Staten Island-i Egyetemi Kórház

Kissé késve érkezik a kórházhoz, mivel ma reggel sikerült elaludnia. Igyekszik nem kapkodni, hisz már az is elég gond, hogy jegyzetei felét nem hozta magával, és a telefonja is merülőben van. Félve pillant órájára, ami már majdnem kilenc órát mutat.
- Elkéstem! - nyugtázza a számlapot látva, majd a parkolóban sietősre veszi a figurát.
Szerencséjére nem kell bemennie a kórház főépületébe, és a parkolóból is meg tudja közelíteni az alagsort. Biccent egy arra kószáló portásnak, majd még gyorsabb tempóban, kettesével szedve a lépcsőfokokat, halad az irodája felé.
A folyosón kissé megnyugszik, hisz senki nem várakozik rá. Ezek szerint mégis sikerült korábban érkeznie mint vendége, ezért el is vigyorodik, majd szinte beesik a pár négyzetméteres irodájába. Közben majdnem keresztülbukik egy kartondobozon, amit még tegnap este hagyott az iroda közepén, hogy biztosan ne felejtse el az adminisztrációs munkát.
- Fenébe, még ez is! - korholja önmagát, majd gyorsan az íróasztal mögé telepszik és egy postit-et vesz maga elé.
"Mike Hanscom, 9:00, Dr. Ihsan Sinclair" - írja fel jó nagy betűkkel, majd gyorsan kiragasztja az ajtajára. Ha a vendége megérkezik, legalább nem fog szégyenlősködni a kopogással. Még egyszer az órájára pillant, majd a labor felé, a mit egy üvegfal választ el az irodától. Már bánja, hogy reggel kilenc órára hívott vendéget, hisz lenne mit csinálnia a laborban is.

Nem szerencsétlenkedem. Nem szerencsétlenkedem. Nem szerencsétlenkedem – igyekszem bíztatni magamat, de kevés sikerrel járok, amikor már ezredszer sikerül… hogy a helyzethez illően fogalmazzak: molekuláris szinten eltévednem az épület belsejében. Csöppnyi önbizalmam ott párolog el, amikor a kilenc óra elteltével még mindig egy folyosón járok, szerény véleményem szerint A Folyosón, de hamar kiderül róla, hogy nem, ez sem az. Francba! Ez így nem jó, nem tetszik, nem passzol, túl jól indult a reggel ahhoz, hogy ilyen apróságokkal csesszük el, minthogy ringlispílt játszom egy olyan épületben, ami egyébként biztos dugig van élettel, meg emberekekkel, akik potenciális megkérdezem-merre-menjek emberkék lehetnének, de hát könyörgöm, hajnali kilenc órára lettem meghívva. Reggel kilenc, OK, nem hajnali, de hát akkor is. Még kávéillat sem terjeng a folyosókon, nemhogy emberek. Azzal a párral, amelyikkel meg találkozom, inkább nem is beszélek. Az arcukat látva vagy a reggeli koffeinmennyiségüket nem kapták még meg, vagy egy zombiapokalipszis közeleg. Elhatározom, hogy nem én leszek az első áldozat (vagy ha őket is számoljuk, akkor a második, harmadik, ésígytovább), és tovább állok.
Kopp-kopp. Soha nem szoktam ajtóra kiragasztott fecniket elolvasni. Tudom, hogy ott a papír, látom, de létezik bannervakság is a világon, akkor miért kéne minden random fecninek nekiesnem, és nyelvtani szinten leelemeznem, amit látok rajta? Nem teszem, Te se tennél így, ezt mindketten jól tudjuk, szóval ne korholj. Inkább csak szimplán engedj be. Röpke tíz percet késtem, izzadok, mint a herélt lovak, sőt, a kedvedért fújtatok is.
Elővarázsolom a levelet ingujjból. Nem mintha ing lett volna rajtam. De azért a mutatvány sikerül, és ilyen apróságok nem csorbítják az élét. Úgy döntök, hogy majd belépek, és levágom az asztalra. Olyan hatásosan. Hogy ez mégis mi akar lenni? Ember! Gondolkozz, nézz rám, betegnek tűnök talán? Mi szükségem egyetemi biológiai laborokban való császkálásra? (Vagy nem erről volt szó benne, és csak jobban el kellett volna olvasnom?)

Hallva a folyosón a lépteket rögtön az ajtóhoz siet. Igazít egyet az ingujjain, hisz a legjobb formáját akar nyújtani. Tudja, hogy egy érdekes és talán nehéz beszélgetés előtt áll, amivel nem akarja elijeszteni az ifjú mutánst. Bár az ő adati alapján nem sokkal fiatalabb a vendége, ám talán nem lesz gond, ha kissé komolyabbnak mutatkozik nála.
Mikor a léptek elhalnak az ajtaja előtt, és az üvegen keresztül egy sziluettet vél felfedezni, sietve kitárja az ajtót. Így szemtől szembe kerül a meghívottal, az ifjú Mike Hanscom-al.
- Mr. Hanscom? - kérdi kimérten a fiútól, majd tekintetével végigpásztázza. Szinte magától mutáns képessége is rástartol a fiú lelkületére, és némi izgatottságot és zavartságot érez.
Amennyiben a fiú igazolja, hogy ő az, akit várt, félreáll az útjából és beinvitálja a szűkös helyiségbe. Egy kényelmetlen székre mutatva hellyel is kínálja.
- Kérem, foglaljon helyet, és köszönöm, hogy eljött. - folytatja, még mindig kissé kimérten, majd bezárva a fiú mögött az ajtót - ha az nem késlekedik a befáradással - és az íróasztal mögé telepedik le.

Nagyon elhatároztam magam, de a „bemegyek, és levágom a rohadt kis invitáló levelét az asztalára” ott akadt meg, hogy még épp gyakoroltam, amikor már ajtót is nyitott. És kiszólni, hogy „tessék, nyitva!” ki fog? Ha itt mindenki ilyen bunkó, hogy csak úgy rányitják az emberre az ajtót, miután kopogott, akkor nem leszünk sokáig jóban. Így marad a levegőben megakadt kéz, a nem is olyan enyhe zavartság és izgatottság, meg az a kifejezés az arcon, amit az invitálós résztől akartam vágni (közvetlenül az után, hogy a levelet már levágtam). Passz. Ha nem csukod vissza rám az ajtót, hanem otthagysz ebben a szoborszerű, totálisan zavart és izgatott helyzetben, akkor befáradok, hogyne.
Igen, Mr. Hanscom – ismétlem, mert annyira tetszik a miszterezés. Elgondolkodom, hogy velem egykorúnak tűnő egyéneket mi motivál arra, hogy magázásba kezdjenek kortársaikkal, de aztán hosszú tizedmásodpercnyi gondolkodás után végül egyszerű sznobságnak könyvelem el, és adok neki még egy esélyt arra, hogy elmagyarázza, mit is keresek itt. Mert csak ennyi lett volna az egész. Ő közli, hogy egy véletlen kísérlet folytán kiderült, nem is anyámék gyereke vagyok, én bólogatok, ühümözök, aztán azt játszuk, hogy én nem nézem hülyének, ő meg nem néz elanyátlanodottnak, utána pedig hazamegyek.
Nem írok alá semmit – közlöm, mert jobb lefektetni a határokat, mielőtt bármibe is belekezdenénk, és a fotelba süppedés pont a megfelelő időben tűnik ahhoz, hogy határokat fektessünk le. Így mindkettőnknek jobb. Ő tisztában lesz vele, hogy nem fogom az aláírásomat adni ahhoz, hogy tényleg nem anyámék gyereke vagyok, ő pedig megtarthatja magának a lapot. Sőt, ha még ki sem nyomtattam, akkor most ezzel egyenesen fákat mentünk meg. Éljen! – Így még mindig érdeklem? – kérdezem, mert úgy tiszta, hogy ha nem érdekeljük egymást (és ő engem bevallom, életképesnek tartom magam nélküle), akkor nem raboljuk egymás idejét.

Kissé mulatságosnak tartja, ahogy a fiú önmagában fortyog. Bár nem sok minden ül ki az arcára, azért ő még megérzi a benne dühöngő szelíd őrültet.
- Nos, nem állíthatom, hogy az aláírásáért hívtam meg ide. - szögezi le, majd folytatja. - Ha nem tévedek, márpedig ilyesmiben nem szoktam, a levél egy meghívó volt, és nem behívó parancs.
A kezdeti komoly hangnemből egy barátságos, társalgós hangnemre próbál váltani, bár ha a fiú lelkülete nem csökken egy elvárható izgatottsági szint alá, akkor lehet előbb-utóbb elveszi a türelmét, és hiába próbálta el a mondókáját, nem fogja tudni összeszedetten előadni.
- Mellesleg elmulasztottam egy bemutatkozást, én Dr. Ihsan Sinclair vagyok, tudományos munkatárs ebben a laboratóriumban. - mondja, majd az üvegfal felé int.
Az üvegen túl egy hosszúkás helyiség található, neonlámpákkal megvilágítva, számtalan mikroszkóppal, egy boncasztalra hasonlító pulttal, amin petri-csészék garmadája sorakozik. Az üvegfalhoz közelebbi részen három monitor, melyből az egyiken egy vörös felkiáltójel villog.
- Még mielőtt azt hinné, hogy önt tudományos kísérletnek fogom alávetni - melyhez az aláírását fogom kérni -, közlöm, hogy egy beszélgetésre hívtam meg, nem boncolásra.
A feszültséges humorral próbálja eloszlatni, bár kérdéses, hogy mekkora sikerrel. Mindenesetre hamar túl is lép ezen a ponton, és előadja valódi okát a meghívásnak.
- Mint tudja, jó pár ember különleges képességekkel bír manapság. Nevezzük őket mutánsnak. Bizonyára hallott a közelmúlt sajnálatos incindenseiről, az úgynevezett mutáns-ügyekről. - ezt a pár mondatot egy kissé komor arckifejezéssel közli, majd néhány másodperc után kedélyesebb hangnemben folytatja. - Egy kedves barátom volt szíves informálni, hogy Ön bizony mutáns, és egy kifejezetten érdekes képességgel rendelkezik. Ha nem bánja, ezzel kapcsolatban szeretném Önt jobban megismerni. Tartana esetleg egy kisebb bemutatót!?
Választ nem várva egy fehér lapot és egy kisebb kartondobozt helyez az asztalra. Eztán hátradől székében, és ujjait összefonva várja a fejleményeket.

Üveg, mikroszkóp, boncasztal, hogyne – bólintok, és anélkül, hogy közölné, nem vagyok anyámék gyereke, máris elkezdem játszani, hogy nem nézem hülyének. Mert én ilyen kis tisztalettudó vagyok a környezetemmel szemben, mindenki megérdemli azt a titulust, amiért megdolgozott. Bár növeli a srác hitelességét (aki minél inkább magáz, annál inkább srác, vagy kölyök, esetleg legvégső előtti stádiumban még pancser, de neme ellenére gondolatban még a szörnyella de frász rangot is megkaphatja, rajtam ne múljon), hogy azok a bizonyos petri-lámpák és darabolós horrorfilmeket idéző asztalok tényleg ott vannak, bár ennyi erővel arra a számítógépre is koncentrálhatnék, amelyiknek a monitorján a piros felkiáltójel öhm… ugrál? Innentől kezdve némileg problémás komolyan venni ezt az egészet. Oké, ott vannak, értem, látom, köszi, de mi közöm nekem ehhez az egészhez? Meg a neve… - hogy mondta? Mr. Iszan? – Nem, tényleg nem értettem. De igazából már mindegy is, ennyi erővel közölhetném, hogy szerintem üzenete érkezett, azért villog a piros felkiáltójel, mert időközben az én fejem felett is kigyúlt az égő lámpa, mert a drága doktor egy aranyos fordulattal ügyesen kanyarodott, 180 fokos kanyar, sőt, egyenesen hajtűkanyar… mutánsok.
Mondhatnám, hogy innentől kezdve elvesztettem az érdeklődésemet iránta, de ez enyhe kifejezéssel élve se lenne igaz, mivel most ugrott csak meg igazán az érdeklődési mutatóm. A pirosban kattog, és legalább úgy ugrál, mint a piros felkiáltójel a monitoron.
- Igazán kis nyájas magától, hogy a munkáim után érdeklődik – nyalom meg kiszáradt ajkamat. Mármint persze, beszéd közben ez némi problémába ütközik, ennyire multi-task még én sem vagyok, de ha az ember prioritási sorrendet ad az ilyesmiknek, akkor segíthet abban, hogy elvonja a figyelmét a hevesen dobogó szívéből, vagy az adrenalin termelődésétől, ami a lábba irányítja a vért, hogy az ember felpattanhasson és futhasson. Ja, de nem, én nem fogok. Gyerekként is őszintén elmondtam, hogy nem én törtem le a műanyag elefánt orrát, becsszó. Ott működött a nem elfutás, itt is működni fog.
- Az e-bayen nagyon sok fenn van. Tényleg. Vannak gyönyörű, szürke lapokból kreált kis csodáim, sok éllel és lapos felülettel, igazán élvezné – nyújtom a rétest, és közben kattog az agyam. Mert ennyire multi-task, hogy ennyi mindent csináljak egyszerre, az azért már megy, köszi.
- Persze itt is rögtönözhetek egy repülőt, néhány modell már a kisujjamban van, ha adna vonalzót, vagy esetleg olló akad? Olyan fél óra, másnak pénzért csinálnám… - hablatyolok. Nem akarok prosztatavizsgálatot, doki!

A fiú szövegelésére elvigyorodik, majd le is inti a beszélőt.
- Úgy látom, félreértett. - kezdi az újabb hegyibeszédet.
Feláll, majd egy irattartóhoz sétál és elővesz egy aktát. A sötétbarna aktából néhány fotót vesz elő és a fiú elé tolja az asztalon. A fényképeken Mice munkái láthatóak, kiváló minőségben.
- Bár nem mondtam, és úgy tűnik nem jött rá, őszintén szólva engem nem az origami tudása érdekel. Hanem a mutáns ereje, hogy ilyen prosztó kifejezéssel éljek. - kissé kioktató a hangnem, de azért nem bántó.
- Ezek a fotók bizonyítják, hogy nem kezek hajtották meg a papírt, és ehhez nem kell tudományos fokozat, hogy rájöjjön az ember. - közbe az egyik munkára mutat, melyben több a hajlítás, mint betűlevesben az abc. - Bár nem kötelezhetem arra, hogy segítségemre legyen, én mégis megköszönném, ha ennél azért segítőkészebb lenne, és megvizsgálhatnám, hogy hogyan is működik ez az egész. Láttam már sok mindent, ami a mutáns képességeket illetik, de az Öné egészen kivételes.
A "kivételes" szót egy kicsit megnyomja, hátha sikerül hatni Mike egojára és együttműködőbbé tenni. Aztán majd még eltöprenghet azon, hogyan fogja rávenni egy vérvételre.
- Szóval? Hajlandó bemutatót tartani, vagy inkább távozna? Úgy érzem, hogy elég izgatott ahhoz, hogy most azonnal elrohanna, bár nem értem, mitől is tart annyira...

Eszem a kis sznob zuzádat, de nem! Igazán, szállj le rólam, hagyj békén, tűnj el, ezt a kartonpapírod meg dugd fel oda, ahová nem süt a napfény.
- A fotók csak azt bizonyítják, hogy van keresnivalóm a szakmában – vágok a szavába, azaz mit vágok, amilyen ideges vagyok, inkább mondhatnék, hogy „nyesek”, és egy darab hangsúly sincs a helyén a mondatomban az idegességtől. – Igazán megtisztelő a feltételezés, tényleg, én szeretem a mutkókat, de azért főleg a korai darabokon még nagyon látszik, hogy azért itt tíz ujj dolgozik – bólintok nagyon határozottan és nagyon mélyen, a kettő pedig olyan összhatást kelt, mintha épp mentális támadást akarnék indítani a csávesz felé. Rá akarom venni, hogy átgondolja a szavait, hátha megrendül a bizalma a kis barátjában, aki nekem… basszus, kim lehet az ő kis barátja? – De azért igazad van, akarom mondani: igaza van, nem véletlenül kértem ollót, vonalzót, sokat segítenek, tudod? – Ezúttal nem én játszok ringlispílt a folyosón, hanem a fejemben köröznek a gondolatok, őrjítő sebességgel. A lelki nyugalmam érdekében csak olyan dolgokat tudok tenni, minthogy ignorálom a sznobizmus elém megtestesült példányának kijelentéseit, amikben biztosít arról, hogy ha nem is telepata (bár ki tudja ezt mostanában), azért elég jól az ember szeme mögé lát. Diszlájk.
- Elmennék – kapaszkodom bele az utolsó mondatába. Mert idefigyelj. Nem arról van szó, hogy nem akarom bevállalni azt, hogy szeretek kovácsolni. Hajlítani. Hanem sokkal inkább arról, hogy ha rám zársz egy olyan orvosi terem ajtaját, ahol kegyeskedsz majdnem személyesen bemutatni a boncasztalnak, aztán nekem szegezni a kérdést, hogy mutkó vagyok-e, akkor a válasz mindig és egyértelmű heves fejrázás lesz. NEM!
- Kísérletezz magadon – csúszik ki a számon a mondat, miközben szépen kiemelkedem a fotelből, és az ajtó felé nyúlok. Csak most kezd el rémleni, hogy hallottam a zár kattanását, miután beléptem. Heveny pánikroham kerülget.

Kicsit bosszantja a fiú arroganciája és tudatlansága. Látszik rajta, hogy leplezni próbálja aggodalmait, de ő ezt attól még gyerekesnek véli. Bár az emberek bizalmatlanná váltak manapság, de az ekkora mértékű paranoia már-már veszélyes is lehet.
- Mint mondtam, az ajtó bármikor a rendelkezésére áll, de azért engedjen meg még egy apró megjegyzést. - feláll és egy szobanövényhez sétál, amit az irattartóra rakott, még jó pár hónappal ezelőtt. A növény már félig halott, hisz az alagsori irodába nem igen jut napfény. Nem is tudja mit hitt, mikor megvette. A haldokló növény vizslatva így folytatja:
- Biztos alapos oka van arra, hogy bizalmatlan és ellenséges legyen, de jobb ha tudja, hogy a mutánsokat, azaz minket, összességében nagyobb veszély fenyegeti, mint ahogy Ön most gondolja, hogy én fel fogom boncolni. Ez ostobaság, és elvártam volna Öntől, hogy komolyabban viselkedjen.
Visszafordul a fiúhoz, majd előveszi telefonját a zsebéből. Alig pár perce van bent Mike, de máris zátonyra futott az egész kezdeményezése, és így megtorpant az egész kutatása is.
- Tudja, szerettem volna megvizsgálni a képességét, mivel az Önéhez hasonló jellegű mutációk ritkák, és kíváncsi voltam a mikéntjére. Elég idősnek hittem ahhoz, hogy ne pusztuljon bele egy vérvételbe és némi bemutatóba, de nem szeretném tovább rabolni az idejét. - kissé gorombára sikeredik a mondókája, de visszaszívni már nem lehet. - Az én időmet is szűken mérik, így el is köszönök Öntől. Kérem ne vigyen el semmit, és húzza be maga mögött az ajtót.
Közben már magára is kanyarította a fehér köpenyt, ami az ajtó melletti fogason lógott ezidáig, és egy üvegajtón keresztül a laborba libbent. Visszavonulója talán kissé komor, de annál stílusosabb.

- Nem szoktak azzal traktálni, hogy én kellek egy egész faj megvédésére – csúszik ki a számon az újabb mondat, mert úgy tűnik, hogy ilyen szájon kicsúszós napjukat élik mostanában a mondatok. Én nem élvezem, és a doki reakciójából látva ő sem élvezi, bár csak most esik le, hogy ha ezt semelyikünk nem élvezi, akkor miért is csinálom?
A válasz rejtély marad, nem úgy, mint a doki telepatikus erő nélkül is érezhető ingerültsége. Felkentem a plafonra idegileg – fogalmazom meg magamban meglátásomat, de ettől nem derülök jobb kedvre.
- Na várj csak, várj! – szólok utána. Vagy elment már? Olyan határozott volt. Meg teátrális. De igyekszem lenyelni a negatív felhangokat.
- Tudod, egész megnyugtató egy nyitott ajtóból beszélgetni. – Tényleg ott állok. A kezemben a kilincs külső része, én magam meg az oldalfának dőlök. Azzal játszom, hogy meglököm az ajtót, majd a lábammal megtartom és visszalököm. – Frissebb a levegő, kihalt a folyosó, tök idillikus. Beszélgessünk akkor így.
Szánalmas, hogy pont az előbb felsorolt dolgoktól jön meg a bátorságom.
- Behálózott a félelem pókja – veszem drasztikusra a figurát, hátha az közelebb áll a jelleméhez, és hogy bennem is felszínre törjenek a teátrális jellemzők egy kicsit bénábbra sikerült papírpókot dobok az asztalára. A legújabb trükköm, hogy egy ideig még mozog is. Elfut az asztal szélére.

A laborba vezető ajtó nyitva maradt, és miközben leült a számítógéphez, tisztán hallotta Mike szavait. Kicsit késleltette a válaszadást, mivel túl feldúlt volt ahhoz, hogy hirtelen reagáljon. Ügyet sem vetve a villogó felkiáltójelre, "ez még megvár" alapon.
- Nem Ön a hiányzó láncszem, vagy a megváltó, megnyugodhat. - hinti el Mike előtt a lelombozó hírt.
Feláll az asztaltól, és visszatér a másik ajtóba, hogy közelebbről társalogjanak. Már kicsit kezdi unni a leülés-felállás dolgot, de egyszerűen nem tud mit kezdeni magával, ha feszültté válik. Pedig akár le is nyugodhatna, hisz tényleg nem egy hiányzó láncszemet talált meg. Csak jó lenne rendelkezni a fiú egy csepp vérével.
- Klausztrofóbiáját akár előre is közölhette volna. Akkor nem zárom be az ajtót. - nyugtázza a nyitott ajtós kijelentést. - Sőt, ha kérte volna, a félelmét is eloszlatom, így vagy úgy. - Elvigyorodik és mutatóujjával a halántékához ér.
- Már félre ne értsen, nem vagyok telepata, hisz akkor már rávettem volna, hogy önként és dalolva jelentkezzen kísérleti nyúlnak. - próbálkozik egy vicces megjegyzéssel, mely talán félelmetesre sikeredett, mintsem viccesre.
- Látom, szinte tökélyre fejlesztette a képességét. - a pókot közelebbről is szeretné szemügyre venni, ezért az asztalhoz sétál és megérinti a papírt. Semmi különlegeset nem vesz rajta észre, azon kívül, hogy mesteri hajtogatásnak tűnik. - Mondja, lényeges, hogy az adott papír fából készüljön? Mármint mi a helyzet az adalékanyagokkal? Rizspapír, selyempapír, viaszos papír? Ezeket is képes manipulálni? - kíváncsisága erőt vesz rajta, és szinte gyermeteg izgalommal teszi fel kérdéseit. Közben marokba fogja a pókot, és centiről centire megvizsgálja.

- Ha olyan nagy mutkó ész, akkor… – kezdek bele a doki némi humorral fűszerezett ledorongolásába, mert úgy tűnik, hogy egész jól viseli az oldalirányú bökdösődést, de aztán rájövök, hogy ha a feszültségoldás lenne csak a célom vele, akkor elég szánalmas a tervem, mivel ebben a helyzetben nagyon úgy tűnik, hogy elég egyoldalúan oszlik el a szituáció „kényelmetlen” része, és ez a rész bizony egyedül rám nehezedik. Ráadásul ha most úgy akarnám folytatni, hogy „bakker, egyébként sincs klausztrofóbiám, vagy ha igen, akkor legfeljebb tőled alakul ki, és egyenesen arányos a hátamon felálló szőrök meredekségével”, de azt hiszem, hogy ezzel egyrészt sikeresen tenném tönkre a köztünk kialakult baráti kapcsolat DNS szintű csíráját, másrészt elárulnám, hogy egyszerűen a boncasztaloktól való mániákus félelmet hívják a Mike féle klausztrofóbiának. Ez pedig egy nem túl elegáns, és azt hiszem, hogy engem némileg rossz megvilágításba helyez. Hiszen láthatóan őt nem zavarják a boncasztalok. Ez a gondolat nem nyugtat meg, nem szeretem a boncasztaloktól egyáltalán nem tartó embereket, azokat pedig a legkevésbé, akik konstans tartanak egyet a laborjukban, de ezt inkább visszanyelem, és helyette befejezem a mondatomat, így is több másodperces szüentet sikerült beiktatni a mondat első és második fele közé. – Mindegy. Szóval klausztrofóbia, igen – bólogatok, mert a bólogatás már nagyon megy, és nem jár hangadással, így pedig egész kicsi a valószínűsége, hogy elcsúszik olyan nehezen színezhető dolgokon, mint a hangmagasság, vagy a hanghordozás, szóval a beszéd ilyen hanggal kapcsolatos dolgain. Helyette gyorsan témát váltok, már csak azért is, mert ebben legalább én vagyok jobban otthon:
- Nem, egyáltalán nem mindegy. Például figyeld a kartont – adom ki az utasítást, és persze, egy kicsit menőzni is akarok, hogy az ajtóból, közvetlen kontaktus nélkül is neki tudok állni papírrepülőt hajtogatni az előbb említett anyagból. És OK, kb általános iskolában gyártottam utoljára ilyen repcsit, de azért elkészítem két pillanat alatt, közben pedig alig-alig rándul meg a többi asztalra dobott papír. – Ezt a zsírpapírral már elég nehezen hoznám össze, még ha fogom is, akkor se hajlik úgy bármikor, ahogy csak akarom. Csúszós, vacak anyag – magyarázom. – A kartonpapír durva, innen kb kalapács kell hozzá, de formálható. A rizspapír királyság, a selyempapír… drága. De végül nagyjából minden anyag itt köt ki – nyúlok be a nadrágom zsebébe, és egy agyonhasznált post-itet veszek elő. Mármint agyonhasznált… értsd: ami anno rá volt írva, mára olvashatatlan, viszont az anyag jelentősen megváltozott. Vékonynak és törékenynek látszik, pedig az irodai se-szélben is meghajlik egy kicsit, hogy aztán újra kiegyenesedjen… talán még egy élőlénynek is tűnhet, ami nehezen eszmél. – Ez személyes stressz labdám. Évek óta hajlítom, és ez kicsit meglátszik rajta – vigyorodom el. Bevallom, egy kicsit az idegességtől. Nem szeretek levetkőzni a dokik előtt, márpedig most kicsit úgy érzem magam. Ugye nem használ ellenem semmilyen susmust?

Lerakja a pókot az asztalra, remélve, hogy Mike majd hátrahagyja neki - szuvenírnek. Szinte issza a szavakat, annyira kíváncsi a képesség mibenlétére, mivel mindig is a mentális képességek kötötték le a legjobban. A telekinézist és a gondolatolvasást már úgy ahogy érteni lehet, érti. De az anyagok irányítását és formálását már annál kevésbé. Aztán itt van ugye Magneto, vele még mindig foglalkozni kell, mert bár fogalmuk sincs, hogy merre lehet, mindig szem előtt kell tartani, hogy ő sosem adja fel.
- Tehát a papír, a papír a lényeg. - mondja ki hangosan, majd tesz néhány lépést az iroda és a labor között. Néha hümmög vagy csak egyszerűen végigsimít nemlétező kecskeszakállán.
- Igazából két kérdésem lenne: amikor formázza a papírt, olyankor a létre kívánt hozni formára gondol, vagy gondolatban kézbe veszi a papírt? Mármint érzi, megfogja, és hajlítja, csak egyszerűen nem tartja kézben a papírt? - teszi fel az első kérdést Mike tekintetét vizslatva, közben pedig arra gondol, hogy ha ő is gondolatolvasó lenne, akkor mennyivel könnyebb dolga lenne az alanyaival. Nem kellene bonyolult kérdéseket megfogalmazni, hisz nem minden gondolathoz tud ő szavakat hozzárendelni, néha pedig a válasz sem pont az, amire ő gondol.
- Próbálkozott már faanyag mozgatásával? Mivel a papír nagyrészt fából van, lehetséges, hogy a képessége a fából készült más eszközökön is működik, nem? - teszi fel a második kérdést, hasonló komolysággal, mint az elsőt. Valójában ez az a kulcsfontosságú információ, amire valójában szüksége lenne. Hisz ez határozza meg, hogy hol kezdődik a fiú hatalma, és hol ér az véget. Sőt, az is lehet, hogy gyakorlat nélküli mutánsként csak papírcsákókkal szórakozott eddig a fiú, holott sokkal nagyobb potenciál rejtőzik benne. Ám ha rámutat erre a potenciálra, akkor újfent megteremti a veszélyét annak, hogy Mike rossz kezekbe kerül. Dilemmák.

Nem egy délelőtti beszélgetős műsorba készültem, de ha még így is tettem volna, akkor se lenne olyan nagy szám, hogy ilyen dolgokról el tudjak csevegészni. Mindezt a problémát sikerül egyetlen hangadásban verbális formában is reprodukálnom. – Öhm… – fejezem ki a magját a z alapvető nehézségnek. – Doki, most egy olyan dologról beszélgetünk, ami nekem nem így működik – igyekszem összeszedni magam, miközben biztos vagyok benne, hogy minimum egy „szimpátia-trükköt” csinált rajtam, különben tuti, hogy látnám a szemében megcsillanó hatalommániákusokra jellemző információmorzsákra éhező tekintetet, amit most egyébként nem látok, de ez biztos csak a trükk miatt van, mert különben ott kéne lennie. És ha látnám, nem is lennék ilyen kis együttműködő, meg közvetlen.
- Hogy veszi a levegőt? Úgy értem: elképzeli, hogy most venni fogja, vagy maga tágítja a tüdejét, hogy a levegő ahogy hozzá illik, oda menjen? – Sikerül szélesebb mosolyt varázsolnom az arcomra, amit elsősorban bájosnak és amolyan „ne-vedd-komolyan-haver” mosolynak szánnék, de aztán a korábban már sokat emlegetett állandó szereplőnk, Izgatottság Úr némileg több lendületet ad az ajkak széthúzódásának, és cápavigyort fakaszt. Nice. – Gyerekkorom óta hajlítom, és a gyerekkorom óta tudom mozgatni a fülemet is. Egyikről sincs fogalmam, hogyan csinálom – nézek rá jelentőségteljesen.

Lehajtott fejjel hallgatja a fiú válaszát az első kérdésre, majd az íróasztal mögé siet és leül a rozoga irodai székébe. Halkan kihúzza a legfelső fiókot és egy vékony, előregyártott adatfelvevő aktát vesz ki belőle. Közben persze figyel, hogy miről beszél Mike, majd mikor a levegővételhez ér, elmosolyodik.
- Valóban, igaza van. - ad igazat, majd tíz másodperc alatt kitölti a papíros fejlécét, anonim mód.
- Gondolom nem bánja, ha feljegyzetelek ezt-azt, teljesen anonim módon, csak azért, hogy össze tudjam vetni az adatokat a már korábban megismertekkel. - néz fel a fiúra, majd fel is mutatja a lapot, amin csak néhány rubrika és egy hosszabb vonalazott rész látható. Valójában az engedélykérésnek szánt kijelentő mondat teljesen formális, mivel a hallottak máris megragadnak a fejében.
~ Tudatosság, automatizmus, reflex.. ~ gondolkodik egy sort összeráncolt szemöldökkel. - Már ne haragudjon, de akkor mégis hogyan éri el, hogy pókot hajtogat, ha nem tudja, hogy hogyan csinálja? Hisz lennie kell valamilyen _tudatosságnak_ a tettei mögött, nem?
Kicsit értetlenül néz a fiúra, majd a toll végével a papírpókra bök. - Azt akarja mondani, hogy ezt csak úgy véletlenül hajtogatta össze?

Ez nekem már mélyfilozófia – nézek dokira, és kivételesen a szájon kicsúszó mondat benn marad, nem csúszik az most semerre, legfeljebb lefelé a garaton, mert sikerül rányelnem, de azért ha kimondatlanul is, de ott marad közöttünk. – Nem szoktam emberekkel erről beszélgetni – szögezem le, majd kis gondolkodási idő után hozzáteszem: - Mutkókkal sem. – Regisztrálom doki véleményét, majd csöndes monológmódba váltok.
- Oké, akkor maradjunk az előbbi példánál. – Kicsit úgy beszélek, mint a tanár a retardált kisdiákhoz, de nem értem, hogyan nem értheti. Az egész annyira egyszerű. Teljesen magától értetődő, basszus, mi itt a probléma? – Mozgok. Levegőt veszek… magyarázok. – A kezeimmel mutatom, hogy így teszek. - Jobb kar fel, bal kar lendít, széles gesztusok, és közben beszélek is, fantasztikus! – mosolygok. -Ezt nem csak úgy csinálom, hogy rohadt élet, most nem is mutogatni akartam, elszabadultak a kezeim, úristen! De ettől függetlenül nem képzelem el, hogy most akkor melyikkel mit fogok tenni. Hanem ahogy akarom, úgy történik, és kész. – Teljes megelégedéssel feszítek, profin elmagyaráztam. Persze az összképen ront, hogy továbbra is az ajtót támasztom, meg az ajtófélfa engem, és így nem lehet nagyon büszkén feszíteni, egy fél ajtó akarásában, de azért részemről igyekszem minden megtenni.
- Persze néha előfordulhat, hogy más sül ki belőle, leverek egy virágcserepet, ahogy rágás közben is ráharapok a nyelvemre… előfordul. Na és?

- Tehát _tudatosan_ hajtogat és nem úgy csinálja, mint ahogy levegőt vesz. Pont ezt akartam hallani. Kivéve, ha most azt mondja, hogy álmában is hajtogat, mint ahogy levegőt is vesz... - az utolsó mondat iróniája még talán Mike egyszerű természetének is emészthető. A doktorúr ugyanis nem szokott hozzá, hogy kioktató hangnemben adjanak neki választ, főleg az ezúttal egyszerű és közérthető kérdésére: tudatosság vagy nem. Persze, hogy pont az, hisz papírpókok márpedig nincsenek, ehhez fantázia kell, erős gondolat, és képesség. Ez a recept.
- Most, hogy ezt tudjuk, - folytatja, most már kedélyesebb hangnemben, - volna kedves elárulni, hogy mióta tudja használni a képességét, és hogy pontosan hány éves is most? Valamint az is érdekelne, hogy mi a válasz a második kérdésemre, illetve hogy volt-e mostanság kórházban vagy háziorvosnál, és vettek-e Öntől vért? - a kérdések feltevése közben folyamatosan vizslatja Mr. Origami tekintetét, mert bár véleménye szerint semmi személyiségi jogot sértőt nem kérdezett, mégis érzi a folyamatos cívódást a fiúban. De végtére is, most már mindegy:
- Ja, és meg tudná mondani, hogy van-e hasonló mutáció a családjában, illetve hajlandó volna-e kutatási célokra felajánlani egy ampullányit a saját véréből? - teszi fel a legégetőbb kérdést, kicsit hadarva, kicsit halkan. Bár tudja, hogy vészesen közeli az elutasítás lehetősége, ő mégsem szeretne elmulasztani egy nagyszerű lehetőséget.

…akkor nem mesélem el, hogyan várnak viszont nagyon ritka alkalmakkor rémálmaim szörnyei az éjjeliszekrényen hagyott zsepikből – határozom el magam, és a korábban remekül bevált taktikához folyamodok. Csak bólintok egyet. Ráadásul ez már egész profin megy, nem tűnik úgy, mintha lefejelném az ajtót, sem holmi mentális támadást próbálnék indítani… egyszerű bólintásnak álcázódik az egyszerű bólintás. Hiába, mindig is fejlődőképes voltam.
Túl ezen a problémán újabbak következnek, én pedig csökkenő kedvvel igyekszem kikeresgetni az információkat. Például, hogy vettek-e tőlem vért, voltam-e beteg, vagy mi is volt a második kérdés… A nehézséget nem csak az jelenti, hogy megint könyékig turkálunk a magánéletemben, és jó-jó mutkó vagyok, igen, vállalom, de azért nem tölt el felhőtlen boldogságérzettel, ha valaki még faggat is ebből adódóan. Másrészt meg nem is nagyon emlékszem… mi volt a második kérdés?
- Szerintem vért soha nem vettek tőlem. De szoktam beteg lenni. Nem nagy muri, mégis csinálom, hát nem szörnyű? – ironizálok, nem nagy kaland. Fogalmam sincs, mikor és mivel voltam utoljára beteg. Talán megfázás. Azzal viszont nem mentem dokihoz. – Az biztos, hogy nem anyám vitt el először és utoljára a pocakjában kórházba – szögezem le, hogy mégse az előző mondat maradjon köztünk utolsónak, hiszen még sincs olyan remek hangulata. - És… már ne haragudj, doki, de mi volt a második kérdés? – nézek rá.

- Értem. - válaszolja, miután megtudja, hogy Mike nem az a betegeskedő fajta. Feljegyez pár dolgoz a papírlapjára, majd újra alaposan végigméri a srácot, talán kicsit át is néz rajta, mivel gondolatai már kicsit elkalandoztak.

- A másik kérdés, igen. - ébred fel az egy perces révületből, - Tudjuk, hogy a papír nagy része fából van, bár ugye több módszerrel is kezelik, és adalékanyag is van benne. De a lényeg az lenne, hogy vajon képes-e a fát is irányítani, vagy csak a már megmunkált rostokat, és az összeállt, kiszárított papírlapokat?

- Tudja, én most azokat a képességeket vizsgálom, melyek révén valaki irányítani tudja az anyagokat, elemeket és mindenféle energiákat. Ehhez már begyűjtöttem néhány vérmintát. - Az utolsó szót kicsit megnyomja, hisz tett még fel kérdést az előzőekben. - Nos, ahhoz pedig, hogy az Ön képességét is megvizsgáljam, szükségem lenne egy ampullányi vérre, Öntől, ahogy már említettem egyszer.
Kicsit rámenősnek tűnhet a vérszerzési technikája, de még mindig százszor jobb, mint ha a torkának esne, és harapással szerezné meg azt, mire szüksége van. Közben egy az asztalon lévő fehér dobozból előhúz ez steril fecskendőt, amit vérvételhez használnak, és meglebegteti Mike előtt.

A meglebegtetés határozottan nem jó ötlet, és nem holmi fecskendőktől való félelmek miatt, mert a boncasztalok jobban taszítanak, mint a fecskendők, és utóbbival mégis súlyos percekig voltam egy szobában lenni, hanem mert úgy un bloc nem szoktam unalmas hétköznap délutánjaimat véradással elütni az időt. Nem vagyok véradó.
- Magas vérnyomás – nyögöm ki az első eszembe jutó szót, ami esetleg akadályozhatná a véradást. Sőt, egészen ellehetetleníteni. Bár a dolog fizikálisan nem igaz, de ha most lenne ilyen mutáns képességem, akkor gyorsan felpumpálnám a szívműködésem. Aztán rájövök, hogy semmi szükség magas vérnyomásra, a szívem amúgy sem a „szarok a világra” filozófiát követi, és most is hevesen dobog. Sőt, az utóbbi 20 percet, amióta csak ez a párbeszéd tart, heves dobogással kíséri figyelemmel. Le sem tagadhatnánk, hogy ismerjük egymást, én sem vagyok éppenséggel nyugodt.
Abban az esetben, ha most nem amúgy is a nyitott ajtó és a fél lábbal a szobából kinn levés tartana meg ebben a beszélgetésben, lehetséges, hogy most mindenképpen eljutnék idáig. Felrántanám az ajtót és beékelődnék közé. Próbálok kifogásokat keresni, mert ha találok valami igazit, akkor sokkal könnyebben hitetem el magammal is, hogy az a bizonyos kifogás valójában egy elsőszámú elvem, és ezért nem lehet, ráadásul csökkenti a lelkiismeret furdalást. Végül kifogásokat találok, de az arcom mellett jobbra lebegő pozitív kis-én mindig lekorholja a gonosz kis-ént, és így végül egyik se tűnik az igazinak. Ezért más irányba tapogatózom.
- És akkor megkapod a vért, és ennyi a kapcsolatunknak? Soha többé nem találkozunk, nem kapok érte fizettséget, nuku Különleges Ügyosztály-féle személyi védelem az esetleg támadók ellen…? – pörög az agyam, és láthatóan, sőt, hallhatóan nem azon a bizonyos „második kérdésen”, hanem a fecskendőn és a véremen, ami ki van jelölve, hogy a fecskendőbe jusson. Egyelőre számomra ez az elsőszámú kérdés, és nem az, hogy fát tudok-e hajlítani.

Újra érezni kezdi a fiúból áradó izgatottságot, na meg a folyamatos marakodást önmagával, hogy mit is kéne tennie. Elgondolkodik azon, hogy legközelebb talán idősebb mutánsokat kellene felkutattatnia, mint sem hogy "gyerekekkel" kelljen hadakoznia egy kis vérért.

-Talán ha kicsit lenyugodna, és érett fejjel végiggondolná, hogy most valójában mekkora áldozatot is kell hoznia, akkor nem így vélekedne. - ezt szinte csak úgy morogja a fiúnak, majd leejti a fecskendőt az asztalra. Feljegyez még pár dolgot a lapra, majd besüllyeszti a fiókba.

- Őszintén megvallom, hogy volt már dolgom pár fiatal mutánssal, akik meglepődtek, rácsodálkoztak, megrémültek a képességüktől, de mégis sikerült elmagyaráznom nekik, hogy itt egy k u t a t á s folyik, valahol talán az ő érdekükben is. - az újabb korholás már komolyabban hangzik, és kicsit talán lesajnáló Mike-ra nézve. Most már talán tényleg ideje lenne magába tekintenie. - Nincs fizetség - mint láthatja egy alagsorban van a labor, és nem a földszinten vagy az emeleten -, nincs különleges ügyosztály, és semmi különleges nincs ebben az egészben. Leszámítva a mutánsokat.

Közben látványosan elkezd pakolászni az asztalon, ezzel is jelezve, hogy befejezte a vitát és a magyarázkodást a fiúval. Most már akár mehet is, ha úgy tartja kedve.
~ Szélmalomharc...~ teszi még hozzá fejben.

Nagy szemeket meresztek, és ezeken át erősön tükröződő meglepetéssel bámulok a dokira. Megértette! Hát tényleg megtörtént? Eljutott idáig a kapcsolatunk! Vagy csak tényleg telepata, és végre nem derogált neki használni…
- Igen, nagy áldozat számomra – idézem beszédének egy szófordulatát, és bólogatok is hozzá, mert, mint korábban már kifejtettem, vannak problémáim a multi-task dolgokkal, de szokásom, hogy megoldom ezeket a problémákat, így például remekül tudom kivitelezni egyszerre a bólogatás és a beszéd komoly agykapacitásokat igénylő tevékenységét. Túl jó vagyok ebben a pillanatban a világhoz!
- Mert… mert… – keresem a miérteket, de mint minden ember életében, úgy az enyémben sem jönnek csak úgy elő. Ez esetben próbálnék koholni, vagy kitalálni, de a „mi van, ha most derül ki, hogy nem alvad meg a vérem”, nem tűnik túl hihetőnek, ugyanis, hé, papírral dolgozom, nálam egész megszokott, hogy időnként megvágom a kezemet. Így belegondolva a vérrel sincs gondom, az előbbi miatt egész gyakran találkozunk személyesen is egymással.
Még így sem az igaziak viszont az indokok és az okok ahhoz, hogy belemenjek, mégha a doki le is vág egy szolid (sznob) hisztit. Nyomatékosan leteszi a holmikait (csapkod), feszült hangon beszél (követel), és végül a tudtomra adja, hogy akkor mehetek (bevágja a durcát.) Ó, hogy egyes emberek soha nem nőnek fel. Már megint nekem kell lennem az érettebbnek.
- Cserét ajánlok. Maga elvisz a helyi 51-es körzetbe, cserébe én adok vért. – Éppenséggel nem az ötvenegyes körzetre gondoltam, hanem a híres-neves Xavier-féle iskolára, de az én szememben az egyik jobban legendának tűnik, mint a másik. Viszont ha már választani kell, akkor az utóbbi mellett döntök, az végülis régebbi, és mint ilyen, csak van alapja. Ja, és hogy helyi? Hátén azt úgy értem, hogy amerikai. Mert úgy tudom, szerte a Földön sok helyen van ilyen. Oroszban, görögben, Kínában…

Az újabb ajánlatra felvonja a szemöldökét, majd elmosolyodik. Átgondolja az ajánlatot, hisz végül is akár meg is oldható. Egy másik fiókot húz most ki, és egy összehajtott lapot vesz ki belőle.

- Erre gondol? - kérdezi, majd Mike felé fordítja a fényképpel ellátott brossúrát, amin Xavier iskolájának címere virít. Lerakja az asztalra, és mellé tolja a fecskendőt. - Azt hittem, hogy Xavier és Ororo már minden tehetséges mutánst összegyűjtött, de ezek szerint volt némi szórás.

Ha Mike-nek ez az ajánlat kellett, akkor legyen, hisz tehetségét az iskolában is gyarapíthatja, bár nem tűnik kifejezetten tizenévesnek.
Továbbá ha Mike közelebb jön, és esetleg hajlandó le is ülni, feltűrni ingujját, vagy legalább is láthatóvá tenni egy vénás helyet a könyékhajlatában, akkor gyorsan és könnyedén megoldja a vérvételt. Hacsak a fiú nem ugrándozik közben, akkor egy szúrást leszámítva fájdalommentes a művelet. A levett vért felcímkézi és gondosan elraktározza a megfelelő helyen. Persze közben elégedetten mosolyog is.

Off: Ezt nem hiszem el, gondoltam, meg kell osztanom: ma leültem ide, és azóta a klaviatúrán kívül semmihez nem érek hozzá. Mégis mit csinálnak körülöttem azóta a dolgok? A papírdoboz teteje kinyílik. A Pesti Est lecsusszan az egymásra halmozott dolgok tetejéről. Valami papír megzörren a felső polcon, azóta se tudom melyik. Tiszta paranormális aktivitás van itt. xD


Úgy látszik, hogy a kapcsolatunk a tetőfokra hágott, mégis, hiszen az alapvető bonyodalmak megoldásra jutnak. Hát nem tündéri ez a pillanat? Doki mosolyog, beigazolódik, hogy a Xavier iskola nem humbug (bár az ötvenegyesről nem tudok meg semmit), felvillan a fény beszélgetéseink sötét alagútjának mélyén, én pedig elhagyom az ajtófélfa nyugtot adó menedékét.
- Majd azt írja rá, hogy „Papírfiú” – adom ki az utasítást, miközben levetkőzöm egyrészt a gátlásaimat, hogy boncasztalos doki keze alá soha nem helyezkedem, másrészt az ingemet, ami továbbra is csak egy póló. Sőt, pont ezért le sem vetkőzöm. Lehuppanok a székébe, és aranyosan felcsapom neki a bal kezem, hogy kapja szét az ottani vénám. Jobb kezembe pedig addig is belehívom a prospektust, egyrészt, hogy ennyi dolog lekössön, amíg vért vesz tőlem, másrészt mert érdekel az a bizonyos „helyi ötvenegyes körzet”. – E-bay-en is úgy vagyok fenn, de egyébként is ez a becenevem. És ha anonim, akkor miért ne? – vonom meg a vállam, azaz pontosabban csak vonnám, de helyette már nem merek izegni-mozogni, miközben tűvel babrálnak körülöttem, szóval csak figyelem a doki reakcióját.