Kínai-negyed

Talán valahogy elbeszéltünk egymás mellett, mert most én látom Carlos arcán az értetlenséget és miután belefog a magyarázatba, ahogy kértem, már magam is rájöttem miért, hiszen nem kimondottan a professzorra gondolt, hanem az X-menre.
- Persze! Az Alapítvány működik és az X-men is. – bólintottam, de közben úgy látszik a csapat dűlőre jutott valamivel kapcsolatban, mert felpakoltak a kocsira és megnyomva a dudát jeleztek Carlos-nak, hogy várják, aki még gyorsan befejezte a mondanivalóját.
Mielőtt még a többiekhez indult volna, utána szóltam.
- Nem hiszem, hogy az X-men, ne lenne képben az itteni eseményekkel kapcsolatban, és talán azt is tudják mire megy ki a játék. De ők mindig is a tárgyalóasztalos megoldás hívei voltak elsősorban, hogy kövessék Xavier hagyatékát. Itt most meg azonnali cselekvésre van szükség.
Kicsit elgondolkodtam a második kérdésén, de aztán rábólintottam.
- Ha szükséges, igen, el tudok tűnni, de csak akkor, ha a menyasszonyom is biztonságban tudom már.
Aztán máris kocsira pattant mindenki, én meg most kicsit bizonytalan voltam, mit is akar Carlos, de mikor visszakiáltott, csak intettem neki. Így már úgy gondoltam talán megéri, ha várok egy kicsit, ráadásul még Aya sem, érkezett meg.
Míg várakoztam, feszülten járkáltam fel és alá a súlyos gondolataimba mélyedve, de nem is kellett sokáig egyedül lennem ezekkel, mert hamarosan éktelenül dörömbölni kezdtek az ajtón.
- Itt vagyok édes! – nyitottam ki gyorsan, mert félő volt, hogy Aya felveri az egész környéket, azt akkor lőttek az inkognitónak. – Nem kell rám törnöd az ajtót! Nem esett bajod? Nem követtek? – néztem az utcán végig.

Nem kellett sokáig várnom, amíg illedelmesen halk kopogtatásomra, amit bár legjobb lett volna persze egy esernyő vagy sétapálca nyelével csinálni, de hát ez van, a fegyvereimet nem fogom erre használni, szóval amíg Mike be nem eresztett. Látszólag egyedül volt, ami azért megnyugtatott, de nem szándékoztam hinni az első ránézés eredményeinek.
Miután besurrantam, gyorsan megöleltem és megcsókoltam őt, hiszen nem kis kő esett le a szívemről, hogy jól van, egyben van, nem bántották, de aztán rögtön nekiláttam átfésülni a terepet a legkisebb zugig.
-Mond, ismersz te engem?! - horkantam fel kissé sértetten. - Dehogy esett bajom. És nem, nem követtek, képzeld, nem tegnap kezdtem a munkámat, rohadtul nem vagyok béna!
Más személy tényleg nem tartózkodott ott, de még nem hagytam abba a kutatást. Mást attól még hagyhattak ott. De egyenlőre kamerának, lehallgatókészüléknek, bombának sem láttam nyomát.
-Tudod ugye, hogy ha legközelebb ki akarnád ejteni a szádon, hogy ,,nem tudok a seggemen maradni, és csak egy percre hagysz magamra, máris bajba kerülök", ezt fel fogom hozni adu ásznak! EGYÁLTALÁN MI AZ ISTENT KERESEL TE ITT???
Arrébb dobtam egy üres dobozt, és rosszallón, vádlón néztem rá, ami ugyan nem volt őszinte, hiszen tudtam, hogy nem szándékosan kereste a bajt, én már csak tudom, milyen könnyű abba véletlenül is belecsöppenni, de annyira aggódtam idefelejövet, hogy elkések, hogy ezt valahogy muszáj volt kifejezni, és erre a legjobb mód a dühöngés volt.
-Egyáltalán mi a franc folyik itt?! Seggfejek fesztiválja? Pár idióta megőrült és kint tombol, azt látom, de mi közöd van neked ehhez? Ha meló, miért nincs itt több zsaru? Ne mond, hogy hősködni támadt kedved, mert felkenlek a falra! Te is tudod, hogy meg tudom tenni!!! - kiabáltam.
Aztán félrerúgtam egy benzines kannát, nagy léptekkel odacsörtettem hozzá, a karjaimba zártam, és olyan hevesen csókoltam meg, hogy nem zárhattam ki annak a lehetőségét, hogy legalább egyikünk szája fel fog repedni. De kit érdekelt! Itt volt, jól volt, időben érkeztem.
-Istenem, úgy féltem, hogy valaki bántott - suttogtam a fülébe, mikor már csak a nyakában csimpaszkodtam.

Persze a szavaimmal ellentétben nagyon is boldog voltam, hogy láthattam szerelmemet és méghozzá épségben és miután megölelgettük és megcsókoltuk egymást azonnal vissza is kaptam az én vehemens vérmérsékletű kedvesemet, aki máris felfortyant, hogy félteni merészelem.
Miután befejezte a hiábavaló kutakodást, amit úgy is megcsinált volna, ha mondom neki, hogy nincs itt semmi, így hát hagytam hagy győződjön meg maga a dologról, már válaszoltam is.
- Tudom, hogy nagyon ügyes vagy bébi, de én meg nagyon szeretlek, és marhára rosszul esne, ha miattam sérülnél meg. És tudom, hogy nagyon dühös vagy most rám, de tényleg nagy veszélyben voltál és örülök, hogy időben sikerült lelépned.
Nem csodálom, hogy feszült és dühös és persze joga is van tudni, hogy mi történt, ezért odahúzom az egyik ládához és lenyomom rá, majd én is mellé telepszem.
- Nyugi drágám, mindjárt elmondom szép sorjában, csak fogd vissza magad, mert nem soká vendégünk lesz és nem szeretném, ha mielőtt még szólhatna szitává lőnéd. – kezdek bele, miközben Aya már feledve előbbi ingerültségét hozzám bújuk és eláraszt a szeretetével. – Szóval nem akartam én semmibe belekeveredni, de más úgy gondolta, hogy felülírja ezt. Tudod, hogy milyen feszült helyzet van Bronx-ban és most mindenkinek járőröznie kell ott. Az én társam megbetegedett, így egyedül ültem a kocsiban mikor felrobbantottak majdnem, csak éppen hogy megúsztam. – folytatom és tudom, hogy feszülten figyeli minden szavamat, ahogy szép lassan elmesélem neki mi történt és azt is, hogy milyen következtetésekre jutottunk ezzel kapcsolatban Cortez-zel. – Így hát úgy néz ki, hogy kell valaki, akiben feltétlenül meg lehet bízni és akinek el lehet mondani, hogy valaki nagyon arra játszik, hogy itt kirobbantsa az Első Nagy Ember-Mutáns Háborút.
- Ezért vagyok még itt, mert Cortez elvitte innen a csapatát, azok már nem tudnak segíteni, de ő visszaígérte magát és azt hiszem itt is van. – fülelek az ajtó előtt brummogó autómotorra, és remélem, hogy ez nem a kommandósok kocsija, habár azt nem hiszem, hogy hallanám.
A rövid dudaszó azonban biztosan jelzi, hogy nem orvtámadás készül.
Az ajtóhoz megyek, hogy meggyőződjek róla Cortez az, és ha igen beengedjem.

-Ne félts te engem, szivi, féltsd inkább magadat, mert ha azok a szarháziak nem is, én tuti seggbe rúglak ezért este - morogtam, de dühös szavaimat azért egy hosszú, szenvedélyes csókkal enyhítettem, hogy érezze, nem biztos, hogy érdemes lesz tiltakoznia azellen a seggberúgás ellen.
Hagytam, hogy mint egy gyereket leültessen és nekikezdjen a magyarázkodásba, hogy mit is keresünk mi itt tulajdonképpen, de őszintén, nem nagyon érdekelt valami nagy részletességgel az ügy, úgyhogy örültem, hogy rövidre fogtam.
-Csodás - forgattam a szemem, és felálltam, mert annál tettrekészebbnek éreztem magam, semmint itt ücsörögjek ölbetett kézzel. - Nincs semmi új a nap alatt. Ez itt még mindig Bronx. Csak most egy kicsit több mindenkinek ment el az esze. Egyszerűen kinyírjuk őket és kész. Megjegyezted az arcát azoknak, akik rádtámadtak? Szívesen kezdeném velük.
Összefűztem az ujjaimat és előrefeszítve egész karomat jólesően megropogtattam őket. Képtelen voltam elfojtani a lelkes mosolyomat. Ez hihetetlen, nem csak hogy itt vagyok az akció sűrűjében, de Mike hívott ide! Vagyis most szabad fegyvert használnom! Mit szabad! Kell!
-Azt hogy a rendőrségen ki megbízható, inkább rádhagyom, mert én egyet sem ismerek, csak téged, és te sem vagy feltétlenül tiszta, mint a szűzi hó, elvégre összeálltál egy bérgyilkossal, huncut fiú - vigyorogtam rá. - Csak mutasd, kit szedjek le, és garantálom, nem fog az már kezet emelni senkire. Cortez meg... mit tud ő csinálni? Ért a fegyverekhez? Ha nem, az sem gond, majd legfeljebb lesz a sofőr.
Hamarosan fel is hangzott az érkező kocsi hangja, és a tülkölés, amitől én nyomban a pisztolyomért nyúltam, és ahogy Mike az ajtóhoz ment, én egy mellette lévő ládára ugrottam, hogy nagyjából takarásban legyek, de remekül rálássak a kinti utcára és az érkezőkre, hogy kifelé célzott fegyveremmel azonnal lőhessek, ha mégsem baráti látogató érkezett volna.

A már ismerős autó morgott odakinn a kapu előtt, és csak Carlos ült benne. Amint felemelkedett a kapu rolója már be is osont a garázsba majd leállt. Carlos két újabb táskával szállt ki, amit le is csapott a dobozok tetejére az autó mellett, és pakolni kezdett... Volna, azonban meglátta Ayát és inkább felhagyott minden tevékenységével, egyelőre legalábbis.
Pár lépést tett a páros felé, majd a fegyvereket látva a nő kezében inkább megállt, és módosított a látásán. Koncentrált, és egészen gamma hullámokig váltott, hogy megnézhesse, a nő, és persze hogy Mike is, mennyire felszereltek. (A fémek gamma-sugárzása jóval magasabb, mint a környező más anyagoké, így azok Carlos gammalátásában kivillannak még a ruhák alól is, kérlek írjátok le mi van nálatok.)
- Jól hiszem, hogy akkor talán már meg is beszéltétek, hogy mi történjen? - Kérdezett Carlos, majd újra a csomagjaihoz nyúlt. Felétek fordult, és a dobozok mögé állva kezdte el rendezni a holmiját. Az íja mellé több tucat vessző, és felcsavarható nyílhegyek különféle variációi kerültek elő, különféle anyagok és tekercsek, de még apróbb elektronikai felszerelések, ledek, elemek és apró mikrochipek is díszítették a rögtönzött asztalt. Ha kérdezitek is, hogy mire valók a holmijai, addig nem válaszol, amíg ti sem döntöttetek:
- Nos, amíg nem tudom számíthatok-e rátok vagy sem én nem fogom felfedni a képességemet. Épp elég rávezetést kaptál így is, és egyedül is hagytalak annak ellenére, hogy nem bízhatok meg benned. Remélem azt sem feledted el, hogy részemről akár te is lehetsz egy beolvadni akaró elem, aki nem is olyan véletlenül maradt életben amikor megtámadták az autót...

Nem volt semmi meglepetés odakinn, csak Carlos furgonja pöfékelt csendesen, majd csorgott be az ajtón, miután kinyitottam neki, majd gyorsan le is csuktam utána.
Először nem is vette észre az árnyékban álló Aya-t, csak szó nélkül kidobott az autóból két nagy sporttáskát és elkezdte kirakosgatni belőle a cuccokat. De mikor felfedezte, hogy nem vagyunk egyedül, azonnal megtorpant a keze és mivel én már láttam, hogy érdekes színváltozásokon megy át a szeme, most is hasonlót tapasztaltam, ahogy rá nézett, majd rám, mintha át akarna nézni rajtunk. Mivel tudtam, hogy mutáns, így sejtettem, hogy a képessége valószínűleg ehhez kapcsolódik.
Úgy látszik azonban nem az a kérdezőskődős fajta, vagy tudta valahonnan, hogy Aya az akivel telefonon beszéltem, mert pár perc fixirozás után, már folytatta is, amit elkezdett, a táskák kipakolását.
- Aya, ő itt Carlos, akiről beszéltem. – fordultam a minden valószínűség szerint feszülten várakozó szerelmem felé, mivel már jól ismertem és tudtam, hogy ott táncol az ujja a ravaszon. - Nagy vonalakban elmondtam Aya-nak, hogy mi történt és, hogy milyen következtetésre jutottunk. – erősítettem meg a férfi szavait, miközben érdeklődve néztem miket rak a ládák tetejére, de egyelőre nem kérdeztem semmit, majd elmondja, ha szükséges. – Konkrétan nem beszéltünk meg semmit, csak azt, hogy Aya segít abban, hogy ne essen bajunk. – ráztam meg a fejem, hiszen nekem a túlélésen kívül most sok ötletem nem volt..
A további szavain azonban kicsit felkapom a vizet, hiszen én sem bízom benne, de azért azt hiszem ezen már túl vagyunk.
- Bocs haver, de amíg nem tudjuk mik a terveid pontosan addig hadd ne ugorjunk fejet a dologba! Épp elég veszélyben vagyunk így is. És pontosan azért kéne bíznod bennem, mert megvártalak, holott el is tűnhettem volna, vagy akár csapdát is állíthattam volna, míg elhúztad a beled. – komorodom el és vágom a fejéhez. – És mi a fenébe akarnék beolvadni? A kis csapatodba, akik amint nem a megszokott kis terepükön mozogtak máris visszavonulót fújtak? Ne nevettess! – nézek rá dühösen. – De nem kell megbíznod benne, - fordulok Aya felé és húzom magamhoz, - mi már összeszokott páros vagyunk, majd kiverekedjük magunkat a pácból, mint ahogy már párszor megtettük, nem igaz bébi?

(Nálam csak a bokatokban rejtőző tartalékpisztolyom van.)

(fegyverek: egy Krinkov, néhány pisztoly, tőr, kés, dobócsillag, egy fojtózsinór)

Meg kell hagynom, Carlos bátor volt. Vagy hülye? Á, ugyanaz! Besétál egy épületbe anélkül, hogy rendesen körülnézne, bár a környék épp erősen harci helyzetbe öltözött, és mint később kiderült Mike-ban sem bízott meg 100%-ig! De hát ez az ő baja. A vőlegényem azonban semmi jelét nem adta annak, hogy ellenségre ismert volna a férfiban, úgyhogy egyenlőre nem lőttem, aztán még be is mutatta, szóval leereszthettem a pisztolyomat, de persze azért nem tettem el.
Carlos különös szemekkel méregetett, ami alatt nem kifejezetten a tekintetét értem, hanem kimondottan a szemeit. Valahogy furcsák voltak. De nyilván mutáns, majd csak megtudom, mire is képes, viszont nagyon nem volt ínyemre, hogy méricskélt. Ezt senkitől sem tűrtem el, esetleg talán csak Mike-tól.
-Vigyázz, hova bambulsz, kis pocok, vagy mindkét kukkeredet kinyomom a helyéről - vetettem neki oda, és kicsit megfeszültek az ujjaim a fegyveremen.
Lényegretörően folytatta, ami máris szimpatikusabbnak mutatta. Remek. Rühelltem én is a felesleges dumát, és ezek szerint ő is.
-Ja, tudok mindent - bólintottam kurtán.
Mikor azonban vonakodott a folytatástól mondván, hogy tudja, bízhat-e bennünk, ismét felfortyantam, minek következtében a föld enyhén, alig észrevehetően remegni kezdett. A pisztoly ismét az arcába nézett, ahogy indulatosan megindultam felé.
-Na idefigyelj, seggfej!... - kezdtem, de Mike megelőzött.
Elkerekedett szemmel néztem az általában higgadt és a diplomáciára esküdő páromat, aki most fújtató fenevadként osztotta ki Carlost. Megvártam, amíg befejezte, majd még mindig kicsit meglepetten, de azért szélesen vigyorogva karoltam át fél karral, majd vigyoromat Carlosra irányítottam.
-Még ha ez téged is felajzott, akkor sem kaphatsz belőle egy falatot sem - jelentettem ki, és megpaskoltam Mike oldalát. - Ő az enyém.
Megint leeresztettem a fegyveremet.
-De ne aggódj, haver, ha ellened volnánk, már rég halott lennél, nem sz@roztam volna a lelövéseddel, amikor bejöttél. De itt vagyunk mindketten, bár legszívesebben kivinném Mike-ot innen, hogy biztonságban legyen és ne a legnagyobb balhé kellős közepén, úgyhogy ezt értékelhetnéd. Szóval tessék csiripelni, ha további együtt működést akarsz!

Carlos a reakcióitok hallatán többnyire passzív volt, de jobb esetben is csak neutrálisan mosolygott a fenyegető-fitogtató hangnemeitek hallatán, és mindeközben folytatta a szortírozást és a barkácsolást a holmijával, és csak akkor tette le a kezéből az éppen bütykölt nyílvesszőt, amikor már zavaróvá vált a mondanivalótok után beállt csend.
- Először is, köszönöm az információkat. A leggyorsabb út ahhoz, hogy a legtöbbet kideríts másokról, ha hagyod hogy ők mondják el, így tatja abuelo mondása, és milyen igaza van. Tudom, hogy fel vagytok készülve, ez mindennél jobban látszik.
A barátnőd meghozta az utánpótlást, mégpedig olyan gyorsan, ahogyan csak annak lehet, akinek ez nem az első alkalom. Géppuska, pisztolyok, és hagyományos fegyverek, és az a természetesség ahogyan a fegyvert emberre fogja, gondolom ezek után nem meglepő, ha arra következtetek, hogy volt már alkalmatok harcolni és ölni. A kis remegés után pedig szerintem az én szemeim se kellenek ahhoz, hogy megmondjam, mutánsok vagytok, ami persze egy csapásra megmagyarázná ezt a fokú készültséget, s azt is, hogy ennek ellenére nem vagytok képzettek, nem vagytok profi katonák.
A mozdulataitokból és a modorotokból hiányzik a kiképzés, de a hibáitok is erre utalnak. Habár fel vagytok szerelkezve fegyverekkel, nincsen elégséges muníció-utánpótlásotok, de kiegészítő felszerelésetek sem, kompakt élelmiszert pedig sehol sem látok, viszont mobilt igen. Ha nagyon keresni fognak, akkor előbb utóbb rábukkanhatnak ennek a jelére is, éppen ezért itt várakozni számotokra hiba, akár velem, akár nélkülem.
És ha már a bizalomról van szó, tényleg nem bízhatunk egymásban, és ha eszerint cselekszünk, akkor ti már megbuktatok. Mike, te hagytad, hogy a telefonomban maradjon a barátnőd száma, így akár csapdát is állíthattam volna, és erre az egészre még túl őszinték is vagytok. Még ha van is elég erőtök tartani amit állítotok, olyan hevességgel amit az előbb produkáltatok, nem lenne nehéz túljárni az eszeteken egy fűtöttebb pillanatban. A testhőtök elárul...

A mondandója végeztével megvárja, hogy válaszoljatok ha akartok, és közben vissza is tér a maga kis barkácsfoglalkozásához. Gyakorlatilag minden mozzanata azt sugallja, hogy nincs semmi amitől tartania kéne, úgy ahogy nektek sincs tőle, a kérdés csak az, hogy ti erre mit reagáltok.
Ha nem robbantok fel valamiféle spontán, vagy durcás reakciótól, akkor percek kérdése, és Carlos is megnyílik:
- Ezeket a dolgokat, meg amiket megtudtam azokról a katonákról is csak az eszemnek, meg a képességeimnek köszönhetem. Nem mondanám, hogy alul vagyok oktatva, és azt sem, hogy kevés dologhoz értek, az emberekhez viszont különösen. A képességem ehhez egy tökéletes kiegészítés. - A szemei újra színt váltanak, majd ahogy mesél, folyamatosan vált a szeme színe is.
- Látok minden hullámot, ami a világban létezik. Látom a rádiohullámokat; így szúrtam ki a ránk támadó egység összes emberét is. Látom a mikrohullámokat, így látom a mobilodat is. Látom a hőhullámokat, így könnyebb kiszúrnom, hogy éppen izgatottabbak vagytok, mint az átlagos ember ilyenkor a fűtetlen raktárban. Persze a fényhullámokat is látom, ahogy mindenki más, de az ultrafény-hullámokat is; mivel nincs tökéletesen sötét még a félhomályban is tökéletesen látom az íriszeteket és az arcizmaitok rezdüléseit. Látom a sugárzó hullámfrekvenciákat is; ha aktív sugárzásnak vagytok kitéve, akkor jobb vagyok mint egy röntgen, ha viszont akarom, akkor a természetes sugárzást is láthatom, így még a holmitok anyagát is külön tudom választani; és így tudtam meg azt is, hogy fegyver van nálatok. Azt is, hogy mennyi, és milyen...

Úgy látszik a dühös szavaink meghozták a kedvét Carlos-nak is, mert ahogy elhallgattunk, nem soká végre abbahagyta a szortírozást és végre a szemünkbe nézve beszélni kezdett.
Nem mondom, hogy tetszett, amit mondott, bár volt némi igazság is benne, de azért voltak tévedések a megállapításiban és méghozzá nem is kicsik.
- Na, akkor sorjában. – ültem le egy láda tetejére, mikor elhallgatott ő is. – Úgy látszik ez a nagy ismerkedések és kibeszélések ideje, ha már eddig nem tettük meg. – vigyorodtam el, de nem volt felhőtlen a kedvem. – A fegyverekkel kapcsolatban igazad van, jól működik a képességed és, hogy mutáns vagy már jóval előbb leszűrtem. Azt hogy mit tudsz az már érdekesebb, egy részét már sejtettem eddig is. Na, de a nagyobb tévedés az abban van, hogy én kemény kommandós kiképzést kaptam, nem vagyok tapasztalatlan ujjonc, még ha ez alatt a rövid ismeretség alatt ez nem is jött le neked, és szerénytelenül mondhatom, hogy elég jól bánok a fegyverekkel, főleg a puskával. – vonom meg a vállam. – Ez Aya-ról is elmondható. – nézek a lányra. – Habár őt az utca képezte. Az, hogy nem háborúra készültünk, hát bocs, valahogy ez tényleg kimaradt, de egyébként sem tudom mikor kellett volna felszerelkeznem hozzá, mielőtt elhappoltatok a kommandósok orra elől, vagy utána? – és a gúnyos felhang egészen jól kihallatszik a szavaimból. – Aya-t meg nem vártam ide, ő meg nem tudta miről van szó. Tehát ezt nem korrekt a szemünkre vetni, azt hiszem. – nézek rá, majd folytatom. – A mobillal kapcsolatban igazad van, azt hiszem azt jó lesz eltűntetni, habár nem gondolom, hogy te eldobtad és amit mondtál épp úgy igaz a tiedre is. És akármit is árulnak el rólunk a különböző hullámok, azt még nem tudod, hogy milyen mutációval vagyunk megáldva. – mosolyodom el a végére. – De mivel, te elárultad a tiédet, úgy fair, hogy megtudd a miénket is, mit szól bébi? – nézek Aya-ra, mert azért nem akarom felfedni az övét, csak, ha ő is benne van. – Én a testem molekulaszerkezetét tudom változtatni, így vagy nagyon tömör, vagy tejesen légies leszek, úgy mond.

Gyors helyzetfelmérése után rátért a többi részletre, amit észrevett magának és még értelmet is adott nekik. Ami nekem nagyon nem tetszett. Eddigre, ha tudtam volna, már tüzet okádtam volna. Ez kóstolgat?!
-Na, ebből elég! - morogtam, és nagyon léptekkel a szeme közé irányított pisztollyal elindultam felé, hogy végérvényesen befogjam a száját. - Aya Caine-nel senki sem beszélhet így. Most megdöglesz, kicsi huszár!
Mike kedélyes hangja azonban megállított. Volt bennem kíváncsiság is, hogy mit tud ezen ennyire derülni, de arra is jó volt, hogy emlékeztessen, nekem ilyet már nem szabad csinálnom. Vettem hát egy nagy levegőt, és visszahúzódtam mellé, de a fogamat még mindig csikorgattam, miközben azon gondolkodtam, vajon mennyire haragudna Mike, ha mégiscsak lepuffantanám.
Mikor végre felhomályosította Carlost, hogy hol is hibádzott felháborító következtetés lavinája, a végére már egészen halkra tompult a fogcsikorgatásom, és reméltem, hogy már ő is tudja, mekkorát tévedett.
-Nagyon nagy mázlid van, hogy ő is itt van - biccentettem Mike felé. - Mert már olyan ritka állatfaj vagy, mint a kétfejű zsiráf, apafej. Az embereknek nem szokásuk túlélni azt, ha sértegetnek. Úgyhogy még egy ilyen meggondolatlanság, és feldughatod magadnak a hullámaidat, semmire nem fogsz menni velük meg a fene nagy harci tudásoddal, saját kezűleg zsigerellek ki! És csak a miheztartás végett! A ,,fűtöttebb pillanataimat" még ember nem élte túl! Szóval csak óvatosan a kioktatásunkkal, vagy kiváglak ezeknek a rasszista seggfejeknek, hadd tépjenek szét!
A fegyvert végül elraktam, majd unottan körbemutattam.
-Az én képességemet az imént érezhetted - mondtam, majd egy kicsit felerősítettem, hogy biztosan észrevegye, ha az imént elkerülte volna a figyelmét. - Ha egy épületet kell mondjuk lerombolni, csak szólj nekem, elintézem, másodpercek alatt. Na de...
Megszüntettem a földrengést, és összecsaptam a kezem.
-... van valami tervetek? Mennyire vagytok tisztában az ellenség mozgásával? Vagy csak annyiról tudtok, amennyit a kocsiból láttatok? Csak mert lassan cselekedni kéne, de semmiképpen sem itt kuksolni egy helyben, hadd találjanak meg.

- Én is hibázok, de így legalább megtudtam, amit tudnom kellett rólatok - szólalt meg Carlos, miután végighallgatott benneteket, de egyéb kifejezett érdekeltséget nem mutatott felétek. - A mobilból csak kiveszitek az aksit, és mehet, ha nagy szükség van rá még jól jöhet. A következőkről pedig: Nem tudom hogy döntöttetek, de mindenképpen mennünk kell, ha nem akarunk itt ragadni egy nyakunkra érkező, ha jól sejtem jelöletlen osztag gyűrűjében. Nem kell kedvelnetek, de még csak velem jönnötök. Részemről azt az ötletet követem, amit eddig is akartam. Ha velem tartotok, akkor be is ülhettek a verdába, egyébként sok szerencsét!
Carlos a mondandója közben éppen befejezte a munkát, amit a kis játékszereivel végzett, majd újra elpakolt, illetve a ruhájára aggatott pár kütyüt és felszerelési tárgyat, majd a holmiját a kocsiba dobta.
- Nem kell háborúra készülni, de ha már belekerültünk, kár nem alkalmazkodni. Ja és egy utolsó apróság. Mindig hagyjatok életben egyet - a kaput fellendítette, és egy végső bólintással beszállt a kocsiba, és beindította a motort.

Scenario A:
Beszálltok a kocsiba, Carlos pedig őrült módjára nyomni kezdi a pedált, a kocsi pedig veszélyesen sikoltó gumikkal kiszáguld a félig nyitott kapun, majd egyenesen kiszáguld a sugárúton a kínai negyedből észak felé, és az első hídon át Jerseybe fordul. Egy éjszakányi utazásotok van a kocsiban: várom a saját, akár összesúgott beszélgetéseiteket, ha vannak ilyenek, akár több rövid körben is. Carlos nem megy egyből az intézethez, hanem többször fordulókat és hurkokat jár be New Jerseyben, azután pedig a külvárosokban, néhol pedig felüljárók alatt és fedett parkolókba beparkol, és negyed óráig figyel.
A jelenet vége a hajnalodással zárul, ahogy közeledtek az intézethez.

Scenario B:
Úgy döntötök, hogy nem mentek Carlossal, aki viszont egyedül is őrült módjára nyomni kezdi a pedált, a kocsi pedig veszélyesen sikoltó gumikkal kiszáguld a félig nyitott kapun, majd egyenesen kiszáguld a sugárúton a kínai negyedből észak felé. Ennyit láttok belőle, majd ti is elindultok a magatok útján.
Azt, hogy ekkor mi a tervetek, szeretném leírva látni, és elkezdhetitek kivitelezni. Mivel nincs saját kocsitok, és a környék is elhagyatott egy órányi gyaloglás bármilyen fixebb pont elérése ahol válthattok akár vonatra vagy parkolókból lophattok autót. Ha futtok, fél óra alatt elérhetitek a helyet, de ekkor nagyon tartsuk, hogy az éjszaka közepén vagytok már egy eseménydús nappal mögöttetek, 8 mérföld futás után.
Amint viszont kiérnétek a kínai negyedből, megállítanak. Feketébe burkolt felszerelkezett alakok, Mike számára ismerős küllemmel vesznek titeket körbe, a kihalt után lehet hallani, ahogy távolabb lefékez egy nehezebb jármű, és további léptek sorolnak. Készülhettek a harcra...


//Bocs a hosszú várakozásért, kemény hetem volt. Cserébe kaptok bőven lehetőséget karakterjátékra és beszélgetni, akár több körben is kettőtök közt. Hajrá! //

Miután a Carlosnak szánt felvilágosításomat még Aya is kiegészítette a maga módján és a képességét is demonstrálta, hogy a férfi érezze, nem kispályással van dolga, feltette a kérdést, ami már nagyon is időszerű volt.
- Igen, arra én is kíváncsi lennék mi a terved, mert valamit pedzegettél már, csak épp semmi konkrétumot nem mondtál vele kapcsolatban.
Carlos továbbra sem adta semmi jelét, hogy nagyon meghatotta volna, amit mondtunk neki, de még abban is kételkedtem, hogy egyáltalán hallotta-e, de végül mikor megszólalt legalább ebben biztos lehettem.
Aztán csak álltam ott és azon morfondíroztam, hogy most mitévő legyek. Ugyanis hiába tettük fel a kérdéseinket és próbáltuk meg meggyőzni Carlost, hogy talán készen állunk a feladatra, hogy segítsünk neki, most sem lettünk okosabbak. Mondhatni nem volt szűkszavú, ha beszélni kellett, csak semmi konkrétumot, semmi lényeges dolgot nem hallottunk tőle, csak amit már eddig is tudtam. Így hogyan tartsak, tartsunk vele?
Ezek szerint potyára vártam meg míg visszatért, hiszen már rég mehettem volna a dolgomra. Aya-val jó páros vagyunk, sok mindenből kivágtuk már magunkat, ez sem lehet nagyobb falat, még ha kicsit neccesebb is.
- Mindez nagyon szép, amit elmondtál, vagyis nem mondtál el, de így nem várhatod el tőlünk, hogy látatlanba beleugorjunk valamibe, amiről csak te tudod mi az. Ráadásul egyikünk sem bízik a másikban, ami szintén nem segít a dolgon, hiszen egy esetleges harc során ez nagyon megbosszulja magát. – kezdtem lassan mondogatni neki, miközben Aya szemében láttam az egyetértést. – Szóval, ha ennyire mindegy neked, hogy veled megyünk-e vagy sem, akkor a második opciót választjuk. Nem kell minket féltened, tudunk magunkra vigyázni, neked viszont sok sikert pajtás. – nyújtottam azért a kezem egy baráti kézfogásra, hiszen valahol talán neki köszönhetem az életem. Aztán néztem, ahogy kigurul a kapun, majd padlógázzal és csikorgó gumikkal eltűnik.
- Akkor úgy látom marad a szokásos felállás! – fordulok most már vigyorogva szerelmem felé, majd gyorsan egy hosszabb csókot is lopok tőle, hiszen egyedül maradtunk. – Akkor mi legyen? Meg kéne próbálni utolérni Szellemet, de nem akarom bajba keverni azzal, hogy telefonálok neki, mert tényleg lehallgathatják a mobilt is. Azt hiszem enyhén szólva is keresztre feszítene, ha miattam Lynn és a gyerek veszélybe kerülnének. Talán jobb lenne személyesen felkeresni, viszont nem ártana kicsit több muníció, hogy felkészültebbek legyünk. A régi lakásodon még ott vannak a cuccaid? Mert akkor oda kéne menni először. – mondom el először én az ötleteimet, majd kióvakodok a sötét utcára, hogy körbenézve kitaláljam, hogyan is jutunk innen tovább. A terep teljesen kihalt volt, még a lámpák is csak kókadtan és halványan adtak némi fényt. Még egy rollert sem láttam a környéken, amivel meggyorsíthattuk volna az elpárolgásunkat innen.
- Azt hiszem szép kis túra vár ránk, ha nem csalnak az emlékeim, habár eddig csak kocsival jártam erre. – vakartam meg a fejem kissé elkeseredve. – Azért elvihetett volna bennünket egy darabig. – utaltam Carlos gyors távozására. – De lehet, hogy mivel nem tartottunk vele, jól ki akart cseszni velünk.
Mindenesetre nincs más lehetőségünk nekivágunk a sötétségnek és egy kényelmes tempóban kocogva végül jó negyven perc után meglátunk egy parkolót, ahol áll pár autó. Igaz rájuk férne némi szervizelés, de hát kicsire nem adunk, főleg nem ezen a környéken.
- Most az egyszer félrenézek. – intettem az egyik kocsi felé vigyorogva, hiszen ilyet sem hall minden nap tőlem Aya, de a szükség törvényt bont, tartja a mondás is.
Mikor már végre kényelmesen eldőlök a kocsi anyósülésén, azért hozzáteszem hatalmas komolyságot erőltetve magamra.
- Ez csak egyedi eset volt drágám, ne bízd el magad.
Viszont nekem sem kellett volna abba a hitbe ringatnom magam, hogy már minden rendben van, simán végigvisszük, amit elterveztünk, ugyanis alig, hogy kiérünk a negyedből, máris ismerős alakok pattannak elénk az úton, sőt nem csak elénk, hanem körénk is, és már hallhatjuk, ahogy a kerekek ráfutnak a tüskés szalagra, amit azonnal elénk dobtak.
Még jó, hogy Aya jó sofőr, így nem borulunk fel.
- Azt hiszem nincs sok választásunk, mint harcolni. – kiáltom oda Aya-nak, miközben bekapcsolom a képességemet és kigurulok az autóból és előveszem a pisztolyom. – Nem hiszem, hogy élve kellenénk nekik.
Mielőtt elkezdődne a lövöldözés, még hallom, hogy más, nagyobb jármű is megáll a sötétben, ami ha erősítést hoz, akkor tényleg nem sok reményünk lesz.
Igyekszem a sötét alakok fejére célozni, hiszen a golyóálló mellény nem engedi át a pisztolygolyót és el is érem, hogy egyelőre nem tudnak lerohanni bennünket, hanem fedezéket keresve viszonozzák a tüzet.

Carlos tipikusan annak a fajta G.I. Joe-nak tűnt, aki egyedül szándékozza megvívni az egész háborút, mert neki úgysem eshet baja, mivel ő Carlos! Ez, amellett, hogy hülyeség, már csak ezért sem tetszett, mivel ilyen hozzáállásra csak ÉN ragadtathattam el magam, mivel ÉN voltam olyan tökös és zseniális, hogy valóban képes legyek erre. Hol van ő attól, hogy hozzám hasonlítsa magát, a nagy Aya Caine-hez, akihez hasonló még sosem élt a földön? Na, majd megtanulja, ha beleütközik egy felé röppenő golyóba.
-Te csak ne félts minket, nyuszifül, boldogulunk egyedül is - vetettem neki oda felvonva fél szemöldökömet, amiért olyasmire ragadtatta magát, mint tanácsosztogatás. - Inkább te nézz gyakran a hátad mögé, mert nem feltétlenül leszek ott, hogy megvédjem a segged. És ha kiderülne rólad, hogy mégsem vagy olyan jó fej, mint hittük - tettem felé egy fenyegető lépést -, saját kezűleg foglak kinyírni.
Mike szavaira komoran bólintottam, és ösztönösen visszahúzódtam mellé-elé, hogy ha bármi gond adódna, minél nagyobb biztonságban tudjam.
-Az életemet valahogy nem szívesen bíznám egy tök ismeretlen fazonra - értettem egyet le nem véve a tekintetemet a felettébb gyanús férfiról. - Úgyhogy inkább egyedül próbálunk szerencsét.
Carlos hamarosan távozott, én pedig felkészültem rá, hogy most jön majd a szent beszéd, hogy lehetőleg maradjunk a diplomáciánál, ha összeakadunk valakivel, blablabla, úgyhogy, amikor Mike elmondta, amit akart, már vissza is adtam neki az előbbi csókot úgy, hogy még a fél lábamat is a derekára fontam.
-De szexi, amikor akcióba lendülsz! - suttogtam oda neki vigyorogva, és lekászálódtam róla. - Szellem nem is rossz ötlet, két böfiztetés között csak ráér megvívni velünk a harmadik világháborút. Viszont, ha a telefont lehallgatják a telefont, és annyi barom van odakint, akkor akár még követhetnek is, azzal pedig pontosan átadnánk nekik a Darrow családot babástul, Teréz anyástul. Szerintem próbáljuk inkább a fiát, a Xaviert egyenlőre úgysem támadhatják meg, annyira nem lehetnek hülyék, ő meg majd telepatikusan szól az apjának. Azt nincs az az isten, hogy le tudják nyomozni. Vagy várj csak! Hátha így is meghallja! Nagyon remélem.
~Rajta, Micimackó! Gondolj, gondolj, gondolj!~
~HÉ! SEAN! KUKURIKÚ!!! SZÓLJ APÁDNAK, HOGY TOLJA KI A A SEGGÉT AZ UTCÁKRA, LEHETŐLEG A KÍNAI-NEGYED FELÉ, VAGY TÚL SOKAN FOGNAK MEGHALNI AHHOZ, HOGY TE MEG A MOSTOHAMUTEROD VALAHA IS ABBAHAGYJÁTOK A NYŰGLŐDÉST!... MÁR HA EGYÁLTALÁN TÚLÉLITEK! ITT VAGYUNK MIKE-KAL, SZÓVAL NEM KELL EGYEDÜL LENNIE, MEGVÉDJÜK A CSÚNYA BÁCSIKTÓL, DE AZÉRT NEM ÁRTANA NÉMI ERŐSÍTÉS!~
-Te vagy a legjobb, bébi - vigyorogtam rá, miközben elkezdtem feltörni a kocsi ajtaját. - Ne félj, nem köplek be Kingnek.
Azonban még értük el a 200 km/órát, máris problémánk akadt.
-Ilyen az egész világon nincs! - morogtam bosszúsan. - Oké, drága, ugye most is szemet hunysz felette, ha ,,dolgozom" egy picit? Majd igyekszem életben hagyni őket, de nem ígérek semmit.
Beletapostam a fékbe és oldalra rántottam a kormányt, hogy oldalra faroljunk. Még fordulás közben előhúztam a pisztolyomat, aztán kinyújtva az ablakon két lövést adtam le két jómadár szemei közé. Utána megint a gázra léptem, mert azért voltak még ott páran, a töltényeimet pedig nem akartam már az elején elpazarolni. A nekik csapódó kocsi pedig legalább olyan hatásos, mint az agyuk átlyukasztva. Vissza azonban már nem tudtam tolatni, mivel a kis mocskok gondoskodtak róla, hogy a kerekeknek kampec legyen.
-Zseniális! - csikorgattam a fogam.
Mike már ki is lendült a kocsiból, én pedig szintén nem szándékoztam a kormány mögött meghalni, úgyhogy én is kivetődtem egyenesen egy nagy fém szemeteskonténer mögé. Onnan hajoltam ki időnként, hogy további lövéseket adjak le a támadóinkra, és közben azért fél szemmel figyeljem Mike-ot is, hogy jól van-e.

Infinite-nek

Alkonyodott. A magas házak közt alig látszott a nap lemenőben narancsvörösen lángoló korongja. Sok volt a füst, a kosz. A nagyvárosok átka. Régen legfeljebb a lovak patái verték fel a fő utca porát, ha új ember érkezett a városba... Manapság ki tudná megmondani, ki és hogyan jön ide? Többen élnek ebben a városban, mint ahány embert életem első nyolcvan évében összesen láttam...
Nem tudtam, hová tartok. A szél bele-belekapott begombolatlan ballonkabátom szárnyaiba, szétterítette mögöttem, mint valami köpenyt. Ilyenkor mindig látni lehetett az oldalamon a hatalmas hatlövetűt. Nem zavart. Annyi de annyi ember jár fegyverrel... Miért pont én titkoljam?
Kiáltást sodort felém a szél. Azután nevetést, majd még egy kiáltást. Meggyorsítottam a lépteimet. Befordultam egy sarkon. Sikátorba értem. Benne öt vagány, köztük meg egy ő. Nem is nő... Kislány még. Kínai, szép fekete hajjal, karcsú alakkal. Nem sokkal múlhatott tizenhat. Ruhája szakadtan lóg.
- Na fiúk, most nagy a baj - mondtam csendes, erős, messze szálló hangon - Most meg fogtok halni.

Infinite alakja egyre ismertebbé kezd válni az igazán rossz környékeken - könnyű dolga van, hiszen az éjfekete kezeslábas az aranyszín fektetett nyolcassal a mellkasán igencsak jellegzetes viselet. Kiegészítve a hosszú, fekete bőrkabáttal még szembetűnőbb - s talán félelmetesebb is. Ahhoz azonban, hogy igazi hírnévre tegyen szert, Alex tudja, hogy rengetegszer és sok helyen kell Infinite maszkja mögé bújva jótékonykodnia - így klónjai esténként fáradhatatlanul járják a várost. A környezet ismeretlen számára, ez azonban nem riasztja vissza - sőt, amikor a kiáltást meghallja, már azt is tudja, jól döntött, hogy erre jött.

Alex az A-klubban kortyolgatja koktélját - akár egy hatalmas pók a hálója közepén, a szálakat itt-ott megrántva két másik, közelben lévő klónt indít meg ahhoz, amelyik észrevette a bajt. Az erősítés így csak pár perccel később ér oda ugyan, de még mindig biztonságosabb, mintha saját maga vinné vásárra a bőrét.

Infinite egy alacsonyabb háztetőre mászik fel, hogy onnan tudjon lecsapni, amikor észreveszi a másik férfit, egy pillanattal azelőtt, hogy a teljes jelenet a szemei elé tárulna. Öt huligán szórakozik egy fiatal lánnyal - Infinite egymagában is elbánna velük, de azért másik két klón sem áll meg, egyre csak közelednek. A ballonkabátos férfi azonban gyilkosságról beszél - ezt pedig Infinite gyomra nem nagyon képes bevenni. Erős texasi akcentusán szólítja meg a többieket.

- Megölni talán mégse kellene őket. De kórházba küldhetnénk mind az ötöt addig, amíg a lány nagykorú nem lesz, mit szólsz?

Hallottam, hogy valaki közeledik a háztető felől is. Nem gondoltam volna, hogy az előttem állókhoz tartozik... Az ilyenek nem nagyon szoktak őrök állításával bajlódni. És igazam is lett. a fickó megszólalt. Elfintorodtam, de bólintottam.
- Szerintem nem érdemelnek jobbat. De ma jó napom van. A kórház is elég.
Nem rántottam pisztolyt. az ilyen nem érdemel golyót. Felvettem egy méteres vascsövet, amit valaki a sikátor falának támasztott. Megforgattam az ujjaim között. Felnéztem a maszkos. Furán nézett ki.
- Egyesek szégyenlik, hogy jót tesznek, vagy minek rejted el az arcot? - kérdeztem.
Komótosan mentem előre. Az öt vagányra néztem.
- Na, fiúk... Kettőt kérek ide elém. Másik kettő a maszkosé. A maradékot az kapja, aki előbb végez. Gyerünk már, nem érek rá egész nap!
Megint megforgattam a vasrudat az ujjaim között. Vártam, hogy támadjon valamelyik. A lány a háttérben zokogott. Rossz volt nézni. Harag gyúlt bennem. Lehet, hogy némelyik mégse éli túl a mai napot...

Infinite bravúros szaltóval ugrik le Steven mellé - éppen nagyon teátrális kedvében van, és miért is ne tehetné? Ő maga nem nyúl fegyverért, ellenfeleik azonban egytől-egyig kést rántanak. Alex ettől kissé elfintorodik a maszk alatt, és agya lázasan kezd dolgozni. A szűk sikátorban a capoeira nem igazán célravezető, még ha nehezen is, de kivitelezhető volna. Gyorsan a karate mellett dönt, és ledobja hosszú bőrkabátját, hogy ne zavarja a verekedés közben, majd felveszi az egyszerű alapállást.

Valóban ketten-ketten mozdulnak a hősök felé, az ötödik azonban megragadja a lányt, és a torkához szorítja kését. Infinite ideiglenes társára pillant, aki vascsővel a kezében fogadja a rohamot, miközben ő maga előrelépve kegyetlen pontossággal rúgja ki első támadója kezéből a fegyvert.

- Odavagyok a szuperhős-kliséért, csak ezért kell a jelmez.

A mozdulatot folytatva, mielőtt ellenfelének akárcsak arra is lenne ideje, hogy felfogja - immár fegyvertelen, gyors egymásutánban három kisebb ütést visz be annak mellkasára. Komolyabb baja ettől persze nem lesz a huligánnak, csupán arra jó, hogy összezavarja, és legyen alkalma kicsit foglalkozni a másikkal is.

Steven támadói ezt látva lassabban és megfontoltabban próbálkoznak, kicsit sasszézva, hogy két oldalról közrefogják.

Szuperhős-klisé? Ilyet sem mostanában láttam utoljára... Bár időről időre felbukkan egy, ezt tudom. Hát itt van a legújabb, gondoltam. Ha verekedni is annyira tud, mint szájalni, nekem aztán mindegy...
Alapvetően egyetértettem abban, hogy ne öljük meg őket, hiszen az esztelen gyilkolás az, ami megkülönbözteti őket a rendes emberektől. De azt nem hagyhattam, hogy a fickó elnyisszantsa a lány torkát, mikor látja, hogy nem menekülhet.
Fegyvert rántottam. Egyetlen gyors, összefolyó mozdulat volt... a fegyver ki, kakas hátra, célzás, ravaszt meghúzni, dörrenés, fegyvert vissza. A férfi hátrazuhant, a kést elejtette. Vére a lány arcára fröccsent. Halott volt. Közben ketten megpróbáltak bekeríteni. Társuk halála megtorpanásra késztette őket. az egyiknek a vállára sújtottam a vascsővel, mire az fojtottan felkiáltott.
- Na mi lesz, fiúk? Játszunk még, vagy eltakarodtok a fenébe?
Hirtelen üresnek éreztem magam. Valahogy megcsömörlöttem. Nem élveztem a harcot. Talán mert nem volt benne kihívás...