sovány volt.
A nevem hallatára csak aprót bólintok, és már épp kezdenék megnyugodni, hogy minden rendben, amikor meghallom a következő mondatát, én pedig nem bírom megállni, hogy ne temessem a tenyerembe az arcomat.
-Istenek és istennők, ez most komoly?! Ne mondd, hogy nekem kell felvilágosítanom téged… -emelem rá végül a tekintetem, majd ahogy a pillantásom tesz egy kis kitérőt a baltát tartó keze irányába, már érezheti is azt, amivel Michaelt is sikerült megtörnöm.
Na igen, fantasztikus érzés, amikor az embernek kifordítják és kiugrasztják a vállát a helyéről… Ha sikítozni vagy ordítani kezd, az se zavar különösebben, annyira biztos nincs tökös legény, hogy egy ilyen „merénylet” után még kézben bírja tartani azt a baltát, ha igaz, amit Stryker mondott, akkor meg fizikai kontaktus nélkül úgy is megszűnik létezni. Most legalább kiderül, mennyire mondott igazat az öreg.
-Jártam. És egyedül vagyok, te nagyon marha! És… igen, ha így ordítozol, valószínű, hogy idecsődíted az összes szomszédot és tényleg lebuksz. Szóval hajlandó vagy végre elkussolni és válaszolni a kérdésemre? Tudsz valamit és csak az eszedet játszod, vagy tényleg ennyire sötét vagy? Azt ajánlom hogy kapd össze magad, de irtó gyorsan, és nyögj ki valami épkézláb választ, ha jót akarsz magadnak, mert nem ismétlem el még egyszer.
Amennyiben beszélni kezd, megszűntetem a fájdalomérzetet a karjában, addig viszont had szenvedjen, legalább tanul egy kis tiszteletet, meg megtudja, hogy hányadán is állunk egymással – ergo én vagyok a főnök, ő pedig teszi, amit mondok.