Methal Inc. székház

Morgására megint csak elmosolyodtam. Ha nem is tetszett, amiket mondott, azért igyekeztem inkább úgy nézni rá, mint egy morgós mackóra, mint egy megvetendő, rosszindulatú rasszistára. Valamivel muszáj volt kihoznom magamból, hogy hajlandó legyek ellátni.
-Ha szemem láttára próbálna bántani valaki, megakadályoznám. Elítélem az erőszakot, több bajt okoz, mint amennyi megoldást. Úgyhogy ezt is igyekeznék úgy csinálni, hogy ne bántsam magát.
Fogalmam sem volt, miért provokált, de nem voltam benne biztos, hogy miután rám támad valaki, én nem ilyen zaklatott lelkiállapotban lennék. Na jó, inkább úgy fogalmazok, hogy AMIKOR rám szoktak támadni, utána nem ilyen zaklatott lelkiállapotban szoktam lenni. Lehet, hogy nem is gondolja komolyan, legalábbis teljesen komolyan, amit mond. Lehet, hogy holnap már a fejét fogja fogni, hogy miket beszélt.
-Maga megint összekever engem a rendőrséggel. Az én dolgom a gyógyítás. Nem ítélkezhetek, nem tehetem meg. Gyógyítok és pont. Bármit is gondoljak arról, akit éppen kezelek, az nem befolyásolhatja a munkámat. Ha maga lenne a rendőrfőnök, aki mint hallom válogatás nélkül aprítja a mutánsokat, nem ejtenék túl sok könnycseppet, ha odaveszne az egyik akciójában. De ha előttem próbálná valaki bántani, megvédeném. Ha megsebesülne, ellátnám. Csak utána nem váltanánk karácsonyi lapot, nem érdeklődnék, hogy van, nem ülnénk be sehova egy bögre kávéra. Ennyi.
Megcsóváltam a fejem.
-Nem egészen értem, Ön miért táplál ennyi dühöt egy egész népcsoport ellen. Kíváncsi volnék, Ön vajon mit tenne, ha egy nem mutáns ember próbálná megölni, és egy mutáns megmentené az életét. Önzetlenül. Akkor is gyűlölné, csak mert mutáns?
Szinte kedvem lett volna az orra alá dörgölni, hogy én is mutáns vagyok, de sikerült visszafognom magam.

Komolyan elgondolkodtam a kérdésén, elvégre nem vagyok én egy elvakult idióta.
- Tudja... Egyszer már volt rá példa. Egy mutáns megtámadott, aztán jött egy rakás fickó valami bosszúról hadoválva, és két másik mutáns megmentette a bőrömet. Éppen ezért nem tartóztattam le őket, amiért a szemem láttára embert öltek, legalábbis az egyikük. Tudja... Nem vagyok csőlátású. Csak a tapasztalataimra támaszkodom. Körülbelül annyi a becsületes mutáns ebben a városban, mint amennyi fehér holló van.
Tudtam, hogy valamennyire elárultam magam, de nem is akartam igazán titkolni, ki vagyok.
- Nos, igen, én vagyok a rettegett és méltán gyűlölt, gonosz farkas, a rendőrfőnök. ÉS nem tud meggyőzni... Ha maga mutáns lenne, és teszem azt, holnap elkezdene, mit tudom én, vízalakban betörni ide-oda, akkor úgy lőném le, hogy arról koldulna, hiába foltozott ma össze.
Igen, továbbra is azon az átkozott jelentésem járt az agyam. Sheena Duran... Miért mentettél meg? Miért nem szólt senki, hogy az a nő börtönben van? Talán őt elengedtem volna... Egyszer. Valamit valamiért. Egy élet, egy egérút. Eggyel még tartozom neki, de aztán hagyni fogom, hogy King levadássza. Ha tudja...

A története a két mutánsról, akik megmentették az életét már éppen kezdett volna meghatni, amikor be nem fejezte a mondandóját azzal, hogy igazából ezzel csak annyit értek el, hogy nem tartóztatta le őket. Arra nézve semmit, hogy azért talán ennyire nagyon durván nem kéne általánosítani arra nézvést, hogy a mutánsok vajon veszélyesek-e vagy nem.
-Oké - legyintettem fásultan, de egy kicsit azért sértetten. - Akkor minden mutáns közveszélyes. Kár, hogy magzati korban nem lehet megállapítani, hogy azok lesznek-e, az abortusz klinikák fénysebességgel virágoznának fel. Az lenne aztán az utópia!
Aztán megoldódott a rejtély. Felkapva a fejemet, hátradőlve néztem a szemeibe.
-Örvendek, Mr Kohler. A szóbeszédek, amiket magáról hallottam, azt kell, hogy mondjam, helytállóak. Bár nem mondanám, hogy meglep - folytattam, ahogy visszahajoltam a sebe fölé. - Ha én is minden napomat bűnözők felhajtásával tölteném, egy idő után, én is mindenkiben bűnözőt látnék. És mivel a mutánsok ellen nehezebb felvenni a harcot, őket is nyilván veszélyesebbnek látnám. Szakmai ártalom. Ne higgye, hogy én nem látom minden emberben a beteget. Ez teljesen normális. De tudja - bújt ki belőlem a kisördög - példának okáért, nagyjából meg tudnám saccolni, hogy valószínűleg meddig fog élni, ha nem éri baleset vagy életmód változás. Mégis ellátom a sebét. Azt hiszem, ez a különbség kettőnk között.
A következő megjegyzésére egy nagyon mélyet bólintottam.
-Meg ez. Bár ez inkább talán mégiscsak hasonlóság lehet. Mindketten végezzük a dolgunkat minden körülmények között. Én megmenteném az életét, akkor is, ha minden érv ellene szólna. Maga pedig megölne, akkor is, ha minden érv ellene szólna. Nos, akkor üdv a klubban, elkötelezetten dolgozó ember!

Meglepetten néztem a nőre. Komolyan az történt, ami hiszem, hogy történt? Én elmondtam, hogy a mutánsok legnagyobb ellensége vagyok a városban, ő pedig erre elmondta, hogy mutáns? Valóban erre utalt volna, amit mondott? Nocsak... Ez legalábbis bátorságra vall.
- Na és meddig fogok élni, ha nem nyír ki egy rohadt mutáns vagy pisztollyal hadonászó idióta? - kérdeztem szkeptikusan.
Szóbeszéd? Ugyan! Annak a fele sem igaz. Sokkal, de sokkal több dolgot tettem, mint azt bárki is hiszi... És ha megszerzem, amit akarok, még sokkal többet tehetek...
- Nem hiszek benne, hogy minden mutáns eredendően rossz lenne, doki. De veszélyesek, és nem tudják kontrollálni magukat. Egy vagy két hónapja egy ijedt fickó felrobbantott egy fél háztömböt... Hat halott, harminc sebesült, és majdnem egymillió dollár anyagi kár... Komolyan azt hiszi, hogy tévedek? Ezek után is? Maga talán nem robbant fel semmit, de lehet, hogy belelát a fejembe, a legmélyebb,. privát gondolataimról is tud... Vagy ijedtében lézert lő a szeméből...
Bár meg tudtam volna szerezni annak a kölyöknek a szemeit... Bár ez eléggé morbid, de igen hatásos fegyver lett volna...
- De ha volna mondjuk egy mutáns, akinek a vére gyógyítja a rákot... Őt nyilván nem akarnám elfogni.

A csudába! Elárultam magam. Kicsúszott a számon. Na, remek, most már tudja, hogy mutáns vagyok. Bár a szavai nem arról árulkodtak, hogy rohanna az orrom alá dörgölni, de nem volt kérdéses, hogy neki is leesett. Hát én se menjek soha ügyvédnek! De úgy véltem, hogy ha már a kár megtörtént, nem fogok visszakozni. Tudja csak meg, kit inzultált itt már jó ideje.
-Ezt nem lehet csupán annyiból megállapítani, hogy magára nézek - ráztam a fejemet. - Még pár vizsgálatra lenne szükség. Ha csupán csak arra kéne támaszkodnom, amit eddig megtudtam, azt mondanám, tíz évnél semmiképpen nincs több ideje hátra. De ez persze csak durva, hozzávetőleges becslés.
További mondandója már egyenesen felbőszített. Főleg, amikor a felrobbantott épületet hozta fel. Szerettem volna nem gondolni arra a napra. Arra, hogy valaha megtörtént. És ami utána következett...
-Az egy sajnálatos baleset volt - jelentettem ki még mindig higgadt hangon, de már képtelen voltam magamra erőltetni akár csak egy halvány mosolyt is. - Ha egy kisgyerek játszik a tűzzel, akkor is kigyulladhat egy egész épület. Bármilyen tragikus, balesetek történnek. Nem kell mutánsnak lennie az illetőnek, hogy veszélyt jelentsen másokra. Minden ember veszélyezteti a társadalmat és mások életét, nincs ebben semmi új. Éppen ezért nincs sok értelme kiemelni egy adott csoportot belőle. Inkább koncentráljon azokra, akik tényleg bűnözők. Legalább a gyomorfekély veszélyeit csökkenti! Ami meg a kontrollt illeti...
Vízzé változtam, úgy fejeztem be a mondatomat.
-... eleinte senki nem tudja kontrollálni a képességét. Ezért kel segíteni nekik, hogy megtanulják. Ha segítünk, már fogják tudni kezelni a képességüket, és nem fognak felrobbantani semmit csak azért, mert felindult állapotban vannak. Ahogy a gyerekeknek is meg kell tanítani, hogyan kell biztonságosan használni a tűzveszélyes dolgokat, ahelyett, hogy csak büntetést szabnánk ki rájuk. Azzal nem oldunk meg semmit, legközelebb ugyanúgy hibázni fog.
A sebét már elláttam, be is volt kötözve, így már fel is állhattam. Mozdulat közben jéggé fagytam, és csípőre tetem a kezem.
-Ami pedig engem illet... hogy más példát ne említsek... elég ritkán szoktam használni a képességemet, de eddig kifejezetten hasznosnak bizonyult, amikor mondjuk valaki rám támadt. Konkrétan megmentette az életemet. Nem egyszer. És emiatt nem fogok magától bocsánatot kérni.

Az én szakmámban nem árt, ha az ember ügyesen tudja titkolni az érzelmeit. Főként e meglepetését. Ezt a sokat gyakorolt készséget vetettem most be, hogy pókerarcomról a nő semmit se tudjon leolvasni. Szóval véletlen baleset volt? Merőben érdekes.
- Tudja... Aznap, amikor az a véletlen baleset történt, a szemtanúk egy göndör hajú férfiről számoltak be, és egy nőről, akinek a személyleírása akár magácskára is illik, többek közt.
Felültem, és épp meg akartam kérdezni, tud-e valamit arról a bizonyos véletlen balesetről, amikor a nő vízzé változott.
Ez már az én sokat gyakorolt pókerarcomat is alaposan próbára tette. Mi a jó franc? Csak nem?
Mennyire lehet gyakori ez a képesség? A különféle alakváltók főleg állati jegyeket vesznek fel, nem pedig valamilyen elemre jellemző tulajdonságokat... Akkor lehetséges volna?
- Nézze, én ezt megértem. Megvédte magát, ez természetes. De az emberek nem adnak bombákat a gyerekeik kezébe, hogy azzal játszanak, és ez súlyos különbség. Egy mutáns gyermek, aki képtelen kontrollálni magát, komoly veszélyt jelenthet a társadalomra nézve.
Megpróbálhattam volna letartóztatni. Bizonyíték nélkül is bent tarthatom huszonnégy órán át, meg aztán, mibe kerül "találni" valamit ellene? De ez a lehetőség... Ha nyomon követem a nőt, elvezethet Caine-hez, Szellemhez és az áruló kommandóshoz is, hogy a többiről ne is beszéljünk.

Mr Kohler nem úgy tűnt, mint aki különösebben meglepődött volna azon, amit mondtam, legalábbis elég higgadt maradt. A róla hallott történetekből valahol arra számítottam, hogy őrjöngeni fog, felpattan és azonnal bilincset vág rám, vagy erősítést hív, és kommandósok fognak fegyvert szegezni nekem, vagy egyszerűen csak addig toporzékol, és lóbál felém valami feszületet, amíg ki nem fárad, és nekem kell összekaparnom, nehogy szegény öregúr a végén még szívbajt kapjon itt nekem. Viszont amennyire megnyugtató volt a nyugodtsága, annyira gyanús is. Így végképp nem tudhattam, mi volt a fejében.
-Hmmm... rám illik a személyleírása? - ismételtem, mint aki tényleg meglepődött. - Vagyis átlag magas, barna hajú harmincas nő? Na ilyet tényleg nem talál máshol. Kevesen vagyunk, rendőrkapitány úr. És még mutáns is vagyok. De sajnos ez egy bíróságon sem lesz elég, ha ennyire le akar csukatni, csak mert másmilyen génekkel születtem, mint maga. Egyébként, szívesen, hogy meggyógyítottam a karját, remélem, hamar meggyógyul - szúrtam még oda.
Az ilyen embereket legszívesebben kihajítottam volna a rendelőmből, de hát mégis csak öregember volt, ráadásul megsérült, azon kívül rendőr volt, vagyis biztos sok ártatlan emberen segített.
~Csak amennyi ártatlan embert bántott, csak mert képtelen volt elfogadni, hogy a ,,más" még nem feltétlenül jelent ,,rosszat".~
-Igen, persze veszélyes a társadalomra, aki nem tudja kontrollálni azt, ami veszélyes benne - bólintottam. - Ezért is lenne jó, tisztelt rendőrfőnök úr, akinek az igazságot kéne szolgálnia, hogyha képes lenne kontrollálni a rasszizmusát.
A leggonoszabb mosolyomat vettem elő, ami nem volt más, mint a legbarátságosabb mosoly a világon, ami gonoszságot takart nagyon is nyilvánvalóan.
-Ha megbocsát, nekem most telefonálnom kell - mondtam, és már emeltem is a kagylót. - Tudja, ha valaki lőtt sebbel érkezik, azt be kell jelentenem a rendőrségen. És ha már telefonálok, kipróbálom, amit maga mondott. Lehet, hogy tényleg szórakoztató visszaélni az olyan előítéletekkel, amiktől egyesek erősnek és hatalmasnak érzik magukat. Lássuk, hogy fognak reagálni arra, ha közlöm, hogy maga molesztált engem. A harcképzett mutánsgyűlölő egyedül van egy védtelen mutánsnővel... hmmm... nem túl valószínű, hogy elvetik az ötletet, hogy van benne valami. Ó, kicsöng! Hallo, rendőrség? Igen, Lynn Harlow vagyok, a... ó, hello, Charlie! Hogy van a kutyád? Jól van, mondtam én hogy csak egy kis karcolás volt! Hogy? Ja, igen, lőtt seb. Richard Kohler, már elláttam. Elég a szokásos, vagy... ó, biztos ír majd jelentést, elvégre nagyon lelkiismeretes rendőr. Akkor oké. Nap végén még úgyis fel kell, hogy hívjalak, van még pár nevem. Köszi. Hello!
Letettem a telefont, és ismét Kohler felé fordultam.
-Ja, igen tényleg! Hát én nem vagyok olyan, mint maga! Sosem tennék ilyen rémes dolgot, arra csak maga lenne képes! Tehát, hacsak nincs még valami panasza, valami ellátásra szoruló sérülése, vagy bármi, kérem, távozzon, és a jövőben egy másik orvos szolgálatait vegye igénybe!

Kénytelen voltam beismerni, hogy ebben bizony igaza volt. Ez a személyleírás még túlzottan is szegényes volt, és túl sok mindenkire illett ahhoz, hogy valójában figyelembe lehessen venni. De a kört legalább szűkítette valamelyest, s ebben a körben a doktornő is benne volt. Viszont a fenyegetésére csak sötéten vigyorogtam. Egy mutáns bejelenti, hogy a köztudottan mutánsgyűlölő rendőrfőnök molesztálja... Nevetséges! Sosem nyúlnék egy ilyen korcshoz, legyen bármilyen szép is!
Türelmesen hallgattam, ahogy elintézi a telefonhívást. Persze tökéletesen szükségtelen volt: én voltam a rendőrség feje, és végső soron ha lőtt sebet jelent be, azt nekem jelenti be. És nekem eszemben sem volt titkolni, hogy egy rohadt mutáns rám lőtt... Bár igaz az is, hogy nem pisztollyal. Ezt viszont a doktornő elmulasztotta említeni. Ha nagyon muszáj, emiatt perbe foghatom hivatalos személy félrevezetése címén, de reméltem, hogy találok majd jobb indokot is, főleg, ha ő valóban az a bizonyos mutáns, akkor a börtönnél is ott volt.
- Ne aggódjon, biztosíthatom, hogy a jövőben másik orvost fogok felkeresni.
Már indultam is, elégedetten azzal, amit a mai nap végeztem. Végül csak jól alakultak a dolgok...

Fogalmam sem volt, hogy mire vágyom a leginkább. Ráüvölteni, elbőgni magam, vagy gúnyosan kinevetni undorító hozzáállásáért, és szánalmas elhatározásáért, hogy egyszer még úgyis minden mutánst a rácsok mögé juttat. Lehet, hogy valahogy mindhármat kellett volna egyszerre csinálnom, legalább kieresztettem volna a gőzt. Na, persze az már egy következő különleges képesség lett volna, amivel én sajnos nem rendelkeztem.
A fenyegetésemre sem ijedt meg, ami csak még tovább dühített, akkor is ha végül nem tettem meg. Persze most már örök dilemma lesz, hogy vajon okosabb lett-e volna, mégis megteszem, de ez már sosem fog kiderülni. Nagy volt a kísértés, hogy visszahívjam a rendőrséget, és korrigáljak, de szerencsére sikerült uralkodnom magamon. Nem süllyedhettem le az ő szintjére.
-Nagyon örülök - bólintottam az ígéretére. - Kötéscserére még legalább négy napig nem lesz szükség, tessék itt egy recept, ha a vény nélkül kapható fájdalomcsillapító nem lenne elég - nyújtottam felé a gyorsan kitöltött papírszeletet. - Ha viszont panasza van, azt ajánlom, azonnal keresse fel azt a másik orvost, bár szerintem szépen be fog gyógyulni. Ne mozgassa, ne terhelje, ne lógassa, ne érje víz. Van kérdése?
Ha nem volt, felálltam és kinyitottam az ajtót.
-Sajnálom, hogy az undorító, mocskos kezemmel magához nyúltam, és meggyógyítottam. Nem hittem volna, hogy ezzel ennyit ártok a társadalomnak, de sajnos orvos vagyok: muszáj volt.
Aztán becsaptam az ajtót az orra előtt, és az idegességtől remegő kezekkel nekiláttam rendet rakni.

//Köszönöm a játékot. Nagyon jó volt! //

Bár már hetek óta ismét a brooklyni rendelőmben dolgoztam, még néhányszor vissza kellett mennem a Methalba, hogy néhány ott dolgozó betegemet még ellássam, amíg meg nem érkezett helyettem az új orvos. Ezek nagyon ritka esetek voltak, és csak akkor kellett kimennem, ha hívtak, de örültem neki, hogy ilyenkor megint közel dolgozhattam Szellemhez, és néha fel is kukkantottam hozzá egy gyors csókra, ölelésre, vagy egy bögre kakaóra. Ma különösen rövid napom volt, ugyanis Brooklynban délelőttös voltam, ami azt jelentette, hogy csak négy órás volt a munkaidőm, ide a Methalba pedig csupán egyetlen beteg miatt kellett visszanéznem, aki nem rég kificamította a bokáját, és bár már egészen jó állapotban volt, azért nem ártott időnként még ránézni.
Már össze is pakoltam, a táskámat is a vállamra kanyarítottam, amikor kivágódott az ajtó, és belépett rajta Aya. Na jó, valójában inkább berobbant, és majdnem hozta magával a lényegében tokostul kiszakított ajtót is. Ott volt vele Mike is, meg egy kifulladt biztonsági őr is.
-Elnézést, asszonyom - mondta lihegve. - Képtelen voltam megállítani, de azonnal kidobom...
-Nem, nem, semmi baj - emeltem fel a kezem. - Ismerem, nem lesz gond. Köszönöm.
A biztonságis még egy hitetlenkedő pillantást vetett Ayara, aki már mondta is a magáét magából kikelve, de azért bólintott, és kiment.
-Semmi baj?! - dühöngött felpattanva a vizsgálóasztalra. - Már történt is baj, Lynn, nem is kicsi. Mármint most még kicsi, de aztán megnő, és ahogy az apját elnézem, elég nagyra!
Elkerekedett szemmel bámultam hol rá, hol Mike-ra.
-Te... te most mit mondtál? - hebegtem.
Aya egy rántással feltépte a felsője ujját, és megcsapkodta a könyökhajlatát.
-Csapolj meg! Most! - kérte hozzá viszonyítva kedvesen.
-Csak nem...?
-Rohadtul nem tudom, mert az az állat nem tudta megmondani, azt mondta csak vérvizsgálattal mondhatja meg biztosra!
-Hát akkor miért nem csinálta meg? - értetlenkedtem.
-Te Lynn! - üvöltött rám ököllel hatalmasat verve a vizsgálóasztalra. - Ne akard, hogy kijöjjek a sordómból. Csak vegyél tőlem vért, nézd meg ficánkol-e benne baba-molekula, aztán áruld el nekem... nekünk!
-Rendben van, de ahhoz előbb meg kell nyugodnod - bólintottam, miközben lepakoltam a táskámat, és elindultam a szekrény felé.
-Te csak ne nyugtatgass, nem a Nirvanára vágyom.
-De addig nem tudok tőled vért venni, amíg így remegsz - mutattam a karjára, ami valóban reszketett az idegességtől.
Aya követte a tekintetemet, aztán fél kézzel lefogta a felém nyújtott karját. Szemei mintha jobban csillogtak volna, mint általában, és nem zártam ki annak a lehetőségét sem, hogy éppen a sírással küszködött. Mike-ra néztem, és fejemmel finoman Aya felé böktem sokatmondó pillantással, hogy ölelje már meg, aztán visszafordultam a szekrényhez, és úgy tettem, mintha nagyon nagy dilemmát jelentett volna, hogy melyik tűt használjam, hogy legyen idejük egy kicsit összeszedni magukat. Kis idő múlva, amikor úgy véltem, már ez már sikeresen megtörténhetett, esetleg szóltak nekem, odaléptem Ayahoz, lefertőtlenítettem a könyökhajlatát, majd óvatosan elvégeztem a vérvételt.
-El fog tartani egy darabig, amíg elkészülök - mondtam, miközben egy gézdarabot szorítottam a sebre, majd intettem Ayanak, hogy tartsa ott.
-De...
-Ígérem, nagyon fogok sietni - vágtam Aya szavába gyorsan.
Emlékeztem még, mennyire meg voltam rémülve, amikor nálam merült fel a lehetőség, hogy talán terhes vagyok, úgyhogy tudtam, hogy Ayanak most minden támogatásra szüksége van. Persze ő nem éppen azt nevezte annak, amit mások, úgyhogy csak finoman belebokszoltam a karjába, és rákacsintottam.
-Ugyan már, te vagy Aya Caine, ugyan mi foghatna ki rajtad?
Erre halványan elmosolyodott, de nem nézett rám. Még mindig lesütötte a szemeit, és ha Mike még ott állt mellette, fejét a mellkasának döntve sóhajtott egyet.
-Köszi...
-Nincs mit - biccentettem, majd a teli fiolákat magamhoz vettem, és elindultam kifelé. - Nyugodtan maradjatok itt, amíg végzek, aztán majd visszajövök.

Természetesen Aya-nak olyan, mint biztonsági őr, vagy recepció nem állhatott útjába, így az irodaépületen, ahol Lynn a rendelését tartotta, úgy vágtattunk keresztül, hogy szerencsétlen őrnek esélye sem volt utolérni minket. Míg felértünk az emeletre a lépcsőházban, mert a lifthez az én drágámnak most nem volt türelme, többször is elhatároztam, hogy megmutatom a sarkunkban lihegő férfinak az igazolványom, hogy leszereljem, de Aya olyan erővel húzott maga után, a kezemet egy percre sem engedve el, hogy ez nem jött össze. Csak akkor szabadultam, mikor már berontott az ajtón a döbbenten álló Lynn-hez, de akkor meg már nem volt rá szükség, hogy igazoljam magam, mert megtette ezt a doktornő helyettünk, így a biztonságis csalódottan vonult vissza.
Szegény Lynn, még fel sem ocsúdhatott, hogy így rátörtünk, Aya máris belecsapott a közepébe, nem aprózva el a dolgot holmi magyarázattal.
- Ne idegeskedj édesem! – mentem az ágy mögé, hogy megfogva Aya remegő vállát, belecsókoljak a nyakába, ezzel is megpróbálva megnyugtatni őt, habár nekem sem ártott volna némi erős idegnyugtató.
- Ne haragudj Lynn, de kicsit sokkosak vagyunk még a nőgyógyász bejelentésétől, és a vérvételt nem akartuk egy olyan emberre bízni, aki bizonytalan dolgokat közöl tényként egy olyan vérmérsékletű embernek, mint Aya. Te ezt el tudod képzelni! Hogy ő, aztán én, min mentünk keresztül?!! – nézek a kérő szemekkel biztató Lynn-re.
Persze értem én, hogy azt szeretné nyugtassam le szerelmemet, de hát ez nem olyan egyszerű, így az utolsó lehetőséghez fordultam és magam felé fordítva Aya fejét, most nagyon-nagyon gyengéden megcsókoltam.
- Nem lesz semmi baj! Bármi is lesz az eredmény, tudnod kell, hogy én mindig melletted állok! Nagyon szeretlek bébi!
Az más kérdés, hogy közben majd kiugrott a szívem a helyéből, mert azért mondanom sem kell volt bennem egy nagy adag félsz, hogy mi van, ha pozitív lesz az az eredmény! Én apa? Hát azt még nehezen tudtam volna elképzelni!
Aztán Lynn visszatért az injekciós tűvel és pár üvegcsével és megkezdte a vérvételt, én meg csak néztem Aya elgyötört tekintetét és szorongattam a kezét és pokolian izgultam. Talán pont ezért nem ájultam el a látványtól, pedig eddig nem nagyon bírtam ilyet végig nézni. Inkánn lőjenek szitává, késeljenek meg, de vért venni? Egy ekkora tűvel? Brrrr! Ez valami iszonyat!
Aztán vége lett és Lynn elmenni készült, hogy elvégezze a vizsgálatot, ami megint csak gyötrelmes várakozást jelentett nekünk, de hát nem tehettünk semmit, bíznunk kellett Lynn-ben, hogy tényleg olyan gyorsan csinálja, ahogy csak lehet.
Azért nagyon is jól esett a váratlan gesztusa, ahogy Aya-t vigasztalni próbálta, így órák óta először elvigyorodtam és ahogy Aya úgy én is megköszöntem neki.
- Köszi Lynn! Remélem tudod, hogy nagyra értékeljük a segítségedet és, ne haragudj, hogy csak így rád törtünk. – szabadkozom most már kissé normálisabba gondolkozva.
Mikor elment szerelemhez fordultam és a két kezem közé fogva az arcát, hozzádörzsöltem az orrához, az orromat.
- Fel a fejjel édes! Mit nekünk egy lurkó! Ahogy hallottam, Lynn-ék babájával is jól kijöttél, és ott a hajón is majd megzabáltad a kiskölyköt. Nem félek, hogy egy saját bejáratúval ne boldogulnánk!

Lynn még mosolyogva biccentett Mike felé, mielőtt kilépett az ajtón, hogy ,,Ugyan! Bármikor!", aztán magunkra maradtunk. Hányan is? Ketten? Hárman? Fantasztikus, hogy még ezt sem tudom. Életem legborzalmasabb várakozása volt ez, pedig néztem már szembe puskacsővel. Ez a semmihez sem fogható tudatlanság, kínzó gyötrelem, bizonytalanság mintha belülről emésztett volna, és én már csak azért könyörögtem, hogy legalább azt hadd tudjam eldönteni, hogy akarom-e én ezt a babát vagy nem.
Két kézzel átkaroltam Mike-ot a derekánál, ahogy a fejem még mindig a mellkasán nyugodott. Ebben biztos voltam. Ezt egészen biztosan akartam, és képtelen lettem volna elveszíteni. Érte bármit. Ezt már annyiszor mondtam, és mindig komolyan is gondoltam, így aztán arra jutottam, hogy bármi is lesz, muszáj lesz megoldanunk. Együtt. Hiszen azt mondta, akármilyen eredmény esetén is velem marad. És én is ővele.
Ahogy finoman hozzádörgölte az orrát az enyémhez, ha eddig kételkedtem volna, most már biztos voltam benne, hogy ezért az emberért tényleg bármit hajlandó vagyok megtenni.
-Na, ne már - motyogtam, és elfordultam. - Folyik az orrom. Fujj.
Leugrottam a földre, és Lynn asztalához sétáltam, amin volt egy csomag zsepi. Mike-nak háttal vettem belőle egyet és kifújtam az orromat. Még mindig az orromat törölgetve léptem vissza hozzá, és halvány mosollyal mutattam az üresen maradt vizsgálóasztalra.
-Emlékszel? - kérdeztem rekedten. - Itt aludtunk először együtt. Itt voltunk először... nem is tudom. Barátok? Ha tudnád, mennyire idegesítettél! Leginkább azzal, hogy nem idegesítettél. Életemben először éreztem, hogy hiányoznál, ha elmennél.
A karjába karolva néztem a szemébe.
-De nem utoljára.
Lábujjhegyre állva nyomtam egy puszit az ajkára, aztán visszabillenve, erőtlenül nevettem fel nagyon halkan.
-Orrot fújni is itt láttál először. Csak akkor a takaró alatt voltam, hogy ne lásd. Ahogy azt is rejtegettem előled, hogy... hogy... sírok!
A könnyek addigra megállíthatatlanul folytak a szememből, de nem zokogtam, csak csendben hüppögtem, ahogy Mike-hoz bújva rázott az elfojtott sírás.
-Nem lehetek anyuka - motyogtam a pólójába. - Borzalmas anyuka lennék! Még az tejbepapit is inkább lőném a szájába, mint, hogy rendesen megetessem. És mire tanítsam meg? Hogy hogyan kell valakinek kitörni a nyakát? Hogy hol találhatja meg a legjobban tejelő alvilági gengsztereket?
Szorítottam Mike vállát, hogy soha ne kelljen elengednem, és hogy talpon tudjak maradni.
-Te egy olyan nőt érdemelsz, akiből mintaanya lesz, nem egy vesztes ex-bérgyilkost. Már eddig is annyi mindenre tanítottál meg, de arra nem taníthatsz meg, hogy hogy legyek jó mama.
Az utolsó szóra akaratlanul is felkuncogtam, lenéztem, és ismét megsimogattam a hasam.
-Mama - ismételtem suttogva, majd visszapillantottam Mike-ra. - El tudod képzelni, hogy valaki így szólít?

Halkan felkuncogtam Aya zavart reakcióján, ahogy gyorsan zsebkenő után nézett és eltávolodott tőlem, majd hangos orrfújással jelezte, hogy tényleg csak ez az oka hirtelen távozásának. Viszont örömmel tapasztaltam, hogy hamar visszatért, hogy ismét hozzám bújjon.
- Emlékszem! – néztem a mutatott ágyra és forgattam meg látványosan a szemem. –Hajaj! Micsoda eseménydús és fordulatos órák voltak! Akkor éreztem először, hogy valaki elrabolta a szívem, még ha megjátszottam a kemény macsót is közben. – hajoltam le hozzá, hiszen hogy is lehetett volna azt a napot elfelejteni, mikor mindennap hálát adok az égnek rápillantva, hogy akkor Szellem adott nekünk egy esélyt és mi éltünk vele.
Mikor Aya a mellkasomhoz bújva hangtalanul sírdogálni kezd, majd megszakad a szívem, főleg mikor meghallom milyen bolondságokat hord hozzá össze-vissza.
- Na ezt most nagyon gyorsan hagyd abba! – tolom el magamtól egy kicsit, csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. – Nagyon is odaadó anyuka lennél, aki mindent megtenne azért, hogy a gyereke a lehető legjobb legyen, ugyan úgy, ahogy nekem is megadsz mindent, ami ahhoz kell, hogy a lehető legboldogabbá tegyél. És ezt sem hitted volna el soha, igaz? Pedig taníthatnád is, hogy milyen önzetlenül lemondtál sok mindenről a kedvemért. Én ezt sosem felejtem el neked és mindig imádni foglak azért, ami vagy. Soha semmit nem kértem tőled, mégis mindent megadtál, amit férfi kívánhat. Emlékszel, ott a hotelban, mikor azt sem tudtad mit érzel? Mi a szerelem? És most nézz magadba! Kinyíltál, mint egy rózsaszál! Így lennél a gyerekünkkel is! Én biztos vagyok benne! És benned!
Majd magamhoz húztam, hogy lecsókolhassam sós könnyeit az arcáról és karjaimba zárjam, ahol lágyan ringattam, míg éreztem meg nem nyugszik kissé.
- Édesem! Ez a legszebb szó, amit majd hallok egy csöpp szájból! – suttogom a fülébe. - De várjuk meg, mit mond Lynn, mert nehogy aztán csalódás érjen minket, vagy így, vagy úgy. - révedt el a tekintetem kissé, hiszen már magam sem tudtam, mit szeretnék hallani.

-Eseménydús - visszhangoztam csipetnyi gúnnyal a hangomban. - Na, mi legyen? Akkor legyek hálás Kardfognak is, amiért összehozott minket? Mégiscsak az ő elleni vadászata közben kerültünk közelebb egymáshoz. Majd ne felejtsem el neki megköszönni. Mit gondolsz, melyik ajándéknak örülne jobban? Ha lefejezném, vagy ha dinamitot zabáltatnék vele?
Elszörnyedve temettem az arcomat a kezembe.
-Látod? Ezeket hallja tőlem a gyerekünk?!
Mike szigorú szavaira egy másodperc alatt hagytam abba a sírást, talán azért, mert a sok gyengédség után, ez meglepő hirtelenséggel jött, még akkor is, ha a hangjából még mindig özönlött a forró szerelem. És igaza volt. Ha a szerelemre képes voltam, képes lehetek erre is. Igenis képes vagyok rá. Ha Mike mellettem áll, és segít, ugyan mire ne lennék képes?! Pláne, ha olyasmi motivál, mint egy gyerek. Egy pici belőle, és hát egy pici belőlem is.
-Aranyos lehettél kicsinek - bukott ki a számon, magam sem tudom, hogy miért, de hirtelen eszembe jutott, milyen lehetett Mike apróságnak.
Persze Lynnt meg kellett várni. Hiszen, ha kiderül, hogy nincs is mi miatt aggódni... akkor elkezdhetek gondolkodni azon, hogy csalódtam-e egyáltalán. Ha pedig mégis van... na, nem , előbb tényleg várjuk meg Lynnt.
Elgondolkodva Mike szavain odaléptem a szekrényhez, és előhalásztam belőle egy párnát, bedugtam a felsőm alá, aztán szembe fordultam vele.
-Na és mond, így is tetszeni fogok neked? - kérdeztem csípőre tett kézzel, és hogy még jobban rákontrázzak, még az arcomat is felfújtam. Fél szemöldökömet felhúztam, és kérdőn billentettem oldalra a fejem. - Hmm?
Közelebb mentem hozzá, és kezeit a ,,pocakomra" tettem.
-Nem fogsz tudni rendesen átölelni, egyfolytában pisilni fogok, arról nem is beszélve, hogy milyen hisztis leszek a hormoningadozásoktól. Búcsút mondhatsz a nyugodt és kiegyensúlyozott Aya Caine-nek! Legalábbis egy időre. Arról nem is beszélve, hogy ha hozzáérsz a hasamhoz, fel kell készülnöd rá, hogy valaki belédrúg odabentről. Aztán megszületik. És sír. És bömböl. És teletrotyogja a pelenkáját. És mesét kell neki olvasni. És babusgatni kell. És nézni, ahogy szuszogva alszik, mint egy kisangyal. És kitárt karokkal rohan feléd, miközben azt kiabálja, hogy ,,Papa! Papa!" És úgy fog rád hasonlítani, hogy képtelenség lesz nem imádni!
A zaklatottságtól heves mozdulattal téptem ki a felsőm alól a párnát, és elhajítottam.
-A francba!...

Kardfog említésére elkomorodok és hevesen megrázom a fejem.
- Ne emlegesd azt a szörnyszülöttet! Még gondolni se gondolj rá, főleg, ha a kicsi a hasadban van.
De mikor felderül Aya arca és az én gyerekkoromat hozza fel, már én is mosolygok.
- Ezt anyukámtól kell majd megkérdezned. – aztán a fejemhez kapok, mint akinek most jut eszébe valami, ami tényleg így is van, mert ez a terhesség dolog ki is verte a fejemből, amit este akartam megmondani Aya-nak. – Jut eszembe, beszéltem vele telefonon és azt mondta meglátogat minket, hogy végre megismerje leendő menyét. Talán már nem csak veled kell ezek szerint megismertetni? – nézek sokatmondóan Aya hasikájára, és kicsit behúzom a nyakam, hogy erre a váratlan hírre most mit fog reagálni.
A párnás mutatványára aztán már tényleg elnevetem magam, és mikor közelebb jött, és a kezemet a képzeletbeli, nagy pocakjára teszi, úgy teszek, mint aki teljesen elszörnyülködik a látványon.
- Úristen! Nem is tudtam, hogy ez vár rám! – rántottam magamhoz és csókoltam meg gyorsan, hogy nem tudjon elhúzódni. – Olyan imádnivaló vagy, hogy az csak na! Maradj így egy kicsit! – simogattam meg a párnát finoman, mintha tényleg lenne ott benn valaki, majd végig hallgatom, micsoda tortúrát kell majd elviselnem, ha a terhesség valósággá válik. – Most aztán nagyon megijesztettél ám! Azt hiszem, ha Lynn nem erősíti meg a hírt, akkor muszáj lesz ezek után egy babaprojekten dolgozni! – emeltem meg a derekánál fogva és pörgettem meg magam körül.
Mikor újból földet ért a lába és a párnát is elhajította, már láttam, hogy szerintem nála is felmerült a dolog, hogy vajon melyik hírnek is örülne jobban.
- Bármi lesz is bébi, annak örülni fogunk! Ígérd meg nekem. – ölelem magamhoz újból.

-Anyukád?! - álltam meg mindennel egy pillanatra. Aztán még néhányra. - Neked olyanod is van?! És találkozni akar... velem? - Tanácstalanul vakartam meg a fejem. - Nem egészen vagyok biztos benne, hogy mit gondoljak erről. Úgy értem... ő egy anyuka. Mit csináljak vele? A sajátommal sem tudnék mit csinálni, nem vagyok anyukákhoz szokva. Az enyém tizenhat éves koromban halt meg, amikor az apám is, az se tegnap volt. Tudod mennyire emlékszem én a szülőkből? Nagyjából semennyire.
Felsóhajtottam.
-Súgnod kell majd, nehogy keresztbe lenyeljen.
Aztán jött a párna, ami úgy tűnt, feldobta Mike-ot. Legalábbis a csókból, és az ölelésből erre következtetem.
-Ne már, te lökött, összenyomod a gyereket - csaptam játékosan a kezére, de aztán hátravetett fejjel kacagtam, ahogy megpörgetett a levegőben.
Mike jókedve valahogy átragadt rám is, és már nem láttam olyan ijesztőnek a jövőt, bár tudtam, hogy itt még lehet akármi. De akkor is, hogy lehet valaki ilyen higgadt? Legalábbis hogy lehet ilyen könnyen lehiggadni? Talán valami légzőgyakorlat?
-Egyébként - dörmögtem bele az ölelésébe, és hátrahajtottam a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni - mit szeret anyukád?
Nem tagadom, kicsit lámpalázas voltam, és eben nem segített az, hogy most egyébként is némileg hisztis voltam.
-A fegyvereket mondjuk szereti? Arról el tudnánk dumálni. Vagy... öh... ha nem haragszol... rólad például napestig el tudnék dumálni. És biztos egy csomó sztorit tud.
Gonoszul elvigyorodtam.
-A házastársaknak amúgy sem lehetnek titkaik egymás előtt. És én most meg fogok tudni rólad mindent. Mindeeent! - hörögtem zombimódra. De aztán elkomorodtam. - De most komolyan, mit szeret anyukád? Mit gondolsz, ha rendelek valamit, és azt mondom, hogy én főztem, beveszi? Nem, nem jó. Mi van, ha ízlik neki, és elkéri a receptet? Azt mégsem mondhatom meg neki, hogy nem tudok főzni, mit gondolna rólam? És a hajam? Vegyek fel egyberuhát? Nem szereti a sminket, igaz? Talán a lakásodat is újra kéne festeni és újratenni a parkettát. Aztán persze ki is takarítanék, és...
A hirtelen felismeréstől hatalmasra kerekedtek a szemeim és elszörnyedve bámultam Mike-ra.
-Te úristen, nem is fog szeretni! - suttogtam el a borzalmas igazságot. - Gondolod, hogy Lynn eljátszaná még egyszer a menyasszonyodat? Ő biztos jobban tetszene neki, mint én, elvégre nézz rám, még azt sem tudom, hogy terhes vagyok-e. Mégis hogy köszönjek neki? ,,Hello, nagyi! Vagy mégsem?..." Úristen!
Zaklatottan ültem le, és immár két dolog miatt tördeltem az ujjaimat.

Gondoltam, hogy anyukám emlegetésével kicsapom nála a biztosítékot, de legalább eltereltem a figyelmét a mostani gondjairól…..és adtam neki másikat helyette.
- Nem kell pánikolni, az anyukám nagyon aranyos és nagyon kíváncsi már rád, hiszen telefonban már annyit meséltem rólad, hogy már alig várja, hogy megismerjen. Biztos vagyok benne, hogy meg fogod kedvelni. – simogattam meg Aya felém forduló arcát.
Sejtettem, hogy nem fogom ennyivel megúszni, hiszen most beleültettem a bogarat a fülébe és, ahogy Aya-t ismerem, most meg azon kezd majd aggódni, hogy nem lesz elég jó menye az anyámnak, és míly meglepő, alig gondoltam ezt végig, már kezdte is. Megvártam, míg végig veszi magában, hogy mit nem fog szeretni benne anyukám, hogy mit nem fog jól csinálni, hogy miről nem tud vele beszélgetni, hogy nem fogja elkápráztatni főzési tudományával, hogy fel kell újítani a lakásomat, hogy……
- Állj! Állj! Állj! – tettem az ujjam a szájára, hogy megállítsam a kétségbeesett szóáradatot. – Csak szép lassan! Nem kell majrézni, mint mondtam anyukám nagyon kedves asszony és biztos sokat fog mesélni …..hmm…..rólam, és akkor tényleg minden…….tényleg mindent megtudsz majd rólam. Szerintem le sem fogod tudni lőni, ha erről kérdezed, ezért jól gondold meg mielőtt belekezdesz! – figyelmeztetem vidáman. – Főzni, meg majd főzünk együtt és nem fogjuk letagadni, hogy ha még sem ízlik és akkor rendelhetünk valamit az étteremből. – adok egy csókot Aya kezére mosolyogva. – Ő sem tudott állítólag főzni, mikor férjhez ment, így nem hiszem, hogy ezt a szemedre vetné. És akkor a többi felvetésedre sorban: a hajad így jó, ahogy van, ha azt a sortot és pántos felsőt veszed fel, amiben a múltkor elmentünk vásárolni, attól el lesz ájulva, de én biztos, a sminkről nem tudok nyilatkozni, de mivel nekem így tetszel, ezen ne változtassunk, a lakásom meg eddig is megfelelt neki, most se dúljuk fel a kedvéért. – soroltam egy szuszra, majd vettem egy nagy levegőt, hogy folytassam.
- És ilyet nem is akarok hallani még egyszer, hogy Lynn játssza a menyasszonyomat! Te vagy az és kész! Tetszeni fogsz neki, mert szeret engem és én téged szeretlek! Ha kiderül, hogy terhes vagy, annál nagyobb lesz a meglepetés és az öröm. Szóval tessék befejezni az aggódást és a pánikot, mert mindjárt elfenekellek. – ütök rá tréfásan a hátsójára. – Te vagy a legcsodálatosabb lány a világon, akibe fülig szerelmes vagyok, és csak ez számít!

-Lehet, hogy anyukád aranyos, és meg fogom kedvelni, de mi lesz velem? Hogy szerethetne meg engem egy nő, aki felnevelt téged, és csak azt szeretné látni, hogy egy normális nőt veszel feleségül? Mert az nálam ki van zárva, gondolom, te is tudod.
A világ fenekestül felfordult. Hosszú távú kapcsolatban voltam, felhagytam imádott szakmámmal, megkérték a kezemet, hamarosan lesz egy anyósom, meg talán még egy apósom is, nekik meg talán egy unokájuk. És ez én vagyok. Aya Caine! Itt valami nagyon nagy félreértés van. Ez lehetetlen. Nem ilyenkor szoktak az emberek levegőért kapkodva felébredni? A biztonság kedvéért azért magamba csíptem, d még mindig itt álltam a vőlegényem előtt a hatalmas kérdőjellel a hasamban.
-Na jó, akkor a kaját rádbízom, meg a lakást, a ruhámat, a hajamat, a sminkemet... Én mit csináljak? Csak ne legyek láb alatt? Nem lehetne, hogy amíg találkozunk anyukáddal, én nem vagyok ott? Talán mindenki úgy járna jól. Mutass rólam fényképet, utánozd a hangomat, vagy mit tudom én.
Mike alkarjába támaszkodva előrehajoltam, és vettem egy nagyon mély levegőt. Ez így egyszerre egy kicsit sok volt nekem.
-Oké - egyenesedtem fel. - Még csak nem is kéne zavarnia. Hozzád megyek feleségül, nem az anyukádhoz, és soha nem érdekelt, mit gondolnak rólam. Szóval, kérlek, tedd, amit szoktál, és mond meg a tuti: mi a jó büdös francért érdekel engem, hogy mit gondol majd rólam az anyukád? És... tényleg, apukád nem jön?
Lynn kizárása egyszerre töltött el pánikkal és könnyebbséggel, hiszen így már tényleg nekem kell találkozni a szülőkkel, ugyanakkor jól esett Mike támogatása, és a belém vetett hite, hogy úgyis szeretni fognak.
-Na, ne tapizz, amikor lehet, hogy egy gyerek is van a szobában - vigyorogtam, ahogy eltoltam a kezét a fenekemről.
A szemem megakadt valamin. Lynn táskájából valami kicsi színes dolog lógott ki. Odamentem, és pillanatnyi hezitálás nélkül húztam elő. Egy kerek, műanyag játékszer volt, amiben kicsi, szintén műanyag golyócskák zörögtek. Egy csörgő volt. Elég viseltes állapotban, Alistair biztos nagyon szerette. Halvány mosoly játszott az arcomon, miközben az apró tárgyat nézegettem. Nem is tudom, mitől hatódtam úgy meg, de akár egy kisbabát is tarthattam volna a kezemben.
Visszamentem Mike-hoz s szó nélkül felmutattam neki, mit találtam. Aztán ismét felsóhajtottam, lenyomtam Mike-ot a székbe, amin akkor ült, miután leoldotta rólam a szíjakat, és bilinccsel helyettesítette. Az ölébe ültem, karjait, mint egy sálat a derekam köré vontam, és onnantól kezdve egy szót sem szóltam, amíg Lynn vissza nem jött, akkor sem, ha Mike mondott valamit. Csak forgattam a csörgőt az ujjaim között, ugyanazzal a halvány mosollyal, és mikor a doki végre visszajött, már teljesen higgadtan emeltem rá a tekintetemet, hogy megtudjam, kell-e nekem is venni egy ilyen játékszert vagy nem.
-Megvannak az eredmények - mondta Lynn, ahogy bejött, és felmutatta a kezében tartott papírokat, majd leült velünk szembe az asztalához. Láttam, hogy észrevette a csörgőt a kezemben, de nem tette szóvá, csak felénk tolta az eredményeket, és szólásra nyitotta a száját.

- Csak te ne féltsd az én anyukámat, hiszen volt elég eszement családtag, akinek a dolgaival meg kellett küzdeni, így ő már nagyon is harcedzett, nem fog kiakadni, ha nem egy „normális” lányt akarok feleségül venni. Sőt inkább azon lepődne meg, ha igen. Szóval tessék végre megnyugodni és elfogadni a tényt, hogy én téged szeretlek, így ahogy vagy és punktum! Anyukám meg nem fog téged keresztben lenyelni, csak végre megismerni szeretné a lányt, aki elveszek feleségül és az ő menye lesz.
Mikor végre egy nagy levegő után, megpróbálta visszahozni a régi, érzéketlennek tűnő bérgyilkos énjét, csak kajánul mosolyogtam rajta egy sort.
- Ez édesem, nagyon nem fog menni már neked, és ne félj, apukám nem jön, de előbb-utóbb vele is össze foglak ismertetni, és inkább előbb, mert lassan már szervezhetjük az esküvőnket. – vigyorgok rá, mert talán ez már nem viseli meg annyira, de a célt mindenesetre elértem, mert már nem is igazán gondol a vizsgálat eredményére, hiszen lefoglalják a rázúdított újabb információk.
Ja, hiszem én, egészen addig, míg követni nem kezdem elmerengő tekintetét, amely a dokinéni táskájából kikandikáló színes valamin állapodik meg.
- Mi az bébi? – nézek a már a kezében tartott játékra, amiről kiderül, hogy egy csörgő, gondolom Lynn kisfiáé.
De Aya hirtelen olyan szótlan lesz, mint egy Szfinx, csak lassan lenyom egy székre, majd az ölembe telepszik, eligazgatva magán a karjaimat, hogy be tudja közéjük fészkelni magát és csak valami földöntúli mosollyal az arcán nézegeti a műanyag játékot.
Annyira belemerült a valószínűleg kellemes gondolataiba, hogy nem volt szívem megzavarni, így csendben üldögélve vártuk meg míg Lynn visszatért, amire csak pár percet kellett várni már.
Mikor belépett az ajtón, én azonnal az arcára néztem, de tapasztalt rendőr létemre sem tudtam leolvasni róla semmit, így a szívem már a torkomba kezdett dobogni, mikor leülve a szemben lévő székre elénk tolta a vizsgálati eredményeket, amire rá sem néztem egyelőre, csak a száját lestem, mely most mondja ki ítéletünket. Közben észre sem vettem, hogy milyen vadul szorítottam Aya derekát.

-Nem vagy terhes.
Nem láttam értelmét cifrázni, köntörfalazni, bár idefele jövet azon gondolkodtam, hogy is adagolhatnám be nekik tapintatosan. Viszont amilyen lelki és idegállapotban voltak, végül arra jutottam, hogy nem fogom tovább húzni az agyukat, még akkor sem ha nem tudhattam, hogy ebben a válaszban reménykedtek-e. Még azt sem, hogy vajon ők tudják-e, mit akarnak.
-Az ultrahangon talán csak valami kis foltot nézett magzatnak a nőgyógyász, ezt azért még vizsgáltasd ki, de ha nem érzel semmit, nem fáj semmid, akkor talán nincs is bajod. Egyébként meg... nem tudom, talán egy kis gyulladás, de mondom, vizsgáltasd ki a biztonság kedvéért. Viszont terhes biztosan nem vagy.
A papírokat az eredményekkel ott hagytam nekik, hogy nézegessék csak, ha szeretnék, de akár magukkal is vihetik. Nekem biztos nem volt rá szükségem, pontosan tudtam, mi áll rajta, Ayanak pedig egyébként sem lehetett kartonja, úgyhogy minden egyes látogatását úgy kellett alakítanom, mintha meg se történt volna, a hiányokat pedig más betegekre happoltam, hogy a leltárnál és könyvelésnél ne legyen hiba. Ez a kis csalás számomra már legalább olyan rutin munka volt, mint egy lőtt seb ellátása.
-Úgy vettem észre, hogy ez egy nem tervezett terhesség lett volna - folytattam kis idő múlva, ami alatt Aya szótlanul nézegette a lapot, noha szeme nem követte a sorokat. - Szóval, ha gyereket szeretnétek, ez még nem azt jelenti, hogy nem is lehet...
-Lynn - szólt közbe Aya, és rámemelte kifürkészhetetlen pillantását. - Alistair tervezett gyerek?
-Tessék? - hökkentem meg. Hogy jön ez most ide?
-Terveztétek? - ismételte csendesen.
-Nem - válaszoltam kis habozás után. - Nem terveztük. Egyszerűen csak... megtörtént. Én is nagyon megijedtem, amikor megtudtam. Hogy Szellemről már ne is beszéljek! Ha láttatok már meztelen embert a Colosseum felé zuhanni...
-Honnan tudtátok, hogy meg akarjátok tartani? - vágott ismét a szavamba.
-Nem is tudom - vontam vállat. - Valahogy ez tűnt a helyes döntésnek. Együtt voltunk, szerettük egymást, anyagilag is megengedhettük magunknak, és ha már ott volt... - Itt elmosolyodtam, és megfogtam Aya kezét. -... nem tudtuk elengedni.
Aya is elmosolyodott és visszaszorította a kezemet. Aztán felállt, a nyomtatott lapokat a szemetesbe dobta, és indulni készült
-Köszönjük, Lynn - mondta, és már Mike kezét fogta. Hangja ismét a régi határozottsággal és keménységgel csengett, tekintete, mint bevehetetlen bástya folyamatosan lövő ágyúkkal körülvéve villogott. - Ha már nem vagyok terhes, gondolom, még alkoholt is fogyaszthatok.
-Minden további nélkül.
-Remek - vigyorodott el pajkosan, és miután rásózott Mike fenekére, elkezdte a vőlegényét kifelé vonszolni a rendelőből. - Akkor én most találkozom a jövendőbeli anyósommal, aztán kijavítjuk ezt a pici hibát, igaz, szivi? - kacsintott Mike-ra.

Mikor meghallottam a szavakat: nem vagy terhes, azt vártam, hogy elönt a megkönnyebbülés és vidám vigyor árad szét az arcomon, ahogy Aya is ugrándozni fog örömében. De nem!
Egyáltalán nem öntött el a mámor, hogy nem leszek apuka és nem kell kakis pelenkákat cserélgetnem egy lurkó feneke alatt, meg nem kell féltőn vigyáznom nagy pocakkal tolató kedvesemre,….NEM. Határozottan nem lett tőle jobb a kedvem és ahogy elnéztem a még mindig szótlanul gubbasztó Aya-t, neki sem.
~ Mi a fene van velünk? Hiszen ezt vártuk nem? Ezért voltunk bepánikolva, vagyis inkább az én drágám, de akkor is! Most indiántáncot kéne lejtenünk, erre itt ülünk összetörten! ~
- Értjük. – szólaltam meg végül lassan. – Hát nagyon köszönjük, ez azt hiszem jó hír, nem? – néztem bizonytalanul Aya-ra, aki ekkor kissé megrázkódott, majd pillantását Lynn-re szegezve elkezdte kérdésekkel bombázni. De még milyen fura kérdésekkel!
Mikor befejezte és megszorították egymás kezét, olyan tekintettel néztek egymásra, amit nagy valószínűséggel csak ők értettek, mert közben szelíden mosolyogtak.
Aztán már a következő pillanatban fel is pattant és mikor rám nézett, már a régi, ellentmondást nem tűrő Aya tekintete fúrta magát az enyémbe, és miután tisztázódott, hogy nyugodtan fogyaszthat alkoholt, ami valamilyen oknál fogva fontos volt most számára, már indultunk is kifelé. Biztos a nagy ijedtségre akart inni egyet! Mondjuk rám is rám férne most valami erős, az tény!
- Hé, hé! – vigyorodtam el, mikor a tenyere csattant a hátsómon. – Én a helyedben nem húznám ki a gyufát, hiszen most nem kell vigyáznom a pocidra. – figyelmeztettem játékosan. – De rajtam nem fog múlni, hogy gyakoroljuk az előállítást! – vigyorogtam vissza rá.
Mikor már kint voltunk a rendelőből, akkor már én is jobban kezdtem aggódni anyám látogatása miatt és már nem voltam olyan nyugodt, mint amikor Aya-t kellett erről meggyőznöm és még lekötött a terhesség problémája.
~ Ajaj! Remélem élve mászok ki a két imádott nő közötti bemutatkozásból! ~

-Na jó - pattantam be a kocsiba a volán mögé. - Én vezetek, te hívd fel anyukádat, hogy vacsorára várjuk. Tudok itt egy helyet, ahol isteni grill csirkét csinálnak.
A kiválasztott hely egészen pontosan egy lakókocsiban berendezett büfé volt. Eléggé lepusztult hely volt, viszont a csirkéjük tényleg remek, és még sosem kaptam ételmérgezést a kajájuktól, úgyhogy meg is bíztam bennük.
-Hello, Charlie - köszöntem oda az eladónak. - Egy egész grillcsirkét kérnék elvitelre.
-Aya! - kiáltott fel vigyorogva. - Milyen régen nem láttuk erre! Már féltünk, hogy átpártolt a gyrososokhoz.
-Olyat sosem tennék - kacsintottam. - Na, van valami finom friss pipi?
-Hát még nagyjából negyedóra kel, hogy elkészüljön, még egy kicsit nyers.
-Nem baj, elviszem. És ha van valami maradék, akkor azt is, az sem baj, ha már beleettetek.
Ismét a volán mögött ülve, a vacsit hátradobva szusszantam fel saját zsenialitásom tudatában.
-Ha mégis lesz egy babánk majd valamikor, ezt például megtaníthatom neki - kuncogtam fel. - Mielőtt anyukád megérkezik, bevágom a majdnem kész csirkét a sütőbe, aztán amikor kész előveszem, mintha én sütöttem volna. Sőt, a legjobb az egészben, hogy lényegében én sütöttem!
Tovább hajtottam egy turkálóig, ahol azonban csupán öt percet ha eltöltöttem. Aztán jött a háztartási bolt, az sem tartott tovább. Végül a virágos.
-Majd otthon - zártam rövidre a magyarázatot, ha Mike esetleg rákérdezett volna.
Amikor hazaértünk, kaja a fridzsiderbe, én a fürdőszobába, és nem is jöttem elő legalább két óra hosszat, és Mike-ot sem engedtem be. Némi barkácsolás után zuhanyzás, hajmosás, hajápolás, hajkihúzás, frizura, fogmosás, fogselyem, szájvíz, arcmosás, a leghalványabb és szolidabb smink, testápoló, kézkrém, kevés parfüm, új ruha, ami azóta megjárta a mosó- és a szárítógépet, valamint a vasaló is átment rajta, szépen elrendezve, új, kifényesített, épp csak egy kicsit magassarkú, lakkozott, csattos cipő, és már készen is álltam, hogy előlibbenjek. A legjobbkor, mert Mike anyukája félóra múlva érkezett, úgyhogy ideje volt belökni a csirkét a sütőbe.
Térdközépig érő szoknyájú sárga ruha volt rajtam a legegyszerűbb textíliából, amin kicsi piros pöttyök voltak, a derekamnál pedig piros széles szalag, hátul masnival megkötve. Rövid ujja puffos volt, gallérja ropogósra vasalva, és a legfelső gombot is begomboltam rajta, amitől ugyan alig kaptam levegőt, de kit érdekel, mégsem mutatkozhatok egy anyuka előtt abban, amiben általában lenni szoktam! A hajam feszes kontyban ült a fejem tetején, csak elől maradt néhány kósza hajtincs, amik sehogy sem akartak a helyükön maradni. Még egy oldalt piros virággal díszített hajpántot is tűztem a hajamba, hogy az összhatás teljes legyen.
Miután a csirke már a sütőben pirult, kinyitottam a szekrényt, és találomra előkaptam néhány edényt, s a mosogatóba szórtam őket. Ha Mike esetleg nem volt ott, kikiabáltam neki, hogy jöjjön oda.
-Tehát - kezdtem bele, miközben vizet engedtem a teljesen tiszta edényekre, és sorra pakolni kezdtem őket a csöpögtetőbe - új fregoli van a kádad fölött, azon meg száradó ruhák. Tudom, hogy van szárítógéped, majd azt mondjuk, hogy elromlott, szeretném, ha látná, hogy mosok rád, és nem fordítva. Ezt jó, ha látja az edényeknél is. A virágosnál vettem muskátlikat, azokat mindjárt kipakolom az ablakba. Vettem a háztartási boltban még műanyag dobozokat is, abba mennek az apró kaják, amiket még a grillesnél vettem, hogy lássa, mennyit főzök rád, és találékonyan elteszem a maradékot. Te meg borotválkozz meg az istenért, nehogy azt higgye, hogy hagylak így járkálni. De holnap aztán növeszd meg, mert azért szexi vagy ám úgy - kacsintottam rá, és lábujjhegyre állva puszit nyomtam az arcára. - Ne félj, nem leszel rúzs foltos, még púder sincs rajtam, nem hogy rúzs. Tisztességes nők csipkedik az arcukat, hogy pirosabbak legyenek, és harapdálják a szájukat. Látod? - mutattam be.
Előkaptam egy konyharuhát, fröcsköltem rá egy kis vizet, hogy látszódjon rajta, mennyit használom, majd beletöröltem a kezemet, és nekiláttam kipakolni a virágokat.
Amik elhervadtak.
-Ez meg mi a fene? - toporzékoltam kétségbeesve. - Itt álltak a zacsiban, mióta megvettem őket, hozzájuk sem nyúltam, mitől purcantak ki? A fenébe! Na mindegy, reméljük, nem nézi meg őket közelebbről, ha meg mégis... majd a hülye felső szomszédokra fogom!
Ezzel hamar megvoltam, és már rohanhattam is teríteni.
-Édesem, melyik oldalra megy a villa, és melyikre a kés?... A poharat középre tegyem vagy oldalra, és akkor melyik oldalra?... Merre hajtogassam a szalvétát? ÚRISTEN, KÖZÉPRE NINCS VIRÁG, ANYUKÁD MOST BIZTOS UTÁLNI FOG!!!

Ahogy a kocsi felé közeledtünk, Aya nagy lendülettel megelőzött és bepattant a sofőrülésbe, kiadva az ukászt, hogy akkor én meg rendezzem édesanyámmal a találkozót, nem mintha ez vezetés közben nem ment volna, de mióta ez a szép nagy terepjáró a szolgálati kocsim, azóta az én drágaságom nem nagyon hagy vezetni.
- Csirke? De, hát megbeszéltük, hogy majd együtt…… - de persze Aya nem is figyelt rám, így aztán beletörődve a dologba, mert hát végül is anyukám is szereti a grill csirkét, inkább a telefonálásba merültem, néha be-becsukva a szemem, mikor épp csak elkerültünk egy necces helyzetet.
Nem sok bizodalmam volt annál a büféskocsinál, ahol Aya végül megvette a csirkét, de hát nem akartam elrontani a lelkes készülődése örömét, így nem szóltam egy szót sem, csak türelmesen megvártam a kocsiban.
Aztán vártam a turkálónál, a háztartási boltnál, a virágosnál, mert egyiknél sem hagyott kiszállni és magyarázattal is csak otthon kívánt szolgálni, ahogy kérdő tekintetemre válaszolta.
Mivel anyukám még úgy három óra múlva volt várható, így segítettem Aya-nak elpakolni, aztán leültem a tv elé, mivel Aya a vásárolt holmikkal, gyanúsan titkolózva bevonult a fürdőszobába.
Már majdnem elaludtam a várakozásban, mikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó, így boldogan kaptam arra a fejem, hogy megcsodáljam az én gyönyörűségemet, mert biztosan nagyon kicsípte magát, ha ennyit készülődött, már ha hinni lehet az órámnak, de aztán ahogy megláttam…….szabályosan leesett az állam és ott álltam tátott szájjal, kimeredt szemmel, mert nem akartam elhinni, amit láttam! !
- Áááááááhhhhh! Úúúúúúhhhhhhh! Azta…..Ööööö – próbáltam szavakba önteni a döbbenetemet, de nem nagyon sikerült.
Reménykedtem, hogy csak meg akar tréfálni, de úgy láttam teljesen komolyan gondolta a dolgot és a konty helyett csak két copfot hiányoltam masnival, mert az jobban illett volna ehhez a Dorothy filinghez, az Ózból.
Mikor kirobogott a konyhába, még mindig kőszoborként álltam és csak a kiabálásra mozdultam meg, hogy mint egy alvajáró utána menjek.
Akkor jött a többi hideg zuhany, vagy valami ronda rémálom, amikor elkezdte felsorolni, hogy mit kell tenni, hogy anyukám minél jobb színben lássa őt. És csak mondta, mondta, mondta és mondta, én meg néztem rá hatalmasra tágult szemekkel.
A virágoknál tértem magamhoz és mint aki valami rossz álomból ébred, megrázkódtam és elkapva az össze-vissza rohangáló sajtkukac kezét, magam felé fordítottam, majd lenyomtam egy székre. Vettem egy nagy levegőt……………aztán még egyet……..és még egyet.
- A virágokat csak meg kell locsolni, mert kicsit rosszul viselik a nejlon zacskót több órán keresztül, és anyukám ettől még nagyon fog szeretni, - kezdtem nagyon-nagyon türelmesen és halkan, - de……………MI A JÓ CSUDÁT CSINÁLSZ MAGADDAL ÉS SOKKOLSZ LE ENGEM ……mikor mindjárt itt van és meglát ebben a ………az izében. – folytatom halálosan higgadtan a ruhára mutatva, majd megint kitágulnak a pupilláim mikor gyanakodva ránézek. – Ki vagy te, és hová tetted Aya-t? – araszolok a fegyverem felé.

Mike nem viselkedett éppen úgy, mint aki agya teljes kapacitásával be tudott volna nekem segíteni az előkészületekbe, pedig én nagyon is azt vártam volna tőle. Leginkább úgy nézett ki, mint akit leütöttek, csak a nagy kapkodásban elfelejtett összeesni. Az első értelmes hozzászólása akkor volt, amikor megnyugtatott, hogy a virágok még magukhoz térhetnek, csak meg kell őket locsolni.
Ezért aztán félrelökve magamról Mike kezét felpattantam, és mivel sejtettem, hogy ezt már meg kellett volna tennem előbb is, de az este folyamán talán el fogom felejteni, arról nem is beszélve, hogy a zacskó és a meleg miatt talán egy kicsit jobban kiszáradtak, mint ami normális lett volna, benyomtam őket a csap alá, és annyi vizet folyattam rájuk, hogy azért valamennyi föld maradjon azért a gyökereiken, de egyébként ússzanak a kaspóban, amikkel együtt aztán villámgyorsan kisorakoztattam őket az ablakpárkányra szerelt virágtartóba (szintén háztartási bolt).
-Na, ezzel ellesznek egy darabig - bólintottam elégedett mosollyal, majd gyorsan kezet mostam, körömkefével gondoskodtam a körmöm alatti részről, majd újabb kézkrém adag.
Miután visszaültem a székre, hogy végighallgassam, milyen jó tanácsokkal tudna még Mike ellátni, hát okosabb nem lettem, csak egyre döbbentebb.
-De hát... - hebegtem értetlenül. - De hát... én... én mindent megtettem. Az anyukák az ilyen nőket szeretik a fiuk mellett látni, nem? Na jó, talán inkább az olyanokat, akik nem csak megjátszák, hogy főznek, takarítanak, kertészkednek... meg teherbe esnek - sütöttem le a szememet. - Nem... nem tetszik a ruhám? Nem fogja szeretni? Utálja a sárgát, igaz? De csak ez az egy jókislányos volt, és a plakáton a csaj így hordta a haját. JESSZUS, A CSIRKE!!!
Ismét felpattantam, és a sütőhöz rohantam.
-Csukd be az ablakot! - szóltam hátra Mike-nak. - Csukd be, hogy bent maradjon a kajaszag, és azt higgye, hogy egész nap itt robotoltam. Oké, krumplit a mikróba... és még mindig van öt percünk. Hát most király vagyok, vagy király vagyok? - vigyorogtam rá önelégülten.
Aztán elkaptam a grabancát, és cuppanós csókot nyomtam a szájára.
-És egyébként mi ez a butaság, hogy ki vagyok én? - somolyogtam rá. - Még mindig Aya vagyok, csak éppen anyukád attól frászt kapna. Úgyhogy ma estére olyan leszek, amilyennek ő is örül.
Jókedvem azonban nem tarthatott sokáig. Lassan, elszörnyedve szorítottam a számra a kezem, ahogy egyre elkerekedő szemekkel meredtem Mike-ra.
-Süti - suttogtam borzadva. - Elfelejtettem a sütiket. Ennyi idő alatt már rendelni sem lehet, és a legközelebbi cukrászdát is leggyorsabban húsz perc alatt járom meg. Úristen, hogy feledkezhettem meg a sütiről? - rogytam le megsemmisülten a székre könyökömet a térdemen, homlokomat a tenyeremben megtámasztva bámulva a földre. - Ki fog tagadni a családból, mielőtt még hozzád mentem volna. Hogy az a rohadt, büdös életbe!
Nagy erővel rúgtam bele a falba, majd a térdemre ejtett karjaimra hullottam.
-Se főzni nem tudok - motyogtam leverten egyre csak a falat rugdosva némiképp kisebb erővel, de nem kevésbé feldúltan -, se mosni, se szépen öltözködni, se virágokat nevelni, se normálisan megteríteni... de még csak unokát sem tudtam neki csinálni!... Ki akarna ilyen nőt a fia mellé?!

Miután a hegyi beszédem ellenére, megnézhettem, hogy miként csinál vízinövényt Aya a muskátliból és grillezi újra a már egyszer meggrillezett csirkét, már csak annyi erőm maradt, hogy leroskadjak a fotelbe és a kezembe temessem az arcom és ezen az sem segített, hogy két rohanás között, még egy háziasszonyos csókot is kaptam.
Komolyan úgy éreztem, hogy azzal, hogy anyám meglátogat, a feje tetejére állt az életem és Aya megbolondult, vagy én bolondultam meg, de hogy anyám szívbajt kap, ha meglátja ebben a szerelésben a menyasszonyomat, az tuti.
Ráadásul Aya egyszerűen nem képes meghallani amit mondok neki és valamiért a fejébe vette, hogy valami múlt századi jól nevelt kislányt kell eljátszania anyámnak.
- Figyelj Aya! Anyám egy mai, modern nő, aki halad a korral. – próbálkoztam még egyszer utoljára elhaló hangon. – Ha meglát ebben a szerelésben és megnézi, amit te itt háziasszonykodás címszó alatt összeállítottál, akkor fog igazán bepánikolni, hogy kit vesz el a fia! HALLOD AYA!
De nem hallotta, mert hirtelen elfátyolosodott szemmel omlott össze benne egy világ, mikor rájött, hogy nincs itthon SÜTEMÉNY!
Aztán felcsillantak a szemeim, mert eszembe jutott, hogy talán még van remény és a jól bevált zsarolással még érhetek el eredményt 20 perc alatt.
- hahó! Van egy ötletem! – emelem fel az állát, hogy a szemembe nézve felfogja amit mondok neki. – Én megsütöm a sütemény, mintha TE sütötted volna, de egy feltétellel! – emelem fel az ujjam. – Ha felveszed a csini kis sortodat és a spagettipántos toppodat, kiveszed a hajadból ezt a rémes pántot és eltünteted ezt a büdös muskátlit. – intek végig a lakáson és rajta is. – Ha sietsz, mire csöngetni fog, akár kész is lehetsz bébi! – csókolom meg most én, hátha megtörhetem az átkot.