Central Park

Ha ebédszünet, akkor általában nem a városi betondzsungelben töltöm azt el szívesen, hanem kijövök a szabadba. Már, ha mondható szabadnak a betonnal körbevett illúzió, de még mindig kellemesebb itt, mint az irodában.
Gyors léptekkel közelítettem meg a kedvenc hot-dog árusomat, aki már szélesen vigyorogva nyújtotta át nekem a szokásos, kedvemre elkészített kiflit, sok mustárral. Én meg a rengeteg sárkányt reptető, rollerrel közlekedő gyerek közt próbáltam egyensúlyozni és végre egy szabad padot találni magamnak, hogy enyhíthessem farkasétvágyam. Ki is szemeltem egy helyet magamnak, ahol nem ült senki, ám az utolsó pillanatban bestartolt elém egy srác.
Felvont szemöldökkel álltam a helyzet előtt de úgy döntöttem csak azért sem hagyom magam, így szó nélkül leültem mellé, meg sem kérdezve, hogy szabad-e a hely. Igen, bosszúból…

Már épp falatozni készültem volna, de úgy éreztem ez nem fog egyhamar bekövetkezni, tekintve az iménti fiatalember kissé gúnyosnak ható mondatát. Nem elég, hogy rástartol a kiszemelt helyemre, még arra sem képes, hogy csöndben vegye tudomásul, más is él a környéken, aki jelen esetben ebédjét szeretné nyugodtan eltölteni. Mély levegőt vettem, hogy bizony nem fogom ilyen ember szintjére lealacsonyítani magam, ám nem voltam képes hallgatni. Mint, ahogy sosem vagyok képes ilyesmire.
- Helló! – „üdvözöltem” egy gúnyos vigyorral és ugyanolyan hangszínben, mint az imént ő engem – Nem hiszem, hogy sok közös lenne bennünk. – vontam fel szemöldököm majd végre a gőzölgő kiflibe haraptam.

Szemöldököm magasba szaladt a kis magánszám hallatán. Nem is igazán értem mit szeretett volna elérni vele, remélem nem gondolta, hogy majd most megszeppenek és lelépek, bár tény, hogy sokkal nyugodtabban folytathattam volna az ebédem, de nem szokásom megfutamodni. Még olyan áron sem, hogy közben már az éhhalál kerülget. Na jó azért ott még nem tartottam, de a gyomrom bizony már jelezte egy nagyobb korgással, hogy ideje falatozni. Ám előtte még úgy éreztem nem hagyhatom szó nélkül a férfi szavait.
- Na jó! Kezdjük ott, hogy amikor kiszemeltem a helyet, még egy árva lélek sem ült a padon és tekintve, hogy szörnyen éhes voltam, még utána is kitartottam a hely mellett, hogy maga volt kedves és idefurakodott. Egyébként meg tojok magasról a szokásokra. Ha nem tetszik a társaságom, hát elég nagy a park… - mutattam körbe a hot-dogot tartó kezemmel, grimaszt vágva a végére. Végül jóízűen kezdtem majszolni a kiflimet, nem zavartatva magam.

Szemforgatva hallgattam végig újfent a férfi gúnyos szavait. Mit férfi? Inkább ért fel egy óvodás szintjével, dobálózó szavaival, mint érett gondolkodású felnőtt emberéhez.
- Tudja az ember azt hinné, hogy nyugodtan elfogyaszthatja ebédjét, miközben nem találkozik össze olyan egyénekkel, akiket zavar az a tény, hogy a közelükbe le merészel ülni egy másik emberi lény. Szemmel láthatóan tévedtem. De mivel úgy látom, hogy a pad arra terveztetett, hogy esetleg több ember is, de legalább kettő, bőven elférjen rajta, így nem vagyok hajlandó a továbbiakban sem elhagyni azt. – jelentettem ki határozottan, ám kifejezetten irritált továbbra is ahogy jóízűen falatozott a virsliből. Talán nem történik mindez, ha képes vagyok megőrizni hidegvérem és bölcsebb ember módjára inkább más padot választok magamnak vagy legalább is olyat, ahol nem zavarja a másik lényt jelenlétem.
Talán túlságosan is szuggeráltam a virslit, melynek darabját a kezében tartotta, az pedig egy pillanat alatt apró pukkanással adta meg magát és, mint amikor a mikróban felejted, robbant darabjaira. Meglepődtem, talán jobban is, mint maga a férfi, akinek ebédjét sikerült a kelleténél jobban megsütnöm és holt sápadtan pislogtam rá keresve a bocsánatkérő szavakat, de nem bírtam megszólalni.
Hogy mit vett észre a körülöttünk rajló sokaság, arról halvány dunsztom sincs. Egyrészt a legkevésbé sem erre irányult a figyelmem, másrészt mertem remélni, hogy az „apró” baleset nem keltette fel senki érdeklődését. Egyébként is, mindenki siet a maga dolgára és aligha vesz észre valamit a környezetéből, kivéve, ha az az orra előtt történik. Mint jelenleg a padért küzdő vetélytársamnak.
- Én… nagyon sajnálom. Nem akartam. – haraptam számba az idegességtől és a rám meredő szemektől. Nem is bírtam többet kinyögni, de azt kívántam bárcsak képes lennék most arra,hogy eltűnjek bármilyen formában vagy esetleg a föld alá süllyedjek. Talán tudat alatt tényleg elindítottam valamiféle folyamatot, aminek végeredménye ez lett. Más esetben még szórakoztatott is volna a helyzet, de hogy én idéztem azt elő… Így már a legkevésbé sem.

Minél előbb szerettem volna elhúzni innen és elfelejteni az imént történteket, már az ebédem sem tűnt marasztalónak, de főleg nem az engem vizslató szempár, melyek csupa kérdéssel voltak tele, amikre nagyon nem szerettem volna válaszolni. Főleg nem a kimondottakra. A követelődző hangnem meg csak még inkább összezavart és hátrálásra késztetett.
Vajon mennyi esélyem lenne, ha most elszaladnék? Akarja tudni annyira a válaszokat, hogy a nyomomba eredjen vagy sem? Végül úgy döntöttem nem fogok elszaladni, mint egy gyáva nyúl, legalábbis a szó szoros értelmében. De válaszolni sem akaródzott. Ha jelenleg képes lennék racionálisan gondolkodni, akkor felmerült volna bennem, hogy aránylag egész lazán vette a helyzetet, ami elgondolkodtató lenne ugye, de nem. Pánikhelyzetben leginkább összevissza kattogott a fejem, mint ahogyan most is és szörnyen utáltam, ha sarokba szorítva érzem magam.
- Nincs abban a helyzetben, hogy bármit is várjon tőlem. De hajlandó vagyok meghívni egy újabb virslire, kárpótolva az előbbiért. – álltam fel, sürgetve a mihamarabbi távozásomat. Bár látszólag megpróbáltam magabiztosságot kölcsönözni hangomnak, tartok tőle, hogy ez nem jött be egészen.

Talán a bűntudat vitt rá arra, hogy bólintsak a kávéra, annak reményében, hogy kiengesztelhetem eme csekélységgel. Bár kezdett motoszkálni bennem, hogy valamiféle csapdába sétálok bele egyenest, de még nem nagyon volt sejtésem róla, hogy mifélébe. Mindenesetre furának tűnt az iménti szópárbaj után a hirtelenjében beállt változás. Végül elhessegettem a zavaró gondolatokat és egy kis kávézóstand felé igyekeztem.
- Tetszetős ugyan a név, amit az imént rám aggatott, lehet, hogy a jövőben alkalmazni fogom. – frászt - De jelenleg szólítson csak Karának. Egyébként szakmámat tekintve nem sok köze van az imént ellőtt virslihez. – grimaszolok gúnyosan, miközben beállok a sorba kávékért.
- De, ha már ennyire belemerültünk a beszélgetésbe, esetleg, ha nem titkos ön is elárulhatná a nevét, csak, hogy ne legyen annyira egyoldalú a dolog.

Utálok sorban állni, de ha ez nem lenne elég, olyasvalakivel meg főleg, aki mindeközben az agyamra megy a kérdéseivel. Szerettem volna minél előbb túlesni ezen és ezért akár alapesetben válaszolnék is a kérdésekre, ha azok mögött nem sejtenék valami turpisságot.
Nagyot sóhajtva takartam el arcom, miközben halántékomat masszíroztam meg, hátha enyhülni látszik a pír, ami elöntötte arcomat. Nem értem, hogyan de ez az ember képes arra, hogy még ennél is jobban zavarba érezzem magam, pedig erre nem láttam sok esélyt. Hát tévedtem.
- Tudja nem igazán értem magát. – néztem végül vizslató szemébe – Oké, sajnálom ami történt, mondtam nem szándékos volt, de amíg kikérem a kávét nem lehetne, hogy nem hoz ennél is jobban zavarba? Zane! – valahonnan ismerős volt a név de perpillanat ennél fontosabb dolgok kötöttek le. Elsődleges célom volt lerázni a faggatózó férfit.
- Már válaszoltam. A nevem Kara Shawn és firkász vagyok. Most boldog? – kérdeztem idegesen, azt az elvet alkalmazva, hogy hagyd magad előbb szabadulsz… Csak érnénk már az átkozott sor végére!

Utáltam ezt a helyzetet, amibe saját magam kevertem ostobaságommal. Kellet nekem hagyni magam felidegesíteni és most ennek a következményeit én szívom meg. Végül is ki más?
Két kávét kértem ki, magamnak is egyet, ha már az ebédemet nem tudtam nyugton elfogyasztani remélem a kávéval, több sikerrel járok. Kifizettem, majd megfordulva a kezébe nyomtam a kávéját, reménykedve abban, hogy most már letisztáztuk a dolgokat. Legalábbis a rám eső részt biztosan, hiszen csupán egy kávéról volt szó. Lépteim felgyorsítva kerülgettem ki az embereket, hogy végre kikeveredjek a sorból, no meg a kalamajkából.
- Nem, tudom miféle interjúról beszél, de az én részem a kávéval le van ezennel tudva. – vigyorogtam rá szívélyesen- Ha meg fánkot is szeretne a kávé mellé, azért már nem én fogok újra sorban állni… De valamit áruljon el! Miért lett hirtelen ennyire érdeklődő irányomban, pár perccel ezelőtt még, ha jól emlékszem szívesebben vette volna, ha megszabadul tőlem. - torpantam meg egy pillanatra, csak a tisztánlátás végett.

Felvontam a szemöldököm és szembenéztem vele, hátha valamit rosszul hallottam, pedig nem. Tényleg komolyan gondolta? – tettem fel magamnak a kérdést, majd elnevettem magam kínomban.
- Nagyon jó vicc lenne. De tényleg. Eltekintve attól az aprócska ténytől, hogy általában én szoktam ezt tenni, mármint kérdezni. És a válaszom nem. Határozott nem! – és akkor ugrott be… Tudom olykor lassan esnek le a dolgok, de jelen frusztrált hangulatomban ez talán nem is csoda, hogy a legvégére hagytam a legegyszerűbb feltételezést. Rólam akar írni. Álljon csak meg a menet! Neeem.
Ezennel szórakozottan néztem rá és nem sok híja volt annak, hogy ki ne nevessem.
- Egyszerűen nem is értem miből jutott arra a következtetésre, hogy majd jókislány módjára válaszolgatni fogok kérdéseire. Látom nagyon humoros hangulatában van kedves Zane. – billentettem félre a fejem, majd követve a példáját, magam is cigi után nyúltam, végül jókedvűen kortyoltam bele a kávémba.
- A sorsunk szálai meg egész égszerűen kibogozhatóak. - vontam meg a vállam, hátha nem gondolt erre az eshetőségre - Én jobbra megyek, maga pedig balra. Megkapta kárpótlásul, a kis balesetért cserébe, a kávéját, én pedig immár nyugodt lelkiismerettel távozhatok. De javítson ki, ha tévedek! - vigyorogtam pöfékelve.

Arcomról lefagyott a mosoly és átvette helyét valami más, valami mély komorság. Éreztem, hogy ez így nem fog menni, nagyon nem. Tudom, végül is megfordulhattam volna és leléphettem volna, azonban volt egy olyan sanda gyanúm, hogy evvel még koránt sem érne véget ismeretségünk. Márpedig végképp szerettem volna lerázni.
Komolyan bámultam a sötét kávémba, majd felnéztem a férfira, miközben nagyot sóhajtottam.
- Na jó idefigyeljen, mert még egyszer nem fogom elmondani. Nem fogok válaszolni a kérdéseire. Mégpedig azért nem mert ennyi erővel, akár saját cikkemben is megjelentetném magam, reklámozva, mint mutáns. – igen, tényleg kimondtam – De valamiért nem teszem, mégpedig azért nem mert nem akarom. Nem kell nekem reklám, kösz. Csak szeretném élni a kis egyszerű életem, a megszokott módon. De ha mindez változna, amire nem látok nagy esélyt, ígérem, hogy magát fogom először értesíteni és interjút adni. - fejeztem be mondandómat, még mindig szemébe nézve, csak, hogy vegye a lapot. Mármint reméltem, hogy veszi.

Kerestem a szavakat amivel melegebb éghajlatra küldhetem ezt az embert, egészen addig míg ki nem mondta utolsó szavait. Abban pillanatban belém fagyott minden szó, amit rázúdítani készültem. Újfent hosszú csend állt be köztünk, míg mérlegeltem magamban pár dolgot és már füstszűrőig szívtam a cigimet, amit végül elpöcköltem és nagyot sóhajtva Zanere néztem.
- Rendben… - szólaltam meg újra némi szünetet hagyva talán magamnak, hogy még egyszer átgondoljam, azt az őrültséget, amit épp tenni készülök.
– Vannak ám feltételeim. Név nélkül, foglakozás és minden egyéb rám utaló célzás nélkül írja meg a cikket. Csak a képességről írhat. Egyet kérdez maga, egyet pedig én. – csak, hogy ne érezze magát annyira nyeregben - tettem hozzá ezt már csak gondolatban.
Hogy miért mentem bele? Talán mert nem szeretem, ha egy kalap alá von velük. És utolsó mondatával sikerült némileg kibillentenie eddigi elhatározásomból. Akár szándékosan tette, akár nem. No meg, nem mellesleg kíváncsi voltam a milyen érzés a másik oldalon lenni és az sem egy hátrány, hogy megismerhetem lehetséges vetélytársam…
- Szóval? Mit szól hozzá? - vontam fel szemöldököm kérdőn.

Igazából reméltem, hogy egy másik alkalommal ejtjük meg ezt a beszélgetést, bár tudtam benne van a pakliban, hogy beijedek, bár be szoktam tartani az ígéreteim. Szívverésem az egekbe szökkent ahogy a pad felé közelítettünk és megszűnt számomra a külvilág zaja. Tudtam, hogy innen nincs már visszaút meg kell tennem. Előbb vagy utóbb szembe kell néznem önmagammal, bár azt nem egy újság oldalán szántam megtenni. Hát így alakult.
- Azért egy árnyalatnyival finomabban is indíthatott volna. Nem gondolja? – ráztam meg a fejem nemtetszésem jeléül, miközben lecsüccsentem a padra és gondolataim közt kutattam. Valahogy a másik oldalon ülni és kérdezni sokkal könnyebb. Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz.
- Tudja elég nehéz olyasmiről beszélni, amit én magam sem értek teljesen. Egyik napról a másikra megváltozott az életem, amikor rádöbbentem mi is vagyok valójában vagy, hogy mire vagyok képes. Tudatosan nem nagyon vagyok képes előidézni, illetve csak csekély sikerrel. Olyankor elmarad a robbanás, mintha csak valaminek a közepébe férkőznék és szétfeszíteném azt. – szorítottam ökölbe kezeim, miközben beszéltem, annyira, hogy ujjaim elfehéredtek. Pár pillanat múlva néztem csak fel újra.
- És maga, hogy viszonyul a mutánsokhoz? Mit gondol valójában róluk? – tettem fel én is a kérdésem, ahogy megbeszéltük.