Cinema De Lux

A srác valahogy már nem tűnt olyan ellenségesnek, és így máris jobban tetszett. Eléggé ahhoz, hogy elfogadjam a meghívását. Na jó, az igazság kedvéért, ha még mindig olyan kiállhatatlanul harcias és enyveskezű lenne, hogy csak úgy se szó, se beszéd ellopja a pénzemet, valószínűleg még akkor is elmentem volna vele kajálni, legfeljebb az első gyanús mozdulatnál leütöm és eliszkolok. Legfeljebb megkaparintom előbb a maniját. De szerencsére ennek (legalábbis eddig) nem mutatta semmi jelét, és ez így is volt jól, hiszen az volt az elsődleges cél, hogy végre ehessek valamit. A békés megoldás inkább az ínyemre volt, úgyhogy reméltem, tényleg nem forgat semmi sötét dolgot a fejében, aminek bunyó lenne a vége.
-Ahogy gondolod, akkor válassz te - vontam meg a vállam. - De olyan helyet, ahol nagyobb adagokat adnak, mert ha túl nagy az adag, a kényes gyomrú sznobok nem eszik meg, és annál több marad nekünk.
Közben persze húztam tovább, hiszen bárhová is megyünk, a sikátorból előbb ki kellett jutnunk. Ez viszont neki nem nagyon tetszett.
-Jól van na, éhes vagyok - morogtam majdnem csukott szájjal. - De egyébként hova akarsz menni? - kérdeztem, ahogy kiértünk a jóval szélesebb és forgalmasabb útra, ahol el kellett döntenünk, hogy merre forduljunk.
Javaslatára elkerekedett a szemem.
-Beülni? - ismételtem, miközben úgy bámultam rá, mint borjú az új kapura. - Úgy érted beülni-beülni? Egy asztalnál ülhetünk, és... egész kaját eszünk? Hát... jó... ÉN DÖNTHETEK??? - kaptam fel a fejem, és fél lábon ugrabugrálva tapsikoltam. - Hű... hát akkor... hát... én... hát... legyen a... öh... mondjuk... a... öh... Esetleg mehetnénk abba a Burger Kingbe. Itt van pár saroknyira, mit szólsz? Megyünk oda? - néztem rá lelkesen, de egy kicsit azért megszeppenve.
Hacsak nem volt ellenvetése, elindultunk arra.
-De ugye nem valami perverz vagy, mert nem kapsz cserébe semmit! - nyújtottam rá a nyelvemet a biztonság kedvéért.
Nagyon szószátyár lett út közben, én pedig igyekeztem észben tartani minden kérdését, de végül is ugyanarra vonatkozott az összes, úgyhogy viszonylag könnyű dolgom volt.
-A szüleim meghaltak - mondtam egykedvűen, miközben ide-oda forgolódtam, hogy biztos jó irányba megyünk-e. - Azt mondják, apám már akkor sem élt, amikor születtem, anyám meg belehalt a szülésbe. Anyám nővéréhez és a családjához kerültem, amíg tizenkét évesen ki nem derült, mi is vagyok. Akkor hirtelen rájöttek, hogy nem is ismernek, és őket nem érdekli hova megyek, de takarodjak a házukból. Na most itt kellett befordulni? Várj csak... igen, itt... szóval azóta az utcán élek. Ennek már jó pár éve... talán hét... nem is inkább nyolc! Akkor most vagyok tizennyolc, tizenkilenc... húsz! Ja! Vagy csak most leszek? Hmmm... hát nem tudom pontosan, mert most meleg van, és rémlik, hogy mindig esett a hó, amikor szülinapi tortát kaptam, szóval vagy idén töltöm be a húszat, vagy az már tavaly volt. Jaj, megérkeztünk!
Kicsit lámpalázasan igazgattam meg magamon a ruhámat, majd a hajamat is, aztán a benyálazott ujjammal néhány maszatot letöröltem az arcomról.
-Na, hogy festek? - kérdeztem izgatottan. - Nem fognak kidobni?
Előrehajoltam az ajtóhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a tükörképem, de az egyszer csak halk csilingeléssel kinyílt, vagyis inkább oldalra siklott, pedig hozzá sem értem. Ijedt sikoltással ugrottam hátrébb, és nagy szemeket meresztettem a furcsa ajtóra.
-Ezektől mindig szívbajt kapok - hebegtem. - Kevésszer voltam olyan helyen, ahol ilyen ajtók vannak, mert azok túl puccosak, és amikor pár éve ki-be ugrándoztam egy ilyennél egy plazában, kivágtak az utcára. Látnod kellett volna a Hentes arcát, amikor helyre kellett rakni a törött karomat - nevettem fel. - Na, de gyere, még a végén elfogy a kajájuk!

Jót mosolyogtam a kiakadásán, de valahol ez szomorú is volt, hiszen ez azt mutatta, hogy talán soha, vagy csak nagyon ritkán étkezett még terített asztalnál és nem a kukából kivadászott maradékokkal.
- Igen beülni. – erősítettem meg az ajánlatomat. – És te választhatsz, igen.
Mikor elmondta, hogy van a közelben egy Burger King, akkor természetesen rábólintottam.
- Remek. Nekem mindegy, oda is mehetünk. – indultam meg arra, amerre mutatta, de azonnal meg is torpantam, ahogy azt feltételezte, hogy valami hátsó szándék vezet. – Most mond meg, egyébként elárulhatnád a nevedet is közben. Engem Sebastiennak hívnak. De úgy nézek ki, mint aki valami perverz disznó? – mutattam magamra rökönyödötten. – Ha ezt hiszed, akkor nem muszáj velem jönnöd. – teszem hozzá, bár kétlem, hogy akár ha ez lenne a helyzet is visszarettentené, amennyire éhes szegény.
De aztán csak megindulok újból a noszogatására és közben szomorúan hallgatom, hogy bizony az ő élete sem jobb, mint sok diákunknak, és majdnem eltaláltam, hogy hogyan is került az utcára, bár ezt nem volt olyan nehéz. Azon viszont meglepődöm, hogy 20 éves, mert amilyen kis sovány, egyáltalán nem néztem annyinak.
- Sajnálom, hogy ilyen életed volt, de nem gondoltál arra, hogy elmenj a Xavier Intézetbe? Ott hasonló mutánsokkal foglalkoznak, mint te vagy. – kérdeztem tőle, de közben megérkeztünk. Vigyorogva néztem, ahogy igyekezett összekapnia magát, hogy megfeleljen az elvárásoknak, amik természetesen nem voltak csak az ő képzeletében, mert még nem nagyon volt belül egy ilyen étteremben, ráadásul nem is volt olyan, mint egy átlagos csöves, hiszen elég normálisan volt felöltözve.
- - Nem, nem fognak kidobni. – nyugtattam meg, de azt már nem tudtam megállni, hogy ne nevessek, mikor ugrott egyet az ajtó miatt. – Bocs, ne haragudj, de olyan aranyos volt, ahogy megijedtél. – szabadkoztam, de el is komolyodtam a szavaira.
Igen, az ember nap mint nap találkozik ezzel a jelenséggel, de hogy valakit úgy dobjanak ki, hogy még össze is törje magát, az azért még itt sem gyakori.
- Sajnálom, de biztosíthatlak, hogy ez most nem fog megtörténni és nem kell rohanni, nem hiszem, hogy pont most fogyna el a kajájuk. – engedtem azért előre, majd utána én is a pulthoz sétáltam, ahol várakozva néztem rá.
- Akkor várom a rendelésedet és ne fogd vissza magad, van nálam hitelkártya is. – biztattam, látva ragyogó szemeit. – Csak vigyázz meg ne ártson. Én egy közepes baconos dupla sajtburgert kérek colával és sült krumplival. – mondtam a pénztárosnak. – A többit a hölgyre bízom. – mutattam a lányra mellettem.

-Áh csak nem vagy perverz - legyintettem, mert most már lassan a tűzoltócsapokban is kaját láttam, pláne, hogy a mostanra beígért kiadós ennivaló gondolatára csak még éhesebb lettem. - Ha meg mégis, majd lebokszollak, és el van intézve. Egyébként Annabelle vagyok, cső. Na, de menjünk már, gyere!
Már majdnem megérkeztünk, de a srác csak nem tudott kifogyni a kérdésekből, és hogy ne tartson hálátlan dögnek, és vonja vissza a kaja meghívást, válaszoltam is neki mindenre. Bár a Xavier említésére tanácstalanul vakartam meg a fejem.
-Az meg mi? És mi az, hogy... hozzá hasonlókkal foglalkoznak? Ez egy elmegyógyintézet? Fújd fel magad, nem vagyok dilis! - csattantam fel, és most én torpantam meg, és adig el sem indultam, amíg fel nem világosított, hogy a Xavier nem éppen elmegyógyintézet. - Engem nem visznek el sehova!
Hirtelen már olyanná változott, mint a bátyám, egyfolytában sajnálkozott meg tanácsokat adott. Mintha tartozna nekem ennyivel! Pedig ezzel nem, csak a flamóval, amit megígért. Ha már a pénzemet lenyúlta, végül is ennyi ezek szerint járt nekem.
-Persze röhögj csak ki - duzzogtam, de aztán már össze is szedtem magam, hogy végre bemenjek. - De ne sajnálkozz már ennyit! Hajléktalan vagyok, mégis mit vártál, hogy bánnak majd velem? Nincs ebben semmi extra, gazdag fiú, üdvözöllek az utcán! Illetve... - vigyorodtam el, és beléptem az étterembe -... most már egy igazi kajáldában! Na, essünk neki!
Ahogy a pulthoz értünk, máris megrökönyödve figyeltem, milyen sok minden közül lehet válogatni, ő pedig mégis olyan gyorsan kibökte, mit szeretne. Én előbb csak csorgó nyállal szippantottam be az intenzív kajaillatot, a szememet pedig a képeken legeltettem.
-Én kérek egy... öh... egy olyan sajtosat, meg egy olyan kis darabos husis dobozt, meg azt a baconöset, meg ami olyan nagyon magas, meg olyat is, amiben a paradicsom van, meg azt a kisebbet, amin nincs fehér bogyó... jó, szezámmag, tök mindegy... meg még egy olyan hosszúkásat, aminek be van vágva a teteje, meg azt a sütit, meg azt a másik sütit, és egy rózsaszín habosat és egy fekete buborékosat... akkor cola, teszek rá... és sült krumplit is, ennyit - emeltem fel a két markomat, de az nem volt elég nagy, úgyhogy inkább felemeltem a srác kezeit, és az övével mutattam. - Legyen kétszer ennyi. Van még ennyi flamójuk?
-Akad - bólintott kissé flegmán az ellenzős sapkás, bár az egyik szemöldöke mintha már eltűnt volna az ellenzője mögött.
-Remek, hol tudom összeszedni? - nézelődtem körbe.
-Itt - kopogtatta meg a pultot, és szinte szótagolva beszélt, mintha nagyothalló lennék. - Tudja, ez itt a kassza, összeszedem a rendelésüket, idehozom, aztán vihetik megenni.
-Wow! - kerekedtek el a szemeim. - Csúcs, köszi szépen! Csak ne felejtsd el megszagolni őket, nehogy romlott legyen. Tudod, az nem mindig látszik rajtuk, és...
-Készpénzzel fizet vagy kártyával?
Hamarosan meg is kaptuk a rendelésünket, ami három tálcát foglalt el. Azonnal oda is rongyoltam is az első üres helyre, amit megláttam, majd az asztalra halmozva a kincseimet, azonnal hozzá is láttam. Egyik szendvicset tüntettem el a másik után, fogyott a cola, fogyott a turmix, fogyott a krumpli, fogyott a süti, én pedig egyre jobban éreztem magam. Ennyit még talán az életben nem ettem.
-Úristen, de finom - csámcsogtam bele az egyik szendvicsbe tele szájjal. - Hát meg őrülni, milyen zseniálisan finom.

Miközben a kajára vártunk, amit elég sokáig tartott összeszedni, mert egy tíz tagú családnak is elég lett volna, megpróbáltam felhomályosítani mi is az a Xavier, mert kinn már nem volt rá idő, hiszen majd a nyála csurgott el, hogy ehessen mát.
Persze bent sem tagadta meg önmagát Anabelle, mert látszott, hogy életében nem volt még ilyen helyen.
- A Xavier egy iskola mutánsoknak. – mondtam neki halkan, mert azért nem akartam itt a zsúfolt étteremben nagydobra verni mik is vagyunk, így is eléggé feltűnők voltunk. – Nem diliház. – rázom a fejem, de hát nem várhatom el, hogy egy utcán felnőtt csöves erről is tájékozott legyen.
Miután kifizettem és megkaptuk az ételt, Anabelle máris elfoglalt két összetolt asztal és úgy vetette rá magát a szendvicsekre, süteményekre, meg üdítőkre, hogy többen felkapták körülöttünk a fejüket.
- Lassabban hékás! – igyekeztem lelohasztani a lendülete mielőtt megfullad nekem. – Nem veszi el előled senki és megüli a gyomrod, aztán kijön belőled az egész. – mondom neki csillapítóan. – És van még ott ahol ez volt, ha még éhes maradsz. – teszem hozzá, habár már az is kész csoda lesz, ha nem fordul le a székről, ha magába tömi ezt a sok mindent.
Aztán magam is enni kezdek, miközben azon töröm a fejem, hogyan segíthetnék neki, hogy ne maradjon ilyen helyzetben, mert legközelebb nem biztos, hogy ilyen jótékony samaritániusba botlik, mint én.
- Mond csak Anabelle, tényleg itt élsz az utcán? És hol alszol éjjelente? – kérdezem tovább, mert talán már eléggé eltelt, hogy válaszoljon is. – Nem vagyok olyan gazdag mint hiszed, de számomra akkor is ismeretlen, hogy valaki így is meg tud élni, csak segíteni szeretnék, hisz ilyen életet senki nem érdemel. – mondom neki halkan, hiszen lehet már elege van az atyáskodásomból. – De persze nem akarok beleszólni az életedbe, csak másnak is sikerült már kimásznia az utca mocskából és én jól ismerem az illetőt.

-Iskola mutánsoknak? - fintorogtam. - Mi van, már külön iskolába kell járnunk? Azért szólj, ha esetleg már ugyanazt a buszt sem használhatjuk, mint az emberek.
Az ennivaló, ami nem csupán bőséges volt, de meleg is, valami elképzelhetetlenül jól esett az üres hasamnak. Hiszen olyan ritkaságszámba ment, hogy én ilyesmihez jussak, hogy konkrétan nem is tudtam volna visszaemlékezni rá, hogy utoljára mikor volt ilyesmiben részem. Talán pár hónapja. Annyira élveztem ezt a kulináris kényeztetést, hogy úgy éreztem, legszívesebben minden nap ennék meleg ételt!
-Sose lehet tudni - világosítottam fel Sebastient. - Nézd meg azokat is, hogy bámulnak. Az enyém! - vicsorogtam rájuk, és közelebb öleltem magamhoz az ételhalmot, mire azok azonnal félrekapták a tekintetüket, és inkább egymással voltak elfoglalva, így én is nyugodtabban falatozhattam tovább. - Látod? Ezekkel óvatosnak kell lenni, jobb ha rajtuk tartjuk a szemünket. Nem szeretem, amikor lenyúlják a kajámat.
Lassan már tényleg teli voltam, az utolsó három szendvicset már nagyon nehezen nyeltem le, de mivel ahhoz szoktam, hogy kaját ott hagyni megengedhetetlen luxus, ha lassabban is, de azért a többi után küldtem ezeket is, néha leöblítve a maradék fehér színű turmixxal.
-Hogy hol alszom? Hát ahol éppen tudok - mondtam, miközben lenyomtam az utolsó falat szendvicset is. - Vannak kedvenc helyeim... kéred a maradék krumplidat? Ugye nem?
Függetlenül attól, hogy igen vagy nem, már be is támadtam.
-Hidegebb napokon az aluljárók nagyon pazar menedékként szolgálnak, hát még az elhagyatott épületek! Bár ez utóbbi nem mindig jó, mert sok suhanc jár oda, meg ha megharap egy patkány, nem biztos, hogy tudunk orvosságot szerezni. Melegebb időkben sikátorokban, kukákban, vagy fákon.... a fákat nagyon szeretem, de sajnos túl gyakran kergetnek el onnan a járőrök vagy néhány ráérősebb seggfej. Te hol alszol? Házban ugye? Neked van ágyad is?
Hangos szörcsögéssel ittam ki az üdítőm utolsó kortyait továbbra is nagyokat kuncogva a szívószálon, amihez nem volt valami sokszor szerencsém, aztán lekapartam a műanyag fedőt a szívószállal együtt, és hátravetett fejjel tátottam nagyra a számat, hogy azt a pár cseppet is, ami még a pohár alján volt, a nyelvemre rázogassam.
-Hogy mi van? - kaptam felé a fejem, kézfejemmel törölve le az arcomról a maszatot (de persze aztán azt is lenyalogattam, semmi sem veszhet kárba). - Az utca mocskából?! Nekem ez a ,,mocsok" az otthonom! Hogy beszélhetsz így? Én sem vagyok más, csak mocsok igaz, hiszen abban hempergőzök egész nap!
Durcás mozdulattal nyúltam hátra, miután meggyőződtem, hogy nem lát senki, ahol eddig egy magányos pasi eszegette a kajáját, de most hátrament le egy lépcsőn, gondolom a vécére. Felkaptam a sült krumpliját, és egyszerre hatot-hetet a számba tömve kezdtem rágcsálni.
-Nem kell megmenteni, oké? - fordultam vissza Sebastienhez. - Megvagyok, nem vagyok valami elcs#szett csődtömeg, akit támogatni kell!

Nagyot néztem, ahogy sikerült megint félreérteni a szavaimat, mintha csak direkt csinálná, így csak megcsóváltam a fejem, mint ahogy a kis gyerekekre szokta az ember, pedig idősebb volt, ha igazat mondott a koráról, mint én.
- Az az iskola nem erről szól, hanem arról, hogy megtanulhatod használni és jól használni a képességedet és ezért ott senki nem szól meg, ráadásul magas szintű képzést is kapsz, hogy aztán az életben is megálld a helyed. – magyarázom türelmesen, míg tömi magát.
Persze közben rájövök, hogy pár óra alatt nem lehet valakit, aki tulajdonképpen az utcán, vadócként nőtt fel, megváltoztatni és rászoktatni a normális életre, arra, hogy az a normális, ha nem lopkodjuk el egymás elől a kaját, mert az ilyen helyen nem fordul elő.
Az már meg sem lepett, hogy miket sorolt fel, hogy hol tölti az éjszakáit. De, hát mit aggódok én is miatta, mikor már ezt csinálja több, mint tíz éve és láthatóan remekül megvan, nem kér a segítségemből. Viszont a kajámból igen! Elé toltam a maradék sült krumplimat, bár nem nagyon várta meg, hogy mit válaszolok.
- Igen én egy szép nagy házban, a Xavierben lakom, mivel bentlakásos vagyok, és megint csak igen, ágyam is van, de szerintem ez a normális, ha engem kérdezel és nem az, ahogy te élsz Anabelle. – dőlök hátra, mikor elfogy a szendvics és úgy figyelem, ahogy nagy szuszogással és erőlködve tömi magába ami még az asztalon van.
- Viszont biztos vagyok benne, hogy ennek hányás lesz a vége. – mondom neki, ahogy elnézem az arcát és domborodó pocakját. – Csak ezért nem rendelek többet, de ha akarod, csomagoltatok még pár szendvicset későbbre, szerintem szükség lesz rá. – vigyorgok rá nagylelkűen, számítva rá, hogy nemsoká már lesz hely annak is. – És nem vagy mocsok, különben nem beszélnék itt veled, nem igaz? – fintorodom el a macskamosdására és elkapom a kezét, ahogy a szomszéd asztalnál hagyott maradékra veti magát.
- Elég legyen, mert, ha nem tudsz viselkedni, akkor itt hagylak és nem lesz szendvics sem. – keresem a szemét, hogy komolyan belenézzek. – És nem akarlak megmenteni, mert úgy látom, hogy te nem is akarsz más életet. – közlöm vele szomorúan. – Csak gondoltam segítek egy éhes lányon, bár nem biztos, hogy az előzmények után megérdemelte volna, de én már csak ilyen hülye vagyok. – rántom meg a vállam és engedem el a kezét. – Tudod ilyenek is vannak, nem csak olyanok, akik bántani akarnak. Legalább azokkal viselkedhetnél egy kicsit normálisabban. – fújok egyet, majd visszadőlök a székem háttámlájához. – És legalább érdekel valami más is, a lopáson kívül? Szeretsz olvasni, vagy valamit csinálni? – próbálom egy kicsit oldania feszültséget.

-Hogy tudnának segíteni nekem jobban használni a képességemet? - vontam fel a fél szemöldökömet. - Az csak gyakorlás kérdése, ahogy meg nincs szükségem senkire. És mint látod, képzés nélkül is megállom a helyem: életben vagyok vagy nem? Viszont egy csomó másik mutánssal együtt... hát furcsa lehet, hogy nem kell titkolózni. Biztos mindenki mutáns ott?
A tálcán lévő alátét különös módon, kacskaringózva volt perforálva. Le is szórtam minden rajta lévő szendvicses dobozt, papírt, poharat, szalvétát a padra, hogy hozzáférjek, és az asztal fölé görnyedve, elmélyülten koncentrálva kezdtem tépkedni, hogy lássam, mi lesz belőle.
-Attól függ, kinek - feleltem közben Sebastiennek. - Neked az a normális, nekem meg ez. Amikor kicsi voltam, én is vetett ágyban aludtam falak között, és még ablakom is volt, most viszont, most viszont az jelenti a kényelmet, ha nem fázom túlságosan és nem zavarnak el onnan, ahol... Jaj, nézd! Egy korona!
A kész művet csak egymásba kellett kapcsolni a két végénél egy kis fülecskével, és máris a fejemre húzhattam, persze csak óvatosan nehogy elszakítsam. Fölöttem volt egy jókora tükör, ami végigfutott az egész falon a bejárattól egészen a pénztárakig, de túl magasan volt, úgyhogy felálltam a székemre, hogy felérjem, bár így is csak a fejem búbját láttam, pedig még lábujjhegyre is álltam. Viszont ez volt a lényeges része az egésznek, úgyhogy nem panaszkodhattam.
-Mit szólsz? - néztem Sebastienre boldog mosollyal, miután visszahuppantam a helyemre, és ujjaimmal óvatosan kitapogattam a királyi ékszert.
Véleményét nem osztottam, bár tényleg eléggé feszült már a hasam, amit vigasztalóan simogattam meg egy picit, hogy megnyugodjon.
-Á, nem hiszem - legyintettem. - A gyomrom csak örüljön neki, hogy végre pakoltam bele valamit, csak nem fog pazarolni. Viszont ha kapok valamit későbbre is, az tök jó lenne.
Csodálkozva húzódtam vissza a mi asztalunkhoz. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki az illendőség miatt ne hagyja, hogy ellopjak valamit. Olyat már persze, hogy birtoklási vágyból, smucig önző okok miatt (mint Sebastien, amikor elvette a pénztárcámat, ami jogosan már az enyém volt). Mit érdekli, hogy mennyire viselkedek jól nevelten? De a fenyegetése, hogy nem kapok több szendvicset, megtette a hatását, és inkább hagytam a szomszéd kajáját, mert annyira azért én is voltam jó matekból, hogy tudjam, jobban járok, ha inkább Sebastien vesz nekem több kaját, mint hogy feladjam ezért az egyért.
-Miért akarnék más életet? - nevettem fel. - Azt hisze attól jobb lesz? Sírjak egész nap azon, hogy mennyivel jobb volt, amikor még kicsi koromban én is ,,normális" életet éltem, ahogy te nevezed? Újabb esélyt meg úgysem kapok, azt nem az olyanoknak találták ki, mint én. Egyébként hálás is vagyok a segítségedért - jelentettem ki kicsit közelebb hajolva, hogy jobban lássa az arcomon, hogy komolyan is gondolom. - És lehet, hogy nem érdemlem meg, mert csak egy kis koszmós senki vagyok, de attól még nem vagy hülye. És... sajnálom, hogy megharaptalak - mutattam bűnbánóan a sebre a kezén.
Most hogy már teli voltam, az ennivaló is elfogyott előlem, és csak kényelmesen ki kellett várnom, hogy a gyomrom megeméssze, kényelmesebb pózban helyezkedtem el törökülésben a székemen, miközben elhangzott a következő kérdés.
-Néha elcsórok pár könyvet, igen. De inkább kaját szoktam akkor már lopni. Meg régen szerettem az iskolát, és van a városban egy jó ki egyetem, ahol tök jó előadásokat szoktak tartani, oda gyakran elmegyek. Beiratkozni nyilván nem tudok, de nem mindig szokták észrevenni, hogy ott van valaki, akinek nem kéne, olyan sokan vannak egy teremben. Tankönyvekhez viszont nem nagyon szoktam tudni hozzájutni, annyi füzetet, tollat meg miegymást meg nem tudok összelopkodni, hogy elég legyen, és rendesen tudjak jegyzetelni, úgyhogy nem mondanám, hogy különösebben sok értelme van, mert csak annyi ragad rám, amennyit meg tudok jegyezni. Ja, és szeretek a folyónál kavicsokkal kacsázni - tettem hozzá, nehogy kifelejtsek valamit.

Nagyon nehéz volt észben tartanom, hogy az a lány, aki előttem éppen a gyerekeknek játszani kitett alátétből koronát hajtogat és ízt a fejére téve tetszeleg magának, mit sem törődve a körülötte lévő emberekkel, és aki némely dologban olyan tudatlanságot mutat, hogy leesik az állam, szóval ez a lány 20 éves! Az eszem megáll! Az iskolában kb. a tíz évesek viselkednének így, de lehet, hogy már azok sem.
- Igen, mindenki mutáns ott. – bólogattam a kérdésére továbbra is nagy-nagy türelemről téve tanúságot, mikor végre visszatelepedett a helyére. – És nagyon szép királykisasszony lett belőled, habár már kicsit kinőttél ebből a korból. – tettem hozzá fintorogva, jelezve, hogy nem épp ezt a viselkedést várja el tőle az ember.
Láttam, hogy nem tetszett neki, hogy most nem lopkodhat össze kedve szerint mindent, pontosan azért is fenyegettem meg azzal, hogy nem tömheti meg a hasát, ha továbbra is így viselkedik, mert tudtam, hogy ez hatni fog rá.
- Nem arra gondoltam, hogy sírnod kéne érte. – rázom meg a fejem bosszúsan. – Hanem törekedni, hogy ne így kelljen élned. Az esélyért meg kell küzdeni, de nem látom, hogy te akár egy szalmaszálat is tennél keresztbe érte, még ha az orrod előtt van is, csak mondod a magadét, hogy neked már ezt adta a sors. Pedig nézz magadra, csak 20 éves vagy, még bármit hozhat a jövőd, de ha eltemeted magad, akkor tényleg az utcán fogsz meghalni. – mossom meg a lány fejét, de aztán csak legyintek egyet, hisz valószínűleg a falnak is beszélhetnék, akkor is ennyi haszna lenne.
Mikor a lány meglepetésemre sajnálkozik a kezem miatt, csak futólag rápillantok az apró sebekre, de már el is feledkeztem róluk. Arra viszont felkapom a fejem, mikor Anabelle megemlíti, hogy olvasni szokott és még az egyetemre is belóg, hogy meghallgassa az órákat. Erről az oldaláról nem ismertem még és nagyon is kontrasztban van azzal a gyerekes viselkedéssel, amit eddig mutatott.
- Ez nagyszerű! – mosolyodom el. – Ezek szerint nem vagy teljesen elveszve. Ha tanulni akarsz, szívesen adok neked könyveket és füzeteket hozzá.
Mivel már eleve számítok a lány esetleges makacs reakciójára, felemelem a kezét. – És nem várok viszonzást érte és a Xavierbe sem kell bejönnöd hozzá, majd valahol találkozunk, ahol neked jó és ott odaadom. Jó lesz így?
Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer elkezd komolyan tanulni, akkor előbb-utóbb igényesebb életre vágyik majd és ezzel talán elindul egy szebb jövő felé, de ezt magának kell bejárnia, ha nem akar segítséget.

-Azt mondod? - néztem rá tűnődve.
Ahogy körülnéztem, láttam, hogy mások is elég furcsán nézegettek. Ahhoz már hozzászoktam, hogy megbámulnak, amikor kukázom, összeakaszkodok valakivel vagy egyszerűen csak heverészek a kartondobozokból és nejlon zacskókból épített kuckómban, de az más volt. Az az én világom volt, ahol szabályosan játszottam, csak az övéjükbe ez nem fért bele. Itt viszont az ő világukba csöppentem, és nem tudtam betartani a szabályokat, mert nem ismertem őket. Honnan tudtam volna, hogy kinőttem ebből a korból, ha egyszer nem volt mihez viszonyítanom?
-Bocsánat - suttogtam lehorgasztott fejjel, szégyentől égő arccal, és megsemmisülve húztam le a fejemről a papír koronát.
Nem egészen tudtam, milyen reakciót vártam tőle. Dühöt, amiért csöves létemre be mertem tenni a lábamat egy egyetemre? Hitetlenkedést, hogy ugyan már, a magamfajták nem foglalkoznak ilyesmivel? Viszolygást a gondolattól, hogy ilyen fülig sz@ros emberek is megfordulhatnak ilyen helyeken? Bárhogy is, mosolyt nem. Pedig mosolygott. Bár az annyira nem tetszett, hogy szerinte nem vagyok teljesen elveszve, de lenyeltem a békát, elvégre a helyzetembeliek jobban teszik, ha még ilyesmiben is kedvességet látnak.
-Miért akarsz ennyire segíteni nekem? - ráncoltam a homlokomat. - Miért olyan fontos ez neked? Ha úgy van, ahogy mondod, és az utcán halok meg, nem a te bűnöd lesz. Nem kell kivakarnod az utca mocskából, Higgins professzor, nem tartozol felelősséggel a széttaposott káposztalevélért.
(Múlt héten egy előadáson levetítettek néhány részletet a Pygmalionból, amiben egy Leslie Howard nevű színész játszott).
Viszont az ajánlata csábító volt. Mindezeket én is össze tudtam volna lopkodni, de annyit biztosan nem, amennyi elég lett volna. Valahol tiltotta a büszkeségem, hogy elfogadjam, elvégre nem kellett az alamizsnája, ugyanakkor viszont nagyon is kellett, ahogy az étel is, amivel megkínált. Nem engedhettem meg, hogy visszautasítsam.
Benyúltam a zsebembe, és előhúztam egy majdnem tökéletesen kör alakú, lapos kavicsot, ami nagyjából feleakkora volt, mint a tenyerem. Szégyenlősen nyújtottam át, hiszen mi volt ez ahhoz képest, amit ő ajánlott nekem?
-Vagy egy hónapja találtam, de sosem akartam felhasználni, mert ha még a mozdulatot is elrontanám, és nem pattogna a vízen, kárba is veszne. De elfogadod tőlem? Hálából? Valamit adni szeretnék neked cserébe. De másom nincs.

Nem gondoltam volna, hogy a szavaimnak ilyen hatása lesz szegény lányra és én is elszomorodtam és kissé zavarba is jöttem, amikor szégyenkezve, piros arccal lehajtotta a fejét, hiszen milyen jogon rovom meg, nem vagyok senkije és semmilye.
- Nem, én kérek elnézést, hogy itt osztom neked az észt. Szólj rám nyugodtan, vagy rúgj bokán, hogy fogjam vissza magam, ha túl atyáskodó lennék, csak tudod nekem is felszívódtak a szüleim, és néha úgy érzem, ezt a kisebbeken, vagy a gyengébbeken vezetem le. Szóval igazad van, semmi közöm ahhoz, hogyan akarod élni az életedet. Azzal, hogy megtömtem a hasad még nincs jogom itt prédikálni neked. – vigyorgok rá elnézést kérően.
Érezhetően hezitált a felajánlásomra, hogy ellátom tankönyvekkel és füzetekkel, hiszen igaz az előbb utasította vissza a törődést, de ez talán túl csábító lehetőség, hogy azt tegye, amit szeretne, így nem lepett meg, hogy végül elfogadta, de csodálkozva néztem az elém nyújtott, kissé piszkos tenyéren heverő, hófehér követ, aztán elmosolyodtam.
- Ez nagyon szép és nagylelkű gesztus Anabelle. – vettem el a lapos kavicsot és forgattam a kezemben. – Tudod, ez talán még sok is azokért, amit én ajánlok neked, hiszen te az egyetlen vagyonodat adod nekem, míg én csak egy pár filléres dolgot ehhez képest. – nézek komolyan a szemébe. – De ígérem neked, hogy megőrzöm és majd egyszer visszaadom neked. – csúsztattam be a zsebembe, olyan óvatosan, mintha a királyi koronaékszerek lettek volna.
- És most várj egy kicsit, mindjárt jövök vissza. – állok fel és indulok a pult felé, mert most épp nincs ott senki és meg akarom rendelni az ígért további csemegét.

-Nem, ezeket te tudod jobban - ráztam a fejemet, még mindig kerülve a pillantását. - Én nem tudom, mit kel csinálni ilyen helyen.
Arra, hogy a szülei elhagyták, egy szánakozó ,,Ó!" - val reagáltam. Hát neki legalább sikerült. Jó helyre került, és lesz belőle valaki. Valaki fontos, aki sosem éhes.
-Kisebb és gyengébb? - kaptam fel a fejem sértetten. - Nem vagyok rosszabb, mint te. Lehet, hogy kevesebbet érek nálad, de nem vagyok rosszabb!
Azok az idők, amikor még úgy éltem, mint mások, akik nem az utcán tengetik életüket, már rég elhomályosodva éltek az emlékezetemben, és néha elgondolkodtam rajta, hogy vajon tényleg én voltam-e az a jól öltözött, copfos kislány tele pocakkal, tiszta bőrrel, vagy mindig is az utcán éltem, csak volt valamikor egy ilyen furcsa, szép álmom? Mit tudtam én, mit illik és mit nem, mit szabad és mit nem, és azzal is tisztában voltam, hogy az olyanok, mint Sebastien, akik voltak valakik, többet értek nálam. De rosszabb akkor sem voltam náluk!
-Örülök, hogy tetszik - mosolyodtam el halványan, bár tudtam, hogy a szép beszéde csak udvariasság volt, hiszen ő ételt adott nekem, még tovább tolta előlem az éhhalált, ráadásul megígérte, hogy segít nekem a tanulásban... én meg adtam neki egy kavicsot. Még akkor is, ha imádtam, mert olyan szép volt, és nekem sokat jelentett, ő mit kezdene vele? De mi egyebet adhattam volna? És talán... lehet, hogy tényleg értékelte?...
Bólintással jeleztem, hogy várok. De végül a cola és a shake győzött, muszáj volt kimennem a mosdóba. Igazi lehúzós vécét használhattam, ez nekem nagy ritkaság volt. Biztos voltam benne, hogy papír is lesz, és kezet is tudok mosni. De az, amelyiknek az ajtaján a szoknyás emberke volt, teli volt, úgyhogy átmentem a másikba. Sose értettem, mit lehet kezdeni azokkal a falra szerelt vödrökkel, de nem is hittem, hogy az ilyesmit nekem találták ki, inkább bementem az egyik fülkébe. Amikor kijöttem, két nagydarab sráccal találtam szembe magam, akik borzalmas alkoholbűzt árasztottak és kicsit dölöngéltek is. És nem a kedvesebb fajtából valók voltak.
Pár perc múlva már rongyoltak is ki az étteremből, hogy megtaláljanak, ugyanis az első ütés után inkább nem vártam meg, hogy miért szorítottak a vécéajtóhoz, inkább átváltoztam, és kislisszoltam gyíkként. Felrepedt szájjal, kissé reszketve vártam, hogy Sebastien visszaüljön az asztalunkhoz, miközben igyekeztem úgy fésülni a hajamat az arcom elé, hogy ne lássa meg a vérző sebet.

- Nem kell mindenen felkapnod a vizet! – ingatom meg a fejem. – Nem bántásból mondtam, amit mondtam. – próbálom megnyugtatni a fortyogását, mert látom, hogy milyen önérzetes ahhoz képest, hogy egy csöves.
Nagyon reméltem, hogy legalább addig nyugton tud maradni a senekén, amíg elintézem a vásárlást. Tudtam, hogy nem tudja eltárolni a kaját, így nem akartam felhalmozni egy csomó szendvicset, mert úgy is megromlik, ezért kapott 6 adag menüt, amit egy nagy dobozba csomagoltattam.
- Van valami étkezési jegyük, vagy kuponjuk, amit menüre lehet váltani? – kérdeztem aztán az eladót.
- De van! Csak nem annak a csövinek kell? – intette méla undorral az asztalunk felé.
- Nem mindegy magának, hogy kinek kell? – morrantam rá komoran és ökölbe szorult a kezem. – Magának az a dolga, hogy kiszolgáljon, nem az, hogy minősítse az embereket. Vagy beszélgessek el a főnökével? – kérdeztem halk fagyos hangon, mire azonnal zavarba jött és készségesen adta át a kuponokat.
Mikor visszatértem, még mindig ezen a seggfejen mérgelődtem, így először nem is tűnt fel, hogy valami nem stimmel, csak mikor át akartam adni a csomagot és elmagyarázni, hogy ezekkel a kis jegyekkel, még két hétig ide járhat egy-egy menüre.
Döbbenten néztem a lányra, bár nagyon igyekezett eltakarni a vérző ajkát, természetesen ez nem sikerül, hiszen alaposan fel is dagadt addigra a szája.
- Mi…..Mi történt veled? – kérdeztem tőle rekedten és azonnal körbe néztem, hogy vajon ki volt az, aki bántotta. – Mit csináltak veled?

Megrántottam a vállam. Nekem igazából édesmindegy volt, ha bántásból is mondta volna. Ennél azért durvább dolgokhoz szoktam. Mondjuk megvoltam nélküle, de nem emiatt fog rámszakadni az ég. Meg aztán adósa voltam a srácnak, csak nem ugorhatok neki (megint) egy gyengécske kis beszólásért. Pláne ha nem is annak szánta.
Az meg annyira tipikus volt, hogy még egy egyszerű pisilést se tudjak elintézni. Odakint is körülményes találni egy olyan helyet, ahol nyugodtan elvégezhetem az ilyen nemű dolgaimat, de ott legalább nagyobb a tér, könnyebben el tudok menekülni, ha baj van. Itt viszont egy kicsi helyiségben voltunk, ahol moccanni is alig lehetett, és mint ilyenkor szokás, senki másnak nem kellett könnyítenie magán rajtunk kívül.
-S... semmi - ráztam a fejem, de nem néztem rá. - Én voltam a gyorsabb, úgyhogy végül is nem csináltak velem semmi durvát. Ez meg igazán... majd elmúlik. Ne keresd őket, már elmentek.
Kicsit azért még remegett a kezem, ahogy a doboz után nyúltam. Megpróbáltam mosolyogni, de az szétfeszítette a sebet a számon, amitől fájdalmasan szisszentem fel. Úgyhogy csak egy nagyon-nagyon halvány mosolyra futotta, ahogy magamhoz öleltem a dobozt, ami még jó meleg volt.
-Köszönöm szépen - mormoltam hálásan.
Az imént még könnyedén el tudtam volna aludni, miközben az a jó sok kaja melengetett belülről, aztán viszont ez az izgalom felrázott annyira, hogy ez elmúljon. Most viszont, ahogy a fejemet a dobozra hajtottam, ismét éreztem, ahogy lassan megnyugszom, elvégre már Sebastien is ott volt velem, az a két mocsok is elment, és ez is olyan jó meleg, és teli van kajával, ami csak az enyém. Jólesőn szusszantam fel, miközben a szemhéjaim kicsit lejjebb ereszkedtek.
-Furcsa srác vagy te, Sebastien - jegyeztem meg ráemelve álmos tekintetemet. - Segítesz egy vadidegennek, aki ki akart rabolni, megajándékozod és még aggódsz is érte. Te tényleg nem valami szépen válhattál el a szüleidtől.

Továbbra is csak kérdőn néztem a lányra és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ez semmisség lenne, hiszen ahogy láttam alaposan felrepedt a szája.
- Ez neked nem durva? – rökönyödtem meg. – De hát hol szerezted az isten szerelmére, hiszen alig pár percre hagytalak magadra.?
Mivel viszont nem volt hajlandó elárulni, hol vannak és kik a támadói, így kénytelen voltam visszaülni morogva a helyemre, bár ha meg lettek volna, azért lett volna hozzájuk egy-két szavam.
- Nem szép, egy védtelen lányt megütni, még ha te úgy is érzed, hogy ez semmiség. – dohogtam, de már enyhülni kezdtem, ahogy elnéztem, hogyan öleli magához a kajás dobozt, mint más gyerek a plüss mackóját.
- - Szívesen. – mondtam mosolyogva. – És még itt vannak ezek a kuponok is. – nyomtam a kezébe 14 darab jegyet. – Ez két hétre elég és mindennap egyért ehetsz itt vagy más Burger Kingbe egy menüt. Szóval el leszel egy darabig legalább. – vigyorogtam rá, élvezve, hogy egy kis pénzzel, milyen örömöt tudok okozni.
Igaz, tettem volna én többet is érte, de egyrészt nem nagyon akarta, másrészt egyelőre nem akartam lerohanni, majd előbb-utóbb lejön a változás, abban biztos voltam.
- Hát ebben igazad van. – bólintottam – Elég érdekes volt a szituáció és azóta sem sikerült kitalálnom, hogy miért döntöttek úgy egyik napról a másikra, hogy jobb lesz nekem távol tőlük. – ingattam keserűen a fejem – Igaz, tudom, hogy mi volt az indok, de nem értem, hogy voltak képesek megtenni. De nem akarok róluk most beszélni. – zártam le a témát. – Segíteni meg szeretek, mert örömet okoz és nem sokba kerül nekem. Neked meg jól esik, nem? Erről ennyit.

-Volt már durvább is - legyintettem. - Időnként megesik. Mivel hajléktalanok vagyunk, sokak szerint olyan, mintha nem is léteznénk, vagyis büntetlenül tehetnek velünk, amit csak akarnak... főleg ha azt is megtudják, hogy valaki mutáns. Bár ezek szerintem csak simán részegek voltak. Egyébként nem mentem messze, csak a vécére. De ne aggódj már minden apróságért, ebbe sem fogok belehalni - mélyítettem el nagyon óvatosan a mosolyomat, hogy megnyugtassam.
Szegény srác nagyon nem tudta, milyen is az utcai élet. Várjunk csak. Miért is sajnálom?! Hiszen ez pont, hogy jó dolog. De akkor is, egy pofon miatt így felhúznia magát!
Érdeklődve nézegettem a kis képes kártyácskákat. Először azt hittem olyasmi, amit a gyerekek szoktak gyűjteni, csak ezen nem autók meg pónik, hanem kaják vannak. Aztán amikor elmondta, hogy mik ezek, felkaptam a fejem, aztán hevesen megráztam a fejem.
-Nem jelentettem ki. - Ezek nagyon sokat érnek, nem adhatod nekem. Tedd el, ez nagyon sok, ezt nem fogadhatom el.
A kezébe nyomtam a kuponokat és rászorítottam az ujjait, hogy biztos jó erősen tartsa magánál.
-Nem halmozhatsz el mindennel, amivel a szüleidnek kellett volna téged. Ezzel nem fogod jóvátenni az ő bűnüket, és nem is kell, nem a te dolgod. Ahogy gondoskodni rólam sem. Én... én nem...
Viszont belegondolva, hogy mennyire pengeélen táncoltam nap mint nap, hogy csak egyszer hagyjon el a szerencsém, és tényleg az utcán végzem, a sok éhségtől átájuldozott nap emléke, mindez elegendő volt ahhoz, hogy Sebastien még egyszer felajánlotta a kuponokat, most már elvettem, és a zsebembe mélyesztettem őket. Aztán még mindig kerültem Sebastien tekintetét, miközben kikotortam a colás pohárból egy jégkockát, és a számra nyomtam.
-Mesélsz nekem a Xavierről? - kérdeztem motyogva.

Akár mennyire is nyugtatgatott, hogy ilyen egy hajléktalannal nap, mint nap megesik, ez nem vígasztal túlságosan, most, hogy itt volt velem, kicsit felelősnek éreztem magam érte és igen csak felhúztam magam rajta, hogy valaki ilyet tett vele, de nem volt mit tenni, nem árulta el kik voltak a támadok.
Nagyon meglepődtem, mikor a jegyeket is visszatuszkolta a kezembe, hogy nem fogadhatja el, mert sokat érnek.
- Igenis elhalmozhatlak, mert megtehetem, és nem azért mert én nem kaptam meg mindent, sőt……talán túlságosan sokat is. – mondtam neki szomorúan. – Szeretném, ha elfogadnád, komolyan, hidd el nekem ez nem gond, adnék többet is, vagy segítenék máshogy is, de nem akarom erőltetni. – tettem le ismét elé az asztalra a kuponokat, amit most már legalább, kis habozás után, zsebre rakott.
Láttam, ahogy az előbb kihörpölgette az utolsó cseppet is a poharából, ezért mosolyogva intettem az önkiszolgáló automata felé.
- Itt benne van az árban, hogy annyit ihatsz, amennyi beléd fér, így ha még szomjas vagy, csak menj oda és töltsd újra a poharadat. – ajánlottam neki, hiszen nem tudhatta, hogy is megy itt a dolog. – De ha kell segítség, akkor csak szólj.
Örültem, hogy érdeklődik az iskola felől, mert ez azt jelezte, hogy azért piszkálja a fantáziáját.
- A Xavier, mint ahogy már említette, egy mutánsokat képző intézet, ahol főleg középfokú oktatás folyik, de kisebbek is tanulnak ott, kényszerből, most is van jó pár. – mosolyodtam el, ahogy a kölykökre gondoltam. – A szokásos iskolai tananyagon kívül, itt mindenki fejlesztheti és kitapasztalhatja a képességét és a vizsgálatok azt is nagy valószínűséggel megmutatják, hogy hová fog fejlődni az. Így rá lehet készülni. Ez főleg a veszélyes képességekkel rendelkezőknél fontos, hogy ne érje őket váratlanul és ne okozzanak vele sérülést. Van gyakorlásra is lehetőség és kikapcsolódásra is, hiszen az iskola egy kastélyban van és gyönyörű park veszi körül. – vázoltam fel elé képletesen is, hogy minél csábítóbb legyen, hátha meggondolja egyszer magát.

Két hétig minden nap enni fogok végre! Egy napig sem lesz üres a hasam, mert minden nap hozzájuthatok valami finomsághoz. Nem kell azért aggódnom, hogy vajon holnap jut-e egyáltalán valami a számba vagy lebukom-e lopás közben, mert biztosan lesz kajám, ráadásul tök legálisan. Abba meg már igazán nem lehet belekötni. Azta!
Mondtam volna én neki, hogy erőltesse csak, nem nagyon zavar, ha nem éhezek meg ilyenek, de akkor meg én lettem volna, aki erőltet. Nem akartam hálátlan lenni, hiszen már így is olyan sokat adott nekem, hogy egészen meg voltam illetődve.
-Köszi, de... azt hiszem most nem innám tele magam megint - mondtam szemlesütve. - Nehogy megint pisilni kelljen...
Azért kíváncsian pislogtam a masina felé, mert még sosem láttam ilyet. Vagy láttam, csak nem tudtam, hogy mi az, de ez végül is egyre megy. Az olvadó jégről vízcseppek hulltak alá, és végigfolytak a karomon, úgyhogy félig szalvétába csomagoltam, hogy ne csináljon már ilyen zavaró dolgokat. A tetején, amit a számhoz nyomtam kicsi piros folt jelezte a vért, ami rátapadt, de nem foglalkoztam vele, csak visszaszorítottam a sebre, nehogy feldagadjon, és a zsibbadás tompítsa a fájdalmat. Most már úgyis mindegy volt, Sebastien kiszúrta.
-Egy kastély parkkal - ismételtem elgondolkodva, majd durcás mozdulattal nyomtam ismét a fejembe a koronát. - És még te nevetsz ki, amiért ezt felveszem.
Viszont már kezdett legalább körvonalazódni, milyen is lehet az az iskola, és hogy miért épült külön a mutánsoknak. Képességgyakorlás, oktatás, amit más iskoláktól nem kaphattak meg, mert kiutálták őket, felkészítés a nagybetűs életre. Hát mindezt én is megszereztem magamnak, igaz kényelmes otthont, embereket, akik nem akarnak bántani vagy nem néznek a cipőjük talpára ragadt kutyapiszoknak, azt már nem, de már megszoktam a hiányukat, és azért sem hiányzott! Nem, nem és nem!
-Mond csak ott... melegek a szobák? Mint a pékségben? Télen is?

Egészen meglepődtem, mikor meghallottam, hogy nem akar többet inni, hiszen eddig úgy tömte magába az ételt és, úgy öntötte le a torkán az üdítőt, mintha sosem akarna megtelni a hasa.
- Hát ez ne tartson vissza Anabelle. – mondtam neki bátorítóan, hiszen láttam, hogy majd kiesett a szeme a kíváncsiságtól. – Ha majd kell, legfeljebb elkísérlek a női mosdóig, azt előtte megvárlak. Ha baj van, akkor elég, ha kiáltasz egyet.
Bár nem hittem, hogy kétszer is előforduljon egy ilyen aránylag kulturált helyen, hogy megtámadják a lányt.
Azért akármit mondott látszott, hogy szépen helybenhagyták és azért ő is érez fájdalmat miatta, még ha igyekezett is elhitetni, hogy ez semmiség számára.
Mikor ismét feltette a koronát és szóvá tette a kastélyt nem álltam meg nevetés nélkül, hiszen olyan aranyosan kislányosra sikerült a mozdulat.
- Nem nevetnélek ki, ha olyan 6 éves lennél, de igazából most sem, mivel már kezdelek kissé megismerni Utcák Hercegnője. – hajoltam meg felé, mint régen az úrihölgyek előtt.
- Igen, fűtöttek a szobák és az egész épület is, mint a pékségben, hogy a te hasonlatodnál maradjunk. De tudod mit, ha akarod elviszlek oda és a saját szemeddel nézheted meg. Na, benne vagy? Aztán vissza is hozlak ne félj, csak egy kis meghívás, vendégség lesz.

-Kösz, de nehogy már a vécére is csak testőrséggel mehessek - fintorogtam.
Viszont az utántöltő olyan jópofa volt, hogy végül csak odamentem, hogy kipróbáljam. Körbejártam, alaposan megszemléltem, nyomogattam pár képet, megpróbáltam eldönteni, hogy kifolyjon belőle az üdítő, de nem történt semmi. Végül véletlenül hozzáütődött a kezem egy beljebb, lent lévő fekete karba, mire rámzúdult egy csomó narancssárga ital. Először nevetve ismételtem meg néhányszor a mutatványt, mert a hideg folyadékban lévő buborékok nagyon mókásan csiklandozták a kezemet, de aztán elkaptam a pultosok rosszalló pillantását, és inkább kicsit elkomorodva tartottam oda a poharat, hogy rendesen használjam a gépet. Már megint nem úgy viselkedtem, ahogy kellett volna!
-Tessék - nyújtottam Sebastien felé. - Idd meg te, de ha még szomjas leszel, önthetem megint én?
A vérzés lassan elállt, így hiába olvadt el azóta a jégkocka, amit a számra szorítottam, nem nyomtam rá újat. Inkább hangosan nevettem Sebastien bolondozásán, amikor az Utcák Hercegnőjének nevezett és még meg is hajolt. Mennyire rendes egy srác! Hát igen, szegény az utcán napok alatt pusztulna el...
-Én? - meredtem rá. - Egy kastélyba? Én? Megbuggyantál, hát nézz végig rajtam! Páros lábbal rúgnának ki onnan. Lehet, hogy az Utcák Hercegnője vagyok, de nincs tökhintóm meg éjfélig szavatolt báli ruhám. Én nem mehetek oda.
De persze ez is olyan volt, mint a kuponok: nem tartott sokáig, hogy meggyőzön. Persze ettől csak még jobban zavarban voltam és borzasztó lámpalázam lett. De még sosem voltam kastélyban. Képeken már láttam, de azokhoz mindig előkelő emberek társultak, olyan ruhákkal és ékszerekkel, aminek csak egy darabjából egész életemben jól élhetnék. Én meg... de mikor lesz alkalmam megint ilyen helyre menni?
-Na jó, de... ugye nem lesz belőle baj? És ne hagyj egyedül, nekem nem biztos, hogy elhinnék, hogy veled vagyok.
Felálltam, és indulni készültem, de előbb megkérdeztem Sebastient, hogy nem kérne-e egy zacskót a kajás doboznak, hogy könnyebben vihessem. Kértem volna én is, de engem jól láthatóan nem szerettek itt, úgyhogy inkább rá bíztam. Ha kaptam, beletettem a dobozt, majd a két karomra húztam a fogójukat, mint egy hátizsákot.
-Mehetünk.

Úgy láttam csak piszkálja a fantáziáját az ital automata, és végül nem is tudta megállni, hogy ne próbálja ki és én vigyorogva néztem, hogy milyen igyekezettel próbálja megtalálni a módját a használatának.
Aztán már álltam volna fel, hogy leállítsam a játszadozását, mikor végre rájött, de most csodák csodájára magától is rájött, hogy nem váltott ki a személyzetből felhőtlen örömöt a dolog.
- Kösz. – vettem el a kissé ragacsos poharat, majd letettem az asztalra. – Persze, tölthetsz, de ha elfogadod a meghívásomat az iskolába, akkor viszont inkább induljunk.
Persze a meghívásomra úgy nézett rám, mintha szimplán megőrültem volna, bár nem tudom mi volt benn olyan különös, hiszen velem jött volna és egyébként is abban az iskolában már találkoztak pár utcagyerekkel.
- Nem, nem buggyantam meg, teljesen jól vagyok és továbbra is fenntartom a meghívásomat az Utca Hercegnőjének és úgy, ahogy most van. – mutattam rá. – Tudod nem te lennél az első aki az utcáról téved be oda, úgy hogy senki nem akarna kidobni még akkor sem, ha egyedül mennél, de nem szándékoztalak magadra hagyni, én leszek az idegenvezetőd, ha velem jössz.
Gondoltam, hogy nem kell sokáig győzködnöm, csak a ragyogó szemeibe kellett belenéznem és tudtam, hogy nem lesz ereje még egyszer nemet mondania.
És igazam is lett! Még kívánságának megfelelően kértem egy zacskót neki, majd megvártam míg összecihelődik és elindultam az első buszmegálló felé.
- Oké, menjünk.
Mivel közvetlen buszközlekedés van a suliig, így nem tartott olyan nagyon sokáig az út, és már ott is álltunk a Xavier szép kovácsoltvas kapujában, ahonnan tökéletes rálátás volt a kastélyra és a körülötte húzódó parkra.
- Megérkeztünk! Fáradjon be Hercegnő. – nyújtottam előre a kezem, mutatva az irányt és engedtem előre a lányt. – A Főbejárathoz megyünk.


//Xavier- főbejárat //

~ Ó édes Péntek délután. - gondolja. A mai napja egész nyugodt, még kutyuskája sem törte a nő fejét a szokásos gondjaival. Épp a kávéját iszogatta egy kávézóban, mikor is azon kezdett el gondolkodni, hogy mit is csináljon estig, mikor is majd előadása kezdődik a Black Cat-ben. Pillantása az út túloldalán lévő mozira siklik. Elmosolyodik. Sajnos kedves stylistja nem ér rá, ezt már tegnap meg mondta. De egy filmet egyedül is megtud nézni, akárcsak otthon nem? Szóval kifizette a kávét, majd fogta magát, felkelt és átsétált a mozihoz. Bement, de még nem állt a pulthoz. Kicsit nagyobb volt a tömeg, mintha új film jött volna ki? A nő nézi a plakátokat, a filmek bemutató kisfilmjeit vetítő tévéket. Végül is sehogy se tudott döntésre jutni, szóval körbe pillantott. Ő sosem volt egy félős hölgy, úgy hogy oda is lépett az első emberhez, akit meglátott.
- Elnézést, nem zavarom? - lépek oda egy jóvágású férfihez. Barna haja igényesen zselézetten állt, azurkék szemeibe pedig bele mosolyogtam, ahogy rám siklottak, mikor megszólítottam.
- Ha nem, hát engedjen meg egy kérdést.. filmek terén sosem voltam olyan határozott és jól manőverező. Tudna ajánlani nekem valami jót?

Tudom szemét vagyok, nem kicsit hanem nagyon. Egy hosszan át taxizott nap után megálltam mozizni. Ez még nem lenne ok arra hogy szemétnek hívjam magam. Az azonban már igen, hogy a mozi büfés sráccal szórakoztam amíg a jegypénztárra vártam. Nah jó ezzel nem csak szemétnek tűnök, de kicsinyesnek is. Azonban élvezni kell az élet apró örömeit annak ellenére is, hogy én vagyok a mutáns testvériség egyik vezetője. Jelen pillanatban azt, hogy amikor a srác elfordult a pattogatott kukorica gyártó géptől, én gondolataim erejével rögtön lekapcsoltam a gépet. Amikor a srác pedig vissza fordul, hogy újra bekapcsolja akkor pedig a kóla adagoló gépet kapcsoltam ki. Szerencsétlen kölyök úgy forgott ide oda egyik géptől a másikig mint aki csapágyat nyelt és tornádóvá akar változni. A leges legjobb pedig a pultja előtt álló hisztis kölyök picsogása volt. Magamban már kötöttem a fogadásokat szegény srác mikor fog idegösszeomlást kapni. Már már láttam az előtörő könnyeket amikor valaki megszólít. A tekintetem le siklik a büfés sráctól, hogy szemügyre vegyem ki is volt az aki meg mentette őt egy traumatikus pszichiátriai kezeléstől. Ekkor ér a meglepetés. A hang gazdája egy szőke két lábon járó fenyegetés. Vagyis mindenki számára fenyegetés aki kicsike kis vonzalmat is érez a szőke topmodel alakú nők iránt. A büfés fiú szerencse csillaga. A kérdése hallatán bátorítóan rá mosolygok. Elvégre nem szoktak leszólítani topmodel szerű nők csak akkor mikor taxit vezetek.
- Nem, nem zavar. - Válaszolok neki, közben megjegyzem magamban nem valószínű, hogy más válaszra számított egy férfitől. Főleg ILYEN dekoltázzsal. Oké Nick a szemek az arcon vannak, nem a melleken. Figyelmeztetem, magam és az előző futó pillantás után most már a nő már már jeges tekintetére koncentrálok. Meg a kérdésére. - Nos remek jó filmet vetítenek, és jó pár ismétlést. Még európai ócska filmeket is talál erre. Az elsődleges kérdés persze ilyenkor a következő. Mit is szeretne? És egyedül szándékozik-e filmet nézni. Amennyiben a második kérdésre az a válasza, hogy egyedül, én magam szívesen felajánlhatom társaságomat. Elvégre társaságban jobb kikapcsolódni. Akkor is ha a horror filmek rettegésére vágyik, vagy ha a komédiák könnyesre nevető műfajára, esetleg egy szívszorító drámára a Pixartól.

Szavaira a nő elmosolyodik.
- Ó hát egy ilyen ajánlatot nem hagyhatok ki. Ami pedig a filmek fajtáját illeti... Szívesen nézek én bármit, kivéve a horrort. Azt annyira nem bírom, félni ritkán szeretek. Nem is tudom.. - pillant a filmek listájára - Amit legutóbb láttam, az a Bosszúállók. Akció dús, körmön font, még is vicces. Azt hiszem, az ilyenek nagyon is tetszenek. - mondja, majd félmosollyal az arcán a férfire pillant szeme sarkából - Maga mit gondol? Találni ma valami hasonlót? Vagy egyáltalán ön mit jött megnézni? Hátha érdekelne az engem is. Persze, ha valami horrort nézett ki magának, kivételesen megtarthatom egyikét azoknak a rendkívül ritka napoknak, amikor "szeretek" félni. - nevet fel halkan. - Igazából szeretném a döntést magára hárítani, nagyon nem vagyok otthon a filmekben. Amúgy, a nevem Shae Laryn. - nyújtja a kezét egy határozott kézfogásra, majd miután a férfi is bemutatkozik, újabb kérdéssel fordul hozzá: - Tegeződhetnénk?

- Ó köszönöm. - Mosolygok rá ahogy elfogadja az ajánlatot. Majd kíváncsian veszem szemügyre én is a filmek választékát. Igazából eddig annyira lekötött a büfés fiú idegeinek gyalulása, hogy nem is figyeltem erre nagyon. Gyorsan átfutom a filmek listáját. - A bosszúállók nem rossz film, és egész jól felépített. Izgalmas és akciódús. Bár ha őszinte akarok lenni a története helyenként bárgyú. Főleg Lokit nem éreztem túl hiteles figurának benne. Mármint, ha valaki isten. Akkor miért nem tudja ő használni rendesen a hupikék tőrpikés kockát? Miért egy tudatlan emlős majomszármazék homosapiens kell a kocka titkának megfejtéséhez? Ahogy őszintén szólva a Fekete özvegyet alakító Johansson is csak dekorációnak került a filmbe. Elvégre a karakterének nem volt sok szerepe. De persze ettől élveztük a film minden egyes pillanatát, és kijelentem ez volt az elmúlt évek legjobb szuperhős mozija. - Mondom, majd elfogadom a felém nyújtott kezét és én is bemutatkozom. - Nick O'leary és örömmel tegeződök veled. - Mosolygok rá, miközben visszatér a tekintetem a film választékhoz. - Azt hiszem a legjobb választás egy könnyed film volna valami szórakoztató. A horror filmekért én sem vagyok oda. Legutóbb is reflexből lerúgtam ijedtemben az előttem ülőt a székről. - Mondom, majd rá nézek, és megvonom a vállam mielőtt megkérdezhetné. - Nem tudom hogy sikerült. - Mit szólnál ahhoz az új romantikus vígjátékhoz? Gerald Butlerrel és Meg Ryan-el? Meg már évek óta nem szerepelt ilyen filmben. Kíváncsi vagyok az alakítására. - Mondom, elvégre ha egy dögös csajjal egy dögös romantikus filmet nézek az máris fél randinak számít. Közben halad a pénztári sor is így közelebb lépek a kasszához és úgy döntök eljött a kegyelem döfés ideje. A tekintetem egy pillanatra a pattogatott kukorica gyártó gépre vetem. Nehogy már elmaradjon a büfés srác teljes idegösszeomlása. Ez erőm csak törtrésze elegendő ahhoz, hogy az eddig megpattogtatott kukoricák gejzírként törjenek elő beterítve ezzel a büféseket, és a túl közel ácsorgó vendégeket. - HÚÚÚ nahát! - Adom a meglepődött figurát én is egy pillanatra.

Mosolyogva hallgatja végig a film elemzését.
- Hát... Én nem szoktam így oda figyelni a részletekre, inkább csak élvezem a filmet. - mondja, s miután kezet fogtak, úgy dönt, hogy itt az ideje kicsit jobban szemügyre venni a férfit. Úgy hogy csalfa mosollyal végig pillant a szikár férfin, s végül is úgy gondolja, egészen jó rajta legeltetni a szemét, de azért nem tette túl feltűnően, épp csak egy gyors végig pillantás.
- Sajnos így névről nem ismerem a színészeket, be kell vallanom, hogy borzalmas a névmemóriám, de egy arcot ha meglátok, akkor az szinte kitörölhetetlen belőlem. -válaszolja - De szívesen megnézem veled, persze csak... - fejezné be a mondatot, mikor riadtan fordul a mögötte lévő pult felé, ahol már majdnem felrobban a kukoricás gép a túl gyártástól. Persze az egész látványos, a kezelő arcától pedig egyszerűen kitör belőle a nevetés.
- Hát, azt hiszem, hogy most kukoricát nem fogok kérni, de lehet ezt a részt be is zárják amíg fel nem takarítják és meg nem csinálják. - néz a férfire, kis vigyorral az arcán. Nem mondaná senki róla, hogy kárörvendő, de ami vicces, az vicces, kár lenne ezzel vitába szállni.
- Amúgy azt akartam mondani, hogy bocsáss meg, de nem nagyon nézem ki belőled, hogy ilyen romantikus filmeket nézegetsz, de számomra ez csak egy elképesztően jó pont, hogyha tényleg szívesen néznél velem hasonlót... - mosolyog rá. - Amúgy, kérdezhetek rólad? Honnan jöttél és a többi alap szöveg, amit ismerkedéskor felszoktak tenni az emberek. Munka, család, szórakozás. - figyeli érdeklődő tekintettel, miközben ő is halad a sorral.