Elhagyott gyárnegyed

Mikor megláttam Sarah-t, ahogy kibújik a fedezékből, rá akartam kiáltani, hogy eszébe ne jusson, de sajnos már késő volt. Gyorsan félfordulatot vettem, majd a földre vetve magamat arrébb gurultam egyenesen egy fémláda mögé, hogy ne tudjon olyan könnyen eltalálni, és már lőttem is. Pont a pisztolyt tartó kezébe, majd a biztonság kedvéért a lábába is. Ez is jogos önvédelem volt. Esküszöm, Mike, az volt!
-Mutasd - hajoltam oda Sarah-hoz, amikor odaértem mellé. Ahogy szemrevételeztem, már ömlöttek is belőlem a szavak. - A jó büdös &@[#$ és |#%§, hogy #$§+] meg az a #Đ$°^&!!!... - És hasonlók.
A golyó áthaladt, lyukat ütve Sarah vállán, ami legalább annyi előnnyel járt, mint hátránnyal. Ez utóbbiak egyike volt a pokoli fájdalom, amit a lány érezhetett, ami persze akkor is meglett volna, ha a golyó megakad a csontban, és akkor nem csupán seb lett volna, hanem idegen test is, amivel Sarah testének meg kellett volna birkóznia. Így viszont ömlött belőle a vér, és a kulcscsontja is jól láthatóan eltörött.
-Jól van, semmi baj - hazudtam a nyilvánvaló baromságot, miközben letéptem egy nagyobb darabot a felsőmből, hogy át tudjam valamivel kötni a sebét. - Semmilyen eszközünk nincs ahhoz, hogy elássuk, de jelen körülmények között, talán többet is ártanánk vele, mint használnánk. Ez most fájni fog, de sietek, addig harapj rá valamire, övedre, bármire! Oké, fog ez menni, kemény csaj vagy te. Meg se kottyan neked egy ilyen kis szúnyogcsípés!
~Jézusom, mikor váltam ilyen gondoskodóvá? Fújj!~
A csont maga úgy néztem, nem mozdult el, de azért jó erősen átkötöttem, egyrészt, hogy a lány ne vérezzen el, másrészt, hogy rögzítsem a csontot. Mikor megvoltam vele, még egy csíkot lehámoztam magamról, és próbáltam arra gondolni, hogy nem baj, úgyis dög meleg van.
-Muszáj, mert különben elmozdulhat a csont, azt pedig hidd el nekem, nem akarod - mondtam neki, miközben szorosan hozzákötöztem a karját a törzséhez, hogy még véletlenül se tudja megmozdítani.
Utána megtöröltem verejtékező homlokomat, és elővettem a telefonomat. Tárcsáztam Mike-ot.
-Egy halom gyilkos lakat alatt. Nagyon veszélyesek, több zsarura lesz szükség.
Csak ennyit mondtam neki, és a címet, aztán letettem. Sarah-ra néztem, hogy lássam, bírja-e még.
-Az lenne a legjobb, ha megölném őket, de... talán ennyi is elég lesz. Valószínűtlen, hogy Andrews részleteket árult volna el nekik, de azért legyetek résen. Te pedig ne menj kórházba, mert ha csiripelnek ezek a kis madarak, keresni fogják azt, aki ilyen vállsérüléssel ellátásért orvoshoz fordult. És nem szeretnénk, ha a szálakat vissza lehetne vezetni ránk, igaz? Van egy idegesítő jótét lélek, talán te is ismered, menj hozzá. Amilyen irritáló, annyira tudja tartani a száját, majd ő összefoltoz.
Ismét a ketrecbe zárt patkányok felé néztem. Elég kitartóan dörömböltek, de nem tudtak kitörni.
-Egy pillanat.
Hogy az ablakot se tudják használni, amin Sarah kimászott, elévezettem egy ott parkoló markológépet, ami így pont takarta a kijáratot.
-Reméljük, kitart, amíg a rendőrség megérkezik.

Nem tudtam, hogy mennyire súlyos a sebesülésem, csak azt, hogy baromira fáj, és attól sem lettem boldogabb, hogy amikor Aya meglátta heves káromkodásban tört ki.
- Ugye nem vészes? – kérdeztem kicsit rémülten, na jó, nagyon rémülten, mert azt hittem ennek köszönhető a reakciója.
Megnyugtató szavai valahogy most hamisan csengtek és csak azért nem pánikoltam jobban, mert a fájdalom, amit a lány kötözés közbeni ténykedése okozott elakasztotta a lélegzetemet is.
- Így….így….nem….nagyon….tudok….mozogni. – nyöszörögtem mikor a karomat szorosan a testemhez rögzítette. – Azt hiszem most nagy hülyeséget csináltam, ugye? – néztem Aya-ra bocsánatkérő tekintettel, mert nem tudtam, hogy mi van a támadóinkkal, és lehet, hogy most, ezzel a sérüléssel, és, hogy engem itt ápolgatnia kell, hátráltatni fogom csak.
Mikor végzett az ellátásommal, igyekeztem feltápászkodni és összeszedni magam, hogyha futni kell, akkor megtudjam csinálni, habár kicsit remegtek a lábaim, de most azonnal aktiváltam a képességem, mert nem szerettem volna még egy meglepetést.
Sápadtan hallgattam, ahogy beszél valakivel, pár szó után valószínűleg tartottam, hogy a rendőrséggel, vagy valami hasonló személlyel, és mikor megértettem, hogy ügyesen bezárva tartja a társaságot, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- Igen…Nem! – próbálok éppkézláb válaszokat adni. – Vagyis igen, én sem szeretném, ha megölnéd őket, ha ez elkerülhető. Vigyázni fogunk, ígérem! Még egyszer nem leszek ilyen figyelmetlen és Sean-ra is vigyázni fogok, habár lassan már nem lesz rá szüksége, - motyogom letörten, - hiszen tiszta ninja lett, mióta Fagyponttal gyakorol.
Tudom, hogy örülnöm kéne neki, de valahogy boldogabb voltam, amikor még vigyázhattam rá. Valahogy így érezhet a szülő, ha felnőttek a gyerekei és a saját lábukra állnak. Jó is meg rossz is együtt.
- Nem megyek kórházba és, ha Lynn doktornőre gondolsz ismerem, valószínűleg felkeresem. Nem tudom, hogy a suli Gyengélkedőjén mennyire boldogulnának vele. Meg aztán lehet, hogy Sean-nak sem kéne asszisztálnia mellettem, míg ellátnak. – teszem hozzá elhúzva a szám.
Igazán jót tett, hogy ezekkel eltereltem a gondolataimat, mert így a fájdalom is elviselhető szintre csökkent, habár lehet, hogy azzal, hogy aktiváltam a képességemet, valamit az is segített.
Az épület felül kitartó és egyre hangosabb dörömbölés és kiáltozás hallatszott, ezért aztán Aya még biztosítékul, hogy még véletlenül se tudjanak kitörni egy munkagépet irányított az egy szem ablak elé, így talán nem szabadulnak ki, amíg meg nem érkeznek a zsaruk.
- Talán nem kéne megvárni, hogy ideérjenek, nem? – nézek a visszatérő lányra és, ha nincs ellenvetése el is indulok kifelé ebből a kihalt szellemtelepről.
Azaz csak indulnánk, mert a fülünket először halk, majd egyre hangosabb zaj ütötte meg, ami a levegőből érkezett.
~ Helikopterek? ~ nézek felfelé, mert úgy néz ki nem csak egy gép közeledik.
- Ilyen gyorsak lennének a rendőrök? – osztom meg a kétségeimet Aya-val.
De, ahogy meglátom a közeledő gépeket rá kell jönnöm, hogy bizony ezek nem rendőrségi gépek, mert felirat nincs rajtuk egy szál se, de még csak azonosító jelzés sem.
- Azt hiszem valaki segítséget kért odabenn. – intek az elhallgató dörömbölésre. – A telefonokra nem gondoltunk. Most mit csinálunk? – lapulok neki az egyik konténer oldalának, hogy ne lássanak meg a felettünk kőröző helikopterekről.

-Ja, neeeem, dehogy vészes - legyintettem tettetett könnyedséggel. - Csak átlőtték a válladat, és eltörték a kulcscsontodat. Katona dolog!
Gyorsan kötöztem, és erősen, mert nem lehettem biztos benne, hogy mostantól minden simán fog menni, tehát, ha esetleg kilazulna a kötés, lehet, hogy nem jut idő megigazítani. És még csak az kéne, hogy elájuljon itt nekem!
-Örülök, akkor jól csináltam - mondtam komoran, mikor jelezte, hogy nem tud moccanni. - Ezzel a karral úgysem tudsz még egy darabig mit csinálni. És igen, nagy hülyeséget csináltál - néztem rá szigorúan, de aztán mégis megenyhült a tekintetem. - De semmi baj, majd megoldjuk. Meg már amúgy is megkaptad érte a büntetésedet. Nyugi, egész használható vagy, időnként mindenki hibázik - veregettem meg a vállát (persze nem a sérültet).
~Jézusom, ez én vagyok? Mike, a rohadt életbe, mit műveltél velem?!~
Amikor az iskola gyengélkedője helyett inkább Lynn mellett dönt egyetértően bólintottam.
-Jól teszed. Így nem fogja az egész sulid látni, mi történt, és most épp az a lényeg, hogy minél kevesebben tudják, hogy esetleg közöd lehetett az itt történtekhez. Majd találj ki valami mesét, hogy miért van bekötözve a karod. Elestél, vagy mit tudom én!
Miközben segítettem neki feltápászkodni, ha hagyta, ismét bólintottam a felvetésére, hogy engedjük át a terepet a zsaruknak. Magam is úgy véltem, hogy ez a legmegfelelőbb megoldás. Hiába, ha egyszer már megint kics#sztek velem! Mintha az egész világegyetem arra pályázna, hogy keresztbe tegyen nekem.
Pár hónappal ezelőtt már rég túl lennék az egész akción. Először is simán lelőttem volna mindenkit, és a probléma meg lett volna oldva. Szevasz! Másodszor ezt a nyűgöt is csak útjára engedtem volna, hogy pátyolgassa magát, semmi közöm hozzá, ahelyett, hogy leálltam volna nyugtatgatni meg kötözgetni a sebét. És egyébként is! Nem is kéne itt lennem! Kit érdekel, hogy a srác segített? Nem kértem rá! Régebben csak elküldtem volna a fenébe, hogy törődjön a saját dolgával, nem törtem volna itt magam, hogy viszonzásul én is meghosszabbítsam egy kicsit az életét.
Szinte éreztem, ahogy profizmusom vakító ragyogása egyre halványul. Mit halványul! Bemocskolódik! Akár a budiba is belelógathattam volna, nagyjából olyan állapotba került. És n ezt ígértem meg Mike-nak! Hát nagy szerencséje, hogy így szeretem, különben már a falhoz csaptam volna, amiért kihozta belőlem azt, amit eddig sikeresen leküzdöttem.
-Ezek nem rendőrök - húztam össze a szemem, ahogy követtem a helikoptereket egyre közeledő valójukban. - Igen, valaki bentről telefonálhatott. Látod? Mondtam, hogy időnként mindenki hibázik. Még én is... Jól van... jól van... nyugi... megoldjuk...
Egyik kezemet még mindig Sarah hátán tartottam, hogy ha esetleg megszédülne, ne essen el, a másikat pedig a szememre szorítottam, miközben mélyeket lélegezve próbáltam átgondolni, mi is lehetne a legjobb megoldás.
-Oké - néztem fel végül. - Mondom, mi van. A képességedet aktiváld, nem örülnék neki, ha még több töltényt bekapnál. Tudsz helikoptert vezetni?
Ha igenlő választ kaptam, elismerően biccentettem, és közöltem vele, hogy többé el nem eresztem magam mellől. Ha viszont tagadót, csak megvontam a vállamat.
-Én sem. De most mindketten fogunk tudni. Tessék itt egy pisztoly. Ha lehet, inkább sokkolj, de nem feltétlenül jó ötlet közel engedni őket magadhoz, úgyhogy... rád bízom, nagy lány vagy. De most már tényleg vigyázz magadra. Ha megérkeztél a helikopterhez, szállj be, és húzd el a csíkot. Ha tudok, bepattanok én is, ha nem akkor is húzd el a csíkot, majd megyek utánad. Kerüld a lakott területeket, ne közelíts meg egyet sem öt kilométernél jobban. Ne feledd, nem hagyhatunk ránk utaló nyomot. Szóval, ha csupasz kézzel fogsz meg valamit, utána töröld le egy ronggyal. De leginkább szerezz egy kesztyűt.
A helikopter landoláshoz készülődött. Óvatosan előmerészkedhettünk a fedezékünkből.
-Balra kerüld meg az épületet, mire odaérsz, szabad lesz a pálya a helikopterbe.
Ha elindult, én sem ácsorogtam ott tovább. Visszarohantam a markológéphez, felmásztam a tetejére, ahonnan már könnyedén lendülhettem át az épület tetejére. Görnyedve haladtam előre, hogy ne lássanak meg a gép felől, és halkan, hogy odabent se hallják meg, hogy fölöttük lépked valaki. Mikor elértem a ház pereméhez, lehasaltam, és céloztam. A pilótán kívül még négyen voltak bent. Az egyik maradt a termetes gépfegyvert mögött egyenesen a kaput becélozva. A másik három gyorsan kiugrott, és már rohantak is előre.
Azt hittem, csak kinyitják az ajtót, és elpucolnak, de nem így történt. A középen lévő ment csak az ajtó felé, a másik kettő az épület két oldalán indult el, nyilván körülnézni, hogy minden rendben van-e. Aki telefonált, biztos leadta a drótot, hogy a két fogoly elszökött. Ez azt jelentette, hogy az egyikük egyenesen Sarah felé tartott, a másik pedig előbb-utóbb mögé kerülhet. Annál gyorsabbnak kellett lennem. Nem mehettem rögtön a lány után, hiszen az elsődleges probléma az volt, hogy az egérkék a ketrecben maradjanak, hogy ne kelljen egy egész osztaggal megverekednünk.
Elsőként tehát az ajtó kinyitására szánt fickót lőttem meg. Az oldalát találtam el, ha időben kezelik, még túlélheti. A dörrenésre felkapta a fejét a géppuskás, és hamar meg is találta a célpontját, aztán még hamarabb mért be a fegyverével. Ezt azért némiképp túlzásnak éreztem, ezért azonnal lőttem. Őt már nem kímélhettem, mégiscsak fegyvere volt. Nem is kicsi.
A pilóta kipattant a helyéről és rohanni kezdett az ajtó felé, hogy kiszabadítsa a társait. Azzal magát is megmentette volna. Túl gyorsan mozgott, csak a lábát sikerült eltalálnom, de az is lelassította.
Oldalra néztem. Sarah addigra két tűz közé szorult.

Láthatóan Aya-nak is gondot okozott a megjelenő két helikopter és pár percig eltartott, míg sebtében összerakott egy haditervet, mit is csináljunk most.
Azért akár milyennek is tartottam a róla hallott történetek után, el kellett ismernem, hogy egészen már volt így élőben találkozni vele. Nagyon is kedves volt és aggódó, na meg minden helyzetben azonnal feltalálta magát. Előítéleteim ellenére kezdtem megkedvelni a lányt.
- Már aktiváltam az előbb. – nyugtattam meg a képességemmel kapcsolatban, hiszen én sem szerettem volna, ha még máshol is meglőnek, épp elég volt ezt elviselni, mert már igen csak elszoktam tőle, hogy bármilyen sérülés érhet.
- Helikoptert vezetni? – hökkenek meg a szavain. – Életemben nem vezettem még olyat, még jogosítványom sincs, habár kocsit vezetni legalább tudok. – rázom meg a fejem.
Mikor közli, hogy ő sem, de ez nem tart minket vissza, hogy most fogjunk, akkor már igen csak elkap a harctéri idegesség, hiszen egy kézzel és nuku tudással, azért nem szívesen röpködnék a levegőben, ha egyáltalán eltudnám emelni a földről.
- Hé! Ezt most komolyan gondolod? Hogy felszállunk a gépekkel? Ez nem egy robogó! Azt hallottam a világon helikoptert vezetni a legnehezebb! – ismertetem a véleményemet, ha nagyon belelendülne. – Úgy, hogy szerintem ez nem fog menni! – szögezem le, ahogy a kezembe nyomja a pisztolyt és elmondja, hogy ha odaértem a gépekhez, melyek addigra szerinte üresen várnak engem, húzzak a fenébe. – Ezért én inkább a kocsijukra pályáznék. – mutatok a szintén az épület előtt árválkodó két fekete, sötétített ablakú járműre.
Az ujjlenyomatok eltüntetését, azért megjegyzem, mert az a kocsiban sem árt majd.
Aztán csináltam, amit Aya mondott és amennyire csak az összekötözött vállamtól telt elsprinteltem az épület mögé, hogy takarásban legyek, míg Aya, gondolom a fedező tüzet igyekezett biztosítani és ártalmatlanná tenni a most érkezőket, mielőtt kiszabadítanák az épületben rekedt társaikat.
Óvatosan lopakodtam előre, míg a fejem felett meghallottam a lövéseket. Reméltem, hogy Aya-nak nem esik baja, hiszen ő is sérült volt, de úgy tett, mintha meg sem sérült volna.
Már egészen közel jártam az épület sarkához, mikor lépéseket hallottam elölről, így gyorsan az épület falának lapultam, de aki közeledett célirányosan felém tartott, így arrafelé szegeztem a pisztolyt, és próbáltam határozottan tartani a kezemben és nagyon elszánt képet vágni hozzá.
A férfi igen csak meglepődött mikor meglátott, de már rántotta is fel a kezét, hogy ő is célba vegyen.
- Na, most mi lesz kislány, lelősz? – vigyorodott el szélesen, és látszott rajta, hogy eszébe nem jut, hogy meghúzhatom a ravaszt. – Ha leteszed szépen, akkor megígérem, hogy nem esik bajod. – jött a szokásos sablon szöveggel, amiből egy szavát sem hittem persze.
Abban viszont igaza volt, hogy így szemtől-szembe képtelen voltam rálőni. A vigyora csak még szélesebb lett, ahogy meghallottam, hogy a hátam mögött is megjelent valaki, de nem mertem oda nézni, csak álltam ott rászegezve a fegyvert.
- Ugye, jó kislány leszek és ideadod nekem azt a csúnya pisztolyt. Nem való az egy ilyen fiatal lány kezébe. – közeledett minden egyes szava után egy lépést, végül már előttem állt és kinyújtotta a kezét, hogy kivegye az ujjaim közül a stukkert.
Azt hiszem itt már tudtam, hogy nem habozhatok és ez az én utolsó lehetőségem, így ahogy a kezemhez ért, azonnal erősen sokkolni kezdtem és egy lépéssel oldalra léptem, így a kezében lévő pisztoly, ami eddig rám szegeződött, most a hátam mögött lévő emberre irányult és az előidézett izomgörcs által megfeszült ujjak, meghúzva a ravaszt, leadtak pár lövést. Mire megfordultam már csak az elzuhanó testet láttam.
Nem érdekelt, hogy mi történt vele, csak az, hogy minél előbb a kocsihoz jussak, így azonnal az épület sarka felé kezdtem rohanni, remélve, hogy Aya sikerrel járt és eltakarította az útból a többieket, mert, ha nem akkor egyenesen a karjaikba futok.

Egy helikoptert kivégeztünk, a másik meg messzebb volt, gondolom, hogy a levegőből is körülnézzen utánunk. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy láthatóan nem sok esélyt láttak abban, hogy még mindig a közelben lennénk, úgyhogy a másik vasmadár arrébb röpdösött, így egyenlőre attól nem is kellett tartanunk. Sarah-nak nagyon nem tetszett az ötlet, hogy elvezessük a helikoptert, de ellenkezése ellenére is tartottam magam az eredeti tervhez.
-Ha kocsival megyünk, a másik gép pillanatok alatt kiszúr, és szitává lőnek. Nem mehetünk kocsival. Akkor majd én vezetem, kicsit értek hozzá, bár csak egyszer vezettem, és akkor is... na, mindegy, menjünk!
Azt inkább nem tetem hozzá, hogy hány Mississippit számoltam, miután kiugrottam belőle, és mielőtt felrobbant. Gondoltam, inkább nem idegesítem tovább szegény lányt, azzal most nem használnánk senkinek.
Miután kitisztítottam a helikoptert, már indultam is Sarah felé, hogy kihúzzam a bajból, de a lány olyan bravúrosan helyt állt, hogy csak bámultam.
-Szép - csettintettem a nyelvemmel, miután leugrottam mellé, és szemrevételeztem a két mozdulatlan testet. - Te aztán nehezen maradhatsz meg az iskolapadban! Ne aggódj, nem halt meg - mutattam a lőtt sérüléseitől ájult férfira. - Csak cefetül fájhat neki. Azért még nem lettél gyilkos. Gyere!
Út közben láttam, hogy a lábon lőtt férfi egyre csak araszolt előre hason csúszva az ajtó felé. Minden részvét nélkül rúgtam fejbe, hogy végre elkábuljon, és ne akarja annyira kiszabadítani a haverjait. Hacsak nem ellenkezett nagyon, felsegítettem Sarah-t a helikopterre.
-Nincs más megoldás!
Aki még fent volt, azok lerugdostam a fedélzetről. Beszállás közben észrevettem a másik gépet, ahogy épp landolt, amitől a hideg verejték kivert. Ha ezek ideözönlenek, kiszabadítják ezeket a rohadékokat, annyival meg már nem bírunk. Nagyon sürgősen fel kellett szállnunk.
Ha Sarah elfészkelődött a helyén, én is bepattantam a pilóta ülésre, mielőtt azonban felszálltunk volna, még egyszer oldalra fordultam.
-Pillanat - Gyorsan kilőttem a kocsijuk első kerekeit. - Mehetünk. Kapaszkodj.
Kicsit dülöngélősen, kicsit zötykölődősen, de azért csak felemelkedtünk. Próbáltam felidézni minden lépését a műveletnek, hogy is volt az múltkor (közel öt éve), és nagyjából sikerült is. Persze nem repültünk olyan kecsesen, mint az előbb az igazi pilóták, de most nem is ez volt a lényeg. Nem műrepülő bemutatóra készültünk, hanem megpattanni innen, vagyis csak az volt a lényeg, hogy minél gyorsabban eltűzzünk onnan. Már egészen vidám lettem, hiszen kit érdekel ezek után, hogy mit machinálnak odalent, amikor gyanús zajokat hallottam mögülünk.
-Mi a...? A ROHADT ÉLETBE!
A legtöbben már börtönné alakított épületnél voltak, hogy kiszabadítsák a foglyokat, de ketten már vissza is szálltak a másik helikopterbe. Egy pilóta és egy lövész. Sarah-ra néztem.
-Bocs, de nem tehetünk mást. Tartsd egyenesben!
Nem engedhettem meg, hogy nem bízom benne, hiszen ilyen távolságból, egy helikopter ellen ugyan mire mentem volna egy vacak pisztollyal? Irányba állítottam a gépet, aztán hátramásztam a gépfegyverhez. Céloztam. Igaz, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit magára hagytak a vattacukor géppel, de uralkodnom kellett magamon.
-Nem öl, nem öl, nem öl... - skandáltam magamban.
Lőttem. A lelket is kirázta belőlem az a hatalmas fegyver, és bár nagyon kevés esélyem volt, hogy sikerüljön rendesen eltalálnom a célt, némi bénázás után csak összehoztam. A gépük még csak ép hogy elemelkedett a földtől, mikor a propellerek forgató kütyü szétroncsolódott a belecsapódó lövedékektől. A helikopter furcsa, és egyáltalán nem szép hangokat adott ki, aztán visszazuhant a földre, a következő pillanatban pedig az elszabadult propellerek átszakították a levegőt és előre lódulva belecsapódtak egy nagy konténerbe, egy másik pedig a szétlőtt gumijú kocsiba, ami késlekedés nélkül fel is robbant.
-Ha tudtam volna, nem pocsékoltam volna rá a pisztoly golyókat - morogtam, miközben már másztam is vissza attól függően sietve, hogy Sarah hogy boldogult a vezetéssel.

Rémülten perdültem meg, mikor hallottam, hogy valaki lehuppan mögöttem, de csak Aya volt, aki egy kicsit meg is lepődött a látványon, de legalább megnyugtatott, hogy a fickó nem halt meg. Mondjuk, ha úgy vesszük nem én lőttem le, de azért örültem, hogy így alakult.
Nem volt vesztegetni való időnk, így futottunk, mint a nyúl a…..helikopter felé, mert közben meggyőzött, ha nem is száz százalékban, hogy, majd ő elvezeti a gépet.
- Te tudod! – néztem rá bizonytalanul. – Engem valamennyire megvéd a bőröm, ha baj lesz, de téged nem véd meg semmi. – osztom meg vele a véleményem, miközben behuppanok a másik ülésre és bekötöm magam.
Még gyorsan kilövi a kocsik kerekét, hogy ne nagyon tudjanak utánunk nyargalni, és innen már nincs visszaút, hiszen, ha nem szállunk fel ezzel a madárral, akkor max. gyalog menekülhetünk, az meg nem igazán jó ötlet, mivel a másik gép még sértetlenül a levegőben van. Vagyis már nincs a levegőben, hanem az épület előtt landolt és már rohannak is, hogy kiszabadítsák a társaikat, így Aya-ra nézek, hogy jó lenne, ha sürgősen felszállnánk, vagy mindjárt szitává lőnek bennünket.
Mit ne mondjak volt már simább repülésben is részem, néha olyan erősen kapaszkodtam, hogy azt hittem rágörcsölök a kapaszkodóra, de végül is a levegőben voltunk és repültünk, még ha egy kicsit zötyögősen is.
Már éppen kezdtem megnyugodni, legalábbis részben, mikor Aya az infarktust hozta rám a kiáltásával, azt hittem, hogy a géppel van valami baj, de mikor kiderült, hogy inkább azokkal az üldözőkkel odalenn, akik máris készültek utánunk repülni, attól sem lettem boldogabb.
Amikor aztán a lány egy lezser „tartsd egyenesben” odavetett mondattal a kezembe adta a helikopter irányítását, szerintem voltam olyan fehér, mint egy frissen meszelt fal.
- Neee! Hééé!....Ezt mégis….hogyan…..? – igyekeztem a tudtára adni, hogy ez marhára nem jó ötlet, de addigra már ki is mászott az ülésből és valahol a hátam mögött matatott.
Nem mertem hátranézni csak meredtem előre és görcsösen kapaszkodtam a botkormányba, amit meg sem mertem mozdítani, és csak azon imádkoztam, hogy nehogy történjen valami, egy eltévedt golyó, vagy egy nagyobb széllökés, vagy akár egy tüsszentés, mert akkor aztán nagy bajban leszünk.
Persze, hogy ilyenkor lép életbe Murphy törvénye, mert mikor megszólal mögöttem a nagy kaliberű géppuska, önkéntelenül is összegörnyedtem, ami nem volt jó ötlet, mat azzal a lendülettel előre is nyomtam a botkormányt és a gép szépen előre is bukott, ahogy a nagykönyvben meg van írva, és innentől már csak a pánik volt!
Félszemmel láttam a földről felszálló tűzlabdát, de gőzöm nem volt, hogy mi volt az, a helikopter, vagy valami gyúlékony anyag felrobbanása, én csak igyekeztem felfelé rángatni azt a nyomorul kormányt és üvöltöttem Aya-nak, ahogy a torkomon kifért.
- Gyere vissza! Gyere vissza, mert lezuhanunk! – de közben, azért meg lett az eredménye a rángatásnak, mert most meg felfelé lendült a kis gép és húztunk felfelé az ég felé, mint egy megvadult rakéta.
- Azt hiszem én hányni fogok4 – közöltem a mellém vágódó Aya-nak, és innentől átengedtem neki az irányítást, én meg megpróbáltam csukott szemmel átvészelni a következő perceket és megnyugtatni a háborgó gyomromat, mielőtt elbúcsúznám az ebédemtől.

Sarah viszonylag jól állta a sarat. Azon kívül, hogy még mindig eszméleténél volt, a vasmadár sem zuhant le velünk, amiért külön hálás voltam neki. Miután visszavettem az irányítást, máris biztosabban haladhattunk előre (ha nem is sokkal), így aztán az sem ronthatta el a kedvemet, hogy a lány el akart dicsekedni vele, mi minden jót evett aznap.
-Nem az enyém a gép: ne fogd vissza magad! - ütögettem meg a hátát. Aztán mégis inkább meggondoltam magam. - Nem, tudod mit? Ha jön, inkább nyeld vissza. Tudod, minél kevesebb nyom, annál jobb. Hogy van a karod? Érzed még egyáltalán? Ne aggódj, mindjárt ellátják, és utána jobb lesz, mint új korában. Mire kettőt pislogsz, már mehetsz vissza nehézfiúkat püfölni!
A távolból szirénaszó hangzott fel, ami nem volt éppen a kedvenc melódiám, de már egyébként is felbukkantak az első lakóházak körvonalai. Ideje volt letenni a gépet.
-Ööö... Sarah! Talán nem kéne emlékeztetnem téged, de... a legutóbbi repülésemnél... hát mondjuk úgy, nem volt szükség arra, hogy letegyem a gépet...
A talaj egyre közeledett, én pedig idegesen próbáltam összeszedni valami épkézláb ötletet arra nézve, hogy tulajdonképpen, mi a bánatot is csináljak, és hogy és miért. Na jó, az utóbbin nem sokat tűnődtem, úgy értem, kit érdekel, miért, most csak a mit és hogyan kérdések voltak a fontosak! De azok nagyon.
-... szóval... ami azt illeti... HALVÁNY GŐZÖM SINCS, HOGY KELL LETENNI EGY HELIKOPTERT!!!
Amennyiben Sarah-nak volt valami ötlete, amennyire tudtam, felhasználtam, de egyébként csak igyekeztem, hogy a talaj és a gép vonala párhuzamosak maradjanak, de azért közeledjenek egymáshoz. Tudom, tudom, túl sok elvárásom volt, de sajnos mindkettőre szükség volt.
Amikor először érintettük a földet, jó nagyot döccentünk, és ezen a sikeren annyira meglepődtem, hogy megint felrántottam a gép orrát. Másodszorra, majdnem bele ástam magunkat a száraz homokba. Harmadszor hajszál híján belefúrtam a gép orrát a talajba.
Negyedszerre végre sikerült leérnünk, és úgy is maradnunk. Hogy ez az állapot visszavonhatatlanul úgy is maradjon, gyorsan kikapcsoltam a motorokat, és kipattantam a gép belsejéből. A másik oldalra kerülve kinyitottam Sarah-nak az ajtót, és kisegítettem, hogy kímélje a karját.
-Na, csak most jön a neheze - mondtam neki. - Gyaloglás be a városba, és nem tudom neked megígérni, hogy senki sincs a nyomunkban. De ne vesztegessünk több időt! Gyere!
Bár maga az út gyalog nem lehetett több fél óránál, ha az ember súlyosan megsérült (mondjuk szerencsére nem lábon), és egyszerre kell tartania a gyilkosoktól és a rendőröktől, van az több is. Legalábbis többnek tűnik.
-Lynn ellátásra van szükségünk, és egy fuvarra - hadartam a telefonba. - Tudod írni? Mondom a címet.

Igazán boldog voltam mikor végre Aya visszavette a gép irányítását, már, ha az amit én műveltem annak volt nevezhető, és nagy nehezen, főleg a lány biztatására még a hányingeremet is leküzdöttem.
- Kösz talán még nem kell amputálni, mert még érzem, - nyögtem a hátba veregetések hatására, - főleg ilyenkor. – teszem hozzá, de megállom, hogy ne szisszenjek fel, mert még mindig van bennem bőven aggodalom, hogy egyáltalán a levegőben maradunk-e.
Ehhez már csak az hiányzott, mikor Aya közölte, hogy valószínűleg nem tudja letenni a gépet, mert az még nem csinálta!!!!
- Ugye, most csak viccelsz? – néztem rá szépen kikerekedett szemekkel, mert nem akartam elhinni, hogy most, miután leráztuk a rosszfiúkat, túléltünk pár heves lövöldözést, akkor azért fogunk meghalni, mert neki fogalma sincs, hogyan kell leszállni. – És ezt csak most közlöd velem? – hüledezek még mindig, de mivel nem vár az én jóváhagyásomra, csak az ötleteimre, ami ugye nagyon nincs, hiszen már a sok műszer látványa is kétségbeejtő, így becsukom inkább a fél szemem, hogy annyira ne legyen ijesztő a viharos gyorsasággal közeledő föld látványa, de rájöttem, hogy ez nem segít, így inkább Aya-nak kiabáltam.
- Nem jó, túl gyors, most meg nem közeledünk! Most emeld meg egy kicsit, …hé…hé, ne ANNYIRA!….Ez nagyon nem….auúúú!
Majdnem sikerült elharapnom a nyelvem, amikor először nekiütődtünk a földnek, de a második nekifutás sem volt jobb, de addigra legalább szorosan összezártam a szám, hogy felkészüljek a becsapódásra, végül aztán a következő nekifutásra, igaz kis csúszással, meg oldalazással, de a talajon maradt a masina, és verejtékező homlokkal, de megkönnyebbülve láttam, ahogy Aya gyorsan lekapcsol mindent, hogy nehogy valami baj legyen.
Én is igyekeztem megszabadulni a biztonsági övtől, hogy minél előbb a drága anyaföldön álljak, aztán kis segítséggel, de már lent is voltam. Legszívesebben utánoztam volna egy-két filmbeli jelenetet, ahol leborultak és megcsókolták a talajt, de most úgy gondoltam sürgősebb dolgunk van, példának okáért sebesen eltűnni innen.
- Ne aggódj Aya, nem lesz baj! Bírni fogom, ez már sétagalopp lesz az előzőekhez viszonyítva! – intek még mindig kicsit sápadtan a helikopter felé, miközben nekivágunk a városba vezető útnak. – Gondolod, hogy ide is követtek minket? – hegyezem a fülemet, hátha meghallok valami gyanúsat.
Persze nem mondom, hogy a sok gyaloglás nem viselt meg, de mivel már úgy éreztem közel a segítség, sokkal kitartóbb voltam.
Közben Aya felhívta Lynn-t is, hogy még hamarabb kerüljek hozzáértő kezekbe.
- Te Aya, nem úgy hallod, hogy azok a sikoltozó szirénák egyre hangosabbak lesznek? Vagy csak képzelődöm már? – kérdezek rá, azután, hogy befejezte a telefonálást. – Hová megyünk? Ki tudjuk őket kerülni? Mivel futni nem biztos, hogy most tudnék. – húzom el a szám.

Bár örültem neki, hogy Sarah ilyen jól viseli a sérülését, azt is tudtam, hogy ez sajnos nem csupán kitartáson és erősen múlik. Meglőtték, ezen nincs mit szépíteni, ha el is viseli a fájdalmat, attól az még ott van, és folyamatosan gyengíti. Igaz, így legalább nem kellett a nyavalygását hallgatnom, és bízhattam benne, hogy kihúzza addig, amíg biztonságos helyre nem kerülünk. Vagy legalábbis biztonságosabbra, az én életemben már nem igen mondhattam rá semmire, hogy biztonságos.
-Nyugi, hallom én is - válaszoltam hátrasandítva. - Lépjünk ki.
A rendőrautókat még nem láttam, de elképzelhető, hogy legalább egyet elküldtek, hogy nézzen körül. Egy kocsi kellett, hogy legyen, esetleg kettő, ha hibáznék (bár ezt kikérem magamnak!). Ha dugig van is, öttel kell számolnunk. Ezt talán még megoldanám, de ha tegyük fel két rendőrautó van a nyomunkban, azt már bajosabban. Sarah pedig most nem harcolhatott. Esetleg az önvédelem még mehet neki, ha nagyon muszáj, de nem kockáztathattam meg, hogy túlerőltesse magát, főleg a karját, aztán a végén még valami maradandó kárt... Mármint, úgyse lenne képes semmire, és csak akadályozna, na! Jézusom!
A házak már nagyon közel voltak, de az út, amin mentünk kocsik számára kialakított betonút volt, vagyis perceken belül utolérhettek minket rajta. Voltak ugyan kisebb ösvények, amik eltávolodtak tőle, és kis sikerrel a kívánt irányba kanyarogtak tovább, de azokon gyalog nagyon lassan haladtunk volna csak, hiszen nem egyenesen a házak közé tartott, és féltem, hogy mire odaérünk, Lynn vagy elmegy, vagy lefülelik, vagy bármi.
És akkor jött az isteni csoda, vagy ahogy én szerettem nevezni: ,,Aya Caine-nel nem lehet szarakodni!"
Egy bicikli hajtotta riksa állt az egyik poros úton, amíg a gazdája egy fa tövében könnyített magán. Távolabb egy andalgó párocskát láttam, biztos rájuk várt. Intettem Sarah-nak, hogy ne mozduljon, aztán halkan a srác mögé lopóztam, és az egyik pisztoly markolatával leütöttem. Hang nélkül zuhant a földre szunyókálni egyet, én pedig azonnal a riksához léptem.
-Ülj be - intettem hátra, amíg én a nyeregbe pattantam, lábaimat pedig a pedálra helyeztem. - Elhúzzuk innen a csíkot. Csúcs, még a cuccaikat is itt hagyták - vigyorodtam el, de végül kihajítottam a táskákat az útra, csak a nő retikülből vettem elő egy ásványvizes palackot, amit Sarah felé nyújtottam. - Idd meg. Kell most neked a folyadék, sok vért veszítettél.
A szerelmes pár szerencsére semmit sem vett észre az egészből, elég távol voltak, és túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy egymás derekába karolva nézzék, ahogy néhány galamb elrepül fölöttük, mintha nem is létezett volna, szebb dolog a világon.
Ha Sarah elfoglalta a helyét, már gurulhattunk is előre, egyre eltávolodva a betonúttól, hogy nekivágjunk a nehezebb, de kocsik számára túl keskeny ösvénynek. Igencsak meg kellett szenvednem néha az előrejutásért, amikor az út például fölfelé kezdett el lejteni, vagy nagyon göröngyös volt. Dőlt már rólam az izzadság, hiszen a nap is tűzött, de elég volt csak felidéznem, milyen volt a börtönben, és újult erővel taposhattam tovább a pedálokat. Nagyjából öt perc elteltével már nem is láthattuk az aszfaltot. A kocsiból ugyan láthattak minket, de csak akkor ha nagyon figyelmesen pont felénk néztek, de az arcunkat semmiképp nem vehették ki olyan távolságból. Ez azonban csekély vigaszt nyújtott, ha arra gondoltam, mi van, ha kifejezetten gondos, s alapos zsarukat küldtek a nyakunkra, akik azért is utánunk fognak jönni. Ezzel a primitív járművel nemigen tudtam kellőképpen gyorsan hajtani. Ha valaki nagyon gyorsan futott, ilyen terepen akár még utol is érhetett minket.
-Hé! - rikkantottam hátra, és odadobtam Sarah-nak egy pisztolyt. - Ha kifogyott volna az előző... tudod, mi a dolgod.

Azért örültem, hogy Aya velem van és mindenre van valami terve, megoldása, mert így sebesülten és kissé már kóvályogva a vérveszteségtől és a fáradtságtól már nem nagyon ment a gondolkozás. Ezért csak bólintottam a sürgetésére, hogy igyekezzünk, de mivel még elég messze voltak a lakóépületek és mi meg egy aránylag sík terepen gyalogoltunk, nem volt valószínű, hogy ha a rendőrök errefelé jönnek, akkor időben el tudnánk tűnni.
Összeszorított fogakkal és izzadó homlokkal igyekeztem lépést tartani a lánnyal, nem akartam még a saját hülyeségem miatt őt is hátráltatni, de igen csak felcsillantak a szemeim, mikor megláttam, hogy ő is a megpillantott riksa felé veszi a lépést. Aya pár pillanat alatt lerendezte a tulajt, az utasokkal nem nagyon kellett foglalkozni, hiszen azok nagyon is el voltak foglalva magukkal, így máris mienk volt a kocsi. Nem nagyon kellett győzködni, hogy üljek bele, habár nagyon sajnáltam a lányt, hogy neki kellett tekernie ezen a nem könnyű terepen, de most kimondottan örültem neki, hogy egy kis levegőhöz jutok.
Mikor még egy üveg ásványvizet is zsákmányoltunk, már kezdtem egészen magamhoz térni és újra bízni benne, hogy még meg is úszhatjuk ezt az egészet egy darabban.
A víznek a felét azonnal le is hajtottam, de a másik felét az izzadva tekerő Aya-nak nyújtottam.
- Igyál te is, hiszen neked is szükséged van az erődre és a tiszta fejre.
De az erőlködésének meg lett z eredménye, hiszen jó pár perc elteltével, már elég messzire jutottunk ahhoz, hogy ne nagyon ismerjenek fel minket.
~ Viszont ott van a leütött riksás és a szerelmes pár! Ha meglátják a rendőröket azonnal elmondják nekik, hogy mi vagyunk ezzel a nem túl gyors járművel! ~ kezdek aggodalmaskodni, mikor Aya is valami hasonló következtetésre juthatott, mert visszafordulva felém, megdobott egy pisztollyal.
- Remélem, nem jönnek utánunk! – sóhajtottam az út felé hallgatózva. – Mert, ha mégis, akkor ezzel a járművel nem lépünk meg előlük.
Ekkor nyílalt belém egy újabb kérdés, amit nem ártott volna még azelőtt tisztázni, hogy beérünk a városba.
- És mi van, ha már lezárták a bevezető utakat? Nem lenne jó belefutni egy ilyenbe. – osztottam meg a lánnyal aggodalmamat. – Jobb lenne mégis gyalog menni, hátha akkor be tudunk észrevétlenül szivárogni. – javaslom, mert már elég jól érzem magam egy újabb túrához. – Mit beszéltél meg Lynn-nel, hol találkozunk?

A vizet visszanyomtam a kezébe, és miközben tagadóan ráztam a fejem, ismét az út felé fordultam, hogy esélye se legyen megint rám tukmálni.
-Hogyisne! - nyögtem ki egy meredekebb emelkedőre hajtva fel alkalmi járművünket. -Azt hiszed... rá tudsz... venni, hogy miután... elájultál... még cipeljelek is a hátamon?!... Megiszod... az egészet, és... pont! Én bí... rom...
Végre megint sima terep következett, úgyhogy egy kicsit belehúzhattam. Az egyetlen előnye a nagy sietségnek, hogy az arcomba csapó szél enyhíthette a már-már elviselhetetlen forróságot. Viszont az izmaim már kezdtek kikészülni, a szívem már a fülemben és a torkomban dobogott, talán azért, mert a mellkasomban már így is majd szét akart robbanni. Zihálva tekertem, egy percre sem álltam meg pihenni, még akkor sem, amikor egyszerűbb lett volna tolni a bicajt, mert tudtam, hogy utána képtelen lennék visszakászálódni a nyeregbe.
Hamarosan annyira megközelítettük a házakat, hogy tisztán kivehetővé vált a rendőrautó, ami keresztbe állt az aprócska, egysávos úton. Az oldalának egy zsaru dőlt, aki az utat fürkészte, amelyről számíthatott ránk és érkező kollégáira, akik a bűnözőket szállították az őrs felé. Sajnos itt már nem tudtam tovább kerülni, vissza kellett kanyarodnom az aszfaltozott útra, ugyanis az az egy út vezetett befelé. Ha tovább kacskaringózunk a másik irányba, hamar utánunk jöhetnek, és akkor máris növeltük a gyanújukat, azt pedig nagyon nem akartam.
Kicsit előtte lefékeztem. Itt még takarásban lehettünk, hála néhány nagyobb fának, és a még fent lévő távolságnak, de ez volt az utolsó pont, ahol még megállhattunk anélkül, hogy észrevettek volna. Már bántam, hogy kidobtam az igazi utasok táskáit, de rögtön feléledt bennem a remény, amikor megláttam a nő dzsekijét. Biztos egész napos kirándulásnak szánták, elvégre most tuti nem volt szükség kabátra.
-Végállomás - szóltam hátra. - Kérjük hagyják el a kocsit. Köszönjük, hogy velünk utaztak!
Leugrottam az ülésről, és bár úgy éreztem, a lábaim vízből vannak, nem dőlhettem hátra, hogy szusszanjak egyet. Ehelyett odamentem a dzsekiért, és elkezdtem kotorászni benne. Hamar meg is találtam, amit kerestem.
-Elhagyott értéktárgyaikért felelősséget nem vállalunk - suttogtam a zsebek felé vigyorogva. - Most pihenhetünk egy kicsit, amíg kisminkelem magunkat. Gyere ide. Ez úgy fog fájni, hogy akár be is csinálhatsz. De muszáj. Azok a rohadékok biztos adtak rólunk személyleírást. Gyere ide. Mindjárt megyünk tovább.
Először levettem Sarah válláról a kötést. Szerencsére a sebe már nem vérzett. Egy aprócska darabot letéptem az anyagról, éppen csak akkorát, ami megegyezett a vállán ejtett lyuk nagyságával. Azt megint a sebre szorítottam, aztán nekiláttam a nőtől csaklizott smink, elsősorban az alapozóval (ami jelen esetben ragasztóként is szolgált) eltüntetni. Aztán ugyanezt tettem a sajátommal is, ami annyiban volt nehezebb, hogy bár nem volt olyan mély, de kiterjedésre nagyobb volt. Azért sikeresen összehoztam. Fájt, csípett, mint a veszett fene, de tudtam, hogy nem kell sokáig elviselnünk.
-Max. tíz perc, addigra túl leszünk rajta. Lynn majd kitisztítja. Csak ne mutasd, hogy fáj. A dzsekit ne vedd fel, hadd lássák hogy semmi bajod, ha meg levennéd, csak letörölnéd vele a festéket. De ezt - nyújtottam felé a szintén zsebből előhalászott nyugtát -, tartsd magadnál.
Találtam még ott egy hajgumit is, azzal összefogtam magasra a hajamat, csak néhány tincs szabadult ki, majd a kormányra akasztott napszemüveget is felvettem, ami a fél arcomat takarta.
-Na, essünk túl rajta!
Fél perc alatt megérkeztünk a marcona rendőrhöz. Volt még egy, a társa, aki csak akkor szállt ki, amikor mi megérkeztünk eléjük. Feltartott kézzel jelezték, hogy álljunk meg, mire én engedelmesen le is fékeztem.
-Valami probléma lenne? - néztem rájuk ártatlanul.
-Ellenőrzést tartunk. Megtenné, hogy leveszi a szemüvegét?
Ezt is megtettem, bár nem túl nagy lelkesedéssel.
-Mit keresnek erre?
-A hölgy egy nyugodt helyen szeretett volna kikapcsolódni, úgyhogy errefelé kerekeztünk. Kifizette az utat, le is járt az ideje, úgyhogy most visszaviszem a városba.
-Tudják ezt igazolni valamivel?
-Ha a riksa maga nem elég! - vontam meg a vállamat, és hátraszóltam Sarah-nak -Elnézést, megtenné, hogy megmutatja a biztos úrnak a nyugtáját?
Ha Sarah odaadta nekik, ők gondosan megnézték.
-Van esetleg maguknál valami személyazonosító?
Odaadtam nekik a mindig magamnál tartott igazolványok egyikét, amely Momoko Satoru névre volt kiállítva. Reméltem, hogy Sarah-nál is van igazolvány, az ő esetében még az sem lett volna probléma, ha igazi, valahogy nehezen tudtam elképzelni róla, hogy már lett volna gondja a hatóságokkal.
-Két női illetőt várunk - magyarázta, visszanyújtva nekünk a papírokat. - Mindkettejük karján lőtt sérüléssel.
Tekintete itt leplezetlenül a karjainkra siklott, nyilván a sérülést keresve. Bár a pulzusom valahol öt és hat millió között lehetett, csak barátságosan elmosolyodtam.
-Mint látja, mi teljesen épek vagyunk.
-Furcsa az a folt a karján - mutatott a karomra, ahol a munkám eredménye valóban egy kicsit girbegurba lett, de bíznom kellett abban, hogy nem tűnik fel nekik.
-Ez? - vontam meg a vállam. - Ez semmiség. Elismerem, nincs éppen tejszín bőröm, de azért még nem vagyok bűnöző.
A két zsaru sokatmondó, gyanakvó pillantást váltottak, úgyhogy muszáj volt cselekednem. Ha összeszorítottam volna a fogaimat, az túl feltűnő lett volna, hiszen az arcizmaim még jobban láthatóan feszültek volna meg. Így aztán jobb híján a nyelvemet passzíroztam a szájpadlásomhoz, miközben a jobb kezemmel rámarkoltam a bal karomon lévő sebre, aztán párszor meg is csapkodtam.
~ÚRISTEN! EZ ROHADTUL FÁÁÁÁÁÁÁÁJ! A ROHADT ÉLETBE, HÁT ILYEN NINCS, EZ BESZARÁSIG FÁJ! JÉZUSOOOOOM! AUUUUUUUUUU!!!~
-Látják? - néztem rájuk unottan, miközben leeresztettem a kezem.
Bár úgy tűnt, máris kevésbé gyanakodtak ránk, még mindig hezitáltak. Ám ekkor megláttam a távolból közeledni egy autót, amelyet ezer közül is megismertem volna.

Akármennyire is kivolt Aya, nem volt hajlandó inni, pedig látszott rajta, hogy nem nagyon szokott ilyen járgány tekeréséhez, és már mögötte is volt egy fárasztó nap.
Nagyon sajnáltam, hogy még engem is cipelnie kell, így már készültem, hogy ha akarja, ha nem én pedig kiszállok és gyalog megyek tovább, mert még ki tudja mikor lesz szükség az erejére.
Hangos lihegése már egészen hozzám hallatszottak és már nyitottam is a számat, hogy megállítom, mikor magától is megtette.
A kis kocsi megállt és mielőtt még Aya megszólalt volna, már én is megláttam, hogy mi az oka a hirtelen megtorpanásnak.
Hiába néztem körül kétségbeesetten nagyon úgy nézett ki, hogy azon a rendőrön keresztül vezet az út a városba, aki unatkozva támasztotta a barikádként oda állított kocsija oldalát és az előtte kanyargó utat figyelte.
Nem kellett túl nagy ész hozzá, hogy kitaláljuk vajon miért állították ide, de ettől nem voltunk előrébb, hiszen gondolom a személyleírásunkat már rég megkapták rádión és, ha most megpróbálnánk átjutni, akkor már kattanna is rajtunk a bilincs.
Nagyon reméltem, hogy az meg Aya fejében sem fordul meg, hogy rendőröket öljön, mert abba úgy sem mennék bele.
Még nem vettek észre bennünket, egyrészt mert nem is erre figyeltek, másrészt, mert még takartak bennünket a ritkás bokrok és fák.
Mikor a lány leugrott a bicikliről én is lemásztam az ülésből, majd kíváncsian néztem, hogy mit eszelt ki, mert kutatni kezdett a pár itt hagyott holmijai között és kisvártatva már vigyorogni kezdett, ahogy egy apró smink készlet került elő az egyik dzsekiből.
- Sminkelni? – néztem rá döbbenten. – Gondolod az segít, ha kihúzod a szemed, vagy bepúderezed az arcod?
Aztán ahogy tovább beszélt és kezdte lehámozni rólam a kötést, már nekem is leesett, hogy mit akar csinálni és keményen összeszorítottam a fogam, mert tényleg rohadtul fájt most, hogy újból meg lett bojgatva. A törött csont miatt már szépen be volt dagadva, ezt nem nagyon lehetett egy kis alapozóval eltűntetni, de igyekeztem olyan tartást felvenni, ami palástolta egy kicsit, igaz, hogy ettől meg a csillagokat láttam, de úgy voltam vele, hogy talán egy 10 percig még kibírom.
Főleg, mikor Aya is elvégezte saját magán a műveletet egy zokszó nélkül, pedig sejtem, hogy neki sem lehetett kevésbé fájdalmas.
- Oké! – néztem a szemébe határozottan és bólintottam is. – Nem lesz baj! Ki fogom bírni!
Aya még alakított egy kicsit magán, azzal, hogy felgumizta a haját, meg felvett egy napszemüveget, így már tényleg eléggé másként nézett ki, talán a zsaruk is beveszik és átcsúszunk a rostán, de meg kell vallanom nagyon izgultam és a torkomban dobogott a szívem.
A pisztolyt az ülés alá dugtam, de úgy, hogy a kezem ügyében legyen, habár max. ijesztgetésre használtam volna, eszem ágában sem volt zsarukra lőni.
Természetesen azonnal megállítottak minket, ahogy a közelükbe értünk, és alaposan megszemléltek bennünket, majd jöttek is a kérdések.
Ekkor jutott eszembe, hogy nem is beszéltük meg, hogy mit fogunk mondani, így aztán, ha kimondottan nem engem kérdeznek, inkább nem szólok egy szót sem, hagyom, hogy Aya beszéljen. Egy darabig úgy is néz ki, hogy minden rendben lesz, hiszen még számlát is tudunk mutatni a lefoglalt útról, amit egy kisebb mosoly kíséretében nyújtok át az ép kezemmel, hogy a másikat ne nagyon kelljen mozdítani. Mikor az igazolványokat kéri, azért lever a víz, hiszen nem nagyon szeretném, ha feljegyeznék a nevem és utánam nyomoznának majd.
Ekkor jöttek elő a sérülésekkel és árgus szemekkel figyeltek minket, főleg a kezünket, karunkat, így aztán igyekeztem teljesen természetesen ülni és még lehetőleg mosolyogni is hozzá, de mikor Aya-t elkezdték gyanúsítgatni és a lány pedig ütögetni kezdte a sérült karját rémülten nyögtem fel, mert ugyan a rendőröket első pillantásra nagyjából meggyőzte, de a vehemencia, amivel bizonygatta az ártatlanságunkat, na meg a lassan a sminken átütő és lassan csordogáló vékony vérpatak is rontott a dolgokon.
E ekkor egy autó hangja vonta el a figyelmüket és hála istennek nem látták, amit én, így gyorsan Aya vállára dobtam a dzsekit, majd én is a közeledő kocsi felé fordultam.
Mikor közelebb ért, akkor már felismertem a sofőrt, akiben Aya barátját azonosítottam. Nagy kő esett le a szívemről, mert reménykedtem benne, hogy majd ő kihúz minket a slamasztikából és végre túl lehetünk ezen az egész eszement napon.

Éppen hazafelé tartottam a munkából, mikor meghallottam a rendőrségi rádióban, hogy több járőrkocsit is vezényeltek Bronx-ba, a régi, elhagyott gyárnegyedbe, mert kemény tűzpárbajt jelentettek, és a kiérkező első kocsik több halottat és felrobbant gépjárművet is találtak, na meg jó pár felettébb dühös rosszfiút, akik még arra is hajlandók voltak, hogy személyleírást adjanak arról a két fiatal nőről, aki ezt az egészet elkövette.
Persze a kollégák egy szavukat sem hitték, hiszen csak letartóztatva hirtelen vagy 15 bandatag volt és igazán nehéz lett volna elhinni, hogy ezeket a kemény legényeket, akik még állig fel is voltak fegyverezve, két látszatra diáklány tette nevetségessé.
De azért a biztonság kedvéért kiadták a körözést, hogy később ne védekezhessenek azzal, hogy a rendőrség nem tett meg mindent az ügy felgöngyölítése érdekében.
Én viszont a személyleírás alapján nagyon is biztos voltam benne, hogy legalább egy lányt ismerek a kettő közül, akiből bőven kitelik ez a kisebb háború megvívása, csak azt nem tudtam, hogy miért szegte meg a nekem tett ígéretét.
Úgy gondoltam ezt talán jobb, ha magam kérdezem meg tőle, ha sikerül a nyomára bukkannom, így aztán felcsaptam a kék lámpát a kocsi tetejére és a tetthely felé száguldottam.

Már messziről megláttam a villogó lámpákkal parkoló rendőrautót és a mellett épp egy riksást feltartó kollégákat. Gondoltam informálódok egy kicsit, mielőtt tovább megyek.
Azonban, ahogy kiszálltam a kocsiból és a bicikli mellett álldogáló nőre néztem, majd egy kicsit megemelt szemöldökkel az utasára is, akkor már tudtam, hogy nem kell tovább mennem.
- Valami baj van fiúk? – villantottam fel az igazolványomat. – Segíthetek valamiben? – néztem rájuk, majd kissé látványosabban Aya-ra. – Áááá! Te is itt vagy? Mit keresel errefelé? Nem volt elég városi utad, most levegőzől egyet? – tettem úgy, mintha ismerném már régóta.
- Valami rossz fát tett a tűzre ez a lány? Már elég régóta ismerem a városból, keményen melózik és rendesen viselkedik, pár jó infót is kaptunk már tőle. – mondtam a rendőrökre pillantva. - Remélem csak rutinból állítottátok meg?
Úgy láttam sikerült a járőrt elbizonytalanítani és így hajlottak arra, amit mondtam nekik.
- Szerintem, engedjük az útjára, hagy dolgozzon és az utasa is biztos türelmetlen már.

Nagyon büszke voltam Sarah-ra, hogy olyan példásan profin viselkedett, de ezt egyenlőre nem hozhattam a tudomására, csak egy gyors elismerőpillantással, amikor felé néztem, hogy szóljak neki, adja át a nyugtát. Nem bicsaklott meg a hangja, nem tört elő belőle a hisztéria, nem nyarvogott a sebe miatt, nem csinált semmit, ami lebuktatott volna.
A kényszerű akcióm a sérülésem ellen nagyon rosszkor jött, hiszen már így is alig álltam a lábamon, de muszáj volt. Viszont így sikeresen feltéptem a sebemet, amiből vékony sugárban ugyan, de el kezdett ismét folyni a vér. Na, erre mégis mit mondhattam volna? Annyira nem szorítottam meg eléggé, hogy elhiggyék, hogy azzal szakítottam fel. Még én se mertem odanézni, csak éreztem, ahogy a meleg folyadék alácsurgott a karomon.
Ekkor jelent meg Mike kocsija, én pedig fellélegezhettem, hiszen a két rendőr azonnal arra fordult, én pedig suttyomban letörölhettem a vért, Sarah pedig már dobta is rám a dzsekit, amit addig igazgattam el magamon (felhúzni nem tudtam volna), amíg a két fakabát vissza nem fordult felénk.
Mike gyorsan kapcsolt, és már el is intézte, hogy két kollégája gyanakvása alábbhagyjon.
-Köszönöm - biccentettem felé, és visszakászálódtam a biciklire, és intettem Sarah-nak, hogy ő is foglaljon helyet -, de ne tolja le őket, igazán csak a munkájukat végezték. Várja meg inkább a jelentésemet róluk - villantottam egy gonosz ki mosolyt a megrettent zsaruk felé, akik elsápadva tettek egy lépést hátrébb. - További szép napot.
Elhaladtamban még rákacsintottam Mike-ra, és már tekertem is tovább, bár azt hittem kiszakad a karom a helyéről. Pár sarokkal arrébb aztán lepattantam, letessékeltem Sarah-t is, a riksát pedig az egyik épület szeméttárolójába löktem. Annak a házéba, amelynél a találkozónk volt Lynn-nel, aki hamarosan meg is érkezett.
Reméltem, hogy Mike nem jön közvetlenül utánunk, nehogy lebukjunk, inkább majd telefonon ér utol, akkor pedig megmondom neki, hogy Lynn rendelőjébe megyünk.

//Folytatás: Methal Inc. székház//

Tipikus forró nyári napsütés és tikkasztó hőség uralkodott. Ilyen melegben nem lehet aludni rendesen. Amikor pedig már sikerülne akkor a mutánsnak már javában dolgoznia kéne menni. Azonban az én esetemben még alszik. Creed morgására keltem, biztos megjött az éjjeli portyájáról. De ha ő itt van, akkor én késésében vagyok. Szemeim kipattantak, magamhoz kaptam a felszerelésem. Buggyos melós nadrág, kék atléta és kezemben pedig a melós öv, hónom alatt a sisak. Számból pedig egy szendvics lógott ahogy rohantam a munkába. Néha az órámra pillantottam.
~Nem fogok oda érni...
Néztem fel a messzeségben épülő felhőkarcolóra. Aztán neki szaladtam egy öltönyös sötét bőrű illetőnek.
-Nem lát a szemétől Ember?!
Hangsúlyoztam ki az utolsó szót némi megvetéssel fűszerezve. A lökéstől szinte egymással szembe kerültünk de gyorsan visszafordultam.
~Najó így nem érek az építkezésre...
Léptem kettőt végül az épületen találtam magam a legfelső elkészült szinten. Itt vettem észre, hogy a szendvicsem bizony az üres utcán maradt. Szigorúan tartottam magam az 5 másodperces szabályhoz a következő pillanatban már az úttestről vettem fel a szendvicset.
-Pfu...
Fújtam és porolgattam róla a koszt. Még ehetőnek tűnt.

Zsebre vágott kézzel, lehajtott fejjel bandukoltam az utcán. Az igazat megvallva pokoli másnapos voltam. Valaminővel kezdtem el inni. Derengett valami ágyjelenet is, de az mintha egy másik nő lett volna. Meg több belső tér, nyilván a legtöbb egy-egy kocsmához tartozott. Ködös emlékek és a rohadt fejfájás, meg valami fáradtság odalent, ami azt sugallta, hogy más is történt még, mint amire emlékszem. Ennyi maradt meg az előző két napból.
Szóval nem voltam túl jól, és amikor kiforgattam a zsebeimet, szomorúan láttam, hogy a háromezer dollár, amivel inni indultam, tizenöt dilcsira, húsz centre meg egy használt metrójegyre redukálódott. Hol a fenében hagyhattam a kocsimat?
Épp ezen töprengtem, mikor valami barom belém jött. Megpróbáltam elkapni a karját, de felszívódott. Mi a jó franc? Aztán meg hirtelen megint itt volt, és most már tényleg el is kaptam a karját.
- Na idefigyelj, haver, először is: ember a nénikéd térdkalácsa!
Rémlett, hogy valamikor bunyóztam egy vagy két mutánsgyűlölő fazonnal, úgyhogy épp nem voltam emberbarát hangulatban.
- Másodszor: nézz a lábad elé, mert ha egy nálam türelmetlenebb fickóval hoz össze a balsors, az esetleg fel találja tolni a hülye kis szendvicsed az orrlyukadba.
Elengedtem a fickó kezét. Lüktetett a fejem. Akaratlanul néztem bele a melós fejébe, aki főleg azzal volt elfoglalva, hogy késésben volt. Nem is csoda, végül is már elmúlt reggel nyolc, én meg itt keménykedek vele...
Bocs, haver.
Észre sem vettem, hogy a beszédhez nem nyitottam ki a számat. Basszus! Vannak, akik nagyon nem komálják, ha az agyukban kurkásznak. Nekem meg rohadtul nem volt ínyemre még egy verekedés...

Épp haraptam volna a szendvicsbe amikor a tag elkapja a kezem és ismételten elejtem a reggelimet. Itt betelt a pohár, elkések, oda a reggelim és még egy mihaszna ember is belém köt. Próbáltam úrrá lenni magamon, szemem kissé tickelni kezdett miközben magyarázott. Jobb kezem ökölbe szorult majd szépen lassan kiengedett, fekete füst tört elő belőle és egy vadászkés jelent meg benne.
-Ó igazán?!
Pengéje alkaromhoz simulva és így lódult a feje felé amikor a harag kihunyt a szememből.
Végig a képét bámultam, a torkát céloztam így óhatatlanul is szem előtt volt a szája. Ami az utolsó szavainál nem mozdult. Szemöldököm összeszaladt. Jobb kezemet leengedtem immáron üresen. Bal kezemet kirántottam az övéből és egy lépést hátráltam. Kissé oldalra fordított fejjel méregettem a lerobbant tagot.
-Az előbb, nem mozgott a szád...
Lepillantottam a földre és szomorúan konstatáltam, hogy a szendvicsemnek végérvényesen vége van. Elkezdtem a levegőbe rugdalózni, hogy lejöjjön róla.
-Ugye jól láttam?
~Merd mondani, hogy nem és itt koncollak fel...

Basszus... De rohadt szarul kezdődik ez a nap. De miért kell mindjárt előrántani egy rohadt nagy halefot? Én se nyomtam a stukkerem a képébe, csak mert nekem jött... Pedig nem is rossz ötlet. És különben is, honnan került elő az a bökő? Jó, hát persze, de akkor is... Teleportáló mutánst már láttam. De olyat, aki magához teleportált dolgokat, még nem. Baromi ügyes, meg kell hagyni.
Már épp azon voltam, hogy most aztán mégis stukkert kell rántanom, persze csak mielőtt kikerülöm valahogy azt a rohadt kést, mikor a fickó leállt. Nagyon helyes!
- Nem, tényleg nem mozgott a szám. Neked meg a közeledben sem volt kés. Szerintem rohadtul kvittek vagyunk.
Már fordultam volna el, mikor elcsíptem egy gondolatot tőle.
Hogy mit csinálsz te? Felkoncolsz? Tényleg? Ekkora nagymenő vagy?
Még így, a kommunikációnak ebben az erősen behatárolt változatában is érezhette a gúnyt, amiben szinte tocsogott a közlendőm.
Félre kellett rántanom a fejem egy darab sajt elől, amit az eszetlen rugdalózásával sikerült a levegőbe repítenie.
- Hé! Mondtam én, hogy éhes vagyok? Óvatosabban, ember!
Még a saját hangomtól is zúgott a fejem. Máris utáltam ezt a napot.

-Bizonyíték kéne? Szerencséd, hogy nem vagy ember, különben kapnál de olyat amit nem tennél ki az ablakodba...
Az építkezés felé pillantottam, úgy tűnik a többiek már a helyükön vannak, ma sem fogok beérni, bár a cuccom a helyén van.
~Majd azt mondom hogy rám jött a szapora...
Lenéztem a cipőmre és a maradékot is megpróbáltam lerázni aminek az lett a vége, hogy egy szelet megrágott sajttal kínáltam meg a velem szemben álló felet. Addig rázogattam míg meg nem szólalt és végére nem ért. Az utolsó szót személyes sértésnek vettem. Elkentem a szendvics maradékot a betonon és szúrós szemmel néztem rá.
-Ismételd meg ha mered...
Jobb kezemet lassan kinyújtva felé emeltem benne pedig a vadászkésem meredt a szeme közé. Pengéjén még néhány fekete füst csóva szaladt át s vált semmivé.
-Jól gondold meg. Különben kézhez kapod a bizonyítékot.

Szarok én a bizonyítékokra meg a szájhősködésre, gondoltam. Csak egy maroknyi aszpirinre van szükségem, meg egy forró zuhanyra és utána fél napnyi alvásra. Aztán máris megint úgy festenék, mint egy ember.
De persze a kötözködő barom nem érzékelte, hogy kisebb gondom is nagyobb nála.
Dobd el!
Furcsa volt. Mintha nem is csak egy fenyegető mondat lett volna, hanem egyenesen parancs. Nem is tudom... Mintha belemásztam volna a fejébe, hogy végrehajtassam vele... Érdekes érzés volt, az biztos. Kíváncsian vártam, meg is teszi-e.
De azért szerettem biztosra menni... Előrántottam a stukkerem is. Neki egy flancos, nagy kése van, nekem meg egy félautomata Magnumom, ami szép nagy lyukat tud csinálni. Szerintem az esélyek enyhén szólva is felém billennek... Ha nem vesszük számításba, hogy a fickó tud teleportálni. Az még összezavarhatja a dolgokat, gondoltam.
Rohadt, idióta, idegesítő másnapos reggel. Miért kell nekem folyton ilyenekbe belekeverednem?

Némi farkas szemezés után ismét fejemben hallottam a hangját. Valahogy csábító volt a parancs. Dobjam el a kést. Kezem megremegett. Közben az illető is fegyvere után nyúlt. Lassan behajlítottam a könyököm és magam mögé lógattam a fegyvert.
-Ahogy akarod...
Hirtelen előrelendült kezem, benne a kés. Mire teljesen kinyújtottam a kezem a fegyver kiszabadult ujjaim fogságából és gyorsan pörögve haladt Gordon irányába. Néhány Centire haladt el a feje mellett. Gordon mögött húzódó, távoli parafa falba végül nyugovóra tért a fegyver. Csupán tompa hangon billegett ide-oda.
Fegyverére pillantottam amin megvillant a nap sugara. Tudtam, hogy a helyzet kezd komolyra válni.
-Ezt inkább tedd el.
Kerültem elé alig gy lépéssel némi fekete füst kíséretében. Jobb kezem a fegyveren eltartva maguktól oldalra. Belenéztem sötét másnapos szemeibe.
-Még a végén megsebesít valakit...
Ujjaim közül néhány pillanatra halovány fény derengett elő ahogy a fegyvert szorongattam. Nem támadtam, vártam, hogy elég bátor e ismét leemberezni, hogy utána felkoncolhassam. A fénylés szinte azonnal abba maradt é pedig lassan elengedtem a készüléket. Mélyen belefúrtam dühös tekintetemet az övébe.

Miért nem számítottam erre? A parancsom teljesült, és ha nem épp egy rohadt nagy kés repült volna a fejem felé, ennek biztosan örültem volna. Lassan egész pofás kis telepata lesz belőlem... De most inkább telepatikus erők ide vagy oda, behúzott nyakkal figyeltem, ahogy a kés olyan közel suhant el a fejem mellett, hogy ha hosszabb a hajam, biztosan belevág.
Arra gondoltam, hogy most tutira lelövöm. A hülye barma, meg is ölhetett volna! Persze nekem nem állt szándékomban végezni vele. Azzal sok a papírmunka, jönnek a zsaruk, kérdezgetnek... Nem. Csak lábon lövöm. Ha valami gáz lesz, simán kihozom testi sértésért való felfüggesztettre. De nem szokott gáz lenni.
Nem volt már időm arra, hogy meghúzzam a ravaszt. A fickó előttem termett, és mondott valamit. Megadóan sóhajtottam. Hát persze. ez nagyon fog fájni.
Előre lendültem, hogy egy szépen kivitelezett, bár jelenleg mindkettőnknek fájdalmas mozdulattal megismertessem a homlokom az orrnyergével...

Amint sóhajtott engedtem a fegyver szorításán. A következő pillanatban azonban megfejelt a kemény tök fejével. Arcomhoz kaptam és hátráltam két lépést. Jobb kezem orromra tapasztva amiből éreztem, hogy lassan megindul a vér. Az a halk reccsenés ami az elfajzott eszkimópuszikor hallatszott sem hinném, hogy az ő feje volt. Inkább az én orrom.
-ÁÁÁ Maga barom!
Dünnyögtem hangosan orrhangon. Mögé pillantottam és a romos ház tetején találtam magam. Lehuppantam a szegélyről a ház tetejére. Nagy levegőt vettem beszorítottam és egy gyors mozdulattal a helyére raktam szaglószervem kidomborodását. Fojtott hangon szentségeltem és ide oda sétáltam kínomban.
-Az a rohadék...
Jobb kezembe parancsoltam a késemet és átpasszoltam a balba. Szipogtam egyet és a ház peremére lépve egy véreset sercintettem. Feltett célom volt a véres turhával tarkón vagy háton köpni.
~Hallasz te rohadék? Ezt nagyon nem kellett volna...

Azon gondolkodtam, vajon egy ilyen elég volt-e neki, vagy, biztos, ami biztos alapon beverjek-e neki még egyet, mikor eltűnt. Pedig az a tapasztalatom, hogy efféle bronxi nehézfiúk egy leckéből nemigen tanulnak... De ő kénytelen lesz ebből az egyből okulni, ha jót akar magának, mert sajnos második lehetőséget nem kaptam.
Mély, szomorú sóhajjal vettem tudomásul, hogy sajnos nem értette meg, amit a magam sajátos, nonverbális kommunikációja igyekeztem a tudtára hozni, nevezetesen, hogy húzzon a fenébe az utamból, mielőtt keresztül lövöm.
Valami mellettem toccsant a flaszteron. Nem is igazán mellettem.. Csak mellettem is. A kis rohadéknak sikerült egy fél adagnyi véres izét csesznie az ingemre... Na jó, én barátságos voltam, és csak az orrát törtem be, de mindennek van határa...
Hallak, te barom! És amint megtalállak, azt fogod kívánni, bár meg sem születtél volna...
Rá szegeztem a stukkeremet. Lássuk csak... Jobb... Bal térd... Vagy legyenek a herék? Azt azért mégsem... Jó lesz a jobb térd is. Majd valahogy kidumálom, ha elkapnak...
Célra tartottam, készen arra, hogy meghúzzam a ravaszt.

Az üzenet jelek szerint célba ért. Tökéletes! Egyszerűen tökéletes. Meghallottam hangját a fejemben. Szavait hallva őrült vigyorra húzódott a szám.
~Tudnád mennyien mondták ezt. De ha végeztem veled a túlvilágon megszámolhatod mind egy szálig.
Ballábbal felléptem a párkányra, s erre az oldalra eső kezemmel pedig rákönyököltem. Két ujjam közé fogva lóbáltam a termetes kést. A rám szegülő fegyvert látva szemeim összeszűkültek. Biztos voltam abban, hogy lőni fog. Éreztem a zsigereimben. Azonban azt nem tudtam, hogy mikor és hová... Úgy véltem ez egy olyan dolog amit nem akarok megtudni telepátia nélkül. Jobb tenyeremen a szimbólum felvillant és a kezemet körülvevő mélyfekete füstből kirajzolódott a fegyver. Innentől kezdve nem is figyeltem a fegyvertelennek tűnő Gordonra, a tár kioldó gombját kerestem. Meg is lett és az egész tár a ház tetején csattant.
~Tudod... kezdelek megkedvelni...
-Kevesek ragadnak fegyvert fényes nappal.
Szólaltam meg pár méterre mögüle fegyverét teljesen szakszerűtlenül a csövénél fogva. Másik kezemben pedig még ott himbálódzott a kés.