Central Park

Amikor ma felkeltem, és elindultam dolgozni, jól tudtam, hogy bár imádom a munkám, ez egy olyan nap lesz, amikor négyszeres sebességgel számolom a  másodperceket addig, amíg le nem váltanak minket, ugyanis senki a  világon nem tudná beadni senkinek, hogy egy autóban ülni amiben nincs légkondi 10 órán keresztül, és azt lesni, vajon elmegy-e otthonról egy gyanúsított, nem kínzás. Természetesen egyre sűrűsödő izzadtságcseppjeimmel mit sem törődve, érzelem mentes arccal figyeltem magam elé, a kávém iszogatva, hosszú órákon keresztül, s csak tettem, amit tennem kellett, annak teljes tudatában, hogy ez a dörzsölt bűnöző úgysem fog csinálni semmit, amíg nyilvánvalóan tisztában van vele, hogy figyeljük, mikor egyszer csak kijött a lépcsőházból fél pucéran, és 14 lövést adott le az utca másik oldalán parkoló, sötétített üvegű autóra. Az autóban nem ült senki, de ez a tette, és az, amit a lefoglalt gépén találtak később nagyban megkönnyítette, hogy innentől egy olyan helyen figyeljük meg, ahol nem kell rejtőzködnünk, neki pedig esélye sincs rá.

Ezek után még a papírmunkával együtt is jócskán megrövidült a nap, így még bőven ebéd előtt indulhattam haza. A Central Parkon átvágni egyesek szerint nem jó ötlet, ha az ember nem szeretné, hogy kirabolják, vagy egyéb borzalom történjen vele, de én különösebben nem aggódom. Mi a legrosszabb, ami történhet. Út közben azért megpróbálom felhívni Loretta-t, hogy előbb fogok hazaérni, a telefonja azonban nem csöng ki. Ez némi aggodalommal tölt el, de tudom, hogy ma nem dolgozik, szóval biztos csak elfelejtette feltölteni, vagy ilyesmi...
Mivel nyár van, a park most is tele van piknikező fiatalokkal, mobiltelefonjukon sárkányt eregető gyerekekkel, kocogókkal, és néha még napozó emberekkel is. Nem szokásom foglalkozni velük, épp csak egy pillantásra méltatom általában őket, hogy ne lépjek rájuk,  ám az egyik napozón megakad a szemem. Nem mondanám magam nőcsábásznak, épp ellenkezőleg, de a napszemüveget viselő hölgy, ki árgus szemekkel figyelt egy másik idősebb asszonyt azonnal megragadta a tekintetem. Annyira vonzó, annyira tökéletesen az esetem alig takart teste minden porcikája, hogy jó fél másodperc után döbbenek csak rá, hogy lehet némileg elfogultan ítélkezem a nő tökéletes bájait illetően, ami talán megbocsájtható, hisz évtizedek óta együtt vagyunk.
~Lori?? Hát te mit csinálsz itt édesem?~
Újabb pillantás a nőre, kit kedvesem figyel, és a táskára, amit jól láthatóan úgy őriz, mintha benne tartaná minden kincsét, és felrémlik előttem valami Rebecca, akiről már többször is mesélt, nem éppen jókedvűen.
~Nocsak...~
Amennyire tőlem telik, próbálom kerülni a feltűnést, és a feleségem megkerülve, hátulról közelítek hozzá, hogy aztán mögé guggoljak, és lassan, gyengéden tegyem a kezem a vállára.
-Szia... - súgom a fülébe - szeretnéd, hogy bekenjem a hátad?
Nagy, erővel teli kezeimmel két oldalról a vállaira markolok, és masszírozni kezdem őket, közben továbbra is suttogva felteszem neki a kérdést:
-Ha megkérdezem, miben sántikálsz, örülni fogok a válasznak?

A testület bármelyik másik tagja most hatalmas bajban lenne, hisz ha őket látnám ebben a gyanús helyzetben, nem lennének vegyes érzéseim azért, mert olyan jó újra látni őket. Na persze, akadnak olyan rosszmájú kollégák, akik szerint Lori húzza a rövidebbet ebben, mert ha ő haza megy, ott sem szabadul tőlem. Minden esetre, olybá tűnik, az én drágám jó úton halad afelé, hogy ne legyen baja a dologból, hisz már most képtelen vagyok szigorú arcot vágni.
-Ha elfelejtem, hogy itt vagy, akkor a levegőt kéne masszíroznom hmm? Inkább várjuk ki, megérdemled-e, hogy folytassam.
Minden esetre,a kezeim nem állnak le, és tovább kényeztetem őt, gyengéd, de határozott mozdulatokkal. Mondjuk lehet, hogy egy kevésbé jó kondiban lévő ember nem tartaná annyira gyengédnek a szorításom, hanem inkább az életéért könyörögne, de szerencsére volt időm bőven gyakorolni, hogy mi az, amit ő szeret. Közben próbálok ellenállni tünde szemei varázserejének, hisz ő is jól tudja, hogy amint rám néz azzal a két kékkel, nekem végem van általában. Minden esetre elfoglalom a helyem mellette, amikor erre kér szavak nélkül, és bár nem masszírozom tovább, azért karommal átnyúlok a vállai felett, és finoman magamhoz ölelem.
-Te is hiányoztál nekem... - jegyzem meg elhúzott szájjal, mikor a közelemben a levegőbe szagol, nagyjából úgy, ahogyan egy nyuszi tenné, ha egy répaföld irányából fúj a szél, aztán választ adok a kérdésére is:
-Tudod jól, hogy folyamatban lévő ügyről nem beszélhetek neked...és olyan bizarr az egész, hogy kivételesen tényleg nem fogok. A pofa gyakorlatilag lecsukatta magát. Ennél akkor lehetett volna csak segítőkészebb, ha hoz magával bilincset, meg az ügyészt is ő hívja fel.
Csendben bólintok, amikor helyesen arra következtet, hogy ideje elárulnia, mit művel itt pontosan.
-Az a palacsintás eset 10 éve történt...naná, hogy még nem felejtettem el.
Miközben ezt mondom, újra szigorúan nézek rá, hosszan elgondolkodva, amíg ő a legangyalibb mosolyával próbál elcsábítani. Állom a varázsát, és még az egyik szemöldököm is felvonom, ahogy irgalmat nem ismerő, kemény zsaru tekintetem egyre közelebbről fúródik az övébe, aztán rosszallóan megrázom a fejem, de a szám szélén már ott van megint egy halvány mosoly.
-Nem volna szabad egyedül bűnözőkre vadásznod...és az sem mentség, hogy ilyen jól nézel ki közben.
Tenyerem végighúzom az egyik karján, a vállától indulva, le egészen a tenyeréig.
-De, ha már itt vagyunk, tényleg borzasztó volt a holland csoki, szóval kapjuk el a grabancát a fickónak...csak kár, hogy nem éppen titkos megfigyeléshez öltöztem.
Végignézek magamon, és bizony, az előző megfigyelés után átvettem a sima fehér pólómat arra a fehér, kék "POLICE" feliratú pólómra, amiben edzeni szoktunk. Ezt bizony el kell takarni, szóval a kezem, ami az előbb simogatta átnyúl a térdei alatt, és az ölembe húzom őt egy mozdulattal, mintha csupán egy tollpihe súlyával bírna.
-Szóval...tudunk valamit az elkövetőről?

Megadóan bólintok, hisz igaza van, annak ellenére, hogy kicsit azért ironikus, hogy pont ebben a helyzetben mutat rá, mennyire munkamániás vagyok. Aztán lehet épp ezért illünk össze olyan jól. Hát, vagy ez, vagy az a hihetetlenül vonzó nevetése, ami még egy 36 órás műszak után is vissza tudja adni az életkedvem, minden alkalommal.
Közben tovább fürkészem a tekintetét azzal a nézéssel, amitől 10-ből kilenc utcai vagány mindent be szokott vallani, és látom rajta, hogy ő is kezd megszeppenni, ami az első jele lehetne annak, hogy valami turpisságra készül, és az igazat megvallva számíthattam volna rá, hogy mit fog tenni...de...nem számítottam.... Nagyokat pislogok, miután megnyalja az orrom hegyét, és inkább továbblépek a témán.
-Nem egyedül jutottál volna ide, az biztos...de ne vesszünk el az ilyen apró részletekben, most már úgyis mindegy.
Aztán újra felvonom a szemöldököm, és némileg pimaszabb hangon megkérdem:
-Hát akkor kinek bókoljak, ha nem magának, MRS.King?
A "mrs" jól megnyomom, hogy érezze, lassan húsz év alatt tényleg megszokhatta volna a dolgot, de annyi baj legyen. Természetesen nem rángatom haza, csak az ölembe. Utálnám, ha történne valami az után, hogy lelépünk innen, és egyébként is, Lorival dekkolni kinn a szabadban, kinyújtott lábakkal egyáltalán nem hangzik rossz programnak. Egy kis pihenés a friss levegőn, őt ölelgetve a mennyország a szolgálati kerekes szaunához képest.
-Szóval, úgy gondolod, csak elhagyja a táskáját?
Ezen, és a reakcióján arra, ahogy felkaptam jót kuncogok, egészen addig, amíg meg nem hallom a kiáltást. Na, ennyit a pihenésről...
-Te is azt látod amit én..? Hogy nem látom...
Ha a kollégáim hallanák, milyen módon kommunikálok vele, oda lenne a rossz hírem, most viszont nincs időm ezen morfondírozni. Felállítom kedvesem, aztán én is felpattanok, és a táska után kezdek rohanni, meg a lábnyomok után. Aggaszt, hogy nm látom, mekkora darab a célpont, még az is lehet, hogy csak egy kisgyerek, ezért úgy vetődöm, hogy a lábait sodorjam el....vagyis sodornám, ha eltalálnám, de csak a semmit érem, aztán pedig jó fél métert csúszok előre a fűben.
-A törvény nevében....
Kiköpök egy fűcsomót.
-Megállj! Ha futsz, kimerülten mész a sittre!

Nyitott szemmel viszonzom a rövid csókot, nehogy szem elől tévesszem az öreg hölgyet. A végén még lemaradok róla, ahogy itt felejti a táskáját. Olyan ritka, hogy a bűnesetnek ilyen egyszerű a megoldása, s nem meglepő módon most sem az.

Két tenyérrel támasztom meg magam, ahogy bizarr, és ijesztő látványt nyújtva pattanok fel a gyepről, olyan gyorsan, mintha csak egy marha nagy rongybaba lennék, nem pedig egy mázsánál is nehezebb hús vér férfi.
-A startpisztolyra! - Vágok vissza, és ahogy megint futásnak eredek, elő is kerül az a bizonyos fegyver. A kezemben lévő súlyos fémtárgy nem forgó táras, és jóval több töltény fér el benne, ráadásul meghúzni sem feltétlenül szándékozom, de ha Lori közelébe megy ez a láthatatlan szörnyeteg, mérget vehet rá, hogy 14 találgatásból ki fogom sakkozni, hol a feje.
Két kezemmel a pisztolyt tartva, vállam az egyik fának támasztva állok meg, úgy 10 méterre partneremtől, a mikor meghallom én is a hangokat. A munkahelyi pszichológus szét fog cincálni ezért a mondatért. Tekintetem a feleségemét keresi, aztán pár kézjellel tudatom vele, hogy én is hallom, hol van az elkövető, ahogy azt is, hogy megpróbálok mögé kerülni, s ő is óvatosan menjen csak közelebb. Azt nem egészen tudom, mit akar a szemkihúzóval, vagy mivel, de aztán ki tudja, ha rajzol rá X-et, könnyebb lesz megtalálni, azt pedig tapasztalatból tudom, hogy ezek a női holmik alaposan meg tudják fogni az ember bőrét...
Megvárom, amíg Lori felkészül, aztán megkerülöm a fát, teszek pár gyors lépést, és ahol a hangot hallom, arra felé szegezem a pisztolyt, láb magasságban. Ha lőnöm kell, a mögötte(?) lévő tölgy majd felfogja a golyókat, szóval legfeljebb csak a greenpeace fog majd rám szállni fakínzásért, de mást nem találok el véletlen. Minden esetre, a táska elég árulkodó jel. Reménykedem benne, hogy nem vesz észre, és lapulok,a mennyire tudok, de persze, amennyire tudom, akár egyenesen rám is nézhet. Egyenlőre viszont kivárok, és hallgatom, mit mérgelődik, hátha megtudom, mi ez az egész. Ha látom Lori-t, megint jelzek neki, hogy várjon, egy pisztoly intéssel.
~Gyerünk kölyök. Meséld el az életed. Meg a címed...és azt, mikor leszel otthon.~
Fegyverem megigazítom, hogy pár centire a táskától célozzon, ahol a testtömeg közepét sejtem. Ujjam a ravaszon akcióra kész, de igazándiból nem akarok lőni. Mutáns, de egy táskáért nem fogom megölni!

Tökéletes csendben lopakodunk az elkövető felé, és csak reménykedem benne, hogy tényleg agresszív kismalacként, fekete láthatatlan felhővel a feje fölött túrja fel a táskát, és nem csak a bolondját járatja velünk, miközben pontosan tudja, hogy jövünk, és csak arra vár, mikor húzhatja az alsógatyám a fejemre.
Szinte levegőt sem veszek, ahogy óvatosan próbálok kikerülni minden gallyat, levelet, és mókust, hogy minél többet tudhassak meg erről a láthatatlan srácról. A szavai hallatán ez a Rebecca nem lesz sokkal szeretetre méltóbb, de lássuk be, a palacsinta incidensnél már rég elvágta magát. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ha meg tudom lepni őt, akkor el lehet ezt intézni fölösleges erőszak nélkül is, hisz egy ilyen kölyköt lehet elég megkérni, és nyugton marad, ha elég közelről, és szigorúan kérem, ám ekkor felcsendül az ismerős dal, amit ebben a helyzetben hallani olyan érzés, mintha egy hatalmas égi láb taposna bele egy kádnyi jeges vízbe.
Azonnal felpattanok, ahogy meghallom Lori hangját, és úgy rohanok felé, mint egy elszabadult tehervonat, hogy aztán vállal neki ütközzek lendületből a láthatatlan srácnak, aztán pedig a feleségemen átlépve tovább üldözzem, és ahol egy nagyobb csomó fű lapol le hirtelen, mondjuk tinédzser alakban, oda vetődjek, és egész testemmel fogjam le a gazfickót.
-Jogodban áll hallgatni! Visszaváltoznod nem muszáj, de akkor ott bilincsellek meg,a hol sikerül, és nem biztos, hogy eltalálom, melyik a kezed, és melyik a nyakad!
Cseppet mérges vagyok rá, de talán ez érthető. A mondókám után Lori felé fordulok, és némi aggodalommal a hangomban megkérdem:
-Nem esett bajod?

A tekintetem, és arcmimikám akár egy szobornak, pedig legszívesebben a szemeim forgatnám a kölyök választékos sértésein. Erős az inger, hogy jól megrázzam őt, de helyette csak csendben tűröm, és várok, hogy lenyugodjon egy kicsit. Azt nem tudom, mikor jön el nála ez a pillanat, nálam akkor, amikor Lori mellém ér, és látom, hogy nem esett baja.
-Remélem, hogy nem. Utálom, ha felrobbantanak. A múltkori fickót is mocskosul helyben hagytam utána...
Hangom olyan lezser, mintha Superman beszélt volna erről az élményéről, és nem én. Aztán persze a menstruálós megjegyzésre elkezdek kuncogni kicsit, de utána rögtön egy dorgáló pillantást vetek kedvesemre, hisz nem szép dolog ilyesmivel viccelődni szolgálatban, az meg pláne, hogy engem is megnevettet vele.
-Igazgató mi? Nos, ne aggódjon fiatalember, hosszan el fogunk beszélgetni vele arról, hogy a fia miért fog lemaradni a karácsonyi ebédről.
Persze nem kerüli el a figyelmem, hogy izzani kezd a tekintete, és sajnos nem a dacos tini módra, hanem inkább az ideje lenne fejbe verni módon, ám Rebecca érkezése elnapolja a mesterséges agyrázkódást, és a fiúról le nem véve a szemem, válaszolok a nőnek.
-Igen, ő csinálta. Van már egy elméletem arról, hogy miért, de azért szeretném hallani tőle s. Szóval Stiles, elárulod magadtól, mi volt ez az egész, vagy ragaszkodsz hozzá, hogy én foglalkozzam veled, de ha beviszlek az őrsre, akkor nem csak táskalopásért zárlak be. Szóval...Hallgatlak.

Biztos kézzel tartom a junior ligás huligánt, ki nagyon szeretne bekerülni a profi ligába, de közben sajnos eléggé meg van osztva a figyelmem. Lorira még nem olyan nehéz figyelni munka közben, úgy értem, ha ennyi idő alatt nem szoktam volna meg, még mindig kávét főznék az igazi nyomozóknak, vagy ilyesmi, ahelyett, lövöldöznének rám. Hát nem lenne borzalmas?
De igen, majdnem annyira, mint Rebeca visító orrhangját hallgatni, pláne, amikor rajtam kezdi el köszörülni a nyelvét, mert kuncogva megjegyzem, hogy a srác mégis mit várt egy FRANCIA tanártól. Jobban belegondolva, nem ez volt a legjobb poénom ebben az életben, az tuti. Szinte meg is érdemlem, hogy amíg a nő felé figyelek csak egy pillanatra, addig a srác bevigyen nekem pár olyan találatot, aminek az lesz a vége, hogy a többség jobban fáj neki, mint nekem, az utolsó aljas támadást leszámítva,a minek következtében kiejtem az ujjaim közül, és kissé össze is görnyedek.
-Te kis...
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy hörcsögöknek való ketrecben fogja letölteni a srác a büntetését, mert ha egyszer sikerül magamhoz térnem ezek után, olyan lapos lesz, hogy a hagyományos börtönrácsok között simán kifér majd. Szemeim szikrákat szórnak, ahogy ránézek, és úgy 10 másodperc után, amikor már képes vagyok, küldöm is felé az első pofont.
-Lori, bilincseld meg! Ha én csinálom, úgy fog kinézni, mint egy Twister világbajnok!