Long Island Városi Bíróság

*Őszinte döbbenet ül ki az arcára. Olyan gyorsan fordul meg tengelye körül, mintha bomba robbant volna fel a háta mögött, és nem csak egy vonzó, és idegesítő újságírónő szólt volna hozzá.*
-...
*Belátta, hogy a "MIVAN?" nem lett volna túl megnyerő visszavágás az előbb hallott mondatra, így inkább elharapta mondandóját, amíg normálisan is meg tudta fogalmazni, amit akart.*
-Mit jelentsen ez - kérdi, hangjában gyanúval, és bármennyire is szégyelli, egy csipetnyi reménnyel - 10 perce még látni sem akart...
~Az én esetemben mondjuk ez még nem jelent teljes biztonságot tőlem, de ugye amit nem tudunk, az nem fáj, sokáig.....~
-Jobb lesz, ha én most megyek, biztos agyára ment az adrenalin...
*Ám szavai ellenére, egy tapodtat sem mozdul, pedig mind a ketten jól tudják, hogy ha akarna, másik városrészbe kerülhetne, mire a nő kettőt pislant.*

Valljuk be egy csöppet élveztem is ezt a fajta játékot, épp annyira amennyire rettegtem bármiféle végkimenetel lehetőségétől. Viszont szórakoztató volt látni, ahogy az eddigiek alapján megismert magabiztos férfi szemében megláttam a hezitálást, a meglepettséget és még sorolhatnám mi minden futott át az arcán pár másodperc alatt. Ez némi magabiztosságot kölcsönzött számomra, hogy képes legyek tovább vinni ezt a játékot.
- Ugyan már, minek magyarázkodni? Csupa felesleges szócséplés lenne. – léptem egyetlen aprócska lépést közelebb hozzá, miközben ő szavaival ellentétben még mindig egy helyben maradt. – Az adrenalin? – vontam fel lassan a szemöldököm – az is lehetséges de ki tudja. De ha nagyon menni akar, hát ki vagyok én, hogy feltartsam? – szívtam újabb slukkot a cigimbe és egyenest Szellem arcába fújtam azt szemrebbenés nélkül. Pedig legbelül szörnyen vívódtam magammal. De egyetlen dolog lebegett a szemem előtt. A kis papírdarab, mely választ adhat pár kérdésemre. Ez sokat segített, hogy továbbra is képes legyek folytatni a játékot. Féltem belegondolni, hogy mi sül ki belőle. Szokás szerint az életemmel játszom, de sebaj.

~A jó hír az, hogy nem vagyok hülye, és nagyon jól tudom, hogy egy ilyen nő nem akarhat tőlem semmit, ez átverés kell, hogy legyen...a rossz hír pedig, hogy csak szeretnék ilyen bölcs lenni, már rég el kellett volna húznom innen.~
*Ahogy Kara közelebb lép hozzá, teste valóságos háborúban áll önmagával. Ösztönei azt súgják, lépre hátra egyet, földbe gyökeredzett lábai azonban más véleményen vannak.*
-Végül is, nem terveztem mára semmit...
~Részben, mert úgy kalkuláltam, hogy elszúrunk valamit, és a nyomainkat is el kell majd takarítani. Túl jól csinálta a csaj, nem is bánnám, ha vele kéne dolg...mi a fene???~
*Ettől a ponttól kezdve képtelen tisztán gondolkodni. A cigifüstbe rejtett erotikus töltet atombombaként robban az arcába, elsöpörve józan ítélőképességének minden maradékét.*

Nem terveztem meg lépésről-lépésre, hogy mit fogok tenni, főleg, hogy azt sem tudtam pontosan kiszámítani, hogy Szellem mit fog lépni legközelebb. Meglepetésként ért, hogy reakciói kábé egy tizenéves fiúéval vetekedtek. Ha gyorsabban haladnánk talán már a kezemben lenne a papír, de jelen helyzetben egyre inkább nehezemre esett tovább játszani.
Mivel a férfi épp úgy viselkedett, mint egy tinédzser fiú, aki az első csókjára készül, nekem kellett lépnem, ha túl akartam lenni ezen. Közelebb lépve tettem semmissé a köztünk lévő távolságot, amikor is a levegőben egy pillanatra megállt a mozdulatom, mellyel a zsebébe nyúltam volna és újra tervet változtattam. Ahelyett hogy kezemmel szereztem volna meg a az áhított papírt, úgy döntöttem ideje bevetnem képességem. Ha már van, hasznom is legyen belőle. Persze közel sem voltam biztos benne, hogy sikerülni fog és csak remélni mertem, hogy a múltkor az étteremben produkált lebegtetés helyett nem cafatokra tépem a papírt.
Látszólag nagyon magabiztosan néztem Szellem szemébe, ahogy közeledtem hozzá, időt sem hagyva semmiféle reakciónak. Egyik kezem a tarkójára vándorolt megragadva, másikat meg csak simán átvetettem a vállán, miközben ajkamat az övére tapasztottam. A tőlem telhető legszenvedélyesebben csókoltam, annak ellenére, hogy a legkevésbé sem vágytam rá.
Közben felidéztem, hogy pontosan melyik zsebébe is rejtette a papírt és elképzeltem, ahogy érte nyúlok és kiemelem azt onnan. Őszintén szólva nem is tudom mire számítottam, de úgy éreztem megér egy próbát, ám mégsem az történt amit vártam. A bennem zajló érzelmeknek köszönhetően a papír nemcsak, hogy sikeresen kijött Szellem zsebéből, hanem furcsa köröket leírva lebegett az éjszakában Szellem háta mögött. Egy kissé megszeppentem és ezt talán Szellem is érzékelte, de igyekeztem visszazökkeni, miközben ajkammal elszakadtam tőle és szélesen vigyorogva néztem rá, immár kezemmel elkapva a papírt és igyekeztem nem hallatni a papír zörgését, mely immár Szellem füléhez közel volt.
Tarts ki Kara! Már nincs sok hátra! – próbáltam biztatni magam és uralkodni, hogy ne most roppanjak össze és adjam fel.

*Az utóbbi néhány napban már elkönyvelte magában, hogy ez a nő mindig képes lesz meglepetéseket okozni számára, ám csak most fogta fel igazán, hogy ez mennyire igaz. Az első pillanatban még csak hagyja magát tőrbe csalni, ám csakhamar ő is becsatlakozik a játékba. Karjával átöleli a nő derekát, miközben szenvedélyesen viszonozza a csókot, mely szó szerint bármiről el tudná terelni a figyelmét, így aztán a zsebéből kicsusszanó papírt sem veszi észre. Egyre szorosabban öleli magához Kara-t, annak ellenére, hogy a lelke leges legmélyén érzi, hogy ez csak csel lehet, egy édes csel...*
-Visszavonom az előzőt - jegyzi meg, mikor ajkai felszabadulnak, majd szelíden visszamosolyog a nőre - egész kellemes is tud lenni, amikor veled dolgozom.
*Lehet kicsit hirtelen a váltás, de furcsa volna magázni valakit, akinek a nyelve az előbb a szájában volt. Lazít valamelyest ölelésén, de egyenlőre nem engedi el a nőt, sőt hátra nézni sincs kedve, pedig valami mintha elszállt volna a füle mellett....de kit érdekel.*
-Haza vigyelek?

Úgy éreztem, immár többszörösen is, hogy csapdába kerültem, melyből képtelenség szabadulni. Szellem karjai, ahogy egyre szorosabban vontak hozzá, szinte már a levegővétel is nehezemre esett, a bennem kialakuló pánik miatt. És bár a papír a kezemben volt mégis annyira távolinak éreztem, hiszen nem mertem megkockáztatni egy újabb röptetést, így maradtam jól bevált módszer mellett. Amikor valamelyest lazult a szorítás derekam körül, ám közel sem annyira, mint szerettem volna, lassú, óvatos mozdulattal emeltem el a kezem és gyűrtem bele a táskámba a papírt, remélhetőleg észrevétlenül. Immár úgy éreztem nyert ügyem van és újra felülkerekedett bennem a magabiztosság.
Szenvtelen arccal néztem Szellemre miközben kibontakoztam öleléséből.
- Úgy gondolom elég volt mára az izgalmakból – mosolyodtam el halványan, és most tényleg a lehető legőszintébben gondoltam, amit mondtam – egyedül is hazatalálok és nem árt ha kissé kiszellőztetem a fejem. – fordultam el és időt sem hagyva a reakcióra elindultam az utcán, lehetőleg valami forgalmasabb utcaszakaszt keresve.
Ahogy elfordultam nagyot sóhajtva megkönnyebbülten indultam tovább. A papírdarab mely a táskámban pihent, ólomsúlyként húzta a vállam, de megszaporáztam a lépteim és csak reméltem, hogy Szellem fejében nem fordul meg, sem, hogy kövessen, sem, hogy pont most nézze meg a papírt, melynek maximum a hűlt helyét találja majd.

*Csalódottan mordul fel, mikor Kara kiszabadul öleléséből, de különösebben nem áll ellen. A mai eseményei annyira abszurdak számára, hogy jobbnak látja csak sodródni az árral, egyenlőre.*
-Hát, ez igaz kell hogy legyen - feleli nevetve, valamiért szokatlanul jó a kedve - tekintve, hogy már egy órája is ezt gondoltad.
~Vagy valami ilyesmit.~
*Kara távozáshoz készül, Szellem pedig úgy érzi, most mondania kéne valamit. Normális esetben figyelmeztetné a nőt, hogy ne beszéljen senkinek a ma történtekről - mármint ami odabent történt, nem idekint - különben a következő baleset amit megkoreografál az övé lesz, ám jelenleg ez a rutinszöveg nem tűnik helyesnek...*
-Vigyázz magadra...
*Nyögi ki végül, majd ezúttal is lassan, és látványosan halványodik el, majd tűnik el az éjszakában. Első útja a laborba vezeti vissza, ahol rögtön a számítógépre veti magát, hogy néhány gombnyomással minden nyomát eltörölhesse annak, hogy valaha is elvégezték azt a bizonyos tesztet. Mialatt a gép dolgozik, az ájult fiúra sandít.*
-Mákod van, hogy ilyen hevesen érveltek az életedért...
*Egy pittyegés jelzi, hogy a művelet készen van, ezért nem is vesztegeti tovább itt az idejét. Egy pillanat alatt eltűnik innen.*
~Jobb belehúzni, idén előbb van Apák napja!~



Papírt olvasva amúgy nyilvánvalóvá válik, hogy Szellem azért nem nézte meg, mert miután a srác felolvasta, hogy tényleg ő az apa, számára nem szolgált már semmiféle új információval. Hogy mi az, ami miatt ennyire felizgatta magát a srác, mielőtt takarodót fújtak neki? Nos, az első oldal tanúságai szerint az ismeretlen női alany valóban mutáns, akárcsak az apja, ráadásul a mellékelt skála alapján még erősebb is mint az apja. Ha már itt tartunk, az apánál nem "Ismeretlen férfi alany" szerepel, hanem egy kódsor: TK-421. Vajon ez azt jelentené, hogy Szellem szerepel a rendszerükben? Netán még az igazi nevét is tudják?
Az első kérdésre a válasz mindenképpen igen, a tovább 7 oldal ugyanis látszólag a férfi ifjúkori bűnlajstromát tartalmazza, és persze a bizonyítékok leírását, melynek segítségével az ügyhöz kapcsolták. Minden ügy legalább 15 évvel ezelőtt történt, így feltételezhető, hogy Szellem azóta már óvatosabb lett, és nem hagy maga után mindenfelé DNS mintákat, meg ujjlenyomatot, ám az az 50 gyilkosság ami itt szerepel is bőven elég a sokszoros életfogytiglanra. Valószínű ez lehetett olyan izgalmas számára, azt hitte elfogott egy régóta körözött gyilkost.

Kiérve az utcára, ami már mondhatni elég forgalmasnak látszott, nem bírtam tovább visszafogni a kíváncsiságom és mielőtt előszedtem volna a megszerzett papírt, még hátranéztem, hogy nem-e követ esetleg Szellem. Mivel nem láttam őt sehol, benyúltam a táskámba és kiemeltem a papírt. Az első oldalon szereplő adat nem mondanám, hogy túlzottan érdekesnek mondható leszámítva azt a tényt, hogy a lány jóval erősebbnek tűnik, mint az apja. Először nem tűnt fel a kódsor jelentése, csak másodszori újraolvasásra, hogy az Szellemre utal, tehát ebből kiindulva a labor számára nem ismeretlen a kiléte. Vajon evvel ő is tisztában van?
Lapoztam egyet… aztán még egyet és még… - Azt a rohadt… - szaladt ki a számon és döbbenten meredtem a papírokra. Úgy tűnt jóval nagyobb dologba tenyereltem bele, mint azt elsőre hittem volna és immár a kedvem is elment attól, hogy a nyílt utcán olvasgassak ehhez hasonló olvasmányokat. Nagyot nyeltem félelmemben, amikor belegondoltam mi lesz, ha Szellem rájön a papír hiányára. Eddig csupán egy kisebb szórakozásnak tűnt kideríteni ki is ő valójában, de innentől már komoly a tét és féltem, hogy ezt ép bőrrel nem fogom megúszni. Nem tudtam eldönteni, hogy jobb lenne tudomást sem venni erről az egészről és elégetni a papírt, mintha mi sem történt volna vagy… Utóbbiba bele sem mertem gondolni, de már nem lettem volna képes a továbbiakban is homokba dugni a fejem. Már csak azt nem tudtam mit kezdjek a kezemben lévő információkkal. Mint riadt vad siettem haza minden félreeső sikátorba félve lestem be, nem-e épp egy rám vadászó sötét alak ugrik ki és végez velem. Remegő lábakkal siettem, azt remélve otthon nyugalomra lelhetek.

//Játék lezárva?//

A férfit beállították a bíróság kapui elé, épp a kamerák kereszttüzébe, ahonnan is kénytelen volt végighallgatni azt a milliónyi kérdést, mellyel bombázták őt riportertársaim. Nem mintha csöppet is megsajnáltam volna, tisztában voltam vele, hogy az igazság sosem fog kiderülni. Ez az egész csupán mind színjáték. Előre megírt forgatókönyv alapján feltett kérdések és a rájuk elhangzó válasz. Mind mind az ő ártatlanságát volt hivatott igazolni. Természetesen. Hányingerem támadt az egésztől. Nem véletlenül nem szeretek hasonló bírósági eseményekről tudósítani, de kénytelen voltam ez egyszer helyettesíteni beteg kolléganőmet.
A gyomrom immár valóban jelezte a már szokásossá váló rosszullétet. Gyors iramban kezdtem szedni a lábaim felfelé a lépcsőn, pár riporteren átgázolva, nem törődve azok rosszalló pillantásaival. Azt az átkozott feliratot kerestem egyre sürgetőbben, ahogy az épületbe értem. Egyre kétségbeesettebb lettem, de még épp időben megtaláltam. Pár perc volt csupán és mint az kiderült vészriadó. Unottan néztem végig magamon a tükörben. Már nem volt értelme visszamennem. Megírok egy rövid ám annál érdektelenebb cikket, letudva az ügyet és kész.
Beletörődően léptem ki a mosdóból és indultam vissza kijárat felé, amikor is megpillantottam egy ismerős alakot. No nem a kedves ismerősök közül valót… Furi de nem rémlett, hogy láttam volna őt kint és az öltözéke sem arról tanúskodott, hogy interjút készíteni érkezett. Bár ki tudja, lehet csak megadja a módját.
Arcomon immár sejtelmes mosollyal álltam meg előtte.
- Szabad ez a hely? – mutattam a padra mellette.

Ugyan szívélyes invitálást nem meglepő mód nem kaptam, mégis elhelyezkedtem a padon. Az iménti rosszullét seperc alatt tovaszállt ahogy agytekervényeim összekapcsolták a hallottakat, majd következtetésre jutottam. Mindenféle sértettség nélkül néztem beszélgetőpartneremre.
- Látom az udvarias stílus, mellyel hölgyismerőseit megajándékozza, az idő során mit sem vesztett bájosságából. Vagy ez csupán nekem járna? Mint ahogy az „aggodalma” is – igazítottam el egy apró ráncot nadrágomon, megőrizve komolyságom, ám legbelül annál kedélyesebben érezve magam.
- Mire számít? – tettem fel a kérdést, mit aki tisztában van ittlétének okával. Egyelőre nem állt szándékomban megosztani, bevallani ez ügyben tudatlanságom.

Csöppet hátrahőköltem, ahogy Zane hevesen kifakadt. Hallgatva a kirohanást felmerült bennem, hogy a fiatalember humorérzékének újabb áldozata lettem vagy netán tényleg nagy slamasztikában van. Bármelyik is legyen igaz úgy döntöttem belemegyek a játékba, annak reményében, hogy a mai napból akár egy értelmes cikket is kihozhatok. Már ha azt feltételezzük, hogy mind igaz ami az imént elhangzott és nem csupán egy szabálytalan parkolás miatt ücsörög most itt beszélgetőpartnerem.
Csettintettem egyet nyelvemmel. Újfent belegondolva az elhangzottakba egyre értelmetlenebbnek és képtelenebbnek láttam a sztorit.
- És hogy került a képbe épp maga? - Ha a bolondját járatja velem én esküszöm nem csak a múltkori virslije fogja bánni… - tettem hozzá immár gondolatban kiegészítve szavaim.

Lassan vánszorogtak a másodpercek én pedig egyre türelmetlenebbül figyeltem Zane idegeimen táncoló sejtelmes mozdulatait. Már-már félő volt, hogy magam fogok kifakadni végre és bevallani ittlétem okát, no meg teljes tudatlanságom az üggyel kapcsolatban. A további rejtélyes szavak azonban meggátoltak eme igazságfeltáró tettben. Szemeim kikerekedtek, mint áldozatának vérét megízlelő vad csaptam le az apró morzsára. Majdnem minden kétséget képes volt eloszlatni bennem a galád.
- Mégis kik figyelik? – kérdeztem egyre érdeklődőbben a falat bambuló férfit, miközben jómagam szépen belesétálva a csapdába lestem a lehetséges „megfigyelőket”, minden gyanús jelre hegyezve füleim, annak reményében, hogy elkapok valami oda nem illőt. Tekintetem meg is akadt egy újságot olvasó férfin. Lehet, hogy csak úgy tesz, mint aki olvas... Na jó, azt hiszem kezdek becsavarodni.

Csöppet megráztam a fejem és szemeim forgattam. Megpróbáltam visszafogni magam, de egyszerűen nem ment. Ez már nekem is sokk volt. Aprót beleboxoltam Zane vállába, csak hogy érezze a törődésem és hogy ne szórakozzon velem.
- Mégis ki ülne ott? Netalán mezei biztonsági őrök? Neeem. Ki ne mondja! Ki ne mondja! Az FBI és magát figyelik, ahogy egy padon ücsörög és beszélget. Le is hallgatnak bennünket. Vége, én is belekeveredtem. Mindez a maga lelkén szárad! – folytattam immár Zane megkezdett játékát, csöppet erőteljesebb hangerővel már-már kétségbeesetten. Végül elvigyorodtam és ránéztem, miután sikerült felhívnom magunkra kellőképpen a figyelmet.
- Ha igazat mondott az imént, legalább valaki emlékezni is fog ránk - néztem szembe pár szúrós tekintettel. Egyébként gratulálok! Igazán kiváló színészi alakítás volt. Nem gondolkodott, hogy pályát változtat? Szóval miért van itt?

Felvontam a szemöldököm az újabb ötlet, majd annak visszavonása hallatán, ám végül csak megvontam a vállam. Ilyen kreativitás mellett nem nagyon akaródzott tudnom mi jár a fejében „csúnyaság” címszó alatt. Viszont immár valami más annál inkább furdalta kíváncsi oldalam.
- Jó hírnév megsértése? Mégis kinek taposott ily kegyetlenül fájdalmas pontra? Kérem meséljen! Valami nagykutyáról lenne szó? – kérleltem olyan szemekkel, melyeknek lehetetlen ellenállni, hacsak az illető nem immunis az ilyesmire. Na jó kivéve, ha teljes tudatában van az efféle praktikákkal no meg, ha mondjuk egyáltalán nem akaródzik válaszolni. No de a reményhal meg utoljára. Vagy mi.
- Egyébként meg valódiak – böktem az egyik kamerára, ittlétem során talán az egyetlen dolog amiben biztos voltam. Hogy azok a kamerák működnek és rögzítenek.

Szörnyen furdalt a kíváncsiság, hogy vajon kinek is lépett a mellettem ülő fiatalember a tyúkszemére. Szám elhúzva bámultam a Zane ölében szorongatott mappára, mely minden további kérdést feleslegessé tenne, ha belepillanthatnék. Persze megvolt a maga titokzatos bája, hogy harapófogóval kell kiszednem minden egyes apró részletet. Bár lemerném fogadni, hogy mindez őt nagyon is szórakoztatja. Nem mintha nekem ellenemre lenne.
Türelemre intettem magam, legalábbis még pár másodpercig és várakozóan néztem Zanere, annak reményében, hogy lesz folytatás. Ami, ha mégsem érkezik magától, hát rásegítek további agyzsibbasztó kérdésekkel.
- És mégis ki lenne ez a fel-te-he-tő-en mutáns titokzatos és botor idegen, aki magát perbe fogta? Netán valamiféle híresség, esetleg hírhedtség? – faggatóztam tovább és tovább, csöppet sem tagadva, hogy élvezem a helyzetet.
- Mondja csak, nem gondolkodott el azon, hogy bebizonyítja nem rágalmazásról van szó, hanem tényekről? Már, ha valóban… szóval érti.

Nem is értem miért lepődök meg újfent azon, hogy nem értjük kristálytisztán egymás szavait. Most mégis felszaladt a szemöldököm, miközben táskám rejtelmeiben kutakodtam, felpillantottam.
- Mr Morton! – folytattam magam is kioktató hangnemben – Reméltem, hogy Ön sem ezt feltételezi. De példának okáért – ha már ennyire szájbarágósnak kell lennem – igazán megalapozhatta volna a feltevéseit bizonyítékokkal és nem lenne ilyen problémája, ha mégis azt igen egyszerűen orvosolhatná. Egy kis kutatómunka az egész, netán véletlenül elkattant fényképek. Persze, igen. Valóban egyszerűbb leírni azt, amit csak gondol…
Megtaláltam végre, amit kerestem. Egy fél tábla csokoládé. Beszélgetésünket apró zörejekkel szakítottam félbe, amíg kicsomagoltam azt és Zane felé nyújtottam, csupán az udvariasság kedvéért. Persze mindeközben nem hagyott nyugodni az a bizonyos kérdés, mely ott lebegett a levegőben, pedig tudtam, hogy hiába minden kérdés, erre nem kapnék választ. De mégis ki lehet az a bizonyos hírhedtség?
- De mégis mi volt a szándéka a cikkel? Netán van valami jövőbe néző terve evvel kapcsolatban? Egyébként meg, ha nem árulja el kiről van szó… nem muszáj ám. Megvárhatom míg bevonulnak a tárgyalóterembe – vontam meg a vállam, majd majszolni kezdtem egy darabkát kedvenc fehér csokimból.