Re: Socrates Szoborpark

by **Aya Caine** Vas. Márc. 04, 2012 12:06 pm

-VICTOR!!! - bődültem el szélesen mosolyogva, ahogy megláttam a Mike mögött magasodó alakot.
Nehézkesen talpra álltam, megkerültem az asztalt (csak háromszor estem majdnem hasra), aztán széles karlendítéssel a nyakába borultam. Lábujjhegyen állva szorosan átkaroltam a nyakát, miközben a tarkóját simogatva elérzékenyülve mormoltam neki:
-Te drága, bátor ember! Miken mehettél keresztül. És a szörnyű gyerektorod... vagy mi.... gyerekkorod! Hát téged senki sem szeret?
Hirtelen ellöktem magam, és megragadtam mindkét karját, miközben komoly tekintettel néztem a szemébe.
-De! De igen! Hallod? Mi szeretünk! Mi tudjuk, milyen elhagyatott, meg nem értett kincs vagy! Mi átadjuk most neked minden szeretetünket! Igaz, bébi? - Kocogtattam meg Mike vállát. - Ugye mi most átadjuk... Istenem, de dögös vagy! - kiáltottam fel, és máris az ajkaira borultam.
Mikor felegyenesedtem, épp megjelent a pingvin egy újabb üveg whiskeyvel, és előzékenyen még egy pohárral. Felkaptam mindkettőt, és visszazuttyantam a helyemre.
-Gyere! - invitáltam Kardfogat. - Gyere, legdrágább barátunk! Igyál velünk, sőt... sőt... szállj be a játékba. Mi most azt játszuk, hogy addig iszunk, amíg... amíg... öh... Megvan! Aki tovább bírja, megkapja ezt! - Itt lecsaptam középre az injekciós tűt. - Mike ingét akartam megvarrni vele... de jobban áll neki a csupaszság, ugye Victor? Ugye, hogy a te szádban is összetódul a nyál a látványától?
Kuncogva töltöttem mindhármunknak az italból.
-De sajnos ő az enyém! - jelentettem ki. - Az én szívemnek a az ő nagy szelerelelelme neki... Na, de ne búslakodj! Épp arról beszéltünk, hogy kerítünk neked is valakit. Milyen nőt szeretsz? Megtaláljuk neked, ha addig élünk is! A te boldogságodért bármit mi meg is teszünk, hogy úgy van!
Kicsit lefagytam, és tanácstalanul néztem körbe.
-Jaj, mit is kezdtem el én most mondókázni?... Hajjaj... Ööö.. Mindegy, igyunk! - rikkantottam, majd előrelendítettem a poharamat, hogy koccintsak velük, amiből csak az lett, hogy szlalomozva kikerültem mindkettőt, majd kiittam az italomat.

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 04, 2012 12:30 pm

Mikor meghallottam azt a hátborzongatóan ismerős hangot és megláttam a drága lány felcsillanó mosolyát, már nem volt kétségem, hogy érdemes volt élni ezért a pillanatért.
Míg próbáltam Aya-t követni a tekintetemmel és közben hátranézni Victor arcába, ez azzal járt, hogy sikeresen elborultam a székkel, még az volt a szerencsém, hogy az a drága nagydarab ember pont mögöttem állt és így csak addig dőltem.
- Látod….látos, most is megmentette az életemet ez a drága lélek! – danolásztam Aya-nak, miközben fülég érő vigyor kúszott az arcomra és legszívesebben követtem volna a lány örömkitörését, de valami….valami, mintha visszatartott volna.
Erősen ráncolva a homlokom próbáltam felidézni, hogy mi is ez a rossz érzés, ami a gyomromból kúszott elő, de aztán felderült az arcom, hiszen ez csak a felfelé igyekvő pálinka!
- Jaj! Kardfog! Nem is tudod, hogy mennyit kajtattam utánad, hogy….ööööö, ….hogy megtaláljalak, na! – biztos akartam még mondani valamit, de azt már elfelejtettem, de hát olyan szép az élet, itt van Aya, meg ez a szépen mosolygó Victor, mi kell még. _ Gyerekek, én úgy szeretlek benneteket. – ölelem át mindkettő derekát könnyes szemekkel.
Aztán hevesen viszonzom Aya váratlan csókját, majd lihegve néztem a megjelenő üveget, de még előttem lecsapott rá a vörös démon.
- Igen, egyetlen aranyapám, csüccs ide mellénk és mi felvidítjuk a napodat, hisz annyit kerestünk téged, hogy igazán megérdemlünk egy kis pihenőt. Ja és tényleg – kezdek helyeselve bólogatni, hogy majd leesik a fejem, - nagyon rád férne egy kis női társaság, de ne kacsingass a szívszerelmemre, - fenyegetem meg az ujjammal vigyorogva a szép nagy buci fejét. – ő csak az enyém, igaz szívem. – paskolom meg Aya keze helyett Kardfogét. – Képzeld még az ingemet is megvarrja, csak még nem sikerült levennem valamiért, de ami késik nem múlik, igaz. Igyunk a boldogságra és rád édes, egytem…egyetlenegyeteln drága egykomám. – lódítottam felé a poharat, aminek felét sikeresen a képébe öntöttem. – Hoppá! – kuncogtam fel és a félig lelógó ingemmel megpróbáltam letörölni, de így meg a nadrágján kötött ki a másik fele az italnak. – Tötsél szivi, üres a poharam és még nem mondtunk tósztot a heverunkra.

by **Victor Creed** Vas. Márc. 04, 2012 2:33 pm

Legszívesebben felnevetnék. Hahotázva dőlnék ki és várnám meg azt, amíg kijózanodnak, mert az-az arc, amit akkor fognak vágni, mindent megérne most nekem. Nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy kinyírom-e őket. A válasz egyértelmű: nem. Túl könnyű lenne – és én imádom a kihívásokat. Ráadásul az a kis fecskendő igazán kecsegtető.... Bujkáló vigyorom egy másodpercre sem tűnik el az arcomról, ahogy Aya a nyakamba ugrik, majd egy csókot vált Mikey-val. Nem kell engem kétszer kérni, ilyen kellemes társaságban dalolva iszom. Megadóan ülök le és tovább hallgatok. Néha-néha felkuncogok egyikről a másikra nézve, belemerülve a saját, egyre inkább kegyetlen gondolataimba... Játsszunk? Hát, legyen… Kár lenne kihagyni…

- Én is nagyon sokat kerestelek öregem. Már kezdtél hiányozni, pedig te soha, de soha nem veszítesz szem elől – vigyorgok Michael-re, majd Aya-ra nézek. Hangom dörmögő, mindent tudóan lassú. – Csillagom, téged se felejtettelek el… Szinte minden nap gondolok rád! Pedig mennyi ideje próbálkozom, a nyomotokra bukkanni – sóhajtok. – De most, hogy így megtaláltuk egymást, nem hagyhatom ki ezt a játékot… Beszállok – emelem meg a poharamat csak úgy magamnak, de mikor Mikey szó szerint pofán önt, egy másodpercre lelohad az arcomról a vigyor… hogy utána rögtön visszakússzon, és fogaimat kivillantja nézzem ezt a két szerencsétlent. Meghúzom a whiskeyt és a pultos felmutatott rongyára csak megrázom a fejemet. Inkább az egyik szalvétával itatom fel a szememet csípő italt.

- Enyje Mikey, pedig azt hittem, hogy szeretsz – mondom elhúzva a számat, miután kérek tequilát is az asztalra. – Látod Aya – fordulok és hajolok közelebb a lányhoz – a szerelmed ilyen kegyetlen velem… Ezek után valahogy kárpótolni kéne, nem gondolod? Ugye Mikey? – kérdezem hangosabban. – Sajnos osztozkodnod kell velem ezen a gyönyörűségen… És ezt te nem bánod Aya… Hiszen olyan szomorú vagyok, csak te vidíthatsz fel – mondom megremegő szájjal és határozott tekintetemet belefúrom a lányéba. Egyik kezemet felemelem és a szakításon játékosan végigvezetem az ujjamat, aztán ugyanezt teszem a melltartójának vonalán. Persze nem csak ott, hanem a bőrén is, ahol a melltartó illeszkedik rá. Lassan, élvezve a helyzetet, miközben szememet egy pillanatra se kapom el. Még közelebb hajolok és kezemet levezetem a hasán, egészen a combjáig. Ott lepihenek, majd egy idő után megszorítom. - Az a gyerekkor, teljesen kikészített... - és mondandóm közben alig bírom visszafogni felfelé görbülő számat.

- De ne búsulj Mikey, marad mindkettőnknek – hajolok el hirtelen és biztatóan a vállára teszem a kezemet. – Kiürült a pohár! – mutatok le és máris töltök nekik a whiskyből. – Gyerünk, gyerünk, a végén még én iszom egyedül – mondom és lehajtom a második tequilát. Az üveget magamhoz veszem és mikor látom, hogy Aya kitartóan nézi a kisajátított italt, felé kacsintok. – Majd ha jó kislány leszel, talán kapsz ebből is… Ez egy kincs… Ki kell érdemelni édesem… Igaz fiúk? – nézek körbe, mire mindannyian felnevetnek. Senkinek a figyelmét sem kerüli el a kis színjáték és most már ők is, feloldódva nézik a darabot.

- Igyál, Mikey, nézd csak, megint kifogyott! – szólalok meg, egy kis idő után, miközben keresztbe tett kezekkel hallgatom őket. – Na, de most mesélj egy kicsit arról… Hogyan találkoztál a kis vörössel?... Jaj, Aya, gyere ülj ide – invitálom ragadozó pillantással az ölembe. – Így közelebb vagy hozzám is és Mikey barátunkhoz is… Légy jó kislány… - kuncogok sötéten és néhány vendég velem együtt nevet.

by **Aya Caine** Vas. Márc. 04, 2012 3:12 pm

Kardfog azt részletezte, mennyit gondolt ránk, mennyit keresett minket, amitől nekem összefacsarodott a szívem. Szegény férfi, ennyit volt egyedül, bús magányban, barátokat keresve, mennyit sírhatott, mennyit szomorkodhatott, anélkül, hogy bárki is ott lett volna vele, és egy kicsit felvidítsa.
-Semmi baj! - paskoltam meg a vállát. - Nagyon bátor lovag voltál, hogy mindezt átvészelted. Esküszöm... de tényleg... komolyan esküszöm... nem csak úgy mondom... ha megkaptam volna azt a csokis fánkot, hát most neked adnám! De úgy neked adnám ám... hogy az egész a tiéd lenne.
De nem volt fánkom, úgyhogy csak a poharakat tölthettem újra. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam az injekciós tűt, és veszettül igyekeztem ráfókuszálni.
-Vajon feldobná a whiskey-t? - morfondíroztam. - Valami újfajta koktél lehetne! Na, de mégse nem tehetem én ezt, igaz? Hiszen akkor a fogadásnak annyi lenne!
Ekkor valami furcsa, csiklandozó érzés kúszott végig rajtam, amitől hangosan felkacagtam. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet az, bár hallottam Kardfog szavait, és láttam, ahogy közelebb hajolt, de valahogy nem tudtam összeegyeztetni a kettőt. Mikor lenéztem, és a combomon a kezét pillantottam meg egy pillanatra elbizonytalanodtam, hogy most üssek-e vagy ne, de végül arra jutottam, hogy nem bánthatom a legdrágább embert a földön, hiszen nyilván csak viccelt, meg egyébként is, őt csak babusgatni szabad!
-Ó, Victor, ne flörtölj itt velem, én elpirulok, Mike elszomorodik - vigyorogtam rá, és egy határozott mozdulattal visszapakoltam a kezét az asztalra.
Az érkező tequilára felcsillant a szemem, de úgy tűnt Kardfognak is megvoltak a saját szabályai, ha ivásról volt szó. Nem erősködtem hát, maradtam a whiskey-nél. Mike-nak feltett kérdésére egy kicsit elbizonytalanodtam. Tényleg hogy is találkoztunk mi ketten? Valahol... voltam... és ő is ott volt... és akkor úgy... Igen ez lesz az! Jó kis sztori!
-Semmi baj, na, Aya majd megvigasztal - biztosítottam, ahogy az ölébe penderültem. Ott aztán megint elnevettem magam. - Nahát, de jó! Így tényleg közelebb vagyunk egymáshoz. Hé, Mike, nem ülsz te meg az én ölembe? Victor biztos elbír mindkettőnket, és legalább közelebbről érezhetné a szeretetetünk melegét. Hiszen hallottad: a szörnyű gyerekkora teljesen kikészítette. Hát mivel tudnék segíteni neked, te nagy mackó? - öleltem az arcomhoz az ő szőrpamacs arcát, majd cuppanós puszit nyomtam a homlokára. - Itt nagy-nagy barátok között vagy, majd mi segítünk.
Egészen meg voltam hatódva, milyen csodálatos emberekkel iszogattam együtt. Újabb pohárkával dobtam be, majd kedvtelve nézegettem a két férfit. Mindkettőt kifejezetten jóképűnek és vonzónak láttam, de hát egyikük már elrabolta a szívemet. Aki, ugye, nem volt más, mint...
-Hmmm... - húztam össze a szemöldökömet, miközben pillantásom egyikőjükről a másikra ugrott. - Álljon meg a menet! Kibe is vagyok én most határtalanul de nagyon szerelmetes? Melyikőtök az én életem értelme? Azt hiszem, elfelejtettem...
Arra az elhatározásra jutottam, hogy az ital majd segít, úgyhogy újratöltöttem a poharamat, és bevágtam azt a jókora kortyot is. De csak nem jutott eszembe. Biztos voltam benne, hogy lángolok valakiért, de hogy kiért...
-Mike-kal egymáshoz öltöztünk - váltottam hangos gondolkodásra -, viszont akkor miért ülök Kardfog ölében. Hű, de nem tudom! Na, majd talán a következő pohár kisegít!

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 04, 2012 4:38 pm

- Ugye, hogy mi mennyit kerestük egymást? – nézek a sokszemű Kardfogra, de valahogy nem tudom eltalálni azt a két szemét, amibe bele szeretnék nézni, végül csak legyintek egyet. – Már én is aggódni kezdtem, hogy a végén elveszítelek, pedig tudom….tudom,…hogy valamiért sose akarlak szem elől veszteni. Hajh, hát ez a barátság nem igaz drága Victor. – Húzom magamhoz, hogy átölelhessem a vállát, sőt még a széket is közelebb húzom, hogy kényelmesebb legyen.
Mikor Kardfog Aya testét kezdi csodálni, méghozzá egészen közelről, kicsit összeszűkülnek a szemeim, mert valami bizsergető érzés fog el, ahogy a körmei a lány bőréhez érnek, valami halvány derengés azt súgja, hogy ez nem olyan jó dolog, de aztán felragyog a képem.
- Hallod Aya, Kardfog barátunknak tetszik az ötlet, hogy felvidítsuk és,….és téged is legalább olyan gyönyörűnek lát, mint én. – vigyorgok tovább idétlenül, miközben egymás után hajtom fel az erős italt. Már nem is érzem az ízét, olyan, mintha vizet innék. – Ó, szegény, szegény Vic, de ne bánkódj most már soha nem hagyunk egyedül
- Mit szóltok fiúk, ugye megérdemli ez a jó ember? – nézek körül és ugyan látni senkit nem látok ezen a ringispilen, de az egyetértő moraj megnyugtat.
Vigyorogva nézem, ahogy a csinibaba beletelepszik a nagy maci ölébe és egy cuppanós puszival jutalmazza, amiért ….amiért…vajon mi a fenét akartam….áááá, biztos nem érdekes, de mi a fenéért nem takarítanak itt rendesen! Ennyi egeret még a legócskább pincelebújban sem láttam, még eső után sem.
- Hé pingvinkém, nem baj, ha célba lövészetet rendezek a rágcsálókra? – nyúlok a pisztolyom után, amit sokadszorra azért csak sikerül előhalásznom. – Hoppá! – célzom meg az első fürge jószágot, de valahogy nem akar az istennek sem nyugton maradni. – Nédemá! Pajtás nem a fejed búbjára mászott, várj, én leszek a Tell Vilma, vagy Vilmos, a fene se tudja már, de mintha ott almát kellett volna lőne, de az egér sem rossz. Aya, arrébb húznád az orrocskádat, belelógsz a képbe. Éééésss miii? Nem, nem ülök az öledbe, mert akkor nem tudom célozni ezeket a szemtelen cincogókat. – ingatom a fejem duzzogva. – Kérek még abból a jóféle célzóvízből drágám, szívem elrablója. – nézek a lányra a pisztolyom felett, egy cuppanós csókot küldve felé.

by **Victor Creed** Vas. Márc. 04, 2012 6:12 pm

A helyzet egyre jobb. Már-már mesés. Kifejezetten jól viselem, ahogy Bodwin megölel, pedig más helyzetben már mindketten halottak lennének. Ó, a nézőközönségünk nem is rejti el döbbenetét, de az a mindent tudó vigyorom és a gonosz csillogás a szememben, elgondolkoztatja őket. Vajon mire megy ki a játék, nem igaz? Pedig nagyon egyszerű: ha jó formát hoznak, még élhetnek egy napig…

- Hallottátok? – kérdem emeltebb hangon, miközben uralkodóan átkarolom a lányt. Nem engedek semmi ellenvetést, hisz csak egy régi barát vagyok… Egy nagyon szomorú barát, aki ennyit megérdemel. Ahogy végignézek Aya-n egy érzelemmentes pillantással, szárazon állapítom meg, hogy annyira nem is szörnyű a helyzet. A kis szuka az ölemben, az ostoba Bodwin pedig kitartóan beszél tovább. Lám, lám van olyan állapot, mikor ez a kis vadmacska is kezelhető. – Ma mindent én és a haverjaim állnak – mondom félhangosan, ami még inkább meglepi a vendégeket… természetesen nem kérdőjelezik meg a dolgot és némán állnak fel, hogy a pulthoz szállingózzanak, páran pedig örömmel hurrognak és tapsikolnak. Larry a csapos, kérdőn néz rám, mire bólintok egy aprót… Megoldom a helyzetet… sőt…

Újra meghúzom a tequilás üveget, majd a másik kezemmel könnyedén fordítom úgy a lányt, hogy a lába merőlegesen feküdjön az enyémen… így legalább Bodwin felé nézhetett. Engedékenyen kínálom meg az itallal és még egy „Jó kislány”-t is odamorgok, miközben érdeklődve figyelem a kölyök ügyködését. Mikor előhúzza a pisztolyt és az elindul a fejem felé, többen is felállnak. Tisztán hallatszik a székek súrlódása és az a feszültség, ami eddig csak némán lapult a levegőben… vagyis bennem... most kitörni látszik. De én csak Aya háta mögött egy gyors kézfelemeléssel megállítom a tömeget... értetlenkedve várnak. Félnek, hogy ha nem kelnek a védelmemre, bizony rajtuk is bosszút állok. Valljuk be, volt már erre példa. De most csak vigyorogva nézek farkasszemet a fegyverrel és az ölembe simuló Aya derekára csúszik a kezem.

- Ugyan, hagyd csak Mikey – válaszolom neki nyomatékosítva a szavaimat a pillantásommal és nem engedem, hogy a lány hátrébb hajoljon. – Imádom az egereket… jól lehet velük játszadozni – kuncogok fel. – És ugyan, mi lesz akkor, ha engem lősz le?! A legjobb barátodat Mikey, hát hogy teheted ezt? - Iszok az üvegből és miután Aya is legurít pár kortyot belőle, a kölyök felé dobom, remélve, hogy kiejti a kezéből a fegyvert. – Nesze kölyök! Békeital… - vigyorgok tovább lustán. De közben a másik kezem sem áll meg. Egy ideig elidőzöm a lány derekánál, majd a pólója alá nyúlva, lassan elkezdek felfelé vándorolni. A lehető legkedvesebben simogatom, ami a jelen helyzetben nem is nehéz… Jól érzem magam. Fölényben… kárörvendően… Sötéten felkuncogok, ahogy elérek a melltartójához. Látom, hogy nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel vagy nem is nagyon akar, így csak rámosolygok és egy karomsuhintással elvágom a fehérneműt.

- Aya, Aya… milyen jó, hogy van nekem… - természetesen minden szavamból süt a gúny a szomorú tekintetemet meghazudtolva, de ha eddig se vették észre, ez lesz a legkisebb bajom. Bodwin-hoz fordulok, mintha semmit sem csinálnék az állig felfegyverkezett lánnyal. – Mikey nem fogsz nekem egy egeret? Bár... igazad van... Fogadjunk, hogy túl lassú vagy hozzá… Ó, és Aya, te rettegett bérgyilkos királynő – suttogom -, mondd csak hogy jutottál hozzá ahhoz? Biztos nehéz volt – nézek a fecskendőre és a vállának támasztom az államat, miközben beszívom az illatát… No jó, Jimmy, egy alkalomra tényleg jó darab… Közben csupa fül vagyok Bodwin felé is... a végén még valami hülyeséget csinál... azon kívül, hogy leesik a székről.

by **Aya Caine** Vas. Márc. 04, 2012 6:51 pm

Kardfog egyre szorosabban ölelt magához, és mozdulataiban, szavaiban, hanghordozásában is egyre több gyengédséget és ellazultságot fedeztem fel. Nagyon örültem neki, hiszen ez csak annyit jelenthetett, hogy végre biztonságban, barátok között érezte magát, és a rossz kedve is kezdett elmúlni. Hát sikerült felvidítani ezt az áldott jó embert, akit még az ág is húzott, pedig sokkal többet érdemelt volna.
Kuncogva hagytam, hogy forgasson az ölében, kifejezetten tetszett, hogy ilyen izmos teremtés. Micsoda erő, micsoda lezser elegancia! Ő aztán nem olyan nyámnyila, mint a legtöbb férfi! Már egészen biztos voltam benne, hogy legalább olyan szexi, mint Mikey.
Mikey, aki most elég meggondolatlanul kezdett el viselkedni. Először ijedten húzódtam hátra, amennyire csak tudtam Kardfog testének fedezékébe fészkelve magam, amíg a hátam bele nem ütközött a kezébe. Ha tovább mocorogtam volna a földön kötöttem volna ki, úgyhogy engedelmesen megálltam.
-Hé, hagyd már, szivi - szóltam rá, mikor visszanyertem a higgadtságomat, és elkaptam a pisztoly csövét. Magamhoz húztam a fegyvert, majd finoman hátrébb toltam Mike-ot. - Így betintázva még a falat sem találnád el.
A tequilát nagyon szívesen fogadtam, hiszen ez csak egy dolgot jelenthetett. És nem is tévedtem.
-Hallottad? - néztem Mike-ra vigyorogva. - Jó kislány vagyok. Ihatok is kaktusz-szörpit. Jé, te is ihatsz, akkor te is jó kislány vagy. Jaj, Kardfog, de kényeztetsz minket! - simogattam meg a szólított arcát. - Pedig nekünk kéne téged kényeztetnünk.
Erre a végszóra éreztem meg a cirógatást, ami még nem zavart volna, de aztán egy pattanó hang, és valahogy már nem volt olyan kényelmes az öltözékem. Lenéztem, és rögtön rájöttem, mi volt a gond.
-Hé! - kiáltottam fel. - Ez meg ki volt? Egy mole.. moleszteráló van itt! Kapd el, Kardfog, mutasd meg neki.
Vadul forogni kezdtem, hogy hátra tudjak kémlelni, vajon ki lehetett a sokaságból, aminek csak az lett a vége, hogy hátracsúsztam, és majdnem a földre zuhantam, de az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom Victor karjában, és visszamásznom az ölébe. Mire újra ülő helyzetben találtam magam, már el is felejtettem az egész melltartó incidenst.
Egyre kábább állapotban hallgattam Kardfog kedves szavait, amiket a fülembe duruzsolt, miközben hozzám bújt. Én, mint a bérgyilokosságok királyának nője... vagy valami ilyesmi... nem is rossz! És még rettegek is... vagy tőlem rettegnek... hát ez az utóbbi jobb lenne... jaj, de közben beszél tovább... hogy a mivel mit csináltam? Ja, hogy a szert honnan!
-Hát tényleg nem volt könnyű - suttogtam olyan halkan, hogy a szomszéd kocsmában is jól hallhatták. - Ha tudnád mennyi vér folyt szanaszét, mire hozzájutottam. De végül csak sikerült... elvégre én vagyok a bérek gyilkosnője, nem igaz? Egy olasz pasi... Na, most minek kell úgy pörgetni mindent?!... Hogy mit...? Ja igen, egy olasz pasi adta. Elég okos volt. Tízezer dollárt kért érte, de én lealkudtam mind a tíz ujjára. Neked is kéne ilyen? Szerezzek még? Drága, Kardfog, neked bármit!
Mike-hoz fordultam.
-Én nyertem a versenyt! Enyém marad a mindenenenen... meg még a szer is. Bár, ha megveszek sem tudom, mire használnám, de sebaj. Jaj, megvan!
Felcsillanó szemmel ragadtam meg a tequilát, és a tűt egyenesen a szájába illesztettem. Egyenlőre még maradt a helyén, de csak mert elbizonytalanodtam az arányokat illetően.
-Na ki mit mond? - néztem körbe. - Mennyi kell, hogy megadja a zamatát?

by **Michael Bodwin** Vas. Márc. 04, 2012 7:17 pm

Mikor Aya megragadja a pisztoly csövét és Kardfog meg felé hajítja az üveget, akkor nagy bajban vagyok, de aztán győz a szomjúság és hagyom, hogy a lány kezében maradjon a fegyver és én megragadom a tequlát.
- Köszi Victor, mindig tudtam, hogy jó haver vagy, dehogy akarlak lelőni csak idegesítenek a kis dögök, de ha téged nem, hát akkor igyunk. – húzom meg az üveget, miközben azért sikerült valahogy a széken maradnom – Te csak élvezd az életet az én egyetelen drága galambommal, mert tényleg rád fér egy kis kikaposz…kikapcsoladozós.
Mikor újból az egerekre terelődik a szó, felhős tekintetemmel keresni kezdem a pisztolyt, de olyan sok van az asztalon, hogy a bőség zavarával küzdök.
- Lövök én néked tizet is, amennyi itten futkosik, és én nagyon is jól tudnék célozódni, ha nem imbolyogna ennyire ez a helység. – nézek önérzetesen vigyorgó babámra, aki most épp a szeretetre vágyó Kardfogat dédelgette, ami újból vigyort csalt az arcomra.
De aztán valaki hátba támadta az én egyetlen rózsaszálamat, ami ugye megengedhelnet, megengedftelen, a fene, szóval nem ildomos, ezért azonnal felpattantam, de megint a hátam mögött ülő ölében kötöttem ki, de most nem a ráncosra sminkelt matróna ücsörgött ott, hanem valami szőrős kétajtós szekrény, aki nem nyerte el a tetszésemet, ráadásul, felkapott és visszarakott a székemre.
- Hé! Macisajt, ne rakosgassál itt, mint egy csomagot, mert aztán nem állok jót magamért meg a haveromért! – fenyegetem meg, miközben visszafordulok a pároshoz és a látvány el is feledteti velem az előbbi kis incidenst.
- Olyan jó látni benneteket, hogy az csuda! – húzom meg újból a pálinás üveget, de aztán mintha valami nagyon nem tetsző dolgot hallottam volna.
- Mimimi? - kapom el a szám elől. – Nem iiiiis! Hiszen miben is fogadtunk? Áááá, már nem emlékszem, de ha te mondod bébi, akkor biztos úgy van. – kezd lekókadni a fejem, de újból felkapom és rávigyorgok a lányra. – Ne szarozz vele! Egyszer élünk, nyomd bele az egészet!- intek nagyvonalúan. – Húúú! De szarul vagyok! Anyám! De talán egy korty majd abból a nedűből helyre hoz, igaz Kardfog bátyó? Te sem hagyhatod ki, ez unicum!

by **Victor Creed** Hétf. Márc. 05, 2012 9:47 am

Aya simogatására azért kissé elfintorodom. Egy ilyen lány még csak részegen se „kényeztessen”… Ha én akarok valamit, majd a tudtára adom, addig szépen maradjon a seggén… Persze utána csak mosolygok tovább és hátradőlve eltávolodom a kis kezes báránytól, aki igyekszik támasz nélkül is megmaradni az ölemben. A szék háttámlájára támaszkodom, hogy onnan nézem tovább őket. Túl könnyű, már-már én fogom kegyetlennek érezni magamat, ha ez tovább folytatódik… de nem tehetek róla, hogy egyre jobban élvezem. Még több „kellemes” érzést akarok égetni az emlékezetükbe, hogy ha felébrednek, a lehető legszebb legyen az a pillanat, mikor rájönnek mindenre. Bodwin féle kikapcsolódásra jólesően felkacagok és felemelem a poharamat a két részeg áldozatom felé. Mikor a lány elkezd mozgolódni, könnyedén rakom vissza a pár percre kiérdemelt helyére, miközben Bodwin akcióját figyelem az egyik vendéggel. Éles fogaim kivillannak, ahogy jót szórakozok magamban. A kölyök készséges egérvadászatára pedig már alig bírom a számhoz emelni a poharat, olyannyira remeg a kezem a visszafojtott kacajtól. Ó, ti ostobák…

- Ó, Mikey, azt teszem… élvezem én minden egyes percét – mormogom és újra előre dőlök. Aya hátán tovább siklik a kezem, egészen a tarkójáig. A vendégek közül, most már szinte mindenki láthatja, hogy a kis vöröske, félig megszabadult attól a csúnya ruhadarabtól. Körbenézek és néhány vizenyős tekintetű fickó nagyot nyel a csupasz hát láttán. Mikor a kislány végre kiprésel magából néhány információt, elgondolkozva simogatom az egyik ujjammal a nyakcsigolyájának ívét. Olyan könnyű lenne eltörni…

De mikor Aya a kezei közé kaparintja a fecskendőt és a tű felém közeledik, automatikusan is hátrébb hajolok. Ösztönök… Néhányszor a megmentőim, párszor a vesztem. Most az utóbbi, és ingerülten morranok fel, ahogy a lány az üveg szájához illeszti. Míg nekem fájdalmat, nekik halált jelentene… És ez a halál túl gyors lenne Bodwin-nak. Aya pedig úgyis tenne róla, hogy ne rövidítsem meg a szenvedését. Egy ideig nem szólok semmit, majd, mikor mindketten rám néznek, felsóhajtva rakom le a poharat. Gyorsan tennem kell valamit, mert ezek az őrültek tényleg meghalnak itt nekem. Intek és a kiérkező abszintos üveget sokat mondóan meglengetem előttük. A második köröm szokásos adagja…

- Mikey, Mikey… Nem szabad mindjárt a legjobbat elhasználni… Előbb itt van ez, és a végére hagyjuk a nagy durranást. Mit szólsz, öreg barátom? – kérdezem lassan, nyájasan és a poharába öntök. Odahajolok hozzá és bizalmasan suttogom tovább. – Látod azt nőt Mikey? – mutatok a hátam mögé. El tudod róla képzelni, hogy több kart is tud növeszteni? – kérdem „álmélkodva” és megcsóválom a fejemet. – És ő nagyon, de nagyon nem szereti az egereket… - Mondom szomorúan, aztán visszafordulok Aya-hoz. – Te pedig add ide azt szépen – dörmögöm, ha már Mikey-ot letudom egy kis időre. Ha ellenkezik, ha nem, szépen, lassan csak kiimádkozom a kezei közül a tequilás üveget és a fecskendőt. – Mikey, mit szólnál ha osztozkodnánk? – vakkantok felé, ha még mindig ott van. - Egy igazi, régi cimborákhoz illően… Amíg te iszogatsz, addig nálam lesz ez a szépség, aztán váltunk. Hisz nem lehet vele betelni… - Leeresztem mindkét tárgyat a székem mellé, majd közelebb hajolok a részeg kis szukához… - Sokkal, de sokkal jobb dolgokat tartogatok neked – ujjaimmal, amik eddig a csigolyáit masszírozták, határozottan, mégis, fenyegetés nélkül zárom körbe a nyakát, csakhogy ne tudjon elmenekülni. Felkuncogok, majd az orrommal megsimogatom a vállát. – Szóval… ki ez az olasz beszerző? Tudod a nevét? És mondd… hogy lehet, hogy egy ilyen gyönyörűség olyan veszélyes helyekre megy… mit is mondtál, hol találkoztál vele? – teszem fel lassan a kérdéseimet, hogy biztosan megértse és közelebb húzom magamhoz. Már látom, hogy mindketten az alvás határán vannak, így igyekeznem kell. A másik kezemmel átölelem és a combjába nyomom ujjaimat… még, lehetőleg úgy, hogy ne fájjon. Bár… ki tudja… talán akkor ébren maradna. Óvatosan csókolom meg a vállát, aztán lassan, egyre feljebb haladok. Néha elidőzök egy-egy helyen, a kezem a fenekére csúszik, így félig már nem is a lábamon, hanem a tenyeremen ül. Apró termetű, elpusztításra váró mutáns… Jimmy és még te védted! Enyje, pedig jó leszek… ígérem… A felrobbantás után nem is lehetnék ennél jobb…

– Gyerünk, csak tudsz valamit... Tessék, igyál még… Nagyon, de nagyon boldoggá tennél vele. Vagy már nem is akarod, hogy örüljek? – dörmögöm kellemesen, de határozottan. Mondd már ki a nevét! A nyelvemmel kis köröket rajzolok a bőrére, egyre jobban éhezve a sós ízét. Mikor elérek a sebhelyekhez, amiket a harapásaim okoztak rajta, örömömben elmosolyodom. Lám, lám, lám. A legkedvesebb emlékek… Azokat is megcsókolom, de nem tudom megállni, hogy fel ne kuncogjak. Oldalról látom, ahogy Mikey fölé magasodik valaki… Hmm… a kis barátnője az: Macisajt… Visszafordulok, de azért remélem nem ölik meg helyettem a kölyköt. Muszáj tovább puhítanom a lányt. Majd rá is sok kerül… Nem marad ki a jóból, azt megígérem…

Nem engedem, hogy még egyszer beszerezzék a szert. Nem! Többször nem lesz ekkora szerencsém… Most ezt a problémát megoldom, aztán hagy kergessenek tovább… Cöh, már ha megérik a mai reggelt, hiszen a karjaimban lévő lánnyal még mindig nem tudom mit csináljak. Öljem meg vagy szórakozzak vele? Hmm… Amennyire felizgat ez a részeg kis szuka, kénytelen leszek az ölésnél maradni. Hihetetlen mennyire hidegen hagy… A nyaka hajlatához érek már ekkor és a csókom sokkal erősebb lesz, mint ahogy kezdtem. Fogy a türelmem… gyerünk, mondd ki a nevet! A kezemmel a hajába túrok és kissé hátrarántom a fejét, hogy a torka vonala tökéletesen rajzolódjon ki előttem. A kulcscsontjánál lévő mélyedésbe is belecsókolok, majd tovább vezetem a nyelvemet a torkán. Mire vársz még?! Kissé megremegek a türelmetlenségemben. Játékosan harapok bele a bőrébe… de nem tudom, hogy ez meddig marad csak játék.

Idegesen felmorranva szakítom el magamat a lánytól, és ha Macisajt nem bírna a fene nagy erejével, hihetetlen nyugalommal fordulok felé.

- Húzz innen, amíg szépen mondom – sziszegem halálos ábrázattal.

by **Aya Caine** Hétf. Márc. 05, 2012 11:04 am

-Hmmm... - meresztettem a szemem még egy ideig a fecskendőre és az üvegre, miközben nagyon igyekeztem mindkettejük véleményét fejben tartani, és kidolgozni a kompromisszumot.
Mike az egészet akarja, Kardfog egy cseppet sem, vagyis elég bele a fele. De aztán a nagydarab ülőkém kivette a kezemből mindkettőt, én pedig bágyadt beleegyezéssel tűrtem. Már így is alig tudtam magamról. Teljesen döntésképtelen állapotba kerültem, így nem tudtam mérlegelni, mi az, amit szabad, és mi az, amit nem. A dolgok leegyszerűsödtek. Ha kérdeztek, válaszoltam, és ott voltam, ahova raktak. Önállóan cselekedni, dönteni már képtelen voltam.
Vagyis annak adtam igazat, aki utoljára szólalt meg, ez pedig Kardfog volt. Így menekült meg a bivalyerős szer, amit oly sok nehézség útján szereztem meg, hogy végre használhassam (persze nem koktélozásra!). De bánatra semmi ok, előkerült egy harmadik üveg.
-De jó... apa-szint - leheltem elhaló hangon.
Belekortyoltam az italba, de már nem éreztem semmit. Mint az egyszerű lélegzés, olyanná vált az ivászat. A csontjaim, izmaim helyén, mintha víz folyt volna, alig tudtam ülő helyzetben maradni, ha Kardfog nem tartott volna, biztos, az asztal alá kerültem volna. Fáradtnak és erőtlennek éreztem magam, és bár a jókedv, a meghatottság, a végtelen szerelem valaki iránt (még mindig nem jutott eszembe, melyikük is az) még mindig dolgozott bennem, de már az is nagyon nehezemre esett, hogy a poharamat felemeljem.
-Mikey, drágaságom - motyogtam neki bamba vigyorral. - Ha te vagy az én életemnek az ő értelme neki, hát lássuk, mire mész a másik szép szépséges szépségességgel, nekünk megmarad a Fürge Csótlány! Áldozásom rátok!... Victor, én édes egyetlenem - fordultam Kardfoghoz, de a fejemet már muszáj volt megtámasztanom az asztalon könyökölő kezemmel. - Ha érted lángolok, hát... milyen szerencsés vagyok, hogy a pasim nőket szerez a haverjaimnak.
Kérdésére nagyon megerőltetem az emlékezetemet, de már minden olyan mozaikos volt, alig tudtam összeilleszteni a képeket. De Victor akár az egyik legjobb barátom, akár szívem hős lovagja, megérdemelte, hogy előássam neki az áhított információt. Hogy is volt?
Még nehezebbé tette a dolgomat Kardfog kényeztető ujjainak tánca, játékos nyelvének parádés korcsolyaszáma a bőrömön, ajkainak lágy csókjai. Jóleső szusszanással hunytam le a szemem, miközben apró, az eddigiektől egészen eltérő mosoly jelent meg az arcomon.
-Castellani... - dünnyögtem végül. -... Azt hiszem ő volt az... Vagy nem is, ő túl sokat ugrált, úgyhogy kinyírtam. Öh... ja, igen... Carcano! Carcanonak hívták. Kis alacsony, tök kopasz pasi. Széltében inkább látszott, mint hosszában. Hogy hol találkoztunk... na, az aztán jócskán kérdés... lássuk csak... valamiféle vendéglőféle... húha...
Egyszer csak hátrarántotta a fejemet a hajamnál fogva. A helyiség még vadabb táncba kezdett, én pedig ijedten kapaszkodtam meg egyik kezemmel az asztallapba, másik kezemmel Kardfog ruhájába. Kardfog egyre mohóbb volt, én pedig egyre tanácstalanabb, hogy mi is történik most velem. De hát tényleg túl sokat ittam ahhoz, hogy egyedül jussak elhatározásra, úgyhogy mindezt Kardfog kezeibe tette. Ő pedig neveket kért, vagyis nekem nem kell, hogy bármi miatt fájjon a fejem, ő már kitalálta, mi a fontos. Mennyivel egyszerűbb így az élet!
-Van egy ócska ven... vende... vendéglelő... Bronxban... - vágtam ki két nyögés között. - Sovány Moslék. Az amögötti sikátorban találkoztam vele. Hacsak nem takarítottak el, a vérfoltokból pontosan látni lehet, hol állt.
Mikor ismét ülő pozícióba kerültünk, Kardfog máris mást regulázott végtelen jóságában higgadtan, és halkan csengő hangon, amibe azért bele lehetett borzongani.
-Igen... - szálltam be én, hogy majd lependerültem a székről. - Húzz el innen minket, amíg még szép és mondja! - Aztán Kardfogra néztem. - De dögös, amikor szigor... szigorlatos vagy!... Ne, de hol van Mikey fiú?... Van már elég egere?... Vagy most akkoron nő kell neki? Esetleg egy nőstény egér?... MIKEY! Hol vagy? Megvagy?
Amíg válaszra vártam, magamhoz húztam az apszintos üveget, és nagyot kortyoltam belőle. Utána magamhoz öleltem, mint egy kisbabát.
-Ne aggodalmazóskodj - csuklottam ellágyult pillantásokat vetve az italra. - Nem hagyom, hogy bántsanak... csak csililillogj tovább nekem... és igen, énekeld ezt a dallllalalt... de szép hangod van!

by **Michael Bodwin** Hétf. Márc. 05, 2012 11:49 am

Már csorgó nyállal figyelem, hogy Aya mikor nyomja bele azt a kis gyorsítót az üvegbe, de aztán Kardfog, az a drága Kardfog, aki mindig csak ami érdekeinket és sosem a sajátját tartja szem előtt, már tölt is nekem a poharamba a másik üvegből, hogy nehogy szomjan haljak.
Mikor aztán némi titkos infóval is gazdagít az előbbi némberrel kapcsolatban, teljesen leesik az állam, majd viszont boldog vigyor varázsolódik rá.
- Tényleg – lehelem és biztató pillantást váltok az engem árgus szemekkel figyelő hegyomlásra. – Nem mondod? Az nagyon izgi lehet, már kipróbáltad? – kacsintok a nőimitátorra, akinek erre megremeg a szája. – Bébi, ha nem szereted a cincogókat, lelövöm neked az összeset, már ha valaki megkeresi nekem a pisztolyomat, de még egy kés is megteszi. Országomat egy késért! – kiáltok fel hirtelen és tántorogva felállok, de aztán fáradtan rogyok vissza a székre. – Huhh, az anyját! Mennyien lettünk hirtelen!
Vigyorogva nézem, ahogy Kardfog boldogan ölelgeti és csókolgatja az én drága barátnőmet, de már annyira nehéz nyitva tartani a szemem, hogy csak bambán nézek magam elé, egészen addig, míg felhő takarja el a ragyogó csillagom fényét.
- Hess, hess! – legyezgetek hevesen, mikor beleütközik a kezem valamibe. Felnézve, és felnézve, és még mindig felnézve egy sötét szempárt veszek észre a magasban, ahová alig bírok nyaktörés nélkül felnézni. – Jaj, szívecském, de legyél türelmetlen, még nem sikertült megfognom azokat a nyamvadt rágcsálósakat, de ami múlik, az nem késik, igaz drágabarátom. – emelem a számhoz a poharat, de már kiinni nincs érkezésem, mert valaki lekapcsolja a villanyt a fejemben és én ájultan zuhanok az asztalra.

by **Victor Creed** Hétf. Márc. 05, 2012 8:27 pm

Az egész kocsma a mi kis jelenetünket nézi, ami nem meglepő… Kardfog és a két részeg története… ami persze azzal nem ér véget, hogy Mikey elájul. Ó, dehogy, az túl szép lenne, igaz? Ránézek Macisajtra, aki az alkohol miatt már amúgy is eléggé dühös, de Bodwin még inkább felhergeli. Most fújtatva áll az eszméletlen férfi felett, épphogy csak észlelve, hogy én mit mondok neki. Cöh, kölyök, legalább az idegesítéshez értesz. Leteszem a poharat, miközben sajnálkozva nézem Aya üvegölelgetését.

- Hé! Vizet! – mutatok az ájult zsarura, aztán a férfira nézek. – Szóval Macisajt… - erősebb morgás(/hörgés) a válasz, ami egyáltalán nem érdekel. Ha le tud annyira részegedni, hogy meg merjen támadni, egyszerűen oldom meg: elvágom a torkát és a sebbe belefűzve, a belénél fogom fellógatni valahová... mondjuk ide. – Szeretnéd a haveromat?... Megbeszélhetjük a dolgot, hacsak, nem ölöd meg… - sóhajtok egyet és a számhoz emelem a poharat. – Mert az… az bizony nem lenne jó dolog… De eljátszadozhatsz vele – villantom ki fogsoromat és remélem, hogy felfog belőle valamennyit. Látszik, hogy erősen gondolkozik, megvakarja a fejét és tanácstalanul bambul Bodwin-ra… egészen addig, amíg meg nem érkezik a víz és a kölyök prüszkölve fel nem kel. Akkor bizony, megcsillan a tekintete és a düh újra átjártja. – Jó reggelt Bod… Mikey! – köszöntöm gúnyosan és felkuncogok. – Szóval Macisajt, hajrá! Érezd magad jól – intek a kopó felé, mintha csak egy csomag lenne, mire a férfi megragadja a felsőjénél és elvonszolja a kölyköt a privátba… Ördögi ábrázattal gondolkozom azon, vajon megerőszakolja-e vagy halálra veri?... No, majd hozzá is benézünk, nem akarom, hogy a végén ez a barom kinyírja. Én akarom megölni! Ő az én prédám… A lányra nézek és vigyorom még szélesebb lesz. Elhúzom tőle a másik üveget is. Ha többet iszik a végén ő is kifekszik… és még vele sem végeztem.

- Szóval Aya… Hogy rendelsz Carcano-tól? Hmm? – hajolok közelebb és a háta mögött átnyúlva, mindent lesöprök az asztalról. A csapos felkiált, néhányan elégedetlenül dünnyögnek, a többiek… nos… ők kíváncsian nézik, vajon mi lesz ebből. Felállok és egy gyors mozdulattal a hátára döntöm a lányt. A feje mellett megtámaszkodom és komoran nézek a szemébe. – Felhívod mobilon?... – kérdezem és végignézek a testén. Jimmy, Jimmy… ez most komoly? Valami mély, elemi gyűlölet és kegyetlenség jár végig, ahogy a minket pásztázó férfiakra gondolok. Az egész olyan, mint egy falka. A legerősebb megkapja a nőstényt… a többiek pedig távolról figyelhetik. És ugyebár, az alfahím én vagyok... Heh… Mindig én vagyok… Lehajolok hozzá és egy könnyű rántással tépem le a fölsőjét. Nem nagy ügy, Bodwin, már a nagy részét megtette helyettem. A melltartó lazán esik a bőrére és takarja el az érdekesebb részeket. – Vagy mástól kérsz találkát?... – vallatom tovább és felé közelítek. Újra elkezdem csókolni, a kezemmel végigsimítok a lábán és jó szorosan rámarkolok a húsra. Lassan, nyugodtan és ahol már jártam, ott az anyag felhasad a karmaim nyomán.

Csókolom a vállát, a nyakát, a kulcscsontját, majd a két melle között, de a melltartónál megállok. Elmélázva nézem egy darabig, aztán a szemöldököm alól pillantok a nőstény arcára... Mélyről jövően kuncogok fel és féloldalasan elvigyorodom, ahogy a számba kapom az anyagot és egy gyors fejmozdulattal hajítom mennyire. – Ó, és meddig tart, amíg beszerzi a fecskendőt? – érdeklődöm töretlenül figyelmen kívül hagyva mindent. Ha ellenkezik, tegye azt. Ha nyög, csak rajta… Nem érdekel. Combja belső oldalán is végigsimítok.... Nem sietek el semmit, fölényesen nézem, ahogy átveszem az uralmat a testén. Mindenki szeme láttára… Idegesen felmorgok, mikor az ujjait érzem magamon. Egy gyors mozdulattal megragadom mindkét csuklóját és a hasára rakva – lefogom, hogy még véletlenül se csináljon semmit. Most én jövök…

- És Mikey haverunk tud róla? – kezem a lábai közé csúszik és élvezettel nézem, ahogy megváltozik az arca. Elengedem és ismét, kissé görnyedt háttal, megtámaszkodom felette, miközben lent sem hagyom abba... Ó, nem-nem, már csak az kéne. Vizsgálódva figyelem minden rezdülését és néha gúnyosan felhorkantok, párszor pedig csak kuncogok. Nevetek felette, mint egy démon… A karmaim megnőnek, ahogy múlnak a másodpercek és az asztallapba mélyesztem őket, miközben vadállatiasan vicsorgok. A füléhez hajolok és beleharapok a fülcimpájába… Levezetem a nyelvemet a fülétől, egészen a nyaka hajlatáig és mikor a teste ívbe feszül erősebben harapok bele a vállába. A vér kiserken és a teste elrenyed.

- Köszönöm cicus – suttogom a fülébe és ördögi vigyorral az arcomon hajlok el... Megfordulok, több időt nem is pazarolok a lányra... ki tudja, talán még a többiek is megkaphatják, de előtte... Lássuk, mi történt azóta azzal az ostoba Bodwin-nal... A hangok, egyáltalán nem biztatóak. Nyögések... na de milyen nyögések?

by **Aya Caine** Hétf. Márc. 05, 2012 9:37 pm

A nagydarab fickó, akinek el kellett volna mennie, egy tapodtat sem mozdult, ami láthatóan nem tetszett Kardfognak. Alig tudtam követni, mit beszéltek azok ketten, de egyszer csak magához térítették Mikey-t (fogjuk rá), és az én hőn szeretett barátomat már hurcolták is el. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de úgy voltam vele, hogy Kardfog tudja a dolgát, biztos valami kényelmesebb helyre vitette szegény elpilledt férfit.
Kettesben maradtam Kardfoggal. Szívesen megkérdeztem volna, hogy ő a csokis fánkot szereti jobban, vagy az eper dzsemeset, de megelőzött a kérdezősködéssel. Úgy tűnt nagyon kell neki az a szer. Bár nem is... inkább csak tudni szeretné, hogyan juthat hozzá, hiszen ott volt egy adag az asztalon, és még csak halvány jelét sem mutatta, hogy igényt tartana rá. Furcsálltam, de hát elvégre valamiért én is beszereztem, ha nem is olyan régen, most mégis úgy tűnt, valamikor a ködös múltban.
Már épp válaszoltam volna, amikor hangos csörömpöléssel minden a padlóra hullott, üveg, pohár (ezek el is törtek), injekciós tű (ez szerencsére nem), a dzsekim (ez, ha akart volna sem tudott volna, bár a benne lévő fegyver gyűjtemény miatt ismét jó kis hanggal ért földet), aztán egy hirtelen mozdulattal az asztalra dobott, vagyis pontosabban gerincre vágott.
Most már nagyon kételkedtem benne, hogy én örülök ennek. Bár logikusnak tűnt eddig, hogy mégiscsak Kardfogat szeretem, és nem Mikey-t, eddigre már erősen kételkedtem ennek az igazságtartalmában. A tekintete, a hangja, a mozdulatai valahogy megváltoztak, mintha nem is őszinte kedvesség, jóindulat vezérelte volna. Inkább fenyegetőnek éreztem.
-A Sovány Moslék tulajdonosával beszéltem - hebegtem, mert hirtelen fogalmam sem volt, ilyen állapotban, mit tudnék tenni, úgyhogy egyenlőre azt találtam a legésszerűbbnek, ha nem ellenkezek. - Ő szervezte meg a találkát, miután elárultam neki, milyen számkombinációval hatástalaníthatja a bombát, amit a háza alá rejtettem. Victor!!!...
Se felső, se melltartó! Felül teljesen csupasz maradtam, ahogy ott feküdtem alatta. Hiába próbáltam ellökni őt magamtól, nem sikerült.
-Hagyd abba... kérlek... ne... hagyd abba! Én... Kedden beszéltem a vendéglő tulajával, csütörtökön találkoztam Carcanoval, addigra már megvolt a szer - hadartam.
Reméltem, hogy most már tud mindent, és elenged. De csak folytatta. Ráadásul egyre tolakodóbb, egyre zavarbaejtőbb módon használta ki erőfölényét. Mivel már a nadrágom is cafatokban lógott, épphogy nem pucéran kaptam az arca felé, hogy ha kell tíz körömmel karmoljam le magamról, de egy szélvész gyors mozdulattal elkapta a csuklóimat, a hasamra szorította, és folytatta a ténykedését olyan helyen, ahova minimum engedéllyel, de sokszor még úgy sem engedem, hogy bárki hozzámérjen.
Egész testemben megfeszültem a félelemtől, az undortól és az igyekezettől, hogy legyőzzem az alkohol gyengítő hatásait. A vészhelyzet, mintha segített volna tenni pár lépést a józanság felé, de sajnos ez vajmi keveset ért, hiszen a kívánt állapot borzalmasan messze volt.
Fél életemet arra szántam, hogy ne legyek az a gyenge, elesett, kiszolgáltatott, törékeny lányka, akivé most az alkohol és Victor Creed tett. Szégyenemben, amiért ilyen helyzetbe kerültem, már a könnyem is kicsordult, és nem átallottam könyörögni neki, hogy engedjen el. Ilyesmire korábban sosem vetemedtem volna, de most erősen módosult tudatállapotban nem csupán sírtam, de kérleltem, mint egy akármilyen bajba jutott nőszemély. Nem tudtam olyan lenni, mint a nagy Aya Caine, aki rettenthetetlen és nem ijed meg senkitől. Hiányzott az az énem, hiszen ő ki tudott volna húzni a bajból.
Hogy ne lássam a gyűlölt arcot, oldalra fordítottam a fejem, de csak szájukat nyalogató, néhol ágyékukat markolászó férfi tömeget láttam. Volt, ugyan, aki rosszallóan nézte a történéseket, de senki nem lépett közbe, egy hanggal, egy apró mozdulattal sem jelezte, hogy szándékában állna leállítani nyilvános megalázásomat.
-Mikey nem tud semmiről - zokogtam, miközben combjaimat összeszorítva próbáltam kitúrni onnan matató ujjait, és kétségbeesetten küzdöttem a természetes biológiai reakcióval, mert nem, nem fogom megadni neki azt a beteges örömet. - Nem kérdezte... semmit sem kérdezett... csak meg akarta szerezni...
Ekkor éles fájdalom nyilallt a vállamba,és éreztem, ahogy a vér végigfolyt a bőrömön. Kardfog forró lehelete megint a fülemet csiklandozta, miután fogait kihúzta a sebemből. Elkeseredetten, elborzadva hunytam le a szemem, a testem rázkódott a hangtalan zokogástól. Nem is jó barát! Hogy hihettem... hiszen én... Hiszen én neki szántam a mérget!
A felismerés, az önvád, a lángoló, mindent elemésztő düh, ami azonnal fellobbant bennem, amint vissza tudtam emlékezni erre újult erővel pezsdítette fel a vérem (ami még megmaradt). Eddigre Kardfog már messzebb volt, de akadt még más probléma is.
A maradék kiéhezett bagázs, most hogy a nagy főnök kiélte magát, úgy vélték, igényt tarthatnak saját égető szükségleteik kielégítésére. Határozott mozdulattal fordultam le az asztalról. Irritáló mértékben szédültem a szesztől, de legalább az őrületet leküzdtem. Gyorsan magamra kaptam a dzsekimet, eltettem a fecskendőt, majd felegyenesedtem. A Mikey élesztéséhez használt vízből még maradt egy kicsi, azt megittam. Ettől máris könnyebben ment a fókuszálás. Imbolyogva léptem előre a közeledő férfiak felé, immár pisztollyal a kezemben. A látványtól egy pillanatra megtorpantak, de aztán hangos röhögésben törtek ki, és tovább nyomultak előre. Nyilván úgy vélték, ilyen állapotban, úgysem tudok normálisan lőni. Sajnos ez az én fejemben is megfordult, de aztán megembereltem magam. Amilyen sokan voltak, nem is okozott gondot a pontosság. És valóban. Tíz lövésből mindegyik eltalált valakit... valahol. Telibekaptam két sípcsontot, három vállat, négy arcot súroltam, egynek pedig letéptem a fülét.
-Ne várjátok meg, amíg annyira begurulok, hogy ki is nyírom ezt a koszos bagázst - süvöltöttem. Fájdalmas nyögéseik közepette is úgy tűnt, bekapták a horgot. Tényleg elhitték, hogy pontosan oda lőttem, ahova céloztam. - Tűnés!
A többség azonnal engedelmeskedett, néhányukra azonban rá kellett még lőnöm, hogy végre ők is hanyatt-homlok meneküljenek. Odatámolyogtam a szomszédos asztalhoz, és a tálkában lévő összes sós percet a számba öntöttem. Egyre jobban voltam, bár az elfogadható szint még mindig távolinak tűnt.
A közelben van valahol Mikey... Mikey, aki a barátom, vagy az ellenségem, már nem lehetek biztos semmiben, de Kardfog ártani akar neki, vagyis bármi is történt eddig, az nem számít, hiszen most egy oldalon állunk. Bizonytalan léptekkel indultam meg feléjük, hogy segítsek, amennyit csak ki tudtam préselni magamból.

by **Michael Bodwin** Hétf. Márc. 05, 2012 10:04 pm

Mi a jó….! – rázom meg a fejem és felhős tekintetem felemelem, de sokat nem látok, ráadásul ez a kóceráj még be is ázik, hiszen csupa víz vagyok.
Már éppen kérnék valami esernyőfélét, hogy legalább azt a drága vörös angyalt megóvjam, akit most kicsit homályosan látok, de hirtelen egy erős kéz ragadja meg az ingem maradékát a pólómmal együtt és rángat el, ami némi szék és asztal borogatással jár, mert próbálok kapaszkodni amibe csak lehet.
- Hé, hé, hé! Pajtás, állj már meg! Kardfog, édes egy komám, miért zavarod el régi haverodat! – botladozik néha, de legtöbbször csak csúszom a földön. – Mondtam már Macisajt, hogy ne rángass, na! Valami bajod van velem, vagy mi az ördög?
De mire igazán tisztázhattuk volna a tisztázandót, ami sehogy sem akart az eszembe jutni, de biztos voltam benne, hogy nem én kötöttem bele ebbe az elefántba. De, hát én sem most jöttem le a felvédőről, vagy miről, nem fog ez a behemót csak úgy rángatni, hiszen ő nem a haverom! Az ott maradt a szívszerelmemmel, aki epedve vár vissza.
- Tudod mit nyuszifül, játsszuk le! – igyekeztem a lábamra állni, de egy újabb rántás és már repültem is be egy üres szobába, ahol elsodortam két széket, meg egy kanapét és nagy döndüléssel csapódtam a falnak. - Ez nem ér! Várj, csak, amíg felállok és kapsz te tőlem olyat, hogy a fogaidat úgy kell majd összesepregetni.
A férfi csak vigyorogva áll egy darabig az ajtóba, majd megjelenik mellette két másik és egyszerre indulnak meg befelé.
- Na, jó gyertek csak! – emelem ökölvívó állásba a kezem és imbolyogva várom őket. – gyertek csak! Na, ki lesz az első?
Persze jó lenne, ha nem mozogna folyton a szoba, akkor könnyebb lenne eltalálni valamelyiket, de így a hatalmas ütés, csak mellé trafál és én a lendülettől teszek egy 360 fokos fordulatot és kis híján beleesek az ölükbe.
Ketten megragadnak kétfelől, majd Macisajt megáll előttem és belemarkolva a hajamba emeli meg egy kicsit a fejem.
- Na, most játsszunk egy kicsit zsarukám! – és már lendül is az ökle, amitől a fejem hátrahanyatlik, aztán jön egy gyomros, amitől előregörnyednék, de nem hagynak, aztán megint jön egy ütés jobbról, majd balról, és már követni sem tudom, csak lógok a fiúk kezébe, mint egy rongycsomó. - Azt hiszem hányni fogok. – nyöszörgöm, de szerintem meg sem hallják.
Kicsit elvesztem a fonalat, aztán az ajtónyitásra eszmélek fel, de nem látom ki lehet az, mert a szemembe folyik valami meleg, de a kezem még mindig fogják, így kitörölni sem tudom.

by **Victor Creed** Kedd Márc. 06, 2012 4:53 pm

- Hé-hé-hé! – mondom lassan és próbálok komolynak látszani, de mikor látom, ahogy Bodwin nyöszörögve igyekszik két lábon maradni, az felér egy kisebb gyilkolás örömével. Mindhárman felém kapják a fejüket Bodwin, pedig leesik a földre a gyomrát markolászva. Egy ideig farkasszemet néznek velem, de már az első pillanattól fogva tisztában vannak, hogy vége a bulinak… Kettő biztosan. Feléjük lépdelek és Macisajt két segítője, gyűlölködő pillantásokkal, de azért eltávolodik a kölyöktől.

- Ő az enyém! – bődül el a férfi, mire egy vérszomjas vigyor kúszik fel az arcomra.

- Ó, igen? – kérdezem. Kintről hallom a tompa puffanást, majd Aya ígéreteit. Cöh, kislány, hát még mindig nem adtad fel? Miközben kíváncsian hallgatom az egymás után érkező lövéseket és a fájdalmas kiáltásokat, megragadom a férfit és magamhoz rántom… de ez a tag még nálam is magasabb. Muszáj felnéznem rá. Ami persze még inkább idegesít, így a karmaim átlyukasztják a kabátjának anyagát. – Akkor elmondom még egyszer: légy szófogadó kutya és tűnj el a szemem elől, mielőtt kibelezlek – morgom halkan és a szememben töretlenül ott lapul a fenyegetés.

- Azt hiszed, hogy ijesztő vagy te kis k*csög?! – Ellök magától és már lendül is a keze, hogy ököllel verje be a fejemet. Ösztönszerűen leguggolok előle, átvágom a lábait, majd a fájdalomtól előrehajoló férfi gyomrához kapok és valamire rámarkolva, kihúzom a helyéről. A bele megcsillan a félhomályban, de már ideje sincs felkiáltani, mert a markomba zárom a fejét és egy gyors rántással kitöröm.

- Én mondtam... - köpöm felé szárazon. Két másodpercig sem foglalkozom vele, átlépek felette és Bodwin-hoz megyek.

- Mikey! – kiáltom örömmel és felsegítem a földről. – Már azt hittem megölnek – leporolom a vállát és megigazítom rajta a felsőjét. – Még szerencse, hogy itt vagyok, nem igaz? – kérdezem és eltávolodva megvizsgálom a munkámat. – Hmm… Ugye jól vagy? – ha a válasz igen, csak még jobban mosolygok és megfordítva rántom magam elé, mint egy pajzsot. Az ajtó felé fordítom és lassú léptekkel elindulok kifelé. Hallom, ahogy közeledik… mindjárt itt van… – Remek… - súgom a fülébe, elfeledve minden színjátékot. – Akkor még nincs minden veszve kölyök. Jeremy biztos nagyon szomorú lenne, ha nem az én ölnélek meg – szegem hátrább a fejét. Az ajtó kicsapódik és a várt léptekhez kép is társul. Aya botladozik be, a fegyver vészesen imbolyog a kezében és a tekintete is csak halvány gyűlölettől izzik. Nocsak, nocsak, csak nem sokat ittunk? Felkacagok és végignézek a lányon. – Tudod… gyönyörű az a könnyes kis pofikád. – Az előbbi könyörgése a fülemben cseng… hosszan vibrál, a zokogása, pedig kellemes bókok sorozata…

- Szóval Bodwin – fordulok vissza a részeg férfihoz, aki úgy látszik nagyon is rájött már a dolgokra. Hihetetlen ez a világosság a fejükben!... Valamiért mégsem félek tőlük… Hmm… Félelem… Mikor is volt utoljára?... – Hogy van azóta a gyomrod? – szórakozom tovább. – Nem feküdte meg az a sok fém? – felhúzom a szakadt felsőjét és láthatóvá válik az apró heg. Féloldalasan elmosolyodom. – Nézzenek oda… begyógyult… Mit szólnál ahhoz, ha ismét eljátszadoznánk? Aya-nak mára elég volt, szegény kislány nem bírja az iramot… Ideje veled foglalkozni. - szorításom erősebb lesz és elindulok a kijárat felé, pofátlanul belevigyorogva a lány arcába. - Tudod Aya... légy jó kislány és állj arrébb. - Ebben az állapotban csoda ha nem lövi agyon a kölyköt.

by **Aya Caine** Szer. Márc. 07, 2012 9:48 am

Elég nehézkesen haladtam előre, mivel a falak vadul pörögtek körülöttem, a padló pedig vészesen ingott. Annyi alkohol került belém, hogy csoda, hogy nem kaptam alkohol mérgezést. És akkor még legyek aktív is! A fenébe! Csak érjen már véget ez a nap! A felvillanó emlékképek azonban időről időre energia löketekkel láttak el. Biztos voltam benne, hogy nem történtek ezek olyan régen, hogy józanul ne emlékeznék rájuk teljesen pontosan, de most be kellett érnem ezzel. És ez is elégnek bizonyult.
Abból az irányból, amerre igyekeztem két férfi sietett ki, nagyon nem ráérős tempóban. Mikor észrevettek, megtorpantak, de elég volt intenem a pisztolyommal, mire megadóan elkotródtak. Micsoda béna kis férgek!
Aggódtam Mikey-ért. Vajon mit tettek vele? És Kardfog megjelenése vajon mennyivel rontott a helyzetén? Na jó, ez elég hülye kérdés volt, nyilván a lehető legnagyobb mértékben! Annál fontosabb volt, hogy minél biztosabban tartsam a fegyvert, minél határozottabb legyen a fellépésem, és akkor se hányjak, amikor már ennyire sem tudom visszatartani. Ezen kívül ajánlatosnak találtam, ha nem verem nagydobra a közeledésemet. Ezért aztán lábujjhegyen közelítettem a szoba felé. Már ott voltam az ajtó előtt... lassan... óvatosan... hang nélkül...
Ekkor megbotlottam, és az állvány, amibe kapaszkodtam eldőlt, a rajta sorakozó boros üvegek pedig hangos csörömpöléssel törtek szét a kövön. Támaszomat vesztve penderültem egy kis asztalnak, amiről támolygó kezeim ügyetlenül sodortak le egy jókora fémtálcát tele evőeszközökkel. Mivel ez sem bizonyult valami stabilnak, már zuhantam is tovább egyenesen a falnak, háttal egy kis, piros kapcsolónak, mire szaggatott, és fülsértően hangos tülkölés hangzott fel, amit a falra szerelt tűzoltó készülékekből spriccelő víz követett, ami mindent elárasztott.
~Hoppá!~
Ijedten kezdtem nyomogatni a kapcsolókat, anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok, mire a riasztó, és a vízáradat végre elállt. Valahogy nagyon kételkedtem benne, hogy sikerült észrevétlennek maradnom, de azért nem volt sok kedvem ezt be is ismerni, úgyhogy gőgösen szegtem fel a fejemet, mintha pontosan így terveztem volna a belépőmet, hatalmasat rúgtam az ajtóba, hogy minél félelmetesebben jelenjek meg. Sajnos az alkohol több erőt szívott el tőlem, mint azt be tudtam volna lőni, úgyhogy a mozdulat csupán annyira volt jó, hogy hátraestem.
-A fenébe! - morogtam megsemmisülten, és szégyenszemre a kilincset lenyomva kellett betámolyognom.
Odabent először is Mike-ot láttam meg. Úgy tűnt alaposan megdolgozták, amiért már bántam, hogy elengedtem őket. De rögtön utána egy beleitől megfosztott hullát is megpillantottam a földön, úgyhogy mondhatni, a bosszú nem maradt el teljesen, csak azt sajnáltam, hogy nem az én kezem által.
-Jaj, Macisajt! - csóváltam a fejem. - Nagyobb volt a szemünk, mint a szánk, igaz?
Kardfogra emeltem dühödt pillantásomat, és a fegyveremet is (egyik sem ment valami könnyen, de azért igyekeztem). Gúnyolódására csak türelmetlenül töröltem le a könnyeimet.
-Hogy is felejtethetettem el... ki is vagy te valójában? Egy beteg... perverz... undorító... erőszakos... vadállat! Mike, édesem - néztem a szólítottra sokkal gyengédebb tekintettel. - Ne haragudj, amiért... most már tudom, hogy te vagy az én... szerelmem nekem. Victor meg ellenesség... de majd én megvédelek, kincsem, egyetlen drága boldogságom!
Ismét Kardfoghoz fordultam.
-Kissé illetlen voltál, nem gondolod? Molesztózni... moleszterálásozni... moleszte... szégyelld magad! De megfizetsz ezért, te mocsok! Bár - vigyorodtam el gúnyosan -, nem is kellett volna attól félelemznem, hogy messzebbre mennél... emlékszel még? Múltkor gondoskodtam róla, hogy az már ne menjen olyan könnyen...
Kárörvendően kacagtam fel, ügyelve rá, hogy minél gonoszabbnak tűnjek.
-Mondjuk nem volt valami könnyű megtalálni azt a kis hangyabokányi kis semmit. Egy hajszálat is könnyebben hasítottam volna ketté! De azért... azért csak összehoztam... Victoria!
Ahogy felém mozdult, és vonszolta magával Mike-ot is, magasabbra emeltem a pisztolyomat.
-Nem leszek jó kislány... még ha ezért nem is ihatok több tequilát! Mike marad... és te is, te szörnyetegegegeg!
Úgy véltem, ha már úgyis csak botladozni és elesni vagyok képes, akár kezdhetnék is valamit új tehetségemmel. Ezért aztán előrelendültem, és egyenesen Mike-nak estem. A csuklómat a vállára támasztva céloztam meg a középső Kardfogat, aki olyan közel volt, hogy a pisztolycső épphogy nem súrolta a bőrét.
Hangos dördüléssel sült el a fegyver. A golyó egyenesen a homloka közepét ütötte át. Utána maradtam ahol voltam, és hatalmas csókot nyomtam Mike ajkaira.
-Ó, Mikey... te bajom a társamban! Győzzük le együtt a sárkányt... mint a hős lovag királyfi és mint... Mikey!
Kardfog után néztem, hogy ha megtorolná a támadásomat, ne érjen váratlanul, de nem mozdultam Mike mellől, úgy éreztem, őt csak a holttestemen át bánthatják még egyszer, hiszen mióta csak vissza tudok emlékezni, jóban voltunk, és szerettük egymást.

by **Michael Bodwin** Szer. Márc. 07, 2012 10:26 am

Aztán hirtelen elengednek, így már akadálytalanul rogyok a földre, és most már végre dajkálhatom kicsit az ütésektől szétszakadni készülő hasfalamat és kitörölhetem a vért a szememből. Már látom, hogy az én drága Kardfog barátom sietett a segítségemre, ezért szabadulhattam ilyen könnyen, habár Macisajt még erősködik egy sort.
Míg ez az áldott jó haver a hegyomlással foglalkozik én szolidan kihányom a napi étel és ital termésemet az egyik sarokban, és mire újból magamhoz térek, most már kissé megkönnyebbülve, már Kardfog mosolygós képét látom magam előtt, aki aggodalmas arccal segít fel a földről és tisztogatja a ruhámat.
- Hát..nagyon örülök, hogy itt vagy nekem kedves Vic, mert különbetesen nagyon- nagy kakiba lettem volna. – vigyorgok rá kicsit leamortizál ábrázattal, és tántorgok egy kicsit, megpróbálva megállni a lábamon. – De, hála neked, jól vagyolok.
Hálásan fogadom, mikor magához húz, de aztán az előttem lévő véres hullára esik a pillantásom és a közben a fülembe sugdosott szavai is mintha igyekeztek volna kisöpörni a homályt az agyamból és hirtelen megfeszültek az izmaim, ahogy belém nyílalt a felismerés Kardfoggal kapcsolatban.
Azonban a rengeteg alkoholt, ami a szervezetemben keringett, nem lehetett csak úgy egyszerűen semmissé tenni, így azon kívül, hogy villanások erejéig visszatértek az emlékeim, a részegség egyéb tünetei sajnos megmaradtak, ezért nem igazán voltam képes meggátolni Victort, hogy szorosan tartva maga előtt ne tuszkoljon az ajtó felé. Mikor kintről vad csörömpölés hallatszik és az ajtó megdöndül, Kardfog a hajamba markolva húzza hátrébb a fejemet, még szorosabbá téve szorítását. Aztán az ajtó kinyílik és megjelenik szívem szerelme, Aya, kicsit alulöltözötten és az arcán szétkenődött sminkkel, de kellően felfegyverkezve, mire egy boldog sóhaj hagyja el az ajkaimat.
- Óóó, bébi, a legjobbkor! Azt hiszem félreismertük Kardfogat! - közlöm a lánnyal, ha még nem tudná, hogy át lettünk verve, de aztán a szemébe nézve, már tudom, hogy valószínűleg ő már erre előbb is rájött. - Áu! Ne húzd már annyira a hajam, mert kitöröd a nyakamat, te áruló! – sziszegem fogva tartóm felé.
Aztán persze a nagy boldogság és alkoholmámor közben az is felmerült bennem, hogy, ha Victorban ennyire csalódtam, mi lehet Aya-val? Lehet, hogy ő sem az akinek gondolom? De, hát az nem lehet! Hiszen csak rá kell nézni, arra a harcias amazonra, akinek tűz villog a szemében.
Mikor Kardfog felhúzza a pólómat, hogy megnézze a heget, önkéntelenül megrándulok, ahogy belém hasít az emlék és igyekeznék szabadulni, de a testem cserben hagy.
- Nem játszunk többet! – nyökögöm ki végül nagy nehezen, de ekkor már Aya a nyakamban is landol, majd a fülem mellett elsül a pisztoly és egy darabig csak a csengést hallom.
A fogás ugyan nem enged a szorításból, de a csók, amit a lánytól kapok mindent feledtet egy pillanatra velem.
- Ó! Ez csodálatos volt szívem szerelmetes galambja! – lihegem.

by **Victor Creed** Pént. Márc. 09, 2012 12:46 am

A kölyök szavaira nem is figyelek, gyenge vergődése, vicc. Aya… hmm… Aya, Aya, Aya… Az elején még tetszene is a mondandója, de túl messzire megy. Felső ajkam megremeg és az emlék miatt a kezemmel is erősebben feszítem hátra Bodwin fejét. Aya! A sötét düh egyre csak nő és nő bennem, ahogy hallgatom a szukát. A név hallatán már ingerülten felmorgok és karmaimat egy gyors mozdulattal mélyesztem a kölyök húsába, ott ahol érem. Vér! Vért és fájdalmat akarok! De mielőtt még reagálhatnék, a lány előrelendül. Azt hiszem, hogy elesik – helyette a kölyköt veszi célba. Dzsekije belső zsebében megcsillan valami, ahogy Bodwin-ra hajol és egy pillanatra farkasszemet nézek a pisztoly csövével. Egy igen rövid pillanatra. Nem mondom, hogy meglep, mikor óvatosan becélozza mellettem a levegőt és a fegyver elsül. Sőt, már-már számítok rá. Még kedvem is lenne a golyó után nézni, hogy hova fúródott, ha nem tombolna bennem a düh. Ó, pedig most tombol! A bennem élő vadállat őrülten felkacag és a haját tépi. Csomókban, úgy, hogy a fejbőr is leszakad. Szemei kidüllednek, nyála kifolyik a nevetéstől és teste megállás nélkül rázkódik. Boldog, hogy tombolhat. Boldog vagyok!!!

A pisztolyt kicsavarom a kezéből, miközben Bodwin tartójára markolok. A kölyök fejét előre lendítem, hogy a lányéhoz üssem és mikor a nőstény elveszti az egyensúlyát, már el is lököm Mikey-t, hogy lerángassam Aya-ról a felsőt. Szinte kirántom a kezei alól a talajt. De most nem, még nem örülök. Még nem foglalkozom egyik mutánssal sem, ahhoz túlságosan koncentrálok a célomra. Megfogom a kabátot és jó pár lépéssel arrébb megyek. Elfordulok tőlük és a másik kezemben még mindig a fegyvert szorongatva, átnézem a zsebeket. Nagy feladat, mert mindenem remeg és karmaim az összes útjukba kerülő dolgot felhasítják – de végül meglesz az eredménye. Mozdulataim megfagynak, aztán a vállamat is lejjebb engedem, ahogy megnyugszom. Végre! Elégedetten felhümmögök, kezemet mellmagasságba emelem és a fény felé tartom a tűt. Megnézem a folyadékot, aztán, fejemet nem fordítva, a szemem sarkából pillantok a meztelen Aya felé. Profilból elmosolyodom. Gúnyosan, kihívóan – ragadozó fogakkal. Belenézek a szemébe, egyenesen abba az ijedt kis lelkébe. Nem sietem el a dolgot, hisz élvezet ezt látni rajta! De akármennyire is tetszik a látvány, csak visszavezetem a tekintetemet a tűre. Belül valami azt kiáltja – menekülj! De csak az ösztön… a mélyen belém ivódott ösztön, amit most elhal, ahogy a kezeim között tartom a veszély forrását. Hallom Mikey szuszogását és azt, ahogy próbálnak küzdeni az alkohollal. Mindkettőt megviselte a mai este… de az éjjel még csak most kezdődik. Eddig angyal voltam. Túlságosan is kedves. De ennek most vége. Mostantól nem vagyok jószívű. Nagyon… nagyon nem… Elég volt! Nem fogom vissza magamat! Eddig még úgy, ahogy szórakoztatott ez a két idegesítő kis féreg, de most már… Heh, Bodwin, jól mondja – nem játszunk többet! Engem kerestek? Hát most megkapják.

Íme, az állat…

A fecskendő kicsúszik az ujjaim közül és nagyot koppan a földön, hogy aztán tovább guruljon. Ha hagynám. Ám a talpammal megállítom és lassan taposom össze. Ó, és még rám mondják, hogy kegyetlen! Ennél óvatosabb már nem is lehetnék! Élvezettel hallgatom az üveg repedését és azt, ahogy a veszélyes szer szétfolyik a cipőm talpa alatt. A levegőt gondtalanul szívom be és mosolyogva fordulok prédáim felé. Egy ideig elidőzöm Mikey-n, aztán Aya-n… A lányra nézve mosolyom lelohad, és szemem összeszűkül. Kezem ökölbe szorul… Akkor kezdődjön…

- Nem is annyira fáradt… - hümmögök elgondolkozva, oldalra billentett fejjel és felemelem a fegyvert. Két lövés, egyenesen Bodwin gyomrába. A kiáltása és a hang, ahogy a golyó átlyukasztva testét… még inkább hajt. De csak a szám sarka rándul meg. Karmaimat még mindig nem tudom visszahúzni, ami annyit jelent - dühös vagyok. – Látod, látod… - fordulok Aya felé. - Bodwin-nak elég volt a játékból… Ő jó fiú, azt csinálja, amit kérek. De, ne aggódj – veszem le a kabátomat és lassan elindulok felé – Mike marad… és én sem megyek sehová – kuncogok fel és villantom ki fogaimat egy pillanatra. A fegyvert messzire hajítom, miközben a szememben egy újfajta tűz lobog. Ez egy csepp… ssz… hogy is mondjam – őrület? – Mindjárt meglátjuk, vajon meddig bírod az iramot. – hajtom fel a könyökömig a felsőmet, miközben egy pillanatra sem eresztem el a tekintetét. – Nagyon felvágták a nyelved... Túlságosan is. Victoria? Hangyabokányi kis semmi? – kacagok sötéten. - Bár, egy hozzád hasonló selejttel nem szoktam foglalkozni, főleg, ha már az öcsém is meghágta… de ki tudja… talán egy alkalomra jó leszel – húzom el a számat és tényleg kételkedek. Ebben a kislányban semmi sincs. Még tartás se, nemhogy anyag! Arcom komor, már-már halálosan fenyegető. Szám egy vonallá préselődik és az orrlyukaim kitágulnak a visszafojtott dühtől. Ujjaimmal benyúlok a felsőm nyakához és egy rántással leszakítok pár gombot. – Neked, meg kuss legyen! – lépek bele idegesen a kölyök arcába, mikor az tovább nyöszörög. Hallom, ahogy a porc eltörik és Bodwin végre nyugton marad. Egy pillanatra ránk telepszik a csend. A vihar előtti, terhes hallgatás. Egészen addig, amíg le nem pillantok a távolodó lányra. Üres tekintettel nézem meg és szám ismét megrándul. Felé lendülök, Aya karjára markolok és felrántva a földről, közel húzom magamhoz.

– Messzebb megyek Aya… messzebbre, mint hinnéd… cöh... de csak a te kedvedért – morgom az arcába és letépem róla megmaradt ruhadarabokat. Szorításom fájdalmas, az előbbi elenyésző kedvesség és gyengédség is eltűnik belőlem. Érzelemmentesen csinálom, nem törődve az ellenkezésével, mintha, a hústól fejteném le a bőrt. - Ígérem, a végére olyan jó kislány leszel, hogy azt magad sem fogod elhinni… - lököm a szoba közepére, de nem maradok el mögötte. Ráhajolok a hason fekvő nőstényre és a földhöz passzírozva nyalom le a vállából folyó vért. Elemi erő. Ösztön. Düh. Vadászat… Morgás. Vér. Fájdalom. Hús… Forró vágy… Forró vágy a megleckéztetésre… Forró vágy a bosszúra… Az ölésre…

by **Aya Caine** Pént. Márc. 09, 2012 9:12 am

Nem sikerült eltalálnom Kardfogat. Talán mégsem a középső volt az igazi. Vagy csak túl gyors volt. Bárhogy is, a következő pillanatban nem mást használt a kiiktatásomra, mint az én legdrágább szerelmem fejét, amit az én fejemnek lökve majdnem elérte, hogy elveszítsem az eszméletemet. A két koponya nagy koppanással találkozott, biztosra vehettem, hogy nemsokára púp nő majd oda, de jelenleg inkább azzal kellett törődnöm, hogy ha el is vesztettem az egyensúlyomat, legalább két lábon maradjak.
Nem volt könnyű feladat, de azért valahogy sikerült. És megkönnyebbülést jelentett a pisztoly a kezemben, amivel még mindig... a pisztoly a kezemben... a pisztoly... Ami már nála volt. Közelebb lépett, úgyhogy már kaphattam is a fegyverem felé, ami az enyém, ő csak ne tartson rá igényt, de ismét ő került ki győztesen, és trófeának még a dzsekimet is megtartotta magának. Mikor ez utóbbit is észrevettem mindkét karomat a mellem elé kaptam, hogy legalább valamelyest takarjam magam, de a durva mozdulatok már tényleg túlságosan próbára tették imbolygó lábaimat, úgyhogy térdre estem. Felkészültem a folytatásra. Egy vadállati ütésre, rúgásra, esetleg, hogy beveti ellenem a karmait, de egyik sem történt. Távolabb lépett, majd a zsebeimben kezdett kutakodni. Először nem kapcsoltam, mit kereshet, hiszen volt már fegyver a kezében. Aztán megtalálta. Elszörnyedve néztem, ahogy megkaparintotta, hiszen így már lényegében semmi esélyem nem volt ellene. Egy indulatos mozdulat, és az a drága folyadék, amit olyan nehéz volt megszereznem, és amitől olyan sokat vártam, szétfolyt a padlón.
Új tervre volt szükségem. Nagyon gyorsan ki kellett találnom valamit, de hát alig bírtam gondolkodni, cselekedni meg aztán végképp. Pedig valamit mindenképpen kell... BUMM! BUMM!
Reménykedve néztem feléjük, de pont az ellenkezője történt annak, mint amire vágytam.
-Ne! - sikoltottam fel. Nem láttam pontosan, hol találta el, telibe kapta vagy csak súrolta, de muszáj volt a legrosszabbat feltételeznem, nem csupán taktikai szempontból, hanem azért is, mert életem értelme fog elvérezni rövid időn belül, ha komoly sérülést szenvedett. - Mikey! Édesem! Tarts ki, megmentelek! Kiviszlek innen!
Ezzel azonban még várnom kellett, mivel egyenlőre azt sem tudtam, hogy leszek képes elvánszorogni odáig. És akkor még itt volt Kardfog is. Ő pedig úgy tűnt nagyon is a szívére vette a gúnyolódásomat. Máskor erre kifejezetten büszke lettem volna, most már bántam, hogy nem vártam meg vele, amíg a belé fecskendezett méreg elkezd hatni. Így még inkább tombolt benne a nyers, brutális erőszak, amit ha ellenem fordít úgy, hogy nincs már nálam sem a józanságom, sem a fegyvereim, sem az értékes szer... Végünk!
Mikor Mike-ot megrúgta, mintha engem rúgott volna meg. Fájdalmasan rándult össze a testem, és csak még több könny folyt ki a szemeimből, mint eddig. Rémült hátrálásba kezdtem. Azt ugyan hallottam, miket vágott a fejemhez, de képtelen voltam válaszolni rájuk. Iszonyatosan féltem. Mikor pedig rájöttem, mire készült, miért lazította meg a ruházatát, majd eszemet vette a pánik, de alig pisloghattam kettőt máris a karjaimat szorította, aztán egy laza mozdulattal minden ruhámtól megfosztott. A fájdalom, ami a karjaimban cikázott rémes volt ugyan, de nem foglalkoztam vele, csak arra tudtam gondolni, mi lesz, ha nem tudok kiszabadulni. Lihegve zokogtam, kapálóztam (már amennyire tudtam) és próbáltam szabadulni, mindhiába.
-Nem! Nem! Nem! Nem! Neeeem!
Sikolyom betöltötte a szobát, aminek a közepére penderített most Kardfog egy jól irányzott mozdulattal. Ott feküdtem kiszolgáltatottan, csupaszon, legyengülten. Még négykézlábra sem tudtam feltolni magam, máris rám mászott, én pedig fulladozva a súlyától igyekeztem kipréselni magam alóla. Képtelenség volt. Foglyul ejtette a zsákmányát, és úgy tűnt nagyon is gyakorlott és profi abban, hogy ne engedje áldozatát megszökni.
Hihetetlennek éreztem, hogy ennek a férfinek immár másodszor sikerült elérnie, hogy kívánjam a halált. Bármit, csak azt ne, amire készül velem. És ha választhattam volna e között, meg a múltkori tette között, bármilyen fájdalmas is volt az, biztos nem e mellett döntöttem volna. Megfordult a fejemben, hogy talán most is magunkra boríthatnám az épületet, viszont itt volt Mike is, azt pedig nem viseltem volna el, ha neki baja esik, pláne, ha miattam. Nem tehettem semmit.
-Victor, ne... - zokogtam. Már nem érdekelt, mennyire kell megalázkodnom, csak szabaduljak ebből az iszonyú helyzetből. - Nagyon kérlek! Vissza... visszaszívom, amit mondtam, azt mondok, amit akarsz... vagy ölj meg, ha akarsz... csak ezt ne! Ezt ne!
Egész testemben reszkettem a félelemtől, a fájdalomtól, a hidegtől, és a megerőltetéstől, mivel még mindig vadul kapálóztam, hogy kiszabaduljak. Már egyre kevesebb esélyt láttam rá, hogy megmeneküljek, ami csak még tovább fokozta az elkeseredettségemet.
Tudtam, hogy nincs a közelben senki, hiába is kiabálnék, ettől függetlenül elhagyta néhány vészjelzés a számat, biztos, ami biztos. A sima padló semmiféle támpontot nem adott, amiben megkapaszkodhattam volna, viszont egyszer csak hűvös folyadékhoz ért a kisujjam. Mikor rájöttem, mi az, elkaptam a kezem, hiszen akkor rengeteg üvegszilánknak is kell lennie itt, ha pedig ez a szer a véráramomba kerül...
Reménykedve kaptam fel a fejem, már amennyire képes voltam rá. Igen, ott volt a dzsekim is a földre hányva, az alja már be is szívott némi mérget. Előrenyúltam, és inakat tépő nyújtózkodással elkaptam a kabát ujját, amiből előhúztam egy hosszú pengéjű kést. Csak azt értem el, de a célnak pont megfelelt. A pengéjét megmártottam a padlón csillogó folyadékban. Nem tudtam, mennyire lesz így hatásos, hiszen a méreg mennyisége, ami így a testébe kerülhet, nagyon elenyésző volt, de talán egy nagyon pici ideig lefoglalja.
-Tudod - nyögtem, miközben megszorítottam a markolatot -, inkább hágtam meg én az öcsédet, mint ő engem!
Aztán már lendítettem is hátra a kezemet a benne lévő mérgezett késsel. Talán a lába volt a legesélyesebb, amit eltalálhattam, nem tudtam volna megmondani, de ez volt az egyetlen esélyem arra, hogy megmeneküljek, és valahogy Mike-ot is kiszabadítsam. Ha az a pár csepp méreg nem elég... De nem, erre gondolni sem szabad! Biztos elég lesz!

by **Michael Bodwin** Pént. Márc. 09, 2012 10:30 am

Valami nem stimmelt, és ez ugyan lassan és fokozatosan jutott el az alkoholgőzös agyamig, de csak eljutott. Mégpedig az, hogy annak ellenére, hogy szívszerelmem rálőtt a mögöttem álló Victorra közvetlen közelről, annak szorítása cseppet sem enyhült, sőt inkább még jobban fokozódott, úgy éreztem, hogy a hajam tövestől tépi ki.
Aztán hirtelen megszűnt a fejem hátrafeszítése és keze a nyakamra csúszva lökte előre a fejem, aminek következtében, már nem tudtam megakadályozni, akár hogy igyekeztem ellentartani, hogy nem fejeljem le az előttem álló Aya-t, Homlokom nagyot csattant az övén és engem tovább vitt a lökés lendület. Eddig is alig bírtam megállni a lábamon, de az ütéstől még jobban megszédültem, próbáltam valami kapaszkodó után nézni, de csak a falnál tudtam megtámaszkodni, hogy ne essek el.
Mire nagy nehezen kitisztult a látásom és visszanéztem, a döbbenettől és a felháborodástól kikerekedtek a szemeim, hiszen Aya ott állt jóformán csak az alsó testét takaró minimális ruhában, a dzsekije meg Kardfog kezében, aki épp most emeli ki belőle, valami földöntúli vigyorral a fecskendőt és ledobva a földre tapossa szilánkokra azt.
- Hogy azt a jó bánatos atyaúristenit nekije! – szisszentem fel és Victor nem sok jót ígérő, sőt mondhatni kifejezetten vészjósló tekintete elől a saját testemmel igyekeztem eltakarni a lányt, legalább is arrafelé kezdtem botladozni.
- Őt hagyd ki a perverz és szadista játékaidból, és ne merj…..BUMM! BUMM!
A fegyver dörrenése ösztönös reakciót váltott ki belőlem, még annak ellenére is, hogy részegségem okán még beszélni is csak nagy nehézségek árán tudtam, legalább is összefüggően. Testem önkéntelenül összerándult, de arra már nem volt érkezésem, hogy a képességemet is használjam, viszont arra elég volt, hogy nem kaptam telibe Kardfog nekem szánt lövéseit, hanem az csak a bal oldalamat érte. Persze talán elsőre semmivel nem volt kevésbé fájdalmas, ahogy a golyók felszakították a húst és behatoltak a testembe, majd a túloldalon távoztak is. A tehetetlenségi erő a falhoz vágott, ahol szép kis vértócsát húzva magam után, lassan annak tövébe csúsztam. Kezem a sebre szorítva görnyedtem össze és igyekeztem nem elveszíteni az eszméletemet, mert nem akartam életem értelmét ennek a vadállatnak a prédájának hagyni, de tompa nyögéseimet nem rejthettem el, habár a bennem dolgozó szesz sokat tompított a fájdalmon.
El-elhomályosuló szemeim tehetetlenül és egyre izzóbb gyűlölettel látták, ahogy a védtelen és törékeny testet magához rántja és lecsupaszítja. Torkomat már inkább Kardfogéhoz hasonló vadállati morgás, mint valami értelmes szó hagyta el, de ekkor a férfi ismét rám szánt egy kis időt és az arcomba taposva, hangos reccsenéssel törte el az orrcsontomat. A fájdalom elsötétítette a látásomat és valószínűleg jó pár percre elveszítettem az emlékezetemet.
Kétségbeesett sikoltozásra eszméltem fel. Pár pillanatig fogalmam sem volt, hol vagyok, de aztán a dulakodás és Aya hangja felrázott a kábulatból. A szoba közepén zajló események látványa villámként hasított belém. Ahogy megmozdultam ismét rám tört a fájdalom, de most nem szerettem volna, ha magamra vonom a figyelmet, ezért sápadtan és verejtékezve, de hang nélkül kezdtem az ajtó melletti sarokban felfedezett fegyver felé mászni.
Igyekeztem közben a tudatomból kizárni a kiáltásokat, zihálásokat és Aya könyörgő szavait, de azért ez nem ment tökéletesen és a hideg száguldozott a hátamon. Észrevétlenül sikerült megragadnom a pisztolyt, aztán a fal segítségével térdelő helyzetbe küzdöttem magam és remegő kézzel próbáltam becélozni azon a kedves és ártatlan lányon tehénkedő Victort.
- Rohadj meg te őrült kurafi! – nyögtem ki, aztán meghúztam a ravaszt, de nagyon féltem, hogy Aya-t találom el, viszont attól is tartottam, ha megpróbálok közelebb menni, akkor vagy elájulok, vagy észrevesz Kardfog és egyik sem kedvezett volna a célzó képességemnek.
Most a hátára céloztam és igaz, hogy részeg és sebesült voltam, de a sok éves tapasztalatomban bízva reméltem, hogy eltalálom a gerincét és ezzel esélyt adok annak a drága lánynak a menekülésre.

by **Victor Creed** Pént. Márc. 09, 2012 1:39 pm

//+18//

A könyörgése tökéletesen érzékelteti, azt, hogy hol a helye. Míg én erősödöm, ő egyre gyengül...

- Tudod Aya... túl késő visszakozni... Egy régi ismerősem szavaival élve - hajolok közelebb és suttogom bele száraz hangon a fülébe. - "Az a hajó már elment." - Az őrület ural... a szörny kitörni készül. Verdesi a bordámat, hogy szabaduljon börtönéből... Ki tudja, talán ezért nem veszem észre Aya mozdulatát. A szavaira kikerekednek a szemeim, de már nincs másra időm - a penge belefúródik a combomba és a tűz elkezd égetni. Fájdalmasan felvonyítok és Aya feje mellett esek a könyökömre. Arcom eltorzul és már várnám is a szédülést... helyette Mike hangja... A lány fejére ütök egy nagyot, hogy még véletlenül se szedjen elő más kis játékszert és már lendülök is...

Felmorgok és vérben forgó szemekkel vetem magam Bodwin felé, miután a fegyver elsül. Ráugrok. És bár a szer lelassít, az a tudat, hogy még mindig meg bírok állni két lábon, új energialöketet ad. A fegyvert, ahogy első találkozásunkkor, karmaimmal vágom darabokra, így mielőtt a földre esne, már használhatatlan... és a karmaim is, ahogy megpróbálom felsérteni a bőrt. Dühödten ordítok fel és a téboly tovább visz. Kicsavarom a karját, mindkét válla kiugrik a helyéről, ahogy felkapom és megforgatom a levegőben, hogy a falhoz vágjam.

- Maradj a földön!!! - ordítok rá és a hasába rúgok. Idegesít ez a sebezhetetlensége. - Maradj! A! Földön! - rúgom, aztán az öklömmel esek neki. Érzem, ahogy a csontom törik a kemény bőrén, de nem állít meg a fájdalom. Még az sem, hogy jó két perc után lihegve állok meg. A falra támaszkodom és kapkodva veszem a levegőt. De legalább Mikey nem mozdul. Ez egy apró vigyort csal az arcomra, ami izzadtságtól gyöngyözik... Aztán mintha tompán, de hallanék valamit. A lány felé kapom a fejemet és ráfókuszálok. Kúszik... Úgy látszik nem ütöttem elég nagyot, hogy nyugton maradjon. Undorodva horkantok fel. Megrázom a fejemet. A mostani gyengeség sokkal hamarabb leküzdhető. Sokkal, de sokkal hamarabb, amiért nagyon örülök. Térdemre támaszkodva állok fel és körzök párat a vállammal és a fejemmel, miközben könnyed léptekkel indulok a dzseki felé kúszó lányhoz. Mintha a kölyökkel nem történt volna semmi... csak... alszik egyet.

- Nos, Aya - lépek felé és arrébb rúgom a dzsekit. Egyre lassul a lélegzetvételem, ahogy dolgozik a képességem, miközben felszisszenek, amikor a kést kihúzom a lábamból. - Hol hagytuk abba? - ha közben megfordult volna, ismét a hasára fordítom és ráfekszem. Igyekszem időt nyerni, de nem engedem, hogy meneküljön. Nem-nem... Légzésem egyre nyugodtabb, az égető érzés kezd elmúlni... A lány néma... vár... - Ja, igen... már megvan - kuncogok fel, mikor végre elég erőt érzek magamban. Az agyam kitisztul, a szernek már szinte semmi hatása... Más felől, egyáltalán nem leszek tiszta - az emlékek, újra feldühítenek és az előbbi tombolásom, újra visszatér. Megtorolni! Szenvedést látni! Érezni testközelből a másik kínját!

Csuklóit a feje felett fogom egy marokra, miközben a lábai közé nyúlok. Durván… fájdalmasan. Most a karmaim sincsenek visszahúzva és a gyűlöletem is az egekben van. Ó nem, most aztán nem! Folyamatos morgásom szinte már elnyomja fájdalmas sikításait és zokogását. Minden cselekedete még inkább felhergel, örömöt és mérget hoz magával. A nőstény egyre inkább vergődik, pedig még el sem kezdtem. Még pár percig nyújtom a szenvedését, aztán visszahúzom kezemet. Végigszántok a hátán karmaimmal, aztán megemelem csípőjét… Gyorsan. Hirtelen. És durván. Egy pillanatig nem teszek semmit, csak hallgatom, ahogy benne reked a levegő a fájdalomtól… Kezei ökölbe szorulnak és szája néma kiáltásra nyílik… Hallom… Érzem…

Megmozdulok. Ösztönösen, férfiasan, minden erőmet beleadva… állatiasan. Nem ő az első, akit így terítettem le, most mégis, örömmel szívom be a bőrének illatát, figyelek nyögéseire és érzem, ahogy egyre inkább forróbb lesz. Gyűlölöm és ez minden porcikámból érződik. Minden egyes lökésnél, morgásnál… Csuklóiról a kezem lecsúszik a fejére és a hajánál fogva kényszerítem négykézlábra. A hasánál megtartom, miután ívbe hajlik a háta, majd a melleire csúsztatom kezeimet. Izzad… Morgok… És egy idő után férfiasan kiszökik valami a számból. Egyre többször… egyre hangosabban… egyre erősebben markolva a lány haját. Végül ismét a vállán lévő sebbe harapok… hosszasan, remegve a dühtől és a mámortól. Mikor vége, csak bujkáló mosollyal nézem az alattam lévő, összetört lányt. Ráhajolok, ölelésembe zárom és nem eresztem. Érzem, ahogy a szíve kalapál, mint egy ijedt kismadáré és kezei enyhén remegnek. Többször is öklendezik, de nem jön ki belőle semmi. Egy ideig így maradok vele, de ez az ölelés, egyáltalán nem szeretett teljes. Cöh… Inkább birtokló, uralkodó és makacs. Olyan, amilyen én vagyok. De nem marad ez sokáig, mert megragadva a karjánál, átfordítom a hátára, lábait minden erőlködés nélkül feszítem szét és hajolok rá ismét. Kezeimmel megtámaszkodom a feje mellett és mélyen a szemébe nézek.

- Még nincs vége… - kuncogok fel sötéten és visszafogott kacajomba beleremeg a lány… de nem csak ő... hanem minden. Az idő múlik. Teste fürdik a vérben és az izzadtságban. Tüdejéből kapkodva szökik a levegő... Nem tudom, hányadszorra teszem vele... Az agyamat homály fedi, a gyűlöletem, nemhogy csillapulna - egyre nagyobb lesz, miközben újra és újra magamévá teszem. Egyet biztosan tudok; ezek után megtanulja, kivel játszadozzon. Nem hagyom, hogy elforduljon, lássa csak, mi történik! Ezt akarta?! Hát itt van, tessék! Mikor már azt hinné, hogy vége van, újrakezdem. Újra és újra belepumpálom a testébe az emlékeket. Élvezettel és dühvel. Egyre inkább belelovalva magamat. Tudom, hogy mi lesz a vége – meg fogom ölni. Ez nem kérdés. Az, ami másnál kellemes légkör: most csak vészterhes, fojtogató méreg. És düh. Mennyi düh! Morgok… Karmaim szinte mindenhol belémarnak és fogaimmal is megdolgozom bőrét. De vigyázok, hogy ne hasítsam fel mélyebben. A-a, ahhoz még túlságosan az elején vagyunk, hogy olyan könnyedén megdögöljön! Szinte már úszunk a vérben. Orromat megtelíti a különböző testnedvek erős illata. Ki tudja, talán még az elején ellenkezett, de most… nem tudom, hogy megtette-e, de ha igen, abból is azonnal gyógyuló sebek maradtak. Csak boldogságot érzek, ahogy látom könnyben úszó arcát a hangulatos megvilágításban.

Nem tudom hányadszor kezdeném újra a kínzását, mikor végre nem ellenkezik... Csak tűr. És ez földöntúli boldogságot szabadít fel bennem. Felkacagok, de ez egy hiéna nevetésére hasonlít, ahogy újra kezdem...

...

Aztán Mikey megmozdul... Megdermedek és sötét tekintettel figyelem az ébredező zsarut. Elvigyorodom és leszállok Aya-ról. A használt kis szukáról. A tárgyról. A testről.

- Látod Jeremy... oh, bocsánat... Michael. Nézd csak meg jól - bökök undorodva a lány felé. - Nézd meg jól és legyél hálás ennek a nősténynek. Eléggé szórakoztató volt, hogy meggyőzzőn: most az egyszer ne öljelek meg titeket. Elég leckét kaptatok... De ez volt az utolsó figyelmeztetés...

by **Aya Caine** Pént. Márc. 09, 2012 7:12 pm

+18

A szúrás sikeres volt. Ahol a méreg az ujjamhoz ért, kellemetlen, de nem elviselhetetlen bizsergést éreztem. Keserű öröm töltött el annak a gondolatára, hogy Kardfog ennek a sokszorosát éli át, na meg persze a kés ejtette seb kínjait is. Ahogy felbődült fájdalmában, egyszerre éreztem jogos kárörömet, és félelmet, amiért bizonyára még jobban felhergeltem.
Boldogságom nem tarthatott sokáig, mert akkora ütést mért a fejemre, hogy a fülem zúgott bele. Utána, mintha megint berúgtam volna, a kábaságom borzalmas méreteket öltött, jószerével már a fejemet sem tudtam tartani. A fájdalmat már alig éreztem, de az agyamra sűrű, áthatolhatatlan köd ereszkedett, érzékeim eltompultak, nem voltam biztos benne, mi a valódi, mi az elmém szülte képzelgés.
Lövések dördültek el, és Kardfog megint felmordult. Mike ezek szerint magához tért, és megpróbálta leteríteni a vadállatot. Dulakodást véltem hallani. Vagy csak azt akartam hallani, mert az azt jelentette volna, hogy a lovagom még mindig él, és küzd az életéért, és talán az enyémért is?
-Ne bántsd őt... - leheltem elhaló hangon, bár nem sikerült feléjük fordulnom. - Hagyd békén... már épp eleget... hagyd békén!...
És én? Én tényleg előrébb másztam valahogy, vagy csak képzeltem, hogy sikerült? Nem tudtam különbséget tenni igazi és kitalált között.
De a fájdalom, ami most következett, nagyon is igazi volt. Nem értettem, mit susogott gonoszul, de a súlyát megint éreztem, ahogy rám nehezedett, aztán a metsző, elviselhetetlen fájdalmat a lábaim között, amitől úgy véltem, menten kiszenvedek. Borzalmas, semmihez sem fogható kín, ami nem akart elmúlni, sőt, csak egyre fokozódott. A lábaimat leszorította a súlya, a kezeimet pedig hatalmas, izmos ujjaival bilincselte össze a fejem fölött, így a magatehetetlen vergődésen kívül semmit sem tehettem a kínzásom ellen.
Mikor végre visszahúzta a kezét, és vele együtt a karmait is, azt hittem, végre eleget szórakozott. Még egy vágás a hátamon, persze, valamivel le kell zárni, de most már igazán elengedhetne!
-Victor, ne... ne csináld... - nyöszörögtem. - Semmit sem érsz el vele... ölj meg, ha akarsz, de ezzel... ÁÁÁÁÁÁÁ!
A testem kifordult önmagából, minden sejtem kínok közt vergődött, segítségért kiáltott, és én nem tehettem semmit, csak sikoltani, félni, megalázottan tűrni, ahogy kiéli rajtam beteg, vadállati vágyait. Minden pórusom könyörgött az azonnali fegyverszünetért, testem minden egyes négyzetmilliméterén undor és fájdalom cikázott végig. Bármit megadtam volna, hogy abbahagyja, bármit, hogy végre vége legyen. Reszkettem, bár úsztam a vérrel keveredő izzadságban, a sós verejték csípte a sok sebet, a szememből patakzó könnyekkel együtt olyan volt, mintha az egész testem sírt volna. Mert zokogtam, megállíthatatlanul, hangosan, olyan hevesen, hogy néha öklendeztem miatta.
Mikor a hátamra fordított, már olyan heves volt a remegésem, mintha a vállaimnál fogva rázott volna, a sírástól szinte már fuldokoltam, ziháltam tőle és a kíntól meg a kiszolgáltatott, kilátástalan helyzetemtől. Az arcába néztem. Iszonyú, vérszomjas vadállatot láttam, aki addig fog lovagolni rajtam, amíg csak kedve tartja, olyan durván, ahogy perverz kedve tartja, még ha én bele is pusztulok. Bármeddig kitart, ezzel abszolút tisztában voltam, hiszen a testvérénél már megtapasztaltam, pontosan mire képes a regeneráló képességük. Akkor kifejezetten örültem neki, most viszont...
Nem láttam kegyelmet a szemében, vagy megbánást. Egy szemernyi emberséget sem. Victor Creed állat. És semmi más. El akartam fordulni, hogy ne kelljen néznem őt, de nem engedte. Sokáig tartott a bosszúhadjárata. A végére már teljesen elernyedtem, és bár a kín nem hagyott alább, valahogy már mintha minden erő, energia, kitartás, remény elszállt volna belőlem, már nem is sírtam, nem is könyörögtem, nem is ficánkoltam... beletörődtem. Az sem érdekelt már, ha belehalok, valójában alig vártam, hiszen az is véget vetne már ennek. Behunyt szemmel rázkódtam az általa diktált vad ütemre, a padló ledörzsölte a bőrt, ami még valamelyest fedte a hátamon ejtett sebeket, a könnyeim folyamatos, egyenletes sugárban folytak a szememből, és már boldogságos megváltásként gondoltam a pillanatra, amikor a testem nem bírja tovább, és megadja magát.
Mégsem ez történt. Egyszerűen abbahagyta, és leszállt rólam. Alig mertem elhinni. Túlélhetem? Vége van? Tényleg önként abbahagyta? Aztán meghallottam a mocorgást Mike felől, egy időben ezzel pedig azt, mit mondott Kardfog. Még egy utolsó haragos, de valahogy a higgadtabból való, végigáradt rajtam, mint egy mindent elsöprő hullám.
-Megtalállak... - nyöszörögtem, pedig csak a szememet tudta Kardfog felé fordítani, a kisujjam megmozdítására sem voltam képes, rongybabaként feküdtem. - Megtalállak... és megöllek... lassan... kínok között fogsz vergődni... és az utolsó, amit hallani fogsz... a nevetésem lesz... te átkozott patkány!
Még egy halvány vicsorgásra futotta az erőmből, de aztán jött a mindent elnyelő sötétség, és elvesztettem az eszméletemet.

by **Michael Bodwin** Pént. Márc. 09, 2012 7:25 pm

A lövés eldörren, de már a kakas kattanására felém ugrik Kardfog, így a golyó valószínűleg valahol olyan helyen találta el, ahol nem okozott kárt, vagy el sem találtam, de ezen már nem nagyon tudok segíteni, mert a pisztoly darabokban végzi, így még egy lövésre már nincs idő. Nekem viszont még van annyi lélekjelenlétem, hogy használjam a képességemet és besűrítsem a testem atomszerkezetét. Ez a szerencsém! Victor dühödt támadását biztos nem élném túl különben, de így csak felületesen sértenek meg a karmai, ami az egekig növeli a dühét. Már azt hinném, hogy talán sikerül megtalálnom az ellenszert ellene, de ekkor megragadja a karomat és annyira kicsavarja, hogy a vállizületeim egyszerűen kiugranak a helyükből. Ordításom megremegteti a levegőt. A kín szinte elviselhetetlen, de uralkodnom kell magamon, hogy ne ájuljak el, hiszen akkor a képességem is megszűnik, ezt meg most, mikor tomboló gyűlölettel veti rám magát, csap a falhoz, rugdos és nem törődve azzal, hogy magát is összetöri, ököllel ütlegel, nem engedhetem meg magamnak. De a fájdalom szörnyű és én már a vérveszteségtől is gyenge vagyok, így aztán nem bírom tovább, eszméletem elhagy nem tudva, hogy felébredek-e valaha még.
Nem tudom mi térített magamhoz, talán a fájdalom, talán a hideg, ami egyre jobban eluralkodott rajtam, ahogy a terjedő vértócsában fekszem, vagy talán a hangok, de egyszer csak újból hallottam és érzékeltem, majd a szememet kinyitva láttam is, habár egyelőre a szőnyeg mintáin és egy felborult szék lábán kívül nem sok mindent.
Aztán meghallottam a hangot! Kardfog hangját és mintha a háttérben halk zokogást és halk suttogást. Lassan megpróbáltam felemelni a fejem és a hangok irányába nézni, és ha nehezen is de sikerült. Először a közeledő lábakat láttam meg, majd a földön nem messze …….Uram Isten! A látványtól kis híján újból elájultam! Aya csupasz teste hevert vérben úszva!
- Mit tettél vele te szadista barom, te mocskos állat! – hörögtem rekedten és gyengén, de aztán láttam megrázkódni a lány testét és legalább már azt tudtam, hogy életben van…….., de meddig?
Megpróbáltam talpra kecmeregni, de a kezem használhatatlannak bizonyult, ezért a fal felé araszoltam, hogy ott tornásszam fel magam. Mindenáron a lányhoz akartam jutni, hogy megnézzem mi van vele, és nem érdekelt semmi más, az az állat Kardfog sem.
- Menj a k@rva anyádba te perverz dög! Nem érdekelnek a fenyegetőzéseid, ha módom lesz rá megöllek, de ha Aya-t megölted, akkor találok neked olyan kínszenvedést, hogy azt is megbánod, hogy a világra jöttél! – sziszegem gyűlölettel eltelve, és úgy érzem, hogy a részegség már a fájdalom növekedésével egyenes arányban csökken.

by **Victor Creed** Pént. Márc. 09, 2012 8:36 pm

Mindkettejük fenyegetőzései zene füleimnek. Jólesően felkacagok, ahogy magamra kapom a kabátomat, aztán Bodwin felé fordulok. Pofátlanul belevigyorgok a képébe és közelebb megyek.

- Hajrá Mikey… - vakkantom felé jót szórakozva. – Tedd azt, ha annyira szeretnéd. Gyerünk, bosszuld meg a kis Jeremy-t és Aya-t! Gyerünk! – kacagok fel megint és felé lépek. – De legyél akármilyen dühös kölyök – hajolok közelebb. – Engem nem tudsz megölni… - osztom meg vele ezt a csodálatos információt és egy hirtelen mozdulattal leütöm. Majd a lányhoz fordulok és még szélesebb lesz a vigyorom… Hozzá is odamegyek, mintha csak egy kislány lenne. A térdemre támaszkodom és kivillantom a fogaimat. Szám véres, csakúgy, mindenem. Megfürödtem – és felfrissültem. Elevennek érzem magamat. Legyőzhetetlennek. És bejárja mindenemet az a kegyetlen öröm, amit imádok… Ez vagyok én.

- Jól van Aya, jól van… - bólogatok, mintha egy pisishez beszélnék. – Próbáld meg – kacsintok felé és állon rúgom…

Az ébredés kellemetlen lesz számukra. De túlságosan is kellemes hozzám képest – hisz élnek. Ó, de még mennyire. Szinte művészet, hogy tovább fokozzam a dühüket és a gyűlöletüket… cöh, de ez is sikerül. Csakúgy, mint minden más. Túlságosan nagy szórakozást adnak, hogy csak egy mozdulattal megöljem őket. Túlontúl… gyors lenne. És én azt nem engedhetem meg. Sheena, Aya és Michael az egyetlen szórakozásom ebben a rühes városban, illik hosszúra nyújtani a szenvedésüket.

Hanyatt fekszenek a fűben, a park egyik eldugott részén. Fejük a fa törzse felé néz és kezük a fa köré bilincselve. Az egyik bilincs Mikey és Aya csuklóját köti össze… a másik ugyanúgy. Egy szép nagy kör… Mintha csak pihennének a fűben, a hidegben, bokrokkal körülvéve, a senki földjén. Cöh, na persze… Mikey mindjárt elvérzik, Aya meztelenül, a halálán van.

De túl élik… Arról gondoskodom…

//Köszönöm a lehetőséget, hogy becsatlakozhattam! Very Happy

//

by **Aya Caine** Szomb. Márc. 10, 2012 8:19 am

Hideg. Rémesen fáztam. A hasamat sok kis gallyacska nyomta, nagyon kényelmetlenül feküdtem. A karomat meg miért nyújtom így a fejem fölé, ha egyszer, nem érzek sehol párnát, ami alá be tudnám dugni? Jaj, várjunk csak... ez valami puha dolog... kicsit följebb meg szőrös... de fura ágyneműk vannak mostanában! Ja, ez nem is párna, hanem valakinek a feje. Jól van!...
MI VAN?!
Kinyitottam a szemem. Még hajnal lehetett, legalábbis a hűvös, nedves levegőből, a félhomályból, és abból, hogy senkit sem láttam-hallottam a közelben, erre következtettem. Ez alig egy másodperc alatt vonult át az agyamon, rögtön utána összerándult a testem az egyszerre megrohamozó fájdalmaktól. Egyszerűen minden fájt. A fejem hasogatott, kavargott a gyomrom, szédültem, ezen kívül éles, metsző, csípő, égető érzés a bőrömön, és a két lábam között.
Borzadva néztem végig magamon. Ahogy tekintetem egyik sérülésről a másikra ugrott, úgy jutottak eszembe a tegnap este történtek. Az a mocsok! Mindezek után még ki is dobott teljesen pucéran az utcára egy fa tövébe, és... és ez bilincs rajtam? Ezért nem tudok arrébb menni? De kinyírom... istenem, de kinyírom, ha megint látom, és olyan lassan fogom csinálni, hogy már ne a szenvedésbe haljon bele, hanem az unalomba! De addig is szenvedni fog! A világon felfedezett és még fel nem fedezett összes kínt érezni fogja azzal az erőszakos, gyűlölt testével, és most én leszek az, akiben egy szemernyi könyörület sem lesz. Csak szabaduljak ki előbb innen!
Az előttem fekvő alakban Mike-ot ismertem meg. Ő is ezer sebtől vérzett, de hol érdekelt ez engem! Ez csak Bodwin, aki le akarta csapni Kardfog meggyilkolását a kezéről. Ha ő nincs, sosem kezdtem volna el inni, sosem gyengülök le, sosem történik ez meg! Kis minden lében kanál mitugrász! Bár én sosem akartam azért ennyire bántani őt, nem igazán tudtam sajnálni, amiért jól láthatóan őt is kezelésbe vették.
Eszméletlen testét közelebb tornásztam magamhoz, majd megkaparintottam az övét, és a csattja tűjével kinyitottam a bilincset. Kicsit hezitáltam, de aztán mégis kiszabadítottam Mikey-t is. Ha nem is kedveltem annyira, otthagyni csak úgy azért mégiscsak túlzás lett volna. Én pedig nem vagyok Kardfog!
Leráncigáltam róla az ingét, és magamra kaptam. Combközépig ért, úgyhogy a célnak megfelelt. Egyenesen az előző este történtek színhelyére mentem vissza. Bár minden mozdulat kegyetlenül fájt, és kénytelen voltam kissé terpeszben járni, mindenképpen vissza akartam menni oda.
Ahogy átléptem a küszöböt, az eddigi halk neszek hirtelen abba maradtak. A csapos abbahagyta a poharak pakolgatását, az a néhány vendég pedig, akik annyira szánalmasak voltak, hogy máris a pultot támasztották elkerekedő szemmel néztek rám, ahogy egy szál túlméretezett ingben, félholtan, sebektől borítva, rájuk sem hederítve vettem az irányt afelé a bizonyos szoba felé. Odabent körül sem néztem, céltudatosan mentem a dzsekimért, meg a nadrágom maradványáért. Minden fegyveremet, amit csak megtaláltam magamhoz vettem, és a helyükre raktam (vagy a széttépett ruhadarabok miatt esetleg új helyre). Egy pisztoly kivételével.
-Szóval - szólítottam meg a kint lebzselő bagázst nagyon halkan, amiből több fenyegetés szűrődött ki, mintha kiabáltam volna -, azt akarjátok mondani, hogy fogalmatok sem volt róla, mi történhet odabent? Eszetekbe sem jutott segíteni, vagy ha ahhoz beszariak vagytok, legalább hívni valakit?
A szemük még mindig hatalmas volt, de már inkább a félelemtől, mint a döbbenettől. Nem érdekelt. Sem ez, sem semmi más. Ők voltak az egyetlenek, akik véget vethettek volna annak, amit Kardfog velünk művelt, ők viszont szabad utat adtak neki, sőt ha jól emlékszem, rám is igényt tartott némelyikük. Mindegyikük arcára emlékeztem, ahogy most engem néztek rettegő tekintetükkel.
Mindegyiket lelőttem, esélyük sem volt a menekülésre. Nem éreztem semmit, ahogy pillantásommal gyors halálukat szemléltem. Sem elégtételt, sem keserű örömöt, egyszerűen csak... ezzel is megvolnánk. Nagyon mélyen a fájdalomtól lüktető felszín alatt tompán kaparó dühöt sejtettem. De ezt nem pazaroltam rájuk, még ha meg is adtam nekik, amit érdemeltek. Nem, nem. Azt mind Kardfognak tartogattam. Nem is hagytam, hogy a felszínre törjön tombolás, zokogás, hisztéria képében. Azt akartam, hogy kitartson, hogy ne halványodjon, hogy teljes erejéből üsse át Victor Creed gyűlölt képét!
A telefonhoz léptem, és tárcsáztam a mentőket. Alig álltam a lábamon, biztos voltam benne, hogy több sebesülésem lehet, mint amennyi látszik, és minél hamarabb meg akartam gyógyulni, hogy bosszút állhassak Kardfogon. És hát... na jó, Mikey is kap egy mentőt. De idén nincs több jótékonykodás!
Visszamentem Mikey-hoz, és visszaadtam neki az ingét. Amennyire sajnáltam azért, hiszen ahogy néztem, sorstársam volt jó ideig, annyira nem volt erőm a bajaival foglalkozni. Persze nem, mintha kötelességem lett volna, vagy bármi, elvégre nem vagyok sem az anyja, sem a felesége.
-Egy pillanat! - morogtam, ahogy pár dolog villanásszerűen felötlött bennem, mikor tekintetem az ajkaira siklott, amik valahogy nagyon is ismerősnek tűntek... nagyon közeli ismerősnek.
Galambom... egyetlenem... szerelmem... kincsem... életem értelme... drágám...
-MI A FRANC TÖRTÉNT ITT TEGNAP??? - kiáltottam fel elképedve, akár magához tért már, akár nem (ha nem, ettől esélyesen nyitja ki a szemét). - Miért emlékszem arra, hogy te... hogy én... hogy mi... Mennyit ittunk az ég szerelmére?
Zaklatott pillantásokkal pásztáztam a környéken, hátha meglátok egy borítékba csomagolt részletes beszámolót a részegen elkövetett őrültségekről, de sajnos ilyet senki sem hagyott ott nekünk.
-Neked elment az eszed?! - csattantam fel. - A világ összes piája sem lenne, elég ahhoz, hogy vonzónak találjalak, te irritáló kis pióca! Idióta! Jézusom, miket műveltünk mi tegnap?! Alig emlékszem, de mintha... HOGY KERÜLT A NYELVED A SZÁMBA?!?!?! HOGY MONDHATTÁL NEKEM OLYANOKAT... ÉS ÉN... ÉS EGYÉBKÉNT IS HOGY HAGYHATTAM?!
Nem volt értelme semminek. Ami azt illeti, nem is akartam, hogy legyen, hiszen hogy lehetne azt kimagyarázni, hogy akár tajtrészegen is, de hirtelen életünk párját láttuk a másikban? Csak úgy, hogy mindketten megőrültünk. Ami az ő részét illeti, az az ő dolga, de én kikérem magamnak, hogy ilyen hülyeségbe ráncigáljanak bele! Még hogy én... Aya Caine... szerelmet vallottam valakinek... pláne Mikey-nak...! Na ebből elég!
-Mindjárt megérkeznek a mentők! - morogtam neki oda. - És azt ajánlom, még egyszer ne kerülj az utamba, pöcök!
Hátat fordítottam neki, és elbicegtem, hogy egy percig se kelljen tovább a társaságában maradnom. Inkább gyalog vonszoltam el magam a legközelebbi kórházba, hogy foltozzanak össze, bármit csak elkerüljek végre erről az elátkozott helyről!

//Játék vége! Nagyon köszönöm mindenkinek, csúcs szuper volt! Very Happy

//

by Ajánlott tartalom