Long Island Városi Bíróság

*A kép bal oldalán látható, fehér színű ház tetején érkeznek meg, a fél perces út végén. Szellem óvatosan teszi le utasát, vagy legalábbis óvatosabban, mint ahogyan felkapta őt. Ahogy ott álldogálnak Kara táskája mellett, jéghideg szél süvít végig a háztetőn.*
-Utálom ezt a helyzetet...
*Mormogja inkább csak magának. A lelke mélyén rejtőző hang, mely arra biztatja, hogy gondolkodjon el azon, amit útitársa mondott, és keressen egy kevésbé problémás megoldást süket fülekre talál.*
-Elmondom mi lesz. Segít, és akkor nem kell gyalog lejönnie innen, ráadásul odabent is mindenki életben marad.
*Karjával a díszes épület felé mutat, melynek dolgozói nem is sejtik, mi vár rájuk ma este.*
-Vagy én megyek be....ami ha más nem is, legalább látványos lesz.
*Az utazás alatt felmerült benne a gyanú, hogy Kara sikeresen kikövetkeztette az igazságot ügyfeléről, ám ha ez így is volt, valamiért nem akarta tudni.*

Végre megérkeztünk, újra szilárd talajt, illetve ez esetben egy épület tetejét éreztem a talpam alatt. A lényeg, hogy szilárd volt. Más esetben talán élveztem volna a panorámát és a magasság adta kellemes bizsergést a gyomromban, de most a helyzet miatt inkább mást éreztem. Színtiszta gyűlöletet a férfi iránt.
Utazásunk közbeni megjegyzésére inkább nem reagáltam semmit, pedig nagy erőfeszítésbe telt, hogy ne köpjem arcon.
- Valahogy nem úgy tűnik, mintha utálná, sőt inkább élvezi… - fordítottam neki hátat és mértem fel, merre tudnék lejutni innen. Mondjuk a tűzlétra csalogatónak tűnt, lejutás szempontjából ám szavai mégis arra késztettek, hogy újra rá figyeljek. Azt pedig nem lennék képes kiheverni, hogy emberek élete múljon rajtam. Nem tűnt hívogató ötletnek, hogy próbára tegyem vajon mennyire is beszél komolyan.
- Tudja, szörnyen rühellem, ha akaratom ellenére próbálnak rákényszeríteni valamire, de lássuk be meggyőzőek az érvei. – húztam el a szám, miközben gyilkos tekintetébe néztem – Szeretném, ha ennek az ügynek végeztével leszállna rólam. Kvittek leszünk. szóval mi is egész pontosan a feladatom? - tértem rá a lényegre, elvégre nem láttam értelét tovább húzni az időt. Túl akartam lenni rajta, ha már belekeveredtem.

*Egy pillanatra nagyon szeretné megmutatni, mi lenne az, amit élvezne, de Kara végre kötélnek állt, és nem akarja ezt elrontani holmi fizikai vonzódás kielégítésének kedvéért.*
-Egyszerű, csak elmondja a portásnak, miért jött. Utána fog nézni, és azt találja majd, hogy egy Kara Shawn nevű újságíró tényleg kért időpontot mára, ezen ha lehet ne döbbenjen meg nagyon. Odabent az alagsorba kell mennie. Lesz mindenféle unalmas iroda, és miegymás, önt viszont az utolsó terem érdekli, a vizsgáló. Többek közt ott lesz a gép, amire szükségünk van. Végig maga mellett leszek, úgyhogy ne aggódjon, ha lebukna, és magára támadnak, közbelépek.
~Vagy ha mondjuk azt mondaná:"segítség, egy mutáns bűnöző kényszerít, hogy ide jöjjek!". Ebből a csajból ma este már bármit kinézek.~
-Ha ez a kívánsága, ma éjszaka után nem lát többé. Kár, úgy illett volna, hogy meghívjam a fiam keresztelőjére ezek után.
*Kisétál az épület pereméhez, hogy jobban szemügyre vehesse a célpontot. Ilyen messziről nem tudja kivenni, ám szeme mégis abba az irányba kalandozik el, ahová az egyik bombát szándékozta tenni, ha Kara mégsem megy bele a játékba.*
-Ha elszívta azt a cigit, amire annyira vágyott, indulhatunk is akár.

A táskám után nyúltam és a cigim kezdtem el keresgélni. Persze szembetűnt, hogy nem éppen minden van a helyén, de nem is igazán vártam mást. Miközben rágyújtottam és füstölögni kezdtem azért leltárba vettem a dolgaimat, hogy minden megvan-e és nem tulajdonított-e el esetleg valamit a férfi.
- Egyszerűen hangzik, de ajánlom, hogy időben lépjen közbe, ha valami nem a terv szerint alakul. – jelentettem ki határozottan bár közelről sem éreztem azt a magabiztosságot, amiről szavaim tanúskodtak. Nem bíztam meg benne, de hogy is lennék képes ilyesmire, azok után, hogy lenyúlta a táskámat.
- Jól hangzik ez a "többet nem látjuk egymást" duma. Egyébként meg azt hittem lánya van… - szaladt fel a szemöldököm meglepetten és evvel egy időben egy gúnyos mosolyt is megejtettem irányába.
A továbbiakban, ha nyugton hagy csendben szívom el a cigarettám majd lepöccintem a több emelet magasból és indulásra készen állok…
- Levisz vagy használjam a lépcsőt? – néztem rá várakozóan.

*Csodálkozó, szinte már sértődött képpel bámul a nő arcába a kérés hallatán.*
-Lehet, hogy a foglalkozásom nem valami szép szakma, viszont én vagyok benne a legjobb. Magának nincs mitől félnie.
*A nő következő mondatára eleinte csak egy csalódott sóhaj a válasz. Úgy tűnik ma este senki sem vevő a humorára.*
-Jól hitte...
*Jegyezte meg végül a nő felé fordulva. Eredetileg az volt a terve, hogy legalább olyan gúnyos hangnemben válaszol, ahogy Kara feltette a kérdést, ám félúton elkerekednek a szemei, amikor felfogja, mit is mondott éppen. Szinte érzi, ahogy egy hatalmas képzeletbeli tenyér fénysebességgel a homlokához csapódik. A cipőjét kezdi bámulni, mialatt halkan, szinte már suttogva teszi fel a kérdést.*
-Ennyire látszik?
*Innentől azonban csendben várja ki, hogy társa elszívja cigijét. Amint ez megtörtént, hozzá lép, felemeli két karját, szemeivel pedig villanásnyi időre azokra pillant, jelezve, hogy mire készül.*
-Ha nyakát töri, borul az egész terv, szóval inkább viszem. Mehetünk?
*A választ követően felkapja a nőt, a másodperc töredékével később pedig már le is teszi őt, egy félreeső helyen. *
-Ha bepánikolna a jelszó Casper, ha kimondja, eltávolítom a helyszínről, és befejezem egyedül, bármi áron.
*Ismét köddé válik, utána pedig követő Kara-t, bárhova is megy.*

Látszott a férfin, hogy nagyon kellemetlenül érinti a felismerés, hogy tudom miről is van szó nagy vonalakban. Vajon mit fog szólni hozzá, ha a sikeres DNS teszt után kiderül, hogy van egy lánya? Vagy az bántaná jobban, ha negatív lesz a teszt? Mindenesetre reméltem, hogy nem én leszek az akinek kiönti majd a szívét vagy esetleg a vállamon sír. Vicces belelátni így is egy bérgyilkos éltébe, akinek lehet, hogy van egy lánya, akiről ki tudja meddig nem is tudott. Bár kíváncsiságom hajtott volna, hogy kérdéseket tegyek fel. Hány éves? Mit tud róla? Egyáltalán miért nem a lány anyját kérdezi? Vagy, hogy most miért is akarja tudni az igazat? De nem akartam ilyen téren ennél jobban belefolyni egy bérgyilkos családi életébe.
Inkább magamra öltöttem a már szokásos gúnyos arckifejezést.
- Nos, ha már megkérdezte, igen. Ennyire látszik de az is lehet, hogy a fodrásznál vált épp kámforrá, amikor az épp a tarkóját nyírta. Ha mégsem így lenne, nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a zacskóban lévő kísértetiesen hasonló színű hajtincs az öné. Nem kell ehhez nagy nyomozótehetség. Azonban megjegyezném, bár nem vagyok illetékes a szakmában, egyetlen hajszál is elég lett volna… - nevettem fel halkan, majd elvettem a két mintát tartalmazó zacskót és zsebre vágtam.
Sosem leszek képes megszokni ezt a fajta utazást, még, ha sokkal gyorsabb módja is a helyváltoztatásnak, ám továbbra is szörnyen természetellenesnek éreztem és mindig szédelegve értem szilárd talajt. Ez sem sokat dobott, azon, hogy megkedveljem.
Elhúztam a számat a „jelszón”.
- De most komolyan, tényleg nem tudott ennél jobbat kitalálni? Casper… - ismételtem meg a szót, bár már a semminek, hiszen az imént még előttem lévő Szellem köddé vált. Belegondoltam, hogy milyen helyzetekben lehetséges alkalmaznom a Casper felkiáltást, miközben lépkedtem fel a lépcsőn, egész a bejáratig. Csak nyugodtan, mintha interjúra jönnél! Érdeklődni, mert cikket akarsz írni. – próbáltam biztatni magam és elhitetni, hogy nem jöhet közbe semmi váratlan, ami megnehezíti a dolgomat.

Belépve szétnéztem, mintha csak az épületet tarkító művészeti elemeket méregetném, holott a VÉSZKIJÁRAT feliratot kerestem tekintetemmel, ha netán Szellem terve balul sülne el. Szavai ellenére sem bíztam benne.
Megpillantottam az elbarikádozott asztalnál ücsörgő portást, aki épp valamelyik nagyon izgalmas, rinyálással teli telenovellát nézte a kis képernyős tévén. Kezem a pultra támasztva néztem rá, egy halkabb torokköszörülést megengedve felé, hogy végre méltóztasson észrevenni és csodák csodájára megtörtént két jelenetváltás közt, persze láthatóan nem tetszett neki, hogy elvontam szórakozásától.
- Kara Shawn vagyok. Újságíró. Ha minden igaz és bent az újságnál nem kevertek össze valamit, akkor mára volt egy időpontom. A cikkemhez lenne szükség pár infóra, esetleg kérdezősködnék is. – lebegtettem meg előtte a sajtós igazolványom, amit előhalásztam a blúzom alól. Ha most látnám Szellemet nagyot vigyorognék a képébe, de így csak várakozóan figyeltem portásunkat, aki a számítógépben pötyögött valamit én meg csak tovább várakoztam, ujjaimmal a pulton dobolva, evvel is csillapítva idegességem...

~Na jó Szellem, az, hogy úgy viselkedsz, mint egy amatőr még hagyján, de az előbb, ha Kara nem veszi el tőled a mintát, eszedbe sem jutott volna, anélkül pedig hiába megy be, arról nem is beszélve, hogy most magadhoz beszélsz, szóval csak arra akarok célozni, hogy szedd össze magad!!!~

Az éjjeli őr mesteri szintre fejlesztette az apátiát. Ha nem onnan került volna elő az igazolvány, ahonnan, akkor egy pillantásra sem méltatta volna vendégét.

~Szóval ott volt...na jó, ideje úgy csinálni, mint egy profi, és nem pedig egy 15 éves, aki megtudta, hogy apa lett.~

Kara-t útjára engedik a legcsekélyebb helyreigazítás nélkül, szerencsére azonban az épület belseje pontosan olyan, amilyennek szellem leírta. Az egyetlen furcsaság, hogy a szoba, ahová Kara-nak be kéne jutnia, nélkülöz bármiféle névtáblát. Pontosabban fogalmazva a helye látszik, ám valaki mind egy szálig eltávolította őket, mintha az lett volna a célja, hogy megnehezítse a páros dolgát, már ha nem Szellem volt a tettes. Az épület egyébként tejességgel kihalt, ha Kara követi Szellem útbaigazítását, csak a vizsgálóteremben fut össze egy látszólag nagyon fiatal, fehér köpenyt viselő férfival. A helyi szokásoknak megfelelve, ez az ember újságot olvas dolga végzése helyett, ezért csak akkor figyel fel a nőre, amikor már kartávolságra van csupán tőle, akkor viszont úgy megijed, hogy szó szerint leesik a székről.
-ÁÁÁÁÁ!!!
Rémült kiáltására nem érkezik válasz, bármilyen meglepő. Miután ezzel a produkciójával sikeresen felhívta rá a figyelmed, hogy ha ágyút sütnél el, az sem tűnne fel senkinek, megpróbálja összeszedni maradék méltóságát, és fontoskodva neked szegezi a kérdést:
-Ki maga, és mit akar itt?

Lassú, kopogó lépteim visszhangként verődtek vissza a kihalt, hosszú, csak néhol megvilágított folyosó falain. Túl egyszerű volt ide a bejutás, ennyi erővel akár egy bombát is behozhattam volna és darabokra robbanthatnám ezt a helyet, ha úgy akarnám. Bár ehhez nem lenn szükségem ilyesmire - gondolkodtam el keserűen. Gondolataimat inkább az előttem lévő feladatnak szenteltem és követtem Szellem útbaigazítását. Ha most testet öltene előttem tutira frászt kapnék, még,ha tudom is, hogy valahol itt van a közelemben. Aztán olyan gondolatok férkőztek a fejembe, hogy vajon mennyire van olyan beteg elme, hogy nőket kövessen a lakásukig és kilesse őket.
Látszólag megérkeztem, legalább is Szellem elmondása alapján ez lenne a hely ahol a labor van, ám furcsamód sehol egy tábla, ami jelezné, hogy jó helyen járok. Sőt, ami azt illeti a tábla helye megvan de semmi arra utaló jel, hogy mi lehet az ajtó mögött. Tanácstalanul néztem szét , arra várva, hogy majd megkapom a sugallatot, miszerint jó helyen járok és nem egy csapdába sétálok egyenest bele, de halálos csend honolt a környéken. Végül mindenre elszántan benyitottam. Ám amit találtam nem lelkesített fel túlzottan, újabb ajtók és óriási üvegablakok sorakoztak előttem. Megigazítottam a blúzom és a hajam, majd látszólag határozott léptekkel indultam el az egyetlen megvilágított helyiség felé.
Már azt hittem itt sem találok senkit, amikor az újság mögött megpillantottam egy férfit. Nagyon érdekes lehet a mai lap, ha annyira belemerült, hogy észre sem vette az érkezésem. Közelebb léptem hozzá pár lépésnyit és már épp azon voltam, hogy megszólítom, amikor összerezzenve, kezéből az újságot is kiejtve borult fel a székkel együtt. Azért ennyire ijesztő nem vagyok.
A még mindig földön ücsörgő, újsággal takart férfire néztem és szemeim forgatva válaszoltam.
- Azt gondoltam, hogy a portás szólt, hogy idejövök majd és akkor megspórolhattuk volna ezt az ijedséget, de lehet, hogy a sorozat annál izgalmasabb, minthogy rendesen végezze a munkáját és akkor talán én is könnyebben tudnám a sajátomat. Kara Shawn vagyok. – nyújtottam kezem a felkecmergő, ám még mindig bizonytalan férfi felé – Újságíró. Egy cikken dolgozom, amiben sokat segítene, ha némi belátást engedélyezne munkájába és mesélne pár dologról. – na jó, azért ilyesfajta dolgokra nem készültem fel, mint például kérdésekkel. Talán túl nagy meggondolatlanság volt ebbe az egészbe belevágni. Nem mintha lett volna sok választási lehetőségem. De még mindig elszaladhatok vagy kitálalhatok, esetleg egy cetlire felírom, hogy zsarolás áldozata lettem és átnyújtom a fiúnak, aki mondjuk alapból hülyének nézne, szóval egyelőre elvetettem az ötletet.

-Újságíró....és velem akar interjút készíteni?
A férfinek erre felcsillan a szeme, és boldogsága ki is tart egészen addig, míg Kara meg nem említi a portást, kinek elvileg le kellett volna szólnia.
-Na igen, azt hihetné...
Lemondóan tekint egy pont felé a falon, ahol elvileg a belső telefonnak kéne lennie, ám valamiért csak a helye van meg. Ha nem lógna ki egy szakadt kábel a falból, képtelenség volna megállapítani, hogy valami hiányzik onnan. Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy Szellem miért pont ezt a helyet választotta.
-Sajnos le kell küzdenünk még néhány akadályt...de elég ebből! Gondolom az új labor miatt jött! Mindenki csak kritizál minket, amiért a mutáns ügyekkel foglalkozó jogi hivatal - munkahelye nevének kimondása közben olyannyira kidülleszti a mellét, mintha épp azt közölte volna, hogy 10 különböző aranyérmet nyert az olimpián - olyan berendezéssel rendelkezik, amivel meg lehet állapítani, ha valaki...nos nem tudom a politikailag korrekt kifejezést...legyen mondjuk különleges. Viszont ha látni szeretné működés közben, félek reggel kell visszajönnie...

*Szellem ezalatt szorosan Kara nyomában lebeg, ahogy ígérte. Normális esetben szörnyülködne az intézményben tapasztalható tengernyi hanyagság miatt, ám kivételesen nem teheti, hisz neki most a javára válik, arról nem is beszélve, hogy némelyikben benne volt a keze...*
~Oké, ha most nem kap sikítófrászt, akkor talán végzünk mielőtt bezár a helyi kocsma. Eddig mondjuk jól csinálja, ha nem lenne az a fránya lelkiismerete, kitűnő bérgyilkos válhatna belőle....~

Bólintottam a fellelkesült férfinak, majd tekintetemmel követtem azt a pontot, amerre elnézett. Csodálatos. Tehát egy hiányzó telefon is nehezíti a dolgomat, ha balul ütne ki valami és le merném fogadni, hogy térerő sincs idelent, szóval a mobilomnak is lőttek.
Bólogattam, hogy persze azért jöttem, az új labor miatt, aztán mozdulatsorom megfagyni látszott a levegőben. Mutáns ügyekkel foglalkozó jogi hivatal? Kezdtem bepánikolni és már lejátszódott a fejemben, hogy megfordulok és amilyen gyorsan tudok, elszaladok innen. Nem érdekel, hogy mit csinál ezek után Szellem. Sok mély levegőt vettem és kifújtam, talán a fiú már kezdett bolondnak nézni, amiért percegik csak lefagyottan bámulok, de végre magamhoz tértem és határoztam. Nem fogok megfutamodni, végigcsinálom. Ám evvel egy időben az is leesett, hogy Szellem nem azt akarja megtudni, hogy a lánya-e az a gyermek, hanem, hogy örökölte-e a mutáns géneket.
- Úhhh – húztam el a szám elszomorodva, miután visszatértem a valóságba a félelmem elől és újabb játékba kezdtem – Hát az nagyon rossz hír nekem. Tudja az a barom főnököm – utaltam itt nem is kicsit Szellemre, reménykedve abban, hogy mindent hall – ma este találta ki, hogy a holnap reggeli újságban lehozná a cikket, ezért is jöttem ennyire későn. Még ma éjfélig le kéne adnom azt a cikket és tényleg csak az a pár infó hiányzik hozzá, amiben csak ön tudna segíteni. Tényleg semmi esélyem ma már? – támaszkodtam az asztalára nagy boci szemekkel pislogva rá, hátha megesik a szíve rajtam. Jó tudom, nagyon ronda dolog az ilyesmi, de lényegében neki teszek szívességet avval, hogy most nem Szellem kényszeríti erre. Így még érezheti is, hogy ő döntött úgy, segít nekem, ha jónak látja.

~A bunkó főnököm...milyen bájos...~

Kara rábeszélő technikája nem teljesen eredménytelen, szerencsétlen(?) laboránsfiú annyira zavarba jön, mint egy átlag Csillagok Háborúja rajongó, amikor először látta meg Jar Jar Binks-et. Arca a a vörös egy erőteljesebb színére vált, homlokán pedig gyűlni kezdenek az izzadtságcseppek.
-Háááát....
Az ajtó irányába tekint, mely a gépet rejti, és amíg nem gondol bele, ki van még odabent, szinte már igent mond.
-Nem lehet, épp a kollégám dolgozik ott, ijesztő alak, higgye el, velem sokkal jobban jár. Szívesen válaszolok mindenre, az olvasók pedig nem tudják meg, hogy valójában nem járt ott bent. Ha gondolja, tudok viszont mutatni egy friss teszteredmény...
Hátranyúl egy köteg papírért, ám az semmivé foszlik, mielőtt kitapogathatná. Zavartan tekint hátra a dokumentum hűlt helyére. Pár percig még keresgéli az asztal környékén, ám végül feladja a dolgot, hisz a vendég fontosabb.
-Pedig esküdni mertem volna, hogy itt hagytam valahol.

~Ha mindig kapnék egy millát amikor ezt hallom...ó várjunk, kapok is.~
*Futólag belenéz a dokumentumba, bár jelen helyzetében nem olyan könnyű elolvasni az apró betűket, így csak a végeredményre tér rá.*
~Negatív....negatív...negatív...Mázli, hogy a modern boszorkányüldözésben ezt többnyire meg tudják állapítani a páciens elhalálozása nélkül. Azért sajnálnám, ha tényleg ebből kellett volna cikket írnia.~

Nos, mondhatni eléggé meglepődtem, meg sem fordult a fejemben hogy még valaki lehet itt. Szellem igazán felvilágosíthatott volna az ehhez és hasonló meglepetésekről, mert egyre jobban kezdett idegesíteni, hogy újabb és újabb váratlan dolgokkal találom szembe magam. Ez pedig hosszú távon nem jó játék, ha azt szeretné, hogy kiderítsem miféle titkokat rejt a hajszál, amit a kezembe nyomott.
A srác tekintetéből tényleg valami olyasmit olvastam ki, hogy nem akarok avval a fickóval találkozni, nagyon nem. Kezdtem az egész helyzetet a hátam közepére kívánni. És kezdtem biztos lenni benne, hogy még egy akadály és hátat fordítva elsétálok innen, márpedig a következő szobában egy hasonló akadály ólálkodik vagy mi a szösz.
Mutatóujjammal apró köröket rajzolgattam az asztal lapjára nehézkesen felsóhajtottam.
- Egész biztos nem ijesztőbb a főnökömnél – nyúltam farzsebembe és varázsoltam elő a két hajmintát rejtő zacskót – Ha ezeknek a mintáknak a teszteredményei nélkül megyek vissza, egész biztos kinyír vagy legalább is búcsút inthetek a munkámnak. hazudtam szemrebbenés nélkül - El nem tudja képzelni milyen meggyőző tud lenni. Szóval be tud oda vinni? – kérdeztem felcsillanó tekintettel és várakozással telve.

~Még egy ember? Furcsa, a beosztás szerint csak ez a szívtipró kellett volna, hogy várjon ránk. Nem számít, még ha Lord Voldemort is vár ránk odabent személyesen, akkor is kétlem, hogy nemet tudna mondani Kara-nak, főleg most.~
*Az asztal fölé lebeg, nagyjából azt imitálva, mintha ülne rajta, mindezt azért teszi, hogy jobb rálátása legyen a művésznő alakítására.*
~Esküszöm, nemet mondani ennek a szempárnak....a bűntudat felér azzal, amit az ember egy bébifóka megríkatása után érez...~


-Na jó...
A laboros fiú két kezét feltartva préselte ki magából ezt a két szót. Jól láthatóan pont annyi kedve van bemenni oda, mint Kara-nak, bár a hölgy ezt jobban titkolja.
-Azt a 2 percet túléljük mellette, még ha nehezen is. Van kedve meginni utána egy kávét? Higgye el, szüksége lesz rá.
Lassú, nyilvánvalóan szándékosan elnyújtott léptekkel közelíti meg a laborba nyíló ajtót. Keze vagy tíz másodpercig köröz a kilincs fölött, mielőtt megfogná azt.

~Húzz bele hapsikám, vagy elintézem, hogy olyan helyre kerülj, ahol csak hetek múlva akadjanak rád.~
*Felpattan az asztaltól, majd lassan körbetekint a szobában, hosszasan elidőzve a számtalan pókhálón, és porcicán, mely sosem biztató jel egy kormányzati épületben.*
~Valójában, itt is megteszi....~

Szerencsére a srácnak nincs szüksége hallható biztatásra is, a következő másodpercben ugyanis erőt vesz magán, és feltárja az ajtót. Odabent egy kopasz, sovány ember vár titeket, kinek arcformája leginkább egy menyétére, vagy valami hasonlóan bizalomgerjesztő állatéra emlékeztet. Ha Kara is belép a szobába, felnéz monitorjáról, majd rosszallóan megrázza a fejét.
-Jensen! Hányszor mondjam még, hogy ne ide hozd a barátaidat. A cicababát még megérteném, de a sírásó mivel vett rá?

A kávés meghívást legszívesebben elengedtem volna a fülem és úgy tettem volna, mint aki meg sem hallotta. Ebből a srácnak is egyértelművé vált volna az elutasításom, de valami oknál fogva meggondoltam magam és úgy döntöttem ennyit még talán kibírok. Szóval aprót bólintottam felé a felajánlásra és megpróbáltam jó képet is vágni hozzá. Sokkal jön ezért nekem még Szellem, de legalább annyival, hogy többé sosem kell hasonlót véghezvinnem. Az viszont nagyon elgondolkodtatott, hogy vajon az a pár perc után miért lenne szükségem kávéra. Annyira unalmas lenne a fazon,a ki az ajtó mögött van? Ám ez cseppet sem összeegyeztethető avval, ahogy a srác láthatóan nagyon nem akarta betenni oda a lábát. Akkor én minek akarom ennyire? Kezdett nagyon tele lenni a hócipőm és magamban okokat kerestem arra, hogy miért is nem húzok el innen a búsba.
Végre eljutottunk odáig, hogy kinyílt az ajtó és mivel minél hamarabb túl akartam lenni ezen, minden gondolkodás nélkül léptem beljebb a helyiségbe, bele sem gondolva abba, hogy mi várhat mögötte. Első ránézésre nem volt valami bizalomgerjesztő a figura, sőt másodikra sem. Ez nem is lett volna annyira probléma, elvégre csak elvégzi a tesztet - reményeim szerint legalább is - aztán már itt sem vagyok egy gyors kávé után.
Már kezdtem volna a bemutatkozás, mi egyéb, szokásos duma, hogy miért is jöttem, amikor a férfi beelőzött. Ami igazán meglepett a nem túl barátságos kezdet után, a Szellemre való utalás. Választhattam: töredelmesen bevallok mindent vagy játszom a hülyét és úgy teszek, mint aki nem tud semmit, mármint nem érti miről beszél az ürge. Utóbbi mellett döntöttem és az értetlen arckifejezést nem is kellett túlzottan megjátszanom, mivel nem értettem, hogy honnan lehet tisztában mindevvel vagy itt még valaki Szellemen kívül? Jó utóbbira azt hiszem elég kicsi az esély. Szóval már csak azt kéne megtudni, hogy mennyit tud a hapsi...
Továbbra is csendben játszottam a hülyét és vártam, hogy történjen valami vagy legalább egy lépésnyit haladjunk már előre, szeretnék lelépni minél előbb. Idegességem is fokozódott, ami félő, hogy nem fog jót kihozni a helyzetből. Erősen kényszerítenem kellett magam, hogy ne kiáltsam el magam, Szellem után, hogy vigyen el innen. Elvégre erre már mondhatjuk, hogy bajban vagyok. Nem?

~MI A F.....~
*Még káromkodását sincs ideje befejezni, olyan gyorsan száll keresztül a falon, maga mögött hagyva a szobát, a csávóval együtt, aki látszólag kiszúrta.*
~Ebben a nyomorult városban mindenki telepata?~

Ezalatt a szobában:
-Hiába menekülsz nyomorult kísértet, úgyis elkaplak!
A kopasz férfi egyik kezét a fején tartva, másikat pedig előrenyújtva rohan az ajtó felé. Keze a rockerek által használt jelhez hasonlót formál. A kara mellett álló laboráns unottan néz utána, majd letudja a dolgot egy vállrendítéssel.
-Úgy tűnik szerencsénk van, ma csak simán kattant.
Lezseren a géphez sétál, ahol villámgyorsan lenyom vagy 1000 gombot. Közben azért nem feledkezik meg vendégéről sem.
-Egész héten ezt csinálja - magyarázza - azt mondja valami szellemet lát. Őrület nem? Agyára ment az éjszakázás...
Úgy tűnik végzett azzal, amit eddig művelt, mert ismét kara felé fordult.
-Rendben, akkor most kérem a mintákat. Izé...tudom, hogy a kollégám végül nem ment az agyunkra - bár nem akarom elkiabálni - de azért a kávé még áll ugye?
Barna szemeiben úgy csilloga remény, mint a kiscicáéban, aki azért könyörög, hogy vegyék fel.

*Ezalatt az emeleten:*
-ÚGYIS ELKAPLAK!!!
*Szellem, már egészen kezdi élvezni a fogócskát, bár az még mindig zavarja, hogy a kopasz manus valahogy mindig rátalál, annak ellenére, hogy nem is látja őt.*
~Na jó, ideje ennek véget vetni...~
*Ahogy üldözője beront a következő ajtón, a nagyon is látható Szellem fogadja, aki egy jobbegyenessel vet véget a fogócskának. Miután a professzor összeesik, fütyörészve porolja le az öklét.*
~Apró malőr, semmi több. Remélem Kara nem követte a csávó példáját, és rohant ki az épületből égbe emelt karokkal. Bár azt megnézném...hehe...~

Megszeppenve néztem a kivágódó krapek után, már épp azon voltam, hogy elordítom magam Szellem után, de úgy tűnt egyelőre erre nincs szükség. Nem mintha féltettem volna az őrült kopasztól, de azért ki szerettem volna jutni innen. Épségben.
Hiába a fiú szavai, nem nyugodtam meg teljesen, abban a tudatban voltam, hogy hapsikánk bármikor visszatérhet és számon kér esetleg rajtam keresi az kísértetet, de abban legalább biztos voltam, hogy zakkantnak nézi újonnan megismert segítőtársam is. Szóval a legjobb, ha mindent tagadok. Nem tudok én semmiféle Szellemről. Erre akár az életére is megesküszöm…
- Lehet veszélyességi pótlékot kéne kérnie ilyen munkatárs mellett. – szólaltam meg idétlenül elnevetve magam zavaromban. Bármennyire is úgy éreztem minden a legnagyobb rendben halad még jöhet valami… valami cseppet sem ínyemre való. És ha úgy vesszük a rám váró kávézás sem az.
Átnyújtottam a két mintát a fiúnak, majd elmosolyodtam. – Persze, hogy áll. – néztem a már könyörgő szemekbe. Legalább lesz mivel elhencegnie, már, ha van kinek. Vajon van élete a laboron kívül is? Ilyen meg ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem.
- Meddig tart egy ilyen izé? – böktem ujjammal az ufó szerű masinára. – És ha mondjuk kíváncsi vagyok olyanra is, hogy a két minta közt van-e rokoni kapcsolat? Az is lehetséges? – néztem reményekkel telve, miközben azon pörgött az agyam, hogy mi van, ha Szellemet elkapja a menyétfejű alak, akkor tök feleslegesen feccölök energiát ebbe az egész játékba.

-Kapok. - Feleli szomorúan. - De hiszi vagy sem, nincs az a pénz, amiért megéri együtt dolgozni egy elmebeteggel.

*Szellem ezalatt sunyi pofájú ellenfelének alélt testét egy padra fekteti, valahol nagyon messze innen.*
-Így ni, ezer szerencséd, hogy megígértem nem makkantok meg senkit...nos, jó szórakozást, állítólag Jersey partján szép a naplemente...nekem viszont rohannom kell ha nem gond.
*Kámforrá válik, hogy újra megtehesse a számára meglepően rövid utat Kara felé.*

Kara kérdésére a nyomtató zümmögése ad választ. Mind9ssze fél perc telt el, és már nyomja is ki magából az eredményt.
-Ez egy csúcs gép. - Dicsekszik a srác, mialatt megpaskolja a masina oldalát, nagyjából úgy, ahogy a díjnyertes lovak nyakát szokták. - És igen. Lássuk csak....apa és lánya, mindkettő mutáns...
Rémülten néz fel a papírtömegből
-Honnan szerezte ezeket a mint....
Hirtelen eldől, mint egy zsák, a háta mögött pedig Szellem áll, kezében egy injecióstűvel.

-Bocs a zavarásért, remélem nem voltak tervei vele...
*Lehajol a nagy adag papírért, másik kezében pedig már ott pihen a két minta.*
-Mi lenne, ha elhúznánk innen?

Meglepetten néztem ahogy kérdésem után már kész is volt az eredmény. Pedig már kezdtem megijedni, hogy itt fogom tölteni az éjszakát és abba nagyon nem szerettem volna belegondolni. Már csak Szellemnek kell előkerülnie és már itt sem vagyok. Illetve egy kisebb kitérő után az automatánál. Elvégre arról nem volt szó, hogy hol, csak egy kávéról és kétlem, hogy a közelben ebben az órában bármi normális kávézó nyitva lenne.
Bólintottam a fiú szavaira, azon túl, hogy nem érdekelt túlzottan engem az eredmény, majd a papírért nyúltam volna, ha a fiú arcán nem látom meg a riadalmat. Már visszakérdeztem volna, amikor aléltan esett össze.
- Mi a… - szaladt ki a számon és léptem volna közelebb, hogy esetleg segítsek rajta, mert dunsztom sem volt, hogy mi lelte, talán ennyire ijesztő lett volna az eredmény… de nem. Szellem állt kezében valami tűvel, aminek a látványától is a frász kerülget, az persze mellékes honnan szerezte azt és mit tartalmaz. Illetve nem, egyáltalán nem mellékes. Álljunk csak meg egy pillanatra.
- Nenenene… Nem megyek én innen sehová. – hátráltam egy lépést szavaim nyomatékosítására, no meg a kezében tartott tű sem volt az a tárgy ami felé szívesen közeledtem volna. – Mi volt ez? Mit adott be neki? – guggoltam le a fiúhoz és pofozgatni kezdtem hátha magához tér vagy egyáltalán az életnek bármiféle nyomát kerestem rajta, de a kezem remegése nem segítette elő, hogy képes legyek kitapogatni a pulzusát.
- Maga nem normális. Mi ütött magába? A nevem egyértelműen szerepel a portán és, ha a fiú magához tér - legalább is nagyon reméltem - mit fog hinni? Hogy majd egy álom voltam vagy mi? Képes egyáltalán tisztán végiggondolni amit tesz? Mit adott neki? - kérdeztem újra, de most már sürgetőbben.

*Az első reakciója az lett volna, hogy: "fogalmam sincs, a másik fickó zsebében találtam", de ismerte már annyira Kara-t, hogy tudja, el is hitte volna ezt neki, és jobbnak látta nem pazarolni rá a humorérzékét. *
-Chlordiazepoxide - felelte végül, részben, mert az őszinteség célravezetőbbnek tűnt, de leginkább azért, mert abban reménykedett, hogy ha elég gyorsan magyarázza el a "mit", el tudja terelni a nő figyelmét a "miért"-ről, mely számára is kérdéses volt, miért akarta ezt tenni a fiúval attól a perctől, hogy meghívta Kara-t kávézni - ne aggódj, műtétek előtt szokták beadni ~ a medvéknek ~ és eddig mindenki felébredt.
*Zsebébe gyűri a papírost, mintha csak egy szórólap lenne a fák megmentéséről, amit rásózott egy diák az utcán. Kara felé nyújtja szabad karját, azzal a szándékkal, hogy felsegítse a földről, amikor megunta, hogy Grace klinikást játszik.*
-Ha szeretne még lógni a bedrogozott haverjával, csak nyugodtan, de szerény véleményem szerint, jobb lenne most lelépni innen. A lista miatt meg ne aggódjon, biztos észrevette, milyen gyakran tűnnek itt el a dolgok....
*Mondata végén hátra tekint, nehogy meglepje a biztonsági őr, ilyen közel a célhoz, annak ellenére, hogy erre őszintén szólva nem lát túl sok esélyt.*
-Szóval, jön, vagy marad?

Felvont szemöldökkel néztem fel rá ahogy kimondta a szer nevét, amit beadott neki. Inkább asszociáltam egy azték istenségre, mint egy altatószerre. Közben az sem kerülte el a figyelmem, ahogy zsebre gyűrte azt a papírt, mintha semmit sem jelentene, még csak bele sem nézett. Kezdett furcsa lenni az egész, nem mintha eddig nem lett volna az.
A kezem nem nyújtottam vissza, egyedül is képes vagyok felkelni, csak egy fintort küldtem felé.
- Tudja, lehet, hogy nem megyek magával. – szűkült össze a tekintetem, ahogy újra bevillantak a jelenleg ájultan fekvő fiú szavai – Kíváncsi vagyok vajon miért volt olyan ijedt, mielőtt kiütötte. Szóval elmondja maga vagy várjam meg amíg a barátunk felkel? – néztem rá kérdőn és felálltam a földről, hiszen láttam a fiúért egyelőre nem sokat tehetek. Talán kicsit fejfájósan ébred majd meg nem tudja mi történt talán tényleg betudja egy álomnak a ma estét, de most már csak azért is a végére akartam járni, ha már az este folyamán többször is át kellett élnem a szívinfarktus közeli állapotot.

-Ijedt volt? - Kérdi aranyérmes flegmasággal. - Lehet nem látott még pozitív eredményt, vagy a gép kihozta, hogy a lányom az Antikrisztus, én meg a Sátán személyesen.
*Lesajnáló tekintettel sandít az elalélt fiúra, mielőtt újra Kara-ra nézne.*
-Tisztázzunk valamit, megígértem, hogy ha segít nekem, mindenki megússza élve, de ha látnék rá egy fikarcnyi esélyt is, hogy beszélni fog....tényleg szükséges befejeznem ezt a mondatot?
~Fogalmam sincs mit jelent amúgy a jelentés nagy része, de engem úgyis csak az érdekelt, ami a tetején van. Tanya a lányom, azt pedig, hogy jóval erősebb nálam, leszűrtem abból, hogy bár a sebességem a haláléval vetekszik, ő mégis ránk vert két kört, mielőtt elhagytuk volna a startvonalat.~
-Egyébként meg, tényleg azzal zsarol, hogy itt marad, és elviszi a balhét helyettem? Mert tudja, a hatóságok hajlamosak túlreagálni, ha egy mutáns lánykát látnak, egy eszméletlen férfi fölött guggolva.
*Mélyet sóhajt, majd a cipője orrát nézve beszél tovább, jóval halkabban, mint a kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre, és most be kell vallania.*
-Egyébként...semmi köze a dolognak a lányomhoz...azóta be akarom nyugtatózni, hogy igent mondott a meghívására.
*Hirtelen felkapja a fejét, mint aki hatalmas hülyeséget mondott.*
-Úgy értem, nincs erre időnk, majd enyelegnek a szabadidejében. Mehetnénk végre?

- Idióta! – mondtam ki alig hallhatóan az elhangzottakra a reakcióm, bár meglepetten vettem észre, hogy a gondolat szavakban is megformálódott. Majd felszaladt szemöldökkel néztem Szellemre. Valahogy nem akaródzott elhinnem amit az imént mondott. Egyetlen szavát sem. Éreztem, hogy valami nem stimmel itt és ezt ki akartam deríteni. Egész biztos voltam benne, hogy vissza fogok térni ide és kiszedem a fiúból, hogy mit láthatott a papírokban, ami ekkora riadalmat váltott ki belőle. Most aligha kezdhetnék vele bármit is és tényleg nem volt kedvem itt éjszakázni. Főleg nem egy ájult fiú mellett és ki tudja, akár még vissza is térhet az ijesztő kollégája. Felmerült bennem a kérdés, hogy vele mit tehetett Szellem, de végül nem kérdeztem meg. Nem akartam tudni, ha esetleg végzett vele.
- Tudja elég vicces, hogy megfenyeget azok után, amit tettem… - léptem előre jelezve, hogy mehetünk – és a féltékenységnek elég gyerekes megnyilvánulása volt ez – húztam el a szám.

*Mosolyra húzódik a szája, na persze nem egészséges életvidám mosolyra, hanem inkább amolyan elmebeteg, kárörvendő vigyor.*
-Legkedvesebb dolog aminek szólított, mióta tudja, hogy nem csak egy virágcsokros balfácán vagyok, aki eltévedt a szobor tövénél.
*A végső vádakra csak a fejét rázza.*
-Bocs, hogy nem akarom megvárni, amíg valaki kompetens beteszi ide a lábát - jegyzi meg flegmán, miközben ölébe kapja tettestársát - a féltékenység meg eredendően gyerekes dolog nem igaz?
*Köddé válnak mind a ketten, majd elhúznak az épületből. Útközben egy villanásra felbukkan kedvenc biztonsági őrük, kinek pár óra múlva komoly fejtörést okoz majd, hogy hova a rákba lett a névlistája, már ha észre veszi egyáltalán, hogy eltűnt. *
~Még, hogy fenyegetni - suhan át szellem agyán, a hang olyan mélyről jön, hogy még ő maga is alig figyel rá - kár, egészen kedvelném, ha nem kergetne az őrületbe...~
*Az épület mögött jelennek meg, kivételesen egy megvilágított helyen. Az utca ennek ellenére kihalt, pont ahogy Szellem szereti. A mellettük lévő úton csak percenként halad el egy autó, ami azért szokatlan dolog ebben a városban, még ilyen későn is. Szellem, miután letette utasát, hátat fordít neki, tekintetét pedig az égre emeli.*
-Nos, ez kellemetlen élmény volt, mindkettőnk számára.....de nagyra értékelem amit tett. Ahogy ígértem, többé nem lát....

Az ilyesfajta utazásnak ezt a részét kifejezetten nem szerettem, ahogy túl közel kerültem ahhoz az alakhoz, akit mostanság, úgy az elmúlt órákban legszívesebben inkább a hátam közepére kívántam. Bár láthatóan ezt őt aligha érdekli, sőt talán még élvezi is, hogy bosszanthat. Viszont nagyon szerettem volna megszerezni valami oknál fogva azt a papírhalmot, amit a zsebébe gyömöszölt. Nem mintha sokra mentem volna vele, de érdekelt, hogy mi áll benne. Talán észre sem venné, ha óvatosan meglovasítanám… Ám az iménti fenyegetés, mely az életemre irányult nem túlzottan tett magabiztossá.
És megkezdődött a pillanatnyi suhanás, amit nem mondanám, hogy élveznék, sőt amolyan klausztrofóbiás érzés kerülgetett egész úton. Szerencsére az egész nem tart sokáig, de az utána következő émelygés…
Nem véletlenül próbáltam kiűzni közben minden gondolatot a fejemből, hogy még véletlenül se sejthesse miféle szándékaim vannak a papírkák megszerzésére. Ha már ennyire belejöttem a színjátszásba talán nem okoz gondot folytatni. Húzódott kacér mosolyra a szám, miközben Szellem hátat fordítva nekem az eget kémlelte. Számomra is félelmetes terv kezdett kibontakozni a fejemben.
- Kellemetlen? Ugyan már, mégis hová sietne? – vettem elő egy szál cigit, melyet lassan gyújtottam meg és az ég felé fújtam a kékes füstfelhőt. Egy új nő bontakozott ki belőlem, akit ugyan nehezemre esett játszani, de a cél szentesíti az eszközt vagy valami ilyesmi. – Talán nem is lenne gond, ha még összefutnánk… - ejtettem ki a szavakat alig hallhatóan, de annál sejtelmesebben.