St. Luke's Church

//Előzmény//

Apró, halk dörmögésként érnek el hozzám a hangfoszlányok, mintha víz alatt lennék. Minden tompa, elcsigázott és halk... Talán azt mondanám, hogy nyugodt… Bár sötét van, mégis jó aludni, hiszen nem fáj semmi. Örökké itt maradnék… Ám, valaki nagyon azt akarja, hogy keljek fel és járjak, mert, ahogy múlnak a percek (vagy másodpercek) egyre jobban kivehetőek a dolgok. Darabosan, de érzékelem a környezetemet. Egy fémes koppanás... A fa illata... A meleg... Az ismert hang... Valahol a magasban felzengő harangok... Megkönnyebbülök, mikor rájövök, hogy hol vagyok.

- Mennyi ideje eszméletlen?... Miért támadtak rátok?... Pedig hányszor mondtam neki, hogy… De rendbe fog jönni. Remélem… Mégis, mit gondolt? Ezzel nem lehet megoldani semmit… Fiam, elmehetsz, ha akarsz. Az ő nevében is köszönöm a segítségedet. Isten látszik, hogy vigyáz rá, amiért téged küldött érte... Bele sem merek gondolni, hogy mi történhetett volna veletek. Rendben… már csak… - Felszisszenve ülök fel, mikor az éles fájdalom belehasít a vállamba és mikor kinyitom a szememet egy feszületet pillantok meg. – Maradj nyugton! És ne kapálózzál a szárnyaddal! Az a gyertyatartó nagyon drága nekem! – hallom a bosszús hangját Frederick atyának. Egy nagyot sóhajtva esem vissza az asztalra.

- Elnézést atyám…

- Elnézést, elnézést! Nem tartanánk itt, ha nem keveredtél volna ismét bajba! Akkor bezzeg nem kellene elnézést kérned! – dorgál a pap, mire halványan elmosolyodom. Körbenézek. A kis szoba már jól ismert hely nekem. Pár könyvespolc telerakva mindenféle irományokkal, egy színes, díszített ablak, szemben az ajtóval, amin a napfény egyre halványabban jön át, ahogy megy le a Nap, az ólomsúlyú, gigantikus faasztal, a székek és egy, a bejárattól balra lévő otthonos kandalló, amiben most nem ropog tűz. Szememmel megkeresem a közelben lévő fiút, de nem emelem a fejemet, mert ahhoz túlságosan gyengének érzem magamat.

- Köszönöm – szólalok meg. Az őszülő, robosztus öregember látványa megnyugtató volt még annak is, aki nem ismerte. Most pedig, ahogy a gyertya után nyúlt és visszahelyezte az ablakpárkányra, senki sem mondta volna rá, hogy öreg. Büszke, egyenes tartással ment és még ráncban sem rendelkezett annyival, amennyivel kellett volna. Valamit még dörmög az orra alatt, majd fejcsóválva visszaül az asztalhoz húzott székre, kezébe veszi a csipeszt, közelebb hajol a vállamhoz, feltolja a szemüvegét és kékes tekintetét a sebre szegezi. Érzem, hogy nincs rajtam a felsőm és az egyik székre van terítve egy kabátra. Ahogy végignézek magamon, látom a lábamon, az oldalamon és a bal szárnyamon lévő kötéseket, de amikor megszámolom az odakészített, díszített tányéron lévő golyókat, valahogy nem egyezik a szám. Összeráncolom a szemöldökömet, de mikor már szólásra nyitnám a számat, a pap megelőz.

- Igen, jól látod. Az oldaladban két helyen is volt… - mintha büntetni akarna, a csipeszt mélyen a vállamba nyomja, mire az asztalba kapaszkodom és az arcom eltorzul. – Még szerencséd van, hogy Sebastien ilyen gyorsan ideért veled. Ráadásul pont nem találkozott senkivel. Tudod, milyen veszélyes idejönni, mégis, miért kockáztattad az ő épségét is?...

- Nem volt jobb ötletem atyám – szabadkozom. – De, amint látja, minden rendben…

- Persze, hogyne… - válaszolja, nem túl nagy meggyőződéssel, aztán jeges tekintetét rám emeli. – Már meg sem kérdezed, hogy van a fiú? – Felsóhajtok, de nem tudok mit tenni, megadóan Seb felé fordulok.

- Veled minden rendben?

- Izomláz… -ismétlem meg elgondolkozva. - Hát igen… könnyebb egy szárnyas ürgére lőni, nagyobb a felület – húzom el a számat a fiú válaszára, miközben Frederick atya elkezdi bekötni a vállamat. Gyorsan dolgozik és látszik rajta, hogy nem először van dolga lőtt sebekkel. Én már csak tudom… Mikor ideköltöztünk és megjelent a mutációm nagyon sokat jártam ide. Ez volt az egyetlen olyan hely, ahol biztonságban éreztem magamat. Csendes volt és békés… Frederick atyával pedig sokat lehetett erről beszélni. Először nem mondtam semmit. Egy ijedt fiú némaságával ültem és reszkettem, miközben apám összevert arcára gondoltam. Sok idő telt el, mire képes voltam megszólalni. Már ott tartottam, hogy az sem érdekel, ha a lelkész is megvet és elüldöz – mégsem tette.

Kiderült, hogy a szívén viseli a Bronx-ban élő mutánsok sorsát, csakúgy, mint a többi nyomorban lévő emberét. A támaszom volt… Még most is az. Seb szavai hallatán komoran hallgatok, egyedül bólintani van erőm, majd visszahanyatlok a kemény asztalra, hogy pihenjek.

- Ne olyan gyorsan fiacskám! – zengi a lelkész, mikor Sebastien már nemcsak fontolgatja a távozást, hanem elindul a kijárat felé. – A helyedben még itt maradnék – felnéz az órára, majd ismét visszatér a kötözéshez – úgy fél órát. Tán elfelejtetted, hogy milyen környéken vagyunk? Itt nem szívlelik a mutánsokat, sem az idegeneket. Bárki megláthatta azt, ahogy egy sérült alakot hoztál hozzám és most biztos kíváncsian várják, hogy mikor indulsz. Ne aggódj, a veszélyesebb alakok csak este merészkednek ki, de még ők sem biztos, hogy betörnének ide… Bár – sóhajt egy nagyot és látszik rajta, hogy igazán elszomorítja az eset, - a múltkori mutánstámadás után nem tudom mit mondhatnék… Addig, ha szomjas vagy, kérlek igyál – int az ablakpárkányon lévő kancsóra és a fejre állított, mintás poharakra. – Mindjárt jövök, Mrs. Viggings ilyenkor szokott betérni hozzánk. Addig legyetek jók – mondja, majd elvégzi az utolsó simításokat a vállamon, felemelkedik és kimegy.

- Kicsit nyers. Nem mindegyik pap látja ilyen reálisan a világot, mint ő… de nagyon jó ember – szólalok meg egy idő után, ha a fiú mégis marad. Felé fordulok, a könyökömre támaszkodva feltornázom magam. A mozdulatra felszisszenek, a szárnyamat is megmozdítom, ahogy a fájdalom átjár, de utána enyhül a kín – szerencsére. A kezemben szorongatott cetlire írt telefonszámra téved a tekintetem, majd sokat mondóan a fiúra nézek. – Szóval… Ha már ilyen jó csapatot alkottunk, ideje lenne, hogy ne csak arról ismerjelek meg, hogy milyen jól tudsz menekülni a zsaruk elől. Mégis, ki vagy te, hogy a maffiának ennyire fáj a foga rád? – kérdezem kíváncsian és bár van néhány ötletem, sokszor utalt a családra is, de nem akarok bizonytalan találgatásokba esni, így inkább hallgatok, hátha mondd valamit.

Nem mondd semmit és az egyre hosszabbodó csendet csak a falióra másodpercmutatója töri meg, ahogy katonásan menetel előre… Az arcomra bizonytalanság ül ki és kissé lejjebb eresztem a vállamat, miközben figyelem elgondolkozó tekintetét. Várok. Lehet, hogy meg sem fog szólalni és hát megérteném, ha így tenne. Én sem adnám ki minden kis titkomat az összes szembejövő jöttmentnek, akit ki tudja, hogy utána valaha látni fogok-e még egyszer az életben. Ám, amikor megszólal, a szemöldököm a magasba szalad…

- Egy iskolába vinni, egy sérült mutánst… Mondd kölyök, nagyon beverted a fejed vagy csak nem hallottad, amit Frederick atya mondott? Nem beszélve az amúgy is nyilvánvaló, helyzetről, hogy… - felszisszenek a fájdalomtól és kénytelen vagyok visszafeküdni, ha nem akarom, hogy a sebeimből terjedő kín egyre hevesebben lüktessen bennem. – Áh… Hagyjuk… a lényeg az, hogy nem örült volna egy tanárod sem, ha odavittél volna… - A tenyeremet a homlokomra rakom és megmasszírozom az arcom. – Még, hogy iskola… - hitetlenkedek tovább. Rendben, elismeri, hogy nem díjazták volna ezt a húzást, de úgy hiszem, ez csak enyhén fejezi ki azt, amit én kaptam volna egy iskolában. Emberektől körülvéve, diákok között egy felnőtt, félájult mutáns, akire már kihívták a rendőrséget. Meg, hát, ő sem büszkélkedhetett volna sokáig ezzel a tettével, főleg, ha kiderül róla, hogy mutáns… Állj, állj, állj… Honnan veszem, hogy nem tudják róla, hogy mutáns?... Egyáltalán miért érdekel?... Egyre furcsábbnak tűnő elmélkedésemből az újabb szavai szakítanak ki, amiket egyre inkább érdeklődve hallgatok. Mikor befejezi, a számat szorosan összenyomva gondolkozom és emésztgetem a mondandóját… Hát, persze… Így már érthető...

- Még egyszer bocsánatot kell kérjek, amiért belekavarodtál az ügybe – válaszolok komolyan, a plafont tanulmányozva és a homlokomon pihentetve a tenyeremet, miközben a könyököm az ég felé néz. Nehéz hangsúllyal ejtem ki a szavakat, hogy érezze a mondandóm jelentőségét és súlyát, hiszen tényleg komolyan gondolom a dolgot. – Nem kellett volna közbeavatkoznod, főleg, ha ilyen helyzetben vagy. Az én ügyem, megoldottam volna… - felsóhajtok, de nem azért, mert valami zavar, egyszerűen jól esik egy hatalmas nagy levegővétel, mielőtt folytatnám. – Most így belegondolva, logikus a dolog. Érdekes egy életed lehet akkor… És veszélyes… Hallottam már pár félmondatot a különböző családok ügyeiről, de sosem kutattam elég mélyen, nem akartam belekeveredni egyik vitájukba sem. Heh, lehet, hogy néhányszor rólad volt szó – mosolyodok el halványan és ha többet akar erről tudni, kicsit kifejtem a dolgot. – Nemrég érdeklődtek egy fiú után. A Detron-ok egyik embere még engem is megtalált és egy fiúról kérdezgetett, akit Sebastien-nek hívtak. Azért volt furcsa, hogy csak ők kérdezősködtek, mert hát ugye, tudjuk, hogy egy csontra nem csak egy éhes kutya szokott jönni. Arra tippelek, hogy beolvasztották a kisebb csapatokat és elkezdték sarokba szorítani a többi ellenfelüket… Legalábbis én ezt hallottam, de ahogy már mondtam; igyekszem kimaradni ebből a fajta üzletből. Persze, akkor nem tudtam semmit, de ne aggódj, most sem szolgáltatnálak ki nekik – szögezem le szárazon. - Nem akarok egy folyó mélyén megrohadni… - hozok fel egy érthető példát. – És remélem, hogy a kis találkozásunk után sem kell számítanom senkire…

- Melyik családról van szó? Lopez? Hyrden? Roppel?... – gépiesen kezdem el sorolni a New York-i maffiacsaládokat, akiknek már dolgoztam esetleg hallottam róluk, hátha valamelyikbe beletrafálok és megtudom, hogy melyik fejeshez tartozik Seb – mint az örökös kis maffiagyerek. Bár, ezek után eléggé nehezen tudom elképzelni róla, hogy követné az apja nyomdokait… de hát ki tudja. Lehet, hogy egy hidegvérű üzletemberrel hozott össze a sors, aki lelkiismeret furdalás nélkül kinyíratna és még azt is hozzátenné: semmi személyes.