Re: Kínai-negyed

by **Parázsléptű** Hétf. Ápr. 09, 2012 11:12 am

Mikor befejeztem, láttam, hogy kicsit megnyugszik. Elhiszem, hogy a történtek után nem nagyon bízik senkiben, én sem tenném, sőt én a mai napig nem bízom senkiben, csak a mesteremben, Magneto-ban és a jobbkezében Kardfogban, mert ők már bizonyítottak, és, mint vezetőket megilleti őket a kellő tisztelet.
Viszont a szava alapján tudtam, hogy meg kell adnom neki a lehetőséget, hogy megismerje a Testvériség klánját, hogy találkozhasson Magneto-val és lehetőséget kapjon a belépésre, ha megfelel az elvárásoknak. Kardfog san-tól tudtam, hogy a klánnak szüksége van erős harcosokra, akiket felkészíthet az elkövetkezendő feladatokra és akik hűségesen követik eszméjüket, akár az életük feláldozása árán is. A kiválasztottaknak nem lehet megkérdőjelezni a felsőbbrendűségét, hiszen az istenek választottak ki minket és adtak ilyen hatalmat a kezünkbe.
- A Testvériségről és annak vezetőjéről Magneto sanról beszélek. – mondom neki halkan. – Akik lehetőséget adhatnának neked, hogy elvégezd ami annyira a szíves vágya, hogy megmutasd ki is vagy te valójában és az emberek tiszteljenek ezért. Ő meg tudja neked mutatni az utat, melyen járva elérheted ezt és ráadásul nem lennél egyedül, a klánban testvérekre lelnél. Én is egyedül járnám az utam és nagy valószínűséggel elbuktam volna, ha nem találnak rám. A nevem Parázsléptű és benned kit tisztelhetek kami?

by **Oázis** Hétf. Ápr. 09, 2012 12:04 pm

Nos a kíváncsiságom az biztos, hogy hamar ki elégült azzal kapcsolatban, hogy mit is ért klán és klánmester alatt. Annyira, hogy első meglepetésemben majdnem el is csaptam egy tűzoltó csapot. Az biztos, hogy nem örült volna senki neki, ha elszabadult gőzgép gyanánt le daráltam volna pár táblát, és gyalogost még mellé. De hamar úrrá lettem a meglepetésemen, és hitetlenkedve, kíváncsian néztem rá. Már már meg kérdeztem, tőle, hogy viccel-e, de a szemébe nézve látnom kellet, mindent teljesen komolyan gondol. Ahogy azt is, hogy nem mellettem akar meghalni egy autó balesetben, szóval jobb ha az utat nézem. De én még mindig a szavai hatása alatt voltam. Még jól emlékszem arra a terror cselekményre amit Magneto és bandája csinált a szabadság szobornál. A pokolba is, ők voltak az egyik indok amiért a West pointra jelentkeztem. De ma? Mi van ma? Ma már én is mutáns vagyok, és elsőkéből tapasztaltam, hogy mire képesek az emberek velünk mutánsokkal. Éveken át gyötörtek, és meg kell mondjam most innen eléggé megértem mi is mozgatja a hírhedt mutánsvezér tetteit. Igen már nem vagyok ember. Én több vagyok, az evolúció újabb lépcsőfoka. A ki irtásomra tett kísérletekre pedig csak egy válasz létezik. Még pedig az ha felveszem a harcot, és kíméletlen leszek az emberekkel. - EZ sokkal több mint amire számítottam. - Suttogom, miközben újra a kis Japán nő szemébe nézek. - Ha igaz amit mondasz, olyat adsz nekem, amit nem tudom hogyan is hálálhatnák meg. Köszönöm Parázsléptű. Az én nevem Nick. És még nincs..nincs még mutáns nevem. Viszont a te neved.. kissé olyan nyelv törő. Nincs valami rövidebb neved? De ha nem akarod, hogy máshogy hívjalak nekem jó úgy is. - Mondom, hiszen nem akarom felbosszantani. Ha tényleg Magnetó csapatában rúgja az emberiséget akkor jobb nem packáznom vele. - Szóval szeretném ha tagja lehetnék a testvériségnek.

by **Parázsléptű** Hétf. Ápr. 09, 2012 12:32 pm

Hát a felajánlásommal sikerült alaposan meglepnem Nick-et, mert azt hiszem azok a furcsa kanyargások, amiket ezzel a mozgó szállítóládával művelt, nem tartozott a normális haladási kategóriába. Mikor végre sikerült kordába terelnie a mozdulatait és a képén sem láttam már a csodálkozás és a döbbenet keverékét, akkor már szavakban is eltudja mondani, hogy mit is gondol róla.
Nem gondoltam, hogy visszautasítja, és igazam is lett, hiszen szükséges volt egy családra, azok helyett akiket elveszett és ennél jobb lehetőséget keresve sem talált volna.
Már csak az volt hátra, hogy megbeszéljek egy találkozót a mesterrel, hogy fogadni és felmérni tudja az újoncot, de aztán eszembe jutott, hogy ma van még egy hely ahová el kell mennem, hiszen Kardfoggal kell összefutnom, egy laza kis gyakorlásra, hiszen lassan kijövök a formámból, hogy egyelőre nem kapok a képességemnek megfelelő megbízást. Ő meg aztán tökéletes a feladatra és Magneto kisebb unszolására, el is vállalta a dolgot.
- Rendben van! – bólintok az utolsó szavaira. – Most készülök találkozni Kardfog san-nal, így akár velem is jöhetsz, hogy megismerd az egyik kiváló harcost a klánból, aki Magneto san jobb keze is egyben. – gondolkozom el a dolgon, hiszen így már közelebb is juthat ahhoz, hogy felvételt nyerjen, ha elnyeri Victor bizalmát. – De tudnod kell, hogy nem egy barátságos jellem, ezért jól válogasd meg a szavaidat vele szemben. – adok neki egy jótanácsot.
- A nevem…..hát soha nem szólítottak másként, hiszen ez volt a sorsom és a képességem is egyben, de ha zavar, akkor talán szólíts….Honó-nak, ez talán nem töri ki a nyelved. – biccentettem felé. – Akkor most irány Bronx, ahol lereszkedünk a csatornákba. – adom meg az útirányt.

//Folytatás: Queens- Stenway-ház - Csatornarendszer //

by **Victor Creed** Hétf. Ápr. 30, 2012 7:41 pm

Végre egy kis szórakozás... Nem teher, nem fusimunka és nem is házi feladat. Bár nem tudom, hogy az öreg a formaiság kedvéért nevezi ezt munkának vagy valami más oka van rá… Egy biztos – nekem szórakozás. Az volt és örökké az marad, mióta rákaptam a hús ízére. Hangtalanul ugrok egyik háztetőről a másikra, négykézláb ügetve, egy nagymacska ügyességével. Néha-néha megállok pár sarkon és az épület szélébe belemélyesztve véres karmaimat, lenézek a rohanó férfira, párszor bevárva őt. Ch, tiszta úriember vagyok... Lélekszakadva lohol és a lihegése, még a hatalmas negyed hangzavarában is jól kivehető. Szinte hisztérikusan nyivákol és a félelem, ami belőle árad, még inkább feltüzeli a bennem dolgozó vadállatot. Elégedetten elmosolyodok és tovább ugrok. Heh, dolgozok. Csakhogy kövessük Magnus eszmefuttatását.

Nem vagyok türelmetlen. Ó, ugyan! Inkább elégedettnek és elevennek érzem magam. A kínai-negyed egész területén, akár órákig játszanám ezt a fogócskát. Mondjuk úgy, hogy felpezsdít. Este van, a szél az éttermekből bódító illatokat hoz, az emberek egymással üvöltöznek és hömpölyögnek, mint valami folyó… Szinte lehetetlen lenne követni az áldozatomat - ha nem játszottam volna már túl sokszor ezt a játékot. A hangzavar elnyomja a lépéseinek puffanását, az illata eltűnik az erősebb szagok között, a tömeg elnyeli a siető férfi testét és a lámpák egyszínűvé varázsolják a pólóját a többi emberével. Ám, sajnos játszottam… túl sokszor játszottam már ilyet. Azért mit ne mondjak, egészen gyors a kis kínai. Magamban szadista vigyorra kúszik a szám, ahogy visszagondolok a sikátorban lemészárolt társaira. Az autóban nyugvó fegyverekre, a pénzre és arra a hihetetlenül sok vérre, ami még talán meg sem száradt a felvágott nyakakon… Hiába, a fegyverkereskedelem nem mindig kifizetődő. Néha… ártalmas az egészségre.

Mikor végre megérkezik egy alagsor bejáratához, energikusan tépi fel az ajtót. A környék kihaltabb, nyugodtabb, csak pár lámpa pislákol – és természetesen, a bejáraton át kiszűrődő zene és vörös, hangulatos fény, sok mindent elárul. Egy mindent tudó hümmögéssel leugrok. Halk puffanással érkezem, majd lassan felegyenesedem, benyúlok a felsőm nyakához az egyik ujjammal, mintha megigazítanám, végül a pólóm nem véres részébe törlöm a kezemet, hogy a karmaim alá száradt vért kissé leszedjem. Gyorsan végzek, hanyag mozdulatokkal teszem meg ezeket, aztán egy rúgással berúgom az ajtót. A bentről hallatszódó sikításokra és felkiáltásokra csak sunyin elmosolyodom és a lefelé vezető lépcsőn beljebb lépdelek. Le kell hajolnom, hogy beférjek, de ez az apró hiba nem változtat a döbbent arcokon. Lassan végigpásztázom a helyet, ragadozótekintettel keresve az emberemet. Sosem gondoltam volna, hogy a kínai maffia egyik rejtekhelyét, egy sztriptíz bárban fogom megtalálni… hmm, de talán mindegy is. A lényeg, hogy hamar beszüntessük a fellendülő kereskedelmüket, mielőtt túlságosan megnőne a hatalmuk – a mutáns ellenes dolgaikban. Erre mondják azt, hogy példát kell statuálni… Rajtam ne múljon…

- Kipp-kopp… - szólalok meg mély hangon, gúnyosan, miközben elindulok lefelé. Meztelen és félmeztelen szukák, vörös fény, villódzás, egy apró bár rész és kiéhezett férfiak. A kicsi kínai megfordul és a félelem, ami a szemében csillog, szinte simogatja a kis lelkemet. Az ajtón átlépek és pár lépéssel beérem, hogy egy kézzel megragadjam a nyakánál és feljebb emelve megrázzam. – Na, gyerünk, daloljál valami szépet… - Karmaimat kieresztem és ahogy a mellkasába mélyednek fájdalmasan felkiált. Tudom, hogy nem fog semmit sem mondani és nem is tud védekezni. Csak a nyulat akarom kiugrasztani a bokorból… Valahol itt vannak. Ismét körülnézek, de még mindig semmi. Elgondolkozva felhümmögök, majd eldobom a férfit, hogy elinduljak a személyzetnek fenntartott ajtóhoz. Bújócskázni akarnak? Hát legyen…

by **Fény** Hétf. Ápr. 30, 2012 9:11 pm

Nos az én esetemben nem igazán lehet szó a normális munkáról, vagy arról, hogy éppen rendes iskolába járjak. Elvégre mondjon bárki is bármit a mutáns gyűlölet egy létező dolog. Ahogy az előítéletek a mutánsokkal szemben is az. Az én esetemben pedig csak a vak nem látja, hogy én is mutáns vagyok. Elvégre nonstop világítok. Ki adna így nekem munkát? Vagy ki ülne mellém a suliban? Na persze, hogy egy ember sem. Nekem pedig nincs szükségem az olyan megjegyzésekre amilyeneket az ember lánya a közép suliban kapna mert világít.
Magamnak is rögtön ki tudok találni egypárat. Hmm mi lenne az egyik? Villanykörte, Maglite, vagy esetleg torzszülött. Na nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy amióta a szüleim megszöktettek, vagy amióta New Yorkban élek nem élhetek normális életet. Pénzre persze nekem is szükségem van. Elvégre a srácok nem ingyen ajándékba hozzák nekem a kaját. Kedveljenek bármennyire is, azért mégsem lehetek örökké a vendégük mindenre. Tekintve, hogy ők is csóró hippik. Így az egyetlen megoldást választottam amit lehetett. Táncolni kezdtem, éjszakai klubokban, diszkókban ahol jól néz ki ha a színpadon a csaj világít, és még nem is annyira feltűnő. Szóval egyszerű háttér táncolásnak indult a dolog. Azonban kaptam jobb ajánlatot. Egy Sztriptíz bár tulaja arra kért legyek egzotikus táncos nála. Elvégre a vendégei már láttak nagy csöcsű, kis mellű fehér, néger, kínai lányokat táncolni. De olyat aki világít még sohasem. Először nem akartam bele menni a dologba, de mikor elmondta, hogy mennyit kapnék egy estére már nem ellenkeztem annyira. Hogyan is tettem volna mikor majdnem ötszörös pénzt ígért a diszkós melóhoz képest.

A számítása pedig igen csak bejött. Annak ellenére, hogy első alkalommal igen csak katasztrofálisan mozogtam a színpadon. Mégis sikerem volt, mert „izzó” voltam, és mert szemmel láthatóan nem vagyok még tizennyolc. A pasik meg a jelek szerint buknak a lolitta stílusra. Végül hamar ráéreztem a rúdtáncra, és a hím izgatás magas fokára. Játszani az ártatlan, riszálni magam, és simogatni. Pár pillanat múlva pedig hagyni, hogy szorgos kezek gyűrjék a bankókat a melltartómba. Azt hiszem, hogy pár pillanatnyi fogdosás igazán nem nagy ügy azokért a dollárokért. Hamarosan, pedig, már nem csak a színpadon léptem fel. Már rendelésre is házhoz mentem. Nem félre érteni, nem vagyok prosti, legalábbis nem olyan aki lefekszik másoknak. Én csak azt engedem, hogy fogdossanak. Aki pedig túl szemtelen azt meg fel villanva elvakítom, hogy tudja hol a helye, neki is meg a kezeinek is.

A ma esti üzleti hívás a kínai negyedbe szólt. Az „ügynököm” szerint valami belsős kínai banda ünnepel valami üzleti sikert, és nekik kellene riszálnom magam. Meg majd a színpadra felhívni az egyiket, és öltáncot járni neki. Meglepődve nyugtázom magamban, hogy a dolog végül is annyi, hogy kölcsön vagyok adva egy másik sztriptíz bárnak. Így a személyzeti öltözőben várom, hogy én kerüljek sorra. Persze nekem nem nagyon kell készülődnöm. Alapvetően nem nagyon tér el a fellépő ruhám attól amiben állandóan mászkálok. Hiszen szükségem van rá, hogy a fény minél nagyobb bőrfelületen érjen. Érdekes dolog, hogy mégsem barnulok le soha. Már örökké tündérkés világítós hófehér bőrű maradok. A jelen pillanatban éppen azt tanulmányozom, hogy a mellettem ülő lány, hogyan sminkeli magát, miközben időről időre idegesen rám pillant.

BAMM! Vágódik ki az öltöző hátsó bejárata, és vagy tucatnyi kínai kezd átrohanni az öltözőn. Bár nem vagyok benne biztos, hogy azok. Egyik másik, félmeztelen szalad, és úgy ki van tetoválva, mint egy jakuza harcos. A másik meg talpig öltönyben. A harmadik pedig retkes tréning ruhában. Egy azonban mindben egyezik. Még pedig az, hogy nagy fekete gonoszul csillogó fegyvereket cipelnek magukkal. Pillanatok alatt át érnek az öltözőn, még arra sincs időm, hogy az asztalról levegyem a lábam, mikor kirohannak az öltöző fő bejáratán. - Mi a …? - Mordulok fel kíváncsian, és kissé nyugtalan. A fegyverek sosem jelentenek jót. Rövid bizonytalankodás után úgy döntök követem őket. Elvégre ha menkülnek valami elől, akkor jobb ha én sem várom be azt a valamit. Ha pedig szaladnak valami felé, akkor nos akkor pedig ott tudom meg állapítani, hogy hogyan tovább. Az biztos, hogy 70% esélyt adok arra, hogy így vagy úgy de kénytelen leszek menekülni a végén.

by **Victor Creed** Kedd Május 01, 2012 9:44 am

A férfi fájdalmas sziszegései között kipréselt kínai szitkok egyáltalán nem tetszenek, még akkor sem, ha nem értem őket. Így rálépve az ujjaira, hangos reccsenés jelzi a csont törését.

- Enyje, nem szeretem, ha sértegetnek – csóválom meg a fejemet rosszallóan. Zene füleimnek a sikolya és azt a kíntól megviselt arcát élvezet nézni. Mikor meghallom a közeledő lépteket, ahogy sietve igyekeznek kifelé, leguggolok a férfi mellé. Pár pillanatig oldalra döntött fejjel hallgatózok és figyelem az ajtót, végül pofátlanul elmosolyodom és megpaskolom az izzadtságtól nedves arcát. Sötéten felkuncogok…

- Nocsak, nocsak, hát mégsem hagytok egyedül... - Nem kell sok idő és az ajtó kivágódik, több mint tíz férfit zúdítva a helyiségbe. A bűzt jól ismerem – heroin, cigaretta és alkohol keveréke -, ami belőlük árad. A feszültség rögtön felszökik, az adrenalin tombol bennem és ahogy meglátnak, látszik a szemükben a felismerés, majd az azt követő düh. Pár ostoba szuka ismét felsikkant, de a tekintetükben nem látszik döbbenet, egyedül a félelem, hogy „már megint” túl kell élniük egy ilyen estét. A vendégek hangtalanul, sietve távoznak, míg a pultos elbújik a poharak mögött, mintha tudná, hogy ezt nem sokan fogják túlélni. Hmm… Természetesen rajtam kívül senki más. A fegyverek rám szegeződnek és a kiáltások közepette kell rámarkolnom a kezeim között vergődő férfi torkára. Feljebb emelik a fegyvert és tudom, hogy nem kell fél percnek sem eltelnie…

- Engedd el! – A parancsra vérszomjas vigyorral válaszolok, ami lassan kúszik fel az arcomra.

- Attól tartok ez nem fog menni.

- Gyerünk, kotródj innen, te állat, amíg jókedvemben találsz – köpi utálkozva az egyik ember.

- "Míg jókedvedben"… hmm… – felszökik a szemöldököm, elgondolkozva bólintok, majd ránézek a földhöz passzírozott zsákmányomra. – Furcsa, ilyeneket én szoktam mondani… Ám legyen, most kivételt teszek. Nem sértődök meg. – Visszavezetem a tekintetemet és szemöldököm alól fellesve figyelem a mozdulataikat, de ők nem zsaruk, hogy több órán át várakozzanak. A férfit tartó kezem fájdalmasan felizzik a lövedéktől, de már ez sem állít meg.

A vér felfröccsen, a légcső kiszakad a helyéről és ezzel mintha szabad jelzést adnék a tüzelésre. Nem spórolnak a lövedékkel. Ch… Ismernek engem. Tudják ki küldött és hogy miért jöttem. Ugyan… ha nem lettek volna vele tisztában mi vár várjuk, nem kezdtek volna csapatokat szervezni a mutánsok ellen… csak tudnám, miért ennyire mazochista néhány homo sapiens? Nem mindenki vásárol olyan különleges fegyvereket és prédikál a mutánsok kiirtásáról, mint ezek itt. Tudták, hogy egyszer eljön ez a nap. Ó, ezek után, miért ne ismernének? Kiabálnak, mire elhúzom a számat, mert éles fülemet bántja a hangjuk. Minek ordibálni? Legyünk túl rajta… Különben is, a sikolyokat jobban bírom. Az első pisztolydurranás után, azonnal mozdulok. Mintha már vártam volna, hogy lőjenek, ördögi vicsorral vetem magamat rájuk. A mellkasomba, a vállamba és a gyomromba fúródó golyóktól nem lassulok ugrás közben, csak még inkább felhergel a fájdalom. Az izmaim megfeszülnek és elrugaszkodom, majd az egyik elöl álló gyomrába fúrom karmaimat. Tökéletes döfés, ami átszakítja a hasfalat és a gyomrot. Felmorgok, a zsákmány felüvölt… eldobom, akár egy zsák szemetet, majd már lépek a következőhöz. Morogva mélyesztem, a férfi nyakába fogaimat és a számat elöntő meleg folyadék illata bódítóan hat rám… Játszani akarok, szórakozni. Olyan unalmasak a hétköznapok, mióta a Testvériség erőt gyűjt. Hát hol a móka?… A fájdalom szinte elviselhetetlen lenne, ha nem tudnám, hogy pár pillanat múlva vége van. Heh… Mint mindig. Fogaim átszakítják az ütőeret, karmaim között az áldozatom felüvölt, miközben a többi felé fordítom, hogy a lövedékek belé fúródjanak. Lépek párat egy újabb felé. Mintha vágóhídon lennék vagy egy vadállatoknak fenntartott vidámparkban. A húsomba vágó golyók csípnek és, amikor valami létfontosságú szervet találnak el, kénytelen vagyok megállni. Utálom ezt a sebezhetőséget… Három férfi gyors lemészárlásához még tíz másodperc sem kell, ám mikor kezemet lendítem, hogy egy fentről indított vágással metszem át a következő torkát, a karom görcsbe rándul.

- Á, Kardfog, örülök, hogy meglátogatott minket! – a hátam mögül hallatszódó, akcentusos hangtól feláll a szőr a hátamon. Vállam felett átnézve összeszűkült szemekkel figyelem az öltönyös férfit, majd a könyökömbe ragadt apró fémdarabhoz kötött madzagon, végigvezetem a tekintetemet, egészen az egyik srác kezében tartott pisztolyhoz. – Már vártunk magára.

- Heh… Milyen szívmelengető ezt tudni – válaszolom gúnyosan és megfeszítem a karomat, de az csak erősebben megremeg és az erek kidudorodnak rajta, ahogy erőlködöm. Idegesen felmorgok, mire az idegen fickó jókedvében elneveti magát.

- Ugyan, ezzel nem megy semmire – szólal meg mézes-mázos hangon. - Kitűnő gyártmány, Európából hozattam. Bár kissé drága és csak hatot sikerült beszereznem, de a cél érdekében mindent, ugyebár... Egyszerűen muszáj volt, hogy kipróbálhassam… Maga a tesztalanyom és úgy gondolom, magánál jobb korcsot nem is találhattunk volna. Nos… mit gondol róla? – Kopogó cipőjével elém kerül és vizsgálódva néz bele az arcomba. A felső ajkam megremeg, miközben állom kíváncsi tekintetét, majd a másik kezemet indítom, hogy felszakítsam a mellkasát. Gyorsan mozdulok, hisz túlságosan közel jött, ám… Újabb görcs áll a másik kezembe és az a feszültség nem enged, mintha csak betonba öntötték volna a végtagjaimat. A férfi nem szólal meg, nemes egyszerűséggel elővesz egy matt fekete pisztolyt és a fegyver felugat… Fájdalmasan felnyüszítek, mikor az egész tárat belém ereszti és ahogy maró érzés elkezdi pusztítani a gyomrom. Sistereg, mintha a húsomat grillezné... Az agyamat elönti a kín és vele együtt a vadállati, ösztönös düh és agresszivitás. ÖLNI!

- És ehhez mit szól? – kíváncsiskodik tovább. – Folyékony fém, belsejébe savat ültettek és szinte mindent lebont, amihez hozzáér. Ez már az ön regenerálódó képességét is meghaladja, nem igaz? – Az orromat felhúzva üvöltöm el magamat és elrugaszkodom a férfi felé. Ahogy a vállát a fogaim között érzem erősen ráharapok és összeroppantom a vállcsontját – újabb görcsök – a kölykök leszednek a vezérükről, aki pár pillanatig jajveszékelve fetreng, majd megembereli magát és felállva, dühösen a szemembe néz. Lerázza magáról a segítő kezeket, a haját hátra csapja és vállát szorongatva, nagyot fúj. Elégedetten felkuncogok, miközben a szájam széléről ütemesen csöpög a vére. Nyelvemet kidugva, kicsit lenyalok róla, mielőtt megszólalok... Hmm... Milyen édes is a bosszú. És ez még csak a kezdet. Magnus parancsot adott és azt ugye bármi, de bármi áron teljesíteni kell...

- Ugyan… Mutasson valami jobbat, ne gyerekjátékokkal jöjjön. – Úgy látszik, a kis vágott szemű nagyon nem szereti, ha megalázzák az emberei előtt. Hmm, milyen kár… De valamiért nem tudok félni tőle, csak a tehetetlen gyűlölet ural, ahogy térdre kényszerítenek. Nem tudok mit csinálni, a görcs nem enged, akárhogy rángatom magamat.

- Az ilyenek miatt, mint amilyen ez itt, nem lehet nyugta az embereknek! – sziszegi a többieknek. - Szörnyszülött… - A lábam elé köp, majd kínaiul kiabál pár szót, miközben jót szórakozom rajta. Feszülten nézem, mire készül, azért annyira nem hagy hidegen a dolog. A gyomrom szépen regenerálódik, de a körülöttem terjeszkedő vértócsa nagyon nem tetszik. Az egyik kis patkány a pult mögötti falhoz ugrik és levesz onnan egy kardot aztán, ahogy az ajtó felé fordul, hitetlenkedve felkiált. – Fény! – A többiek is egy bizonyos pont felé kapják a fejüket. Beleszagolok a levegőbe és a finom illat után a szemem sarkából megpillantok egy újabb nőstényt. Egy… világító nőstényt? Elgondolkozva felhümmögök az apró mutáns láttán...

- Azonnal menj vissza a többiekhez édesem, nincs itt semmi látnivaló… - fordul a Főnök is a lány felé, amire gúnyosan elmosolyodom.

- Milyen megható… A mutánsgyűlölő maffiafőnök, aki mutánsokat alkalmaz… Hát, nem ironikus? Kicsi lány, ideje menni – fordulok a nőstény felé, véres vigyorral -, ha nem akarod a munkáltatódat holtan látni – elkezelően felhorkantok, mire a szeme felém villan és ököllel arcon vág… Mikor a csont megreped és fájdalmasan felszisszen, sötéten felkacagok. A kardot a kezébe adják.

- Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz, ha levágjuk a fejét… – Ha a lány nem tűnik el a szép szó hallatán, ingerültebben ráparancsol. – Fény, tűnj innen! Mindjárt készen vagyunk, aztán mehettek a színpadra. Nem fog egy nap kiesni emiatt a korcs miatt. – A kardot felemeli én pedig a hátam mögött megnövesztem karmaimat és egy kis vért felköhögve, de várom a csapást. Szememet dermedten szegezem a fegyverre. Hmm… Vagy sikerül vagy nem… azért nem akarok most meghalni. Idegesítő az a pár nap tehetetlenség, amit más halálnak nevez...

by **Fény** Kedd Május 01, 2012 5:22 pm

Már akkor is sejtettem, hogy nem ez volt életem legjobb húzása mikor elindulok. Főleg mikor nem sokkal a megérkezésem előtt már hallom a sikolyokat szitkozódásokat. Nem sokkal később valami vadállati bömbölést is, a lövések közé keveredni. Ugyanis azok a nagy csúnya fegyverek amiket magukkal cipelt a banda nem marad a jelek szerint kihasználatlanul, és osztják belőle az áldást, mint a bibliából. Félve kukucskálok ki a sarok mögül, hogy tényleg valami oroszlán szabadult el vagy éppen medve. Sajnos csalódnom kell. Nem egy állatkerti szökevény tombol odabent.

Azonban ahogy tombol semmi kétségem sincs afelől, hogy az a valami, az az ember, vagy mutáns szintén egy született ragadozó. Ledermedek a látványtól ahogy az emberek eregetik beléje a golyókat, ő azonban, mintha nem is ólom esőben, hanem egy falevél hullásban sétálna ugyan úgy támad tovább. Félelmetes, domináns, és gyilkos. Olyan mintha egy horror filmből lépett volna elő. Az egész olyan mintha egy horror film forgatáson lennék, csak itt tudom, hogy nincsenek kamerák. A vér az vér, és nem vörös szirup. A halál hörgések sem csak egy eldugult orr játékai. Minden véresen komolyan tapintható, és már már szinte ízlelhető.

Még sosem láttam gyilkosságot, de még csak hullát sem. Mármint úgy értem igazit, hiszen a tévében már számtalanszor láttam, a call of duty-ban meg már jó magam is legyilkoltam egy egész hadsereget is. Nácikat és terroristákat felváltva. De … Mi adhatná vissza azt amit itt tapasztalok? A vér és a halál valódi természetét? Az emberek a földön sikoltoznak, a levegőt betölti a vér és ürülék illata. Ebben nincs semmi dicsőséges, semmi felemelő. Az egész csak gyomorforgatóan végleges. Mégis a szemeim, és a tekintetem nem tudom levenni arról ami odabent folyik. Megbabonázva nézem és iszom befelé az erőszakot. Látszólag nincs ami véget vessen neki.

Látszólag! Ugyanis hirtelen fordul a kocka és a vadállatként harcoló férfi karjai a sokkoló fegyvereknek hála mozdulatlanságba dermednek, én azonban így is el képedek az erején. Hiszen más egy ilyen lövéstől az egész testében lebénul, és mozdulatlanná válik. Neki viszont a jelek szerint minden végtagjára külön kell egy, hogy ártalmatlanítani tudjak. Az ezután jövő párbeszéd azonban ha lehet még jobban felborítja a lelki egyensúlyomat. Úgy látszik a COD még is csak meg edzett egy kicsit, és nem rökönyödök meg annyira a gyilkoláson, mint a helyzeten amibe csöppenten.

Egy mutáns vadász banda. És nekem ezeknek kellet volna fel lépnem egy óra múlva? Ezek a színpadon öltek volna meg az este fénypontjaként. Persze gondolom miután mind megerőszakoltak vagy háromszor. Nem nem, nem! Ezt nem hagyhatom bekövetkezni. Le kell innen lépnem, még mielőtt észre vesznek. Elvégre ha ennek a nagy darab férfinak külön ajándékkal kedveskedtek akkor nekem mivel készültek? Sötét zárkával? Na nem! Már éppen lépnék lefelé mikor meghallom amint egy hang az én nevemet zengi. ÓÓÓ a franc. Most mégis mi a fenét csináljak?

Elvégre azt mondja, ez csak egy „kis” vita. Tűnjek a francba. De csak egy bolond tenné ezt. Vagy egy nagyon bolond. Nem lesz ma már itt semmilyen fellépés. Hiszen itt gyilkosság történt, és én pedig szemtanú vagyok. Ha nem lennék még a tetejében mutáns is akkor is elvágnák a torkomat. Elvégre csak egy hulla nem beszél már senkinek semmiről. Gyorsan kellett döntést hoznom. A jelen pillanatban pedig tudom szörnyűek a döntésem következményei. De csak akkor biztos az én túlélésem, ha a nagydarab vérengző férfi oldalára állok. Így elkezdtem feltölteni magam, hogy a kellő pillanatban fel villanva minél többjüket vakíthassam el. Határozottan beljebb lépek és.
- Várj még! Mielőtt megölöd hadd lásson utoljára nőt. - Mondom és ledobom a bikini felsőm, miközben besétálok a terembe. Lassan csábosan riszálok egyre közelebb a nagy darab férfihoz. Majd mikor már csak pár méterre vagyok tőle megállok, és csábosan lassan megfordulok a tengelyem körül, miközben a kezeim a mellkasomat simogatják. Elégedetten nyugtázom, hogy minden idióta pasi engem figyel, és nem az ellenségüket. Végül eleresztem a feltöltött fényt, és úgy villanok fel a terem közepén mint egy vakító gránát. Kétségem sincs afelől hogy az akcióm extra sikeres volt. Hiszen szinte mindenki az szeméhez kap a kezeivel.
Bár az ilyen villanások mindig kissé kiveszik belőlem az energiát, mégis fürgén lépek a nagydarab férfihez, és rántom ki a testéből a sokkoló fegyverek vezetékeit szépen egymásután. De mivel félek is tőle rögtön távolabb is lépek. Nem akarom, hogy az őrjöngő haragjában én legyek az akit széttép a mutáns gyilkosok helyett.

Lassan kezdenek viszont a mutáns gyilkosok is magukhoz térni, és sűrűn pislogva felnézni. Amikor eldördül az első lövés már én is célpont vagyok. Vagyis érzem, hogy a hajamat súrolja a lövés. Mondanom sem kell rögtön hihetetlen félelem és rémület lesz rajtam úrrá. Még sosem lőttek rám. Úgy vetem keresztül magam a bárpult túloldalára a fedezékbe, mintha nem is ember lennék, hanem felturbózott szöcske. Pánikolva lapulok a földre, mikor hallom, hogy néhány lövés szaggatni kezdi a bárpultot és beterít faforgáccsal.

by **Victor Creed** Csüt. Május 03, 2012 5:04 pm

Liu Xiaomeng, Magnus szerint a kínai maffia egyik fejese. Aki a bronx-i akciója óta nagy elismerésnek örvend, mikor legyilkolt több tucat, az utcáról összekapkodott mutánst. Aki eljött ide, hogy megünnepelje a sikerét, az újabb szállítmányt és az üzletet, amit Európával kötött. Aki kialakítsa az európai és az amerikai maffiakapcsolat újabb ágát. Liu Xiaomeng, akit biztosan nem Liu Xiaomengnek hívnak… túlságosan sokan ismerik ezt a nevet…

… Heh, Liu Xiaomeng, akit meg fogok ölni. A féreg. A homo sapiens… Az ember.

Dühít a tehetetlenség, hogy a testemben végigfutó fájdalom nem akar megszűnni. Engem ne akarjanak leállítani, mert nem lehet… Nem vagyok kikötözhető kutya. Idegesen felmorgok a kis sárga, gennyes vigyora láttán. A reakciómon még inkább elmosolyodik és a kezei között szorongatott fegyver élén végighúzza az egyik ujját és mikor kiserken a vére, elveszi, hogy végleg „megöljön”. Ch, nem tudom, hogy a bemutatót nekem tartja e, de valahogy nem hat meg a dolog. De az már jobban tetszik, hogy mikor mozdul, az arca fájdalmában eltorzul és erősebben szorít rá törött vállára, hogy a lassan folydogáló vért elszorítsa.

- Nocsak, nocsak… Sikítson nyugodtan, ha fáj… - ajánlom fel nagylelkűen és az arcomra felkúszik egy ragadozóvigyor, miközben élvezettel nézem vörösödő fejét. Várok. Nézem a kezét és ahogy az ujja vége elfehéredik ahogy a markolatot szorítja. Nos… legalább tudom, hogy gyors lesz és fájdalommentes. A gyűlölettől úgy sem tudna eljátszadozni velem, ahogy kellene. Izmaim megfeszülnek a halálos csendben, mikor fegyvert az ép kezével felemeli. Látom, az elhatározást a szemében, érzem a tenyerembe fúródó karmaimat és belül tombolok a méregtől. Igen, ezek utánha kell, ha nem, két nap múlva visszajövök és megölöm. Levadászom, akár egy állatot. Szépen… Lassan… Kiélvezve minden egyes… A fejemet a hang irányába kapom és mikor meglátom a magabiztosan belépdelő kis nőstényt, nem nagyon tudom hová tenni a dolgot. Teljesen elfelejtettem, hogy egyáltalán még itt van, mert… Nem vártam volna, hogy itt marad. Ugyan… Jajveszékelve kellene eltipegnie innen, ahogy a többi tyúk is tette… Mégis itt van. Kissé oldalra döntött fejjel, gyanakodva vizsgálom, tekintetemmel kitartóan követem mozdulatait. Az arcán nem látszik félelem, a még meleg tetemeken úgy lépdel át, mintha ott sem lennének… Furcsa. A további szavain jót szórakozom, miközben lekicsinylően mosolygok, sőt, halkan felkuncogok. Hiába – nem bírom megállni… Nőt?... Tetőtől talpig végigmérem. Ugyan, kicsikém, hol van itt a nő? Legfeljebb egy kicsi fruska, aki elmenekült apucitól, hogy az este egy jót szórakozzon, aztán… A vigyorom azonnal lelohad az arcomról, mikor a bikini lekerül a földre… Hoppá…

- Azt mondtam, hogy menj vissz… - a kis sárga patkány szavai is elhalnak, a feszültség és halálszag, ami a levegőben uralkodott, furcsán keveredik el valami mással. Ch… Általában az áldozataimmal sosem gondolok ugyanarra. Őket elvakítja a félelem, engem meg a gyilkolás öröme… Nos… úgy látszik ez egy kivételes alkalom. Komoly arckifejezéssel figyelem a lányt és a lassú, nőies mozdulatait. Múlnak a másodpercek, én elégedetten felmorgok és sokat sejtetően elmosolyodom. Meg kell hagyni, nem rossz. Bár, lehetne jobb is... Szinte majdnem elfelejtek gondolkodni… szinte majdnem... amit a kicsike sajnos nem ér el. De azért ilyen kellemes halálom sem volt még. Gyilkolás és ingyen műsor egymás után… Hmm… Valaki nagyon elkényeztet.

Oldalra kapom a fejemet és reflexszerűen becsukom a szemem, mikor a fény elvakít. Felordítok a szúró fájdalomtól. Az a rohadt kis… Ismét nekifeszülök és mikor érzem, hogy szabad vagyok, szinte azonnal felpattanok, hogy támadjak. Hallom a sietős lépteket, érezem egy pillanatra az illatot, de nem foglalkozom vele. Szabad vagyok és ez az egy számít. Idegesen felmorranok, mikor a szememhez kapok. A vakságot rühellem a legjobban. Egyedül a talajt érzem a lábam alatt és mások kiáltásait hallom. Néhány fegyver elsül és nem tudom merre kellene indulnom. Ismét elönt a düh, de most már az a kis szuka is a listámon van. Ki fogom nyírni…

- Mi volt ez?!

- Hol van?!

- B*szki, nem látok semmit!

- A szemem!!!

Mikor beleütközöm egy másik emberbe, eddig a magam mellett nyugvó karomat ösztönösen nyújtom, hogy kitörjem a nyakát, majd megyek tovább, amíg van időm kihasználni az előnyt… Bárki, aki a kezeim közé kerül - meghal. Egyszerű, nem igaz? Engem ne béklyózzanak meg azok, akik nem tudják, mire vállalkoznak! Állat kell? Mutáns?!... Hát tessék. Pár pillanatnyi habozás után, azonnal belevetem magamat a harcba. Használom a szaglásom, a hallásom és alkalmazkodok. Túlságosan makacs vagyok, ahhoz hogy ilyen könnyedén megöljenek. Hús szakad fel, inak pattannak, csont törik, vér fröccsen és a halálhörgéseken túl még távolról hallom a fegyverek ropogását… Mikor tisztul a kép és a körvonalak kiéleződnek egyre pontosabbak a csapásaim és ismét lőnek rám… Az éles szememnek ez a vakítás sokkal rosszabb és hosszabb ideig tart. Türelmetlenül vetem magam minden mozgó lény felé… Nem tehetek mást, egyedül várok, amíg végre körbenézhetek. A pult felé forduló három férfi, az, ahogy a fába belefúródnak a lövedékek és, hogy annak a nősténynek nincs semmi nyoma, sok mindent megmagyaráz. Például azt, hogy ki szabadított ki.

- Őt lőjétek, ti szerencsétlenek! – kiáltozik valaki ijedten egy asztal alól, de csak én hallom a hisztérikus hangját Liu úrnak… Sajnos, sajnos a fegyverek túl hangosak... Milyen kár… – Mögöttetek!... Mögöttetek!!! - Véres vigyorral rántom ki a rejtekhelyéről… És végre sikolt, ahogy ajánlottam…

Miután rájövök, hogy kihez tartozott az-az illat és hogy ennek a valakinek köszönhetem a szabadulásomat, elfog az undor. Szánalmas, hogy egy szuka segítségére szorulok. Pár pillanatnyi habozás után, felsóhajtok és egy könnyed mozdulattal döföm át az alkarommal az egyik kínai gyomrát. Néma kiáltásra nyílik a szája és a ravaszon tartva az ujját lövöldözik a vakvilágba, miközben tompán puffan a földön. Társai szorgosan követik. Hmm, talán túl gyors lennék? Ki tudja… Az a gondolat, hogy kisegítettek, mint valami méreg terjed szét a testemben és gyorsítja fel az eseményeket. Most nem játszom, nem nyújtom a pillanatokat és a szenvedést… Hamar végzek.

Mikor halálos csend nehezedik a helyiségre, már csak a Főnök küszködik az életben maradásért. Hüppögő hangja meg-megtöri a némaságot, ahogy a gyomrából kiálló kardba kapaszkodik. Véres ujjait egyre inkább felkaszabolja a penge, kiguvadt szemeit utánam mereszti... Mint mondtam - csak egy ember. Érzelemmentesen felhümmögök, miután körülnézek és az utolsó golyók is fémesen koppannak a földön. Vállam felett átnézek a pultra - már csak egy szemtanú maradt... Megtehetném, hogy itt hagyok mindent, hiszen megtettem, amit kellett. Egy kis szuka, ugyan kit érdekel. Mégsem megyek. Állok, gondolkozom, miközben az ijedt levegővételeket és szívdobbanásokat hallgatom. A francba… Áthajolok a pulton, lenézek a fényárban úszó lányra, de nem szólok. Ha nem vesz észre, a könyökömre támaszkodva figyelem egy darabig, majd végül lekezelően felhorkantok.

- Vége… - szólalok meg dörmögő hangon. Lassan, elgondolkozva figyelem meg a fénylő bőrét, majd, ahogy haladok az arcáról egyre lejjebb, a szám sarka megremeg. Nem sietem el a dolgot, de egy idő után visszavezetem a tekintetemet és lapos pillantással nézek vele farkasszemet. Ha megsebesült a levegőbe szagolva, megérzem a vérének illatát. Elgondolkozva felhümmögök, de nem szólok róla… egyenlőre nem. - Most pedig te következel. Ideje eldalolnod, hogy miért avatkoztál bele… - csontig hatoló tekintettel vizsgálom, miközben kezemet megrázom, hogy valamennyire lerázzam róla a vért. Nem épp a legalkalmasabb hely a beszélgetésre, ám ez hidegen hagy… Még az sem érdekel, hogy úszok a vérben és páran épp kiszenvednek mögöttem. De az már nem tetszik, hogy a büszkeségemen esett csorba…

by **Fény** Csüt. Május 03, 2012 7:02 pm

Ha fázis váltó mutáns lennék, mint az a srác az intézetben, most egyszerűen beleémelyednék a földbe a félelmemben. Én azonban nem tudok mást csak világítani, és néha villantani. Így nem tudok mást csinálni, mint úgy a földre simulni, mintha a hideg kő lenne a szeretőm, és éppen kedveskedni akarnék neki azzal, hogy szorosan hozzá tapadok. Sajnos azonban nincs alattam egy jóképű és ügyes szerető, és én sem a szerelmi szenvedélytől vagyok ilyen simulós. Sokkal inkább attól ahogy felettem záporoznak a golyók. Esküdni mernék néhány csak centikre kerül el. Hiszen folyamatosan érzem ahogy a bárpultba csapódó golyók hada fa és üvegszilánkok tömkelegével borítja be a testem.

Annyira meg dermeszt a félelem, hogy még csak előrébb kúszni sem tudok. Egyszerűen nem akarnak a tagjaim engedelmeskedni nekem. Csak fekszem a földön, miközben a páni félelem szorongat engem a jeges markában. A félelem pedig még jobban a hatalmába kerít, mikor valamit érzek végig folyni az oldalamon. A rettegést pillanatnyilag leküzdve kapom oda a fejem, hogy meg nyugodjak. Nem vérzek, hanem a Whisky folyik éppen lefelé az oldalamon. A frissen szerzet nyugalmam azonban csak addig tart amíg egy újabb golyó nem szaggatja fel a bárpultot a közelemben. Ez nem igazság! A filmekben a bárpultok mindig golyó állóak! Miért én fogom ki az egyetlen olyan darabot amin úgy hatolnak át a lövések, mint szűzlány védekezésén a dzsigoló érvei?

Minden esetre az sem tűnik fel rémületemben, hogy a munkám nem volt értelmetlen, és ténykedésem megérlelte a gyümölcsét. Nevezetesen azt, hogy a nagydarab darabolós gyilkos újra átmegy élő sarlóba, és búzakalász szerűen veszi le a fejeket. Egy kis karmolás itt, egy csipetnyi kaparás ott, és végül egy csokor harapás. A végeredmény elsöprő az biztos, hogy annyi vért eredményez amivel Hollywoodig lehetne festeni a vörös szőnyeget. Talán jobb is, hogy nem hallom a halálsikolyokat, és hörgéseket. Sem pedig a fenevad morgását. Elvégre annyira a torkomban dobog a szívem, hogy csak a saját pulzusom dübörgését hallom már végül. Meg sem tudva különböztetni a saját szívverésemet a lövések robajától. Sikoltani sem sikoltok, jobban félek annál, hogy ilyesmi közben az eszembe jusson.

Végül ahogy azt nem vettem észre, hogy a mészárlás újra kezdődött azt sem vettem észre, hogy egyik pillanatról a másikra véget ért. Már nem csapódnak lövedékek a szegényes, mostanra már ementáli szerű fedezékembe. Már nem borít be több üveg szilánk, és fa forgács. Egyszerűen csak remegtem, mint egy hiperaktív kocsonya. A kocsonya üzemmódnak egy mély reszelős férfi orgánum vet véget. Elsőre fel sem fogom mit is mond. Majd lassan a betűk össze állnak, és felfogom. Vége! Nagyot sóhajtva és megkönnyebbülve tápászkodok fel. Még mindig reszketek, de már nem olyan látványosan mint félperce. Sziszegve söpröm le magamról a fa és üveg szilánkokat. Oda a bőrömnek. Össze vissza vagyok karcolva, és úristen! A hajam is tele van ezzel a rengeteg szeméttel. És elkeseredetten kezdem kirázni szőke sörényemből ezt a rengeteg szemetet. A francba! Pedig nemrég voltam fodrásznál! - Szemetek! Tönkre tették a hajam! - Fakadok ki ezen. Mikor végre fel tűnik, hogy a nagydarab darabolós éppen olyan tekintettel méreget, mint egy haladó képességű kéjgyilkos. Annyira szellős az öltözékem a mutációm óta, hogy már észre sem veszem ha nincs is rajtam ruha.

Azonban az ilyen mohó és vágyakozó férfi tekintetek mindig jó emlékeztetők. FÉNY, CSAK EGY TANGA VAN RAJTAD! Sóhajtva nézek újra végig magamon, de pár horzsoláson kívül nincs semmi bajom. Felkapaszkodom a bárpult tetejére, és elkapok egy csodálatos módon épségben maradt whiskys üveget, és nagyot húzok belőle. Nem kellett volna, mert nem szoktam inni, és nem bírom az italt. Most azonban a szükségét éreztem. Mégis amint leszalad az első korty folyékony tűz a torkomon köhögni és krahácsolni kezdek, miközben a szemeim könnybe lábadnak. A kérdésére úgy nézek rá, mintha rosszul hallottam volna a kérdését.
- Hogy hogy miért? - Huppanok melléje a pultról. És szemügyre veszem az óriást. Oké Fény! Ideje lesz felkapnod valamit, mert a pasi nem csak olyan szemeket mereszt, mint egy kéjgyilkos, De a nadrágja is szemmel láthatóan szűkös a jelen pillanatban ágyéktájon. Már csak az a kérdés, hogy tőlem vagy a gyilkosságtól? Le veszem a szemem a nadrágjáról és a lángoló tekintetébe nézek.
- Persze, hogy azért mert mutáns gyilkos banda volt! Ha te meghalsz szerinted melyik mutáns lett volna a következő az étlapon? Főleg úgy, hogy szemtanúja voltam a mészárlásnak? Na persze, hogy a szegényke Fény! Hiszen a kislány úgysem tud mást csak világítani. Na neeem! Ebből én nem kértem! Főleg nem úgy hogy még előtte ki tudja mennyien jártak volna meg engem. Az erőszak rossz, de inkább ők, mint mi. - Mondom az igazat, majd veszek egy nagy levegőt és elindulok, hogy összeszedjem a bikini felsőmet. - És nézz rám! Láthatod, hogy nem vagyok egy GI JANE. Csak úgy élhettem túl, ha téged megmentelek, és reménykedem, hogy fojtatod a fejek piramisba rendezését. - Mondom, és lehajolva felkapom a bikini felsőm, és újra a ruhadarab mögé rejtem lengő bájaimat. Végül nem bírom ki és viccesen a melleimre mutatok. - Tetszenek?

by **Victor Creed** Hétf. Május 07, 2012 10:42 am

A hajával kezd el foglalkozni és ez egyszerre idegesítő és szórakoztató. A szemem összeszűkül, mikor adja a hisztis p*csát, de meg kell hagyni - nem sok kislánynak jut eszébe a frizurája, miután túlélt egy találkozást - velem. Ráadásul úgy foglalkozik ezzel a lényegtelen dologgal, mintha tökéletes biztonságban lenne… Ez furcsa, hát nem félünk?... Bár… Nem kellene megölnöm, hiszen „megmentett”… De pont ez az, amiért vágyat érzek arra, hogy kinyírjam. Nincs szükségem senki segítségére. Hmm… Még gondolkozom rajta… Telnek a másodpercek és az a választás, hogy nem ölöm meg, egyre jobban tetszik, miközben szinte csupaszon kelleti magát. Megmozdul bennem valami. Az arcom komornak látszik, de ha valaki közelebbről megnézi, ott bujkál egy vigyor, ami az ötletnek szól. Az ötletnek, ami egyre jobban tetszik… Inkább nem szólalok meg, csak némán nézem, ahogy rázza a haját, majd meghúzza az üveget. A mosolyom nagyobb lesz, ahogy látom a reakcióját, de miután mellém ugrik, még mindig csendben maradok. Jobb, ha nem tudja a kicsike, hogy min jár az eszem. Ugyan, miért rontsuk el az örömét? Hmm… ráérünk… én nem sietek sehová…

Nem kerüli el a figyelmemet a pillantása és belül, sötéten felkuncogok. Vagy talán mégis tudja? Enyje, akkor ideje vadászni… Éhes vagyok… És most, hogy így belegondolok – rég ettem. Mikor azt mondja, hogy nézzek rá, már régóta őt figyelem. Sőt… A mondandója logikus, de nem érdekel. Én valami mást akarok. Mikor elindul, ellököm magamat a pulttól és lassú léptekkel elindulok felé. Érdeklődve hallgatom a kis szónoklatát, majd miután befejezi, felkuncogok.

- Hát persze, kicsikém, nagyon okos húzás volt… - válaszolom gúnyosan. - De a sztriptíz bárok sosem voltak a legbiztonságosabb helyek, főleg nem az ilyen kislányoknak, mint te… neked, aki szerint az erőszak… hogy is mondtad? Rossz?… Mocskos és rossz dolgok történnek itt, de ezt te is tudod – csillan meg a tekintetem. - Már csak az érdekel, hogy egy erőszakellenes mutáns, miért dolgozik az embereknek, egy ilyen helyen, ahol a mássága miatt kerül bajba? Szereti, ha kihasználják? Ha az emberek viccet csinálnak belőle? – kérdezem kíváncsian, mikor már csak pár méter választ el a nősténytől, de igazából nem várok választ. A kérdésére elgondolkozva felhümmögök és a tekintetem a melleire vándorol. Pár másodpercig vizsgálom, majd a szemébe nézek és pofátlanul elvigyorodom.

– Nem rossz… - válaszolom. Heh, valaki nagyon magabiztos és ez még érdekesebbé teszi a dolgot... Nem bírom tovább ezt a lassú kóstolgatást, az agyam folytatás után kiált, így hát nem ellenkezek. Szórakozni akarok. Elvenni ami jár, aztán menni a dolgomra. Gyorsan és hirtelen mozdulok, hogy elkapjam a kicsikét. Ahogy magamhoz rántom és a háta a mellkasomnak nyomódik, szinte alig erőltetem meg magamat… Túl könnyű, vékony és gyenge, ahhoz, hogy ellenkezni tudjon. Lehet, hogy szökni próbál, de meg sem érzem. Olyan alacsony, hogy muszáj lejjebb hajolnom hozzá. Bal kezemmel átkarolom és lefogom a jobb vállánál. Beszívom az illatát és elégedetten felmorgok, miközben erősen tartom. A karjait az oldalához szögezem, a másik kezem mutatóujján pedig megnövesztem a karmomat és kihasználva minden szívdobbanásnyi időt, eljátszadozom egy kicsit, az egyik bikini pánttal.

- Néha meglepődöm, hogy a mai fiatalok milyen... érettek... - magyarázom méze-mázos hangon és állati késztetést érzek, hogy ne eresszem el. Végigmegyek a bikini vonalán, majd egy ujjmozdulatomra az anyag könnyedén megadja magát. A lány füléhez közelebb hajolok és felkuncogok.

- Nocsak, nocsak… - kezemet a mellére tapasztom és óvatosan rámarkolok, egy véres lenyomatot hagyva világító bőrén. – Egyre jobban tetszik… - válaszolom, ráharapok a fülére, majd belecsókolok a nyakába. Élvezem, ahogy lüktet a vére, ahogy a puha bőr benyomódik a szám alatt... Olyan könnyű lenne átszakítani. Ha közben már nem lenne olyan magabiztos, az csak még inkább megmosolyogtat. A másik kezemmel elengedem a vállát, de csak azért, hogy egy kézbe vegyem a csuklóit és a hasához szorítva őket, még kevésbé tudjon mozdulni. – Egy ilyen kislánynak már rég ágyban lenne a helye – mondom, de nem magyarázom el hogyan kellene ezt érteni. Nem… ahhoz túlságosan jól szórakozom a kicsikén… Végigvezetem a nyelvemet a nyakának vonalán, miközben a csuklóit tartó kezemet lejjebb engedem a hasán, egészen a...

A messzi lábdobogásokra megdermedek, felkapom a fejemet és idegesen felmorgok. Nem tetszik, hogy megzavarnak… Pont, mikor már kezdett érdekessé válni a dolog! Telnek a másodpercek, amíg várom, hogy felbukkanjon az illető és az sem biztos, hogy a kis szuka, az első másodpercekben hallja a zajokat. Ha kérdez, nem válaszolok, tekintetemet egyre jobban egy pontra szegezem. Az ajtó kicsapódik… és egy rövid, fekete hajú nőstény lép be félve. Mikor meglát minket, a pisztolyt ránk szegezi, az ujja remeg a ravaszon, miközben körbenéz, de nem bírja megállni, hogy a szája elé kapja kezét. Felsikkant. Kikerekedett szemekkel nézi a halottakat, de mikor meglátja a Főnök tetemét, panaszosan felkiált. Vágott szemeit ránk emeli és becélozza a fejemet.

- Ezért megfizetsz, te rohadt mutáns… Rohadt mutánsok vagytok mindketten! Korcsok! Selejtek! Megöltétek… Megöltétek!!! – sikítozik.

by **Fény** Hétf. Május 07, 2012 7:39 pm

- Nos tudom, hogy a sztriptíz bárok a köztudat szerint nem az erkölcsi magasságokról híresek. Egyet is kell veled értenem. De én nem kurva vagyok, csak egy táncos. Riszálom magam, mert mutánsként más munkát nem kapnék. Vagy tudsz olyan helyet ahol alkalmaznak egy nap huszonnégy órájában megállás nélkül világító mutánst? Én nem. Ennem pedig nekem is kell, még ha ritkán is. Ez a lebuj amúgy sem a rendes helyem. Ma estére kölcsön kértek a főnökömtől. Ugyanis keresett vagyok mint táncos, és az ilyen privát esték dupla pénzt hoznak. Azt a fene sem gondolta, hogy..hogy ők kicsodák. - Magyarázkodom. - Eddig senki nem csinált belőlem viccet, csak szexuális fantáziák tárgyát. Hidd el mikor én a színpadon táncolok egy pasi sem azt gondolja, hogy mutáns vagyok, hanem azt hogy „De gerincre vágnám”.

Mondtam neki a vádjaira, hogy én mindenféle szemétnek riszálom magam. De nem is értettem, miért zavart az a gondolat, hogy szerinte a mutánsok ellenségeinek adom el magam. Hiszen tudnia kellene, hogy én az ő oldalára álltam. Pontosan tudom hol a helyem a mutáns-ember kérdésben. És bár nem kedvelem az erőszakot, de azt mondom, inkább az emberiség fogja fel végre, hogy a genetikai jövőjét fogja elpusztítani, ha a mi ki irtásunkra törekszik. Elvégre az új genetikai kutatások szerint a Neander völgyi ősembert sem ki irtották hanem a két faj egybe olvadt. Szaporodtak egymással, és a közös utódok lettek a jövő a jelen faja.

A tekintete szinte perzselte a bőröm, és éreztem miként járja át a bizsergés a melleim, mikor a kérdésem hatására alaposan szemügyre vet. Már sok kiéhezett férfi tekintettel volt dolgom a munkám folyamán, és tudtam mik járnak a fejekben. Ahogy most a gyilok ember tekintete, és egész teste azt sugározta, hogy engem akar. Azonban a tekintetéből áradó felsőbbrendű dominancia volt az ami ennyire megbizsergetett. A szemekből áradó erő, és talán a tudat, hogy ő tényleg valami elképesztő. Biztos voltam benne, hogy ő nem csak fantáziálni mer rólam, hanem igazi férfi módjára egy nő minden igényét ki tudja elégíteni az ágyban.

A szavai, majd pedig a villámgyors mozdulata engem igazol. A következő pillanatban már az izmos mellkasának dőlve várom a folytatást. Az egész testemben megremeg egy pillanatra, mikor megérzem kőkemény ágyékát a fenekemnek nyomódni, és egy pillanatra ösztönösen is lehunyom a szemem, és meg próbálom elképzelni, miféle szörny is rejtőzhet ennek az emberszerű vadállatnak a nadrágjában. Hiába vagyok még érintetlen, és korlátozódik az összes erotikus tudásom a férfiak terén a pornó filmekben látottakra, mégis a gondolataimban megjelenő kép hatására elégedetten felsóhajtok.

A szívem hevesen kezd dobogni, mikor lefog, és a nyakamba hajolva mélyen beszívja az illatom. Egyáltalán nem tiltakozom, csak várok, kíváncsian. Szent egek! Mi lesz ebből? A torkom kiszárad, ahogy a bikinimmel kezd játszadozni. Jól eső melegség jár át mikor meg dicsér, hogy milyen nőies vagyok. Mégha nem is pont ezeket a szavakat használja. Szerintem bele is pirulok a dologba. Minden esetre nem kezdek el piros lámpa szerűen világítani az tény. De a következő pillanatban már felháborodok. A bikini felsőm! Most majd varrhatom meg. Azonban mielőtt ki fakadhatnék felháborodottan ő tovább megy és megfogja a csupasz mellem.

Mintha egy elektromos kapcsolót kattintanának el bennem, úgy remegek meg az érintése nyomán. A munka közben néha a férfiak megfogdosnak, már megszoktam. De az nagyon nem ilyen, nem ilyen jó érzés. Még jobban a mellkasának dőlök, és elégedett sóhaj hagyja el ajkam mikor érzem az ujjait a bőrömön. A következő pillanatban pedig gyengéden megharapja fülcimpámat, majd a nyakamba csókol. Ezzel engem pedig le is győzött. Eddig sem ellenkeztem, de érzem miként forrósodik fel az ágyékom, és tudom, hogy csak kérnie kell és máris neki adom magam. És mikor azt mondja, hogy már ágyban lenne a helyem nem is téved, főleg ha ő is velem van. Csak helyeslően bólintok. Szólni nem tudok csak hangosan sóhajtozni miközben játszik a testemen.

Azonban egyszer csak megáll, pedig én már beharapott ajkakkal vártam, mikor ér kettőnk keze az ágyékomhoz. Nem értem mi a baj, így félig megfordulva nézek fel az arcába a vágytól felhős szemekkel. Láthatóan valamire figyel ami nem itt van. Majd nem sokkal később én is meg tudom mi az ami felkeltette ennek az isteni pasinak a figyelmét. Követem a tekintetét, és nem is kell sokáig várnom az ajtó kicsapódik, és egy kínai csaj ugrik be rajta.

Ez a hirtelen belépő kissé magamhoz térít. Riadtan nézek körbe és lépek el a mellmarkolászó férfitól. Majd fejcsóválva konstatálom, hogy a gyilkosból milyen gyorsan léptettem elő őt mell markolászóvá. Tanácstalan hátrálok pár lépést. Majd újra gyorsan döntök. Ketten egy kupacban jó célpontok vagyunk, el kell távolodnom az én édes me.. izé, gyilkosomtól. Így ő is könnyebben intézkedhet. - Látom kettőtöknek sok megbeszélni valója van. - Mondom halálos nyugalomban. - Én megyek is, de aztán semmi civakodás. Mindjárt itt leszek, csak az öltözőben felejtettem a táskámat. - Mondom, és látványosan elkezdek távolodni az öltöző irányába. Mire ahogy sejtettem, a kínai nő riadtan kapkodja, hol rám hol a férfira a pisztolyt. Én pedig egyre közelebb kerülök a biztonságot jelentő kijárathoz.

by **Victor Creed** Csüt. Május 10, 2012 8:15 pm

Azt mondja, hogy nem kurva, de ahogy reagál a játszadozásomra, mégis csak egy dolog jut az eszembe… Kurva... De nem bánom. Ó, ugyan, miért is bánnám? Legalább könnyű dolgom lesz. Élvezem, ahogy egyre jobban sóhajtozik és meg-megrezzen. Körbeölelem, és ahogy a sóhajai nagyobbak lesznek és forróbb a teste, úgy szorítom egyre inkább magamhoz a kis szukát. Hmm… Izgató a zsákmányom és bár az sem zavarna, ha sikítozva ellenkezne, de ahogy a mellkasomnak dől - beleszagolok a levegőbe - sokkal jobb. Az előbb úgyis annyian sikoltoztak az életükért...

Túl hamar ér véget a dolog és miközben a kínai nőstényre figyelek, kicsúszik a kezeim közül a préda. Eltűnik előlem, én pedig ott maradok egyedül egy rám szegeződő pisztollyal… Nem tetszik a dolog. Nagyon, de nagyon nem tetszik. Ingerülten felmorranok, miközben figyelem a távolodó nőstényt, de mielőtt felé kapnék, a mondandója megállít. Nocsak, nocsak… Sötét tekintettel nézek a világító lányra és felkuncogok. Szórakoztat az a nyugalom és természetesség, ahogy beszél. A vágott szeműre felé kapom a fejemet és mikor találkozik a tekintetünk csak egy vérszomjas vigyor terül szét az arcomon.

- Állj! – parancsolja és mindkettőnktől apró lépésekkel távolodik a szoba sarka felé. Arcán a düh és a félelem váltakozik, miközben a szeméből elkezd folyni a könny… Megvetően felhorkantok. – Azt mondtam állj! – sipítozza, mintha ezzel ugyan bárkit is meg lehetne állítani. Felé lépek és, mikor megnövesztem karmaimat, már határozottan csak engem céloz. Heh, okos kislány. – A Testvériség küldött ugye?! – kérdezi egyre cincogóbb hangon. – Azok a rohadt terroristák és gyilkosok! – Meghúzza a ravaszt és a fájdalom szinte rögtön átjár, ahogy a golyó belefúródik a gyomromba, de egyedül csak egy arcrándulással jelzem, hogy eltalált. Az ajtó becsukódik a lány után és hallom távolodó lépteit.

- Próbálkozz még, hátha sikerül – kacagok fel vidáman. Olyan vidámsággal, ami megfagyasztja az erekben lüktető vért és menekülésre késztet mindenkit... A vicsor az arcomon sem sok jót jelent és mikor kivillantom amúgy is vérben úszó fogaimat, a szuka nem bírja tovább. Durr, durr, durr… Ütemes, egymást követő pisztolylövések,, egy sikítás, egy dühödt kiáltás... aztán némaság… Pár perc múlva, mint, aki jól végezte dolgát, kilépek az ajtón, amerre a lány távozott, majd a levegőbe szagolok. A szám megremeg a visszafojtott mosolytól és a fájdalomtól.

- Bújócskázunk, bújócskázunk?... – kérdezem félhangosan, majd a gyomromat fogva elindulok a nőstény után. Rohadt életbe… nem is tudtam, hogy a savas golyók ennyi bajt okoznak. Vérem szép vörös pettyeket fest a padlóra, miközben igyekszem egyenletesen venni a levegőt és nem foglalkozni a dologgal. Majd elmúlik, ahogy a többi. Ch...

by **Fény** Hétf. Május 14, 2012 6:27 pm

Szerencsém van a tervem eléri a célját. A kínai lány tehetetlen, és nem győzi kapkodni köztünk a fegyvert. Teszi ezt olyan tempóban, hogyha rám is lőne szerintem tuti mellém lőne. Persze, erre a fogadásra már az első lépésnél feltettem az életem. Remélem nem kell a halál angyalának behajtania ezt a tartozást. Túl fiatal vagyok még a halálhoz, és ráadásul még férfival sem voltam soha. Nem lehet ennyire kegyetlen velem az élet, hogy szűzként halljak meg. A villanós trükköm még hosszú percekig nem fogom tudni újra használni.

A szerencsém kitart, és hátra sem nézve tudom, hogy a tettem, egy újabb ember halálát fogja okozni. De azzal is tisztában vagyok, hogy ugyan ez az ember engem akart a halál szájába dobni. Nekem nincs választásom, teszem azt amit tennem kell. Az én gyönyörű gyilkosomra hagyom a dolgot. Nem hiszem, hogy ő vesztesen kerülne ki a dologból. Elvégre ha tucatnyi géppisztolyos férfi nem tudott vele végezni, egy törékeny kis nő egyetlen szál pisztollyal nem igazán esélyes a döntőbe jutni ezen a téren. A teóriám igazolni látszik az mikor az első pisztoly lövést meghallom a hátam mögött. Én azonban nem lassítok, hiszen nem hallom a süvítő lövedéket, és azt sem érzem, hogy meg lőttek volna.

Kilépek a főteremből, ahol tucatnyi hulla és tengernyi vér van, és bár nem vettem észre, hogy feszélyez a dolog, mégis jó adag megkönnyebbülés szakad a nyakamba, hogy magam mögött hagyhatom azt a helyet. Ráérős tempóban sétálok az öltözőig. Nem meglepő módon az egész üres, mindenhol gazdátlanul hagyott cuccok. Az iparban dolgozó lányoknak van annyi eszük, hogy rögtön le lépjenek ha lövöldözést hallanak. Elvégre mindenkinek egy élete van amit igen csak nem szeretne elveszíteni. Messze a hátam mögött újabb lövések csattannak fel, jelezve, hogy a kínai lány nem adja fel a dolgot, noha talán mostanra már ő is sejti, az élete fonalának hosszát a párkák már megszabták.

Az öltöző asztalomhoz lépve szemügyre veszem magam az óriássmink tükörben. Minden a legnagyobb rendben levőnek látszik kivéve egy dolgot. A véres kéz lenyomatott a mellemen. Még sosem markolt meg így férfi, mint ő. Sosem éreztem, még ilyen örömet attól, hogy valaki megfog. Most mégis, már csak attól, is ahogy a hatalmas vörös mancs nyomot nézem a mellemen, folytatásért sajog a bőröm. Megfogom a táskámat, és magamhoz húzva a vállamra kanyarítom. Majd a tekintetem, újra a vérfoltos tükörképemre téved. Nagyot sóhajtva fordulok el hasonmásomtól, pont mikor az én édes gyilkosom belép az öltözőbe.
- Mond, hogy nem szenvedett nagyon! Kérlek, mond, hogy kegyes voltál hozzá! - Mondom halkan reszkető hangon, reménykedve abban, hogy a válasza meg nyugtató lesz a számomra. Azonban a következő pillanatban meg dermedek. - Te... te vérzel! - Mondom, és érzem, hogy kiszalad a vér az arcomból. Az ő sebesülésének a látványa jobban megráz, mint a tucatnyi ember lemészárlásának a látványa. Tétován lépek egyet felé, miközben elönt az aggódás. A hasán szabályos kis lyukacskákból folyik a vére.

by **Victor Creed** Kedd Jún. 19, 2012 10:16 pm

Sosem becsültem az embert… Rendben. Sosem becsültem senkit. De ezek a férgek legalább egy valamire jók: szórakozást jelentenek. Csillapítani lehet velük az éhséget és felizzítják a dühöt. Játékszerek. Bábuk. Zsákmányok. Ó, hiszen velük lesznek a bulik mindig - kirobbanó sikerűek… Heh vagy haláliak, amelyik jobban tetszik. És most, így állni a kislány előtt vérben fürödve, miközben látszik rajtam, hogy nem csak nem bántam meg a dolgot, de még élveztem is… felettébb furcsának tűnik a kérlelése. Meg az, hogy egyáltalán kérlel… De amikor meglátom a szemében azt az ijedtséget, elfog az undor. A lelkesedésem hogy meghágjam vagy hogy megöljem, alábbhagy. Hiába. Nincs is rosszabb az aggódó pillantásoknál.

- Menj haza kicsi lány – vakkantok fel ingerülten és lekezelően megnyomom az utolsó szavakat. Ugyan, miért kellene magyarázkodnom? – Lámpaoltás, anyuci és apuci már biztos vár haza, hogy körbeüljétek az asztalt és elmotyogj valami asztali áldást – köpöm unottan. Én magam se hiszem el, amit mondok. Ugyan… a szerető család és a sztriptízbár? Ch… De kezd elegem lenni abból az aggódó tekintetéből. Bár, lehet hogy rosszul látom és most az egyszer összekeverem a félelmet valami mással. Ki tudja… Elmegyek mellette és megvizsgálom az öltözőasztalokon felejtett kellékeket, ruhákat dobok le a földre, fiókokat húzok ki, de mikor még mindig hallom a lélegzetvételét az egyik asztal lapja keményen csattan a helyére. A lendülettől megrepedt tükörbe nézek és sötét tekintetemet az övébe fúrom. – Utolsó esély – mondom komoran és karmaim a fába mélyednek, de nem azért meg megfenyegetem, egyszerűen muszáj megtámaszkodnom. Baszki… lehet hogy idegesítő kis mitugrászok ezek a vágott szeműek, de fegyvert készíteni azt tudnak. Felmorranok, felhúzom a felsőmet és a sötétvörös lyukakat nézve elgondolkozva elhümmögök. – Bosszantó – dörmögöm magam elé, majd végignézek a gyönyörű vérösvényen, amit hagytam magam után. Tekintetemet hirtelen kapom vissza a még mindig itt szobrozó kis szukára és bár nem mondom azt, hogy nem szórakoztat el pár pillanatig a mellén lévő kézlenyomat, de komoly maradok. Szemöldököm alól lesve hosszasan vizsgálom.

- Hozz valamit, amivel ki lehet szedni a golyókat – parancsolok rá a lehető legmegvetőbb stílusban, hiszen úgysem hiszem hogy ki fogja bírni a dolgot. Ha pedig igen… hagy szórakozzak az ijedt kis pofiján. Ha nem indul a mosolyogva nézem egy darabig. - Ó, csak nem félünk? - kérdezem és felkuncogok... és persze felköhögök egy kis vért. Ch, a rend kedvéért.

by **Fény** Szer. Jún. 20, 2012 3:23 pm

Sajnos az én édes gyilkosom nem felel a kérdésemre., és nem tudom eldönteni, hogy azért mert fárasztónak találja, vagy azért mert ostobának találja a kérdésemet. Miközben az aggodalom felhői tovább borúsítják szívemet úgy döntök mind a két esett fenn áll. Már csak az vigasztal, hogy a nő halott vagyis már vége a szenvedéseknek. De inkább ő legyen az ki meghal, mint én, vagy ez a férfi, aki egyetlen érintésével feltüzelt.
Minden esetre kissé váratlanul ér mikor az eddig történtek ellenére felszólít, hogy húzzak innen. De azt hiszem szerencsés vagyok, és talán én is tetszem neki valamennyire, mert még élek. Láttam amint gyilkolt. Láttam az arcát, nincs oka életben hagyni, de mégsem veszi el az életem. Inkább törődik velem, hiszen haza zavar a maga bunkó módján. És bárcsak úgy lenne ahogy ő mondja. Azonban nem vár rám senki csak pár füves hippi, akik azért messze nem a szüleim. Hiába enged el nem megyek sehová sem. Nem tudom úgy itt hagyni őt, hogy még a nevét sem tudom. Nem ártok neki csak aggódva figyelem, mert még mindig vérzik. Őt azonban mintha bőszítené, hogy nem megyek el. Amikor össze töri a tükröt minden bátorságomra szükségem van, hogy ne fogadjak neki szót és hagyjam őt magára. De hogyan is tudnám itt hagyni az édes gyilkosomat mikor látom rajta, hogy segítségre van szüksége. Mikor látom rajta, hogy szenved, ennek ellenére mégis halvány mosoly költözik az arcomra, mikor a borzalmas sérülését elintézi egy „bosszantó” megjegyzéssel. Ebben az egy szóban is annyi férfiasság van ahogy ő mondja, hogy teljesen beleborzongok. Vagy lehet az izmos has látványa késztet borzongásra? Nem merem jobban feszegetni ezt a kérdést, mert félek attól ami esetleg a válasz lenne rá.
Amikor arra kér, hogy hozzak valamit amivel ki lehet szedni a golyókat egy kicsit meg döbbenek. Itt akarja kiszedni magából azokat a golyókat? Miért nem megy kórházba? Jah igaz is, ő egy gyilkos, és az orvosok a lőtt sebek esetén hivatalból értesítik a rendőrséget. Nem lenne jó ha le csuknák a tündér mackót. - Nem, nem félek. - Hazudom, hiszen azért nagyon őrült lennék ha nem félnék. - Csak azon gondolkoztam, honnan hozhatnék neked ilyen dolgokat. - Magyarázom, majd végül meg mozdulok. És mellé lépve mélyen a szemeibe nézek, miközben a vállára teszem a kezemet gyengéden. - Kérlek várj itt és vigyázz magadra! Ülj le kérlek, sietek vissza! Nem hagylak magadra megígérem! - Hallom a saját cincogó hangom miközben érzem miként önt el attól a pír, hogy a vállára tettem a kezem. A zavarom leplezve gyorsan el is engedem, és hátat fordítva neki el nyargalok vissza a „tetthelyre”. A hullákat kerülgetve átszaladok a helyiségen és újra a bárpult mögé lépek. Két üveg vodkát veszek magamhoz, és örömmel nyugtázom, hogy az emlékeim nem csaltak meg. Tényleg egy nagy elsősegély doboz lapult a pult egyik sarkában. A vodkákkal és az elsősegély dobozokkal felszerelkezve sietek vissza az öltözőbe. - Itt vagyok! Azt hiszem van minden.

by **Victor Creed** Csüt. Jún. 21, 2012 5:13 pm

Gondolkozik… Egyem meg - a kislány gondolkozik. Furcsa, azt hittem a nőstények nem képesek erre. Hmm, nézzenek csak oda, hova fajult a világ… Készségesen gondolkozik, mintha olyan komolyan mondtam volna az egészet. Nem fut el, nem rázza a hulla fehér arcát és nem hátrál dadogva. Sőt… Egyenesen felém sétál, amiben ugye nincs semmi ésszerű se ösztönös. Érzelemmentes arccal figyelem, közeledését. Érintését nem is venném észre, ha nem a saját szememmel látnám a dolgot, olyan finoman csinálja. Irritálóan lágyan. A szemem egy pillanatra összeszűkül, majd tekintetemet direkt lassan úsztatom végig a levegőben, hogy egy jelentőségteljes pillantást vessek a vállamon lévő kézre, majd mikor elenged, ugyanolyan tempóban fordítom vissza a fejemet a lány felé. Fenyegető visszafogottsággal. Ez meg mégis mi a sz*r volt, he? De mielőtt még szólhatnék valamit, végre eljutnak a szavai is hozzám… Nem, biztos nem hallottam rosszul. De ettől még nem lesz több értelme a dolognak.

Hogy mi?!... Döbbenetemben, kikerekedett szemekkel, nagyokat pislogva nézek utána. Talán még az arcom is megnyúlik… Ilyen nincs… Eszem ágában sincs leülni, mégis az-az „ülj le, kérlek”, mintha csak ráüvöltene a vadállatra: ÜLJ MÁR LE! És ösztönösen, készségesen engedelmeskedik neki, mint egy betanított kutya. Miközben az egyik kezemmel az asztalra a másikkal egy székre támaszkodva, lassan leereszkedek, fel se fogom, hogy mit csinálok. De aztán megrázom a fejem. Hát persze… Heh és én még majdnem bedőltem a kicsikének. Okos, nagyon okos. Várok és hallgatózom, hogy mikor gyorsul fel még jobban a lépte és vált eszeveszett futásra. Persze nem hibáztatom érte… honnan tudta volna, hogy ha azt mondom menjen el, nem vetem magamat utána és vadászom le mint sok más férget? Könnyebb lesz így meglógni, nem igaz? Mikor jó pár másodperc után még mindig nem hallom a lépteit, gúnyos félmosolyra húzódik a szám és jót szórakozva felkuncogok. Kislány, kislány, kislány… jól átvertél. Legyen jó napja – és ha még így sem tudja tartani a száját, majd később meglátogatom. Megcsóválom a fejemet és mikor rájövök, hogy tényleg leültem, idegesen morgolódva pattanok fel. A gyors mozdulattól a kín szétrobban a gyomromban és ráütök az asztalra fájdalmamban, majd elindulok a hátsó kijárathoz, mielőtt valaki észrevenné a vérfürdőt, amit rendeztem (legnagyobb örömömre). De tíz lépést sem teszek meg, mikor ismét nyílik egy távoli ajtó és a léptek felerősödnek, ahogy erre tart valami apró… Átlesek a vállam felett. Meglátom a fényt… a kis szuka megszólal. Elborul az arcom, vonásaim megkeményednek, ahogy végignézek az őrült lányon.

- Mondd csak, élvezed, hogy bolondot csinálsz belőlem? – szűröm ki a fogaim között, vészjósló higgadtsággal, majd a vérveszteségtől lomha léptekkel fordulok vissza és indulok felé. – Nagyon ajánlom, hogy ne játszadozz – fenyegetem még mindig nyugodtan, de ahogy meglátom a kezében lévő elsősegély-dobozt, cinikusan felhorkantok és megállok. A szemébe nézek, de mikor se őrületet, se akkora rettegést nem látok a bennük, ami megmagyarázná ezt a bizarr viselkedést, összeszűkül a szemem. Idegesít, hogy nem tudom miért csinálja azt, amit csinál… És, hogy miért bosszant ez? Nos… mert nincs semmi értelme. – Szép vagy, de annyira azért nem, hogy ne öljelek meg, ha továbbra is itt szórakozol – jelentem ki elgondolkozva, beszámíthatatlan hangszínnel. – Adtam egy esélyt, hogy elmenj. Máskor nem leszek ennyire jószívű – dörmögöm bosszúsan és mikor megakad a tekintetem egy földön fekvő késen, elégedetten felmorranok. Nocsak, nocsak… csak nem kapkodtunk a csúnya Kardfog miatt? Odamegyek, felveszem, majd letépem az így is szakadt pólót magamról. A fájdalom szüntelenül jelen van. Ott lüktet egész végig a beleim között. Kacag és élvezi a szenvedésemet. Ránézek a regenerálódni próbáló bőrömre, de a vér útján újra és újra lefejti a húsról magát, mintha valami méreg akadályozná a gyógyulást… Komolyan mondom, ha nem bennem lennének azok a rohadt golyók, hanem a drága Jimmy-ben még élvezném is a helyzetet. A hasamhoz illesztem az éles kés végét, mikor hirtelen megszédülök és megremeg a kezem. Idegesen elkáromkodom magamat és az asztal széle után kapok, hogy állva tudjak maradni. Igen-igen, be kell látnom – a vérveszteség nem tesz jót. Gyengeség… mindig is gyűlöltem. Kezem még mindig remeg, miközben térdre rogyok.

- Még mindig nem félsz? – nézek a nőstényre és most először ül ki az arcomra az-az értetlenkedés, amit érzek iránta. Mégis, miért nem megy el?... Ch… kit érdekel… a lényeg, hogy ha még nem jött ide, felé intek, hogy jöjjön közelebb, majd a kezébe nyomom a kést. – Jó, mert segíteni fogsz… - jelentem ki, ha igen a válasza, mintha ez olyan természetes lenne. Az orrcimpám megremeg, ahogy arra gondolok, hogy itt esedezzek neki. Kellene a „segítséged”? Kérlek, könyörgöm, segíts rajtam?!... Szánalmas… Felső ajkam megremeg, de nem bírom rászánni magamat, hogy egy kis fruskának ilyet mondjak. A feladata ennyi: szedje ki azt a 4-5 golyót.

by **Fény** Pént. Jún. 22, 2012 8:34 pm

- Nem csinálok belőled bolondot, mondtam hogy sietek vissza. - Válaszolok a kérdésére, miközben az asztalhoz sietek a kincseimmel. És lepakolom a két vodkás üveget meg a hatalmas egészségügyi dobozt. - Nem játszadozom. És kérlek ülj vissza! Vérzel, és nem tesz jót ha izegsz mozogsz. - Kérlelem lágyan mikor látom, hogy újra talpon van és nem ül a fenekén. Bár mit is várhatnék tőle. Hiszen az egész férfi csupa robbanás kész eleven energia. Egy része sincs ami nyugalmat sugározna. Mindene az állandó mozgásról és nyughatatlanságról árulkodik. A következő szavait azonban hirtelen nem is tudom hová tenni. Értetlenül döntöm félre a fejem és bámulom őt.
- Most mi van? A vodkát fertőtleníteni hoztam. Nem szórakozni. Nem értem miről beszélsz. És jó hogy nem megyek el mikor itt vagy sebesülten. Megígértem, nem hagylak el. - Korholom kicsit, bár a hangom még mindig bártortalan és cincogó. A következő pillanatban meg is rémülök kissé mikor felém lép és hirtelen felkap egy pillangó kést a földről. De rögtön kapcsolok, ha akar akkor ő kés nélkül is tud engem bántani, így hamar megnyugszom. És nem is igazán lenne időm rémüldözni mert pillanatok múlva széttépi a saját felsőjét közszemlére téve az izmos felsőtestét. Elfeledtetve minden rémisztő dolgot ahogy végig tekintek a hatalmas és szép férfi test vonulatain. Nem vagyok benne biztos, de talán még egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek az elém táruló látványtól. A következő pillanatban azonban az elragadtatott gyönyörűséget felváltja a rémület. Öt lyukból folyik folyamatosan a vér. Még az állandó fényeskedésem mellett is látható, hogy egy árnyalattal sápadtabb lesz az arcom a sebeket látva. Kissé meg is ijeszt az én édes gyilkosom, mikor félig rárogy a smink asztalra. Aggódva lépek máris közelebb hozzá. Most már határozottan mondhatom neki. - Nem, nem félek, hanem féltelek. - Mondom, nagy levegőt véve. És nem kell befejeznie a következő mondatát. Tudom mi vár rám. Ki kell belőle szednem a golyókat, amiket nem tud magától begyógyítani.
Az egészséges alapszínem most újra világosabb lett egy egész árnyalattal. Majd az első segély dobozhoz léptem és felbontva az asztalkára borítottam a tartalmát, egy gyors leltárt követően csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs benne semmi olyasmi amit a vészhelyzetben már annyiszor láttam. Érszorító, vagy éppen golyószedő csipesz. Szerencsémre viszont van benne gumikesztyű. Remegő kezekkel kapom fel a kesztyűket és fordulok a gyönyörű gyilkosom felé. - A rossz hír, nincs fájdalom csillapító. A jó hogy van vodka. - Mondom, és az egyik üveget, rögtön a kezébe is nyomom, hogy kezdje magát érzésteleníteni. Elvégre a filmekben is folyton azzal érzéstelenítenek. Nem is gondolva bele, hogy neki gyomor lövése van, vagyis nem valószínű, hogy a legjobb ötlet lenne alkoholt itatnom vele. De persze minden sebészeti tudásom a Grace klinikából szedtem, és a vészhelyzetből. Nem vagyok orvos csak egy tini.

by **Michael Bodwin** Kedd Jún. 26, 2012 8:14 pm

// Carlos-nak //

Aztán ahogy befejezem a mesélésemet és felnézek, a csapat tekintetének össsztüzében találom magam, habár mindenki feszült csendbe burkolódzik, egyedül Carlos töri azt meg, amikor pár perc csend után megszólal és megpróbál választ adni a kérdéseimre.
Szavai már kezdenek rávilágítani valamelyest az eseményekre, hiszen ha az a feltételezés igaz, hogy egy rendőr megtámadása lett volna az ürügy a harcok kirobbantására, vagy valamilyen megtorló akció kivitelezésére, esetleg kormányszinten is, akkor már egészen érthető lenne a profi kommandós csapat és azt is, hogy miért is akartak megtalálni és kiiktatni annyira. Egy halott rendőrtiszt kellett nekik áldozatnak, nem egy élő szemtanú. Az, hogy ez pont én lettem volna, a történet szempontjából tényleg lényegtelen.
Elgondolkozva bámultam ki a fejemből és hallgattam Carlos telefonjának halk pittyegését, hiszen volt min törnöm a fejem, főleg azon, hogy vajon miként mászok ki ebből.
Ha élve el is jutok a kapitányságra, kinek tudom elmondani, hiszen Kohler gondolom nyakig benne van, talán maga adna parancsot a likvidálásomra. King? Gondolom minden további nélkül teljesíteni Kohler parancsát.
Így aztán értetlenül néztem a rám meredő tekintetbe, mikor végre eljutott az agyamig a kérdés.
- Hogy mit? A Casus Belli-t? Én csak azt kérdeztem, amit a társatok utolsó szavaival kinyögött. Annyit mondott casusbe…., nem is ugrott be, hogy ezt jelentheti, azt hittem valami nevet akart mondani. – döbbentem meg. – Szerinted ezt akarta? Kik vagytok tulajdonképpen? – ütött szöget a fejembe a kérdés, hiszen olyan dolgokat feszegettek, amiket az utca embere aligha látna át. – És mi a célotok?
Igaz, hogy nem voltak nyíltan ellenséges velem szemben, de azért mégis jó lett volna többet tudnom róluk, már persze, ha hajlandók beszélni. Azt viszont nem ártott volna tudnom, hogy mennyire akarnak itt tartani, hiszen kérdés, hogy az öreg Huang mennyire tartja be, amit kértem tőle. Már az is felötlött bennem, hogy ha nagyobb lenne az aggodalma irántam, akkor lehet nem várja meg a kiszabott időt, hanem már most értesítette a kollégáimat, akkor viszont nemsoká nagy bajban leszek én is és ők is, ha minden igaz, ami itt most elhangzott.

by **Carlos Atezado** Szomb. Jún. 30, 2012 1:12 am

Carlos már nem gondolkodott sokat a kérdéseden, de mindenképpen végigment a gondolatmenetén mielőtt mindenre válaszolt volna.
- Nem tudom, biztosan, hogy ezt akarhatta-e, de Buff egy eszes ember volt. Ha jól sejtem nem nézted volna ki belőle, hogy egyetemet végzett értelmiségi volt... Persze csak addig, amíg ki nem derült, hogy mutáns, mert onnantól kezdve meghurcolták, és végül ő maga döntött úgy, hogy Bronxba jön. Gondoltad volna? Egy ilyen ember sokkal több olyan dolgot láthat meg, mint ami a felszínen van. De mi mindannyian így vagyunk. Látunk, mert mi vagyunk azok, akik mindig minden napot végignéztünk Bronxban. Ez csak idő kérdése volt, nem az embereké akik ott voltak. Mi nem vagyunk speciálisak, csak ott voltunk valami kezdeténél. Lehet, hogy most már speciálisak lettünk, de ezt nem mi választottuk meg. Ezt az az osztagnyi katona intézte el, akiknek az volt a dolguk, hogy elkezdjék ezt a háborút. - Carlos felállt az ülőhelyéről és az autóhoz sétált. A gépre támaszkodva nézte egy kicsit a raktár sötétjét, majd nagyot sóhajtott.
- Inkább azon kellene gondolkodnod, hogy te mit teszel most. Szerinted jó ötlet lehet visszamenned a kapitányságodra? Vagy éppen az otthonodra?

***

Carlos fejében a gondolatok viharként csapkodtak. Az információk tökéletesen kirakták egymást, minden pofon egyszerűen adta ki a képet: valaki, akinek van elegendő hatalma, ki akarja robbantani a háborút. De melyik lobbi lehet az és miért? Miért pont most? A probléma, és ez az érzés valahol ott hullámzott mélyen Carlos elméjében, a felszínen volt méghozzá olyannyira közel mindegyikükhöz, hogy már csak az hiányzott volna, hogy rájuk törjön és mutogassa magát...

by **Michael Bodwin** Szomb. Jún. 30, 2012 3:53 pm

Ahogy Carlos beszélni kezd, én figyelmesen hallgatom, hiszen talán meg tudok egy-két dolgot a bandáról. Az, hogy a férfi, aki a kocsim mellett végezte, értelmiségi volt tényleg meglepett, habár már rég tudom, hogy nem érdemes a látszatra adni, ilyen téren. Az, hogy, mint mutáns min ment keresztül, meg nem kell bemutatni, hiszen ha a munkahelyemen megtudnák, hogy az vagyok, akkor lehet én is valami hasonló sorsra jutnék.
Minden esetre érdekes volt, amit mesélt és így összerakva, azért egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez az egész megmozdulás, az emberek és a mutánsok összeugrasztása, nagyon is tudatos elme szüleménye, és aki ezt megtervezte nem fog megállni itt, mert célja van ezzel az egésszel, mégpedig nagy valószínűséggel nem a békés egymás mellett élés megvalósítása, hanem a fajtánk kiirtása.
Arra a kérdésre, hogy mik a további terveim, hirtelen eszembe jut Aya és, hogy azonnal értesítenem kell.
~ Basszus! A telefonom a kocsiban maradt! ~ söpör rajtam végig a riadalom.
- Talán nem jó ötlet, de muszáj lenne értesítenem valakit! A telefonom meg valószínűleg már a kommandósok kezében van. –nézek célzatosan a férfi készülékére. – Mivel valószínűleg a lakásomon is várnak veszélyben van az illető!
Még nem tudom hányadán állok velük, nem akarom kiadni Aya-hoz fűződő viszonyomat.
- Hogy őszinte legyek egyébként nem tudom mi legyen a következő lépésem, de találnom kéne valakit akihez bizalommal fordulhatok.
Szinte biztos vagyok benne, hogy Kohler is tud az egészről, de kérdés, hogy hagyná-e veszni az egyik emberét, ha felhívnám. Igazából sejtem a választ! Simán feláldozna. King dettó, főleg, ha utasítást kap fentről. Talán egyenest az Elnökhöz kéne fordulni, de hogy jutok el odáig? Nem hiszem, hogy simán fel tudnám hívni telefonon.
- Ti esetleg tudtok valakit, akiben meg lehet bízni és messzire elér a keze? Nem hiszem, hogy az Államok Elnökét most el tudnám érni, hogy vele ismertessem a sejtéseinket, arról meg nem beszélve, hogy miért is hinne nekem?

by **Victor Creed** Vas. Júl. 01, 2012 7:58 am

//Fénynek//

Már vagy tíz perce egyfolytában vérzek. Mint mondtam - bosszantó. Érzem az illatát és látom azt a hatalmas mennyiségű vörös lét, ami másnapra már rászárad a padlóra és ugyanúgy itt marad a hullákkal együtt. Ch, csakhogy érezzék, nem hagyom itt a holttesteket teljesen. A gyengeség egyre jobban eluralkodik rajtam. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, ahogy mindig, de a vérveszteség az más dolog. A gyomromban egyre nagyobb a kín és bár nem mutatom ki ezt az erőtlen, emberre hasonlító, szánalmas valakit, megkönnyebbülök, mikor lefekszem a földre és felkönyökölve nézem mit csinál a kis fruska. A felső ott hever a földön. Cafatokban, véresen, felismerhetetlenül. Ugyanolyan, mint más dolog, amivel eddig az életem során találkoztam. Használtam, ameddig csak lehetett, majd mikor meguntam, hátráltatott vagy az utamba állt, eltöröltem. Mindig. Legyen szó tárgyakról, emberekről, mutánsokról. Sosem volt szükségem segítségre, se szeretetre. Így tehát nem értem mit akar ez a kis szuka. A mondataira tovább morgolódom, de nem válaszolok. Mi értelme lenne? Ha tagad, akkor tagad, de attól még engem nem ver át a nagy, csodálkozó szemeivel. Nem értem… Egyszerűen nem értem. Végiggondolom a dolgot. A kedves szavaira grimasszal válaszolok, arra pedig, ahogy változik a színe és a vonásai csak egy érzelemmentes pillantással. Nem bírok máshogy nézni rá.

Nem érti miről beszélek, amire felkuncogok.Édesem, akkor már ketten vagyunk. Torkomból cuppogva jön fel a vér. Jó színész, nagyon jó. Másra nem tudok gondolni, nem lenne azoknak semmi értelme. Ahogy kutakodik a táskában érdeklődve figyelem a fénylő kislányt, végignézek a formás alakján, tekintetem elidőzik a fenekén és mikor kesztyűvel a kezén visszafordul eszem ágában sincs elkapni a pillantásomat. Kész, eldöntöttem. Ha ezt túlélem, elveszem, ami nekem jár… És ugyan, miért ne élném túl? Heh, ha pedig igazam van és tényleg szórakozik, akkor majd bevallhatja a bűneit alattam fekve.

- Az előbb öltem meg több tucat embert... Élveztem... Feldob és nincs lelkiismeret furdalásom – közlöm nemes egyszerűséggel az arcát pásztázva. – Imádok ölni… És te mégis azt akarod bemesélni nekem, hogy féltesz? – ciccegek fel és megcsóválom a fejemet, aztán sötéten felkacagok, miközben megremeg a szétlyukasztott hasizmom. De hiába, tényleg rég szórakoztam ilyen jót. Mikor is féltettek engem utoljára? Hmm, lássuk csak... Azonban mielőtt tovább folytathatnám, a kezembe nyomott vodkára kúszik a pillantásom és elhúzom a számat. Elrakom magam mellé és, mintha csak egy kisgyereknek magyaráznék, elmosolyodom. – Attól tartok ez nem fog semmit se használni – dörmögöm és még utoljára végignézek a kesztyűkön és jót nevetek magamban rajtuk. Valaki nagyon nem akar véres lenni… Enyje, enyje… - Jól van – elkapom az egyik csuklóját és ha látnám, hogy megint elsápad, erősen megszorítom. Nincs kedvem ájult szukákkal foglalkozni. – Valami apró kell, vékony – dörmögöm és mintha most venném észre, vezetem a tekintetemet a pici kezére, majd vissza a lányra. - Kézzel kell kiszedni őket, ami azt jelenti, ez nem fog kelleni – magyarázom és mielőtt tiltakozna, lehúzom a kesztyűt róla. Ó, hogy még ilyenkor is szórakozom vele?... Igen… - Nyúlj bele a sebbe, tapintsd ki a golyót, fogd meg és szedd ki. Ne finomkodj, nem lesz semmi bajom a vértől pedig ne félj, nem bánt - magyarázom, aztán pár másodperc szünetet tartok, mielőtt folytatnám. - Vagy pedig, ha nem bírod megtenni – teszem a kesébe a kést – itt van ez - vigyorgok gonoszul. Ha készen áll, érdeklődve figyelem továbbra is az arcát és ha tényleg nekikezd elismerően biccentek. Nocsak, nocsak… Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen kislányban ennyi bátorság van.

Ahogy a golyók elkezdenek kikerülni belőlem, úgy sóhajtok fel. A testem azonnal regenerálódik és a furcsa savas füstölgés megszűnik, égett hús szagát hagyva maga után. Persze, ha közben valamit elront, bosszúsan elkáromkodom magamat és rámorranok, de ezen kívül némán tűröm a dolgot, összeszorított fogakkal. Figyelem a lányt és ahogy elnézem az arcát, egyre inkább kezdek kételkedni benne, hogy valaki megbízta volna. És egyre inkább kezdi felkelteni a figyelmemet...

- Ismertél itt valakit? Nem hallottál valamit Liu Xiaomeng-ről? - faggatom közben, hogy eltereljem a figyelmét. Ugyan... még véletlenül sem azért, hogy megtudjak valamit Magnus-nak...

by **Carlos Atezado** Hétf. Júl. 02, 2012 11:19 pm

Carlos a mondataidra nem reagál egyből, de a kifejezésén nem is látszik, hogy meg lenne lepve, vagy hogy váratlanul érné bármelyik következtetésed, csak bólogat magában.
Amikor telefont kérsz szenvtelenül előveszi az övét és neked passzolja. - Amint végeztél kapcsold is ki - mondja, majd magadra hagy hogy bekapcsolhasd és beszélj. Visszavonul a csoport többi tagjához, és beszélgetés kezdődik: megvárják amíg beszélsz, és közben többször is heves gesztikulálással, néhol felhangosodó hangnemben vitáznak valamiről...

Miután leteszed a telefont Carlos már a sarkadban is van és vár. Visszaveszi a telefont és kikapcsolja ha te nem tetted, és egyből megszólal, nem is várja, hogy te belekezdj bármibe is.
- A többiek innentől nem tartanak velünk. Ők hazai fiúk, azt hiszem visszamennek és védik tovább Bronxot. Engem azonban érdekelne, hogy mit vagy képes és hajlandó tenni, ha már egyből nagy hatalmú embert keresel. A dolgok végére járnál? - Ha pozitív választ adsz, akkor folytatja is.
- Egy olyan ember mindenképpen van, akit megkereshetünk, és mindenképpen-biztosan segít mutánsokon, ha a hír igaz - Carlos szemében érdekes kíváncsiság gyűlt, és a következő pillanatban a szeme is megváltozott, az írisze barnája mély vörösbe váltott. - Charles Xavier...

***

Carlos kifejezetten kedvelte a Mikeban láthatóan is formálódó gondolatokat. A férfi tenni akart, és kérdés nélkül akart tenni, nem a maga érdeke tűnt az elsőnek, hanem másokra gondolt, ez pedig nem sok másra volt jellemző, nem sokan vállaltak volna fel ilyesmit pár olyan óra után, mint amilyen az ő eddigi napjukon történt.
Mire észre vette magát, a szemei már el is vörösödtek, és az előtte élő világ elsötétült. Mike hőfoltja tisztán kivilágított az elhagyatott raktár ürességéből, így Carlos tisztán láthatta még a lehelete melegét is, és figyelhette, ahogyan a férfi reagált a szavaira. Vajon látja majd ahogy eltöltődik izgalommal, vajon megijed Carlos szemeitől?

by **Michael Bodwin** Kedd Júl. 03, 2012 2:12 pm

Igazán nem látom a meglepődést Carloson, hogy váratlanul érnék a következtetéseim, és a telefonnal kapcsolatos kérésemet is különösebb megjegyzés nélkül veszi tudomásul, majd dobja oda a sajátját, sőt még magamra is hagy, hogy zavartalanul beszélhessek.
Egyre inkább összezavar ennek az embernek a viselkedése, hiszen a kezdeti nem épp kellemes találkozás után már inkább úgy érzem, hogy nem ellenségként, vagy ellenfélként, vagy akár fogolyként tekint rám, hiszen akkor nem adna még telefont is a kezembe, hogy hívjak akit akarok.
Mondjuk lehet köztük olyan mutáns, aki simán kihallgathatja a beszélgetést, de valahogy nem gondoltam erre.
Gyorsan éltem tehát a lehetőséggel és feltárcsáztam Aya számát, aztán csak drukkoltam, hogy ő vegye fel és ne valaki más. A szívem hevesebben dobogott egészen addig, míg meg nem hallottam a hangját.
- Aya! Hála az égnek, hogy te vagy! Ha a lakásomban vagy azonnal tűnj el onnan és nagyon figyelj, hogy nehogy kövessenek! – hadartam a telefonba, mielőtt akár meg is szólalhatott volna. – Ne kérdezz semmit, csak tűnj el! Nem beszélhetek, mert lehet, hogy lehallgatják a telefont, de Huang tudja merre keress, ha baj van. Nagyon vigyázz magadra és szerelkezz fel minden eshetőségre! Szeretlek! – azzal kikapcsoltam a készüléket, hiszen nem szerettem volna, ha bemérik a mobilt.
Tudtam, hogy Aya ismeri Huang apót, mert meséltem neki az ügyről, így ha akar megtalálhat, és azt is tudtam, hogy nem érti félre a felszerelkezést és, ha esetleg mégis megtámadnák kellően felkészült lesz. Bíztam a képességében, de azért nagyon is féltettem, hiszen most miattam van veszélyben és én nem tudom megvédeni.
Miközben telefonáltam, néha megütötte a fülem a társaság visszafojtott vitája, de ahogy befejeztem a beszélgetést, Carlos már ott is állt előttem, én meg átnyújtottam neki a készüléket.
- Kössz!
Valahogy nem lepett meg amit ezután közölt velem, hogy a többiek visszatérnek a lakóhelyükre, hiszen nem voltak azok a kimondott akcióhősök, akik egy ilyen volumenű dolgot végig akarnának csinálni, ráadásul még csak nem is a saját vadászterületükön.
- Hogy a végére járnék-e? – kérdezek vissza elgondolkozva. – Nem hiszem, hogy sok választásom lenne. És azt hiszem ez a háború senkinek nem lenne jó, csak valami elvadult elme szüleménye ábrándozhat arról, hogy ezzel megoldja a problémákat. – válaszolom és ő tovább beszél. A következő mondata viszont igen csak mellbe csap a vöröslő szeméről már nem is beszélve, habár azt eddig is sejtettem, hogy mutáns, csak azt nem miféle.
- Xavier? De hát….., - nézek rá döbbenten, - de hát ő meghalt! Hogyan segíthetne ő rajtunk?
Talán mégis korán előlegeztem meg a jó véleményemet Carlosról, mert most erősen elbizonytalanított, hiszen egy halott emberről beszél.
Abban még mindig bizonytalan voltam, hogy eláruljam e mutáns voltomat, hiszen nem hoztam a tudomására boldog-boldogtalannak, mert akkor előbb-utóbb a főnökeim fülébe is eljutott volna, az meg senkinek nem lett volna jó, főleg nekem nem.
- Talán kicsit részletesebben is elmondhatnád mire gondolsz, mielőtt komoly válaszra számítasz tőlem. – fogalmazom meg óvatosan.

by **Aya Caine** Kedd Júl. 03, 2012 10:28 pm

-A rohadt életbe! - morogtam, amikor előhúztam a sütőből a szénné égett pulykát, amit Mike-nak szántam meglepetés vacsorának. - Nagy mázlid, hogy most már kétszeresen döglöttél meg, te mocsok, különben a saját kezemmel nyírnálak ki!
A koromfekete madarat forró serpenyőstül lecsaptam az asztalra, és mérgesen zuttyantam le az egyik székre. A tűzjelző már jó ideje pittyegett, de mivel fogalmam sem volt, hogy kéne kikapcsolni, inkább a könnyebbik megoldást választottam, és egy laza csuklómozdulattal belevágtam a konyhakést. Már éppen azon agyaltam, hogy talán vissza kéne lökni a pulykát még egy kicsit a sütőbe, csak hogy tényleg szétporladjon, ha már volt mersze nem sikerülni, amikor megszólalt a mobilom.
-Szia, édes, jó hogy hívsz! Egy: a tűzjelző ugye egyébként is hibás volt, és le akartad cserélni? Kettő: megvan még annak a pizzériának a száma, ami éjszaka is vállal házhoz szállítást?
A kaja körüli problémák azonban hamar eltörpülni látszottak, amikor Mike is szóhoz jutott. Tudtam a dolgomat. Mire a mondandója végére ért, én már félig el is készültem.
-Azonnal ott vagyok! Tarts ki, bébi! - mondtam, és letettem a telefont.
Megvolt még minden fegyverem, de már nagyon régen kellett mindegyiket felcsatolnom, úgyhogy most úgy éreztem magam, mint kiskoromban, amikor a nyári szünidő alkalmával végre megint beszabadulhattam a strandra az óriás vízicsúszdához, amire annyit kellett várnom. Most is ugyanez az érzés kerített hatalmába, ahogy Krinkov kisasszony, a pisztolyaim, tőreim, késeim, dobócsillagjaim, fojtózsinórom mind a helyükre kerültek. Füstbomba és gránát sajnos már nem akadt, azok ugye egyszer használatosak, és az utóbbi időben nem lett volna sok értelme pótolni őket, de azért így sem kellett a védtelenség tudatával szenvednem.
A fegyverarzenál ismerős súlya nagyjából annyira zavart, mint egy anyát a gyereke súlya, ahogy magához öleli. Kilépve a lakásból már indultam is eligazításért Huanghoz. Az sem tartott sokáig. Ismert engem, úgyhogy a dörgést is, így csak annyit kellett mondanom: ,,Mike Bodwin, nagyon gyorsan!". Sosem okozott csalódást.
Hamar megérkeztem, igaz, út közben azért rácsodálkoztam, mennyire megváltozott a környék, mióta utoljára itt jártam, pedig az sem volt évekkel ezelőtt. Persze, ha én akarok dolgozni, azt nem lehet, de ha mások akarnak játszóteret csinálni a nyílt utcán, az rendben van, Mike még játszik is velük! Szépen vagyunk!
-Aya Caine! - dörömböltem be az ajtón, amit Huang szerint keresnem kellett. - Kinyitni! Most rögtön!

by **Carlos Atezado** Csüt. Júl. 05, 2012 7:10 pm

Carlos zavartan tekintett rád, láthatóan nem értette, hogy téged miért rettentett el a tény, hogy Xavier halott, de miután válaszoltál, ő is távolságtartóan válaszolt.
- Xavier hagyatéka nem él még? Úgy tudtam az alapítvány soha sem szűnt meg - amikor befejezte a mondatát, a háttérben mozgás támadt. A csapat többi tagja összeszedelőzködött, és felpakoltak a kocsira. A következő percben már szólt is a duda, Carlos pedig meg is indult feléjük.
- Ha te nem is, én mindenképpen megkeresem őket, hogy a sztorit tudják, hátha ők tenni is akarnak valamit. Ők talán tudnak is. Vagy csak én volnék az egyetlen, aki képes összeadni egyet a kettővel, és látni, hogy az X-men soha nem ártott valóban senkinek, és hogy ők csak a békére törekedtek? - A kocsi ajtaja becsapódik. - Mindegy is... Te tudsz valahová menni, ahol biztonságban vagy? Ahol biztosan nem találnak meg? - A kocsi motorja végül felzúgott, a kapu meg felnyílt. A pók még gyorsan beugrott a többiekhez hátra, majd a kocsi elrobogott. Carlos kiáltását hozta vissza az üres utca - Nemsokára visszajövök~

Másfél órád van egyedül, Aya viszont fél óra múlva betoppan, így egy üres órácskátok van arra, hogy kibeszéljétek a helyzetet, aminek a végét egy rövid kürtszó jelzi, és Carlos autójának motorhangja a kapu túloldaláról...

//Hagyom, hogy kibeszéljétek magatokat, ha kell jöjjetek több kört is nyugodtan.//

by Ajánlott tartalom