Methal Inc. székház

Kicsit zavarossá kezd válni Simon hablatyolása, ezzel a kamerával, meg a rendőrséggel, főleg, hogy mi is pont arra próbálunk rávilágítani, hogy inkább el kéne innen pályáznunk, nem még holmi hajszálakat hajkurászni, aminek semmi jelentősége, hiszen Janet nem rejtette véka alá, hogy ott jártunk.
Miután bölcsebbek lettünk a mondanivalójával, megint csak megkísérel elkápráztat minket azzal, hogy egy hordozható számítógéppel liftet kerít, és így legalább nem gyalog kell felcaplatni a legfelső emeletre. A liftben azonban elmegy az a maradék józan esze is, mikor nyálasan és felettébb tapló módon udvarolgatni kezd és még randira is hív. Először még csak meghökkenve nézek rá, hiszen ott áll mellettem Sean is, de aztán kezdem elveszíteni a humorérzékemet és……és ekkor fogja meg a kezem a kedvesem és mikor meghallom a hangját a fejemben, önkéntelenül is vigyorogni kezdek.
~ Miért, te mire gondoltál vele kapcsolatban? Megengedem, hogy megelőzz vele. ~
De ez a kis közjáték legalább lehiggasztott és hagyom, hogy Sean válaszolja meg helyettem a kérdést.
Mikor aztán azt is megtudom, hogy szegény mennyire híján van az önkritikának és inkább ez az oka az állástalanságának, ez már legalább hihetőnek hangzott.
Gondolom az őrök visszaélesíthették a lézereket, mert most is ki kell kapcsolni őket, amit megint csak Simon billentyű zsonglőrködése hatástalanít, pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha megkérné Sean-t, hogy üsse be a kódot, de hát hagy gyakoroljon szegény feje.
Aztán a hajszál visszakerül a helyére, majd mikor a srác nem látja ki is kerül onnan. Felemelt hüvelyk ujjal jeleztem Sean-nak, hogy bírom a mutatványát.
~ Én benne vagyok, és már alig várom, hogy lássam az értetlen képét. ~
- Én már előbb is mentem volna, így rajtam nem múlik, hogy húzzunk innen. – vonom meg a vállam és még pont időben érünk ki, hogy elkerüljük az épületet elözönlő rendőröket, akik szintén elég darabosan, de azért már szép ütemben közelednek.
Mivel a mi kocsink egy kicsit távolabb van, nem utasítjuk el a fuvarra tett ajánlatát, de a kocsit meglátva biztos vagyok benne, hogy ezzel nem fogunk sokáig furikázni, ha rajtam múlik, csak míg eltűnünk a környékről. Különben is még tartozom Sean-nak egy be nem váltott ígérettel.
~ Szólj, ha úgy érzed kiszállnál, akkor bemutatom Simon barátunknak a képességemet. ~ vigyorgok Sean-ra miközben látványosan megcsókolom.

Gyorsan suhantak előre a nyilvánvalóan lopott kocsival. A rendőröket, akik kiszálltak a kocsiból egészen egyszerűen hagyta maga mögött. Hiába állták el az utat, ő csak vigyorogva még nagyobb sebességre kapcsolt. Erre még látványosabban kezdtek el integetni neki, hogy azonnal álljon meg, Simon azonban megállíthatatlanul száguldott feléjük egyértelmű üzenetet adva: elugrik vagy meghal. Végül elugrottak, de így is éppen hogy megúszták. A menekülőkkel teli kocsi folytathatta ámokfutó repesztését.
Bár Simontól úgy tűnt, nem véletlenül tagadták meg a jogosítványt, ő egészen elemében érezte magát. A megengedett sebességhatár kétszeresével, néha háromszorosával hajtott, pedig az eső még mindig úgy ömlött, mintha dézsából öntötték volna, úgyhogy alig látszott valami az útból. Kanyarok előtt csak akkor fékezett, amikor épp eszébe jutott, aminek köszönhetően néhányszor csak egy hajszálon múlt, hogy nem történt baleset. A helyét elég önkényesen váltogatta, nagyon jól megvolt ő a szembesávban is, és ha valaki az ellenkező irányból jött feléjük, hirtelen elrántotta a kormányt, hogy kikerülje, de esze ágában sem volt áthúzódni a megfelelő sávba.
Mögöttük megannyi rendőrautó követte őket szintén jókora sebességgel, villogó-visító szirénákkal, de még mindig jókora előnyük volt. Simon egy pillanatra sem komorodott el, inkább bekapcsolta a rádiót, és irritálóan hangosra állította, sőt még rá is segített egy kicsit.
-City lights are burning bright behind me, oooh-oh-oh-oh, Top down, I push it to the floooooooooor...
Szavaihoz hűen tényleg padlóig nyomta a gázt, de a következő pillanatban, egy időben azzal ahogy egy hatalmas villám átcikázott az égen hozva magával a borzalmas hangerejű mennydörgést is, Simon egyenesen belehajtott egy hipermarket kertészeti osztályára. A falnak ütközve a légzsákok azonnal kinyíltak, a kocsi tropára ment, és mögöttük felhangzott az egyre közeledő rendőrautók hangja. Sietniük kellett kifelé.
-Basszus, tegnap voltam itt nagybevásárolni - forgolódott Simon nosztalgikus arckifejezéssel. - Ha tudtam volna, hogy most jöhetek vissza, itt éjszakáztam volna. Na, gyertek, húzzunk el!
Visszafelé már nem mehettek, mert akkor egyenesen a rendőrök karjaiba rohantak volna. Át kellett hát vágniuk az áruházon. A rácsos ajtóról a lakatot Simon leszedte ugyanazzal a furcsa tűszerű kulccsal, amivel a kocsiajtót is kinyitotta, így a tovább jutással sem akadhatott gond.
A műszaki részlegre lépve eldönthetik, merre menjenek. A kijárat felé, azt kockáztatva, hogy zsarukba botlanak, vagy az irodák felé, ahonnan vezet egy lépcső a parkolóba, az épület mögé, bár az meg hosszabb út. Simonnak mindkét ötlet tetszeni fog, ezért a döntés Sean és Sarah kezében van.

Olyan sebességgel vágott neki Simon az útnak és az elénk álló rendőröknek, hogy kézzel-lábbal kapaszkodtam, nehogy egyik oldalról a másikra zuhanjak, és így ráadásul esélyem sem volt, hogy lesokkoljam. Egyrészt akkor azonnal elkaptak volna a zsaruk, másrész meg lehet, hogy valamelyik ház falában kötöttünk volna ki ilyen sebesség mellett.
Mikor végre legalább a rend őreit nem veszélyeztettük, akkor már csak azon imádkoztam, hogy az úton tudjunk maradni, hiszen még mindig szakadt az eső és csúszóak voltak az utak is. A velünk szemben közlekedőkre meg úgy látszik ma külön őrangyalok vigyáztak, mert egyszer sem Simonon múlt, hogy nem okozott nagyobb balesetet.
Idegesen pillantgattam hátra felé is, mert hiába száguldott úgy mint akit a sátán kutyája üldöz, a mögöttünk tucatjával villogó rendőrautókat nem tudta lerázni, de ez láthatóan nem túlzottan zavarta, sőt még a rádiót is feltekerte teljes hangerőre, majd kornyikált is hozzá.
~ Na, nekem ebből elegem van! Kapaszkodj Sean, én most addig sokkolom ezt a kis agyament Figarót, hogy még a maradék esze is összezutyulódik benne! ~
Már készülök is, hogy beváltsam a fenyegetésemet, ha Sean is felkészült, de pont ekkor sikerül elvesztenie az uralmát a jármű felett, így még szerencse, hogy amúgy is készültünk egy ütközésre. Mondjuk a légzsákok is megvédtek, de azért nem volt kellemes, ahogy eltaroltuk a falakat.
- Te….te…te….szerencsétlen idióta! – förmedek rá a srácra, akit láthatóan egyáltalán nem viselt meg a dolog. – Most már biztos vagyok benne, hogy nem vagy komplett!
Erős késztetést érzek, hogy most használjam rajta a képességemet, de, ha velünk jön legalább lesz kit odadobni bűnbaknak, így most még megússza, de már nem sokáig, az tuti.
Mivel visszafelé nem jutunk már ki, hiszen a zsaruk már minden valószínűség szerint elzárták az utat, így csak előre felé menekülhettünk.
Felmérve a terepet, hogy merre is juthatunk ki én inkább a biztosabb mellet tettem le a voksom.
- Menjünk a parkolók felé, talán ott még eltűnhetünk.

~Úgy tűnik, Simon-t nem nagyon zavarja, hogy Sarah...jé, mindhármunknak "S" betűvel kezdődik a neve...na szóval, ott tartottam, hogy Simon-t nem zavarja, az, hogy ilyen látványosan kikosarazta őt Sarah, hacsak az nem számít reakciónak, hogy amikor a lány csókra szomjazva támad le engem, dobhártya szaggató fokozatra csavarja a rádiót, és tövig nyomja a gázpedált, majd úgy közlekedik, mint egy öngyilkos hajlamú Rozsomák.~
Sean szorosan magához öleli barátnőjét, másik kezével pedig görcsösen kapaszkodik, hogy ne pattogjanak össze-vissza a hátsó ülésen, valahányszor sofőrük beiktat egy @ kanyart.
~Esküszöm, amióta a városba értem, te vagy az egyetlen, akinek nem dobtam ki majdnem a taccsot, a vezetése közben.~
Nagyon szereti ezt a számot, de hallva, hogy Sarah-nak mennyire az agyára megy, komolyan megfontolja, hogy képessége segítségével kirántja a rádiót a falból, és lenyomja dalos kedvű barátjuk torkán, ideje azonban nincs rá, hogy ezt megtegye, ugyanis a következő másodpercben olyan helyre kerülnek, ahol még életében nem járt: egy hipermarketbe!
~És ráadásul a kertészeti részbe...legalábbis gondolom ezért van itt ez a sok gaz, meg láncfűrész. Hmmm...~
-Nekem mindegy - feleli a tarkóját tapogatva - csak innen tűnjünk el.
~Bűnbak? Azok után, amit az autópályán művelt, lehet még jutalmat is kapnánk érte, ha csak simán átadnánk. Egyébként, mi lenne, ha még idebent lesokkolnánk? Legalább találnak valakit...basszus!~
-A kamerák - kiáltja ijedten, és egy hosszú fekete, leginkább ereszcsatornára emlékeztető valamire mutat, ami a lámpák mellett húzódik végig az áruház egész hosszában. - Ráadásul ez a kőköri vacak még szalagra rögzít, muszáj tennünk vele valamit, különben akár fel is adhatjuk magunkat!
Ha a többieknek nincs ellene kifogása...nos, valójában fogalma sincsen, hol lehet a kameraszoba, honnan is tudná? Viszont tényleg nem ártana megkeresni.

Kicsit jobb kedvem lesz, mikor Simon ijedt szemekkel pislog rám a kifakadásomra, de jobban is teszi, ha most meghúzza magát, mert már nagyon viszket a tenyerem.
Sean felvetése a kamerákról kicsit a frászt hozza rám, nem szeretnék holnap a napi lapok címoldalán szerepelni, de mivel Simon szerint pont arra tartunk, ahol ki lehet majd iktatni a problémát, így aztán megnyugszom.
~ Hogy te milyen okos vagy! ~ nézek lágyan Sean szemébe, míg sietősen a parkoló felé igyekeztünk.
De alig tettünk pár lépést máris gondunk támadt, hiszen sietős léptek hallatszottak, amire Simon reagált elsőnek és fedezékbe rántott bennünket. Szerencsénkre a mellettünk elviharzó biztonságiak és még három alak nem is néztek körbe, csak a kocsi felé tartottak.
Nagyot szusszantam és elindultam, hogy folytassuk az utunkat minél előbb, de ez a Simon gyerek egyre jobban kezdett idegesíteni a hülyeségeivel. Tisztára úgy viselkedett, mint egy óvodás, aki éppen beszabadult játékországba. Minden vacakra rácsodálkozott, volt amit még magával is cipelt egy darabig, de ahogy meglátott valami mást, már dobta is el és ezt csinálta egész végig, míg már majdnem átértünk a másik oldalra. Fecserészett, cseverészett közben, mintha csak egy éjszakai osztálykiránduláson lennénk és nem éppen abban a nagy sz@rban, amibe ő kevert bele minket.
- Ha nem pazaroltad volna el a képességedet ott is, hogy kiszórakozd magad, akkor még most is „fel lennél töltve”. – használtam a saját kifejezését gúnyosan. – Nálunk minden rendben, igen. – nyugtattam meg, hiszen fogalma sincs, hogy mi mire vagyunk képesek.
Aztán csak a fülemhez kaptam a kezem, ahogy a mellettem álló Simon belevisított, és még a szemeim előtt megjelenő állig felfegyverzett zsaruk morcos tekintete is alig tudott visszafogni, hogy ne kapjam szájon ezt a kis kétbalkezes szerencsétlent, aki most majd összetojta magát.
A szemem villámgyorsa szaladt végig a lehetőségeken, de nagyon úgy nézett ki nincs menekülési útvonal, hiszen három oldalról is körbevettek minket, csak egy felé mehettünk volna.
~ Sean, sajnálom, de nincs az az isten, hogy én önként bemásszak a fagyasztóba! Akkor inkább zárjanak börtönbe. ~ jelzem a szándékaimat szerelmemnek és megadóan felteszem üres kezem.
- Nincs nálunk fegyver, ha csak ez a szarcsimbók nem számít annak! – bökök Simonra dühösen. – Elrabolt minket és kényszerített, hogy vele meneküljünk. – igyekszem szépíteni a helyzetünket.

-Ugyan mivel? - Kérdi, vigyorogva, s közben egy rejtett mozdulattal megsimogatja barátnője lapockáit.
~Csórikám, ha már ez is sok neked, jobb is, hogy nem randizol Sarah-val. Tud ő ennél ijesztőbb is lenni, olyan vadító közben...~
Sarah gondolatban kimondott bókjára biccent egyet, hogy a magabiztosság látszatát keltse, ám arcbőre egy árnyalattal pirosabb színre vált. Ő is úgy van a dologgal, hogy ha már épp útba esik, akkor minden rendben, hisz már csak be kell törni néhány páncélajtót, leszerelni néhány biztonsági őrt, megtalálni a szalagot, rituálisan összetapogatni, hogy olvashatatlan legyen, és mindezt azelőtt véghez vinni, mielőtt a körözöttségi szintjük ötcsillagosra változik, és rájuk küldik a tankokat, sétagalopp...
~Jézusom...ez a csávó tényleg megragadt az általános iskolai szinten.~
~Feljegyzés magamnak: kitakarítania szobámból a játék fénykardokat, és űrhajókat, mielőtt Sarah meglátogatna egyszer a nagyszüleimnél, vagy legalább nem játszani velük, amíg ott van velem.~
Láthatóan még mindig hülyeségekre gondol, ha ideges, de az igazat megvallva, most van is miért. Hamarosan annyi rendőr veszi őket körbe, amennyit a város nem szégyell ráküldeni 3 kölyökre, ő pedig Sarah-t követve szinte felemeli mindkét kezét.
~Basszus, nálam van fegyver! Ráadásul ha hihetek ennek az őrültnek, még le is lőttek vele valakit! Na jó...mit szólnál, ha mégis futnánk?~
Feltekint a plafon felé, a neonlámpák végeláthatatlan sorára, és az elektromos kánbelekre, amik ellátják őket kakaóval. Marha messze van a biztosíték szekrény, és a sötétben alig tudja kiszúrni, de az adrenalin, a barátnője iránt érzett aggodalom, és azok az idegesítő fények megteszik a hatásukat. Összeszűkült szemhéjakkal koncentrál az apró piros kapcsolókra, s egy kattanással levágódik mind egyszerre, sötétségbe borítva az áruház ezen részét.
-Most!
Megragadja Sarah kezét, S Simon-on is lök egyet, ám a fagyasztó felé vezető sor vége felé magával rántja a lányt, az egyik árnyékba burkolózott raklap mögé, amit a polc alá toltak be, segítőtársuknak viszont nem köti az orrára, a dolgot, és kis szerencsével a fiú tovább szalad, hisz amennyire hallja, elég láb dobogása követi őt kettejük nélkül is.
~Na jó, elég ebből!~
Képességét használva kirántja a fegyvert, vigyázva, hogy most se érjen hozzá, aztán az egyik polcra lebegteti, jó feltűnő helyre, hogy a zsaruk találják majd meg, és ne valami vásárló. Az még szép lenne.
~Már csak ki kéne jutni innen. Ötlet?~
A maga részéről megpróbálna a kameraszobába eljutni, ha szerencséjük van, és a zsaruk elmentek mellettük.

-Hé, egyszer elég volt kikosaraznod, nem kell még rákontrázni - nézett Sarah-ra Simon sértődötten. - A végén még azt fogom hinni, hogy nem is kedvelsz.
A Sean okozta sötétség csak pár pillanatra zavarta össze a rendőröket. A távolból azért lehetett némi női sikolyt és mélyebb hangzású anyázást hallani, amik egyértelműen jelezték, hogy a kijjebb tessékelt dolgozók is észrevették, és nagyon nem örültek neki. A fegyvereseket azonban nem lehetett ilyen könnyen átejteni, mindegyikük előkapott egy-egy zseblámpát, úgy keresték a szökevényeket. Fénycsóvák siklottak a padlóról a polcokra, onnan a falakra, majd vissza a padlóra, ahogy Sarah-ékat keresték.
Simonnal viszonylag könnyű dolguk volt, mivel a sötétség aztán végképp betett oroszlán bátorságának, és fejhangon sikoltozva kezdett el rohanni arra, amerre Sean taszította. Elég hamar elkapták, durván a húsos pultnak lökték, és hátrabilincselték a kezét.
-Itt van egy pisztoly - kiáltott hátra a Simont elfogó rendőr.
-Remek. Elsőszámú bizonyíték. Gondolom, tele van ujjlenyomatokkal. Fry, intézkedjen!
-Igen, uram!
Az a sor, ahol Sarah és Sean lapultak most tiszta volt, vagyis szabad volt az útjuk az irodák felé. Viszont a rendőrök már feléjük is vették az irányt, mivel a hűtőkamra felőli sarkot már kelőképpen átpásztázták. Három lehetséges útvonalat láttak, amerre a betörők menekülhettek. Négy sor, tíz-tíz rendőr.
Ha elég gyorsak, még el tudnak szaladni, de a lépéseiket elég valószínűtlen, hogy ne hallanák meg, amiért ők is nagyobb sebességre kapcsoltak. A pénztárakhoz közeledve láthatják, hogy a biztonsági rács már résnyire sincs nyitva még a kasszasor végén sem, amit az éjszakásoknak azért fent szoktak tartani. Vagyis, ha mégis kihagyták volna a kameraszobát, hogy a rövidebb utat válasszák, ez akkor is problémát okozott volna.
A személyzeti bejárat zárva volt. Vagy kóddal vagy beléptető kártyával lehetett csak kinyitni, tehát Seanra újabb feladat várt, hogy tovább juthassanak. Nincs túl sok ideje, maximum fél perce, az óvatosan, de azért tempósan közeledő rendőrök már nem jártak messze. Az egyetlen, ami lassította őket az az volt, hogy nem tudhatták, merre futott a két üldözött, így mindenhova be kellett nézniük, és óvatosnak is kellett lenniük, hiszen nem tudhatták, mire képesek.
Seannak tehát harminc másodperc állt a rendelkezésére, hogy bejuttassa magukat.
Ha nem sikerült, hamarosan szembe találhatják magukat a rend őreivel, ha lehet még szorultabb helyzetben, hiszen balról rács, hátulról zárt ajtó, előttük és jobbra tőlük fegyveresek.
Ha sikerült, először egy hosszú lépcsőt láthatnak meg az ajtó mögött. Ha felértek, egy nagyobb előtérszerűséget biztonsági pulttal, székekkel. Előttük két oldalt két párhuzamos folyosó húzódott, ami folytatódott a hátuk mögött is. Ajtók végtelen sorát láthatták, amelyek közül, ki tudja, melyik a kameraszoba, viszont a pult mögött máris társaságot találtak.
A férfinak fenékig érő szögegyenes, hófehér haja volt, és jégkék szeme. Alkatilag is elég szembeszökő volt, mivel volt vagy két méter magas, viszont vasággyal sem nyomhatott többet ötven kilónál. Úgy tűnt, a könnyed tavaszi szél is bármikor elfújta volna. Tekintete, amelyet rájuk vetett, szigorú volt, de egyenlőre nem szólt semmit. Helyette cselekedett.
Sean és Sarah lába alatt a semmiből tomboló örvény kerekedett. A víztömeg egyre csak emelkedett ki a földből, és egy szempillantás alatt elnyelte a két fiatalt. Fejüket esetleg kint tarthatták a levegőn, de a szédítő forgást megállítani, vagy ellenállni neki semmiképp nem tudhattak, ahogy kitörni sem belőle. Olyan volt, mintha betonnal kerítették volna be, pedig jól láthatóan nem volt ott semmi egyéb, csak a magasba csapó vízörvény.
-Ne is képzeljétek, hogy érdemes lenne rám támadnotok - vetette oda nekik az ismeretlen tenyerével a pultra támaszkodva. - Nem tudom, miben sántikáltok, de a kirándulásnak itt vége van.
Itt hirtelen megemelte a vízszintet, hogy ellepje Sarah-ék fejét. Nem hagyta őket megfulladni, hamarosan ismét fellélegezhettek, bár persze erről nem szólt hamarabb.
-Szóval halljam kik vagytok! És nem ajánlom, hogy hazudjatok! A rádióba azt mondták, mutánsok vagytok, ez az egyetlen ok, amiért kaptok még egy esélyt.
a hátranéznek, láthatják, ahogy egy másik örvény elzárja az ajtón esetleg beigyekvőket. Ezzel egy időben azonban az eddig sem éppen kellemes meleg víz olyan iramban kezdett el hűlni, hogy még ha azonnal reagáltak is, mire megszólaltak, máris olyan hideg lett, hogy ha betartotta volna a fizika törvényeit, már jéggé kellett volna fagynia.
-Nagyon nem ajánlom, hogy hazudjatok - ismételte a férfi villogó jégszerű szemekkel.

Mikor Simon a sötétben elrohant fejhangon visítva, engem Sean az egyik polc alá rántott és ott csendben vártuk, hogy elüljön a lábdobogás és egyedül maradjunk. Hát, legalábbis ezt szerettük volna, de csak részben vált be a terv, mert a srácot hamar leteperték, hiszen igaz ugyan, hogy a sötét váratlanul ért mindenkit, de ezek a zsaruk már felkészültek voltak és hamarosan zseblámpák tucatjai pásztázták a környékünket.
Nekünk is lépnünk kellett, mert a rendőrök elkezdték módszeresen átkutatni a menekülési útvonalakat, így csak percek kérdése volt, hogy felfedezzenek bennünket.
Gyorsan kimásztunk a búvóhelyünkről és a személyzeti bejárat felé rohantunk, miközben azért kutatva néztünk körül, hol szabadulhatnánk máshol esetleg, de már minden út le volt zárva, csak erre menekülhettünk.
Természetesen ez is kóddal működött, mert miért is raknának rá egy nyomorul sima zárat, mérgelődtem magamban, míg Sean-t előre engedtem, hogy találjon ki valamit.
Nagyon idegesítő volt a helyzet, hiszen a rendőrök tuti meghallottak minket és hallhatóan egyre közeledtek felénk, így inkább eltoltam a kóddal bíbelődő kedvesemet és felöltve a páncélbőrt, hogy azért ne okozzak magamnak sérülést, nagyot rúgtam a zárnál az ajtóba, ami nagy reccsenéssel adta meg magát.
- Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. – súgtam oda Sean-nak vigyorogva, majd gyorsan besurrantunk az ajtón.
Az előttünk terpeszkedő lépcsőn felszaladtunk és egy hosszú folyosóra érkeztünk, ami előtt egy pult helyezkedett el és mögötte feltűnt egy hosszú, ősz hajú férfi, aki ha nem lett volna iszonyúan sovány elmehetett volna kosarasnak.
Mielőtt bármit is szólhattunk vagy csinálhattunk volna máris egy örvénylő víztömeg kellős közepében csücsültünk, ami viszont csodálatos módon, csak ránk korlátozódott.
Hiába próbáltam hadakozni ellene, kibújni belőle, egyszerűen túl erős volt. Megint fogságba estünk.
- Eszünk ágában sem volt. – próbáltam válaszolni neki, de meg sem várta, máris a fejünk fölé emelte a vízoszlopot és egy pillanatra szemem, szám tele lett vízzel, ami heveny köhögő rohamot eredményezett és akkor biztos voltam benne, hogy mindjárt megfulladok.
Mikor a víz ismét lejjebb vonul és harákolva, köpködve, de már levegő is jutott a tüdőmbe, hirtelen az jutott eszembe, hogy amíg ez itt faggatózik, mindjárt a nyakunkon lesznek a rendőrök. Kicsit hátrafordítva a fejem, azonban láttam, hogy a bejáratot hasonló kis meglepetés zárja el, mint amiben mi kuksolunk Sean-nal.
De úgy látszik vallatónk kissé gyorsabb választ vár, mert a körülöttünk lévő víz pillanatok alatt jegessé vált és már nem a fulladástól, hanem a fagyhaláltól kellett tartanunk.
- Mi..mi…mi – koccantak össze a fogaim. – Mi tényleg mutánsok vagyunk, és csak….csak…kiszeretnénk jutni. – leheltem, mert már hangosan beszélni sem ment. Megpróbáltam aktiválni a páncélbőrt, hátha megvéd a hidegtől is egy darabig, de szegény Sean vajon hogy bírja? Aggódva néztem a fiú felé.

Sarah Nagyon ért a biztonságtechnikához, és a Hackeléshez is, igaz a hangosabbik fajtájához. Na persze, ha ennyivel megúsznák a dolgot, az már túl szép lenne.
~Tudom, hogy már meg sem kéne lepődnöm, hisz engem még a Fordham egyetem falai közt is minden sarkon mutánsok támadtak meg, de azért mégis! Jobb lett volna, ha kapásból Lynn-hez megyünk dumálni, jobban ő maga sem tudna összevizezni minket...~
-Mi..mi..mi... - próbál súgni Sarah-nak, de a jelek szerint ezt a lány magától is ki tudja nyőgni, így inkább megpróbál valami normálisabb szöveget összehozni, ám sajnos ekkora vízben ez nem is olyan egyszerű. Végül úgy dönt, van ennek egyszerűbb módja is.
~Igen, mutánsok vagyunk!~ Rivall rá telepatikusan a Whirlpool kabalaállatára. ~Azt pedig, hogy hogy kerültünk ide, már lassan én sem tudom követni. Én csak az apámat akartam megtalálni, de bármerre megyek, elmebeteg mutánsok kerítenek csapdába, és már kezdem nagyon unni!!!
Keze ökölbe szorul a víz alatt, miközben szigorúan állja a férfi tekintetét. Lövése sincs, hogyan szabadulhatna ki innen, de nagyon örülne neki, ha visszatérhetne ahhoz a boldog tudatlan életéhez, amiben azt hitte, a szupermarket csak amolyan városi legenda, mint az étkezési jegy, vagy a tömegközlekedés. Amúgy, állítólag a víz is hideg, legalábbis Sarah nagyon aggódik, hogy ő kockára fog fagyni, ha még sokáig itt lubickolnak, de ő igazán nem érzi.
~Ne aggódj miattam édes, a koliban ez melegnek számít...aztán lehet csak az én tiszteletemre jött folyékony jég a csapból mindig...~

Richard (így hívták a mutánst, és ezt Sarah-ék is megláthatják nemsokára a pólójára tűzött ,,Szia, Richard vagyok, legyen szép napod!" kitűzőből) megkerülve a pultot eléjük sétált, és szigorú tekintettel figyelte egyenletes forgásukat az általa keltett örvényben. Figyelmesen hallgatta előbb Sarah elvacogott válaszát, majd Sean telepatikus beszámolóját, majd mikor arra az elhatározásra jutott, hogy talán mégsem veszélyes mutánsok, annyit megtett, hogy a vizet kellemes hőmérsékletűre melegítette.
~Érdekes páros!~
-Miért törtetek be ide? Nem hiszem, hogy a szél fújt volna be. Itt akartátok megtalálni az apádat?
Az örvény elhajlott, hogy a tölcsér szélesebbik fele, ahonnan kilógott a fejük pont Richard arca elé kerüljön.
-Ki a te apád?
Ha vonakodnak válaszolni, az örvénylést úgy felgyorsítja, hogy még az is belefér, ha valamelyikük elhányja magát. Aztán visszaállítja a lassabb sebességet, és újra megkérdezi még szigorúbban:
-Ki a te apád?
Ezt egészen addig folytatja, amíg nem kap valami elfogadható választ. Ha Lynn neve is elhangzik, felkapja a fejét, és így szól:
-Azt a nőt jobban teszitek, ha messzire elkerülitek. Teljesen bolond, bárkit meggyógyít, ki tudja, hogy éppen most milyen sorozatgyilkos sebeit kötözgeti.
Akár elmondják neki az igazat, akár nem, kiengedte őket az örvényből, de ha megtudta, pontosan mi járatban is vannak arrafelé, még a kameraszobát is megmutatja nekik.
Egyenesen előre tovább a bal oldali folyosón. Jobb kéz felől lesz az utolsó előtti ajtó, a mellette lévő pedig már a kijárat. És a továbbiakban kerüljétek el az idióta mutánsokat, nem mindegyikünk megbízható.
Ha nem mondják el neki, akkor önállóan kell megkeresniük a kameraszobát és a kijáratot, de Richard még akkor is vár, amíg elérik a sarkot, csak akkor szünteti meg a lenti ajtót eltorlaszoló örvényt. Még hallhatják maguk mögött a kiáltozását.
-Elrohantak, nem tudom merre. Vigyázzanak velük, az egyikük telepata, kényszerített, hogy használjam a képességemet.
Ha az első folyosón nem járnak sikerrel, még van idejük egy másikkal próbálkozni, mielőtt a rendőrök becsődültek volna, de egy harmadikra már semmiképen. Így aztán, ha nem elég sikeresek, ismét szembetalálják magukat a fegyveres erőkkel.
Ha megtalálták a kameraszobát, odabent két férfit találnak: egy kövéret, aki a székében terpeszkedve bámulta a képernyőkről, hogy mi történik az áruházban, és egy biztonsági őrt mögötte, aki már egészségesebb testalkatú volt, és gumibotja meg sokkolója is volt az övére csatolva.
A székben ülő, először csak unottan fordult feléjük, majd vissza a képernyőkre, de a következő pillanatban döbbenten pattantak ki a szemei, és rémülten kapta vissza rájuk a tekintetét. Aztán a keze már lendült is a magasba, jelezve, hogy nem akar támadni. A fegyveres azonban már elő is húzta a gumibotját, és megindult feléjük.
-Vége a kirándulásnak! - mordult rájuk, de nem várta meg, amíg bármit is tesznek vagy mondanak, minden további felszólítás nélkül suhintotta feléjük a gumibotot, hogy biztosra mehessen.

-Nem a szél volt, egy ámokfutó - feleli, alig leplezett méreggel a hangjában - eredetileg hárman voltunk, és aki vezette a kocsit...bár részeg lett volna, akkor legalább lenne mire fogni, hogy miért nem vett észre, egy ekkora böhöm áruházat!
Hirtelen nem tud mit mondani, annyira meglepi őt, hogy Richard az apjáról kérdezi. El sem tudja képzelni, miért érdekli ez őt, hisz majdnem biztos, hogy úgysem ismeri, arról nem is beszélve, hogy...
-Blugy..blugy...
Az arca fölé emelkedő víz meggyőzi őt, ha a faterja csak fele olyan ijesztő, mint azt az alkalmazottai hiszik róla, egy ilyen vizesnyolcas úgysem árthat neki!
-Szellem - böki ki, amikor újra tud beszélni - az apám a Szellem!
Alapból is elég nagy trauma számára bevallani az ilyesmit, hát még az egyéb adalék információkat, például, hogy a jelek szerint van egy féltestvére, a a mostohaanyja pedig csak azért nem tűnik fiatalabbnak nála, mert neki is elég fiatalos arca van, az őket eddig fogva tartó örvény pedig egy cseppet sem segített a helyzetén. Mikor végre kiszabadul - pontosabban kizuhan - az összeeső víztömegből, első dolga az után, hogy feltápászkodik, hogy átölelje Sarah-t, és szorosan megszorítsa a didergő lány kezét, a fiú keze ugyanis valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva most is olyan meleg, mintha az utóbbi egy órát egy kandallóval szemben üldögélve töltötte volna.
~Jól vagy?~
A kapott információkért annyira hálás, hogy inkább letesz arról a tervéről, hogy fejbe verje ezt a fickót valami nehézzel, és a kameraszoba felé indul meg, még mindig barátnője kezét szorongatva. A terembe érve elszántan méri végig a két őrt. Ma rálőttek, marionettfiguraként rángatták, karambolba vitték, és kis híján vízbe fojtották, ezért aztán nagyon nem irigyli az őrt, aki most vele akar kekeckedni. Egy laza kézmozdulattal telekinetikusan kirántja a férfi kezéből a gumibotját, mielőtt használhatná ellenük, a többit pedig Sarah-ra bízza.
-Üdv, a nevem diótörő - szól a másikhoz, meglepően ádáz hangon - ha nem vagy rá kíváncsi, hogy ragadt rám, add át a mai szalagot. Nem fogom többször kérni!
Szigorú tekintetére, jéghideg hangjára, és arra, ahogy fenyegetően lebegteti a gumibotot a szerencsétlen őr közelében még apja is büszke lehetne...később, amikor belegondol ebbe, egyáltalán nem teszi majd boldoggá a dolog.

Miután ez a kedves áruházi alkalmazott, hogy vágna bele a villám, mikor vizeskedni akar, legalább valamennyire langyossá tetet a vizet és kevésbé éreztem azt, hogy mindjárt jégkocka lesz belőlem, rögtön tovább kérdezősködött, amire hála Istennek most nem nekem kellett válaszolni, mert Sean megelőzött és kellően ecsetelte megpróbáltatásainkat.
Gondoltam ettől talán megenyhül a szigorú cerberus, de nem, még ezek után kedvesem apjára is kíváncsi volt, ami kissé érthetetlen volt, mert neki aztán ezek után nem tök mindegy!
De sajnos annyira nem volt mindegy, hogy úgy gondolta bemutatót tart a háztartási osztály leggyorsabb centrifugájának teljesítményéből és ezt velünk próbáltatja ki. Még szerencse, hogy egyáltalán nem vagyok szédülős, de mire abbahagyta, addigra azért tótágast állt velem a világ.
~ Tőlem ezzel a módszerrel tuti nem tudod meg öregem! ~ füstölögtem magamban, mikor meghallottam Sean válaszát, így már erre nem is volt szüksége.
Az elhangzott jótanácsok után aztán olyan hirtelen szűnik meg a körülöttünk forgó vízörvény, hogy Sean is és én is szabályosan kiszédülünk belőle.
Miután egymásra találtunk és tisztáztuk, hogy kutya bajunk azon kívül, hogy csuron vizesek vagyunk, gyorsan megszorítottuk egymás kezét, hogy ettől kezdve semmi ne válasszon el minket.
Hogy mi enyhítette meg kőszívét azt nem tudni, talán az, hogy mégis mutánsok vagyunk, de minden esetre még ellátott kellő útbaigazítással is bennünket és mehettünk isten hírével.
Így aztán nem nagyon kell keresgélni a kameraszobát, csak ott támad némi bökkenő, méghozzá két biztonságis személyében.
Aki a kamerákat bambulja azzal semmi gond, de a másik úgy döntött ő lesz a nap hőse, aki elkapja a veszélyes bűnözőket, csak kihagyja a számításból, hogy mire ide értünk, kellően fel voltunk zaklatva és még a mindig nyugodt és békés Sean is felszólítás nélkül kaparintotta meg az őr sokkolós gumibotját és fenyegette meg a másik fickót.
- Édes, te ilyet is tudsz? – néztem rá csillogó szemekkel és erősen megszorítottam a kezét. Ugyan legszívesebben lesmároltam volna, de ennyi ember előtt még sem akartam, majd, ha egyedül leszünk!
Ha sikerült megszerezni a kazettákat, már rohanunk is tovább, hiszen már hallani a rend őreinek egyre hangosabb lábdobogását, ezért remélhetőleg még időben elérjük a szomszédos ajtót és onnan elhagyhatjuk végre az áruházat.

A rohamrendőrök előrecsörtettek, és bár nem kiáltották lépésenként, hogy ,,Hopp-hopp-hopp!", mint a filmekben, azért elég hatásos volt a belépőjük, főleg, mivel már mindegyikük kezében ott villant a pisztoly. Azonnal belebotlottak Richardba, aki épp akkor eresztette le a telefonját.
-Hol vannak? - lépett oda hozzá az egyikőjük.
-Elrohantak, nem tudom merre. Vigyázzanak velük, az egyikük telepata.
-És miért nem engedett át minket?
-Kényszerített, hogy használjam a képességemet.
A rendőr még egy másodpercig szúrós pillantással méregette őt, de végül arra jutott hogy kénytelen hinni neki, már csak azért is, mert minden elpocsékolt pillanattal a szökevényeket segíti. Hátraszólt hát a társainak, és elhadart utasítása nyomán máris négy csoportra szakadtak. Innentől kezdve már nagyon halkan, nagyon óvatosan haladtak előre, és egy szót sem szóltak, csak ha nagyon muszáj volt, azt is csak suttogva.
Hamarosan az egyik csapat meg is találta őket, illetve először csak egy nyitott ajtót, ám az onnan kiszűrődő mondatfoszlányok egyértelműen arról árulkodott, hogy megtalálták, amit kerestek. Egyikük már értesítette is a többieket, mire azok igen szaporán fel is zárkóztak. Még egy utolsó bólintás, és máris bezúdultak vagy tízen, a többi pedig a küszöb másik oldaláról fedezte őket. Ezúttal nem volt felszólítás, nem volt figyelmeztető lövés, nem volt semmi. Mindahányan voltak, azonnal tüzet nyitottak. A legtávolabbi pisztolycső sem lehetett három lépésnél távolabb tőlük, ami eléggé lecsökkentette az esélyüket, hogy bármit is reagáljanak rá. Az, hogy Sean elég félelmetesnek bizonyult ahhoz, hogy megkapja a felvételeket eddigre elenyésző sikerré vált, hiszen mi az a jó öreg élethez, ami egészen eddig nem múlt el létezni? Egészen eddig!
A következő, amit észlelhettek, hogy ismét egy kocsiban voltak. Hátul ültek, a biztonsági övük pedig egyiküknek sem volt bekapcsolva, ami nagy hiba volt, mivel az őrült sofőrnek köszönhetően így ide-oda sodródtak.
-Fuel burning like a frein train, red line and i'm givin' it mooooo-oooore - hangzott fel a jól ismert fülsértően hamis kántálás egy nagyon is ismert torokból.
A visszapillantó tükörből Simon vigyorgott rájuk. Kezei már nem voltak megbilincselve, és olyan volt, mintha még meg sem érkeztek volna a hipermarketbe, legalábbis ugyanaz volt a sofőr és a vezetéshez való tehetsége, ugyanaz volt a sebesség, a zene, az időjárás, és még mindig éjszaka volt.
-Jó reggelt, picinyeim! - rikkantotta vidáman. - Na, mit szóltok? Egy nap kétszer állítottam meg egy rakás töltényt pont időben. Neo hozzám képest Morpheus! Mit szólnátok egy fuvarhoz ahhoz a hölgyikéhez?
Amit nem árult el nekik, akárhogy is faggatóztak az a következő volt:
Miután elkapták, két rendőr ott maradt vele, míg a többiek Sarah-ék után mentek. Már útban voltak az őrs felé, amikor érezte, hogy a képessége ismét használhatóvá válik. Mielőtt azonban bevethette volna, megjelent a személyzeti ajtón át kilépő Richard, akinek sokatmondó pillantása, és biccentése, amivel a háta mögé bökött, felkeltette az érdeklődését, ezért, miután megállította az időt, odament hozzá, arrébb vitte, majd egy villanással, őt is maga mellé hozta.
Richard elmondta neki, hogy a fiú apja régen segített neki egy akcióban, konkrétabban megmentette az életét. Richard az adósa volt, és valamiért úgy érezte, hogy neki nem túl ajánlatos tartozni (ezzel így máris ketten voltak). Ideje volt törleszteni. Szellemet már értesítette a történtekről, azt is megtudta tőle, hol találhatják Lynnt. Megbeszélték, hogy ott találkozhat a fiával, ők majd odaviszik. Richard ezek után a lelkére kötötte, hogy, ha bármit is elmond nekik, saját kezűleg belezi ki, ami egy Simonfajtának elég nyomós érv volt.
-Így a biztos - mondta neki szigorúan. - Azt nem tudom, hogy a fiú készen áll-e a találkozásra az apjával, de az biztos, hogy most már nem ússza meg. Érthető?
Richard persze utána maradt a helyén, Simon viszont azonnal Sarah és Sean után eredt, és kihozta őket a lehető legjobb pillanatban. Mikor már kellő távolságba értek a hipermarkettől, Simon ismét elindította az idő folyását. És a Richardnak tett ígéretét is betartotta.

Az egyik pillanatban még nyugodtan terrorizáljuk az őröket, hogy adják át a felvételt, ami rólunk készült, a másikban már farkasszemet nézhetünk pár tucat fegyver csövével, melyek habozás nélkül ontják ránk a halálos ólomgolyókat, aztán meg már egy őrülten robogó autóban ülünk, ahol üvölt a zene és valaki valami oltári fals hangon próbálja az túlénekelni. És ez a valaki Simon! Ilyen nincs! Komolyan felmerül bennem, hogy valami tréfás kedvű manó szórakozik velem, vagy mutáns, egyre megy, hogy rövid úton idegösszeomlást kapjak ettől a fazontól.
~ Te Sean, te is azt látod és hallod, amit én vagy csak én vagyok a szerencsés kiválasztott? És ez az egész megtörtént vagy csak álmodom? Légy szíves csípj belém, mielőtt én teszem meg ezzel az idiótával! ~
De mielőtt komolyabban a tettek mezejére léphetnék, megakaszt Simon mondanivalója.
- Hová is megyünk? Csak nem Lynn-hez? És te azt honnan tudod, hogy hol van most? –nézek rá gyanakvó szemekkel, mert már kezdek magamhoz térni a sokktól, amit az újbóli megpillantása okozott. – Ja, és azt se felejtsd el elregélni, hogy hogyan is szabadultál ki, ha nem akarod közelebbről megismerni, hogy én mit tudok. – teszem mosolyogva a vállára a kezem, és már nagyon az sem érdekel, hogy 180-as tempóban vágtatunk valahová a sötét éjszakában.

Természetesen csak költői kérdésnek szánta, amikor a szalag hollétéről érdeklődött, már amennyiben a költői kérdés azt jelenti, hogy rákérdezünk valamire, amit tudni szeretnénk, hogy a páciens biztosan arra gondoljon, és könnyebben kiolvashassuk az agyából...A lényeg, hogy Sean pár másodperccel az után, hogy feltette a kérdést, abba az irányba néz, amerre az álmatag biztonsági őr elméje vezeti őt, kinyújtja a kezét, és a felvétel már repül is felé, igaz cseppet leamortizált állapotban, így főleg konfettire emlékeztet.
-Hát...köszi... - feleli a bókra, s ádáz álarca le is olvad képéről, hisz megint az érett paradicsom színeiben kezd pompázni. Annyi minden kavarog most a fejében, többek között az is, hogy nem kéne ilyen könnyedén zavarba jönnie, de kövezzék meg, nehéz nem elpirulni, ha az ember kezét szorongató istennőtől ilyeneket hall, kinek nedves ruhái ráadásul szorosan a bőréhez tapadnak, hűen követve tökéletes alakját...
-A-a! - Inti meg játékosan a pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználni próbáló őrt, és a sokkolóval ellátott gumibot a fickó orra elé repül, illetve szikrázik is párat a kedvéért. - Maradj csak nyugton szépen. Tudod miért nem használják a normális cégek többé ezeket a vackokat? - Kérdi immár Sarah-t, is a fegyver közelebb repül a bizonyítékhoz. - Akad némi probléma a minőséggel, és a tárolással is, de a fő baj az, hogy nagyon gyúlékony. - Magyarázza, s a sokkoló lángra robbantja a több méteres szalagot, mely így másodpercek alatt semmisül meg, mint valami túlméretezett kanóc.
-És, most, ha nem bánják, lelépnénk.
De sajnos bánják...nagyon is...és akkor a kommandósokról már szót se ejtsünk. Akkor és ott szegény Sean tényleg azt hiszi, itt a vég, ezt nem úszhatják meg...

...ám amikor felcsendül a szám, amit szeretett addig, amíg nem tudott hozzákapcsolni egy halálközeli élményt, egy része azt kívánja, bár inkább a fogmegekkel próbált volna szerencsét.
-Á, Simon...Mondták már neked, hogy az American Idol-ban kéne énekelned? - Kérdi, Oscar díjas alakítással játszva, hogy komolyan gondolja ezt... ~Ugyanis nincs az az isten, hogy megnézzem azt a sz...~ ...pontosabban, a színészi játék inkább ahhoz kell, hogy elhitesse, ezt dicséretnek szánta.
-Mi mi mi? - Kapja fel a fejét, mikor az agya végre felfogja, hogy talán mégsem ártana odafigyelnie erre a manusra. - Hogy ki küldött, honnan, miért, minek? És hova megyünk? - Kérdi, s a szíve a torkában dobog, ám ezúttal ez nem a sofőr vezetésére adott természetes reakció. - Te jó ég...
Hanyatt dől a székben, s fejét hátra dönti, amennyire csak tudja. Pár percet még eltölt ennek a sokkoló fordulatnak az emésztgetésével, de aztán sikerül összeszednie magát, és vigyorogva Sarah felé fordul.
~Ha jól emlékszem, ígértél nekem valamit, ha csak ketten leszünk...~
Természetesen ez is Sarah-nak szólt, Simont valahogy nincs kedve lesmárolni vezetés közben, az túl vakmerő lenne, több okból is.

Nem kis munkámba és pár nagy szívességbe telt, míg kinyomoztam Lynn Harlow doktornő jelenlegi munkahelyét, de végül is sikerrel jártam. Persze nem akartam én neki most semmi rosszat, de most igazán beszélnem kellett volna szerelmetes párjával Szellemmel és mivel az ő elérhetőségét nem tudtam, ezért kénytelen voltam a doktornőn keresztül üzenni neki.
Nagyon feldúlt és zaklatott voltam mióta Kardfog, akit már halottnak hittünk, újból felbukkant és olyan figyelmeztetést hagyott a hotelszobánkban, ami kiverte nálam a biztosítékot. Még most is felfordul a gyomrom és kiver a hideg veríték, a dühtől keserű nyál gyűlik a számban, ha azokra a szerencsétlenekre gondolok. A gyerekek! Uram Jézus! Nem tudom milyen halál lenne elégtétel számomra, amelyek Kardfogat sújtanám, de tehetetlen vagyok. Túl erős! Még a halálból is visszatért és most félek! Féltem Aya-t és az ártatlan embereket, akik gyilkolási vágyának áldozatul eshetnek. Nem tudom mit kéne tennem. Talán egy másik gyilkos, aki viszont már sokszor segített, most is tud valami megoldást.
Így hát a portán hagyok egy levelet a doktornő részére, melyben megkérem, hogy szóljon Szellemnek, beszélni szeretnék vele, hívjon fel, hogy hol tudnánk megejteni és lehetőleg mellőzzük a magas épületeket.
Remélem hamarosan jelentkezik.

Miután letette azt a bizonyos levelet a portán, és megindult volna kifelé, két biztonsági Ork az útját állja az ajtóban. Éjfekete napszemüvegük megfolytja az értelem leghalványabb sugarát is, ami kiszökhetne szemükből, sötét színű, hatalmas testükhöz ragyogóan illeszkedő öltönyük pedig azt a célt szolgálja, hogy megfélemlítsék az embert, és a legtöbb esetben sikerrel járnak. A biztonsági főnök minden bizonnyal jól érti a dolgát, ugyanis nem lehet könnyű olyan embereket találni, aki mellett nemhogy Mike, de még a rettegett King százados is eltörpülne, neki viszont sikerült. Mindkét őr a fülében lévő rádióhoz nyúl, aztán bólintanak.
-Mr.McGarrett - szólal meg az egyikük, hideg hangon. - Mr.Magnum látni kívánja - szerencsétlen 150 kilós hegyomlás itt egy picit belezavarodott a mondandójába, mint aki nem egészen biztos benne, hogy a diszpécser nem csak a bolondját járatja vele. - Azt mondták, maga tudni fogja kiről van szó. A lifteket ott találja hátul.
A felvonó fülkében annyi a gomb, mint égen a csillag, bár egy 200 emeletes felhőkarcolónál el is kél, ha mindenhova el szeretne jutni az ember. A felső 100 gomb egyébként az alsókkal ellentétben nem világít, jelezve, hogy azt aztán hiába nyomkodja az ember, ha nem csúsztat be valamiféle kódkártyát abba a kis résbe, oda nem jut fel. Nagy a bőség zavara, ám szerencsére választani nem kell, hisz mielőtt Mike akár csak megmoccanhatna a tábla felé, becsukódik a lift ajtaja, és a szerkezet egyre gyorsabb sebességre kapcsolva mássza meg az emeletet, míg el nem éri a legfelsőt. Ott az ajtók kitárulnak, s Mike-ot egy kicsit talán túlbuzgó személyi titkár fogadja.
-Kérem kövessen, a vezérigazgató úr már várja.
Szinte futólépésben iramodik meg a férfi, a Darien Darrow nevével fémjelzett ajtót pedig feltárja vendégük előtt, aztán rájuk is csukja azt, amint Mike belép. Az irodában már ott ül Szellem személyesen, gőzölgő kakaóját kortyolgatva.
-Remélem ez elég gyors volt. -Bögréjét az íróasztalra teszi, aztán végigméri a férfit. - Volna értelme hellyel kínálnom téged? - Kérdi érdeklődve, kezével azonban a vele szemben lévő karosszékre mutat, hátha ez a zsaru nem az a karót nyelt fajta, akiket annyira imád...a múltkor nem tűnt annak, az biztos.
-Ugye tudod, hogy Lynn benne van a telefonkönyvben is? Máskor örülnék, ha nem vernéd fel a fél alvilágot, ha utána szimatolsz, így is sok embert kell...megfegyelmeznem a biztonsága érdekében. - Kivételesen nem úgy értette, hogy ezek közé tartozik Mike is, hisz jó gyerek ez...szerencsére nem túl jó...

Kimenni viszont már nem sikerült az épületből, mert két szekrénnyi méretű biztonsági ember, akik le sem tagadhattál volna, hogy mi a feladatuk, megállítottak és mielőtt még félreérthettem volna a helyzetet és bemutatkoztam volna, meg is szólaltak.
Először értetlenül meredtem a rádióját tapogató szószólóra, hogy kicsoda is vagyok és ki az a ……..Ááááá! Mr. Magnum! Esett le a tantusz és így már csak biccentettem a fiúknak és megkerestem a liftet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatékony az információáramlás ebben az épületben, de úgy látszik érnek még ma meglepetések. Az egyik rögtön az, hogy mielőtt elmerülhetnék a lift kezelőpaneljének bonyolult rendszerében, ezt valaki láthatóan megoldja helyettem, mert becsukódik az ajtó és ahogy a gyomrom a lábam felé süllyed, tudom, hogy bizony nem ide megyünk pár emelettel feljebb, hanem meg sem állunk az űrállomásig.
Aztán mégis csak megállunk és ahogy visszatuszkoltam a reggelimet a gyomromba már meg is jelent egy kicsit hiperaktív fiatalember, aki elkísér Darien Darrow irodájába. Már éppen reklamálnék, hogy rossz helyen járunk, mikor kinyitja az ajtót és …..és már talán nem is kéne meglepődnöm, hogy ki ücsörög a hatalmas igazgatói asztal túloldalán: Szellem.
Végig mérem a férfit, aztán a fényűző irodát és végül elfogadom a hellyel kínálást, hiszen nincs értelme ácsorogni.
- Igen, ennél gyorsabb csak az lett volna, a te veszed át a levelet. – biccentek elismerően.
- Látod, mégis volt értelme, hiszen így már felkészülhettél a látogatásomra Mr. Darrow. – vágok vissza, de aztán visszafogom magam, hiszen valahol neki köszönhetem, hogy Aya gyors segítséget kapott a Kardfoggal való találkozás után.
KARDFOG! Igen, hiszen ezért jöttem, hogy elmondjam neki, hogy hiába volt minden, az a vadállat visszatért halottaiból és vérengzőbb, mint valaha!
- De most nem szócsatát jöttem vívni veled. – kezdek bele. – Azt hiszem van egy kis probléma, vagyis inkább hatalmas probléma, ami téged is érint azt hiszem, főleg, ha Lynn ennyire szem előtt van. – nézek a szemébe elkomorodva, azzal elmesélem neki, hogy milyen „meglepetést” készített nekünk Kardfog a szobánkba.
- Szóval ez a helyzet. – fejezem be rekedten és megint hányingerrel küszködve. – Azt hiszem nem ártana némi óvintézkedést tenni.

-Na igen, de ha én csinálnék mindent, az embereimet megölné az unalom.
~Nem szócsatát vívni jött? Milyen kár...bár teljesen azért nem vagyok benne biztos, hogy tényleg így van.~
-Ugyan kérlek - emeli fel a tenyerét a Mr.Darrow hallatán - a barátaimnak megengedem, hogy az igazi keresztnevemen szólítsanak. Vagy Szellemnek, attól függ, melyikről tudják, hogy hozzám tartozik.
Mike kimondottan szűkszavú...illetve, ez így nem pontos, sokat beszél, csak marha keveset mond. Annál a résznél, hogy nem ártana némi óvintézkedést tenni, bólint, s lenyom egy gombot a távirányítón. a háta mögött lévő monitorokon megjelenik az épület alaprajza, ezernyi piros pöttyel, amik mind a biztonsági személyzetet jelölik.
-Több apakomplexusos mutáns dolgozik nekem, mint amennyit össze tudnál számolnia testvériségben, szóval ne aggódj, idebent senki sem árthat nekem, sem az asszonynak, aki pedig még csak gondolni is merne rá, hogy bántsa a kölyköt...nos attól személyes sértésnek venném, ha élve átlépné a küszöböt. Felteszem...
Elkomorodik az arca, s ettől a pillanattól fogva kerüli Mike tekintetét. Helyette inkább az asztal lapját kezdi nézni. Vannak dolgok, amikre gondolni is szörnyű, és bár sokan őt magát is szörnyetegnek tartják, azért van néhány határ, amit még ő sem lépett át, ez a vadállat pedig...
-Azért jöttél, hogy elmond, Kardfog él - böki végül ő, ha már Mike képtelen rá. Lassú, kimért mozdulattal emeli meg bögréjét, hogy kiigya belőle a maradék kakaót. A forró ital boldogsággal tölti el a szívét, s mire a bögre alja az asztalhoz koccan, újra képes mások szemébe nézni.
-Tartottam tőle, hogy ez lesz...sosem tudják, mikor kell megdögleni...
Pár percig csak ül némán, mintha gondolkodna valamin, pedig a helyzet az, hogy az utóbbi pár napban volt ideje ezen morfondírozni, és búskomor képpel bámulnia semmibe. Szegény Lynn...ha ezerszer nem kérdezte meg, mi a baj, akkor egyszer sem, s bár természetesen nagy vonalakban elmondta neki, mi a helyzet Kardfoggal,a teljes igazságot a gyerekekkel nem merte bevallani. Soha többé nem tudna aludni utána...
-Nem mondtál le a tervedről, hogy kicsináld, igaz?

Miután túlestem a mesélésen és kellően össze is szedtem magam az emlékek hatása alól, láttam, hogy Szellem is elkomorodik. Nem tudtam, hogy mennyire tudtam képletessé tenni a látványt, de mivel neki is volt már gyereke, így reméltem, hogy igazán felfogta azt a szörnyűséget, ami akkor ott elénk tárult.
Minden esetre nagyon elgondolkozott és én ebben nem akartam megzavarni, nekem is kellett egy kis idő, hogy rendezzem a gondolataimat.
- Nem gondoltam volna, hogy ezek után még újra tudja regenerálni magát! – szólalok meg, miután ős is rám emeli a tekintetét. – Azt hittem végleg megszabadultunk tőle! – kezd szétáradni bennem a düh. – Igen, nem tettem le a tervemről, de egy ilyen beteg és halhatatlan állattal szemben tehetetlennek érzem magam, és félek! Félek, hogy bántódása esik a szeretteimnek, ártatlanokon állna bosszút, ha újra a nyomába erednék! – csapok a fotel karfájára mérgemben. – Nem tudom mitévő legyek! Rendőr vagyok! A kezem meg van kötve, ráadásul egy keménykezű és a híre szerint mutánsgyűlölő főnököt fogtam ki közvetlenül a fejem fölött. Előtte sem akarok lebukni, hiszen már így is elege van a hiányzásaimból. Ha megtudja, hogy milyen sérüléseim voltak és még csak nem is jelentettem, akkor nagy bajban leszek. Aztán meg ott van Aya is! Félek, hogy meggondolatlanul fog menni a saját feje után és belesétál Kardfog karmaiba. Te is láttad milyen! Szóval, ezért vagyok itt! Talán lehetne szerezni abból a szérumból, talán már tovább fejlesztették, talán……talán már nem végezne félmunkát. – sóhajtottam kétségbeesetten, mert nem láttam a megoldást.

-Én nem zártam ki teljesen - feleli, s hátradől a székében, tekintetén a plafonra emelve. - Drága Logan barátunk is életben maradt, igaz végátömlesztést kapott, de akkor is...
Hevesen megrázza a fejét a szer újbóli említésén. Na meg még mit nem!
-Nézd Mike, mérgekkel próbálkozni ez a kettő ellen nagyjából annyira jó ötlet, mint vízbe fojtani egy elektromos angolnát. Arról pedig ne is beszéljünk, mekkora bajba kerülnél, ha szerezni akarnál még abból a vacakból, egyedül azért juthattatok hozzá az első alkalommal, mert az inkvizíció engedte. Rájöttek, hogy ha ők tesztelik otthon, túl sok emberük hal meg, azért kiküldtek párat az utcára, hogy megöljük vele egymást. Küldetés teljesítve...
Lenyom egy gombot az asztalon heverő távirányítón, és a háta mögött egy ismerős épület képe jelenik meg, amit aztán cukin animált rozsomákok rohamoznak meg a csatornából, porrá zúzva az egészet. Ezt követően egy ragtapaszokkal teli rakott animált kardfog mászik ki a romok közül, amit körbeállnak a rajzfilm x-men-ek, ráugrálnak mint akik kicsi a rakást játszanak, és ott tartják őt, amíg a telepata elbánik vele.
-Sajnos, ez már háború, viszont, a főnökeid kapva kapnának az alkalmon, hogy lenyomhassák a testvériséget, szóval minden még nincs veszve. Neked viszont gyakorolnod kell, a bűvésztrükkjeid ide kevésnek bizonyulnak...

Kirohanásomat Szellem teljes higgadtsággal vette tudomásul és aztán kellően alátámasztva rombolta le az illúzióimat, a méreggel kapcsolatban, amit azért magam is sejthettem, csak nehéz volt tudomásul venni, hogy ez az út sem járható már.
A kis animáció amit levetített érdekes volt, de nagyon veszélyes, ha ezt tervnek szánta, viszont a rend őreinek bevonása sem tűnt nekem olyan jó dolognak. Sok embernek lenne veszteni valója, köztük nekem, ha kiderülne, hogy mutáns vagyok, de jobban belegondolva, ha ezzel biztosan le lehetne győzni Kardfogat és örökre kiirtani még az írmagját is, akkor talán nem is olyan nagy áldozat érte.
- Miről beszélsz? Mit kell gyakorolnom? És ezek szerint, már te is gondolkoztál a dolgon és van valami konkrét terved? Ha igen én csupa fül vagyok.
Izgatott lettem a dolog hallatán, hiszen minden megadtam volna, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak, de azt sosem gondoltam volna, hogy az esetleges megoldást, pont egy ex sorozatgyilkos tálalja nekem, már ha hinni lehet neki, hogy felhagyott a „munkájával”.
~ Micsoda emberekkel keveredem manapság kapcsolatba. Már ez is bőven elég lenne, hogy King százados leharapja a fejem, ha valaki elmondaná neki, és ez lenne a legkevesebb! ~

-Ki, én? - Kérdi megrökönyödve, amikor Mike azzal vádolja meg, hogy többet is tett annál, mint hogy játszott az animációtervező programjával, urambocsá terveket szövögetett a testvériség ellen. - Én aktívan részt venni a háborúban, nyíltan valamelyik fél oldalán? Ugyan már, ahhoz én túl nyuszi vagyok. - Sejtelmes vigyorral az arcán mondja ezt ki, aztán csillogó szemmel méri végig szegény Mike-ot, mint édesszájú kisbaba az utolsó mézes puszedlit a tálon.
-TE ugyanakkor...belőled hiányzik valami, amit az őseink félelemnek, Darwin életösztönnek, mindenki más pedig józan észnek hív. Te, tökéletesen alkalmas vagy a feladatra, hogy magad köré gyűjtsd az összes megveszekedett idiótát, aki ártani akar annak az állatnak, és győzelemre vezesd őket...vagy legalább egy látványos mészárlásba.
Újra belekortyol üres bögréjébe, hogy adjon egy kis időt beszélgetőpartnerének a hallottak megemésztésére, majd miután szomorúan vette tudomásul, hogy az elmúlt két percben a bögre nem töltötte magát újra mágikusan, visszateszi azt az asztalra.
-Hogy mit kell gyakorolnod? Hallottál már Kitty Pride-ról? egy kislány, aki át tud menni a falakon, és mellesleg olyan édes arca van... - közben matat valamit az óráján, és a három ponthoz érve megjelenik a lány holografikus adatlapja. - Kedvenc színe a rózsaszín, a világbékéről álmodik, és arról, hogy repülő pónilovon vágtázhasson egyszer a felhők közt...ó igen, és szétrúgná a segged. - Szigorúan néz Mike-ra, tekintetét valósággal belefúrja a férfiéba, de csak akkor szólal meg, ha ő próbálna. - De igen, komolyan. Ne, ezen kell változtatnod.