Waikiki

-Kevés egy ilyen patkány ahhoz, hogy bajom essen - kiáltottam vissza Mike aggódó szavaira, ügyelve arra, hogy elég hangos legyen, hogy az ellenségünk is meghallja.
Mike folyamatosan araszolt felé, én pedig elkaptam intéseit, hogy próbáljam még szóval tartani a patkányképűt, amíg ő az oldalába kerül. Biccentettem, hogy megértettem, majd a fejemet felfelé emelve szólítottam meg ismét a kannibál mutánst.
-Tényleg, komolyan, lakmározz csak, annál könnyebb lesz elkapni!
-Tényleg ennyire hülyének nézel? - ordított ő vissza.
-Úgy valahogy - értettem egyet higgadtan.
-A kajámért jöttetek! - üvöltötte, és már egy kis idegességet véltem kihallani a hangjából, aminek felettébb örültem, hiszen minél indulatosabb, annál nagyobb az esélye, hogy hibázni fog. - A zsaruk küldtek, nekik dolgoztok!
Ezt hallva harsányan felnevettem. Kicsit még el is nyújtottam, hogy még jobban feldühítsem.
-Én, mint zsaru! Hát ez marha jó! Mondj még ilyeneket, azt nem mondták, hogy ilyen jó fej vagy! Még hogy zsaru! Hát beszarok én neked! Idefigyelj, tudom én, hogy frusztráló lehet, hogy csak egy macska kell, és máris visszavonulót kell fújnod, Cincogi, de azért ennyire ne gárgyulj bele!
Szinte éreztem, ahogy önti el a fejét a düh, nyilván vacogó áldozatokhoz, meg kétbalkezes biztonsági őrökhöz szokott, nem igen tudta hova tenni a szemtelenséget. Annál jobb volt nekem. Nem mondhatnám, hogy különösebben nehezemre esett provokálni, ebben kifejezetten otthon éreztem magam.
Oldalra sandítva láttam, hogy Mike már egészen közel van hozzá, de még nem érheti el. Folytatnom kellett még egy kicsit.
-Na és mond csak... milyen érzés egyfolytában egércsapdák között szlalomozni, mi? Nem tehet jót az egódnak, hogy ellened ennyi is elég.
-Na ne mond! Az imént, mintha kis híján kinyúvadtál volna!
-Kis híján, öcsisajt. Ezen van a hangsúly: kis híján. És a majdnem, az mindig nem.
Mikey végre odaért hozzá.
-Na lássuk, akkor mit kezdesz azzal, ha belelendülök! - csattant a hangja, én pedig előpenderültem, hogy eltereljem a figyelmet Mike-ról, akinek már tökéletes helyzete volt, kivéve, ha a patkány meglátja.
Felpattanva rászegeztem a pisztolyt, és bár tudtam, hogy úgyis kivédi rálőttem jó néhányat. Amint kifogyott a tár, cseréltem, és reméltem közben Mike is akcióba lendül, mert az idő, amit cserére szántam, épp elégnek kellett lennie, hogy végezzen velem mondjuk egy jól irányzott patkány-köpet.

Aya nagyon ügyesen tereli el a mi kis rágcsálónk figyelmét, annyira, hogy már igazán kezdek aggódni, hogy felrobban az idegességtől, vagy kárt tehet a lányban. De jólesően látom, hogy ő sem bolond és csak a szavaival bombázza egyelőre az egyre jobban méregbe guruló és artikulátlanul üvöltöző férget.
Így persze tényleg aránylag könnyű dolgom van, hiszen teljesen Aya-ra koncentrál, őr próbálja köpködéssel ártalmatlanná tenni, vagy megölni, de ehhez látnia is kéne
Már majdnem elérem azt a pozíciót, ahonnan már könnyedén eltalálhatom, de még kell egy-két méter és most már nagyon veszélyes a helyzet, hiszen túl közel is vagyok, nagy az esély, hogy meglát.
De Aya a helyzet magaslatán áll és ha visszaérünk ezért külön is sok-sok csókot érdemel, hiszen látja a helyzetemet ezért még beleszúr egy-két mérgezett szót a patkánykába, aki már ettől is majdnem megfullad, sok nem kell hozzá.
A düh meggondolatlanná teszi és támadásba lendül, fel sem merül benne, hogy ketten voltunk és engem is keressen és ekkor már elkövette a végzetes hibát.
Aya is kipattan a fedezékéből és csak egyfolytában lő és lő, de a tár egyszer csak kifogy, ami gonosz vigyort csal a férfi arcára, amit azonnal igyekszem egy golyóval letörölni, ielőtt a nagy levegővétel után köpködni kezdene. Viszont nem számolt velem. és én ilyen közelről nem tévesztem el azt a pontot a két szeme között, ahová lőnöm kell, hogy remélhetőleg azonnal meggebedjen.

Szerencsére Mike épp időben lőtte ki azt a töltényt, így elterelte rólam a figyelmet, amíg elhajítottam kiürült pisztolyomat. Viszont közeledését a patkányképű is észrevette. Hiába célozta hát be olyan pontosan a fejét a világ legdögösebb harcosa, egy újabb farok-csapással, azt is kivédte az a nyomorult rágcsáló. Gúnyos vigyorral támadt Mike-ra, én pedig gondolkodás nélkül rohantam feléjük. Dulakodásuk közben előkaptam egy kést az újabb lőfegyver helyett, hogy véget vessek erőfölénye legalább egy részének.
Út közben elhaladtam a sipákoló fogoly mellett, aki párjával együtt még mindig fejjel lefelé lógott.
-Ha leeresztem, megígéri, hogy befogja végre? - mordultam rá, és már eresztettem is lefelé mindkettőjüket.
Amint a földre értek, elvágtam a köteleiket, és ráripakodtam a nőre, hogy vigye ki innen a pasit. Ő rémült bólogatással egyezett bele, és el is kezdett menekülni terhével együtt, ha lassan is. Alig bírta el termetes barátját, de a sérv alternatívája a halál volt, úgyhogy viszonylag könnyen tudott dönteni. Vagy ha nem is ő, az életösztöne, de az végül is egyre megy.
Ekkor a harcolók felé pillantva olyat láttam, ami egymagában képes lett volna porig rombolni az egész világot. A patkányképű nagyra tátotta a száját, és a jellegzetes süvöltő hang kíséretében felkészült, hogy maró savval köpje le Mike fedetlen arcát. Túl messze voltam, nem használhattam a fegyvereimet kockázat nélkül, márpedig most biztosra kellett mennem, hiszen nem akárki forgott veszélyben, hanem Mike. Neki pedig nem eshetett baja, egyszerűen nem.
Erősen koncentráltam hát, és akkora földrengést keltettem, ami valószínűleg mindkettőjüket a földre viszi, de a patkányképű mindenképpen, és épp ez volt a célom. Okádás közben esett el, a torkából feltörő váladék mellette loccsant szét a földön. Én pedig gondolkodás nélkül kezdtem felé rohanni, hiszen rám nem hatott a földrengés, majd jókorát ugorva a hátán teremtem, talpammal megtámasztottam a nyakát, hogy a földön tartsam, aztán a derekán lévő bőrrel együtt, ami már nem volt olyan sérthetetlen, egy gyors vágással lenyisszantottam a farkát.
Iszonyatos üvöltése sértette a fülemet, hogy ezt kifejezésre juttassam, saját farkát a nyaka köré hurkoltam, kissé felhúztam a fejét, pár centire oldalra rángattam, majd lábbal belenyomtam az arcát a földre köpött szörnyűségbe. Egyre nagyobb kínok között vergődve ordította szét a világba fájdalmát, én pedig megszüntettem a rengést.
-Jól vagy, édes? - néztem Mike-ra. - Szerintem rövidítsd meg a szenvedéseit. Ha a szakmai véleményemet kérdezed, ilyen súlyos ólomhiánnyal úgysem húzhatja sokáig.
Lehajoltam, hogy feljebb feszítsem áldozatom fejét, hogy Mike könnyebben célba vehesse, ám az ekkor összeszedett magában még némi erőt, és jókorát rúgott a hátamba. Az oldalamra estem, ő pedig fölém térdelve kinyitotta hatalmas száját, és már hallhattam is a jól ismert zajt, amit a halálos váladék kilövellése követ, ami véget vethetett az életemnek...

Nagyon biztos voltam a találatban, így aztán igen csak leesett az állam, mikor az utolsó pillanatban csak észrevett ez a csatornatöltelék és egy villámgyors farokcsapással eltérítette a lövedéket, majd azonnal nekem ugrott.
Mivel nem volt időm újra lőni, így inkább ledobtam a pisztolyt, hogy két kézzel ragadjam meg a kezét és a torkát, egyrészt, hogy távol tartsam bűzös pofájában sorakozó hegyes fogait a nyakamtól, másrészt, hogy ha lehet a köpését is megakadályozzam, hiszen ilyen közelről nem tudtam volna elkerülni.
Mindketten a földre zuhantunk a lendülettől, és én igyekeztem fölébe keveredni, de a mozgékony és igen erős farkát a lábamra csavarta és ezzel nagyrészt lebénított. Még jobban szorította a torkát, hogy hátha elájul, de ekkor szabad kezével jókorát behúzott a szemem alá, így kissé lazult a szorításom. Mát hallottam, hogy megindul a figyelmeztető hang a torkából, ami a maró sav közeledtét jelzi, ezért végző erőfeszítéssel rántottam fel a lábamat és rúgtam tökön, hogy benne akasszam a levegőt, ami hála az őrangyalomnak, akit Aya-nak hívnak, sikerült is.
Hiszen csak azért tudtam felrántani időben a lábam, mert a váratlanul keltett földmozgás miatt, patkányképű haverunk a farkával is kapaszkodót keresett, így leoldotta rólam.
Minden esetre a köpet már elindult, de a fájdalmas rúgás és a rengés következtében az a földön landolt, majdnem saját magát találva el vele. Lihegve hemperedtem arrébb, amikor megérkezett a váltás és a dühös fúriaként a férfi hátán termő lány, máris akcióba lendült.
Az események olyan gyorsan peregtek ezek után, hogy csak kapkodtam a fejem. Aya egy nyisszantással megszabadította félelmetes farkától ellenfelünket, aki ezt artikulátlan sikoltással vett tudomásul, majd a megszerzett testrészt kötélként hurkolta az alatta vergődő pszichopata nyaka köré ezzel kényszerítve, hogy saját váladékába mártogassa a fejét.
Az ordítás iszonyatos volt, így sejthető volt, hogy saját köpete ellen ő sincs védve. Mikor végre megnyugodott a talaj és lábra tudtam állni, megkerestem a pisztolyom, hogy teljesítsem egyetlenem kívánságát, mert most igazán nem voltak kételyeim, azzal kapcsolatban, hogy mit is érdemel a bűnös. Meg akarta ölni Aya-t! Ez nálam nem bocsánatos bűn.
A lány még mindig a férfin térdelt és a farkánál fogva húzta hátra a szétroncsolódott képű fejét, hogy megkönnyítse a dolgom, de váratlanul hatalmas rúgást kapott a hátára, amitől elvesztette az egyensúlyát és a patkány mellé esett.
Az nem volt rest és azonnal fölébe kerekedett, majd már süvített is ki belőle a levegő, hogy közvetlen közelről az én szerelmem arcába köpje halálos váladékát.
-NEEEEM! – ordítottam fel kétségbeesve, mivel még legalább három lépésre voltam a földön fekvő Aya-tól, így meg kellett kockáztatnom, hogy azonnal lőjek, méghozzá olyan pontosan, mintha az saját életem múlna rajta, hiszen valahol az is múlt. – Engedd el te rohadék állat! – húztam meg a ravaszt a fejére célozva egyszer….kétszer…háromszor. BUMM! BUMM! …BUMM! A fegyver megugrott a kezemben és én rettegve vártam, hogy sikerült-e időben megállítanom.

Nem számítottam a hirtelen támadására, így felkészületlenül ért. Ennek köszönhettem, hogy nem csupán elestem, de eléggé szerencsétlenül. Nagyon bevertem a fejemet, amitől kissé szédültem, és nem tudtam rendesen védekezni. Rögtön két patkányképűt láttam, és mind a kettő jócskán el volt mosódva. Megpróbáltam felé ütni, de az erő nagyon lassan tért vissza az óriási ütést elszenvedett tagjaimba, ezért esélyem sem volt ezzel menteni magamat. Félre gurulásról sem lehetett szó, mivel most ő szorított le a lábával, hogy mozdulni sem bírtam.
Ennyi volt. Meg fogok halni. Nem úgy, ahogy mindig is akartam, nem bevetés közben az egész világ szeme láttára, miközben mindenki leborul a nagyságom előtt, és bizonygatja, hogy nem lesz még egy olyan profi a szakmában, mint én. Nem, egy patkány pofán köp, és mindezt azért, hogy tudjuk állni a cehhet Mike-kal. Mike... Még egyszer átsuhant a fejemen az arca, felrémlett hatalmas karjainak ölelő melege, feszes, mégis puha ajkainak érintése, a hangja, ahogy azt üvölti, hogy rohadék állat, aztán hangosan durranó hangokat ordít, amitől a támadóm lyukas mellkassal hanyatlik hátra vérrel mocskolva be mindent, majd holtan rogy a fal tövébe. De fog hiányozni!
Na várjunk! Egy pillanat! Még élek. És ez inkább úgy tűnt, mintha...
-Remek időzítés! - vigyorogtam Mike-ra, ahogy feltápászkodtam.
Két tenyeremmel kicsit meglapogattam a fejemet, aztán meg is ráztam, mint vizes kutya a bundáját, és már éreztem is, ahogy kezdek jobban lenni. Ahogy megláttam a pasim szeme alatti sebet, mérgemben odavonultam az undormány holttestéhez, és beleeresztettem még hármat a fejébe. Minden lövésnél rándult egyet a teste, és én csak azt sajnáltam, hogy nem halhatott meg még háromszor.
Aztán visszasiettem Mike-hoz.
Lejjebb húztam a fejét, hogy elérjem, majd sok és nagyon hosszú csókkal ünnepeltem, hogy túlélte az akciót.
-Nagyon szexin helytálltál - cirógattam meg az arcát. - Komolyan naphosszat el tudnám nézni, ahogy rosszfiúkat versz péppé. Nagyon dögösen csinálod.
Tényleg marhára be voltam tőle indulva, nem is engedtem, hogy eltegye a pisztolyát, olyan jól állt a kezében, hogy egyre csak bámultam, ahogy ujjai szakavatott módjára kulcsolódnak a markolatra. Egy gyors szökkenés, és máris a nyakában csimpaszkodtam lábaimmal a törzsét átkarolva.
-Te aztán tudod, hogy tüzelj fel! - motyogtam, mielőtt még újabb megszállást indítottam volna a szája ellen.
Kis idő múlva azonban eljött az idő, hogy visszafelé vegyük az irányt. Még azért levágtam a patkány fejét, és a hajánál fogva úgy lóbáltam magam mellett, mint a nők a kézitáskát, vagy én egy revolvert.
-Az egész testét nem fogm felcipelni bizonyítéknak, az tuti - fűztem magyarázatot a tettemhez, majd elindultam kifelé, Mike kezét egy pillanatra sem elengedve.
Odafent egy hanyag mozdulattal gurítottam a levágott fejet Szellem és a hotel igazgató lába elé.
-Nesztek! - vetettem oda. - Eggyel kevesebb, de a többit már csak kápéért vállaljuk.

Talán az idegesség vagy az Aya-ért való aggodalom rántotta lejjebb a fejre célzó kezemet a biztosabb test lövésre, de az legalább telibe talált és ez az ocsmány jószág, szétrobban mellkassal zuhant le pár méterrel odébb. Sápadtan a félelemtől, hogy talán elkéstem, rohantam a drága lányhoz, de mikor vigyorogva elkezdett felállni, már nekem is megkönnyebbül sóhaj hagyta el az ajkaimat.
Miután kicsit megmozgatta magát, hogy minden a helyére billenjen, a biztos, ami biztos elvet követve, még vagy három golyót beleeresztett a mutánsba, így az már tuti nem fogja többet senkibe beleereszteni a fogát.
Így aztán kettesben maradva végre, a jól végzett munka jutalmaként és azért, hogy nem esett egyikünknek sem komoly baja, hosszú és kimerítő csókot váltottunk, ami azonnal elsöpörte minden feszültségemet.
Még mindig zavarba tud hozni a szókimondása, amivel dicsérgetni tud, ami most sincs másként.
- Nekem meg mindig eszembe jut ilyenkor, hogy, milyen egy veszedelmes nőszemély vagy, akit nem is tudom mivel tudtam magamhoz édesgetni, de nagyon boldog vagyok, hogy sikerült. – csókoltam meg a pisztolyt tartó kezét.
csak néztük egymást teljesen felajzva, amibe a felpörgetett adrenalin szintünk is közrejátszott, majd mikor a nyakamba csimpaszkodva a derekam köré kulcsolta a lábát, már nem tarthatott volna vissza senki, még egy újabb patkányember sem. Egészen a falnak tolva a hátát, estem neki és mohó csókokkal halmoztam el, ahol csak értem.

Mikor kicsit később rendbe szedve magunkat visszafelé lépkedtünk kéz a kézben a lakosztályunk felé, még mindig kicsit viszolyogva néztem az Aya kezében lóbálódzó fejet és nem csodáltam, hogy messze ívben kerültek ki minket a szembejövők, néha kissé hamuszínt felvett arccal, de hát azt sem tagadhattam, hogy volt benne logika, ha nem akartuk a véres hulláját magunkkal cipelni, ez volt az egyetlen és elég meggyőző bizonyíték.
Belépve Aya nemes egyszerűséggel vágta a torzót a várakozók lába elé, és csak most tűnt fel, hogy végül is nem is telt el olyan sok idő, csak nekünk ketyegett kicsit lassabban.
- Ahogy mondod édes. – erősítettem meg, majd ismét megcsókoltam, mert azt már olyan rég csináltuk és reméltem, hogy a szobánkban tartózkodó jónép is hamar a távozás hímes mezejére lép, hogy ott folytathassuk, ahol Szellem félbeszakított minket.

,,Magnum" már nem volt a szobában, amikor visszaértünk, viszont az igazgató és a fogdmegjei annál inkább. Nem mondanám, hogy az öröm volt az első, amit megláthattunk az arcukon, és az sem volt kérdés, miért. Az egyik debella majom, épp visszarakta a walkie-talkie-ját az övébe, tehát már értesülhettek róla, hogy bizony jócskán összemocskoltam a folyosót vérrel, ami még a kezemben tartott fejből szivárgott, és azzal sem lophattam be magamat a a szívükbe, hogy még meg is ajándékoztam őket vele.
Az egyik majmóca elindult felénk, eléggé nyilvánvaló szándékkal, mivel a magunkra pakolt holmikat bambulta, és már nyúlt is feléjük, de miután az ujjaimat a még nálam lévő fegyverekre csúsztattam, és finoman megráztam a fejem, kicsit elbizonytalanodott. A felettese kelletlen bólintása volt az egyetlen, ami meggyőzte abban, hogy a kölcsön fegyverek talán nem is annyira kölcsönbe voltak. Azt nem tudtam, Mike vajon képes-e lemondani róluk, de nekem eszem ágában sem volt, végre magamnál érezhettem a biztos hatalmat, majd leszek olyan hülye, hogy lemondjak róla! Na ezek se néznek ki belőlem sokat!
-Igazán leköteleztek - mondta tartózkodóan a nagyfőnök, és felénk sétálva nyújtotta a kezét, hogy kezet rázzon velünk.
Én is kinyújtottam az enyémet, de én tenyérrel felfelé.
-A-a-a - ráztam a fejem. - Előbb tessék szépen perkálni. Első osztályú repjegyeket akarunk, és limuzinnal menni a reptérig, vili? Valami nagyon fontos dolgot zavartak meg, aminek a befejezéséhez hely kell.
-Nem, hiszem, hogy ez... - kezdett tiltakozni az igazgató, de csak egy apró vicsorra és villámló szemekre volt szükség, no meg persze némi pisztolymarkolat simogatásra, hogy kétszer is meggondolja, mit is akart mondani. -... probléma lenne. Kérem, intézkedjen - szólította fel az egyik melákot, aki engedelmesen el is vonult.
Az igazgató pedig kissé megszeppenten állt neki kiállítani egy csekket. Úgy tűnt, tényleg nem lettem a kedvence, Mike valahogy szimpatikusabb lehetett neki, mert neki nyújtotta át a teleírt papírszeletet, és további szavait is hozzá intézte.
-Igazán hálásak vagyunk azért, amit tettek - Felé bezzeg megeresztett egy mosolyt! - A legközelebbi gép egy óra múlva indul, már le is foglaltuk a helyüket. Gondolom, szeretnének minél hamarabb hazaérni.
-Igen, én is úgy gondolom, hogy maga azt nagyon szeretné - néztem rá gúnyosan, majd sarkon fordultam, hogy lent várjam meg a limot, nehogy még eszükbe jusson ránk sózni valami melót.
Azért még odasúgtam Mike-nak:
-Kíváncsi vagyok, mekkora lesz a limonk kilengése, ha úgy istenesen belelendülünk. Akarunk rekordot dönteni?
Az ott maradt embereknek meg csak hanyagul hátraintettem, mielőtt elhagytuk volna a szobát, letudva a kicsekkolás nehézségeit.
-Viszlát, és kösz a halakat.

//Nagyon köszönöm a játékot! Nagyon szuper volt //

Mivel elég látványos volt a szállodán keresztül vonulásunk, nem okoztunk túl nagy meglepetést az igazgatónak és fogdmegjeinek, de a látványnak azért nem örültek túlzottan. Gondolom szívesen elhagyták volna a még mindig vértől csöpögő levágott fej látványát, legalábbis a főnök elhalványuló arcszínéből erre a következtetésre jutottam.
Aztán az egyik izomagyú elindult, hogy visszaszerezze a kölcsönadott apróságokat: fegyvereket, mellényeket, egyebeket, de mikor meglátta Aya figyelmeztető szeme villanását és kézmozdulatát, tanácskérően az igazgatóra nézett, aki ezek után már nem is tartotta olyan fontosnak, hogy ezért halomra lövesse magukat.
Az igazgató ezek után megpróbálta oldani a beálló feszültséget és előrenyújtott kézzel közeledett, hogy kezet rázzon velünk. Nálam még csak sikerrel járt, de az én imádnivaló amazonom, nem volt ilyen lekenyerezhető.
- ÁÁÁ! Igen, ez mindenképpen megfontolandó, mert az a félbeszakadt dolog, az nagyon, de nagyon sürgős lenne. – bólintok lelkesen a lány követelésére. – Hogy te milyen előrelátó vagy bébi! – dicsérem meg közben vigyorogva. – És, ha lehet sötétített ablakkal és behűtött pezsgővel kérjük. – tettem még hozzá az egyre idegesebb főnökre nézve. – Ugyanis felettébb egy gusztustalan dög volt ez. – mutatok a fejre.
Persze nem csak az én szépen szóló szavaimra, hanem Aya felettébb képletes győzködésére, de megkaptuk a csekket is és a kért szolgáltatást is, aránylag másodperceken belül.
Kicsit rosszallóan is néztem az igazgatóra: hát ennyire rossz vendégek voltunk, hogy minél gyorsabban akar megszabadulni tőlünk! Pedig mi a lelkünket is kitettük, hogy feldobjuk a szolgáltatásaikat!
Mikor a kezembe nyomta a csekket és még pár gyors hálálkodó szót, már nem is volt miért maradnunk, hiszen várt ránk a kisebb hajóméretű limuzin és én már alig vártam, hogy magunkra csukjuk az ajtót, főleg, amiket Aya sugdosott a fülembe közben.
- Az nem kifejezés, hogy akarunk! – vigyorogtam miközben már erősen húztam magam után, hogy ezt mihamarább be is bizonyítsuk. Aya helyettem is búcsút intett és már száguldottunk is lefelé. A pakolással nem kellett bajlódni, úgy mentünk, ahogy jöttünk…..legalább is majdnem.


// Köszönöm a játékot – az nem kifejezés, hogy csúcs volt //

Ahogy Sean a mellette ülő, didergő szépség puha bőrét cirógatja, miközben egy szál fürdőruhában üldögél, lábát a tengerbe lógatva, mély levegőt lesz, majd komolyan a lány szemébe néz. Remegő ajkai alig tudják képezni azokat a szavakat, melyeket ha nagyapja hallana, egészen biztosan nem lenne rá büszke:
-Azt hiszem eltévedtünk...

Órákkal ezelőtt:

A barna hajú férfi arra ébred, hogy a korábban oly szédítő kánikula, mely elől a vízbe menekültek nem kínozza többé a testét, sőt, fogai olyan hangosan koccannak össze, hogy amellett már képtelen folytatni békés álmát. Sarah is érezheti a hideget, hisz álmában egyre szorosabban, és szorosabban bújik az általa kispárnának használt Sean-hoz, miközben a gumimatrac tovább ringatózik alattuk a nyílt vízen.
~Hmm, mázli, hogy a hideg ellen nem tüskékkel védekezik...most már.~
-Azt hiszem elaludtunk - súgja halkan, és ad egy apró puszit a lány homlokára. Ekkor még mosolyog, ám a dolog elmúlik, mikor kicsit feljebb emeli a fejét, és meglátja, hova kerültek...pontosabban, nem látja, hova kerültek!
-Sarah! - Kiált fel, és rázza meg nagyon óvatosan a lány vállát. - Nem szeretném, ha pánikba esnél, de nem emlékszem véletlenül, a sziget melyik részén voltunk?

Órákkal később látják csak meg a partot, bár egyikük sem lehet benne biztos, hogy melyiket, azt leszámítva, hogy messze vannak a csoporttól, hisz ezek a felhőkarcolók onnan még nagyon picinek tűntek, ha ezek voltak azok egyáltalán. A gumimatrac sebesen szeli a vizet, hála egy kis telekinetikus rakétameghajtásnak, így nemsokára a luxus Jachtok flottájának kikötőjében találja magát a két fiatal.
~Na jó, elismerem, lehet mégsem volt annyira jó ötlet álomba szexelni magunkat ilyen messze a parttól, de légy elnéző, hogy tudtam volna ellenállni neked?~
Felkapaszkodik az egyik mólóra, majd kezét Nyújtja Sarah-nak, hogy őt is felsegítse. A matrac felőle akár maradhat is, mint kiderült úgyis túl kényelmes.
-Mond, hogy te jó voltál földrajzból....én ugyanis ránézésre meg tudom állapítani, hogy még mindig a földön vagyunk.
~Hazug...dehogy tudod!~

Ennél kellemesebb délutánt el sem tudtam volna képzelni, mikor eltűnve a többiek szeme elől azon a jó széles gumimatracon kievickéltünk a tengerre, jó messze, hogy tényleg egyedül legyünk, nehogy meglepjen minket valamelyik tréfás kedvű iskolatársunk, és a hullámok lágy csobogása és a lemenő nap melengető sugarai alatt élvezhettük egymás testét.
Mikor elfészkelődtem Sean karjaiban, nem akartam én elaludni, de aztán mégis csak sikerült, méghozzá oly annyira, hogy kedvesem rázogatására ébredtem, aki ezek szerint szintén álomba szenderült, viszont a hullámok jó messzire kisodortak minket, már alig láttuk a partot.
Mindent bevetettünk, hogy visszaevezzünk, Sean még a képességét is használta, így pár óra alatt sikerült is visszakeveredni a parthoz, csak az volt a baj, hogy egy kicsit sem volt ismerős.
Valahol egy nagyváros yahtkikötőjében értük el a szigetet, és csak reméltem, hogy legalább a szigetet eltaláltuk és nem valahová máshová keveredtünk.
- Nem a te hibád Sean! – ugrottam ki a partra a fiú segítségével. – Mindketten hibáztunk és most együtt ülünk a szószban nyakig. Még egy árva fitying sincs nála, csak ez a fürdőruha, ami rajtam van. Talán a gumimatracot, ha eladjuk egy buszjegyre telik. – humorizálok, holott sírni lenne kedvem, főleg, amikor rájövök, hogy Sean még annyira sem tudja hol vagyunk, mint én.
- Na szép! – húzom összébb magam, mert ahogy a nap egyre lejjebb megy a horizonton, úgy válik egyre hűvösebbé a levegő, persze nincs hideg, de egy szál bikiniben nem kapok röhögőgörcsöt. – Talán be kéne néznünk a rendőrségre, biztos meg tudják találni a csapatot, már csak a repülőgép leszállási terve alapján is. Vélemény? – nézek a mellettem ülő elkenődött szerelmemre.

-Kösz - feleli vigyorogva, mikor barátnője a mólóra huppan, szinte rajzfilmbe illő mozdulattal. Ha ezt látná valaki, biztos nagyot nézne, milyen erős ez a Sean, de az igazság az, hogy csupán arról van szó, hogy egy kis telekinézissel a lány talpai alá fogott, hogy könnyebben tudja őt felemelni. - Viszont, azt meg kell hagyni, hogy elveszhettünk volna rosszabb helyen is mint... - Összehúzza a szemöldökét, és az egyik hajóskapitányra sandít. - Waikiki... Ohatu szigete. Elvileg itt vagyunk, ha az a fazon nem egy olyan Szinbád típusú kapitány.
Közben nem kerülik el a figyelmét Sarah gondolatai sem, ám jelen helyzetben nem éppen tudja ráteríteni a kabátját, ezért csak annyiban tud segíteni, hogy szorosan magához öleli, másik karjával pedig int a gumicsónaknak, ami erre engedelmesen kiugrik a partra.
-Annyira nem lehetünk messze, bár azt kétlem, hogy a lopakodóbombázó, amit egy diák vezetett be volt jelentve, de ahogy Greg vezetett, biztos látta valaki, úgyhogy talán...
-SZÖRNYETEG!!!!
-Ó ne már, most mit csináltam már megint? - Sóhajt fel fáradtan, és mint a villám lecsapja a pallókra a mellette lebegő matracot.
-AZ ISTENÉRT, EL A PARTRÓL, MIELŐTT ELKAP, A CSÁPJAIVAL!!! - sikítja tovább a megrémült anyuka, ki egyenesen Sean-ra, és Sarah-ra néz, kisfiának pedig eltakarja a szemét, és véletlenül a száját is, ám azt nem sokáig, hisz bármennyire is szereti édesanyját, a kis kópénak is kell oxigén, így pár másodperc múlva, egy harapással jelzi, hogy ez annyira nem oké.
-Csápok? - Kérdi Sean meglepetten. Annyi ideje még nem erősíti a mutánsok táborát, hogy ezt is felfogja sztereotípiának, így félve hátra tekint, és akkor a szeme elé tárul ez:

A hatalmas lény 10 méteres magasságba emeli az egyik vitorlás hajót, melynek rémült legénysége egy emberként próbál megkapaszkodni bármibe, ami a kezük ügyébe kerül. az apró bárka oldala recsegve horpad be a csápok roppant ereje alatt, a kapitány pedig már csak egy kézzel kapaszkodva lóg a szörnyeteg csája felett, mikor egy csáp megindul felé.
-Ó...

- Na látod! – bokszolok bele játékosan a vállába. – Tudsz te, ha akarsz! – mosolygok rá és gyorsan egy puszit lopok a szájára. – Akkor már tudjuk hol vagyunk, csak most vissza kéne találni a csapathoz. – szögezem le könnyedén, mintha ez olyan egyszerű lenne, de ha eddig ilyen jól haladtunk, akkor most kell ütni a vasat. – De talán nem ártana mégis a matracot legalább két pokrócra, vagy matrózpólóra cserélni, hátha hajlanak rá, ha szépen megkérjük őket. – intek a hajók felé, mikor a szavamba vág egy kétségbeesett kiáltás és én önkéntelenül ugrom egyet.
- Mi a jó isten…. – reagálok dühösen, mert én is azt gondolom, ami Sean-ban is felmerül, hiszen azonnal leengedi a matracot, de mivel a kiabálás nem szűnik meg, így egészen gorombán kezdek nézni a nőre, aki a gyerekének még a szemét is befogja, ahogy felénk nézne. – Nem vagyunk mi szörny….Micsoda? – fogom fel végre a szavak értelmét is és nézek megrökönyödve Sean-ra. – Csápok? – ismétlem meg, ahogy ő is, majd most már igen csak élve a gyanúperrel, hogy valami nem stimmel kibújok kedvesem karjaiból és megfordulok és……….csak állok ott bénultan, leesett állal. – Sean…-nyögtem ki végül. – Te is azt látod, amit én? Vagy, ha nem, csípj meg, mert attól tartok napszúrást kaptam és hallucinálok! Ilyen nincs! NEM LÉTEZIK!
Mikor meglátom, hogy a hajót felemelik azok az irdatlan csápok és legénység igyekszik vagy fennmaradni vagy leugrani, hogy elmeneküljenek, és az a hátborzongató recsegés felhangzik, már tudom, hogy nem képzelődöm, ez a valóság!
- Édes istenem, Sean! Csinálnunk kell valamit, hiszen ez az izé mindjárt megöli! Én nem tudok, de te…..te biztos ki tudsz találni valamit….SEAN! MOST! – rázom meg szegényt, mert a tehetetlenség borzasztóan kikészít. Most már nem döbbent, hanem felettébb dühös kezdek lenni, hogy ez is csak velünk történhet meg.

-Ahhha... - feleli kábán, tátott szájjal, még mindig az óriás izét bámulva, majd miután sarah megrázza, valamivel határozottabban szól újra. - Úgy értem, igen! MENJÜNK!
Megragadja Sarah kezét, és úgy kezd vele futni a lény felé, másik tenyerét pedig ökölbe szorítja, és úgy boxol a levegőbe. A csáp ekkor oltári nagy taslit kap egy láthatatlan kéztől, és letér pályájáról.
~Na jó, de nem vagyok superman, azt pedig felejtsd el, hogy te tehetetlen vagy! Kettőnk közül te vagy a képzett X-men, úgyhogy előre! Ez egy agresszív, szörnyen hatalmas izé, úgyhogy nem bújhat el előlünk!!!~
Megpróbál közben az elméjével is az óriás emberevő dögre támadni, ám maga sem reménykedik nagy sikerben, és okkal: annyira sem tud rá hatni telepatikusan, mint egy kőfalra, igaz a legtöbb állatra hatástalan a képessége, csak a mókusok kergülnek meg állandóan körülötte. Jobb híján elengedi Sarah kezét, és futás közben két kézzel tart bakot, mire a kapitányt a láthatatlan erő visszadobja a hajóra. Erre már kezdi sejteni tengeri ellenségük, mi lehet a szitu, mert egyik csápjával feléjük csap, kettétörve a kikötött hajók árbócait, és lesodorva minden széket a mólóról, illetve őket is, ha nem ugranának fel a csáp elől. A következő csáp már függőlegesen súlyt le rájuk, és még ha el is ugrálnak előle, a mólót szétzúzza.
~Le tudod sokkolni?~ - Kérdi, még a víz alatt. Egy másik csáp felé oson a mélyben ez alatt.

Végre Sean is magához tér, de legalább azonnal kapcsol és már ránt is magával a víz felé.
Mondjuk arról fogalmam sincs, hogy mit akar majd csinálni, ráugrunk, vagy oda úszunk? De most igazán nincs is idő mélyreható elemzéseket készíteni, valószínűleg rögtönöznünk kell.
Addig is legalább magunkra vonjuk a Csápos figyelmét, hiszen az ütés, ami a kapitány felé közeleső karját éri, azért keményen megérzi, akár mekkora dög is.
~ Az én képességem, most nem olyna hasznos, mint a tiéd! És nekem igenis szuperman vagy! ~ vágok vissza miközben közeledünk az óriás poliphoz. Nagyon büszke vagyok Sean-ra, hogy milyen ügyesen segít a bajba jutott kapitánynak, de innen már nincs visszaút, a csápok már elindultak felénk és egyetlen ütésükkel lecsupaszították a mólót és mi is csak az utolsó pillanatban tudtunk felugrani, hogy magával ne sodorjon.
Azonban nem örülhettünk a dolognak sokáig, mert már zúdúlt is utána a következő, amely hatalmas recsegéssel és ropogással törte ripityomra a mólót és érte el, hogy belecsobbanjunk a vízbe, ami nem is olyan jó ötlet, mikor egy hegynyi kraken vadászik az emberre.
~ Viccelsz? ~ bugyogtam egy kicsit a meglepődéstől, hiszen egy ekkora állatot még soha nem próbáltam sokkolni,, és fogalmam sem volt, hogy egyáltalán sikerül-e, de hát, ha nem próbálom ki sosem tudom meg. ~ Csak kérdés, mennyire fogja kultiválni, ha kezet fogok vele! ~
A kísérletre nem kell sokat várni, mert a következő amit érzek, hogy egy láthatatlan erő lefelé ránt a mélybe, így már csak aktiválnom kell a képességemet, hogy megtudjuk működik-e, mert ha nem akkor nagy bajban vagyok.

Sarah gondolatban önmagának feltett kérdésére inkább nem felel, hisz egyenlőre az ő terve is csak annyiból áll, hogy valahogy megakadályozzák, hogy a bazinagy hentai szörny megegye azt a három embert, és közben ha lehet elkerülik, hogy ők legyenek a desszert, ám a kivitelezés részleteivel egyenlőre nem tudná elkényeztetni a lányt, úgyhogy ja, marad a rögtönzés.
~Hehh, ha én vagyok Superman, akkor te vagy Wonder Woman!~ - Vág vissza, és furcsa mód most érződik elméje hangján, hogy nevetve mondja ezt. ~Na remek, most meg elképzeltem őt abban a jelmezben, így nem lehet harcolni!~
A hideg víz aztán segít neki abban, hogy inkább a csatára koncentráljon a fantáziái helyett, a dereka köré tekeredő csáp pedig már csak hab a tortán. Képessége éppen csak arra elég, hogy az iszonyatosan erős kar ne tudja őt összerántani, de ha még sokáig idelent tartja, nem is lesz rá szükség. Vészesen fogy a levegője, részben, mert nem volt ideje mély levegőt venni, mielőtt lerántotta a dög, és részben, mert egyre jobban szorítja, és húzza magához.
~Csak csináld!~ Utasítja Sarah-t, nem terhelve őt a saját problémáival, aztán a következő pillanatban a szorítás enyhül, majd meg is szűnik, és mire feljut a felszínre, a Kraken borzalmasan hangos, az ő szárazföldhöz szokott füleinek leginkább hajókürtre emlékeztető hangon üvölt, fájdalmában. Kiütni nem sikerült a méregnek, de fájni fáj úgy néz ki, nem is kicsit, még a hajót is elejti, ami csak néhány méterre csapódik be a párocskától. San ki tudja lőni magát a vízből mint egy rakéta, és máris a fedélzeten találja magát, Sarah-t viszont nem tudja elkapni, így őt a gigantikus csobbanás a cölöpök maradványaihoz vágja. Pasija aggódva rohan a hajó korlátjának nyálkás, és ferde roncsához, ahonnan aggódva tekint le.
~Nem esett bajod?~
~Remélem a páncélbőre kitart amíg...~ Megperdül a sarkán, és mindkét ököllel a másik irányba csap, méterekkel a feje fölött pedig a nagy semmi iszonyatosan behúz egy csápnak, ami így nem töri ketté a hajót.
-Lefelé mindenki! Ki a partra!
~Te is, tengerisün, nem tudom, meddig tudom visszabokszolni.~
Nagyjából semeddig. A következő támadást már három csáp követi el egyszerre, és bár tompán csapódnak csak be, hála Sean ellentámadásának, azért megint sikerül megragadnia a fedélzetet.

Még utolsó félpillantással láttam, ahogy Sean is eltűnik mellőlem, és a sebességből amivel ezt tette, mindjárt gondoltam, hogy nem egy tengeralattjáró ragadta magával, így aztán az aggodalom, meg a düh sikeresen megsokszorozta az erőmet, így reménykedtem benn, hogy még ez a nagy böhöm állat is megérzi a tüskéim csípését.
Aztán úgy nézett ki, hogy sikerült! Legalább is valamennyire, mert nem kezdett el rángatózni, meg nem süllyedt el, csak elengedett mindent, amit eddig a csápjaival tartott, így engem is, meg Seant is, sőt a hajót is, ami viszont majdnem a fejünkön landolt.
Még nem ért le a vízre mikor én már aktiváltam a páncélbőr, hiszen nem kellett nagy éleslátás ahhoz, hogyha az a hajótest a vízbe csapódik, akkor elég nagy hullámot fog verni. Igyekeztem volna Sean-t is megragadni, de az már el is rajtolt mellőlem, mint víz alól felbukkanó parafadugó, így aztán az egymást kereső kezünk pont elsuhant egymás mellett. A jókora hullám pedig meg is érkezett és én nagy erővel csapódtam a móló félbetört oszlopának, és bár a képességem megvédett, de pár kék-zöld folttal gazdagabb leszek holnapra, na meg némi levegőhiánnyal is küzdöttem, ahogy kiszaladt a tüdőmből a levegő.
~ Nem, megvagyok! ~ nyugtattam meg kedvesem, de most kimondottan örültem, hogy nem szóban kellett válaszolni.
Miután megráztam a fejem és kitöröltem a vizet a szememből, már láttam, hogy a Sean által lezavart emberek már a parton rohantak, mint akiket a sátán kutyája üldöz, és persze elért hozzám szerelmem üzenete is, de én már láttam, ahogy felfelé néztem a hajóra, amit ő nem, hogy képtelen lesz egyszerre megküzdeni több csáppal.
~ Majd akkor megyek, ha te is jössz! ~ szállt vissza az üzenet és már meg is indultam a hajó felé, hogy annak takarásában vegyek egy mély levegőt és lebukva a víz alá, megkeressem ennek a puhatestűnek az egyik vastagabb karját és újabb idegstimulálásban részesítsem, hátha megunja és elhúz a fenébe.

A fedélzeten lévő csápok egyszerre támadnak Sean-ra, ő pedig bárhogy ugrál, képtelen kitérni mindegyik elől. Ahogy az egyiknek a vége a bokája köré csavarodik, és húzni kezdi őt maga felé az egyre csak a lény szája felé dőlő hajón, egy röpke pillanatra megfordul a fejében, hogy nemrég mennyire boldog volt, hogy itt nem kell hordaniuk azokat az idióta fegyvereket, a kényelmetlen tartóikkal, hisz Fagypont a világ másik felén meditál éppen, így kizárt, hogy lebukjanak. Most bezzeg örülne az idióta tasak tartalmának, hogy ez a szörnyeteg még utoljára csillagokat láthasson, mielőtt megvakítja vele, aztán felszeleteli, és megoldja a húsából a helyi éhezők gondját egy napig, de ha csillag nincs...
~Szívem, megtennéd, hogy most nem vitatkozol?~ Szól vissza, és közben maga felé rántja a korlát egy vastagabb darabját. Normális esetben képtelen lenni kitépni a helyéről, de a szörnyeteg már elvégezte a munka oroszlánrészét, így neki csak ki kellett nyújtania a karját, és koncentrálni.
~Kicsit most lefoglal ez a dög.~
A szakadás miatt hegyesés vált végével lefelé szúr a bottal, és közben telekinetikusan is rásegít, hogy még erősebben tudjon lecsapni a csápra. A hatás nem marad el, nem csak a szörnyeteg karját, de még a hajópadlót is sikerül átszúrnia, mire a lény természetesen elengedi őt. Sután megpróbálja kihúzni a karját, ám a fájdalomtól mozdulni sem bír, egészen addig, amíg egy sokkal nagyobb fájdalom nem éri a víz alatt, akkor megint felüvölt, és a hajóhoz szögezett karját is kirántja, mire jó adag hús szakad ki belőle, de akkor, a reflexből elkövetett mozdulat közben nem tud erre gondolni. Sean közben már szalad is az ellenkező irányba, majd egy nagyot csobban a vízben, ahol alámerül, és megragadja Sarah-t a derekánál fogva, aztán képességével kilövi magukat, mint egy torpedó.
~Szép volt, és most húzzunk innen, egy életre elég volt a strandokból.~
A partra érve azonban már ő támaszkodik Sarah-ra, és futni sem bír annyira, mint szeretne, pedig jó lenne, mert a lény üvöltése egyre közelebb, és közelebb ér hozzájuk, pár másodperccel az után pedig, hogy a partra értek, lábnyomukba csapódik egy újabb csáp.
~Azt hiszem feldühítettük!~
Persze, ötven méterre a víztől már mosolyog, hisz...mielőtt megindokolhatná, miért bordog, a lény izmos karjaival kimászik a szárazföldre. Még mindig nem éri el őket, hatalmas sárga szeme viszont egyenesen rájuk szegeződik. Tényleg nagyon ideges, de ez nem csak a tekintetén látszik, minden egyes ütésén ezt érezni, ahogy a beton továbbviszi az irdatlan ereje által keltett rezgéseket. Sean ezt látva nyel egyet.
~Hát ez sosem tudja, mikor kell feladni?~

A nagydarab test rándulásából azért arra következtek, hogy most is hatott a dolog, még ha más ember ettől már ájultan heverne és habzana a szája is, ez a dög meg csak üvöltve összerándul. Viszont nekem meg nincsenek kopoltyúim, így nagyon is gyorsan igyekszem felfelé és nagyon reménykedem benne, hogy Sean élt a lehetőséggel és elhózott már a vacsorának kinézett hajóról.
Mondjuk nem egészen így képzeltem, de végül is már nem volt a hajón, de mielőtt szóvá tettem volna, már meg is ragadott és már repültünk is ki a vízből, mintha egy gumiasztalról rajtoltunk volna el.
~ Ez a képességed egyre jobban tetszik, csak jó lett volna valami szolidabb körülmények között kipróbálni. ~
Mikor a parton visszanyerjük az egyensúlyunkat, azért látszik, hogy Sean nem úszta meg a csápokkal való találkozást olyan könnyedén, mint ahogy gondolta, hiszen a bokájára alig bír rálépni, így gyorsan a karját átfűzöm a nyakamon és bicegve ugyan, de sikerül eltávolodnunk a víz közeléből, ahonnan egyre hangosabban hallatszik az óriás polipunk üvöltözése, majd egy fülsértő puffanás, ami csak egyet jelenthet….
~ Az nem kifejezés! ~ lesek hátra a vállam felett és amit látok az nagyon nem tetszik. ~ Nem is tudtam, hogy ezek az izék kétéltűek! Vagy csak hiányosak a biológia órán szerzett ismereteim, vagy egy mutáns szörnybe kellett belebotlanunk! ~ soroltam a kétségbeejtő lehetőségeket.
- Szerintem nem kéne beljebb csalogatnunk magunk után a városba, ahogy elnézem már így is elég nagy pánikot keltettünk. – intek a part belseje felé, ahol mindenki vagy menekülőre fogta a dolgot hangos visítozással, vagy leállt fényképezni élőben a várhatóan következő horrort jó emberi szokás szerint. – De ötletem sincs, hogy mivel is tudnánk hatástalanítani vagy legalább annyira megrémíteni, hogy visszaiszkoljon az óceán mélyére, ahonnan előkavarodott. A tüskék nem nagyon hatották meg látod, csak megzakkant tőle. – húzom el a szám és feszülten nézem az egyre közelebb araszoló lényt és várom Sean válaszát, hátha ő már kitalált valamit.

Ha nem szelné a habokat ilyen sebességgel, egész biztosan elmosolyodna Sarah gondolatán, így azonban marad a gondolatátvitel:
~Nyugis körülmények közt egy másik képességem szoktam gyakorolni rajtad.~
A partra érve aztán tényleg csak a lány támogatásán múlik, hogy nem esik pofára, új trükkje ugyanis jobban kifárasztja őt, mint gondolta volna.
~Basszus, mintha leúsztam volna ötven távot árral szemben...illetve, gondolom ilyen érzés lehet.~
Jó lenne pihenni, de a dög csak nem akar nyugton maradni, és csápjai már a betont érik. Meglepően gyorsan mozog, és percekkel később már az út közepén áll, nyálkás végtagjait a magasba emelve, kivéve azt az egyet, mely félig leszakadva lifeg az oldalán.
-A legtöbb polip tud mozogni a parton is - idézi fel a majd egy éve hallgatott biológia leckét, amin akkor elaludtak. Mondjuk, legalább kipihenték magukat, és szinte biztos, hogy nem hangzott el benne semmi használható arra az esetre, ha megtámadná őket egy Kraken. - Használd a...
Még mindig túl sok az ember körülöttük, úgyhogy inkább átvált gondolatátvitelre. Furcsamód egyeseket jobban zavar ha valaki kijelenti kerek perec, hogy mutáns, mintha csak szolidan használná a képességét, a szemük láttára.
~Próbáljuk meg a szemét! Hátha akkor elmegy a kedve, ha meg nem...~
Kinyújtja a kezét balra, és egy fémnyárs a közeli vendéglőből a levegőben pörögve repül hozzá.
~...biztos adnak pár garast a húsáért.~

- Na ne már! – nyögöm fel Sean felvilágosítása után, hogy az a nyálkás szörny még a parton is életképes. – Egyébként azért örülök, hogy nem a nyílt vízen futottunk össze vele a gumicsónakon. – teszem hozzá csak úgy, mert hirtelen eszembe jutott ez a lehetőség is és egyáltalán nem tetszett.
Mivel Sean átváltott ismét a gondolat átvitelre, én is befogtam a szám, hiszen már így is elég nagy nézőközönségünk lett, annak ellenére, hogy mindenki halálra volt rémülve, viszont nagyon is jól mérték fel, hogy ez a nagyra nőtt hal minket nézett ki előételnek, így amíg mi éltben vagyunk másnak nem nagyon kell félnie.
~ Mit használjak édes? ~ zökkenek ki a borús gondolataimból, hiszen talán most tudom meg, hogy mivel is takaríthatnánk el az útból csápos barátunkat.
~ Hogy a szemét……? ~ visszhangzom Sean után, de mikor meglátom a kezében landoló nyársat már van sejtésem, hogy mire is gondolt. ~ Szerinted jó ötlet még jobban feldühíteni, hiszen akkor talán vakon fog csapkodni és még nehezebben jutunk a közelébe. Mi lenne, ha a nyársakkal a csápjait szögeznéd a földhöz, aztán valaki csak megmondja, hol van ennek a nagy lábasfejűnek a szíve, vagy más fontos szerve, amit ha kimetszünk belőle végre feldobja a prakkert? Csak van itt egy halász, vagy hentes, vagy mit tudom én kicsoda! ~ javaslok én is valamit, hiszen elég mérgesnek tűnik már most is a dög.

-Ja, én is...egész megéheztem, és onnan nehéz lett volna a partra cipelni a hulláját. - Hanglejtése közel sem olyan magabiztos, mint ami illene ehhez a szöveghez, de legalább a hangja nem remeg többé, illetve csak a hidegtől egy kicsit. Elszántan tekint a feléjük tartó szörnyetegre, a nyársat pedig maga elé tartja.
~Ez a dög fejből, és lábakból áll, szerintem a fontos dolgok az előbbiben lesznek. Mellesleg...~
Maga elé tartja másik kezét, amivel félrelök egy lámpaoszlopot, amit a lény feléjük hajít. Hangos csörömpölés kíséretében csapódik a földnek a fémrúd.
~Kétlem, hogy szép szóra hagyná magát, muszáj lesz levágni, mint egy disznót...~
A következő pillanatban félre löki Sarah-t, ő maga pedig a másik irányba veti magát, hogy pont elmehessen kettejük közt a repülő autó, amit ellenségük labdának használt. Ez már túl nehéz lett volna, hogy csak simán félrelökje.
~Tanul a bestia...~
A beton több helyen is felhorzsolja a bőrét, annak ellenére, hogy mesterük megtanította őket, hogyan kell úgymond rendesen esni. Hiába, ez sem olyan egyszerű, mint a filmekben.
~Nem tudom, te hogy vagy vele, de én kifejezettem szeretném még jobban feldühíteni!~

Nagyon úgy néz ki, hogy Sean-ban is felnyomta a pumpát a sokcsápú, mert már attól sem riad vissza, hogy vacsorát csináljon belőle, habár ahhoz még el kéne valahogy pusztítani, ami eddig nem nagyon sikerült.
~ Oké! Szóval abban a jó nagy púpban van az agya, meg a szíve, meg mit tudom én milye, oda kéne eljutnunk! ~ állapítom meg nem nagy lelkesedéssel, mert elég messze van és a csápok sem tétlenkednének, amíg oda próbálunk jutni.
~ A levágás ötletével egyetértek, csak a mikéntje ütközik némi ellenállásba a részéről! ~ teszem hozzá, ahogy Sean a képességével éppen csak elhárít egy lándzsaként felén szálló lámpavasat, majd a következő pillanatban már repülök is jobbra, míg Sean balra és közöttünk pedig egy jobb sorsra érdemes kocsi húz el, csak nem a kerekén, hanem a levegőben, ahogy a kraken hozzánk vágta. Én ugyan nem sérültem meg a képességemnek hála, de azért egy találkozás egy autóval azért nyomot hagyna rajtam, az tuti.
~ Oké, akkor mi legyen? Én elkezdek futni és, ha adsz egy lándzsát, hagyom magam elkapni a csápjával, majd ha közel húz magához, akkor beledöföm a szemébe, vagy a torkába. – közben leintem a kezdődő tiltakozását. – Másként nem jutunk a közelébe és engem meg megvéd tőle a bőröm, na meg ha nagyobb gáz lenne, még mindig megrázhatom, és akkor elenged. – magyarázom kedvesemnek, és nagyon szeretném, ha most nem ellenkezne, mert nincs időnk vitatkozni.

~DEHOGY MÉSZ A KÖZELÉBE!!!~ Annyira megdöbben a terv hallatán, hogy sajgó sebeiről, és a dühöngő szörnyetegről is megfeledkezik egy röpke pillanatra, de aztán csak feltápászkodik, miközben folytatja a telepatikus csevejt. ~Elég ha...~
Lezseren oldalra hajítja a nyársat, amit szélsebesen döfi át a felé tartó csápot, elvéve a lény kedvét attól, hogy megveregesse a hátát. Ezek után azért tesz pár lépést a másik irányba, hogy a többi végtagja se érje el, egyenlőre.
~Csak lődd ki a tüskéket, ahogy gyakoroltuk, a szemtelenséget pedig bízd rám.~
Ez után egy intéssel visszarántja a kezébe a kissé elgörbült fegyvertét. Mélyen megdöbben azon, mennyire megviselte az elvileg első osztályú árút ez a kis csetepaté.
~A disznóvágás meg...mostanában árammal csinálják, mert az humánusabb...~
Tekintete a mögötte lévő oszlopra erősített biztosítékszekrényre téved, majd újra Sarah felé néz.
~Grill party?~

Persze az hiú remény lett volna, hogy ezt Sean szó nélkül hagyja, de nem csak hogy szó nélkül nem hagyta, de azonnal le is tromfolta a tervemet és azonnal egy másik, kevésbé veszélyes tervvel állt elő, már mint, ami rám nézve kevésbé veszélyes.
~ Miért van az, hogy te bátran odavetnéd magad ez elé a szörny elé, de nekem még megközelíteni sem szabad! ~ puffogtam mérgesen. ~ Tudod, hogy nem vagyok egy anyámasszony katonája és én is ki akarom venni a részem a ránk leselkedő veszélyekből! ~ kötöm az ebet a karóhoz, mert persze én sem akarom, hogy ő kockáztassa az életét.
~ És mit érek vele, ha kilövöm őket? Még az se nagyon hatotta meg, hogy úgy lesokkoltam, amibe más már belehalt volna! ~
Szavaira azonban én is az áramszekrényre néztem, de még nem láttam át a terv lényegét, mármint, hogy hogyan is fogjuk megsütni a cseppet sem visszakozó polipunkat.
~ Én benne vagyok, ha sikerül valahogy odavezetni az áramot. ~ bólintottam még ráadásul, hogy maradéktalan figyelmemről biztosítsam. ~ Mivel eléggé vizes jószág gondolom az áramot is jól vezeti! ~ mosolyodom el most már bizakodóbban.

~Azért mert...~ Válaszolna hirtelen, de ilyen gyorsan nem tud nyomós érvet kitalálni, a kettős mérce pedig a jelek szerint nem jön be a lánynak. Szerencsére pont össze akarja törni egy csáp Sean-t, így amíg félreugrik nyer egy kis időt, és mellesleg a feje is a helyén marad.
~Na jó...de a következő örült tervnél én leszek a soros, rendben?~
Magához ránt még néhány nyársat, azt pedig, ami elferdült kilövi a szörny felé.
~Na jó, a következő a terv, közelebb csaljuk, aztán valahogy rávesszük, hogy csapjon le a magasfeszültségre, és kínai kaját csináljon magából. Addigra lehetőleg próbálj meg kiszabadulni a csápjai közül, rendben?~
-Hé, te...randa...nyálkás...IZÉ! - Kiáltja a lénynek, és hátrálni kezd, a fémdoboz felé. - Ide gyere!!!
~A városban mutánsok, az erdőben puma, a tengerben Kraken, ha felmennénk a hegyekbe ránk támadna a Jeti, vagy mi?~
Kilövi mindkét nyársat, hogy Sarah-nak tiszta útja legyen a lény felé, aztán miután megint megszurkálta kicsit a csápokat, az egyik fegyvert a lány kezébe röpteti, hátha elég közel jut hozzá, hogy bele tudja szúrni.
~Esküszöm, a következő randink egy atombunkerben lesz...vagy az űrben! Á nem, az felejtős, még jönnének az ufók...~