Staten Island-i Egyetemi Kórház

Már nem is tudom mióta bolyongtam. Már többször az is eszembe jutott, hogy vissza kellett volna mennem, jobban körülnézni hogy mi történt. Hátha találok valamit... Valamit ami segít. Valami ami nyom lehet arra, hogy Vadalma hová tűnhetett. Szinte biztos voltam benne, hogy nem halt meg, hiszen akkor összeesett volna és nem eltűnik mintha ott sem lett volna.
Az egész olyan illogikus volt, én valamiért mégis hittem azokban a dolgokban amiket igaznak gondoltam. Még ha némelyikről nem is tudtam, mért vagyok benne annyira biztos.
Végső elhatározásomban, hogy visszamenjek, az esti események helyszínére egy dolog akadályozott meg... eltévedtem.
Az is eszembe jutott, hogy a kórházakban, utána nézhetnék, nem ment e valaki be hasonló kinézettel mint ő, és hasonló sérüléssel. De mégis hogy? Hogyan tudhattam volna ezt meg? Rákérdezek? Vagy beslisszanok? Az első esetben hülyének néznének és még engem akarnának megvizsgálni nem ütöttem-e be a fejem. A második esetben meg szinte biztos voltam, hogy hamar észre vennének, és akkor az első eset történne meg... Nem vagyok én sem besurranó tolvaj se semmi.
Fáradtan ültem le egy szűkebb utcában amikor ismét sötétedni kezdett... belesem gondoltam vajon mennyi idő telhetett el, vagy abba hogy haza kéne mennem... Nem éreztem magam különösebben fáradtnak, csak a gondolkodás ment kissé nehezen.
Néztem magam elé miközben igyekeztem fejben összeszedni a mit lehet. És szortírozni mi az amit tudok, mi az amit nem , és mi lehet a valóság. Még az is felmerült egy pillanatra bennem hogy még mindig álmodhatok... de ezt az ötletet hamar elvetettem.
Egy földön heverő üvegszilánkkal kezdtem játszani, ahogy gondolkozás közben matattam, amit valószínűleg egy jól sikerült este után hagyhatott ott egy mulató társaság. Vagy valami ilyesmi... Ahogy felfogtam mit pörgetek az ujjai között egy újabb (és valószínűleg hülye) gondolat jutott az eszembe... Végig húztam az ujjamat a szélén anélkül hogy megvágott volna, egyelőre... Már kissé lelassult gondolkodással azon tanakodtam vajon tényleg meg merjem-e vágni magam vele
Azt hogy igazából pár utcára ücsörgök egy kórháztól, és talán mégis vissza kéne térjek arra, hogy megkérdeznem nem járt e erre egy fekete hajú fiú szúrt sebbel végképp nem fogtam fel....

Nincs is jobb, mint egy forró nyári napon leküldeni vagy ötven gombóc fagyit, de én azzal a hárommal is meg voltam elégedve, ami még el is fért a tölcsérben. Nagyon kellett már. A tizennégy órás műszak valahogy sosem tudta belopni magát a szívembe, de hát nem szokásom elküldeni egy beteget sem azért, mert már mennék haza. Főleg, hogy az egyesek szerint ,,nem kívánatos" génjeik miatt máshova nem is biztos, hogy fordulhatnának. Igen, nehéz napom volt, de hát ez volt a hivatásom, és szerettem csinálni. De most már azért jól esett a lazítás, hogy egészséges emberek között lehettem, hogy nem kellett több köhögést, tüsszögést, vérzést csillapítanom, csak szépen nyugodtan...
Az ott vér?!
- Elnézést - hajoltam le a fiatal lányhoz. - Nem akarnám zavarni, de megsérült? Nincs szüksége segítségre?
Egyértelműen vér volt az a sötét paca a blúzán, amit csak megerősített a szakadás is, ami akár komolyabb sérülést is jelezhetett. Csak reménykedhettem, hogy nem megtámadták, csak nekiment valami vagy hasonló. De az a vér már nem volt friss. És át sem öltözött. Miért? Lehet, hogy nincs hova mennie? Akár kisebb sebről van szó, akár nagyobbról, az azért különös, hogy valaki annyira rá sem bagózik, hogy még az összevérzett, elszakadt ruháját sem veszi át. Gyanakodni kezdtem, hogy talán orvosnak sem mutatta meg. De miért?
Hát igen, egy orvos munkája sosem ér véget!
- Tőlem nem kell félnie - tettem hozzá, nehogy megijedjen, hiszen már így is olyan elveszettnek tűnt (vagy ezt csak a sérülése miatt képzeltem be?). - Orvos vagyok. Ha megsérült, jobb lenne megnézetnie.

Az hogy valaki hirtelen hozzám szólt, szinte egyenesen a frászt hozta rám. Eddig csak elmélkedtem rajta, hogy megvágjam a kezem, és lássuk mi történik, begyógyul-e... ezek után meg történt magától. Az üveg darabot szépen elejtettem, a kezemet pedig valamiért szinte ösztönösen elrejtettem. Legalábbis csak magam mellé engedtem, hogy ne látszódjon.
- Mimimi? - néztem fel kissé szétszórtan, ahogy felnéztem az illetőre. - Őőő.. nem... nem hiszem.
Na hát ez nagyon értelmes volt! Lelkiekben pacsit adtam önmagamnak. Szép volt Sarah...
- Jóó... oké, majd megnézem... - meg ráztam a fejem - megnézetem...
Hirtelen kezdtem fáradtabbnak érezni magam mint eddig. Így hogy felzavartak a saját kis elmélkedésemből, és a külvilágra kellett figyelnem minden kicsit nehezebbnek tűnt.
Ahogy Lynn közelebb lép ő is érezheti, hogy a műszak utáni fáradtság, kissé jobban telepedik rá mint eddig. De ha egy kicsit is koncentrál valószínűleg nem akadályozza semmiben.

Finoman mosolyodtam el. Nem szándékoztam tudálékos lenni, de eléggé nyilvánvaló volt, hogy valami baj történt, elvégre ahogy az a lány festett, nos, az éppen a ,,Minden rendben!" ellentéte volt. Nem akartam viszont tolakodó sem lenni, hiába álltam jóval fesztelenebbül a témához, mint a legtöbb ember, lévén orvos voltam, úgyhogy például abból sem csináltam már ügyet, ha valakit fel kellett szólítanom, hogy vetkőzzön le, hogy megvizsgálhassam. Na most a nyílt utcán ilyesmit értelemszerűen nem kérek, de nem is lett volna szívem csak úgy itt hagyni a ki tudja mekkora és milyen kaliberű kulimászban.
- Tudom, hogy manapság az a divat, ha az ember minél rongyosabban öltözik, de ez - böktem a blúzán szakadt véres hasíték felé - ez már túl autentikus.
Ígérgetésére felsóhajtottam. Vannak, akik ha köhintenek, máris tüdőrákra gyanakodnak, és vannak, akik pozitív teszt eredményekkel is csak legyintenek, hogy ugyan, ez csak egy kis köhögés. A lány ez utóbbiba tartozott, ami semmivel nem volt könnyebb eset, mint az első. Leguggoltam hozzá.
- Ezt nem intézheti el egy legyintéssel - ingattam a fejemet, noha minden idegszálam azért toporzékolt, hogy hagyjam ott, nem az én dolgom, főleg nem, amikor mindjárt hanyatt vágódok a kimerültségtől. De hát nem tehettem. Soha senkinek nem szabad ott hagynia valakit az út szélén, aki segítségre szorul. - Súlyos is lehet. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki egy feltételezhetően komoly sérüléssel ahelyett, hogy orvoshoz menne, inkább üvegszilánkokat gyűjt az utca kellős közepén... - Ismét felsóhajtottam. - Ugye, nem szándékozik semmi meggondolatlanságra? Ez sosem megoldás.
Beszéd közben óvatosan, nehogy megijesszem, megfogtam a kezét, amit eddig rejtegetni próbált. Nem vagyok egy Sherlock, sőt, kimondottan rossz nyomozó válna belőlem, de ha az ember egész nap betegségekkel és sérülésekkel foglalkozik, kilométerekről kiszúrja még azt is, ha valakinek szálka fúródott a kisujjába.
- Nem lesz semmi baj - vigasztaltam a kezén ejtett sebet szemlélve. - Hamar be fog gyógyulni, picike vágás ez.
Azért előhámoztam egy ragtapaszt a táskámból, és gyorsan köré csavartam. Nem mintha szükség lett volna rá, tényleg annyira aprócska seb volt, inkább csak azért tettem, hogy a lány érezze a törődést. Biztos valami szörnyűség történt vele, ezt bárki megmondhatta volna, aki csak két szót vált vele (plusz ott volt a blúza), valamivel muszáj volt kompenzálni. Mármint nekem muszáj. A többi embernek, akik felé sem bagóztak jól láthatóan nem volt ez olyan fontos. Rémes egy világ ez!
Illetve... Nem. Valakit mégiscsak érdekelt.
- Ismered? - intettem a fejemmel a sötét alak felé, aki a kezét ropogtatva méricskélt minket. Reméltem, hogy csak a barátja féltékeny típus, az könnyen kimagyarázható helyzet lett volna. Bár akkor lett volna pár keresetlen szavam hozzá, amiért csak úgy egyedül hagyja a barátnőjét, és ki tudja, lehet, hogy ő is volt az, aki megsebesítette.

A blúzomra néztem ahova mutatott, amin valóban ott virított, a rászáradt vértócsa. Ezt már nem igazán lehetett leplezni.
- Biztos csak egy kis vágás - mondtam nem túl meggyőzően -, különben biztos nem így ücsö9rögnék itt.
Próbáltam elmosolyodni de ez nem biztos hogy segített a helyzeten.
Eszméletlenül le voltam lessulva. Mire ellenkeztem volna, már be is kötötte a kezem. Eszméletlen késztetést éreztem rá, hogy letépőjem az ujjamról és megnézzem alatta mi a helyzet, de annyi eszem még volt hogy ne tegyem. És mi van ha tényleg eltűnt a seb? hogy magyarázom ki magam, főleg hogy még én sem tudom mi a helyzet pontosan?
A nőből csak jöttek a szavak, és örültem, ha a szövegsorok között, minden másodikat legalább megértettem.
- Én... ömm.. kerestem valakit... - igyekeztem reagálni arra amit mondd -, csak kicsit leültem pihenni.. és... - elhalgattam. Az üvegszilánkos dologra mégis mit mondhattam volna?
Lassan arra fordítottam a fejem, amerre m utatta. Amint tisztán összeraktam fejbe a képet azonban, szinte kitéptem magamat Lynn ápoló kezei közül.
- Vigyorimacsek! - pattantam fel és rohantam oda hozzá. - Te jól vagy? - kérdeztem tőle, majd hirtelen a doki nőhöz fordultam.
- Inkább őt nézze meg hogy hogy van! - mondtam kissé egyenes és parancsolgatós hangnemben, pedig egyáltalán nem állt szándékomban bunkó lenni, csak... valószínűleg fáradt voltam. A fiú szabadkozott, hogy rendben van, meg már ellátták párnapja, de nem igazán figyeltem rá, inkább csak arra hogy ne tűnjön el megint, és hogy Lynn mit mond. Arról nem is beszélve hogy szavait megcáfolta hogy arca szépen sápadozni kezdett. A fiút valóban elláthatták. talán pont a közeli kórházban egy vagy két napja, azonban még egyértelmű volt hogy nem kellett volna felkelnie, és mászkálnia csak úgy.

Igen, mondott valamit. Annyira valóban volt még ereje, hogy látszólag teljesen jó közérzettel sétáljon, és üvegszilánkokkal játszon. Ez persze nem feltétlenül jelentette, hogy nincs semmi baja, hiszen a seb helyétől és méretétől függően nem feltétlenül kellett félholtan szédelegnie, de attól még lehetett komoly. És ha azt vettem figyelembe, hogy hol volt a hasíték a blúzán, és mennyi vért hagyott a ruháján, tényleg nem ártott volna megnézni. Egyszerűen nem tudtam volna - főleg orvosként - nyugodt lelkiismerettel tovább sétálni, miközben biztosra veszem, hogy legalább egy ellenőrzés erejéig orvosra volna szüksége.
- A nyomozói készségem sajnos nem az igazi, de ha megmondja, kit keres, még az is lehet, hogy tudok segíteni - mondtam óvatosan, mert lábnyomokból valóban nem tudtam volna kiolvasni semmit, de hátha én is ismerem, vagy láttam valahol. Ezen már ne múljon.
Ha húzódozott, bátorítóan tettem a vállára a kezem.
- Ismételném, hogy nem vagyok nyomozó. Ha eljön velem a rendelőmbe, és hivatalosan is megvizsgálhatom, akkor már nyoma is lesz neki, de addig is úgy veszem, mintha a betegem lenne, vagyis mostantól köt az orvos-beteg titoktartás. Hallottam már cifra dolgokat, és higgye el, nem szokásom kifecsegni őket.
Aztán, hogy adjak némi súlyt a bizalmára való kérésemnek, vagyis, hogy megalapozzam, kézfogásra nyújtottam felé a jobbomat.
- Lynn Harlow vagyok. Nagyon örvendek.
Egyrészt udvariasságból mutatkoztam be, másrészt meg arra gondoltam, hogy mégiscsak könnyebb úgy megbízhatóságot sugározni valaki felé, ha az illető legalább a nevemmel tisztában van.
Sokáig azonban nem juthattunk, mivel az idegen férfiben a lány egy ismerősét fedezte fel. Talán AZ ismerősét? Akit eddig keresett? Fel sem vettem, hogy nem éppen a legkedvesebb hangnemben kért meg rá, hogy vizsgáljam meg a férfit. Munka volt, ilyenkor ez az első, a szemöldökömet később is felvonhatom rosszallóan, most nincs rá idő.
- Jó napot - biccentettem a férfi (Férfi! Inkább fiú!) felé. - Megengedi?
Ha nem volt ellene kifogása, felhúztam a pólóját. Nem volt nagy ügy kiszúrni, hol volt a hiba, mivel enyhén előregörnyedve tartottam magát, és a kezeit is a hasától mérsékelt távolságban tartotta, szóval nyilván ott fájt valamije. Csak próbáljon valaki becsapni arról, hogy fáj valamije!
A sebét jókora gézkötés takarta. Ennek csak a tetejénél húztam le a rögzítő tapaszt, hogy alálássak. Jókora seb volt, nem sokkal a köldöke fölött, de szépen összevarrták. Viszont jól láthatóan friss volt. Túl friss ahhoz, hogy az utcán csatangoljon.
- Nem lesz baj - néztem fel, finoman visszaegyengetve a tapaszt, és ezzel a kötést is újra biztosítva. - De nem lenne szabad még sétálnia. A sebe könnyen felszakadhat.
A lány felé fordultam.
- Őt kereste? - A válaszától függetlenül megcsóváltam a fejemet, és fáradtan felsóhajtottam. - Nézze, nem akarok tolakodni, de ketten lófrálnak a városban olyan sebekkel, amik még barátok között is támadásra utalnak. Van egy sanda gyanúm, hogy a rendőrségnek még a közelében sem jártak. Mint orvos azt mondhatom, hogy most mindkettőjüknek pihenésre van szükségük, hogy felgyógyulhassanak, magának meg arra, hogy végre valaki megnézze a sérülését. Ha veszély fenyegeti magukat, nem biztos, hogy a legyengült, könnyű célpontként való séta a legjobb választás.

- Igen? - kérdeztem rá... vajon milyen dolgokra gondolhat? És ha nem olyan dolgokra mint én és mégis baj lesz belőle? A szemeimben kétkedés, és főleg mármár kétségbe esés csillogott.
- Hát őő... - gondolkoztam el mit is mondhatnék. Hiszen még a rendes nevét sem tudtam. - Kicsit magasabb nálam - mutogattam -, fekete hosszú haja van, vékony srác és... - már csak a fejemet kellett volna vakarnom hozzá, hogy jobban látszódjon, hogy nagyban gondolkodom. De akkor pár pillanatra rá, meg is pillantottam... Így hát arról, hogy udvarias legyek, vagy inkább ne próbáljak meg bajba kerülni azzal hogy bemutakozom.
Vigyorkandúr hebegett habogott, hogy nem lényeg, nem fontos, meg nem igazán akarja meg mutatni, de aztán egy ,,na!" kíséretében hátba vágtam inkább ellekezést nem tűrő hangnemben, mint sem bíztatásképp. Fel sem merült bennem hogy kicsit kedvesebbnek kéne lennem.
- Igen - feleltem a kérdésre kétséget nem hagyva, hogy őt kerestem-e vagy sem, és csak Vigyorkandúr egyre fehéredő, vagy inkább lassan már zöldbe fordulú arca tartott vissza attól, hogy nagy lelkesedve magamhoz őleljem örömömben. A kinézetén a görcsök sem segítettek, amik az arcán megjelentek, ahogy Lynn a rendőrséget említette.
- Inkább menjünk - mondta felém fordulva, megrángatva a kezemet óvatosan, hogy rá figyeljek, majdnem mint egy kis gyerek.
- Még mit nem! - feleltem fenn hangon.
- De megtalálhatnak...
- Azzal meg sokra megyek, ha útközben meg feldobod nekem a pacskert. Na gyerünk, menjünk valamerre. Ha nem jössz akkor viszlek!
A fiú vágott egy grimaszt, ami akár még mosoly is lehetett jobb állapotában, de csak azt erősítette meg, hogy nem igazán van jól.

Egyik rosszabb bőrben volt, mint a másik. Csodáltam, hogy még egyáltalán talpon voltak. Ez pedig elég visszatartó erővel bírt ahhoz, hogy ne hagyjam őket magukra. Pedig egy jó részem kikérte magának, és azonnal ki akart szállni ebből a cirkuszból, mielőtt a dolgok még rosszra fordultak volna. Elvégre mi közöm nekem az egészhez? Semmi. Tulajdonképpen semmi. Csak éppen arra esküdtem fel, hogy mindig segíteni fogok másoknak, mindig orvos leszek, ha valaki ellátásra szorul és soha senkit nem hagyok cserben. Nem is lett volna lelkem megtenni.
- Nézzék, nem tudom, mibe keveredtek - emeltem fel a kezem, hogy megállásra késztessem őket. - De abban biztosak lehetnek, hogy ha ilyen állapotban róják tovább az utcákat, mindegy ki üldözi magukat, mert hamarabb halhatnak bele a sérüléseikbe, mint hogy megtalálná magukat. Szóval...
Istenem, Lynn, hagyd már! Nyilván valami veszélyes ügybe keveredtek! Olyan könnyen megúszhatnád! Csak fordulj meg, és hagyd ott őket!
-... ha a kórházba nem hajlandóak ellátogatni, engedjék meg, hogy megvizsgáljam magukat. Keresünk egy biztonságos helyet, és ott ellátom mindkettőjüket. Ajánlanám a rendelőmet. Jó lesz úgy?
A fiú törékeny, nyilvánvalóan sok mindenen túlesett testét figyelve, és a lányt, aki hiába akarta erősen tartani magát, látszott rajta, hogy már kezdte felemészteni minden erőtartalékát, ráadásul továbbra is aggasztott, hogy ki tudja, milyen sérülést takargat. Azon kívül, hogy a lelkiismeretem és az orvosi esküm sem engedte, hogy csak úgy magukra hagyjam, miközben nyilvánvalóan bajban voltak és orvosi ellátásra szorultak, azért sem akartam hátat fordítani nekik, mert iszonyú aranyosak voltak. Mint két kistestvér. Vagy nem is! Inkább, mint két fiatal a kapcsolatuk elején. Teljesen mindegy. A lényeg, hogy szívmelengető volt figyelni őket, és így még kevésbé vitt rá a lélek, hogy benne hagyjam őket a katyvaszban.
- Tudom, hogy most nehéz lehet bárkiben is megbízni, de... hát... én is épp ezt teszem - tártam szét a kezemet egy bátorító mosollyal. - Szóval? Velem tartotok?

Kezdtem érezni hogy valami már nem frankó velem. Még talpon voltam, de úgy éreztem magam mint azokba a hollywoodi filmekben amikor valami katasztrófa miatt elmegy az áram, és mindenki a tartalék generátorokért sápítozik. Mint azokban a filmekben, jelenleg fellélegezhetett a közönség, mert hála az égnek a tartalékngenerátorok működtek... még. Így továbbra is mosolyogtam. Vadalma pedig szégyellősködött. Nekem viszont ez a Lynn egyre szimpatikus volt.
Vadalma valamit morgott arról, hogy a kórházba nem mehet vissza...
- Rendben - feleltem. Magam miatt valamiért nem aggódtam, Vadalmáért már annál inkább.
- És ne is próbálj ellenkezni - mondtam a fiúnak. - Ha nem jössz, én viszlek.
Vadalma fintorgott, de végül bólogatott.

- Nem megyünk vissza a kórházba, ha nem szeretné - jelentettem ki, mikor nagy nehezen kihámoztam, mit is motyogott a fiú. - Elmegyünk az én rendelőmbe. Nincs innen messze, de... - Intésemre szinte azonnal lefékezett mellettünk egy taxi. -... talán jobb lenne, ha nem gyalogolnának többet.
A lány bizalmát jóval hamarabb elnyertem, ami már félsiker volt, a fiú viszont, ha engedett az unszolásának, még mindig bizonytalan volt. Volt egy sanda gyanúm, hogy ha a lány nem noszogatta volna ilyen kitartón, eszébe sem lett volna velem tartani.
- Nézze, nem tudom, ki tette ezt magukkal, de nekem nincs semmiféle hátsó szándékom. Orvos vagyok, és segíteni szeretnék, ez minden. - próbáltam megnyugtatni, majd gyorsan előkapartam pár dolgot a táskámból. - Látja? Ez itt a fonendoszkópom. Ez egy belépő a múlt heti neurológiai szimpóziumra. Ez itt a recept tömböm. Ez meg itt egy kókuszos csoki. Jó, ez nem bizonyít semmit, csak szokott nálam lenni. A lényeg, hogy nem én vagyok zsákos ember. Sokan jönnek hozzám, akik máshol nem számíthatnak orvosi segítségre, szóval mondhatni, benne vagyok a business-ben - kacsintottam rájuk, jelezve, hogy ha illegális dolog van a háttérben, az sem zavar, vagyis leginkább nem akarok tudni róla.
Mielőtt azonban beültünk (ha elfogadták a taxi opciót), még a lányhoz fordultam.
- Eszemben sincs faggatózni, de ha bajba kerültek, én pedig elvezetem magukat a munkahelyemre, annyit azért áruljon el, hogy kell-e hívatlan látogatókra számítanom. Az ajánlatom akkor is áll, de jó lenne előre tudni.

Vadlma csak bólogatott, vagy éppen rázta a fejét, mikor melyiket kellett ahhoz, hogy biztossan ne menjünk vissza a kórházba. Én csak hallgattam az egészet, és azt hiszem kezdett a világ kicsit összemosódni előttem. Fáradt mosollyal az arcomon néztem ahogy a nő magyarázkodott, egészen addig amíg a csoki elő nem került a táskából. Gondolatban nem tudom hol járhattam, valószínűleg sehol és a hangyafoci között, mert gondolkozás nélkül kikaptam a kezéből. Csak aztán néztem föl rá.
- Bocsánat, de nagyon éhes vagyok... nem baj ha elkérem? - mutattam fel a szerzett zsákmányt, és ha bíztató választ kaptam nem haboztam letépni a csomagolást a csokoádéról, és hevesen majszolni kezdtem.
A fiú rámnézett. Egy pillanatra mintha aggodalom csillant volna a szemében, aztán visszafordult Lynnhez.
- Akkor legyen taxi - mondta, az arca pedig azt tükrözte hogy elhatározásra jutott. Én kicsit aggódni kezdtem, mi van ha a taxis is kérdezősködni kezd, de végül elég bambának bizonyult... legalábbis én ezt gondoltam.
- Én azt nem tudom - feleltem közben Lynn felvetésére merőben csokis képpel (már ha megkaptam a csokit). - Erre talán csak ő tud válaszolni - böktem a fiú felé -, már ha akar...
Miután beültünk, és Lynn elmondta a címet, pár pillanatig Vadalma meredten bámulni kezdte a taxist aki már épp mintha szólni akart volna valamit, de aztán nem tette. A fiú közben egyre görcsösebben markolta a támlát maga előtt, majd úgy tűnt kicsit rosszabbul érzi magát és hátra dőlt az ülésen egy nyögés keretében.

Mosolyogva figyeltem, ahogy bepuszilta a csokit. Még jó, hogy az egyet fizet kettőt kap akció miatt rögtön kettő volt nálam, így a másikat a fiúnak tudtam adni.
- Neked is jól jöhet - néztem a sápadt arcán csillogó szemeibe.
Egek, de nem volt semmi kedvem visszamenni a rendelőbe, ahonnan épphogy elszabadultam, de hát mi volt mit tenni, vissza kellett menni, különben hagyhattam volna ott őket sebesülten, elveszetten, de talán még üldözötten is. Ez pedig nagyon nem állt szándékomban, még ha ez utóbbi egyre nyilvánvalóbbá is kezdett válni.
- Szeretnék valamit tisztázni - szögeztem le már a taxiban ülve. - Ha a fél alvilág is volna a sarkatokban, akkor is ellátnálak titeket. Egyszerűen csak tudnom kell róla, hogy ránk töri-e majd valaki az ajtót vagy sem. Szóval! Továbbra sincs semmi mondanivalód?
Amit mondtam, komolyan is gondoltam. Bármit válaszolt, akár azt, hogy maguk az alvilág vezérei, akkor sem változtattam a programunkon.
Én legalábbis biztos, hogy nem, a sofőr azonban, akinek furcsa pillantásait én is elkaptam, már máshogy gondolta.
- El is lehet felejteni - közölte fenyegető hangon. - Senki nem fog segíteni ezeknek a mocskoknak.
Na, remek! Mert miért is menne minden simán? Miután lenyeltem a jeges rémületet, ami belülről fojtogatott, megköszörültem a torkomat.
- Beszéljük ezt meg - ajánlottam, valamelyest higgadt hangon, mert diplomácia mindenek előtt! - Orvosi ellátásra szorulnak, úgyhogy bárkit is képvisel, szeretném megkérni, addig, amíg jobban nem érzik magukat, semmiképp se tartson fel minket. Utána állunk rendelkezésükre, de akkor is leköteleznének, ha békés megoldást keresnénk a probléma megoldására.
Az előkapott pisztolyra jócskán elbizonytalanodtam az esélyeinket illetően.
- Van még kérdés?
- Komolyan úgy vélem, hogy ha megnyugodnánk, megbeszélhetnénk civilizált emberek módjára...
- Pofa be!
Nem volt sok választásom.
Vízzé válva előre folytam, majd az anyósülésen jéggé fagyva először felrántottam a kéziféket, majd miközben csikorogva, vastag féknyomokat hagyva magunk után, megálltunk, hatalmasat ütve a férfi fejére, eszméletlen öntudatlanságba segítettem.
- Na, most már lesz kitől kérdeznünk - nyögtem nehézkesen, ismét emberként, ahogy átrángattam a helyemre, én meg átmásztam a volán mögé, mivel mögöttem már türelmetlenül dudáltak, majd hátradobtam a pisztolyt. - Vigyáztok rá? Egyébként ismeritek? Ő bánt el veletek? Egyedül dolgozik vagy fogják keresni?
Beszéd közben elindítottam a taxit, a taxiórát pedig tapintatosan bekapcsolva hagytam. Ma is tiszta lelkiismerettel akartam ágyba bújni. Hát... minél tisztább.

A fiú kétkedve nézett a csokira mikor elvette és egy pillanatig gondolkozott, majd felém nyúltotta. Én ugyan úgy elvettem tőle, egy kösz kíséretében mint az előző példányt, és azt is hamar eltűntettem.
Azt hiszem viszont az állapotom kezdett egyre rosszabbá válni. Egyre kevesebbet fogtam fel a körülöttem lévő világból, bár ezt egész jól lepleztem. Csak néha lehetett elkapni, hogy a tekintetem üveges. És a reakciómidőm sem volt a legjobb, úgyhogy amikor az események radikális fordulatot vettek, cask ki kerekedett szemekkel néztem. Ellenben Vadalma, elhúzott szájjal felszisszenve próbált kicsit felülni. Valamire ő is készülhetett, de a szó áradata ellenére Lynn mégis gyorsabbnak bizonyult. Belőlem csak annyi jött ki, hogy:
- Váó...
- Nos ez is valami - mosolyodott el a fiú, és próbált lenyűgözött fejett vágni. - Dehogy ismerem! Biztos csak valami tuskó. Utálom az ilyet... - folytatta felcsattanva. Nagyot sóhajtott, majd eldöntötte hogy megpróbál sűkszavú de legalább annyira kielégítő válaszokat adni, hogy ne legyen több kérdés. - Az egész az én saram, ő csak belekeveredett - bökött felém -, és nem, nem kell attól tartani hogy utánunk jönnek, azt sem tudják hol vagyok. Ha csak nincs valami abszolút zűrös környéken a rendelője. A dolgok pár napja történtek úgyhogy főleg nem.
- Te, Vadalma, te is láttad vagy csak képzelődöm? - kérdeztem kicsit lemaradva. - A néni tényleg vízzé vált?
A fiú aggódó pillantást vetet felém majd válaszolt:
- Igen én is láttam.
Kuncogni kezdtem.
- Szét folyt a néni...

Voltak aggályaim bőven, ahogy a fiúra néztem, hiszen ordított róla, hogy nagy sürgős feltöltésre szorul, de hát csak nem fogom beleerőltetni a csokit, főleg, hogy a lánynál nagyon is jó helyre került. Ha nem, hát nem. Lesz még alkalma bepótolni, legkésőbb, amikor intravénásan felhízlalom, nehogy elfújja a szél.
- Ezt nehezen hiszem el - néztem a srácra a visszapillantó tükörben, mikor azt állította, hogy a tahó sofőrnek semmi köze ahhoz, ami velük történt. - Ha mást nem is, valószínűleg látta az összetűzéseteket... nem tudom, kikkel. Csak úgy nem szokás fegyverrel fenyegetőzni. Talán önkéntes rendfenntartó, talán bandatag, vagy valami más. De oka nyilván volt erre. Szóval arra mindenképpen jó lesz, hogy elmondja, mit látott. Ha feljelentést tennétek, az azonosításban biztosan segíthet.
A lány csodálkozására, amit a mutatványom váltott ki, felkuncogtam. Bágyadt hangja azt mutatta, hogy nagyon elgyengült, arról továbbra sem lehetett fogalmam, hogy milyen sérüléseket szenvedett el, mikor aludt vagy evett utoljára, és valahogy kizártnak tartottam, hogy bármelyikre kapott válasznak örültem volna. Ennek ellenére halkan nevetgéltem az elképedésén. Nem tehetek róla, irtó cuki a motyogása.
- A néni mutáns - kacsintottam rájuk, mert most már semmi értelme nem volt a titkolózásnak. Igaz, valami azt súgta, hogy ők nem akarnak majd meglincselni a génjeimért. - De ne nénizz, nem vagyok én olyan öreg! A Lynn teljesen megfelel a célnak.
Miután leparkoltam a ház előtt, még kértem tőlük egy perc türelmet, amíg beszaladtam egy kerekesszékért, amire az ájul sofőrt cigöltem fel, aztán mutattam nekik az utat a rendelőbe. Odabent a srácot azon nyomban felfektettem a vizsgálóasztalra, a lányt pedig leültettem mellé. A sofőr a sarokban várakozott.
- Na, halljam, hol fáj!

- Asszony! Ez csak egy taxisofőr! - elképedésemnek hangerőm volt ékes szószólója. Sose viseltem jól a fájdalmat, valószínűleg azért csattanhattam fel jobban, mint akartam.
- Egy kellemetlenkedő idióta, aki biztos megjárta már párszor az éjszakai műszakokban. Gondolta most megelőzi a bajt. Én is szeretek összeesküvés elméleteket gyártani, de most nem kell a paranoia - a végére megint sikerült megütnöm egy tök nyugodt hangszínt.
- Feljelentés pedig nem lesz - jelentettem ki halkan, de annál nyomatékosabban.
Egész úton a visszapillantó tükörből figyeltem a doktornőcit, le sem vettem róla a szemem, nem zavartattam magam. Közben meg kinyújtottam a karom az ülés hátán. Jóformán átkaroltam így Saraht.
Miután megérkeztünk és kiszálltunk újra felvettem ezt a pozíciót, Sarah vállán támaszkodtam, mintha támogatnia kéne. Azért fájt rendesen a hasam. Közben mint a moziban úgy bámultam a nő ügyeskedését szerencsétlen tapló sofőrrel. Még mindig bonyolította az életünket. De nem sajnáltam tőle ennyi izgalmat, nem mindenkinek adatik meg.
- Lehet, hogy a muksót otthon két kölyök várja - szólaltam meg mögötte szelíden. - Te meg itt jól leütöd, Doki. Nincs lelkiismeret furdalásod? - ráncoltam a szemöldököm helytelenítő fejcsóválásom közben. - Látod, nem csoda, hogy olyan bizalmatlanok az emberek egymással - magyaráztam Sarahnak. - Mindegyik előbb üt, aztán kérdez.
De Sarah jótevője egyből nekifogott az újbóli ellátásomnak.
- A bibim - emeltem föl a pólóm, hogy újra elérje a kötést. Szerintem nem volt vészes. Nem vérzett át, nem szakadt fel. Jó, lehet, hogy a sarokban kuporogva agonizáltam volna, ha nem lett volna bennem dögivel fájdalomcsillapító.
- Kérek rá egy gyógypuszit - néztem rá félig komolyan, félig játékosan, de mosolytalanul.

Csak Vadalma felcsattanására lette figyelmes. Felkaptam a fejem. Mintha valami furcas lett volna, és nem értettem miért. Nem emlékeztem hogy Ő bármikor is így viselkedett volna, lehet ez lepett meg, de ezt már rég nem fogtam fel. A,úgy is a hangsúly nagy valószínűséggel a nem emlékszem-en volt.
Nyugtáztam hogy nincs semmi baj. Csak mi vagyunk még mindig, Vadalma, én, a doki néni, meg az ájult sofőr.
Legközelebb akkor pillanthattam fel, mikor Lynn arra tért ki hogy mutáns. Én viszont jelen állapotban nem étettem a dolgot.
- Mutáns? - kérdeztem vissza, majd Vadalma felé foldultam, és tőle is pont ugyan ezt kérdeztem, segítség kérő pillantással. - Mutáns?
Közben fel sem vettem a közelségét. Mármint abból a szempontból, hoy abszolút természetesnek vettem. Ha átkarolt átkarolt, ha nem nem, ha cipelnem kellett akkor cipeltem. Még hozzá mostani formámhoz képest akár egy dalia herceg(nő). Azt hiszem az utolsó 20 percben most voltam a legáberebb aztán beértünk.
Megkönnyebbülten nyugtáztam végül, hogy megérkeztünk. Hálás voltam... valószínűleg leginkább Lynnek, hogy Vadalmát most már biztonságban tudthatom. Bágyadtan msoslyogva próbáltam felülni oda ahova mutatták, de nem igazán sikerült. Egy bíztató mosolyt küldtem a fiú felé meg sem hallva igazából mit beszélgetnek má rmellettem...
... aztán elsötétült a kép. Lynn, és Vadalma egy pillanatra úgy érezhették, mintha valami egyenesen a szívüknél keresztül szúrta volna őket, de mire igazán megérthették volna mi történik, az érzés már el is múlt. Addigra már rég a padlón hevertem, öntudatlan.

- Nézd - sóhajtottam a fiú szavaira. - Én csak annyit látok, hogy két fiatal bóklászik az utcán igencsak rossz állapotban, ennek ellenére nem akarnak kórházba menni, sem a rendőrségre, és sem a nevüket nem hajlandóak elárulni, sem azt, hogy mi történt velük. Mindezek után valaki lőfegyverrel fenyeget meg. Akár van összefüggés, akár nem, neki lesz egy csinos púpja a fején, semmi komolyabb, ellentétben azzal, ami velünk történhetett volna, ha lőni támadna kedve. Hidd el, nem szívlelem az erőszakot, de egy apró horzsolás megér három életet.
Aztán szinte mellékesen tettem hozzá:
- Arról nem is beszélve, hogy amennyit elárultatok, akár még az is meglehet, hogy ti támadtatok meg valami szerencsétlent, és akkor a sebesültetek meg, amikor védekezni próbált. Főleg, hogy látványosan nem kavar fel titeket, ha valaki pisztolyt szegez rátok.
Szerettem volna, ha megértik, hogy az én szemszögemből egy kicsit máshogy festett a helyzet, mint az övéjükből, elvégre én tényleg nem tudtam semmit, csak hogy két ismeretlen súlyosan megsérült, és nagyon elkerülnék a hivatalos szerveket, a harmadik meg pisztollyal hadonászik felém. Ez olyan szituáció volt, amiben nagyon is igényeltem volna a magyarázatot, az ő és a saját biztonságom érdekében. Bár az ellátást akkor sem tagadtam volna meg tőlük, ha kiderült volna, hogy ők a világ leghirhedtebb tömeggyilkos duója.
- Oké, változott a felállás - döntöttem gyorsan, miután odaugrottam az összecsukló lányhoz, így legalább a fejét nem ütötte be a kemény padlóba. - Segíts, kérlek, feltenni az ágyra!
Mikor azzal megvoltunk, és egy sebes ellenőrzés megnyugtatott, hogy a lány nincs halálán, gyorsan előhoztam a másik, kinyitható vizsgálóasztalt, majd az ajáult lány mellé toltam.
- Te ide feküdj - mutattam rá -, és próbálj nem mocorogni.

Egy pillanatra megakasztott Sarah kérdése. Sose gondoltam még bele, hogy ő nem ebben a világban mozgott. Egy csatolmányom volt, és emiatt fel sem merült bennem, hogy nincs tisztában a dolgokkal. Eltöprengve néztem Sarah értetlenkedő szemébe, de csak komolyan bólintottam neki a kérdésére. Nem volt alkalmas se a pillanat, se én a magyarázatra. Nem is biztos, hogy akartam, hogy értse.
A doktornőci hosszas válaszát, melyben megindokolta magának ösztönös reakcióját pusztán egy könnyed vállrándítással nyugtáztam. Különösebben nem izgatott a csóka, csak kíváncsi voltam a nő válaszára.
- Meglehet - mondtam nyugodtan feltevésére, de elkerültem pillantását és Sarahhoz fordultam inkább.
- Sarah! - kiálltottam fel ijedten tudtomon kívül, mikor összecsuklott. Leugrottam a vizsgálóról, és segítettem a jótevőnknek összenyalábolni.
- Mi van vele? Rendbe fog jönni? - kérdeztem azonnal, miközben a doki előkészült. Nem foglalkoztam az utasításával, ottmaradtam Sarah mellett. Látszódott az elfehéredő arcomon, hogy erőszakkal se fogok lefeküdni, amíg nem varázsolja vissza a lelket a csajsziba.
- Miért nem vette észre korábban, hogy nincs jól? Nem arról volt szó, hogy orvos?! - kezdtem bepipulni, pedig éreztem, hogy nincs igazság a szavaimban és hogy nem fog ez senkin se segíteni. Nem is a némberre haragudtam, magamra voltam dühös, amit igyekeztem minél gyorsabban levezetni valakin. Nem csíptem az érzést.

//bocsi a késlekedésért//

- Észrevettem, hogy nincs jól, ezért hoztam ide - válaszoltam türelmesen, de közben Sarah életjeleit vizsgáltam. - Te pedig ne ugrálj, hanem ülj le, kérlek. Egyedül vagyok itt, úgyhogy ha felszakadnak a varrataid, és még azzal is foglalkoznom kell, annál kevesebb időm lesz Sarah-ra. Egyébként allergiásak vagytok valamire? Esetleg szedtek valamilyen gyógyszert?
Elég hamar kiderült, hogy Sarah-nak tulajdonképpen tényleg semmi komolyabb baja nincs, ezt pedig nem haboztam megosztani a barátjával is, hogy megnyugodhasson (és hagyjon dolgozni).
- Csak kimerült. Ahogy nézem, kicsit ki is lehet száradva. Még elvégzek pár vizsgálatot, de semmi komolyabbtól nem kell tartani. Most te jössz. Várj csak!
Odahúztam az ágyát Sarah ágya mellé, így nem kellett egy centiméterre sem eltávolodnia tőle, továbbra is foghatta is akár a kezét, ha akarta.
- Így már jó lesz? Na, mutasd magad!
A sebe jól nézett ki, a varratai nem szakadtak fel, ami nem volt semmi, tekintve, hogy mennyire nem kímélte magát, de örültem, hogy ezt megúszta, mert az bizony fájdalmas lett volna. Viszont legalább annyira kimerültnek tűnt, mint Sarah. Nem tudom, min mentek keresztül, mi történt velük, de ha nem is voltak olyanok, mint akik hetek óta bolyonganak a sivatagban, azért rendesen rájuk járhatott a rúd az utóbbi időben.
- Ez jót fog tenni - szúrtam a karjába az injekciós tűt, hogy az ereibe fecskendezzem az átlátszó folyadékot. - Most már nem kell félnetek. Itt nem fognak bántani.
Másodperceken belül érezhette a szer hatását, és mire tízig számolt volna, már aludt is. Akkor pedig végre én is munkához láthattam.

Nagyjából egyszerre tértek magukhoz három-négy óra múlva (kicsit később a lány is kapott egy adag altatót). Mindketten kórházi köpenyben voltak, csak a fehérneműjük maradt rajtuk, fejük alatt párna, mindkettőjükön puha pokróc, a karjukból infúziós cső tekergett ki, hogy addig is gondoskodhassak a folyadékpótlásukról, amíg alszanak, az apróbb sebeken tapasz, a nagyobbakon géz, főleg a srácén, akinek ha nem is szakadt fel a sebe, azért átkötöztem, a kezemben pedig a vizsgálatok eredményei.
A nap mostanra lement, de nem tudtam, mennyire lesz hosszú az éjszakám, úgyhogy a székemben ücsörögve egy nagy bögre kávét szürcsölgettem.
- Szép jó reggelt! - mosolyogtam rájuk. - Hogy érzitek magatokat?

Mielőtt magamhoz tértem volna rudtam, hoyg hányan vannak körülöttem. Mint a reflektorral felszerelt szentjános bogarak a legsötétebb éjszakában, olyan volt a jelenlétük számomra. Amúgy is úgy éreztem, mintha a testem fölött lebegnék egy pár pillanatig... ami lehetett pár másodperc, perc, vagy akár óra is.
Aztán visszazuttyantam a saját testembe, és szinte azonnal el is felejtkeztem az egészről. A teljes sötétségről, és a parázsló fénypontokról, melyek oly hívogatóak voltak.
Felriadtam. Fogalamam sem volt hol vagyok, arról meg főleg nem, hogy miért. Azonnal felültem hogy körbe nézzek, de hirtelenségemben a karomba nyilalt a fájdalom. A kezembe szúrt tűt silerült megrántanom és ez kicsit sem volt kellemes. Gondolkozás nélkül, ösztön parancsára cselekedve azonnal kihúztam a kezemből és lepattantam az ágyról.
Úgy éreztem magam mint akit megvertek. Ez pedig viszont nem segített abban hogy ismét a racionális gondolkodás mezejére lépjek. Halk hörgő, sziszegő hanggal fújtam ki a levegőt a számon keresztül, és elindultam a legfényesebb szentjánosbogár (Lynn) felé.

Bár nem mozdultam a tesó mellől, kicsit készségesebb hangnemre váltottam.
- Tudtommal nem - válaszoltam neki, de igazából ebben a kérdésben semmit sem tudtam Sarahról. De nemsokára megnyugtatott a dokinő, hogy nincs semmi komolyabb baja a másik páciensének, pusztán riogat itt engem. Hatalmas sóhaj kíséretében könnyebbültem meg. Értékeltem a figyelmességét, hogy odahúzta az ágyat. Hirtelen piszkosul fáradtnak éreztem magam. Kifacsart az elmúlt időszak.
- Doki - szólaltam meg, mikor már elkezdett vizsgálni, de nem tudtam hogy is folytassam. - Hát tudod... szal... bocs az előzőért... - nagyon sután éreztem magam. És gyengén, le is hunytam a szemem. Nem kellett volna, beadott valamit, de mire bármit is tehettem volna, már kiütött.
Iszonyúan rosszul voltam. Hullámzott velem a világ, mintha egy hajón ringatóztam volna. Megpróbáltam visszaemlékezni, hogy mi is történt, de egy homályos hátra lettem figyelmes.
- Sarah?

- Semmi baj - nyugtattam a fiút mosolyogva. - Természetes, hogy aggódsz érte. Ennek inkább örülök.
Fel kellett tételeznem, hogy semmiféle allergiájuk vagy érzékenységük nincs, mert bár a srác válasza nem volt teljesen magabiztos, mást nem használhattam. Azért fokozottabban figyeltem a reakciójukat a beadott szerekre, de végül szerencsére nem lett semmi baj. Szépen átaludták azt a pár órát (nem kis irigységemre), és az életjeleik is végig rendben voltak. Egészen addig, amíg magukhoz nem tértek. A lány pulzusa és vérnyomása hirtelen nagyon megugrott, a srác vérnyomása ellenben igen alacsony értéken állapodott meg. Mindketten elég sápadtak voltak, de kétségkívül a fiú tündökölt halványabb árnyalatban. Alig mozgott, de még az is bágyadtnak és bizonytalannak tűnt. A lány meg mintha holdkóros lett volna, úgy kezdett el felém vonulni.
- Semmi baj, karoltam át a vállát odalépve hozzá, hogy támaszt nyújtsak neki, ha még nem lett volna elég erős, és visszafelé kormányoztam az ágyához. - Az infúzióra szükséged van, eléggé kiszáradtatok mindketten, úgyhogy azt visszatenném, rendben? Nézd, a barátod is felkelt!
Miközben a lány infúzióját toltam vissza a helyére, fejemmel a sarok felé böktem, ahol nemrég még az ájult taxis feküdt, most azonban üresen ásított.
- A rendőrségnek csak annyit mondtam, hogy két ismerősömmel együtt megfenyegetett egy pisztollyal. Elég hamar kiderült, hogy még csak fegyverviselési engedélye sincs. Jelenleg is éppen kihallgatják. Szóval tőle nem kell félnetek. Rólatok sem szóltam, hogy itt vagytok, úgyhogy a rendőrség sem fog keresni titeket.
Elnyomva egy ásítást léptem oda a fiúhoz, hogy megnézzem, hogy van. Gyenge pulzus, alacsony vérnyomás, sápadtság, verejtékezés. Elég ramatyul lehetett.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem meg azért a biztonság kedvéért.

Nem tudom mi kerített hatalmába, de nem is kérdeztem. Egyértelmű volt számomra, hogy valami lell, mint amikor szomjas az ember... vagy éhes. De jelenleg nem tudtam volna megmondani pontosan, hogy mi lett volna az. De valamiért nagyon örültem neki hogy Lynn közelebb jött. Az hogy a tűvel akart már böködni megint, az annyira már nem.
Felrikoltottam a tűt kiverve a kezéből, felborítva ezzel egyetemben az infúziót magát is. Amikor Lynn egy pillanatra levette a tekintetét rólam, döntöttem. Már ha ezt az ösztöncselekvést lehet döntésnek nevezni.
Hátulról ráfogtam a vállára, majd elkezdtem szipolyozni belőle az életerőt, anélkül, hogy felfogtam volna mit is csinálok. Lynn karjába hirtelen fájdalom hasított, ami néhány másodperc múlva zsibbadásba kezdett átcsúszni. És ha nem kapcsolt elég gyorsan akkor akár egy idő után nem is érezte a végtagot, nem mellesleg mozdítani sem tudta...
Én pedig álltam a történések közepén egyre szorítva a vállát, miközben lassan túlvilági mosoly kúszott az arcomra.

Lassan tisztult ki a fejem, és fogtam fel mi van körülöttem.
- Hali csajszi - szólaltam meg rekedten, mikor felfogtam a doki Sarahhoz intézett nyugtatgató szavait. Mellesleg szörnyű íze volt a számnak. De a jelenetből arra következtettem, hogy talán meg kell nyugtatni Saraht. Én se bántam volna az ilyesmit, ugyanis az orvul beadott altató óta látványosan roszabbul éreztem magam. Rendben, egyelőre nem akartam rosszat feltételezni, valószínűleg csak más fájdalomcsillapítót adhatott utána, ami nem volt olyan erős, mint a korábbi.
Egy darabig csak néztem az üres széket, ahol a taxis ült, aztán az előzőnél valamivel egészségesebb hangszínen feleltem az orvosnak. Bizalmat szavaztam neki.
- Kezdesz javítani az első benyomáson, doki - mosolyogtam rá gyengén, de akkor hangos csattanással felborult az infúziós állvány. Sarah megvadult, és erőszakosan elkapta a nő vállát. Az arca hátborzongató volt, mintha megszállta volna valami. Egyértelműen baj volt, de fogalmam sem volt, mi történik.
- Sarah?! - még csak azt se tudtam, hogy mit kérdezzek tőle, hogy mire utasítsam. Eszembe se juthatott odamenni, ugyanis a legkisebb mozdulattól is belém hasított a fájdalom és egyelőre nem volt annyi erőm és lelki jelenlétem, hogy ne vegyek róla macsósan tudomást, mint korábban.