Staten Island-i utcák

Zsebemben érmék csendültek, ahogy sétáltam, ennek már csak azért is örültem, mert a zenémért kaptam őket. Azért adták az emberek, amiért jobb kedvűvé tudtam tenni őket a játékommal. Ez pedig jó dolog. Nem azért jó, mert az emberek mosolyognak, bár azért is jó. De azért is, mert haszna volt a gitártudásomnak, tudtam tenni valamit vele. Ez jó érzés. Nem érzem magam annyira haszontalannak. Nem vagyok mégsem annyira gonosz? Nem tudom. Kara szerint nem vagyok az. Sam bácsi szerint sem vagyok az. Ő biztosan örülne, ha látná, hogy mire hasznosítom azt, amire megtanított. Igen, tisztelgés is ez Öreg Sam emlékének. Jó ember volt. Ő is és Kara is. Meg Moore doktor. Jobb kedvűen sétáltam tovább.
Előttem nem messze haladt egy fiatal lány, hosszú, barna haja kibontva lengett utána a kellemes szellőben, vállán táska, kezében egy cserepes virágot tartott, gondolom a buszra ment, vagy a kocsijához, de nem nagyon sietett, meglepetten láttam, hogy lelassítva csodálja meg néha a környékbeli fákon itt-ott még látszó apró, színes virágokat. Érdekes volt. Itt New Yorkban az emberek folyton sietnek. A zenémre sem áll meg egyik sem különösebben, egy dalt sosem várnak végig. Ha az a pár taktus amit éppen meghallanak tetszik nekik, akkor dobnak esetleg némi aprót, de nem hallgatják meg az egészet. Nincs idejük soha semmire. De ennek a lánynak nem volt sietős. Érdekes lehet ő is. Érdekesebb mint az emberek többsége.
Nem is foglalkoztam volna vele tovább, mindenki ment volna a maga útján, amikor közbe szólt a balszerencse. Balszerencse? Kit tudja ezt... Mindenesetre a lány papucsának elpattant a pántja. Meglepetten nézett le a lábára, majd leült a legközelebbi padra, hogy ellenőrizze, lehet-e valamit tenni még azért a ruhadarabért. Nem tudtam megállni egy enyhe mosolyt, mikor rájöttem: a baj általában nem jár egyedül. Ahogy előrehajolt, a válláról lecsúszott a táska és nagyot puffant a betonon, tartalma ezer felé hullott. Szegényke olyan elesett arccal nézett fel az égre durcásan fújva egyet, majd önkéntelenül széttárta a karjait egy pillanatra. Na ekkor jött a cserepes növény, amit a mozdulat elsodort és már gurult is a pad vége felé, odalépve gyorsan felvágtam a western csizmám az ülőalkalmatosság szélére, megállítva a virág útját, melynek vége ezen bizonyosan a cserép halála lett volna, akkor meg még inkább csak elszontyolodna szegény.
Őszintén mosolyogtam a szemébe, ahogy a virágja útját követve felpillantott végül az arcomra, majd újra alapjára állítottam a cserepet és lehajolva felkapkodtam egy sprayt, kis doboz cukorkát, fésűt, mobiltelefont és valami színes kis izékkel teli csomagocskát, majd beletettem a táskájába és odaadtam a meglepett lány kezébe. Továbbra is mosolyogtam és ösztönösen előre toltam a hátamról a gitáromat:
- Ne szomorkodj - néztem rá. - Sokkal szebb voltál az előbb, mikor csodáltad a fákat.
Megpendítettem a gitáromat egy ősrégi, bohókás dal taktusait pendítve meg, reménykedve, hogy a vidám kis nóta mosolyt csal végre újra az arcára halkan énekelni is kezdtem neki a nótát felugorva mellette a pad háttámlájára kényelmesen és eljátszottam neki a régi slágert, reménykedve a hatásban.

Ezért szeretek látogatóba menni a nagybátyámhoz! Mindig meglep valami aprósággal. Ragyogó mosollyal az arcomon nézegettem a mostani ajándékomat, ami sok-sok pici Vénusz Légycsapója volt egy kaspóban. Tökéletesen fognak mutatni az ágyam végében a Kancsókák mellett. Kíváncsi vagyok mekkorára lehet, majd megnöveszteni, vagy esetleg lekicsinyíteni.
Viszont hiába akartam minél gyorsabban hazavergődni, egy ilyen szép napon nem tudtam csak úgy elrohanni minden fa és virág mellett, a legtöbbet alaposan szemügyre vettem és magamban elmormoltam a nevüket is, aminek eszembe jutott.
Egy balul elsült lépés viszont megállásra kényszerített, ugyanis a papucsom úgy döntött, hogy felmondja a szolgálatot a továbbiakban, de határozottan választhatott volna egy kevésbé rosszabb időpontot. Most hogyan csoszogok haza így, anélkül, hogy megbámulna mindenki? Remek, mondhatom... A következő padhoz sétáltam, miközben azon törtem a fejem, hogy mivel is lehetne gyorsan megszerkeszteni, hogy legalább hazáig kibírja. Ahogy leültem, már hajoltam is előre, hogy szemügyre vételezhessem a kárt, de azzal a lendülettel a táskám is leszáguldott a vállamon, és szinte alig maradt benne valami. Kétségbeesetten lestem, hogyan gurulnak ezer felé a cuccaim, majd egy hangos sóhajjal fordultam az ég felé, magamban bosszankodva, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. De ha ez mind nem lett volna elég, ahogyan oldalra lendültek a karjaim az új kis növénykéim cserepét is meglöktem, ami természetesen nem maradt nyugton, szinte azonnal el is kezdett száguldozni a talaj felé. Láttam, hogy már esélytelen, hogy elkapjam, de azért utánalendültem, mikor a semmiből ott termett egy láb, és megmentette az életét a kis húsevőimnek. Meglepődve vezettem végig a tekintetem a srácon, majd néhány pillanat múlva sikerült reagálnom is.
- Jaj, nagyon szépen köszönöm, nem is tudom mit csináltam volna, ha eltörnek! - fogtam meg a táskámat, majd körbepillantottam, és a pad alól is kihalásztam a napszemüvegem. - És ezt is köszönöm. - a hirtelen segítség iszonyatosan jól jött, legalább már újra csak egy gondra kellett koncentrálnom, de az még egy kicsit ráér. Magam mellé húztam a cserepet és megvizsgáltam az apróságokat. Szerencsére semmi bajuk nem lett, talán annak az egynek ott a szélén. Majd megpróbálok ügyködni rajta valamit otthon...
- Mondani könnyű. - fújtam ki a levegőt sóhajszerűen ismét, ahogy a tekintetem az immár gitározó srácra siklott. A szám igazán kellemes volt, hirtelen hatalmas virágos rétek jutottak róla eszembe, amitől még az apró ráncocskák is felszívódtak homlokomról, és egy halovány mosolyt is megejtettem. De jó is lenne most eldőlni egy ilyen helyen... De New Yorkba elég reménytelen lenne, egy ilyen hely után kutakodni
- Irtóügyesen játszol, köszönöm, hogy meghallgathattam . -mondtam teljesen őszintén, hol a szemeit, hol pedig a gitárját nézve.

- Én pedig köszönöm szépen, hogy újra mosolyogsz - feleltem az ajkára nézve. - Megint szép vagy úgy igazán - tettem hozzá kedvesen, majd megvontam a vállamat: - Még nem az igazi, de jobb mint előbb volt - kacsintottam rá, majd a támláról mellé huppantam a padra.
Megnéztem én is a virágokat köztünk, de még sosenem láttam ilyeneket otthon. Pedig apával folyton az erdőt jártuk és soksok virágot ismertem már, de ezt a fajtát biztosan nem láttam még. Ahogy az erdőkre gondoltam ösztönösen pengettem a gitár húrjait egy pillanatra elmerengve. Aztán észbe kapva felemeltem a tekintetem valamelyest, bár a lány szemébe nem mertem azért nézni, de legalább a válláig és bemutatkoztam:
- Amúgy én Josh vagyok. Joshua J. Grant.
Lefelé fordított tekintetemmel könnyű volt újra észrevenni a tönkrement lábbelit a lába alatt, amit megvizslatni készült, a szakadt pántja tehetetlenül lifegett oldalra a megkínzott papucsnak, pedig amúgy helyes darab volt. Tetszettek a rá festett színes virágok. Illetek a virágok a lányhoz. Ő is szép és a virágok is szépek. Félszegen intettem a sérült darab felé:
- Azért szomorkodsz? - kérdeztem. - Megnézhetem? Hátha tudok rajta valamit bütykölni... - kértem óvatosan, halkan. Olyan sokszor megbántódnak az emberek, mikor pedig én senkit sem akarok megbántani. Remélem most nem mondok vele semmi rosszat. - Szeretném, ha örülnél, mint mikor ide felé sétáltál. Akkor mosolyogtál. Jó volt látni...

Csak legyintettem egyet zavaromban, és a kiszélesedő mosolyom mellé még egy kis vöröses árnyalatot is kapott az arcom. Ezt valahogy tényleg ki kéne küszöbölni a közeljövőbe...
- Hát mindenesetre elég jól játszol, szóval még egy kis gyakorlás és mehetsz is tehetségkutatókba. - nyújtottam ki a lábaimat a járdára, de ahogy újra meghallottam a gitár hangját, a tekintetem a fiú felé fordult.
- Én meg Lisbeth Callahan, de szólíts csak Lizzynek. A teljes nevemet csak akkor használják, hogy ha mérgesek rám. - húztam el a szám vállat vonva, aztán ismét a papucsra pillantottam. Most ő is igazán megérdemelné, hogy kiabáljak vele egy sort, de mire végeznék, már itt lenne az autó, hogy elvigyenek az elmegyógyba...
- Igen, egy picit szomorú vagyok. Az egyik kedvencem volt, na meg így a hazajutás is elég problémás benne. - csúsztattam le a lábamról, amit aztán keresztbe vetettem a másikon, hogy ne kelljen leraknom a földre, és mielőtt odaadtam volna, én is megforgattam egy kicsit a kezembe.
- Nincs nálam semmi ketyere, amivel akár a hazaútig kibírná, szóval el kell csoszognom majd az első boltig, ahol vehetek egy újat. - magyaráztam mutogatva.
- És én azért örülök, mert a virágaimat jobban sajnáltam volna, de hatalmas szerencsémre megmentetted őket. - mosolyogtam fel rá, közben az ujjamat végighúztam az egyik kis ragadozó szárán. - Sajna általában elég szerencsétlen vagyok, komolyan megfordult a fejemben, hogy biztos elátkoztak, vagy én nem is tudom, de egyáltalán nem egészséges sem rám sem a környezetemre ez a bénaság.

Örültem, hogy már többet mosolyog Lizzy, kedves lány volt és igazán sokkal jobban állt nki ha mosolyog. Zavartan nézegettem immár a kezemben tartott papucsot, általában nem nagyon merek az emberekre nézni és ez is a általában esetek közé tartozik, így a figyelmemet a lábbelire összpontosítottam, bár persze figyeltem minden szavát s eszerint válaszoltam is:
- Ahogy hallom, szeretem a virágokat nagyon - feleltem neki. - Valóban szépek. Illenek hozzád a színes szirmok.
Megvizsgálgattam a papucsot majd megvakartam a tarkómat:
- Hát nem nagyon tudok cipőket javítani, de szerintem tudok érte annyit tenni, hogy ne kelljen csoszognod a boltig, annyit kibírjon - feleltem elmélázva. - Ha beáldozol kettőt-hármat azokból a színes dolgokból - mutattam a táskájába került kis csomagocska (hullámcsat) felé - akkor azokkal rögzíteni tudom a lábad méretéhez talán. Meg azért nem ígérem ám, de talán sikerül...
Utolsó szavaira szomorkásan elmosolyodtam:
- Mintha átok ülne rajtad... Igen, ismerem ezt az érzést én is. Nagyon, nagyon jól ismerem - feleltem halkan. - Én sem szeretném bántani az embereket akiket megismerek, mégis sokszor így van, pedig nem akarom. De erről nem tehetek. Te sem tehetsz erről, ne bántsd magad - ráztam a fejemet, de a tekintetét továbbra is kerültem.

Én is a papucsot néztem, miközben a srác azt ecsetelte, miképpen lehetne megjavítani szerencsétlenségem legújabb áldozatát.
- Igen, elég közel állnak hozzám. Mindenfélét gyűjtök és gondozgatok, remek időtöltés és szórakozás is. A nagybátyám meg tudja, hogy imádom őket, ezért ha találkozunk mindig kapok tőle valamit. Most ő volt a meglepetésem. - közben kivettem a hullámcsatokat, és odaadtam neki. - Még szép, hogy beáldozok, amúgy is fogyóeszköz... Az eltűnés művészei, mert amikor szükség lenne rájuk, tuti, hogy egy sincs meg. - szusszantottam egyet halkan, majd oldalasan helyezkedtem, és a pad támlájára könyököltem fel.
- De mondjuk részben biztosan tehetek, hiszen ha legalább csak egy kicsit odafigyelnék, akkor fele ennyi kárt okoznék magamnak meg másoknak is. De én inkább abban bízom, hogy még kinőhetem. És biztosan.. Várj, hogy érted azt, hogy bántod? Mármint belőled jelen pillanatban nem tudnám kinézni azt, hogy valakinek lekeversz egy maflást, vagy beszólsz valamit. - mosolyodtam el. - Ahhoz túl kedvesnek látszol.

Bólogattam a szavaira:
- A virágok nagyon szépek, bár én ennyire nem értek hozzájuk - pirultam el enyhén, - én csak néha megállok csodálni a szépségüket. De ha gyakran jársz a nagybátyádhoz, akkor neked üvegházad van otthon? - kérdeztem félig viccesen, félig komolyan, mert azért szerintem egy ilyen cserepes virág elég soká életben is tud maradni és akkor már nagyon, nagyon sok lehet a lánynak otthon.
Kihajtottam három csatot valamelyest, majd letérdelve kézbe vettem Lizzy lábát, hogy ráadjam az egyelőre sérült papucsot és aztán rögzítsem az elszakadt pántot. Elnevettem magam:
- Mint a Hamupipőke meséje, nem? - kérdeztem vidáman Lizzyt.
De aztán már szinte láttam is magam előtt... Vagy nem is csak szinte... A lány kecses lábaira már fehér selyemharisnya simult rá, a klasszikus középkori hercegnők egy ruhakölteménye borult végig a testén, világoskék bársony, a legfinomabb kelme, fodros aljú szoknya, a fején a fátyol lengett a könnyű szélben, a talpához tartott papucs helyén üvegtopánka volt immár, áttetsző s mégis színesen csillogó fényekkel kápráztatta el a tekintetet lábacskája körül. Már nem padon ült, hanem hintóból emelte ki felém a balját, fehér paripák rázták a zablát, színes öltözékű kocsis várta a parancsát, szolgálólányok kínálták neki mívesen faragott dobozkából a süteményt a másik virágokat tartott miket hódolói küldtek talán, félmeztelen, kidolgozott izmú férfiszolga hatalmas legyezőt emelgetett mellette állva. Pillangók reppentek fel köröttünk mindenhonnan, majd lassan selyemkesztyűs kezére szállva virágszirmokká olvadva élő csokrot mintáztak ki kezeibe.
Fejemet ráztam nehézkesen, hogy eltüntessem az ábrándképeket, nagy nehezen próbáltam rendezni a gondolataimat, az érzéseimet, újra visszatérni a valóság fátyolvilágába. Percekig tartott mire az ámulva nézelődő Lizzy letekintve üvegtopán helyett újra sérült papucsát látta már, amibe remegő kézzel kezdtem beleszúrni az első csatot, nagyon halkan, suttogva mondtam csak a bokájának, félve lehajtott fejjel:
- Kérlek ne haragudj... - kezdtem szomorúan. - Megint... megint megtörtént... nem tudtam uralni... de nem akarlak bántani, vagy ilyesmi! Légyszi ne utálj meg... - kértem halkan.

- Nekem azt hiszem megvan hozzá a megfelelő érzékem. - mosolyodtam el sejtelmesen, ami végül egy halk nevetéssé változott. - Dehogyis. A szobatársaim már így is megbolondulnak néha. Igazából elég ritkán tudom csak meglátogatni a nagybátyám, és van amikor néhányat inkább kiültetek a kertbe, mert nem igényel állandó gondozást. - piszkálgattam tovább az egyik törékeny növénynek a 'fogacskáit', míg le nem térdelt elém és a lábamra nem illesztette a papucsot.
- De - kuncogtam fel én is. - Tényleg olyan. - és utána meg is rohamozta a fejemet egy csodálatos vízió, amit hirtelen nem is tudtam hová rakni. A legszebb mese, amit valaha láttam. Csodaszép négyfogatos hintóból szálltam ki éppen, a gyönyörű kék ruhámban, milyet eddig még csak filmekben láttam. A híres mesebeli cipellő, mely egy cselédlány sanyarú életét változtatta meg, most az én lábamra került, miközben a saját szolgám tartott nekem árnyékot. Íncsiklandó sütik és pompás csokrok között tarka pillangók szállingóztak, melyek a kinyújtott kezemre szállva csodálatos virágokká változtak. Olyan volt az egész, akárcsak egy intenzív álom. Ebben a néhány pillanatban igazán boldognak éreztem magam.
Ahogy újra a balesetet szenvedett papucsomat tartott Josh, csak tátogva próbáltam szóhoz jutni. Csak a bocsánatkérés térített kellőképpen magamhoz, és úgy kellett visszafognom magam, hogy ne teremtsem le.
- Ugyan már. - tettem a kezem az övére, hogy kicsit felnézzen rám. - Ez egyszerűen iszonyatosan fantasztikus volt, szóval ne merészelj bocsánatot kérni. Eszembe se jutna megutálni. Ez.. Tény, hogy elég jó a fantáziám, de a Hamupipőkét ilyen gyönyörűen átélni. Elképesztő. - öntöttem magamból a szavakat még mindig ámuldozva. - Mindenfélét tudsz így.. megjeleníteni? Te is ugyanúgy átéled?

*Mivel ilyen sebességnél nehéz rendesen navigálni, jó 100 méternyire jelenik meg Tanya érkezési helyétől. Miután materializálódik, vet egy újabb pillantást a kis képernyőre.*
~Közel van. Marha jó ez program, nem is értem, miért nem sóztak rá egy ilyet a suliban. Nekem tuti első dolgom lett volna hozzá szigetelő szalagozni a bokájához, miután először eltűnt.~
*Újra eltűnik, hogy gyorsabban jelenhessen meg ott, ahol a lány a földet ért. Hátulról közelít hozzá, ám látszólag nem szándékozik elkapni őt, ugyanis amikor már olyan 5 méternyire van tőle, ismét szólítja őt.*
-Ezek szerint tényleg fogalmad sincs, hova röpködsz...különben mi okod lett volna épp ide jönni?
~Azt leszámítva, hogy egy perce még nem voltam itt nyilván.~

Mintha az egész alatt kiéleződtek volna az érzékszerveim, de ez kizárólagosan a másik dimenzióra volt érvényes. Ennyi dolgot még nem hallottam ki a zajból egyszerre. Volt ott minden. Egy éppen enyelgő házaspár csevegése alatt megtudtam, hogy rablás történt a 21. utca sarkán. Mindezt végül egy halál sikoly tetézte be. És hogy mennyire segített ez nekem? Semennyire. Sőt ha ez lehetséges, inkább még jobban összezavart. Még egy pár ilyen és valakit újfent vihogva fejbe vágok egy kuka fedővel, már láttam lelki szemeim előtt.
Amint megérkeztem, körbe néztem, hogy egyáltalán hol vagyok, és hogy követ-e még esetleg. A kezemmel a hajamba túrtam, majd idegesen elindultam erőltetett menetben az utca közepén. De így sem volt jó a helyzet, bárki megláthat, nem is beszélve arról, hogy akadályozom, az amúgy csekély forgalmat, hogy éppen az úttesten megyek.
Nyugalom Tanya, megoldod. Ide nem követhetett. Vagy igen?

Összerezzentem, és egy halk sikkantás közben összehúztam magam. Lassan megfordultam, mint aki nem is akarja elhinni, ami történik vele. Hogy tud így követni? És miért? Hátrálni kezdtem.
- Mit akar tőlem? Mért követ? Hagyjon békén! - hadartam, szinte már hisztérikus állapotban. Így még egy újabb Japánba vezető út is egészen kecsegtetőnek tűnt.

*Megáll azon a helyen, ahonnan a lányhoz szólt. A jéghideg esti szél végigsüvít közöttük, magával cipelve pár nejlonzacskót, melynek elvileg nem szabadna itt kóborolnia, az állítólag tiszta és rendes kertvárosban....*
-Túl sokat kérdezel... - hangzik el a semmit mondó válasz, s szellem újra a lány felé kezd lépkedni a jelenleg kihalt műúton - nem akarom lelőni a poént, de nem foglak békén hagyni, és elfutni sem nagyon tudsz előlem, még ha hirtelen a világ másik felére tudnál kerülni sem.
*Titkon azért reméli, hogy ez fog következni. Kíváncsi rá, hogy akkor is meg tudná-e találni a lányt, ha mások számára látszólag végleg elveszett. Abba hirtelen nem gondol bele, hogy ha esetleg a kérdésre nem a válasz, az elég kellemetlen volna, mindkettőjüknek.*
-Gondoltál már rá, hogy lassítanod kéne? Lehet akkor látnád is, hova mész....

A félelem lassan idegességgé kezdett konvertálódni bennem a válaszát hallva, az pedig haraggá. Nem vagyok az a túl könnyen megharagítható típus, de ez kezdett sok lenni.
Még hogy túl sokat kérdezek! Ez két, ismétlem kettő darab kérdés volt! És mi az hogy lassítani? Mintha értene ebből az egészből valamit is, úgy beszél!
- Gondolt már arra, hogy békén hagyjon?! - csattantam fel, majd dobbantottam egyet a lábammal. Mint egy óvódás. Egy fintor ült ki az arcomra, de addigra már ott sem voltam. Nagyon elegem kezdett lenni már ebből az egészből. Irány az intézet pár ruháért, aztán már csak egy hely jutott eszembe, ahova eddig még biztosan eljutottam. Az intézetben még szóltam a szobatársamnak, hogy valamit mondjon a tanároknak. Aztán meg sem álltam Kanadáig...
//Vancouver - Olimpiai stadion//

*Ahogy a lányt figyelte, lenyűgözte az, mennyire nem hasonlítanak egymásra, egyetlen apró részletet leszámítva, a szemeit. Egész biztos volt benne, hogy ha mást nem is, a szemeit tőle örökölte, ugyanaz az árnyalat, a forma, és pont ugyanígy villog az övé is, amikor nagy ritkán felbosszantja valaki.*
-Felmerült az ötlet, békén is hagytalak 20 évig, de kezdem unni, hogy járod a világot, és az életeddel játszol...
*Sajnos Tanya már a "felmerült az ötlet" résznél elhúzott egy másik országba, így számára a rejtély nem került közelebb a megoldáshoz. Szellem csalódottan tekint a kis kijelzőre, melyen először a hátborzongatóan ismerős Xavier intézet jelenik meg, majd kicsivel később a jóval barátságosabb Kanada.*
-Kanada...mi lesz a következő, Franciaország?
*Kámforrá válik, hogy követni tudja lányát, ezen a már kicsivel hosszabb úton, mely számára percekig is eltarthat.*

//Vancouver - Olimpiai stadion//

//Előzmény: Central Park //

~Ez a tipikus kertvárosi látkép ma éjjel sem lenne mozgalmasabb, mint máskor, ha az egyik lakóra történetesen nem vadászna valaki. Kár, hogy rajtam kívül nem látja ezt senki, igaz egy mutáns bérgyilkostól elvárható, hogy ne verje fel a fél kommunát, legalább addig, amíg az áldozata még életben van.~

Ho Lee Yan háza nem lóg ki különösebben a sorból. Kér emeletes sárga színű ház, piros tetővel, és egy kívülről is megközelíthető pincével. A telket 2 méter magas betonkerítés veszi körül, egyetlen kapuja, melyen egy teherautó is könnyűszerrel befér öntöttvasból készült, és jelen pillanatban zárva van. A fényekből ítélve a házigazda most is itthon van, mint a jelentés állítása szerint rendesen. Ha a Sheena jobban megnézi, láthatja is hogy valaki éppen az ablak mellett olvas valamit, de legalábbis tart valamit a kezében ami egy könyvre emlékeztet. Azt sajnos nem látni, ki ül ott, ugyanis a függöny el van húzva, ám az előzetes információk szerint, elképzelhetetlen, hogy a Darun kívül bárki más is eltöltsön annyi időt ebben az épületben, hogy el tudjon olvasni akár egyetlen oldalt is.

Az utca egyébként teljesen üres. A két bérgyilkoson kívül senki sem tartózkodik itt látóhatáron belül, és természetesen még közülük is csak az egyiket lehet látni médiumi képességek nélkül, igaz őt sem könnyen.

A közvetítő által hozzám eljuttatott kisregényből megtudhattam az utolsó áldozatomra vonatkozó infókat. Így nagyon úgy nézett ki ezzel a Darúval lesz a legkevesebb gondom. Már egy nappal előbb lecsekkoltam a házat és láttam a szép nagy ablakokat, így a mesterlövész puska mellett döntöttem. Persze azért nem hagytam otthon kedvenc Walteromat sem, meg pár dobócsillagot is bedugtam a derekamra csatolt öv erre kialakított tokjába. Az ördög sosem alszik. Az utca túl oldalán szemeltem ki magamnak egy hasonló, kétemeletes házat, mint, amilyen Ho Lee Yan-nak van, és ahonnan panorámás belátás volt biztosítva a betonfal fölött, a házra. Most a tetőn hasaltam és a célkeresztben egy hintaszékben ücsörgő alakot látok, aki nagy valószínűséggel elmélyülten olvas, legalább is a testhelyzetéből ezt szűröm le. A függöny miatt csak a körvonalait látom, ez azért zavaró, de nem lehetetlen egy pontos célzást leadni. A kapott információk alapján azt sem tartom elképzelhetőnek, hogy valaki más tartózkodna abban a szobában. Tehát nagy a siker esélye. A kezem egy cseppet sem remeg mikor az árnyalak fejét veszem célba. Bummm! Igazán a hangtompítós puska csak nekem tűnt hangosnak, lent az utcán ebből semmi nem hallatszott. Az üveg berobbant a szemközti ház ablakában és az alak eltűnt. Gyorsan becsúsztatom a fegyvert a tokjába és a távcsövemet emelem a szememhez, hogy meggyőződjek a lövés sikeréről.

Amint abba marad a függöny golyó által keltett hullámzása, Sheena láthatja, hogy az alak még mindig ugyanúgy ül a székében, mintha mi sem történt volna, az pedig elképzelhetetlen, hogy ilyen viszonylag közeli távról elhibázta, és ha még így is volna, hacsak nem teljesen süket a fickó, az ablaküveg betörése keltette zajra legalább fel kellett volna figyelnie. A sötét alak azonban csak ül ott, fittyet hányva golyóra, zajra, és az éjszakai szellőre, mely most már akadálytalanul hatol be az épületbe a frissen kialakult résen át.
Amennyiben Sheena további lövedékekkel ajándékozza meg a testet, úgy láthatja, hogy az ezekre sem reagál másképpen.
Mielőtt még ideje volna rá, hogy eldöntse, mégis mi a fene folyik itt, nyílik a bejárati ajtó, aki pedig kilép rajta nem más, mint a célpont, kezében egy Hangtompítóval felszerelt M16-os gépfegyverrel. Szerencsére a férfi nem nevezhető mesterlövésznek, így a Sheena-ra leadott sorozatból mindössze egyetlen golyónak sikerül csak súrolnia a nő vállát, elérve így, hogy már második felsője haljon hősi halált ezen megbízás teljesítése közben. A tár másik fele csak a tető cserepeiben tesz komolyabb kárt, tucatjával hullanak le a tetőről az égetett agyagtörmelékek. Miután a puska tárja kiörült, a Kínai elhajítja azt, és sarkon fordulva vissza rohan a házába. Úgy tűnik ennél a bandánál nem divat tartalék tárat vinni magukkal.
A férfi egyébként a pincébe menekült, ahol kivont karddal várja, hogy támadója felbukkanjon. Ezernyi kéncső, és különböző cserepes növények borítják a számtalan asztalt, mely odalent foglal helyet. Az egész hely csak úgy bűzlik a különböző vegyszerektől, a fűrű füsttől pedig alig lehet látni.

~ Ilyen nincs! Az nem lehet, hogy eltévesztettem! ~ kerekedik ki a szemem, ahogy megpillantom a továbbra is ugyan úgy ücsörgő alakot. ~ Biz Isten visszavonulok, ha ilyen közelről eltévesztettem egy ekkora célt! ~ kapom elő a puskát ismét, és veszem újra célba az árnyékot. Még két lövést adok le, mire már biztos vagyok benne, hogy az a valami ott az ablak mögött, nem élő ember, hiszen tuti biztos vagyok benne, hogy mindhárom lövésem halálos pontossággal célba talált. Tovább azonban nem jutok a töprengésben mert a célszemély, akinek elképzelésem szerint már holtan kéne hevernie a házában, kivágódik a kapun és ha jól láttam, míg le nem kaptam a fejem egy M-16-ossal szórja meg a tetőt, ahol dekkolok. EGY M-16-OSSAL! Hát hol élünk, hogy minden szobakukacnak ilyen fegyvere van!
~ A fene! ~ kapok a vállamhoz, ahol végigszánt egy véletlenül gellert kapó golyó, hiszen a fickó jobbára csak agyaglövészetet rendez a cserepekre. Hirtelen csend lesz és én óvatosan kilesek az utcára, ahol még éppen látom, hogy a fegyverét elhajító kínai sprintel ám befelé a házába, mint akit seggbe lőttek.
~ Még jó, hogy hoztam egyéb ellátmányt is! ~ simogatom meg a kézbe kapott Waltert.
Viszont nagyon úgy néz ki, hogy be kell mennem utána a házba, ahol talán egy egész fegyver arzenált tart. De hát a munkát el kell végezni, elvégre ezért fizetnek.
Gyorsan leereszkedem a tetőről és átszaladva az úton beóvakodok a kertbe, majd az orromat követve a pinceajtó felé surranok. Halkan lenyomom a kilincset és egy tigris bukfenccel csapódok be a helyiségbe, rögtön felrántva a fegyvert arra, amerről a legjobban érzem a férfi szagát. Viszont nem látok sokat a szobában terjengő sűrű füsttől. Minden esetre megeresztek két golyót a feltételezett búvóhelye felé, ha másnak nem elterelésnek jó lesz.

Sheena mindkét vaktában leadott lövése talál. Na persze nem a férfit, csak pár kéncsövet, melyek hangos csörömpölések közepette semmisülnek meg, erősen maró tartalmuk pedig az asztalra folyik.
-Hé, van fogalmad róla, mibe kerül a cucc, amit most szétbarmoltál?
A férfi hangja a szoba túlvégéről érkezett. Tényleg nem lehet olcsó a kotyvalék, ami így kárba veszett, abból ítélve, hogy mennyire felidegesítette annak elvesztése.
-Miután végeztem veled, még elszórakozunk!
Hamarosan léptek hangja veri fel a csendet, a következő pillanatban az egyik asztal tetejéről a férfi Sheena felé ugrik, kezében egy szamurájkardal. Az első sikeres találat után nyilvánvalóvá válik, hogy a "fegyver" csak egy dísznek szánt, életlen replika, ám attól még nagyon kemény. Mivel ő sem lát többet, mint Sheena, sőt, a többi támadása igazándiból annyiból áll, hogy vaktában hadonászik a vasrúddal.
-Sikolts!
Mániákus röhögéséből ítélve gyakran dézsmálja meg saját portékáját.

Mikor megszólal a férfi, már tisztában vagyok vele, hogy a lövések nem találtak, viszont a hangja sem valami bizalom gerjesztő, sőt, kifejezetten van benne valami őrült felhang.
Attól a sűrű ködtől a szemem szinte használhatatlan, így csak a hallásomra hagyatkozhatok, ami most későn, majdnem későn figyelmeztet, mert a közel lévő Yan, már majdnem rám ugrik és a kezében lévő szamuráj kard fájdalmas csapást mér felemelt karomra. Már éppen készülök elsápadni, mert ismerem ezen jószágok hatását, mikor megkönnyebbülten látom, hogy a karom épen és sértetlenül a helyén marad.
~ Hah! Ez a szerencsétlen egy játék karddal hadonászik! Tényleg őrült! ~
Hátrább araszolok, hiszen ő még annyit sem érzékel belőlem, mint én ő belőle, az bekapott találat is csak véletlen volt, hiszen most is úgy csapkod, mint aki füvet akar nyírni a pengével.
~ Sikoltsak???~ kerekednek ki a szemeim felszólítására, de aztán vékony mosolyra húzódik a szám. ~ Nem is rossz ötlet! ~
Áldozataim hangját utánozva egy élethű sikolyt produkáltam, aztán most én ugrottam fel az asztalra, ügyelve, hogy lehetőleg ne borítsak fel semmit, és vártam, hogy kibontakozzon valamelyest a füstből.

-Háhá! Most véged van!!!
Hatalmas csattanás hallatszik, majd még egy, melyet fémtárgy darabokra törésének utánozhatatlan hangja kísér. A fazon nyilván az egyik betonoszlopra sújtott le, kétszer is.
-Hmm...tudtam, hogy valami nem stimmel.
Még mindig hadonászik, az így jócskán megrövidült, ám némileg hegyesebbé vált pengével. A hangokból ítélve az egyik nagyobb ládához próbál eljutni.
-Ez oltári nagy pazarlás lesz - ismeri be szomorúan - viszont állati látványos is egyben, szóval megéri!
Előkapja permetezőgépét, annak tartályát pedig a hátára teszi. Van valami vészjósló abban a szerkezetben, és amikor aktiválás után hosszú lángnyelveket bocsájt ki magából, már nyilvánvalóvá válik, hogy mi az. Vaktában lövöldöz mindenfelé, felgyújtva majd minden asztalt, amit csak talál. Egy dologban igaza volt, tényleg nagyon látványos, ahogy a megannyi vegyszer smaragdzöld színű lánggal ég.
-Pácolódj csak bébi!!!
Abba nem gondolt bele az egyszeri piromániás, hogy ő maga miként fog kijutni innen, elvégre marha messze áll a kijárattól, pont mint Sheena.

Az ötlet jó volt, csak az őrült tudós nem úgy reagált, ahogy normális embertől elvárná az ember. Miután szétcsapkodta a replikát valami nagy és kemény dolgon, nagyon igyekezett valahová, miközben egyfolytában motyogott. Próbáltam közel férkőzni hozzá, amikor láttam, hogy egy nagy ládából valami permetezőgépre hajazó valamit vesz ki, amit a hátára kanyarít, majd vészjósló kacagásba kezd. Már éppen lövésre emeltem a pisztolyom, mert végre láttam belőle valamit, mikor a permetező szára felém lendült és majd méteres lángcsóva lövelt ki belőle, alig tudtam félre vetődni. Csak állati ösztöneim menekítettek meg, hogy ropogósra ne süssön ez a degenerált eszement. De aztán iszonyodva láttam, hogy őrületében nem kímél semmit és lassan már lángokban áll az egész kóceráj, a vegyszerek nehéz füstje meg halálos fojtással terjedt a levegőben. Ki kell jutnom innen minden áron. A bennem lévő állat sikoltva menekült volna, de még nem végeztem el a feladatot, ezért még sikerült elnyomnom.
Az ütemesen ismétlődő lángcsóvák megmutatták, hol van Yan, ezért most lélegzet visszafojtva emeltem meg a Waltert és célzott lövéseket adtam le rá, ha ettől nem dobja fel a talpát, akkor irány az ajtó és kívülről legfeljebb rácsukom. Aztán süljön meg a saját csinálmányai között.

Bár már minden éghetű bútor lángol az alagsorban, Yan azért sem hagyja abba a tűzzel való játékot. A zöld lángok egyre hevesebben lobognak, a kéncsövek pedig hangos pukkanással robbannak szét, tartalmuktól pedig a füst csak még émelyítőbb lesz. Nem ajánlott autóba ülni azután, hogy valaki levegőt vett idelent.
-Sülj csak ropogósra te kis....áú....
A golyó nem üt rajta halálos sebet, a hátán lévő tartályt viszont kilyukasztja. Annak tartalma rögt9n kifolyik belőle, egyenesen a tűz felé. A következő másodpercben a Darunak van nagyobb problémája is, annál a néhány golyó ütötte sebnél, miközben elemésztik a lángok. Halálsikolya hosszú, és megrázó lehet, azok számára, akik nem szórakoznak olyan kitűnően, mint az eseményeket figyelő szellem.

~Nocsak, Gyújtogatás, Gyilkosság, Tilosban parkolás. Ez a csaj kezd szimpatikus lenni. Kár, hogy a bérgyilkos kódex tiltja a barátkozást...~
*A sűrű füstben ő sem lát sokkal többet, ezért kirepül az épületből, és ott várja a nőt, remélve, hogy innen azért még kijut élve.*

Mikor látom, hogy a droggyártó léket kap és emberi fáklyaként, sikoltozva szédeleg a helyiségben, még nagyobb tüzet okozva, már az ajtó felé menekülök. Itt-ott megpörzsölődve és levegő után kapkodva, de fene mód jókedvűen jutok ki végül a pincéből, és feledve ösztönös viszolygásomat a tűztől, még pár percig gyönyörködöm a szivárvány színű lángokban. Valahogy nehezen mozdul a lában, hogy elmenjek, pedig a szirénák hangja megjelent a távolban.
~ Mi a fene van velem! ~ rázogatom a fejemet, mert kicsit lelassultnak érzem magam és bizonyára az is vagyok.
tűz már-már kicsap az ajtón, mire végül elindulok a pár utcával lejjebb leparkolt motorom felé, de menet közben is szélesen mosolygok. Már az utca végénél járok, mikor elrobog mellettem az első tűzoltóautó, és én behúzódok egy kapualjba, mikor eszembe jut, hogy vissza kell még mennem a puskáért.
~ Azok a hülye gázok vagy mik, azok kavarják meg az agyamat! ~ jövök végre rá és azon morfondírozok, hogy hogyan fogok haza motorozni.
~ Hát egyszer élünk! ~ kuncogok fel és indulok, hogy hátulról közelítsem meg a házat, mielőtt a zsaruk odaérnek..

Ahogy a nő a motorjához közeledik, valaki lassan tapsolni kezd a közelében. Bár a tudatmódosító anyagok még mindig erősen dolgoznak, azért nem nehéz kiszúrni Szellemet, ahogy a nő motorja mellett álldogál.

-Elismerésem - jegyzi meg vigyorogva - hihetetlenül tettszik ez a színösszeállítás, és még is hírekbe is be fog kerülni. Nagyon szép.
*Ezúttal is hasonló öltözéket visel, mint első találkozásukkor a japán étteremben, ám ezúttal egy zakót is magára öltött, a hidegre való tekintettel.*
-A lány apja nagyon boldog lesz. Amúgy jól érzi magát?
*Természetesen tisztában van vele, hogy miért mozog ilyen furcsán a Sheena, ám úgy érzi, kapcsolatuk még nem jutott arra a szintre, hogy beavassa bizonyos piszkos részletekbe.*
~Mire lenne az jó egyébként is? Megejtenénk a titkos bérgyilkos kézfogást, aztán meghívna egy sörre? Hát hogyne...~
-Haza vigyem? Ennyi hekussal a környéken, lehet nem volna szerencsés vezetnie.

A drogkészítő házának többi része is lángra lobbant időközben. A tűzoltók egyenlőre nem mernek a közelébe menni, ugyanis hangos robbanások is kihallatszanak a pusztulóban lévő épületből. Órák kérdése, és porig ég az egész, az utolsó csepp bizonyítékkal is, ami a nő felé mutathatna.