Methal Inc. székház

Az egyik pillanatban még nyugodtan terrorizáljuk az őröket, hogy adják át a felvételt, ami rólunk készült, a másikban már farkasszemet nézhetünk pár tucat fegyver csövével, melyek habozás nélkül ontják ránk a halálos ólomgolyókat, aztán meg már egy őrülten robogó autóban ülünk, ahol üvölt a zene és valaki valami oltári fals hangon próbálja az túlénekelni. És ez a valaki Simon! Ilyen nincs! Komolyan felmerül bennem, hogy valami tréfás kedvű manó szórakozik velem, vagy mutáns, egyre megy, hogy rövid úton idegösszeomlást kapjak ettől a fazontól.
~ Te Sean, te is azt látod és hallod, amit én vagy csak én vagyok a szerencsés kiválasztott? És ez az egész megtörtént vagy csak álmodom? Légy szíves csípj belém, mielőtt én teszem meg ezzel az idiótával! ~
De mielőtt komolyabban a tettek mezejére léphetnék, megakaszt Simon mondanivalója.
- Hová is megyünk? Csak nem Lynn-hez? És te azt honnan tudod, hogy hol van most? –nézek rá gyanakvó szemekkel, mert már kezdek magamhoz térni a sokktól, amit az újbóli megpillantása okozott. – Ja, és azt se felejtsd el elregélni, hogy hogyan is szabadultál ki, ha nem akarod közelebbről megismerni, hogy én mit tudok. – teszem mosolyogva a vállára a kezem, és már nagyon az sem érdekel, hogy 180-as tempóban vágtatunk valahová a sötét éjszakában.

Természetesen csak költői kérdésnek szánta, amikor a szalag hollétéről érdeklődött, már amennyiben a költői kérdés azt jelenti, hogy rákérdezünk valamire, amit tudni szeretnénk, hogy a páciens biztosan arra gondoljon, és könnyebben kiolvashassuk az agyából...A lényeg, hogy Sean pár másodperccel az után, hogy feltette a kérdést, abba az irányba néz, amerre az álmatag biztonsági őr elméje vezeti őt, kinyújtja a kezét, és a felvétel már repül is felé, igaz cseppet leamortizált állapotban, így főleg konfettire emlékeztet.
-Hát...köszi... - feleli a bókra, s ádáz álarca le is olvad képéről, hisz megint az érett paradicsom színeiben kezd pompázni. Annyi minden kavarog most a fejében, többek között az is, hogy nem kéne ilyen könnyedén zavarba jönnie, de kövezzék meg, nehéz nem elpirulni, ha az ember kezét szorongató istennőtől ilyeneket hall, kinek nedves ruhái ráadásul szorosan a bőréhez tapadnak, hűen követve tökéletes alakját...
-A-a! - Inti meg játékosan a pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználni próbáló őrt, és a sokkolóval ellátott gumibot a fickó orra elé repül, illetve szikrázik is párat a kedvéért. - Maradj csak nyugton szépen. Tudod miért nem használják a normális cégek többé ezeket a vackokat? - Kérdi immár Sarah-t, is a fegyver közelebb repül a bizonyítékhoz. - Akad némi probléma a minőséggel, és a tárolással is, de a fő baj az, hogy nagyon gyúlékony. - Magyarázza, s a sokkoló lángra robbantja a több méteres szalagot, mely így másodpercek alatt semmisül meg, mint valami túlméretezett kanóc.
-És, most, ha nem bánják, lelépnénk.
De sajnos bánják...nagyon is...és akkor a kommandósokról már szót se ejtsünk. Akkor és ott szegény Sean tényleg azt hiszi, itt a vég, ezt nem úszhatják meg...

...ám amikor felcsendül a szám, amit szeretett addig, amíg nem tudott hozzákapcsolni egy halálközeli élményt, egy része azt kívánja, bár inkább a fogmegekkel próbált volna szerencsét.
-Á, Simon...Mondták már neked, hogy az American Idol-ban kéne énekelned? - Kérdi, Oscar díjas alakítással játszva, hogy komolyan gondolja ezt... ~Ugyanis nincs az az isten, hogy megnézzem azt a sz...~ ...pontosabban, a színészi játék inkább ahhoz kell, hogy elhitesse, ezt dicséretnek szánta.
-Mi mi mi? - Kapja fel a fejét, mikor az agya végre felfogja, hogy talán mégsem ártana odafigyelnie erre a manusra. - Hogy ki küldött, honnan, miért, minek? És hova megyünk? - Kérdi, s a szíve a torkában dobog, ám ezúttal ez nem a sofőr vezetésére adott természetes reakció. - Te jó ég...
Hanyatt dől a székben, s fejét hátra dönti, amennyire csak tudja. Pár percet még eltölt ennek a sokkoló fordulatnak az emésztgetésével, de aztán sikerül összeszednie magát, és vigyorogva Sarah felé fordul.
~Ha jól emlékszem, ígértél nekem valamit, ha csak ketten leszünk...~
Természetesen ez is Sarah-nak szólt, Simont valahogy nincs kedve lesmárolni vezetés közben, az túl vakmerő lenne, több okból is.

Nem kis munkámba és pár nagy szívességbe telt, míg kinyomoztam Lynn Harlow doktornő jelenlegi munkahelyét, de végül is sikerrel jártam. Persze nem akartam én neki most semmi rosszat, de most igazán beszélnem kellett volna szerelmetes párjával Szellemmel és mivel az ő elérhetőségét nem tudtam, ezért kénytelen voltam a doktornőn keresztül üzenni neki.
Nagyon feldúlt és zaklatott voltam mióta Kardfog, akit már halottnak hittünk, újból felbukkant és olyan figyelmeztetést hagyott a hotelszobánkban, ami kiverte nálam a biztosítékot. Még most is felfordul a gyomrom és kiver a hideg veríték, a dühtől keserű nyál gyűlik a számban, ha azokra a szerencsétlenekre gondolok. A gyerekek! Uram Jézus! Nem tudom milyen halál lenne elégtétel számomra, amelyek Kardfogat sújtanám, de tehetetlen vagyok. Túl erős! Még a halálból is visszatért és most félek! Féltem Aya-t és az ártatlan embereket, akik gyilkolási vágyának áldozatul eshetnek. Nem tudom mit kéne tennem. Talán egy másik gyilkos, aki viszont már sokszor segített, most is tud valami megoldást.
Így hát a portán hagyok egy levelet a doktornő részére, melyben megkérem, hogy szóljon Szellemnek, beszélni szeretnék vele, hívjon fel, hogy hol tudnánk megejteni és lehetőleg mellőzzük a magas épületeket.
Remélem hamarosan jelentkezik.

Miután letette azt a bizonyos levelet a portán, és megindult volna kifelé, két biztonsági Ork az útját állja az ajtóban. Éjfekete napszemüvegük megfolytja az értelem leghalványabb sugarát is, ami kiszökhetne szemükből, sötét színű, hatalmas testükhöz ragyogóan illeszkedő öltönyük pedig azt a célt szolgálja, hogy megfélemlítsék az embert, és a legtöbb esetben sikerrel járnak. A biztonsági főnök minden bizonnyal jól érti a dolgát, ugyanis nem lehet könnyű olyan embereket találni, aki mellett nemhogy Mike, de még a rettegett King százados is eltörpülne, neki viszont sikerült. Mindkét őr a fülében lévő rádióhoz nyúl, aztán bólintanak.
-Mr.McGarrett - szólal meg az egyikük, hideg hangon. - Mr.Magnum látni kívánja - szerencsétlen 150 kilós hegyomlás itt egy picit belezavarodott a mondandójába, mint aki nem egészen biztos benne, hogy a diszpécser nem csak a bolondját járatja vele. - Azt mondták, maga tudni fogja kiről van szó. A lifteket ott találja hátul.
A felvonó fülkében annyi a gomb, mint égen a csillag, bár egy 200 emeletes felhőkarcolónál el is kél, ha mindenhova el szeretne jutni az ember. A felső 100 gomb egyébként az alsókkal ellentétben nem világít, jelezve, hogy azt aztán hiába nyomkodja az ember, ha nem csúsztat be valamiféle kódkártyát abba a kis résbe, oda nem jut fel. Nagy a bőség zavara, ám szerencsére választani nem kell, hisz mielőtt Mike akár csak megmoccanhatna a tábla felé, becsukódik a lift ajtaja, és a szerkezet egyre gyorsabb sebességre kapcsolva mássza meg az emeletet, míg el nem éri a legfelsőt. Ott az ajtók kitárulnak, s Mike-ot egy kicsit talán túlbuzgó személyi titkár fogadja.
-Kérem kövessen, a vezérigazgató úr már várja.
Szinte futólépésben iramodik meg a férfi, a Darien Darrow nevével fémjelzett ajtót pedig feltárja vendégük előtt, aztán rájuk is csukja azt, amint Mike belép. Az irodában már ott ül Szellem személyesen, gőzölgő kakaóját kortyolgatva.
-Remélem ez elég gyors volt. -Bögréjét az íróasztalra teszi, aztán végigméri a férfit. - Volna értelme hellyel kínálnom téged? - Kérdi érdeklődve, kezével azonban a vele szemben lévő karosszékre mutat, hátha ez a zsaru nem az a karót nyelt fajta, akiket annyira imád...a múltkor nem tűnt annak, az biztos.
-Ugye tudod, hogy Lynn benne van a telefonkönyvben is? Máskor örülnék, ha nem vernéd fel a fél alvilágot, ha utána szimatolsz, így is sok embert kell...megfegyelmeznem a biztonsága érdekében. - Kivételesen nem úgy értette, hogy ezek közé tartozik Mike is, hisz jó gyerek ez...szerencsére nem túl jó...

Kimenni viszont már nem sikerült az épületből, mert két szekrénnyi méretű biztonsági ember, akik le sem tagadhattál volna, hogy mi a feladatuk, megállítottak és mielőtt még félreérthettem volna a helyzetet és bemutatkoztam volna, meg is szólaltak.
Először értetlenül meredtem a rádióját tapogató szószólóra, hogy kicsoda is vagyok és ki az a ……..Ááááá! Mr. Magnum! Esett le a tantusz és így már csak biccentettem a fiúknak és megkerestem a liftet. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatékony az információáramlás ebben az épületben, de úgy látszik érnek még ma meglepetések. Az egyik rögtön az, hogy mielőtt elmerülhetnék a lift kezelőpaneljének bonyolult rendszerében, ezt valaki láthatóan megoldja helyettem, mert becsukódik az ajtó és ahogy a gyomrom a lábam felé süllyed, tudom, hogy bizony nem ide megyünk pár emelettel feljebb, hanem meg sem állunk az űrállomásig.
Aztán mégis csak megállunk és ahogy visszatuszkoltam a reggelimet a gyomromba már meg is jelent egy kicsit hiperaktív fiatalember, aki elkísér Darien Darrow irodájába. Már éppen reklamálnék, hogy rossz helyen járunk, mikor kinyitja az ajtót és …..és már talán nem is kéne meglepődnöm, hogy ki ücsörög a hatalmas igazgatói asztal túloldalán: Szellem.
Végig mérem a férfit, aztán a fényűző irodát és végül elfogadom a hellyel kínálást, hiszen nincs értelme ácsorogni.
- Igen, ennél gyorsabb csak az lett volna, a te veszed át a levelet. – biccentek elismerően.
- Látod, mégis volt értelme, hiszen így már felkészülhettél a látogatásomra Mr. Darrow. – vágok vissza, de aztán visszafogom magam, hiszen valahol neki köszönhetem, hogy Aya gyors segítséget kapott a Kardfoggal való találkozás után.
KARDFOG! Igen, hiszen ezért jöttem, hogy elmondjam neki, hogy hiába volt minden, az a vadállat visszatért halottaiból és vérengzőbb, mint valaha!
- De most nem szócsatát jöttem vívni veled. – kezdek bele. – Azt hiszem van egy kis probléma, vagyis inkább hatalmas probléma, ami téged is érint azt hiszem, főleg, ha Lynn ennyire szem előtt van. – nézek a szemébe elkomorodva, azzal elmesélem neki, hogy milyen „meglepetést” készített nekünk Kardfog a szobánkba.
- Szóval ez a helyzet. – fejezem be rekedten és megint hányingerrel küszködve. – Azt hiszem nem ártana némi óvintézkedést tenni.

-Na igen, de ha én csinálnék mindent, az embereimet megölné az unalom.
~Nem szócsatát vívni jött? Milyen kár...bár teljesen azért nem vagyok benne biztos, hogy tényleg így van.~
-Ugyan kérlek - emeli fel a tenyerét a Mr.Darrow hallatán - a barátaimnak megengedem, hogy az igazi keresztnevemen szólítsanak. Vagy Szellemnek, attól függ, melyikről tudják, hogy hozzám tartozik.
Mike kimondottan szűkszavú...illetve, ez így nem pontos, sokat beszél, csak marha keveset mond. Annál a résznél, hogy nem ártana némi óvintézkedést tenni, bólint, s lenyom egy gombot a távirányítón. a háta mögött lévő monitorokon megjelenik az épület alaprajza, ezernyi piros pöttyel, amik mind a biztonsági személyzetet jelölik.
-Több apakomplexusos mutáns dolgozik nekem, mint amennyit össze tudnál számolnia testvériségben, szóval ne aggódj, idebent senki sem árthat nekem, sem az asszonynak, aki pedig még csak gondolni is merne rá, hogy bántsa a kölyköt...nos attól személyes sértésnek venném, ha élve átlépné a küszöböt. Felteszem...
Elkomorodik az arca, s ettől a pillanattól fogva kerüli Mike tekintetét. Helyette inkább az asztal lapját kezdi nézni. Vannak dolgok, amikre gondolni is szörnyű, és bár sokan őt magát is szörnyetegnek tartják, azért van néhány határ, amit még ő sem lépett át, ez a vadállat pedig...
-Azért jöttél, hogy elmond, Kardfog él - böki végül ő, ha már Mike képtelen rá. Lassú, kimért mozdulattal emeli meg bögréjét, hogy kiigya belőle a maradék kakaót. A forró ital boldogsággal tölti el a szívét, s mire a bögre alja az asztalhoz koccan, újra képes mások szemébe nézni.
-Tartottam tőle, hogy ez lesz...sosem tudják, mikor kell megdögleni...
Pár percig csak ül némán, mintha gondolkodna valamin, pedig a helyzet az, hogy az utóbbi pár napban volt ideje ezen morfondírozni, és búskomor képpel bámulnia semmibe. Szegény Lynn...ha ezerszer nem kérdezte meg, mi a baj, akkor egyszer sem, s bár természetesen nagy vonalakban elmondta neki, mi a helyzet Kardfoggal,a teljes igazságot a gyerekekkel nem merte bevallani. Soha többé nem tudna aludni utána...
-Nem mondtál le a tervedről, hogy kicsináld, igaz?

Miután túlestem a mesélésen és kellően össze is szedtem magam az emlékek hatása alól, láttam, hogy Szellem is elkomorodik. Nem tudtam, hogy mennyire tudtam képletessé tenni a látványt, de mivel neki is volt már gyereke, így reméltem, hogy igazán felfogta azt a szörnyűséget, ami akkor ott elénk tárult.
Minden esetre nagyon elgondolkozott és én ebben nem akartam megzavarni, nekem is kellett egy kis idő, hogy rendezzem a gondolataimat.
- Nem gondoltam volna, hogy ezek után még újra tudja regenerálni magát! – szólalok meg, miután ős is rám emeli a tekintetét. – Azt hittem végleg megszabadultunk tőle! – kezd szétáradni bennem a düh. – Igen, nem tettem le a tervemről, de egy ilyen beteg és halhatatlan állattal szemben tehetetlennek érzem magam, és félek! Félek, hogy bántódása esik a szeretteimnek, ártatlanokon állna bosszút, ha újra a nyomába erednék! – csapok a fotel karfájára mérgemben. – Nem tudom mitévő legyek! Rendőr vagyok! A kezem meg van kötve, ráadásul egy keménykezű és a híre szerint mutánsgyűlölő főnököt fogtam ki közvetlenül a fejem fölött. Előtte sem akarok lebukni, hiszen már így is elege van a hiányzásaimból. Ha megtudja, hogy milyen sérüléseim voltak és még csak nem is jelentettem, akkor nagy bajban leszek. Aztán meg ott van Aya is! Félek, hogy meggondolatlanul fog menni a saját feje után és belesétál Kardfog karmaiba. Te is láttad milyen! Szóval, ezért vagyok itt! Talán lehetne szerezni abból a szérumból, talán már tovább fejlesztették, talán……talán már nem végezne félmunkát. – sóhajtottam kétségbeesetten, mert nem láttam a megoldást.

-Én nem zártam ki teljesen - feleli, s hátradől a székében, tekintetén a plafonra emelve. - Drága Logan barátunk is életben maradt, igaz végátömlesztést kapott, de akkor is...
Hevesen megrázza a fejét a szer újbóli említésén. Na meg még mit nem!
-Nézd Mike, mérgekkel próbálkozni ez a kettő ellen nagyjából annyira jó ötlet, mint vízbe fojtani egy elektromos angolnát. Arról pedig ne is beszéljünk, mekkora bajba kerülnél, ha szerezni akarnál még abból a vacakból, egyedül azért juthattatok hozzá az első alkalommal, mert az inkvizíció engedte. Rájöttek, hogy ha ők tesztelik otthon, túl sok emberük hal meg, azért kiküldtek párat az utcára, hogy megöljük vele egymást. Küldetés teljesítve...
Lenyom egy gombot az asztalon heverő távirányítón, és a háta mögött egy ismerős épület képe jelenik meg, amit aztán cukin animált rozsomákok rohamoznak meg a csatornából, porrá zúzva az egészet. Ezt követően egy ragtapaszokkal teli rakott animált kardfog mászik ki a romok közül, amit körbeállnak a rajzfilm x-men-ek, ráugrálnak mint akik kicsi a rakást játszanak, és ott tartják őt, amíg a telepata elbánik vele.
-Sajnos, ez már háború, viszont, a főnökeid kapva kapnának az alkalmon, hogy lenyomhassák a testvériséget, szóval minden még nincs veszve. Neked viszont gyakorolnod kell, a bűvésztrükkjeid ide kevésnek bizonyulnak...

Kirohanásomat Szellem teljes higgadtsággal vette tudomásul és aztán kellően alátámasztva rombolta le az illúzióimat, a méreggel kapcsolatban, amit azért magam is sejthettem, csak nehéz volt tudomásul venni, hogy ez az út sem járható már.
A kis animáció amit levetített érdekes volt, de nagyon veszélyes, ha ezt tervnek szánta, viszont a rend őreinek bevonása sem tűnt nekem olyan jó dolognak. Sok embernek lenne veszteni valója, köztük nekem, ha kiderülne, hogy mutáns vagyok, de jobban belegondolva, ha ezzel biztosan le lehetne győzni Kardfogat és örökre kiirtani még az írmagját is, akkor talán nem is olyan nagy áldozat érte.
- Miről beszélsz? Mit kell gyakorolnom? És ezek szerint, már te is gondolkoztál a dolgon és van valami konkrét terved? Ha igen én csupa fül vagyok.
Izgatott lettem a dolog hallatán, hiszen minden megadtam volna, hogy végre vége legyen ennek a rémálomnak, de azt sosem gondoltam volna, hogy az esetleges megoldást, pont egy ex sorozatgyilkos tálalja nekem, már ha hinni lehet neki, hogy felhagyott a „munkájával”.
~ Micsoda emberekkel keveredem manapság kapcsolatba. Már ez is bőven elég lenne, hogy King százados leharapja a fejem, ha valaki elmondaná neki, és ez lenne a legkevesebb! ~

-Ki, én? - Kérdi megrökönyödve, amikor Mike azzal vádolja meg, hogy többet is tett annál, mint hogy játszott az animációtervező programjával, urambocsá terveket szövögetett a testvériség ellen. - Én aktívan részt venni a háborúban, nyíltan valamelyik fél oldalán? Ugyan már, ahhoz én túl nyuszi vagyok. - Sejtelmes vigyorral az arcán mondja ezt ki, aztán csillogó szemmel méri végig szegény Mike-ot, mint édesszájú kisbaba az utolsó mézes puszedlit a tálon.
-TE ugyanakkor...belőled hiányzik valami, amit az őseink félelemnek, Darwin életösztönnek, mindenki más pedig józan észnek hív. Te, tökéletesen alkalmas vagy a feladatra, hogy magad köré gyűjtsd az összes megveszekedett idiótát, aki ártani akar annak az állatnak, és győzelemre vezesd őket...vagy legalább egy látványos mészárlásba.
Újra belekortyol üres bögréjébe, hogy adjon egy kis időt beszélgetőpartnerének a hallottak megemésztésére, majd miután szomorúan vette tudomásul, hogy az elmúlt két percben a bögre nem töltötte magát újra mágikusan, visszateszi azt az asztalra.
-Hogy mit kell gyakorolnod? Hallottál már Kitty Pride-ról? egy kislány, aki át tud menni a falakon, és mellesleg olyan édes arca van... - közben matat valamit az óráján, és a három ponthoz érve megjelenik a lány holografikus adatlapja. - Kedvenc színe a rózsaszín, a világbékéről álmodik, és arról, hogy repülő pónilovon vágtázhasson egyszer a felhők közt...ó igen, és szétrúgná a segged. - Szigorúan néz Mike-ra, tekintetét valósággal belefúrja a férfiéba, de csak akkor szólal meg, ha ő próbálna. - De igen, komolyan. Ne, ezen kell változtatnod.

Azt persze gondoltam, az előzmények után, hogy nyíltan nem fog konfrontálódni, főleg mióta családot alapított, de amit most itt előadott, hogy én legyek az aki felvállalja, hogy összetoborozza azt a nem kevés embert, aki szeretné Kardfogat véglegesen holtan látni….ÉN!
- Te Szellem, jól meggondoltad ezt? – kérdeztem miután felszedtem a leesett államat. – Először is ne hidd, hogy életunt vagyok és hiányzik belőlem az életösztön, csak sokszor a bosszúvágy félresöpörte azt, másodszor már nekem is ott van A…., szóval van valaki, aki fontos nekem és már hübelebalázs módra nem kockáztatnék, harmadszor meg ott a munkám és a rasszista főnökeim, aki elég, ha megneszelik a dolgot és máris valami oltárian titkos és nagyon mélyen eltemetett helyen találom magam és lőttek a terveimnek. – sorolom hosszan az érveimet, hogy talán még sem én vagyok az, akire építenie kéne. – Szívesen részt veszek egy Kardfog elleni akcióban, ha az egyrészt nem tudja meg Aya, másrészt csak ellene irányul. Nekem egyelőre, míg nyugton vannak, nincs bajom a Testvériséggel, csakis kizárólag azzal az állattal.
A következő hasonlatra csak még jobban elcsodálkozom, aminek következtében eléggé magasra szalad a szemöldököm.
- És mit tanácsolsz kedves Szellem, hogy ez ne következzen be? Talán tudsz benne segíteni, hogy ne legyek ilyen elesett, akit egy kislány is elintéz? Gyakorolsz velem?

-Ugyan már Mike, mégis kire bízzam? Rozsomákra? Annak ellenére, hogy halhatatlan, már négyszer meg kellett mentenem az életét...Aya? A két hónapos fiamba több önfegyelem szorult, mint belé. Én? Említettem már, hogy vár otthon egy gyerek? Nem, nem! Te vagy a legalkalmasabb a feladatra!
Ha maradt volna még a kakaójából, az most az orrán folyna ki, ahogy meghallja a férfi következő kérdését. Pokolba a profizmussal, és a póker arccal - bár ezt ő úgysem gyakorolja valami sűrűn - ezen a képtelen elképzelésen nem röhögni egyszerűen lehetetlen.
-Hogy....én....képezzek ...ki... - Mondja, a hasát fogva a röhögéstől. - Elnézést...szóval, hogy én képezzek ki egy Zsarut? Pont én? Neeeem, ennyi irónia nem fér el az univerzumban, még ha egy ilyen szabad szellemű fazonról is van szó, mint te. Mellesleg, nem azt kell megtanulnod, hogy rúgd szét az én seggem...
~Mondjuk kétségkívül hasznos tudás az is, csak cseppet nehéz szert tenni rá.~
-Nem Mike, ha azt akarod, hogy ne nyomjon le egy kislány, magadtól kell rájönnöd, hogyan használhatnád a képességedet rendesen, hogy ne fingasson meg minden jöttment kísértet. A Xavier jó hely lenne...de taktikai szempontból ellenzem az ötletet...Kardfog biztos figyel téged, és nem akarod magadra haragítani...
Hátradől a foteljében, s teste még mindig remeg kicsit az előbbiek hatására. Még, hogy ő, rendőrt képezzen. Jó, hogy nem mindjárt jelvényt akarnak tűzni a mellére.
-Ha gondolod, a csajodat viszont szívesen lebeszélem arról, hogy ugráljon, amíg nem vagy kész...nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok.

- Örülök, hogy ilyen jókedvre tudtalak hangolni! – húzom el a számat, mikor Szellem röhögésben tör ki. – Számomra ez egyáltalán nem tűnik viccesnek. – vetem oda kisé már feszülten. – Amíg nincs semmi konkrét terv és nem tudom, kik azok, akikre számíthatok, mint ahogy említetted rád nem, addig nem válaszolok erre a megtisztelő – hangom itt kissé gúnyossá válik, - felkérésre semmit. Mint mondtam nekem a Testvériséggel egyelőre nincs bajom, és nem tervezek össznépi rohamot a főhadiszállásuk ellen, hacsak a főnökeimtől parancsba nem kapom. Annyira még Magneto-t sem tartom elvetemültnek, hogy ő adott volna parancsot a gyerekek legyilkolására. Nem! Ez Kardfog magánakciója volt! De, mint a múlt eseményei is bizonyítják, vele még egy hadseregnél is nehezebb elbánni, így ehhez is komoly terv kell. Nem ugorhatunk úgy neki, mint a múltkor. – mondom az előttem ülő férfinak komoran.
- A képességem meg elég gyorsan fejlődik és hidd el nem hanyagolom el a gyakorlást, hiszen van félnivalóm. Az, hogy a te képességeid ellen kevés mutánsnak van ellenszere, az egy dolog, de a te helyedben azért nem bíznám nagyon el magam, mert mindenre van ellenszer, csak meg kell találni. – eresztek meg felé egy enyhe vigyort. – A csajomat meg bízd rám, ha majd nem boldogulok vele, akkor szólok és bevetheted ellenállhatatlan sármodat. Van még valami, amibe esetleg beleakarsz rángatni? – nézek rá félredöntött fejjel. – Mert, ha nem akkor nem is tartom fel tovább, a bizonyára nagyon-nagyon elfoglalt igazgató urat. – vigyorom most már nem is lehetne szélesebb.

-Ugyan már Mikey...képzeld már el egy pillanatra, ahogy felkonferálnak: "És a mai gyakorlatokat a nemzetközileg is körözött, törvénykönyvet sokszorosan megszegő - és pár új szabályhoz ötletet adó - bérgyilkos tartja. Üdvözöljétek köreinkben Szellemet! És most kapjuk el, amíg nem figyel!!!"
Miközben ezt mondja, hangja mélyebbre vált, és a férfinak egy idő után feltűnhet, hogy most bizony Derek-et utánozza Szellem, ráadásul egészen élethűen. Még azt az arcot is sikerült magára öltenie, amiből az ember azt hihetné, hogy most éppen a latrinapucolás örömeiről beszél, és nem egy vendégelőadót mutat be az embereinek...
-Tudod, az, hogy zsaru vagy, már önmagában elég ok ahhoz, hogy utáld a testvériséget, illetve, az mindenképpen igaz, hogy a te dolgod elintézni őket. - Arra itt inkább nem tér ki, hogy akkor valahol az ő dolga lenne lecsukni Szellemet is, a barátnőjéről nem is beszélve...mármint, Aya-t, nem Lynn-t, Lynn csak...adócsalást követett el...és súlyos testi sértést....Al Capone ellen az adócsalás is elég volt, hogy bevarrják élete végéig(Jóóóó, nem sokáig húzta a börtönben na...). - Bocs haver, tudod, hogy szívesen segítenék neked, de lássuk be, a jó oldal nem kér belőlem, szóval nem segíthetek. DE! Talán találhatok neked valakit, aki igen...
Többet azonban egyenlőre nem mond. Mike úgyis menni készül, és az igazat megvallva nem szeretné feltartani, a csávó híres arról, hogy ha 15 percnél több időt tölt egy épületben, ott kő kövön nem marad, és már egészen megszokta ezt a helyet.
-Ne aggódj, majd megkereslek, ha eszembe jutott valami.

//Köszi a játékot, és vigyázz magadra //

Azonban, amit Mike kilép Szellem irodájának ajtaján, megcsörren a mobiltelefonja, és ezzel egy időben a csipogója is visítani kezd. Sosem jó jel ez a kettő együtt...
-Bodwin! King Bajban van! Hol van most? Milyen gyorsan tud a főhadiszállásra érni, vagy Queens-be? - Vonal másik végén Sanchez hadarta ezt el, ki a jelek szerint átvette a csapat irányítását, ám cseppet sem boldog, hogy ez így történt, és semmit sem szeretne jobban, mint visszahelyezni a felelősséget főnöke vállára.

//Vagy mégsem? //

Nagyon jól utánozza King százados, ami megint csak csodálkozást vált ki belőlem, mert honnan is jön ez a nagy emberismeret szeretett főnökömről? Néha tényleg nem tudom hová tenni ezt az embert! Egy megátalkodott bűnöző? Szerető férj és apa? Vagy egy jótékony szamaritánus? Megöljem, lecsukassam, vagy kezet rázzak vele? Szóval volt dilemmám bőven vele kapcsolatban, főleg ha még sokáig hallgatom a védekezését és a győzködését, egyrészt, hogy ő miért nem avatkozik bele, másrészt, hogy nekem miért is kéne.
- Igen??? – nézek rá, miközben már kikászálódok a fotelből és az ajtó felé indulok. – És ki lenne az, aki szerinted segíteni tudna nekem.
Aztán, ha még van valami mondanivalója meghallgatom, ha nem akkor két ujjamat a homlokomhoz emelve biccentek felé.
- Oké, tudom, hogy neked nincs szükséges a telefonomra és a lakáscímemre, hogy megtalálj, de, ha kérhetném, akkor valami emberi időben legyen.
Alig hogy kilépek az iroda ajtaján, máris rezegni kezd a mobilom, majd a csipogóm is jelezni kezd, ami csak valami nagy balhét jelezhet. A vonalban Sanchez hangját ismerem fel, de mielőtt megkérdezhetném miért ő hív, már meg is tudom az okát.
- Most Manhattan-ban vagyok, azt hiszem elég gyorsan Queens-ben tudok lenni, de hová menjek és mi a fene történt!
Miután a kérdésemre, csak azt tudom, meg, hogy ing valami moziból kért segítséget, de közelebbit senki nem tud, csak megcsóválom a fejem, de már robogok is a kocsimhoz, hogy mielőbb ott legyek. Az autóban van golyóálló mellény és pár fegyver is, így nem kell visszamenni a kapitányságra, hanem mehetek a helyszínre azonnal.

//köszönöm a játékot - majd igyekszem vigyázni magamra //

//Előzmény: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Szellem egy hete szabadult ki a börtönből, és bár csupán ugyanennyi időt töltött ott, mivel egyrészt nem szerettem ennyi ideig távol lenni tőle, másrészt, nem éppen a vidéki rokonak látogatta egy kis békés almás pite evőverseny keretében, úgy tűnt, mintha legalább egy évig nem láttam volna. Sok bepótolnivalónk volt hát. Sokszor surrantam fel hozzá az irodájába, amikor épp nem volt betegem, és remélhettem, hogy őt sem zavarom. Akkor pedig nekiláttunk a pótlásnak, mint a jó diákok. Na jó, inkább, mint a nagyon is rossz diákok. Addig nem is hagytuk soha abba, amíg Szellem irodájában akkora felfordulás nem lett, mintha egy hurrikán pusztított volna végig rajta... aztán még egyszer... meg még egyszer... meg még egyszer... meg még egyszer... meg még egyszer... meg - Na jó, a természet nagyon vad dolgokra képes!
Egy hét elteltével aztán már arra is sort tudtam keríteni, hogy Alistair furcsaságaival foglalkozzam. Voltak olyan részei a vizsgálatnak, amit kifejezetten élvezett (pl. amikor színes kockákkal, pálcikákkal, gyöngyökkel kellett ,,játszania", vagyis megmutatnia mennyire képes a precíz fogásra stb.), de volt, amit kifejezetten utált (hogy mást ne mondjak, például a vérvétel).
A kellemetlen eljárások után összeragasztottam neki néhány faspatulát ragtapasszal, vattából szakállat és hajat csináltam neki, tollal szemet, szájat, orrot rajzoltam, kendőből pedig palástot, azzal elszórakozott, és úgy tűnt meg is vigasztalódott, amíg én tovább dolgoztam.
Egyre jobban gyanakodva nézegettem az eredményeket és mintákat. Valami nagyon nem stimmelt, de még nem mertem elkiabálni semmit.
-Hát mi van benned, kicsim? - néztem elgondolkodva a földre terített pokrócon játszadozó gyerekre, aki a pálcika emberkét épp a különböző formájú lyukkal tarkított tetejű műanyag dobozba próbálta bepréselni. Körülötte még akadt csipogós gumikacsa, színes leporelló, labda is, de ő egyenlőre csak a formák világával volt elfoglalva, természetesen stabilan ülve a helyén. Még csak nem is dülöngélt.
Mikor sikeresen beledobta az aprócska apókát a dobozva, lelkes tapsikolásba kezdett, aztán felkapta a dobozt (ami csupán feleakkora volt, mint maga), és dicsekedve nyújtotta felém.
-Nagyon ügyes vagy, édesem - mosolyogtam rá, és miután megcsodáltam a művét, felkaptam a picúrt is, és elhalmoztam puszikkal a hasát, hogy halljam azt a gyöngyöző kacagását.
Még nagyban hallgattam a szerintem világ leggyönyörűbb szimfóniáját, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Alistairrel a karomban felálltam, és odamentem ajtót nyitni. Mikor megláttam, ki volt az, egészen elképedtem.
-Mike! Mit keres itt?
Nehogy a látogató szóhoz jusson, Alistair azonnal magának követelt minden figyelmet, és hatalmas ,,Eööö mömö!" kiáltással elrugaszkodott, és pici kezeit Mike felé nyújtva előrelendült. Emberszerető, barátkozós természetét bizonyítandó arcán széles vigyorral nézte a magas idegent, aki úgy tűnt, ezalatt a két másodperc alatt is belopta magát a szívébe. A váratlan mozdulattól megijedve sikkantottam fel, és a fiam felé kaptam, ami, ha Mike elkapta, szükségtelenné vált. Csak érjek a vizsgálatok végére, és megfejtem ezt a gyereket!

Ismét egy nagy nyelés következett, mikor Derek kifejtette, hogy kire gondol tulajdonképpen, de aztán én meg arra gondolok, hogy mi fog várni rám, ha innen haza megyek, vagyis Aya karjaiba, így már egészen felvidulok, és csak képzeletben metszem át a főnököm torkát.
- Igen orvos! És igaz nem tudom, hogy ismered-e, csak feltételezem, mert mostanában nem praktizál nyilvánosan, hanem elvállat egy üzemorvosi állást. – idézem fel, amit Lynn-ről tudok.
Sajnos Derek még mindig eléggé lelkesen kutatgat, így tovább teszem én is ugyan ezt sokkal, de sokkal kevesebb lelkesedéssel, és közben egyre csak a kérdéseit kell megválaszolnom, ami egyre kínosabb lesz.
- Milyen bálra? – kapom fel a fejem a megjegyzésén. – Ja….arra a bálra! Hát…nem is tudom. – feszengek zavartan, de aztán Derek szemébe nézve nagyot nyelek és egy nagy sóhaj kíséretében, kényszeredetten rábólintok. – Hát, ha úgy gondolod, nem illene kísérő nélkül érkeznem, persze elhozom. Feltétlenül elhozom.
~ Úristen! Hogy én mibe másztam bele! Egyrészt megöl Aya, másrészt kinyír Szellem! Hogyan fogom elhívni magammal Lynn-t? Hogy fogom ezt kimagyarázni? Anyám! ~
Míg én a saját bajommal vagyok elfoglalva, addig viszont a százados is megunja a hiábavaló keresgélést és végre elhagyjuk a lakást.
Azonban a kocsiban sem úszom meg a kíváncsiskodó kérdéseket.
- Öööö…Lynn-nek hívják. – törlöm meg egyre jobban izzadó homlokomat. – És majd megkérdezem tőle, hogy vállalna-e. – nyöszörgöm egyre jobban pánikolva, de remélem, hogy ez nem tűnik fel neki. – Kösz ott azon a sarkon jó lesz, ha kiteszel. – mutatok az előttünk lévő épületre.

Vészes gyorsasággal száguldottam egy taxin a Szellem tanyája felé, remélve, hogy a feleségét is ott találom a rendelőbe ilyenkor, ahol minket legutóbb ápolgatott. Már rutinosan robogtam be az épületbe és most nem hagytam megállítani magam, csak felvillantottam a jelvényemet és már lifteztem is felfelé, hogy minél előbb túlessek ezen a kellemetlen beszélgetésen.
Mikor nagy levegőt véve bekopogtam az ajtón és Lynn egy kisgyerekkel a karján nyitott ajtót, a szó bennem rekedt, de a kis lurkó olyan barátságosan kacagott fel és aztán lendült felém váratlanul, hogy csak annyi időm volt, hogy előrenyúlva elkapjam, nehogy leessen, amit Lynn kisebb sikítása is követett.
- Azta, de fürge vagy kiskomám! – emeltem magasba a kissrácot, ahogy már biztosan megragadtam, majd az anyja felé nyújtottam. – Nagyon barátságos kislegény. – mosolyogtam Lynn-re, mert ez a kis közjáték legalább oldotta az idegességemet. – Egyedül van? Szeretnék beszélni magával? –toporogtam zavartan a küszöbön aztán.

Mikor Mike elkapta a gyereket, megnyugodva szorítottam a mellkasomra a kezemet.
-Istenem, tisztára apja fia! - méltatlankodtam. -Kell itt rám állandóan a frászt hozni!
Sarkon fordulva nekiláttam, hogy eltakarítsam az útból a pokrócot, és a gyerek holmikat, hogy kényelmesebben elférjünk, meg úgy nézzen ki a rendelő, mintha tényleg egy igazi orvos dolgozna itt, és nem egy lelkes óvónő foglalta volna el a szobát.
-Mindjárt elveszem, addig fogná még egy kicsit? - szóltam hátra Mike-nak játékokkal teli kézzel. - Vagy akár le is teheti, ahogy gondolja.
Komoly hangvételére kicsit azért összehúztam a szemöldököm, mert bár azt már eddig is láttam, hogy eléggé zaklatott, de ha még így is vezeti fel, akkor csak még jobban aggódhatok, hogy mi lehet a baj.
-Hát, ahogy a férjemet ismerem, másodperceken belül meg fog itt jelenni, de egyébként Alistairt leszámítva nincs itt senki. Jöjjön be! Mondja, mi a gond?
A székre mutattam, ami az asztal mellett volt, és én is leültem a saját székemre, és arrébb toltam a mikroszkópot, amin keresztül Alistair vérmintáját nézegettem az imént. Mike izzadt, feldúlt arca nem sok jóval kecsegtetett, és én majd szétrobbantam az idegességtől, hogy mit akarhat.
-Istenem, ne nézzen már így - ráztam a fejemet. - Mi történt? Aya? Kardfog? Sheena? Rájöttek, hogy mi történt a börtönben? Elkaptak valakit? Bántottak valakit? Atyaég, csak nem a férjemnek esett baja? - kaptam fel a fejem rémülten.
Egyre idegesebben tördeltem a kezem, mert egyre biztosabb voltam benne, hogy legalábbis meghalt valaki, jobb esetben csak halálos veszélyben van. Hogy lehettem olyan naiv, hogy azt higgyem, most már minden rendben lesz? Semmi sem lesz rendben! A rendőrség rájött mindenre! Elkapták Szellemet! Vagy Kardfog! Esetleg valamelyik kiszabadult fogoly! Most mi lesz?
Alistair közben nem zavartatta magát. Ha maradt Mike ölében, mint egy kis majom, észveszejtő gyorsasággal kapaszkodott fel a nyakába, ha lent volt a földön, előbb az ölébe mászott fel, és csak aztán a nyakába, hacsak Mike nem állította meg. Odafent kapaszkodás nélkül is biztosan ült, bár úgy láttam lábaival sem kapaszkodik valami erősen. Ez is ok lehetett volna, hogy folytassam a félbehagyott vizsgálatot, de pillanatnyilag fontosabb üggyel kellett foglalkoznom.
-Nana, édesem, hagyd Mike bácsit - szóltam rá szelíden, mire engedelmesen visszafészkelődött a nagydarab férfi ölébe, ott összegömbölyödött, ujját a szájába dugta, és mint egy jóllakott macska lehunyta a szemét.
Bocsánatkérően néztem Mike-ra.
-Elnézést. Nagyon bújós típus. Na, de ne aggódjon - jelentettem ki ismét gondterhelten. - Bármi is legyen a baj megoldjuk. Rendben? Mi történt?

Mikor Lynn hátat fordított és pakolászni kezdett, kicsit tanácstalanul néztem a kezemben tartott, vidáman kapálódzó kölyökre, de aztán valahogy csak a karomra ültettem és beljebb léptem, majd az ajtót is becsuktam magam mögött.
- Hát foghatom is, ha gondolja. – néztem a gyerekre kicsit bátortalanul, mert még nem sok fordult meg a kezemben, és fogalmam sem volt, hogy hogyan kell jól tartani, úgy hogy nehogy megszorítsam, aztán ordítani kezdjen, de úgy látszik nem volt gond, mert a gyerek mosolyogva gőgicsélt.
- Hát, lehet, hogy Szellem is jó, ha itt lesz. – mondtam neki bizonytalanul.
~ De az is lehet, hogy nem! ~ ugrált a kisördög a lelkem mélyén.
Aztán óvatosan leültem a kezemben tartott kissráccal, aki azon nyomban akrobatikus mutatványba kezdett, hogy feljusson a nyakamba, engem meg az ideg ölt meg, hogy itt fog nekem lepotyogni azt még ezért is én leszek a hibás, de bégül mikor Lynn rászólt, az ölembe gubózott, mint egy jóllakott macska és már úgy csinált mintha aludna.
- Semmi baj! – nyögöm ki halkan.
Pár másodpercig még megrökönyödve néztem, nem tudva, hogy most mit is kéne tennem, de végül aztán moccanatlanul igyekeztem nem megzavarni, így igaz, hogy kissé kényelmetlen volt, de legalább nem kúszott-mászott.
- Neeeem! Semmi ilyesmi nem történt! – ráztam hevesen meg a fejem, hogy elejét vegyem a pániknak, ami viszont bennem nagyon is munkálkodott. – Nincs senkinek semmi baja és nem is a börtönnel kapcsolatos, vagyis nem közvetlenül, szóval kicsit igen, de mégis…….áááááá! –fújtam egyet és megtörölve a homlokom, igyekeztem összeszedni magam, hogy végre értelmesen elmondhassam, mit akarok, mert így csak még jobban felidegesítem szegény nőt. – Kezdeném inkább elölről, ha nem bánja. – sóhajtottam. – A főnököm, King százados elkezdett gyanakodni rám, hogy valami közöm lenne Sheena-hoz, mert egy régebbi ügyből kifolyólag, mikor Kardfogat kajtattam és magát, akkor jártam a lakásán, akkor futottam össze Szellemmel és történtek azok a ……az érdekes dolgok…, na mindegy, szóval, talált felvételt rólam, hogy ott jártam, aztán ahogy igyekeztem kimagyarázni magam, szó került a barátnőmről, aztán…….- jöttem egyre nagyobb zavarba. – aztán King kérdezősködni kezdett, én meg még sem mondhattam meg neki, hogy Aya a barátnőm, és így…….így azt mondtam, hogy…..- nézek rá nagy bocsánatkérő szemekkel, - aztmondtamhogymagaabarátnőm. – hadartam el a végét, hogy mielőbb túl legyek rajta. – Aztán meg meghívott egy bálba, amibe muszáj elvinnem most már magát!

-Én nagyon élveztem, de te lehet jobban jártál volna, ha ezt nem hallom - zendül fel Szellem hangja Mike mögött, és az általában a megjelenését kísérő halk szellő most orkánra emlékeztet, fel is repül pár papír az asztalról, s a mikroszkóp is beleremeg a hirtelen támadt fuvallatba. Alistar ezt látva nyomban felül, és vidáman tapsolni kezd, ezzel leszerelve apja mérgét, ki leteszi a sörétes puskát, és ölébe kapja a kicsit.
-Az ember azt hinné, nem tudom a frászt hozni rájuk, ha előre figyelmeztetik őket - gügyögi a gyereknek, s egy eszkimópuszit is ad neki - de tévednek, apu nagyon-nagyon ijesztő, igaz?
Ezután magához öleli a kicsit, hogy annak feje a vállán pihenjen, ő pedig szigorú tekintettel mered Mike-ra, de még mindig apukás hangon beszél.
-Szóóóval, Mikey fiúcska mondhatott volna bárkire, de csak az anyu jutott eszébe. Valahol meg tudom érteni, szebb hercegnőt én sem kívánhatnék, ugyanakkor...
Ezek után nem mond semmit, csak a puskára sandít egy pillanatra, de aztán csak finoman megpaskolja a kisfia hátát.
-Felteszem arról szó sem lehet, hogy bezavarjuk Derek macit az erdőbe, és megcsiklandozzuk, nem igaz? Á, a po...csudába...
Eltűnik egy fél percre, aztán a kicsi nélkül bukkan fel újra.
-Így ni, úgyis most vettem új csúszdát a bölcsődébe, szóval...NEKED ELMENT AZ ESZED!?
~Miért,miért,miért? Lynn amilyen őrült még segít is neki, és csak merjek ellenkezni azok után, hogy önként a sittre vonultam, ahhoz képest ez egy....gálaest...hmmm...ó anyám...~
Lynn mellé sétál, ad egy puszit a fejére, aztán tovább lépdel a hűtőszekrény mellé, és kikap belőle egy csomag túró rudit. A szobában található két másik embernek is odapasszol egyet-egyet a tízes csomagból, mielőtt idegességében felfalná a maradék nyolcat.
-A feleségem egy rendőrgálán...ez ez....
~Akkora hülyeség, mintha a fiamat a Xavier-ben hagynám megőrzésre?~
-Jólban,lenugodftam! - Jelenti ki, majd sikerül lenyelnie a rudik utolsó hírmondóit is. - Aya mit szólt, amikor megtudta?

Akkora sóhajjal támaszkodtam az asztalra, mintha maratont futottam volna.
-De most komolyan - nyögtem fel. - Miért kell mindig a frászt hozni rám?!
Megkönnyebbülten mosolyodtam el, ahogy ismét Mike-ra pillantottam. Aztán még egyet sóhajtottam. Aztán kitört belőlem a nevetés.
-Mike, az ég szerelmére, hogy tud maga mindig nyakig belekeveredni a...
Ekkor megjelent Szellem, és ha nem lett volna ott a fia, valószínűleg nem csak dísznek használta volna azt a puskát. Mosolyom azonnal eltűnt az arcomról, ahogy mérgesen pattantam fel, és villogó szemekkel meredtem a férjemre.
-Fegyver?! Megőrültél?! Ez egy orvosi rendelő! Itt nem tűrök fegyvereket! És egyébként se az legyen az első, hogy puskák után kajtatsz, ha csak...
Persze Alistair szokás szerint segített oldani a feszült légkört. Mikor már az apja kezében volt, kicsit visszaemelkedtem a szám sarkai az előbbi helyükre, de azért igyekeztem továbbra is szigorú maradni.
-Felteszem azért mondott engem, mert az utóbbi időben talán nem is találkozott más nővel Ayan kívül, mint én és Sheena. Sheena nyilván kiesik. Esetleg még egy kolléga, de az a mese meg percek alatt lepleződött volna le. Apuci imád idealizálni, bizony ám! - kacsintottam Alistairre, mire ő nevetve fúrta a fejét apja vállába.
Mikor kivitte a fiát, volt egy kis időnk ketten. Addig felvettem a földről a leesett papírokat, és igyekeztem egy kis lelket önteni Mike-ba.
-Ne aggódjon, számíthat rám - biztosítottam. - Bár nem mondanám, hogy nem lepett meg a kérése, de azok után, hogy annyit segített a férjemnek és Sheenának, ráadásul falaz is nekik, ez a legkevesebb, amit megtehetek magáért. Csak... ugye kérnem sem kell... csak.. öhm... szolidan, jó?
Mikor Szellem visszatért, higgadtan hagytam, hogy kitombolja magát. Még jó, hogy beszerzett ide is egy nagy halom túró rudit, azon kívül, hogy valahányszor meglátogatott itt lent, mindig szívesen elrágcsált egy-két, esetleg három csomagot is, de most különösen jól jött, hiszen jól láthatóan segített neki lecsillapodni. Bár egyszerre nyolcat tömött a szájába, még mindig elég feldúltnak tűnt, ezért én az enyémet csak kicsomagoltam, és egy határozott mozdulattal tömtem a szájába.
Aztán persze rögtön megbántam, amikor feltette a nagyon is jogos kérdést.
-Tényleg - fordultam én is Mike-hoz kissé talán sápadtabban. - És Aya hogy reagált?
Igaz, ha annyira tiltakozott volna, Mike most nem lenne itt, meg egyébként sem volt túl sok választása. Ugyanakkor Isten ments, hogy én azt a rémisztő sárkánynőt felbosszantsam.
-Egyébként mikor is lesz a bál? És hol? Csak hogy hogy készüljek.
Bár még mindig nagyon furcsán éreztem magam a szokatlan feladattól, máris azt tervezgettem, hogy tudom majd rendesen eljátszani a szerepemet. A gyomrom ökölbe rándult, mikor az estélyre gondoltam, hiszen egyrészt nagyon utáltam őket, másrészt, most aztán volt okom a lámpalázra, hiszen ezúttal esélyem sem volt félrevonultan átvészelni az eseményt. Épp az volt a lényege, hogy Mike bemutasson a társaságnak, de legalábbis a főnökének, és mindeközben még hitessem is el, hogy Mike életem szerelme. Miközben a férjem és a fiam otthon várnak.
~Mi lesz ebből!~

Mikor Lynn-ből kitört a nevetés, először csak pislogtam, mint a lyuki nyúl, aztán már kissé nekem is megemelkedett a szám széle, hogy ilyen jól fogadta a mondandómat, egészen addig, míg egy erős szélroham kíséretében meg nem hallottam Szellem jól ismert baritonját, és hátranézve, meg nem pillantottam nála a puskát.
Rémülten felugrani csak azért nem tudtam, mert a csöppség az ölemben volt, így csak kicsit elfehéredve vártam, hogy mi lesz ebből.
Csak akkor kezdtem némileg megnyugodni, mikor felvette a gyermekét, aki most az ő vállán helyezkedett el, így nem tartottam valószínűleg, hogy most lőne szitává.
Aztán meg felcsattan Lynn és most már biztos voltam benne, hogy nem itt fogom végezni falimintaként, ezért kicsit magamban sóhajtozva hallgattam a kipattant családi perpatvart, miközben hevesen bólogattam Lynn szavaira, amiben szépen levezeti, hogy miért ő jutott eszembe, pedig nekem ez így nem is ugrott be, de most nagyon jól hangzott, főleg, ha eléri vele, hogy Szellem ne nyírjon ki.
- Igen! Igen! Semmi más hátsó szándékom nem volt Szellem, esküszöm! – tettem a szívemre a kezem, mikor látom, hogy megint szemez a puskájával, és az sem tetszik túlságosan, mikor eltűnik a gyerekkel, mert nem tudom mi lesz utána, de Lynn megnyugtató szavai kicsit visszahozzák az életkedvemet.
- Jaj! Nem akarom, hogy azt higgye, ezért kértem, nem várok azért hálát, hiszen inkább nekem kéne annak lennem, hogy segítettek Aya-t kihozni, csak tényleg nem jutott más eszembe hirtelen. – szabadkozom. – Szolídan? – kérdezek vissza értetlenül, míg le nem esik, amitől megint csak zavarba jövök, de aztán Szellem már vissza is tért, hogy gyerekmentesen leordítsa a fejem.
- Nem ment el! – válaszolom kicsit megszeppenve. – Csak, ha én nem mászom ki a csávából, akkor elég nagy szarban leszünk, bocsánat – nézek a nőre közben, - szóval nagy kakiban leszünk, mert ha utánam is elkezdenek nyomozni, akkor ide is eljuthatnak. Derek nagy barom, de nem hülye. – csóválom meg a fejem.
Míg én is megpróbálok értelmes magyarázattal szolgálni, miért tettem amit tettem, Szellem egy vagonnyi túró rudit szerez magának és fal be egyszerre több tucatot, igaz mi is kapunk belőle, csak nekem nagyon nincs most étvágyam.
- Senki nem fogja felismerni és nem lesz semmi baj! – igyekszem megnyugtatni a lassan lehiggadó, aggódó férjet. – Biztos lehetsz benne, hogy nagyon fogok vigyázni reá. – győzködöm őket is meg magamat is, egészen addig, míg Szellem meg nem említi Aya-t.
~ Uram Atyám! Ez teljesen kiment a fejemből! ~
- Még …nem…tudja! – nyögtem ki lassan miközben az össze vér kifutott az arcomból. – Nem volt időm még beszélni vele. – kaptam a fejemhez kétségbeesetten. – De csak nem lesz baj? Biztos nagyon megértő lesz, hiszen ő is tudja, hogy……Óóó! Istenem! Nem fog kiakadni, ugye nem hiszitek, hogy igen, vagy mégis? – járkálok fel-alá a kis helyiségben, mint egy ketrecbe zárt tigris.
- A bál? – nézek kábán Lynn-re, mert alig jut el az agyamig a kérdés. – Azt hiszem holnapután, vagy holnap? – rázom meg a fejem. – Liberty Island-on lesz, ha jól emlékszem a meghívóra. – motyogom megpróbálva emlékezni rá.
Most már egészen sürgőssé vált, hogy haza menjek az én drága szerelmemhez és megpróbáljam előadni neki, hogy milyen bonyodalom származott a mai napból, de reméltem, hogy nagyon higgadtan és türelmesen fogja végighallgatni és mindenben helyeselni fog.
Ó édes álom, csak valóság lenne!
- Azt hiszem nekem most mennem kéne! – néztem fel meggyötört tekintettel a házaspárra. – Aztán még majd beszélünk, mármint a részleteket….telefonon. – indultam az ajtó felé, amit kinyitva egy kis csodálkozás után rájöttem, hogy ez a szekrényajtó. Zavartam becsuktam, majd hátra sem nézve kirohantam az ajtón.

/folytatás: Liberty Island /

-Hátsó szándék? - Kapja fel a fejét e szavak hallatán, aztán szemforgatva dől hátra a falnak. - Mike, mutáns létedre betörtén abba a börtönbe, ahol mutánsokat kínoznak halálra, hogy kimentsd Aya-t - itt picit maga is elmosolyodik, s ujjainak hegyével nagyon finoman megcirógatja Lynn bal vállát, amit még pont elér álló helyzetéből. - Szóval, tudom mennyire odavagy érte nyugi...
Egy kis nyugi azonban Szellemnek sem ártana, ugyanis ökölbe szorul a keze, amikor a férfi azt kezdi el ecsetelni, ŐK mekkora bajba kerülnének, ha nem állt volna elő ezzel a zseniális tervvel, s egy pillanatra félig áttetszővé is válik, de aztán egy mély lélegzetvétellel visszanyeri helyét ebben a dimenzióban.
-SZÓVAL...miattam ne aggódj a jövőben, ha idejönnek nyomozni...nos, ugyan az lesz, mint amikor tegnap jártak itt, Sheena ugyanis nekem dolgozott, és volt pár kellemetlen kérdésük hozzám...El tudod hinni, hogy meg sem ismert... - Kezét nyugtatásképpen Lynn vállára teszi, és felé fordul, hogy jóval csendesebb, és lágyabb hangján hozzá is idézzen pár szót. - Bocsi, el akartam mondani, csak aztán...
Nem fejezi be a mondatot, Lynn is pontosan tudja, mi történt tegnap este otthon, és miért nem volt alkalma férjének a 3 hónapos gyereke előtt ilyesmikről beszélni, ahogy azt is, mennyire ünneprontó lett volna ezzel előhozakodni, mikor az ölében teleportálta őt át a hálószobába...
-Én nem aggódom - jelenti ki komolyan, mikor kérdése nyomán szegény rendőr mind a tíz körmét lerágja - a múltkori eset óta az épület biztosítva van földrengés kárra is. Ami viszont téged illet...Kedvesem, te hogy reagálnál Aya helyében?
Mike mellé áll, hogy szembenézhessen feleségével, és bár szerelme mint mindig, most is próbál kedves, és támogató lenni, mégis lát valamit a szemében, amitől nyel egy nagyot, látványosan nagyot!
-És ő a kedvesebb a kettő közül - súgja oda Mike-nak. - Na jól van...ha ennyire szeretnél, végül is nincs semmi akadálya, hogy eltölts egy estét az összes sznobbal, aki meg akar minket ölni...Sean majd vigyáz a gyerekre, én pedig ott lebegek fölötted, hogy ha gáz van percek alatt elmenekülhessünk az országból...

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Nagyon meghatódtam, hogy Mike még ilyen szorult helyzetekben is képes volt másokra gondolni, mások biztonságát szem előtt tartani, de sok időm nem volt a meghatódásra, mert Szellem ekkor olyasmit közölt, ami legalább olyan váratlanul ért, mint Mike kérése. Bele is sápadtam. Hökkent-ijedten kaptam felé a fejemet.
-Miért nem szóltál róla?
Magyarázkodása nem hatott meg, egészen addig, amíg el nem jutott addig a részig, amikor elharapta a mondata végét. Akkor aztán nem hogy visszanyertem a színem, de olyan intenzív pirulásba kezdtem, hogy bármelyik ostoba rájöhetett, mi lett volna a mondandója végén.
-Akkor is... -motyogtam lesütött szemekkel. - Csak... legközelebb akkor is szólj!
Kérdésemre Mike nagyon is aggódni kezdett. Mit aggódni! Szinte hisztériázni. Nem is csodáltam, ha nekem kellett volna beadnom Ayanak, hogy mi lesz azon a rendőr gálán... Hát Mike tényleg nagyon szeretheti, ha még ezek után is elé mer állni. Reméltem, hogy Aya is szereti annyira Mike-ot, hogy a bálon véraláfutások és törött csontok nélkül jelenhet majd meg.
-Hát - kezdtem óvatosan. - Nem hiszem, hogy nagyon el lenne ragadtatva, de... de nincs más választásunk, ezt ő is biztos be fogja látni. Meg hát ezzel őt is véded. De hogy hogy fog reagálni... - Felszisszentem. - Lehet, hogy arra jobb nem gondolni.
Az információkat a helyről és az időpontról feljegyeztem a noteszembe, aztán gyorsan végigpörgettem a fejemben a ruhásszekrényem tartalmát, s hamar rájöttem, hogy muszáj lesz kölcsönöznöm, ugyanis nem nagyon voltak raktáron alkalmi ruháim. Ezek szerint van rá egy napom. Maximum kettő. Remek!...
-Rendben van, várom a telefonját - bólintottam, mikor végre megtalálta az ajtót. - És Mike! - szóltam utána, mikor eszembe jutott, hogy innen valószínűleg egyenesen Ayahoz megy elmondani neki, mi lesz a bálon. - Az orvosi rendelő késő estig nyitva van...

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

-Miért kellett így összekencéznetek magatokat? - sopánkodott Lynn, mikor végre megérkeztünk tiszta, hűvös rendelőjébe, és nekilátott kitisztítani a sebeinket.
-Bocs, vagy ez, vagy a lebukás mondtam.
Én a saját sebemet tisztogattam, nem engedtem, hogy egy ujjal is hozzányúljon, mert Sarah-é sokkal súlyosabb volt, fertőtlenítővel törölgetni meg én is tudtam, amíg vele végzett, nem kellett hozzá segítség.
-Akkor is - rázta a fejét. - Szerencsétek, hogy időben idekerültetek, különben akár el is fertőződhettek volna
-Egyrészt nem szerencse, mivel megbeszéltük veled, hogy felveszel, szóval a szerencsét csak hagyd ki, nincs annak semmi köze hozzá. Másrészt nem szándékozom visszamenni a börtönbe, köszönöm. Az új ékszereivel már nem olyan buli, mint régebben. Csak akkor mehetek ki, ha ők megengedik... vagy ha egy kisebb sereggel felrobbantom a fél szigetet. Agybaj!
Sarah-ra néztem.
-Hogy vagy, kislány? Nagy voltál ám, büszke lehetsz magadra! - vigyorogtam rá. - Nem hiszem, hogy kezdő lennél a seggek szétrúgásában, megkérdezhetem, hogy hánynál tartasz? Egész jól csináltad.
Lynn sokáig kezelte Sarah karját a rendelőjének egy külön, sterilizált helyén. Jó sokáig tartott, legalább egy órát.
-Oké, most tombolhatsz - néztem Mike-ra a sebem kenegetése közben a vizsgálóasztalon ücsörögve. Azon, amin először aludtunk együtt (ha a kocsma előtti fa tövét nem számoljuk). - De csak, hogy tudd, egyszer sem lőttem, csak amikor muszáj volt. Amikor vagy lőttem, vagy meghaltunk. Nem szegtem meg az ígéretemet.
Ha rákérdezett arra, miért mentem oda, nagyon elpirultam, és még kevésbé tudtam ránézni, annyira szégyenletesnek éreztem az okot.
-Azt a kettőt még el kellett intéznem. Te is tudod. Muszáj volt, hogy a maffia ne szálljon rám. És az egyiktől megtudtam, hogy... Sean nagyon sokat segített. És a végén még a megmentésünkben is segédkezett. Az egyik rab meg, még a börtönből, aki ugyanakkor lépett meg, mint mi, bosszút akart állni rajtunk, amiért a haverjai meghaltak, vagy nem sikerült nekik, és Seant akarta megkínozni, hogy kiszedje belőle, hol vagyunk. Én csak segíteni akartam. Figyelmeztettem Sarah-t, és akkor... akkor megjelentek. Nem hittem, hogy ránk találnak. Csak ki akartam jutni, és Sarah-t is kijuttatni.
Még jobban lesütöttem a szememet.
-Sajnálom, hogy csalódást okoztam - motyogtam.
Mikor végre megint megjelent az orvos és páciense, Sarah-n az enyémnél sokkal tutibb, és stabilabb kötés díszelgett, a karja pedig kendővel fel volt kötve.
-3 hétig nem szabad mozgatnod - mondta neki épp Lynn, ahogy jöttek visszafelé -, különben a sín, ami a csontodat tartja elmozdulhat. Utána pedig gyógytornát javasolnék. Tessék, itt egy telefonszám, őt hívd fel konzultációért.
Az én sebemet is megnézhette már, én is megengedtem, de azt csak pár öltéssel gyorsan össze kellett varrni, bekötözni, és már készen is volt.
-Tudom, tudom, pihentessem, blablabla - hadartam el legyintve, és leugrottam az asztalról.
-Aya, az Ön rutinját ilyesmikben eszemben sincs kétségbevonni - mosolygott rám Lynn, de aztán Mike-hoz fordult, és némiképp az arcára fagyot mosollyal súgta oda neki: - Zárja hét lakat alá, ha kell, az is csoda, hogy ez a nő még életben van.
Utána a telefonhoz lépett, és tárcsázott.
-Sean? Lynn vagyok. Sarah itt van nálam. Ne aggódj, már jól van, megsérült a vállán. Már elláttam, de vigyázz rá, három hétig nem mozgathatja, és utána gyógytornára kell járnia. Meg fog gyógyulni, csak figyeljetek oda nagyon. Áh, nem kell idejönnöd, mire ideérnél, már otthon is lesz az iskolában, majd én visszaviszem. Nem, most nem is engedném el máshová. Biztosan. Egyenesen hazaviszem, bármit is mond. Igen, megígérem.
Odamorogtam Sarah-nak:
-Téged is le fog szidni a pasid?