Kínai-negyed

Egek, megint eltévedtem! Csak kapkodtam a fejemet jobbra és balra. Egyértelműen nem ide akartam kilyukadni. Miért?!
Még az a szerencsém, hogy egy kis eldugott sötét sikátorban jöttem ki a másik világból, és nem a főutcán. A hely zsúfolt, és cseppet sem vagyok ázsiai, ami azért itt ciki. Csak tudnám hogy jutok ki! Pedig csak a suli udvarára akartam lemenni! Legközelebb egyértelműen a lépcsőn megyek.
Senkit nem mertem megkérdezni eddig, úgyhogy csak bolyongok tovább. Én is okos vagyok...

(játék, valaki?)

Könyvkülönlegességekre vadászok. És hát mégis hol máshol tudnék ilyet találni, mint egy ázsiaidokkal megrakott városrészben, ahol egymást érik a kínai piacok. Vándorlásom közepette könyvekbe simítok bele, ujjaim között lapokat pörgetek. Könyvkülönlegességeket mondtam, igaz? Úgy értem: különleges anyagúak. Mert hát mégiscsak Kínában találták ki a selyemhernyó tenyésztést, és hát a legfinomabb papír. Rizspapír. Selyempapír. Összefut a nyál számban, már a gondolatától is. Ujjaim bizseregnek, helyre kis simítással törlök egyet a számon, mielőtt a nyálam tényleg kicsordul. Úgy tűnik, hogy izgatott vagyok? Nem szoktak megérzéseim lenni, én nem az a mutkó vagyok, de azért most úgy vagyok vele, hogy kapásom lesz, sikerülni fog, összejön, bizisten!

Ó-ó, mindez szép és jó, de mégis, egyetlen dolog hibádzik csak. Oké, hogy nem a szememmel látok, hanem az ujjaim, ahogy simítok végig a japán kandzsikkal és a kínai írásjelekkel telerótt könyvecskéken, mert már ennyiből érzem, hogy hol bújik meg közöttük egy igazi ínyencség, finom darab, amiből aztán olyat hajlíthatok, hogy az e-bayen tíz percen belül elkapkodják, de… nagyon is kéne attól még a szemmel is figyelnem. Látnom. Mondjuk a lányt, aki pont elém toppan, és minden normális, nem éppen papírfanatizmusban szenvedő ember kikerülné, csak nekem nem sikerül, én veszem észre későn, és basszus, ha rajtam múlik, akkor most hatalmasat fogunk zakózni! És amennyire éppen a könyvek, füzetek, írások és papírok bűvöletében éltem, mutáns képességemnek hála, könnyűszerrel rántok magunk után egy jókora adagot, mintha csak a polcról vertem volna le őket.

Teljesen elképedve álltam egy darabig miután neki mentem a srácnak. Jé, ő nem ázsiai! Micsoda megállapítás... Pedig nekem egészen újnak hatott, az ideje már tartó bolyongásomban.
- Bocsánat - ocsúdtam fel végül - én igazán nem akartam. - Az arcomon teljes rémület ült, még számomra is kissé érthetetlen módon. Ebben a zsúfolt tömegben mindenki csak beszélt eddig körülöttem, és semmit nemértettem. Eléggé ijesztő volt, emlékeztetett arra a másik helyre, amibe érkezni szoktam ha kifakulok ebből a világból. Jaj nekem! Nyeltem egyet, majd megráztam magam, és megpróbáltam össze szedni valahogy a megmaradt bátorságomat. Van én nekem egyáltalán még olyan? Ha van is nem nagyon sikerült.
- Tényleg nagyon sajnálom - toldottam meg még egyszer a dolgot, de teljesen zavarban voltam.

Hát nem teljesen idillikus, amikor úgy sikerül a nyílt utcán szó szerint ledöntened a lábadról egy lányt, a kínai piac kellős közepén, hogy a különböző lapocskák, könyvrészletek rózsafák leveleiként szállonganak körülöttetek? Ezek után mondja azt valaki, hogy nem tudok stílusosan feldönteni bármilyen szembejövő random emberkét.

Aranyos, mert még ő kér elnézést. – Azt hiszem, kicsit félreérted – próbálom helyrerázni a szituációt, ha már sikerült kisebb feltűnést keltve lekapnom a lábairól. – Szerintem én vagyok a hibás… öhm… ne haragudj? – Igazából nem azt várom, hogy egy olyan lánytól, akit, ha feldöntenek az az első reakciója, hogy reflexből elkezdi ismételgetni, hogy elnézést, szóval egy ilyen ember biztos nem fog aztán visszakézből pofonokat osztogatni, de gondoltam, azért körbefutom az illedelmességi köröket. – Had tegyem jóvá. Például… szereted a selyempapírokat? – És azt hiszem, hogy valahogy itt veszítettem el a reményét annak, hogy valaha is újra úgy tekintsünk egymásra, mint két normális ember.

Teljesen értetlenül kavarogtak a fejemben a: Hogy? Mi? és az ehhez hasonló kérdések. De amikor kiejtette, hogy ne haragudj, valahogy a helyére került minden. Félénken elmosolyodtam.
- Semmi baj. Én is kissé elbambultam... - vagyis igazából másfelé néztem, valahogy minden irányba, csak arra nem amerről ő jött. A mosolyt azonban lehervasztotta az értetlenség a következő kérdésére. Úgy éreztem magam ismét, mint aki az egyetlen a világegyetemben, aki nem ért semmit. - Selyempapírokat? - pislogtam nagyokat, és csak álltam csendben. Végül valami csoda folytán csak össze szedtem magam, és sikerült valahogy kiböknöm a kérdést ami már régóta kavargott a fejemben. - Mellesleg, tudod hogy lehet innen kijutni? Kissé eltévedtem...

Látványosan sikerült felülkerekednie első körben magán a problémán, hogy sikeresen letroltam, második körben pedig a kérdésemen is, hogy érdeklik-e a selyempapírok. Persze a kérdés teljesen ártatlan volt, hiszen jelen pillanatban még egy sem volt nálam, de ez még nem azt jelenti, hogy soha nem lesz. Ugyan már, kicsit pozitívan! Csak sikerül még találnom legalább egy ilyen könyvet.

- Hogy innen kijutni? – Persze nem vicces, ha az ember papagáj módra ismételgeti a másik szavait, de mindig is gondban voltam az olyanokkal, akik nem voltak tisztában azzal, amivel én igen. – Pedig igazán nem nagy kunszt. A felborításért kikísérés? – ajánlok fel egy vacak cserét, miközben lassan a fülembe jut az értetlenkedő és csöppnyit felháborodott árus hangja is, aki nem vette jó néven, hogy magunkra húztam a kiállított könyvremekeit. Elkezdem őket összeszedegetni, csak így, egyszerűen.

- Ó azt megköszönném - kerekedtek el kissé a szemeim, én pedig igazából észre sem vettem. Már csak az a kérdés, hogy ha kijutottam mihez kezdek. Hogy megyek haza? Idáig eljutni, de haza már nem? Főleg hogy semmi nincs nálam nagyjából a ruhámon kívül. Valószínűleg kénytelen leszek, úgy ahogy jöttem. de ha valaki meglát?
Kissé elbambultam, és később vettem észre, hogy ő már pakolja a könyveket. Kissé félszegen neki álltam segíteni neki.

- Oh, köszi! – Ja, nem, dehogy lepődtem meg, hogy segít összekapargatni a maradék kis könyvecskét és miniszótárt, kódexet, amit a fölre rántottam magunkkal. Csupa-csupa meglepetés ez a lány, aki nincs felháborodva, sőt, ő kér elnézést, aki örül, ha valamivel ellensúlyozni akarom a kevésbé súlyos, de annál vehemensebb testi atrocitást, amivel nekimentem, és ráadásul még segít is mindenféle random papírok összeszedésében, amikhez egyébként aztán tényleg semmi köze nem lenne. – Nagyon rendes tőled – bővítem még ki a monológom.

- Tudod, nekem egészen be szokott válni, ha arrafelé megyek vissza, ahonnan jöttem – teszek gyenge kísérletet arra, hogy elindítsak egy párbeszédet, miközben ezzel párhuzamosan a lábaimat is irányba teszem, még pár fejhajtással elnézést kérek az eladótól – mert én ilyen multi-task vagyok –, aztán indulhatnánk is. A beszélgetés elindítására tett kísérlet pedig ott lebeg közöttünk, de az én tekintetem és figyelmem már némileg máshol jár. Az innen kifelé vezető legrövidebb úton újabb könyvárusok lehetnek, akik talán nem is lesznek tudatában annak, milyen ínyencségeket árulnak. Jó lenne levadászni őket.

Csak egy kedves, kissé félénk mosolyra futotta. Olyan tehetetlen voltam, csak segítettem neki amíg kellett.
- Nálam az kicsit bajos... - csúszott ki a számon. - Már nem tudom az merre van -toldottam meg egy apró hazugsággal. - Könnyen elbolyong itt az ember és eltévedhet, ha először jár itt - és csak a hely sajátossága adta a tippet, hogy hol az az itt. De valójában csak fecsegtem, és erre csak most ébredtem rá. - De legközelebb megfogadom, mielőtt bármerre is indulnék, hasznos tanács - mosolyogtam. Mint a tejbetök, biztosan bugyután nézhetek ki. Viszont tényleg jó gondolat volt, talán működik abban a világban is, még ha mindig változik is.

- Igaz – adok helyet a véleménynek. Azért mégiscsak egy kínai piacon vagyok, méghozzá nem is akárhol, hanem Manhattan szívében, ahol ha valamire azt mondják, hogy nyüzsgés van és sok ember, akkor ott garantáltan és tényleg nyüzsgés van, meg sok ember.

Jut eszembe, kicsit késői gondolat, de azért megvakarom a fejem, és csak kinyögöm: Merre is akartál kiérni? Vagy ez ilyen mindegy, csak had jussak már ki, helyzet? – próbálom ellőni az élét annak, hogy nekiálltam öncélúan kivezetni, miközben ennél a piacnál egyáltalán nem mindegy, hogy mégis hová lyukad ki az ember. A városnak végülis elég sok pontja van, és keveset mondok, ha közöttük egy-másfél óra az átjutás. Szóval tényleg nem vicc kérdése, merre lyukadjunk ki.

- Igen, nagyjából - igazából belegondolva, ha úgy is úgy megyek haza akkor minek is akartam kiérni? Itt talán könnyebb lett volna észrevétlenül haza jutni. Felsóhajtottam. Ez reménytelen. Azt meg tényleg nem kérdezhetem meg tőle, hogy úgy nagyjából ide mennyire és merre van Xavier intézet. Gratulálok Tanya, ügyes vagy! Tényleg, igazán...
- Szóval mi volt ez a papír dolog? - jut eszembe hirtelen, csak hogy beszéljek valamiről, és ne tűnjek olyan szerencsétlennek. - Egészen szokatlan valakit ilyenekről kérdezni hallani - jaj, most ez olyan nem jól jött ki! De azért mosolyogtam félősen, hogy mégse tűnjön olyan szörnyűnek a helyzet.

Kap még egy jó pontot, mert mosolygós. Pontosabban: állandóan jön azzal a szégyenlős arcizommunkályával. Egyenlőre elvagyok azzal, hogy rendszeresen konstatálom, és nézegetem, hogy vajon mi okozza ezt a folyamatosan kis szégyenkezésgetést.

- Hát, szeretem a papírokat – próbálom rövidre zárni a dolgot, mert ja, egyébként és nem mellékesen tényleg nem is olyan tök hétköznapi, hogy valaki ilyenekkel házal. De amilyen kis szégyenkezős, még a végén kiderül, hogy valójában nagyon is fanatikus, és perverz gondolatokkal képes viseltetni még egy olyan ártatlan dologgal kapcsolatban is, mint a papírok. – Értsd: rajongok értük. Gyűjtöm a különlegeseket. Aztán hajtogatok, és eladom az e-bayen – vonom meg a vállam. Itt a reklám ideje.

Csak kikerekedett szemekkel néztem rá. Teljesen megdöbbentett.
- Az ilyeneket el lehet adni? Mármint... ezt sosem gondoltam volna. - Nahát, csodálatos, sikerült ugyan azt kétszer is elmondanom. Jaj, Tanya, szedd már össze magad! Nem mintha ez bármikor is bejött volna. - Biztos jó lehetsz akkor benne - tettem hozzá kicsit halkabban. Nem is tudom miért uralkodott el rajtam el ez a... mi ez? Melankólia? Talán... De hamar búnak eresztettem a fejem. Csodálatosan, és tökéletesen szerencsétlen vagyok.
- Az egyetlen amiben én jó vagyok, hogy eltévedjek... - És ez így volt igaz ahogy volt, főleg ha bele számítjuk a képességemet is. Újabb nagyobb sóhaj következett. Hogy lehetek ennyire... hagyjuk.

Meglepetten nézek fel rá. – Hát persze, hogy el lehet adni őket! – háborodok fel, mármint olyan kis szolidan, ahogy a földkerekség összes (egyetlen) papírfiúja képes felháborodni. Aztán végiggondolom, és végül arra jutok. – Azaz… a jobbak képesek rá. – Kicsit düllesztem a mellem, kihúzom magam, félmosoly. Minden stimmel.

- Sőt, nem is tejel rosszul – fűzöm tovább a gondolatmenetemet, miközben épp egy újabb könyvárus bűvöletébe kerülök bele. Nem akarom nyilvánosan bemutatni neki a papírkülönlegesség kereső detektoromat, avagy ahogyan a kezemmel szépen végigsimítok felettük, tudván, hogy úgyis megérzem, ha ínyencségre akadok, ezért csak lassítok, és igyekszem minél rövidebb idő alatt minél több könyv felett meglengetni a kezemet – csakhogy ez a művelet a lehető legröhejesebb, amit eddig csak csináltam, és nem, dehogy tök nyilvánvaló, hogy valami van velem.

- Tényleg nem gondoltam volna - mondtam kis áhítattal a hangomban, félénken mosolyogva. - De akkor ezek szerint azzal abból csinálsz pénzt amivel szeretsz foglalkozni. Jó neked.
Kérdéses, hogy még én mivel fogok egyáltalán foglalkozni. Az egy dolog, hogy a Xavier suliba járok, de... Sóhajtottam egyet a gondolatra. Reménytelen vagyok. Vagy talán mégsem? Legalább ezt tudnám...

- Őőő… – És én ahhoz, hogy ilyen intellektualitást és intelligenciát nem kis mértékben tartalmazó mondatokat legyek képes kreálni, egyetemre járok. Érted? Egyetemre! – Nem – zárom le végül monológom, de konstatálom ám én, hogy ez némileg kevés volt. – Nem ebből élek. Annyira azért nem futja jól, hogy pénzeljem magam belőle, de a papírfiú accountnál mindig egész jó pénzforgalom van. – Itt esik le, hogy még mindig nem tudom a nevét. Igen, ha a saját becenevemről vagy nevemről beszélek, akkor mindig mások neve jár a fejemben. (Nem.)

Zavartan megvakarom a tarkóm… úgy tűnik, mára ezt a nonverbális jelet sorsolta ki nekem a sors, mint állandó önkifejezési eszközömet. – Még nem mutatkoztam be. Mike Hanscom. – A kezemet is nyújtanám, de az jelen pillanatban éppen azzal foglalkozik, hogy még gyorsan átfusson néhány könyv felett. Nem mondom, hogy szemmel követhetetlen gyorsasággal vizsgáltam át a kezem alatt átfutó papírokat, hiszen ezt már a képességem se engedné, ráadásul erősen megvétózná a tény, hogy az eladó meglepett tekintettel követi az ujjaim útját az asztalán.

- De azért valamennyi bejön belőle - mondjuk az tényleg hű lett volna, ha annyit keresne, de nem minden így megy. Nekem mint aki egyáltalán nem keres pénzt még ez is, jobb szó híján, hű volt.
- Tanya Berghart - viszonoztam a gesztust mosolyogva. A szemem végól érdeklődve követte Mike kezét. Eddig nem is figyeltem, mit is csinál igazán. Kezdtem megnyugodni, a tömeg sem zavart már annyira, sőt egyre kevésbé. Ami talán elég buta dolog tekintve, hogy többnyire egy idegennel sétálgatok az utcán. De ha nem így lenne akkor is ugyan úgy idegenek között sétálgatnék. Ami meg nem ugyanaz?

- Hopp! – És ezzel a hoppal abban a pillanatban megszűnt minden korábban beszélgetés, törlődött a memóriából a név is, amit az előbb mondott (de megjegyeztem, hogy hihetetlen, de megint mosolygott hozzá!), egyetlen dolog maradt csak, az, ami olyan határozottan kiváltotta a hoppot! – Selyempapír! – kiáltok fel, minimum egy heuréka erejével, de egy aranyhalat kifogó horgász se bírna kevesebb hangerővel. Nagyjából így dörrenhetett, mikor az ötvenes évek amerikájában egy aranymosó szűrőjében sárgás rög landolt.

A rendőrkanyaromhoz képest egy 180 fokos fordulat is szolid fordulónak tűnik, ahhoz a hajtűhöz, ahogy vértigrises ragadozó módjára rávetem magam az árus asztalára. OK, ebben a szituációban az a szó, hogy „szolid” elég nehezen használható. – Selyempapír! – ismétlem magam teljes izgatottságban, ahogy az ujjaim között forognak a lapok. A másik kezemben máris a könyvek fölé kiírt ártáblának megfelelő papírpénz táncol. Az árus kezébe nyomom: - A visszajáró a magáé – lihegem aléltan.

Összerezzentem. Teljesen váratlanul ért és csak pislogtam. Pár másodpercig még biztosan levegőt is elfelejtettem venni. Aztán megérkezett a nem túl bő, szám szerint egy szavas magyarázat. Már csak egy a kérdés hogy ez tényleg az lehet-e? Mármint magyarázat. Csak figyeltem őt, és egyáltalán nem értettem a dolgot, teljesen értetlenül álltam ott. Kérdés vagy bármilyen szó belém fagyott. Egyszer ugyan megpróbáltam megszólalni, de végül meggondoltam magam.

Kicsit nehezen tágítom tovább a fókuszom a könyvnél, amit a kezemben tartok, és amin éppen egy aranyos kínai kisfiú fogja az apja kezét, és menetelnek valami távolba vesző izé felé. Ha valaki megkérdezné, hogy mi is van a borítón, el nem tudnám neki ezt mondani újra. Egyáltalán nem érdekelnek az írások, a képek, a forma, a méret, vagy a nagyság. Egyedül az anyag! – Ez selyempapír! – áradozok hmm… féltucadik alkalommal? a mellettem állónak, aki szimpla véletlen csupán, hogy elvileg még a nevét is tudhatnám. Egyéb esetben sokszor esem abba a hibába, hogy vadidegeneknek kezdek el áradozni aktuális kihalászott gyöngyszemem értékeiről és különlegességéről. Ahogy az ujjaim simítanak az anyagban, érzem, hogy a nyomda gyenge betűket nyomott rá, amik könnyen hajolnak, sőt, néhol arra kell majd vigyáznom, hogy ne foszoljon ott az anyag, ahol hajlítani szeretném. Mike Papírfiú Hanscom, egy mázlista vagy! Kincs!

- Ez anyag! – nevetek fel boldogan, és végre ezúttal határozottan Tanyának célzom az üzenetet. Mármint úgy értem: még a szemébe is nézek. Tényleg neki mondom, nem véletlen. Az ujjai alá nyomom, a magamét már húzom is végig a gerincén, a lapok hullámzanak a nyomában, miközben én beszívom a dohos illatukat. – Kincs! – csillog a szemem, és bár az utóbbi szót megint a számmal mondtam, mint ahogy az idáig elhangzott tömjénező jelzőt is azzal változtattam hanggá, azért fontosnak éreztem, hogy jelezzem: még a szemem is belecsillog az örömködésbe.

Az értetlenség döbbenetté fokozódott bennem, és csak pislogtam. Félelem kezdett úrrá lenni rajtam, és amikor felém fordult hátráltam egy lépést.
- Mondd csak, jól vagy? - csúszott ki a számon a kérdés. Goromba volt és egyértelműen udvariatlan, mégis örültem neki, hogy hang jött ki a torkomon. Nem eshetek pánikban. Sok kis apró riadalom egymásra rakódik és végén pukk! eltűnök. Na jó, hangot nem adok ki hozzá ilyenkor de mégis... Vagy csak én nem tudok róla mert odaát már nem hallom?
És akkor ráébredek. Nem kéne erről gondolkoznom, mert egyáltalán nem nyugtat meg, sőt! Az arcomra a rosszul lét jelei kezdenek kiülni.
- Megrémítesz! - elcsuklik a hangom, ahogy kimondom és elkapom a kezem. Még valami és reszketni fogok mint a nyárfa levél. Mély levegő! Csak mély levegő! Egyiket a másik után, de ettől is csak a szédülés kerülget. Le kéne ülnöm...

Sosem gondoltam volna, hogy más öröme ijesztő tud lenni, és ez a legutolsó gondolatom most is, amikor látom Tanya arcát: hát istenkém, vannak, akik nehezen dolgozzák fel a sikert, ő is biztos ilyen fordítottan kötött példány, aki állandóan bazsalyog, aztán amikor igazán örül, akkor olyan kétségbeesés ül ki az arcára, hogy a szivárványon vágtázó pónilovak hasonlót a főgonosz sötétboszorkány láttán tudnak csak produkálni. Megragadom a kezét, és nem, tényleg nincs semmi hátsó szándékom, nem is lenne túl romantikus, hogy egy könyvvel kettőnk között akarjam megrontani, vagy magamhoz szerettetni, csak, gondoltam, még kifejezem valahogy az örömöm, ami tényleg csak annyiból ered, hogy megint találtam egyet! Ugyanis kezdetben vala nagy sok értékes, rízspapíros, selyempapíros, különlegespapíros anyag errefelé, aztán amióta rendszeresen idejárok, ezek (nem is olyan) meglepő gyorsasággal fogyni kezdtek. Kimerülő tengerré lett, amiben nagyon el kellett már merülni ahhoz, hogy igazgyöngyöt hozhasson fel az ember. Kisebb üröm az örömben, hogy ez csak fokozta a totális örömöt, valahányszor mégis hasonlóra bukkant az ember – például esetünkben.

- Hát persze, miért? – teszem fel a tök ártatlan és tényleg semmiről egyáltalán nem tudó kérdést, mert különben mi másért faggatózna itt állandóan a lány, akit… hogy is hívnak? És… akkor miért is faggatózik?
Attól tartok, kisebb Atlanti-óceányni értetlenség költözött közénk, és ez néminemű árnyékot vet egészen eddig felhőtlen örömömre. A vigyorgásból akkor sem vagyok hajlandó visszavenni, de pauzálom az eddig a pillanatig tartó boldogsághormon-termelésemet és egye-fene, esetleg még rá is figyelek, hogy az esetleges válasza ne járjon úgy, mint a neve, ami megrekedt közöttünk, és sosem jutott el igazán hozzám.

Közel álltam a kifakuláshoz. Tényleg... teljesen, ahogy megragadta a kezem, annak ellenére hogy el akartam húzódni... A kérdése pedig goromba volt. Nem is vettem észre, hogy a kezem tényleg átcsúszott az övén, csak akkor ami után a földre rogytam, és és az arcom takartam el vele. Vagyis mindkettővel. A könnyeim tehetetlenül megeredtek, bár a kezeimtől nem látszottak. Akkor viszont már nem is igazán törődtem vele.
A viselkedése teljesen érhetetlen volt, és ez volt az ami megrémített. Megértettem, hogy örült annak, aminek is. Még ha nem is tudtam minek. De ez egyszerűen sok volt. Majdnem két k-val is.

Kríziskezelésből egy nagy zérónak éreztem amikor, elkezdett felötleni bennem a gondolat, hogy talán nem is az örömtől varázsolódott olyan erőteljes grimaszba az arca, ami… hát, így már nem is tűnt olyan aranyosnak. Basszus, én itt örömködöm, alig bírok magammal, erre úgy reagál, hogy elnyeleti magát a kétségbeesés sötét tengerével? Anyám…

Aztán jön a következő hopp!, amit megint ki is mondok, mert az idejét éljük a kimondott indulatszóknak. – Hopp! – szakad ki belőlem a megrökönyödés, amikor kis kacsója úgy dönt, hogy nem veszi anyagszámba az enyémet, és szellemmódra átsuhan rajtuk.
Egy elszigetelt burok borult ránk, ahogy ott állunk ketten, részemről teljes értetlenségben, legalább olyan szélsőségesben, amilyen eddig az örömöm volt, és lényegében véve nem csinálunk mást, mint egyáltalán nem értjük a másik reakcióját. Mármint, ezek szerint nagyon úgy tűnik, hogy neki az én örömömmel volt problémám, nekem pedig az ő mostani állapota kezdi betenni a kaput. Bár, ez most nem csak az érzelmi kitöréseire vonatkozik. Hiszen… jesszusom, mi van ezzel a lánnyal? Sóbálványként állok felette.