Methal Inc. székház

//Előzmény: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Szellem egy hete szabadult ki a börtönből, és bár csupán ugyanennyi időt töltött ott, mivel egyrészt nem szerettem ennyi ideig távol lenni tőle, másrészt, nem éppen a vidéki rokonak látogatta egy kis békés almás pite evőverseny keretében, úgy tűnt, mintha legalább egy évig nem láttam volna. Sok bepótolnivalónk volt hát. Sokszor surrantam fel hozzá az irodájába, amikor épp nem volt betegem, és remélhettem, hogy őt sem zavarom. Akkor pedig nekiláttunk a pótlásnak, mint a jó diákok. Na jó, inkább, mint a nagyon is rossz diákok. Addig nem is hagytuk soha abba, amíg Szellem irodájában akkora felfordulás nem lett, mintha egy hurrikán pusztított volna végig rajta... aztán még egyszer... meg még egyszer... meg még egyszer... meg még egyszer... meg még egyszer... meg - Na jó, a természet nagyon vad dolgokra képes!
Egy hét elteltével aztán már arra is sort tudtam keríteni, hogy Alistair furcsaságaival foglalkozzam. Voltak olyan részei a vizsgálatnak, amit kifejezetten élvezett (pl. amikor színes kockákkal, pálcikákkal, gyöngyökkel kellett ,,játszania", vagyis megmutatnia mennyire képes a precíz fogásra stb.), de volt, amit kifejezetten utált (hogy mást ne mondjak, például a vérvétel).
A kellemetlen eljárások után összeragasztottam neki néhány faspatulát ragtapasszal, vattából szakállat és hajat csináltam neki, tollal szemet, szájat, orrot rajzoltam, kendőből pedig palástot, azzal elszórakozott, és úgy tűnt meg is vigasztalódott, amíg én tovább dolgoztam.
Egyre jobban gyanakodva nézegettem az eredményeket és mintákat. Valami nagyon nem stimmelt, de még nem mertem elkiabálni semmit.
-Hát mi van benned, kicsim? - néztem elgondolkodva a földre terített pokrócon játszadozó gyerekre, aki a pálcika emberkét épp a különböző formájú lyukkal tarkított tetejű műanyag dobozba próbálta bepréselni. Körülötte még akadt csipogós gumikacsa, színes leporelló, labda is, de ő egyenlőre csak a formák világával volt elfoglalva, természetesen stabilan ülve a helyén. Még csak nem is dülöngélt.
Mikor sikeresen beledobta az aprócska apókát a dobozva, lelkes tapsikolásba kezdett, aztán felkapta a dobozt (ami csupán feleakkora volt, mint maga), és dicsekedve nyújtotta felém.
-Nagyon ügyes vagy, édesem - mosolyogtam rá, és miután megcsodáltam a művét, felkaptam a picúrt is, és elhalmoztam puszikkal a hasát, hogy halljam azt a gyöngyöző kacagását.
Még nagyban hallgattam a szerintem világ leggyönyörűbb szimfóniáját, amikor valaki kopogtatott az ajtón. Alistairrel a karomban felálltam, és odamentem ajtót nyitni. Mikor megláttam, ki volt az, egészen elképedtem.
-Mike! Mit keres itt?
Nehogy a látogató szóhoz jusson, Alistair azonnal magának követelt minden figyelmet, és hatalmas ,,Eööö mömö!" kiáltással elrugaszkodott, és pici kezeit Mike felé nyújtva előrelendült. Emberszerető, barátkozós természetét bizonyítandó arcán széles vigyorral nézte a magas idegent, aki úgy tűnt, ezalatt a két másodperc alatt is belopta magát a szívébe. A váratlan mozdulattól megijedve sikkantottam fel, és a fiam felé kaptam, ami, ha Mike elkapta, szükségtelenné vált. Csak érjek a vizsgálatok végére, és megfejtem ezt a gyereket!

Ismét egy nagy nyelés következett, mikor Derek kifejtette, hogy kire gondol tulajdonképpen, de aztán én meg arra gondolok, hogy mi fog várni rám, ha innen haza megyek, vagyis Aya karjaiba, így már egészen felvidulok, és csak képzeletben metszem át a főnököm torkát.
- Igen orvos! És igaz nem tudom, hogy ismered-e, csak feltételezem, mert mostanában nem praktizál nyilvánosan, hanem elvállat egy üzemorvosi állást. – idézem fel, amit Lynn-ről tudok.
Sajnos Derek még mindig eléggé lelkesen kutatgat, így tovább teszem én is ugyan ezt sokkal, de sokkal kevesebb lelkesedéssel, és közben egyre csak a kérdéseit kell megválaszolnom, ami egyre kínosabb lesz.
- Milyen bálra? – kapom fel a fejem a megjegyzésén. – Ja….arra a bálra! Hát…nem is tudom. – feszengek zavartan, de aztán Derek szemébe nézve nagyot nyelek és egy nagy sóhaj kíséretében, kényszeredetten rábólintok. – Hát, ha úgy gondolod, nem illene kísérő nélkül érkeznem, persze elhozom. Feltétlenül elhozom.
~ Úristen! Hogy én mibe másztam bele! Egyrészt megöl Aya, másrészt kinyír Szellem! Hogyan fogom elhívni magammal Lynn-t? Hogy fogom ezt kimagyarázni? Anyám! ~
Míg én a saját bajommal vagyok elfoglalva, addig viszont a százados is megunja a hiábavaló keresgélést és végre elhagyjuk a lakást.
Azonban a kocsiban sem úszom meg a kíváncsiskodó kérdéseket.
- Öööö…Lynn-nek hívják. – törlöm meg egyre jobban izzadó homlokomat. – És majd megkérdezem tőle, hogy vállalna-e. – nyöszörgöm egyre jobban pánikolva, de remélem, hogy ez nem tűnik fel neki. – Kösz ott azon a sarkon jó lesz, ha kiteszel. – mutatok az előttünk lévő épületre.

Vészes gyorsasággal száguldottam egy taxin a Szellem tanyája felé, remélve, hogy a feleségét is ott találom a rendelőbe ilyenkor, ahol minket legutóbb ápolgatott. Már rutinosan robogtam be az épületbe és most nem hagytam megállítani magam, csak felvillantottam a jelvényemet és már lifteztem is felfelé, hogy minél előbb túlessek ezen a kellemetlen beszélgetésen.
Mikor nagy levegőt véve bekopogtam az ajtón és Lynn egy kisgyerekkel a karján nyitott ajtót, a szó bennem rekedt, de a kis lurkó olyan barátságosan kacagott fel és aztán lendült felém váratlanul, hogy csak annyi időm volt, hogy előrenyúlva elkapjam, nehogy leessen, amit Lynn kisebb sikítása is követett.
- Azta, de fürge vagy kiskomám! – emeltem magasba a kissrácot, ahogy már biztosan megragadtam, majd az anyja felé nyújtottam. – Nagyon barátságos kislegény. – mosolyogtam Lynn-re, mert ez a kis közjáték legalább oldotta az idegességemet. – Egyedül van? Szeretnék beszélni magával? –toporogtam zavartan a küszöbön aztán.

Mikor Mike elkapta a gyereket, megnyugodva szorítottam a mellkasomra a kezemet.
-Istenem, tisztára apja fia! - méltatlankodtam. -Kell itt rám állandóan a frászt hozni!
Sarkon fordulva nekiláttam, hogy eltakarítsam az útból a pokrócot, és a gyerek holmikat, hogy kényelmesebben elférjünk, meg úgy nézzen ki a rendelő, mintha tényleg egy igazi orvos dolgozna itt, és nem egy lelkes óvónő foglalta volna el a szobát.
-Mindjárt elveszem, addig fogná még egy kicsit? - szóltam hátra Mike-nak játékokkal teli kézzel. - Vagy akár le is teheti, ahogy gondolja.
Komoly hangvételére kicsit azért összehúztam a szemöldököm, mert bár azt már eddig is láttam, hogy eléggé zaklatott, de ha még így is vezeti fel, akkor csak még jobban aggódhatok, hogy mi lehet a baj.
-Hát, ahogy a férjemet ismerem, másodperceken belül meg fog itt jelenni, de egyébként Alistairt leszámítva nincs itt senki. Jöjjön be! Mondja, mi a gond?
A székre mutattam, ami az asztal mellett volt, és én is leültem a saját székemre, és arrébb toltam a mikroszkópot, amin keresztül Alistair vérmintáját nézegettem az imént. Mike izzadt, feldúlt arca nem sok jóval kecsegtetett, és én majd szétrobbantam az idegességtől, hogy mit akarhat.
-Istenem, ne nézzen már így - ráztam a fejemet. - Mi történt? Aya? Kardfog? Sheena? Rájöttek, hogy mi történt a börtönben? Elkaptak valakit? Bántottak valakit? Atyaég, csak nem a férjemnek esett baja? - kaptam fel a fejem rémülten.
Egyre idegesebben tördeltem a kezem, mert egyre biztosabb voltam benne, hogy legalábbis meghalt valaki, jobb esetben csak halálos veszélyben van. Hogy lehettem olyan naiv, hogy azt higgyem, most már minden rendben lesz? Semmi sem lesz rendben! A rendőrség rájött mindenre! Elkapták Szellemet! Vagy Kardfog! Esetleg valamelyik kiszabadult fogoly! Most mi lesz?
Alistair közben nem zavartatta magát. Ha maradt Mike ölében, mint egy kis majom, észveszejtő gyorsasággal kapaszkodott fel a nyakába, ha lent volt a földön, előbb az ölébe mászott fel, és csak aztán a nyakába, hacsak Mike nem állította meg. Odafent kapaszkodás nélkül is biztosan ült, bár úgy láttam lábaival sem kapaszkodik valami erősen. Ez is ok lehetett volna, hogy folytassam a félbehagyott vizsgálatot, de pillanatnyilag fontosabb üggyel kellett foglalkoznom.
-Nana, édesem, hagyd Mike bácsit - szóltam rá szelíden, mire engedelmesen visszafészkelődött a nagydarab férfi ölébe, ott összegömbölyödött, ujját a szájába dugta, és mint egy jóllakott macska lehunyta a szemét.
Bocsánatkérően néztem Mike-ra.
-Elnézést. Nagyon bújós típus. Na, de ne aggódjon - jelentettem ki ismét gondterhelten. - Bármi is legyen a baj megoldjuk. Rendben? Mi történt?

Mikor Lynn hátat fordított és pakolászni kezdett, kicsit tanácstalanul néztem a kezemben tartott, vidáman kapálódzó kölyökre, de aztán valahogy csak a karomra ültettem és beljebb léptem, majd az ajtót is becsuktam magam mögött.
- Hát foghatom is, ha gondolja. – néztem a gyerekre kicsit bátortalanul, mert még nem sok fordult meg a kezemben, és fogalmam sem volt, hogy hogyan kell jól tartani, úgy hogy nehogy megszorítsam, aztán ordítani kezdjen, de úgy látszik nem volt gond, mert a gyerek mosolyogva gőgicsélt.
- Hát, lehet, hogy Szellem is jó, ha itt lesz. – mondtam neki bizonytalanul.
~ De az is lehet, hogy nem! ~ ugrált a kisördög a lelkem mélyén.
Aztán óvatosan leültem a kezemben tartott kissráccal, aki azon nyomban akrobatikus mutatványba kezdett, hogy feljusson a nyakamba, engem meg az ideg ölt meg, hogy itt fog nekem lepotyogni azt még ezért is én leszek a hibás, de bégül mikor Lynn rászólt, az ölembe gubózott, mint egy jóllakott macska és már úgy csinált mintha aludna.
- Semmi baj! – nyögöm ki halkan.
Pár másodpercig még megrökönyödve néztem, nem tudva, hogy most mit is kéne tennem, de végül aztán moccanatlanul igyekeztem nem megzavarni, így igaz, hogy kissé kényelmetlen volt, de legalább nem kúszott-mászott.
- Neeeem! Semmi ilyesmi nem történt! – ráztam hevesen meg a fejem, hogy elejét vegyem a pániknak, ami viszont bennem nagyon is munkálkodott. – Nincs senkinek semmi baja és nem is a börtönnel kapcsolatos, vagyis nem közvetlenül, szóval kicsit igen, de mégis…….áááááá! –fújtam egyet és megtörölve a homlokom, igyekeztem összeszedni magam, hogy végre értelmesen elmondhassam, mit akarok, mert így csak még jobban felidegesítem szegény nőt. – Kezdeném inkább elölről, ha nem bánja. – sóhajtottam. – A főnököm, King százados elkezdett gyanakodni rám, hogy valami közöm lenne Sheena-hoz, mert egy régebbi ügyből kifolyólag, mikor Kardfogat kajtattam és magát, akkor jártam a lakásán, akkor futottam össze Szellemmel és történtek azok a ……az érdekes dolgok…, na mindegy, szóval, talált felvételt rólam, hogy ott jártam, aztán ahogy igyekeztem kimagyarázni magam, szó került a barátnőmről, aztán…….- jöttem egyre nagyobb zavarba. – aztán King kérdezősködni kezdett, én meg még sem mondhattam meg neki, hogy Aya a barátnőm, és így…….így azt mondtam, hogy…..- nézek rá nagy bocsánatkérő szemekkel, - aztmondtamhogymagaabarátnőm. – hadartam el a végét, hogy mielőbb túl legyek rajta. – Aztán meg meghívott egy bálba, amibe muszáj elvinnem most már magát!

-Én nagyon élveztem, de te lehet jobban jártál volna, ha ezt nem hallom - zendül fel Szellem hangja Mike mögött, és az általában a megjelenését kísérő halk szellő most orkánra emlékeztet, fel is repül pár papír az asztalról, s a mikroszkóp is beleremeg a hirtelen támadt fuvallatba. Alistar ezt látva nyomban felül, és vidáman tapsolni kezd, ezzel leszerelve apja mérgét, ki leteszi a sörétes puskát, és ölébe kapja a kicsit.
-Az ember azt hinné, nem tudom a frászt hozni rájuk, ha előre figyelmeztetik őket - gügyögi a gyereknek, s egy eszkimópuszit is ad neki - de tévednek, apu nagyon-nagyon ijesztő, igaz?
Ezután magához öleli a kicsit, hogy annak feje a vállán pihenjen, ő pedig szigorú tekintettel mered Mike-ra, de még mindig apukás hangon beszél.
-Szóóóval, Mikey fiúcska mondhatott volna bárkire, de csak az anyu jutott eszébe. Valahol meg tudom érteni, szebb hercegnőt én sem kívánhatnék, ugyanakkor...
Ezek után nem mond semmit, csak a puskára sandít egy pillanatra, de aztán csak finoman megpaskolja a kisfia hátát.
-Felteszem arról szó sem lehet, hogy bezavarjuk Derek macit az erdőbe, és megcsiklandozzuk, nem igaz? Á, a po...csudába...
Eltűnik egy fél percre, aztán a kicsi nélkül bukkan fel újra.
-Így ni, úgyis most vettem új csúszdát a bölcsődébe, szóval...NEKED ELMENT AZ ESZED!?
~Miért,miért,miért? Lynn amilyen őrült még segít is neki, és csak merjek ellenkezni azok után, hogy önként a sittre vonultam, ahhoz képest ez egy....gálaest...hmmm...ó anyám...~
Lynn mellé sétál, ad egy puszit a fejére, aztán tovább lépdel a hűtőszekrény mellé, és kikap belőle egy csomag túró rudit. A szobában található két másik embernek is odapasszol egyet-egyet a tízes csomagból, mielőtt idegességében felfalná a maradék nyolcat.
-A feleségem egy rendőrgálán...ez ez....
~Akkora hülyeség, mintha a fiamat a Xavier-ben hagynám megőrzésre?~
-Jólban,lenugodftam! - Jelenti ki, majd sikerül lenyelnie a rudik utolsó hírmondóit is. - Aya mit szólt, amikor megtudta?

Akkora sóhajjal támaszkodtam az asztalra, mintha maratont futottam volna.
-De most komolyan - nyögtem fel. - Miért kell mindig a frászt hozni rám?!
Megkönnyebbülten mosolyodtam el, ahogy ismét Mike-ra pillantottam. Aztán még egyet sóhajtottam. Aztán kitört belőlem a nevetés.
-Mike, az ég szerelmére, hogy tud maga mindig nyakig belekeveredni a...
Ekkor megjelent Szellem, és ha nem lett volna ott a fia, valószínűleg nem csak dísznek használta volna azt a puskát. Mosolyom azonnal eltűnt az arcomról, ahogy mérgesen pattantam fel, és villogó szemekkel meredtem a férjemre.
-Fegyver?! Megőrültél?! Ez egy orvosi rendelő! Itt nem tűrök fegyvereket! És egyébként se az legyen az első, hogy puskák után kajtatsz, ha csak...
Persze Alistair szokás szerint segített oldani a feszült légkört. Mikor már az apja kezében volt, kicsit visszaemelkedtem a szám sarkai az előbbi helyükre, de azért igyekeztem továbbra is szigorú maradni.
-Felteszem azért mondott engem, mert az utóbbi időben talán nem is találkozott más nővel Ayan kívül, mint én és Sheena. Sheena nyilván kiesik. Esetleg még egy kolléga, de az a mese meg percek alatt lepleződött volna le. Apuci imád idealizálni, bizony ám! - kacsintottam Alistairre, mire ő nevetve fúrta a fejét apja vállába.
Mikor kivitte a fiát, volt egy kis időnk ketten. Addig felvettem a földről a leesett papírokat, és igyekeztem egy kis lelket önteni Mike-ba.
-Ne aggódjon, számíthat rám - biztosítottam. - Bár nem mondanám, hogy nem lepett meg a kérése, de azok után, hogy annyit segített a férjemnek és Sheenának, ráadásul falaz is nekik, ez a legkevesebb, amit megtehetek magáért. Csak... ugye kérnem sem kell... csak.. öhm... szolidan, jó?
Mikor Szellem visszatért, higgadtan hagytam, hogy kitombolja magát. Még jó, hogy beszerzett ide is egy nagy halom túró rudit, azon kívül, hogy valahányszor meglátogatott itt lent, mindig szívesen elrágcsált egy-két, esetleg három csomagot is, de most különösen jól jött, hiszen jól láthatóan segített neki lecsillapodni. Bár egyszerre nyolcat tömött a szájába, még mindig elég feldúltnak tűnt, ezért én az enyémet csak kicsomagoltam, és egy határozott mozdulattal tömtem a szájába.
Aztán persze rögtön megbántam, amikor feltette a nagyon is jogos kérdést.
-Tényleg - fordultam én is Mike-hoz kissé talán sápadtabban. - És Aya hogy reagált?
Igaz, ha annyira tiltakozott volna, Mike most nem lenne itt, meg egyébként sem volt túl sok választása. Ugyanakkor Isten ments, hogy én azt a rémisztő sárkánynőt felbosszantsam.
-Egyébként mikor is lesz a bál? És hol? Csak hogy hogy készüljek.
Bár még mindig nagyon furcsán éreztem magam a szokatlan feladattól, máris azt tervezgettem, hogy tudom majd rendesen eljátszani a szerepemet. A gyomrom ökölbe rándult, mikor az estélyre gondoltam, hiszen egyrészt nagyon utáltam őket, másrészt, most aztán volt okom a lámpalázra, hiszen ezúttal esélyem sem volt félrevonultan átvészelni az eseményt. Épp az volt a lényege, hogy Mike bemutasson a társaságnak, de legalábbis a főnökének, és mindeközben még hitessem is el, hogy Mike életem szerelme. Miközben a férjem és a fiam otthon várnak.
~Mi lesz ebből!~

Mikor Lynn-ből kitört a nevetés, először csak pislogtam, mint a lyuki nyúl, aztán már kissé nekem is megemelkedett a szám széle, hogy ilyen jól fogadta a mondandómat, egészen addig, míg egy erős szélroham kíséretében meg nem hallottam Szellem jól ismert baritonját, és hátranézve, meg nem pillantottam nála a puskát.
Rémülten felugrani csak azért nem tudtam, mert a csöppség az ölemben volt, így csak kicsit elfehéredve vártam, hogy mi lesz ebből.
Csak akkor kezdtem némileg megnyugodni, mikor felvette a gyermekét, aki most az ő vállán helyezkedett el, így nem tartottam valószínűleg, hogy most lőne szitává.
Aztán meg felcsattan Lynn és most már biztos voltam benne, hogy nem itt fogom végezni falimintaként, ezért kicsit magamban sóhajtozva hallgattam a kipattant családi perpatvart, miközben hevesen bólogattam Lynn szavaira, amiben szépen levezeti, hogy miért ő jutott eszembe, pedig nekem ez így nem is ugrott be, de most nagyon jól hangzott, főleg, ha eléri vele, hogy Szellem ne nyírjon ki.
- Igen! Igen! Semmi más hátsó szándékom nem volt Szellem, esküszöm! – tettem a szívemre a kezem, mikor látom, hogy megint szemez a puskájával, és az sem tetszik túlságosan, mikor eltűnik a gyerekkel, mert nem tudom mi lesz utána, de Lynn megnyugtató szavai kicsit visszahozzák az életkedvemet.
- Jaj! Nem akarom, hogy azt higgye, ezért kértem, nem várok azért hálát, hiszen inkább nekem kéne annak lennem, hogy segítettek Aya-t kihozni, csak tényleg nem jutott más eszembe hirtelen. – szabadkozom. – Szolídan? – kérdezek vissza értetlenül, míg le nem esik, amitől megint csak zavarba jövök, de aztán Szellem már vissza is tért, hogy gyerekmentesen leordítsa a fejem.
- Nem ment el! – válaszolom kicsit megszeppenve. – Csak, ha én nem mászom ki a csávából, akkor elég nagy szarban leszünk, bocsánat – nézek a nőre közben, - szóval nagy kakiban leszünk, mert ha utánam is elkezdenek nyomozni, akkor ide is eljuthatnak. Derek nagy barom, de nem hülye. – csóválom meg a fejem.
Míg én is megpróbálok értelmes magyarázattal szolgálni, miért tettem amit tettem, Szellem egy vagonnyi túró rudit szerez magának és fal be egyszerre több tucatot, igaz mi is kapunk belőle, csak nekem nagyon nincs most étvágyam.
- Senki nem fogja felismerni és nem lesz semmi baj! – igyekszem megnyugtatni a lassan lehiggadó, aggódó férjet. – Biztos lehetsz benne, hogy nagyon fogok vigyázni reá. – győzködöm őket is meg magamat is, egészen addig, míg Szellem meg nem említi Aya-t.
~ Uram Atyám! Ez teljesen kiment a fejemből! ~
- Még …nem…tudja! – nyögtem ki lassan miközben az össze vér kifutott az arcomból. – Nem volt időm még beszélni vele. – kaptam a fejemhez kétségbeesetten. – De csak nem lesz baj? Biztos nagyon megértő lesz, hiszen ő is tudja, hogy……Óóó! Istenem! Nem fog kiakadni, ugye nem hiszitek, hogy igen, vagy mégis? – járkálok fel-alá a kis helyiségben, mint egy ketrecbe zárt tigris.
- A bál? – nézek kábán Lynn-re, mert alig jut el az agyamig a kérdés. – Azt hiszem holnapután, vagy holnap? – rázom meg a fejem. – Liberty Island-on lesz, ha jól emlékszem a meghívóra. – motyogom megpróbálva emlékezni rá.
Most már egészen sürgőssé vált, hogy haza menjek az én drága szerelmemhez és megpróbáljam előadni neki, hogy milyen bonyodalom származott a mai napból, de reméltem, hogy nagyon higgadtan és türelmesen fogja végighallgatni és mindenben helyeselni fog.
Ó édes álom, csak valóság lenne!
- Azt hiszem nekem most mennem kéne! – néztem fel meggyötört tekintettel a házaspárra. – Aztán még majd beszélünk, mármint a részleteket….telefonon. – indultam az ajtó felé, amit kinyitva egy kis csodálkozás után rájöttem, hogy ez a szekrényajtó. Zavartam becsuktam, majd hátra sem nézve kirohantam az ajtón.

/folytatás: Liberty Island /

-Hátsó szándék? - Kapja fel a fejét e szavak hallatán, aztán szemforgatva dől hátra a falnak. - Mike, mutáns létedre betörtén abba a börtönbe, ahol mutánsokat kínoznak halálra, hogy kimentsd Aya-t - itt picit maga is elmosolyodik, s ujjainak hegyével nagyon finoman megcirógatja Lynn bal vállát, amit még pont elér álló helyzetéből. - Szóval, tudom mennyire odavagy érte nyugi...
Egy kis nyugi azonban Szellemnek sem ártana, ugyanis ökölbe szorul a keze, amikor a férfi azt kezdi el ecsetelni, ŐK mekkora bajba kerülnének, ha nem állt volna elő ezzel a zseniális tervvel, s egy pillanatra félig áttetszővé is válik, de aztán egy mély lélegzetvétellel visszanyeri helyét ebben a dimenzióban.
-SZÓVAL...miattam ne aggódj a jövőben, ha idejönnek nyomozni...nos, ugyan az lesz, mint amikor tegnap jártak itt, Sheena ugyanis nekem dolgozott, és volt pár kellemetlen kérdésük hozzám...El tudod hinni, hogy meg sem ismert... - Kezét nyugtatásképpen Lynn vállára teszi, és felé fordul, hogy jóval csendesebb, és lágyabb hangján hozzá is idézzen pár szót. - Bocsi, el akartam mondani, csak aztán...
Nem fejezi be a mondatot, Lynn is pontosan tudja, mi történt tegnap este otthon, és miért nem volt alkalma férjének a 3 hónapos gyereke előtt ilyesmikről beszélni, ahogy azt is, mennyire ünneprontó lett volna ezzel előhozakodni, mikor az ölében teleportálta őt át a hálószobába...
-Én nem aggódom - jelenti ki komolyan, mikor kérdése nyomán szegény rendőr mind a tíz körmét lerágja - a múltkori eset óta az épület biztosítva van földrengés kárra is. Ami viszont téged illet...Kedvesem, te hogy reagálnál Aya helyében?
Mike mellé áll, hogy szembenézhessen feleségével, és bár szerelme mint mindig, most is próbál kedves, és támogató lenni, mégis lát valamit a szemében, amitől nyel egy nagyot, látványosan nagyot!
-És ő a kedvesebb a kettő közül - súgja oda Mike-nak. - Na jól van...ha ennyire szeretnél, végül is nincs semmi akadálya, hogy eltölts egy estét az összes sznobbal, aki meg akar minket ölni...Sean majd vigyáz a gyerekre, én pedig ott lebegek fölötted, hogy ha gáz van percek alatt elmenekülhessünk az országból...

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Nagyon meghatódtam, hogy Mike még ilyen szorult helyzetekben is képes volt másokra gondolni, mások biztonságát szem előtt tartani, de sok időm nem volt a meghatódásra, mert Szellem ekkor olyasmit közölt, ami legalább olyan váratlanul ért, mint Mike kérése. Bele is sápadtam. Hökkent-ijedten kaptam felé a fejemet.
-Miért nem szóltál róla?
Magyarázkodása nem hatott meg, egészen addig, amíg el nem jutott addig a részig, amikor elharapta a mondata végét. Akkor aztán nem hogy visszanyertem a színem, de olyan intenzív pirulásba kezdtem, hogy bármelyik ostoba rájöhetett, mi lett volna a mondandója végén.
-Akkor is... -motyogtam lesütött szemekkel. - Csak... legközelebb akkor is szólj!
Kérdésemre Mike nagyon is aggódni kezdett. Mit aggódni! Szinte hisztériázni. Nem is csodáltam, ha nekem kellett volna beadnom Ayanak, hogy mi lesz azon a rendőr gálán... Hát Mike tényleg nagyon szeretheti, ha még ezek után is elé mer állni. Reméltem, hogy Aya is szereti annyira Mike-ot, hogy a bálon véraláfutások és törött csontok nélkül jelenhet majd meg.
-Hát - kezdtem óvatosan. - Nem hiszem, hogy nagyon el lenne ragadtatva, de... de nincs más választásunk, ezt ő is biztos be fogja látni. Meg hát ezzel őt is véded. De hogy hogy fog reagálni... - Felszisszentem. - Lehet, hogy arra jobb nem gondolni.
Az információkat a helyről és az időpontról feljegyeztem a noteszembe, aztán gyorsan végigpörgettem a fejemben a ruhásszekrényem tartalmát, s hamar rájöttem, hogy muszáj lesz kölcsönöznöm, ugyanis nem nagyon voltak raktáron alkalmi ruháim. Ezek szerint van rá egy napom. Maximum kettő. Remek!...
-Rendben van, várom a telefonját - bólintottam, mikor végre megtalálta az ajtót. - És Mike! - szóltam utána, mikor eszembe jutott, hogy innen valószínűleg egyenesen Ayahoz megy elmondani neki, mi lesz a bálon. - Az orvosi rendelő késő estig nyitva van...

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

-Miért kellett így összekencéznetek magatokat? - sopánkodott Lynn, mikor végre megérkeztünk tiszta, hűvös rendelőjébe, és nekilátott kitisztítani a sebeinket.
-Bocs, vagy ez, vagy a lebukás mondtam.
Én a saját sebemet tisztogattam, nem engedtem, hogy egy ujjal is hozzányúljon, mert Sarah-é sokkal súlyosabb volt, fertőtlenítővel törölgetni meg én is tudtam, amíg vele végzett, nem kellett hozzá segítség.
-Akkor is - rázta a fejét. - Szerencsétek, hogy időben idekerültetek, különben akár el is fertőződhettek volna
-Egyrészt nem szerencse, mivel megbeszéltük veled, hogy felveszel, szóval a szerencsét csak hagyd ki, nincs annak semmi köze hozzá. Másrészt nem szándékozom visszamenni a börtönbe, köszönöm. Az új ékszereivel már nem olyan buli, mint régebben. Csak akkor mehetek ki, ha ők megengedik... vagy ha egy kisebb sereggel felrobbantom a fél szigetet. Agybaj!
Sarah-ra néztem.
-Hogy vagy, kislány? Nagy voltál ám, büszke lehetsz magadra! - vigyorogtam rá. - Nem hiszem, hogy kezdő lennél a seggek szétrúgásában, megkérdezhetem, hogy hánynál tartasz? Egész jól csináltad.
Lynn sokáig kezelte Sarah karját a rendelőjének egy külön, sterilizált helyén. Jó sokáig tartott, legalább egy órát.
-Oké, most tombolhatsz - néztem Mike-ra a sebem kenegetése közben a vizsgálóasztalon ücsörögve. Azon, amin először aludtunk együtt (ha a kocsma előtti fa tövét nem számoljuk). - De csak, hogy tudd, egyszer sem lőttem, csak amikor muszáj volt. Amikor vagy lőttem, vagy meghaltunk. Nem szegtem meg az ígéretemet.
Ha rákérdezett arra, miért mentem oda, nagyon elpirultam, és még kevésbé tudtam ránézni, annyira szégyenletesnek éreztem az okot.
-Azt a kettőt még el kellett intéznem. Te is tudod. Muszáj volt, hogy a maffia ne szálljon rám. És az egyiktől megtudtam, hogy... Sean nagyon sokat segített. És a végén még a megmentésünkben is segédkezett. Az egyik rab meg, még a börtönből, aki ugyanakkor lépett meg, mint mi, bosszút akart állni rajtunk, amiért a haverjai meghaltak, vagy nem sikerült nekik, és Seant akarta megkínozni, hogy kiszedje belőle, hol vagyunk. Én csak segíteni akartam. Figyelmeztettem Sarah-t, és akkor... akkor megjelentek. Nem hittem, hogy ránk találnak. Csak ki akartam jutni, és Sarah-t is kijuttatni.
Még jobban lesütöttem a szememet.
-Sajnálom, hogy csalódást okoztam - motyogtam.
Mikor végre megint megjelent az orvos és páciense, Sarah-n az enyémnél sokkal tutibb, és stabilabb kötés díszelgett, a karja pedig kendővel fel volt kötve.
-3 hétig nem szabad mozgatnod - mondta neki épp Lynn, ahogy jöttek visszafelé -, különben a sín, ami a csontodat tartja elmozdulhat. Utána pedig gyógytornát javasolnék. Tessék, itt egy telefonszám, őt hívd fel konzultációért.
Az én sebemet is megnézhette már, én is megengedtem, de azt csak pár öltéssel gyorsan össze kellett varrni, bekötözni, és már készen is volt.
-Tudom, tudom, pihentessem, blablabla - hadartam el legyintve, és leugrottam az asztalról.
-Aya, az Ön rutinját ilyesmikben eszemben sincs kétségbevonni - mosolygott rám Lynn, de aztán Mike-hoz fordult, és némiképp az arcára fagyot mosollyal súgta oda neki: - Zárja hét lakat alá, ha kell, az is csoda, hogy ez a nő még életben van.
Utána a telefonhoz lépett, és tárcsázott.
-Sean? Lynn vagyok. Sarah itt van nálam. Ne aggódj, már jól van, megsérült a vállán. Már elláttam, de vigyázz rá, három hétig nem mozgathatja, és utána gyógytornára kell járnia. Meg fog gyógyulni, csak figyeljetek oda nagyon. Áh, nem kell idejönnöd, mire ideérnél, már otthon is lesz az iskolában, majd én visszaviszem. Nem, most nem is engedném el máshová. Biztosan. Egyenesen hazaviszem, bármit is mond. Igen, megígérem.
Odamorogtam Sarah-nak:
-Téged is le fog szidni a pasid?

Aya barátjának megjelenése mindjárt megkönnyítette a dolgunkat és rövidesen már úton is voltunk a kordéval a Lynn-nel megbeszélt találkozó felé. Mike előre ment, hogy ne keltsen gyanút, és majd ott várja be Aya-t.
Miután találkoztunk a dokinénivel, az beültetett az autójába és meg sem álltunk a rendelőjéig, így aztán hamarosan már, miután meglátta a sérüléseinket, hallgathattuk is a korholását, ami az ő szempontjából persze teljesen jogos volt, de hát a körülmények nem voltak ideálisak.
Míg engem Lynn vett kezelésbe, addig Aya nekilátott a saját sebesülését megtisztítani, hogy azzal is gyorsabban végezzen, mert látszott rajta, hogy már nagyon mehetnékje van, hogy négyszemközt beszéljen a pasijával, aki úgy járkált a kis rendelőben, mint egy feldúlt oroszlán.
Mikor Aya egyelőre vigyorogva felém fordult, hogy megdicsérjen, szolídan elmosolyodtam.
- Nem vagyok kezdő! Már volt szerencsém egy-két húzós helyzetben, ennek azt hiszem pont az egyik megmondhatója a doktornő, igaz? – néztem rá vigyorogva, hiszen még élénken élt bennem a vidámparkos kis kalandunk. – És kösz, de azt hiszem a segítséged és az ötleteid nélkül, már nem ez lenne a végkifejlet. – tettem hozzá kissé elkomorodva, hiszen tényleg könnyen ott hagyhattuk volna a fogunkat.
Mikor Lynn a sebtisztítás után elkísért egy külön kis helyiségbe ahol összevarrta a lőtt sebet, majd a csontot helyreillesztve rögzítette a karomat, addig Aya-nak és a párjának lehetősége volt legalább kibeszélni magát, amit már láthatóan tűkön ülve vártak.
El tudom képzelni, hogy Mike, aki a rendőrségnél van, mit élhetett át és mit kaphatott ezért a lány, mert volt idejük kitárgyalni mindent, hiszen jó sokáig bíbelődött velem Lynn.
Visszaérve látszott, hogy kissé megnyugodtak a kedélyek, habár nem volt felhőtlen a légkör, de legalább nem sütött a férfiből az idegesség, mint az elején.
- Három hétig így lekötözve kell lennem? – siránkoztam, mikor meghallottam az előírásokat. – Meg fogok bolondulni a semmittevésbe. – szomorkodtam, de azért engedelmesen elvettem a felém nyújtott névjegykártyát, majd Mike-hoz fordultam, hogy azért én is segítsek Aya-nal, ha már megóvta az életem és persze nem utolsó sorban Sean-ét is.
- Ne haragudjon Aya-ra. – néztem rá kérlelőn. – Ő csak jót akart! Figyelmeztetni, hogy veszélyben vagyunk, az azt követő támadásra nem számíthatott és, ha ő nincs, akkor már én sem élnék, ráadásul lehet, hogy a többiek nevét is kiszedték volna belőlem. – győzködöm Mike-t, majd mosolyogva nézek a lányra. – Még nem is köszöntem meg! Köszönöm! – ölelem meg fél kézzel, igyekezve nem akadályozni a doktornőt, hogy közben ellássa, összeöltse az ő vállát is.
Persze most is adta a kemény csajt és alig, hogy kötés került rá, máris pattant le az asztalról és fogta volna távozóra, de ő sem úszta meg, hogy Lynn-től ne kapjon instrukciókat, ráadásul a Párján keresztül, ami biztosan többet nyom a latban, mintha magának kéne vigyáznia magára.
Mikor azonban Lynn doki telefonálni kezdett és meghallottam kivel beszél, a vér is meghűlt bennem.
~ A fenébe! Jobb lett volna, ha az én változatomat hallja először Sean! Most majd hallgathatok tőle, hogy miért mentem oda egyedül….balblabla! ~ használtam Aya szavajárását magamban.
- Hát ja! – bólintottam a lánynak rosszkedvűen. – Biztos lesz mit megmagyaráznom neki!
Így aztán igyekeztem felkészülni lelkileg erre a beszélgetésre, míg a doktornő elfuvaroz az iskolába.

Sikerült a kollégákat meggyőznöm végül is, így minden további nélkül elengedték a lányokat, még az adataikat sem írták fel és remélhetőleg az enyémet sem jegyezték meg. Így aztán hagytam, hogy eltűnjenek szem elől, majd elköszönve a járőrtől, ellenkező irányba indulva egy nagy kört megtéve fordultam vissza és felhívva telefonon Aya-t megtudtam, hogy hova is mennek. Még ő előttük értem a székházhoz, majd mikor ők is befutottak felkísértem őket a rendelőhöz, kicsit támogatva a Sarah nevű leányzót, aki már egészen sápadt volt a vérveszteségtől, de még elég jól tartotta magát.
Nem szóltam egyelőre semmit, csak néha-néha vetettem egy rosszalló pillantást Aya-ra, hogy érezze, nem fogom lenyelni szó nélkül ezt az újabb kis kalandját, mikor azt hittem, hogy békés tévézgetéssel tölti az idejét.
Mérges és csalódott voltam, ráadásul most csapódott le bennem az aggodalom utóhatása is, hiszen könnyen ismét a rács mögött találhatta volna magát, és most biztos vagyok benne, hogy nem lettem volna képes kiszabadítani, mert elásták volna egy olyan helyre, amit sosem találok meg.
Láttam, hogy ő is feszült, de míg Lynn dorgálását hallgatták és a fiatal diáklány is ott volt egyikünk sem akart belemenni egy vitába.
Míg Aya a fertőtlenítővel tisztogatta magát én idegesen róttam a köröket a helyiségben, egészen addig, míg a doktornő el nem tűnt egy oldalsó helyiségben Sarah-val, hogy rendbe tegye a vállát, de akkor már Aya előtt teremtem és nagyon-nagyon komolyan néztem azokba a gyönyörűs szemekbe, de most nem hagytam magam ellágyulni tőlük.
- Nem, nem tombolok, csak szeretném tudni, hogy miért? Miért nem tudsz megmaradni kicsit azon a formás fenekeden, miért kell neked mindig, mindenbe belekeveredned? MIÉRT?
Mikor meghallom a magyarázatát, nem leszek tőle boldogabb. Persze valahol a lelkem mélyén megértem, de ismét eszembe idézem, hogy mi lehetett volna a dolog vége….., hogy örökre elveszíthettem volna, és megráztam a fejem.
- Megoldhattad volna máshogy! Vannak ismerőseid a szakmában, rájuk is bízhattad volna! És Sean-nak meg telefonálhattál volna! SŐT…..Nekem is szólhattál volna! Vagy ez már nem számít? – nézek rá meggyötört tekintettel. – Nem, nem! Én voltam a bolond, hogy azt kértem tőled, hogy búj ki a bőrödből! – ülök le fáradtan az egyik székre, reagálva arra a megjegyzésére, hogy csalódást okozott, és a kezembe temetem az arcomat. – Azt hiszem ismét le kéne ülnünk beszélgetni, ha végre hazamentünk. – nézek Aya-ra, majd a visszatérő Lynn-re koncentrálok, habár nagyon is nehezemre esik, most bármire figyelni a lányon kívül, aki hála istennek mégis megúszta és itt volt előttem, aránylag épen.
- Nekem mondja! – sóhajtok a doktornő szavaira. – Ígérem megpróbálom, de most is otthon kellett volna lennie, mégis itt van. – jegyzem meg elhúzva a szám.
Aztán még megvártam, hogy Sarah dolgait is elrendezze, és úgy láttam előtte is áll még egy kellemetlen beszélgetés, majd kérdőn néztem a lányokra.
- Még valami, vagy végeztünk?

Mike nagyon dühös volt. Kicsit azért megszeppentem tőle, mert utoljára akkor láttam ilyennek, amikor még egymás ellen küzdöttünk, és akkor láttam ilyen csalódottnak, amikor le kellett tartóztatnia. Egyik sem éppen olyasfajta emlék volt, ami jóleső mosolygásra késztetett volna (bár a küzdelmeink során tényleg olyan dögös volt, vagy csak az idő megszépítette az emlékeimet?). Nem is tudtam neki válaszolni, pedig többször is nekifutottam.
-Majd otthon megbeszéljük - dörmögtem továbbra is kerülve a tekintetét, amikor Lynn és Sarah megjelentek.
Sarah szavaira csak bágyadtan mosolyodtam el, és fáradtan legyintettem neki.
-Hagyd el - ráztam meg a fejemet. - Ezért most minimum kerékbe fog törni. De azért köszi, hogy védeni próbálsz, de az érveidet inkább tartogasd a saját oroszlánodnak. Ott már nem leszek, hogy megvédjelek. Azért kösz a mai közreműködést, és... vigyázzatok magatokra! Lynn, köszi, hogy összeférceltél... megint.
~Aya, ha nem hagyod ebbe ezt a negédes nyűglődést, esküszöm szétrúgom a segged! Embereld már meg magad! Erre a szarakodásra már van egy Lynn a világon, nem kell belőle még egy!~
-Igazán nincs mit - biccentett Lynn. - De a saját érdekedben kérlek, hogy próbálj kevesebb munkával ellátni.
-Nem ígérek semmit - jelent meg egy halvány vigyor az arcomon, ami nyomban le is lohadt, ahogy Mike felé néztem. - Az ígéreteimet jól láthatóan úgyis csak megszegem.
Mikor kiértünk, elköszöntünk a lányoktól, Lynn hazavitte Sarah-t, én pedig Mike-kal visszafelé vettem az irányt South Point felé, hogy végre magam mögött tudhassam ezt a mai napot, akkor is, ha tudtam, hogy otthon még előttünk áll egy hosszú és komoly beszélgetés a jövőről, amihez semmi kedvem nem volt, de tudtam, hogy szükségszerű. A kocsiban nem is ültem mellé, inkább hátra, hogy ne kelljen hozzám túl közel lennie. Nem voltam benne biztos, hogy azt most nagyon szeretné. Felhúztam a lábaimat, a karjaimmal átöleltem őket (az egyikkel csak óvatosan), fejemet a térdeimre hajtottam, és egész úton nem szóltam egy szót se. Gondoltam, ha hazaérünk, úgyis beszélünk majd eleget.

//Folytatás: [You must be registered and logged in to see this link.]//

Úgy látszik, a rohadtaknak nem volt elég, hogy egyet lelőttem közülük... A férgek!
Összefutottam pár mutánssal. Nem volt épp nehéz rájönni, hogy azok, mivel az egyik tűzgolyókkal dobálózott, a másiknak meg négy karja volt... Egy sikátort vertek épp szét. Nem voltam szolgálatban, de mégiscsak rendőr volnék... Az eredmény: Egy halott, négykezű féreg, egy szökésben lévő tűzdobáló, én meg vállba kaptam egy tűzgolyót.
Eléggé szédelegtem, és persze mobil nem volt nálam, miért is volna, amikor szükség van rá?
De végül a jószerencse ismét megmentett. Egy orvosi rendelő? És odabent mintha mozgást látnék!
Beestem az ajtón. Sajnos szó szerint, és elterültem az előtérben, vagy miben, nem volt érkezésem körülnézni.
- Kéne... Egy kis segítség.

-De kérem, doktornő, higgye el, ha ha így csinálok, fáj - bizonygatta a nyúzott képű nő a könyvelésről az arcát nyomogatva.
-Arcüreggyulladása van, az ilyenkor normális, ha fáj - ismételtem neki vagy századszor. - Még csak két napja szedi az antibiotikumot. Menjen haza, pihenjen, tartsa be az orvosi utasításokat, és akkor hamar meg fog gyógyulni. A gyulladás elég enyhe, nem lesz komolyabb baja.
-De addig is mit csináljak? - sopánkodott, tovább nyomogatva fájós arcát. - Fáj, ha így csinálok!
-Akkor addig is ne csináljon úgy - tanácsoltam, és az ajtó felé intettem, hogy egyértelműen jelezzem, itt már végeztünk.
Lemondó sóhajtással vette tudomásul, hogy már tényleg indulnia kell, mivel nem haldoklik.
-Persze, csak meg akar tőlem szabadulni - morogta maga elé. - Mintha lenne valami hű-de-nagyon-fontos betege, aki azonnali ellátásra szorul...
Ekkor kivágódott az ajtó, és beesett rajta egy vérző karú, borzalmasan sápadt férfi. Ahogy elterült a földön, az eddig kezelt páciensem nagy szemekkel rám meredt, majd búcsút intett, és már sietett is kifelé. Tudtam, hogy az idős férfi nem az én kedvemért vállalt be ilyen komoly sérülést, de azért az időzítése akkor is remek volt.
Segítettem neki felfeküdni a vizsgálóasztalra, majd nekiláttam ellátni a sebét. Csontja szerencsére nem törött, de a sebe elég komolynak tűnt.
-Ezt nevezem - morogtam, miközben beadtam neki egy kis lidocaint. - Tudja, amilyen pechje volt, amiért megsérült, annyira szerencséje van, hogy pont így. Bár elég csúnya az égési sérülése, de legalább megakadályozta, hogy túl sok vért veszítsen.
Szabályos kör alakú seb volt, a zúzódásokból ítélve egyértelmű volt, hogy valami nagy erővel nekicsapódott. Valami, ami elég forró volt, hogy így megégesse.
-Láttam már ilyen sebet - jegyeztem meg, fertőtlenítés közben. - Nem is egyszer. A veszélyes mutánsokkal vigyázni kell.

Jobban örültem volna egy éltes, középkorú fickónak, amolyan magamfajtának. Ha orvosról van szó, jobban bízom a tapasztalatban, mint az ifjonti lelkesedésben. De hát a koldus ne válogasson... És meglepetésemre úgy tűnt, a kislány érti a dolgát. Még a sérülés jellegét is felismerte, amit igazán nem vártam volna. Ügyes! Ahogy a fájdalom az injekció hatására gyengült, és elmém elzsongult, már azt is felfogtam, amit mondott. Felhorkantam.
- Mindegyik mutáns veszélyes, doktornő. Ha látott már ilyen sebet, tudhatná. Jelentette ezt a rendőrségnek?
Hiába, aki rendőr, az mindig rendőr, még ilyen helyzetben is. És azt hiszem, jogos kérdést tettem fel.
Mutánsok mindenhol... Az, hogy már Manhattanben is mernek randalírozni, riasztó fejlemény. Talán nagyobb rendőri erőkkel kéne az utcákra vonulnunk? Ha még keményebben lépek fel a mutánsok ellen, nyíltan ki fognak kiáltani rasszistának...

Morcos megjegyzése eléggé meglepett. Nem mintha ne találkoztam volna mutánsgyűlölő emberekkel, de azért mindig fel voltam rá készülve, hogy mire számíthatok. Ez egy kicsit hirtelen jött.
-Alapjában véve igaza van - vontam vállat diplomatikusan, hogy ne érezze úgy, hogy én mindenképpen vitatkozni akarok. - De nem jobban, mint azok, akiknek fegyvert adnak a kezébe. Ők is hibázhatnak vele, ami ahhoz vezethet, hogy mások megsérülnek, akár meg is halnak. Szóval igen. Minden mutáns, minden katona, minden rendőr, és így tovább veszélyes.
Sosem tartottam fontosnak, hogy eltitkoljam az emberek elől az igazi énemet, hogy mutáns vagyok, de most úgy döntöttem, bölcsebb, ha megtartom magamnak ezt az információt, amíg ki nem derül, hogy mit is tudna vele kezdeni ez a morcos beteg.
-Jelenteni? - ráncoltam a homlokomat. - Higgye el, értek a munkámhoz. Ha a páciensemet veszély fenyegeti, és segítségre szorul, természetesen mindig jelentettem, de ha azzal csak nagyobb bajba sodortam volna, természetesen nem. Nekem az a dolgom, hogy meggyógyítsam azokat, akik hozzámfordulnak segítségért. Nem kérdezek, nem faggatózok, senkit nem vonok felelősségre. Egy sorozatgyilkost ugyanúgy ellátok szakszerűen, mint egy apácát. A bűnözők esetében természetesen értesítem a hatóságokat, de olyanok ritkán kerülnek hozzám. Miért érdekli ez Önt ennyire?
Egyre kevésbé tetszett nekem a lőtt vállú ember, s egyre jobban azt kívántam, bár talált volna magának másik orvost, de ha egyszer eljött, összefoltozom őt is, aztán alá szolgája. Csak remélem nem fog semmi balhét kavarni itt maga körül.
-Ha esetleg úgy érzi, hogy még veszélyben van, nyugodtan szóljon - mondtam neki, bár nem nagyon tűnt úgy, mint aki félne. - Segítek, ha tudok.

Tudtam, hogy jobban járnék egy öreg és tapasztalt orvossal. Ezeknek a kölyköknek telebeszélik a fejét mindenféle baromsággal az egyetemeken arról, hogy mindenki egyenlő, meg a mutánsok a testvéreink, meg ilyenek. Undorító...
Úgy gondoltam, játszom egy kicsit. Nem árulom el rögtön, ki vagyok. Talán még ki is tudok szedni valamit ebből a kislányból azokról a bizonyos bűnözőkről... Na persze, értesíti a rendőrséget... Megeszem a stukkerem, ha akár egy idióta mutánst is rendőrkézre adott valaha...
- Nézze, kis... Doktornő... Én mindaddig veszélyben érzem magam, amíg olyanok, mint az a tűzdobáló mocsok, szabadlábon vannak. Régóta teszem, amit teszek. Én még olyan mutánssal nem találkoztam, aki ne nyírt volna ki szívesen, csak mert nem ölelem a keblemre őket. De mondja csak, nem fél, hogy egyszer nyilvánosságra kerül, mennyire pártatlan is maga? A rendőrség biztosan nem nézné jó szemmel, hogy például egy ilyen esetet, mint az enyém, nem jelent. Ez már-már olyan, mintha a munkájukat akadályozná, nem? Nem mintha hálátlannak akarnék tűnni, csak épp most sütött meg egy büdös mutáns, érthető, ugye, hogy feszült vagyok...

A férfinak egyre lekezelőbb lett a stílusa, ami nekem egyáltalán nem tetszett, de eszem ágában sem volt elítélni, hiszen épp most támadta meg egy kétségtelenül veszélyes mutáns. Teljesen normális reakció, ha most utálja az összeset. Fogtömés után, én is bosszút esküszöm az összes fogorvos ellen, akik nem lehetnek mások, mint a Sátán követei. Valamiért azonban úgy tűnt, az ő gyűlölete mélyebbről fakadt. Na, de ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, hiszen nem tudok semmit erről az emberről.
-Addig én is veszélyben érzem magam, amíg olyanok vannak szabadlábon, akik másokat bántanak - bólintottam újabb elégett bőrréteget hámozva le a válláról. Már biztos lehettem benne, hogy ennek nyoma marad. - De ehhez nem kell, hogy mutáns legyen az illető. Higgye el a válla ugyanúgy megégett volna, ha nem egy tűzlabdát dobnak magának, hanem lángszórót használnak. A végeredmény ugyanaz, akkor meg minek különbséget tenni. Van bűnöző és van ártatlan. Számomra pedig vannak betegek és egészségesek. Maga is erősebb, mint egy gyerek, mégsem jelentem fel gyermekbántalmazásért, csak azért, mert fizikailag képes lenne bántani. Az még nem ugyanaz, mintha meg is tenné.
A pártatlanságomra vonatkozó kérdésére elmosolyodtam.
-Mit szeretne hallani? Hogy rosszul döntök valahányszor biztosítom a sérült embereket, akik a segítségemet kérik, hogy segítek nekik meggyógyulni? Nem bánom. Orvos vagyok. Gyógyítanom kell. A többi nem az én dogom. Ha valakit halálra ítélnek, akár tíz perccel a kivégzése előtt is ellátom, ha kell. Nekem ez a dolgom. Én nem az igazságszolgáltatás embere vagyok, hanem az egészségügyé.
A folytatásra halkan felnevettem. Továbbra is a kezelendő felületen tartottam a szememet, de azért halványan megcsóváltam a fejemet.
-Mégis mit jelentsek az esetén? Lehet, hogy maga megölte a tűzdobáló egész családját, és csak azért támadott magára, mert rá is fegyvert fogott. Nem tudom, mi történt, úgyhogy nem is avatkozok bele. Ha egyértelmű a helyzet, vagy kifejezetten veszélyes, higgye el, nem hagyom ki a rendőrséget. De bízom benne, hogy az én közreműködésem nélkül is boldogulnak, már csak azért is, mert kötve hiszem, hogy egy ilyen volumenű csatáról még ne értesültek volna. Akkor pedig bejelentést tenni a maga dolga, maga úgyis bővebb információkkal szolgálhat nekik, mint én. Ha pedig bűnös... hát nem hiányzik, hogy elvágja a torkomat hazafelé menet, mert értesítettem a rendőrséget. Azt a nagyjából tíz percet, amit az én bejelentésem megspórolna nekik, inkább életben maradással töltöm.
A szemébe fúrtam ezúttal komoly tekintetemet.
-Nehogy azt higgye, nem volt dolgom még nehézfiúkkal. Mondjuk úgy, nem mindenki szokott örülni, amikor a ,,nem megfelelő" embert gyógyítom meg. De akkor is meggyógyítom, ha tudom, hogy ebből még bajom lesz. Most is elküldhettem volna magát, mondván, hogy ha a tűzdobáló megtudja, én is veszélyben leszek, amiért az ellenségét segítem. De nem tettem. Sőt, ha megjelenik itt a tűzdobáló és sérült, akkor őt is ellátom.

- Ha megjelenik itt az a tűzdobáló, keresztüllövöm kétszer, aztán elláthat rajta, amit akar, kislány - morogtam.
Utáltam az ilyet. Na persze, ő pártatlan... Fenéket! Senki sem pártatlan. Mindenki húz az egyik oldal felé, és ez így helyes. El fog jönni az idő, amikor már nem maradhat pártatlan egy ember vagy féreg sem.
- Na persze, én én. Élni és élni hagyni, nem igaz? De tudja mit mondok én magának? Mit tenne, ha én mondjuk a rendőrfőnök lennék? Az a hír járja róla, hogy tucatnyi mutáns vére szárad a lelkén, ha nem több, és ha ez igaz, akkor nem is fog leállni. Szóval? Ha tudná, hogy ha élve elenged, utána akár több tucat rohadék mutánst is kinyírok, akkor is pártatlan maradna?
Kissé belelovaltam magam, de utóbb átgondolva, ez nem volt túl jó ötlet. Csak egy injekciójába kerül, hogy az örök vadászmezőkön lövöldözzek a mutánsokra. Mi van, ha velem mégis kivételt tenne? Az élet védelmére esküdött fel, és ha engem kinyír, azzal sok mutáns életét menti meg...
De ha ennek kell történnie, akkor ez fog történni, nem igaz? Inkább csak lehunytam a szemem, és vártam a kislány válaszát.

Morgására megint csak elmosolyodtam. Ha nem is tetszett, amiket mondott, azért igyekeztem inkább úgy nézni rá, mint egy morgós mackóra, mint egy megvetendő, rosszindulatú rasszistára. Valamivel muszáj volt kihoznom magamból, hogy hajlandó legyek ellátni.
-Ha szemem láttára próbálna bántani valaki, megakadályoznám. Elítélem az erőszakot, több bajt okoz, mint amennyi megoldást. Úgyhogy ezt is igyekeznék úgy csinálni, hogy ne bántsam magát.
Fogalmam sem volt, miért provokált, de nem voltam benne biztos, hogy miután rám támad valaki, én nem ilyen zaklatott lelkiállapotban lennék. Na jó, inkább úgy fogalmazok, hogy AMIKOR rám szoktak támadni, utána nem ilyen zaklatott lelkiállapotban szoktam lenni. Lehet, hogy nem is gondolja komolyan, legalábbis teljesen komolyan, amit mond. Lehet, hogy holnap már a fejét fogja fogni, hogy miket beszélt.
-Maga megint összekever engem a rendőrséggel. Az én dolgom a gyógyítás. Nem ítélkezhetek, nem tehetem meg. Gyógyítok és pont. Bármit is gondoljak arról, akit éppen kezelek, az nem befolyásolhatja a munkámat. Ha maga lenne a rendőrfőnök, aki mint hallom válogatás nélkül aprítja a mutánsokat, nem ejtenék túl sok könnycseppet, ha odaveszne az egyik akciójában. De ha előttem próbálná valaki bántani, megvédeném. Ha megsebesülne, ellátnám. Csak utána nem váltanánk karácsonyi lapot, nem érdeklődnék, hogy van, nem ülnénk be sehova egy bögre kávéra. Ennyi.
Megcsóváltam a fejem.
-Nem egészen értem, Ön miért táplál ennyi dühöt egy egész népcsoport ellen. Kíváncsi volnék, Ön vajon mit tenne, ha egy nem mutáns ember próbálná megölni, és egy mutáns megmentené az életét. Önzetlenül. Akkor is gyűlölné, csak mert mutáns?
Szinte kedvem lett volna az orra alá dörgölni, hogy én is mutáns vagyok, de sikerült visszafognom magam.

Komolyan elgondolkodtam a kérdésén, elvégre nem vagyok én egy elvakult idióta.
- Tudja... Egyszer már volt rá példa. Egy mutáns megtámadott, aztán jött egy rakás fickó valami bosszúról hadoválva, és két másik mutáns megmentette a bőrömet. Éppen ezért nem tartóztattam le őket, amiért a szemem láttára embert öltek, legalábbis az egyikük. Tudja... Nem vagyok csőlátású. Csak a tapasztalataimra támaszkodom. Körülbelül annyi a becsületes mutáns ebben a városban, mint amennyi fehér holló van.
Tudtam, hogy valamennyire elárultam magam, de nem is akartam igazán titkolni, ki vagyok.
- Nos, igen, én vagyok a rettegett és méltán gyűlölt, gonosz farkas, a rendőrfőnök. ÉS nem tud meggyőzni... Ha maga mutáns lenne, és teszem azt, holnap elkezdene, mit tudom én, vízalakban betörni ide-oda, akkor úgy lőném le, hogy arról koldulna, hiába foltozott ma össze.
Igen, továbbra is azon az átkozott jelentésem járt az agyam. Sheena Duran... Miért mentettél meg? Miért nem szólt senki, hogy az a nő börtönben van? Talán őt elengedtem volna... Egyszer. Valamit valamiért. Egy élet, egy egérút. Eggyel még tartozom neki, de aztán hagyni fogom, hogy King levadássza. Ha tudja...

A története a két mutánsról, akik megmentették az életét már éppen kezdett volna meghatni, amikor be nem fejezte a mondandóját azzal, hogy igazából ezzel csak annyit értek el, hogy nem tartóztatta le őket. Arra nézve semmit, hogy azért talán ennyire nagyon durván nem kéne általánosítani arra nézvést, hogy a mutánsok vajon veszélyesek-e vagy nem.
-Oké - legyintettem fásultan, de egy kicsit azért sértetten. - Akkor minden mutáns közveszélyes. Kár, hogy magzati korban nem lehet megállapítani, hogy azok lesznek-e, az abortusz klinikák fénysebességgel virágoznának fel. Az lenne aztán az utópia!
Aztán megoldódott a rejtély. Felkapva a fejemet, hátradőlve néztem a szemeibe.
-Örvendek, Mr Kohler. A szóbeszédek, amiket magáról hallottam, azt kell, hogy mondjam, helytállóak. Bár nem mondanám, hogy meglep - folytattam, ahogy visszahajoltam a sebe fölé. - Ha én is minden napomat bűnözők felhajtásával tölteném, egy idő után, én is mindenkiben bűnözőt látnék. És mivel a mutánsok ellen nehezebb felvenni a harcot, őket is nyilván veszélyesebbnek látnám. Szakmai ártalom. Ne higgye, hogy én nem látom minden emberben a beteget. Ez teljesen normális. De tudja - bújt ki belőlem a kisördög - példának okáért, nagyjából meg tudnám saccolni, hogy valószínűleg meddig fog élni, ha nem éri baleset vagy életmód változás. Mégis ellátom a sebét. Azt hiszem, ez a különbség kettőnk között.
A következő megjegyzésére egy nagyon mélyet bólintottam.
-Meg ez. Bár ez inkább talán mégiscsak hasonlóság lehet. Mindketten végezzük a dolgunkat minden körülmények között. Én megmenteném az életét, akkor is, ha minden érv ellene szólna. Maga pedig megölne, akkor is, ha minden érv ellene szólna. Nos, akkor üdv a klubban, elkötelezetten dolgozó ember!

Meglepetten néztem a nőre. Komolyan az történt, ami hiszem, hogy történt? Én elmondtam, hogy a mutánsok legnagyobb ellensége vagyok a városban, ő pedig erre elmondta, hogy mutáns? Valóban erre utalt volna, amit mondott? Nocsak... Ez legalábbis bátorságra vall.
- Na és meddig fogok élni, ha nem nyír ki egy rohadt mutáns vagy pisztollyal hadonászó idióta? - kérdeztem szkeptikusan.
Szóbeszéd? Ugyan! Annak a fele sem igaz. Sokkal, de sokkal több dolgot tettem, mint azt bárki is hiszi... És ha megszerzem, amit akarok, még sokkal többet tehetek...
- Nem hiszek benne, hogy minden mutáns eredendően rossz lenne, doki. De veszélyesek, és nem tudják kontrollálni magukat. Egy vagy két hónapja egy ijedt fickó felrobbantott egy fél háztömböt... Hat halott, harminc sebesült, és majdnem egymillió dollár anyagi kár... Komolyan azt hiszi, hogy tévedek? Ezek után is? Maga talán nem robbant fel semmit, de lehet, hogy belelát a fejembe, a legmélyebb,. privát gondolataimról is tud... Vagy ijedtében lézert lő a szeméből...
Bár meg tudtam volna szerezni annak a kölyöknek a szemeit... Bár ez eléggé morbid, de igen hatásos fegyver lett volna...
- De ha volna mondjuk egy mutáns, akinek a vére gyógyítja a rákot... Őt nyilván nem akarnám elfogni.

A csudába! Elárultam magam. Kicsúszott a számon. Na, remek, most már tudja, hogy mutáns vagyok. Bár a szavai nem arról árulkodtak, hogy rohanna az orrom alá dörgölni, de nem volt kérdéses, hogy neki is leesett. Hát én se menjek soha ügyvédnek! De úgy véltem, hogy ha már a kár megtörtént, nem fogok visszakozni. Tudja csak meg, kit inzultált itt már jó ideje.
-Ezt nem lehet csupán annyiból megállapítani, hogy magára nézek - ráztam a fejemet. - Még pár vizsgálatra lenne szükség. Ha csupán csak arra kéne támaszkodnom, amit eddig megtudtam, azt mondanám, tíz évnél semmiképpen nincs több ideje hátra. De ez persze csak durva, hozzávetőleges becslés.
További mondandója már egyenesen felbőszített. Főleg, amikor a felrobbantott épületet hozta fel. Szerettem volna nem gondolni arra a napra. Arra, hogy valaha megtörtént. És ami utána következett...
-Az egy sajnálatos baleset volt - jelentettem ki még mindig higgadt hangon, de már képtelen voltam magamra erőltetni akár csak egy halvány mosolyt is. - Ha egy kisgyerek játszik a tűzzel, akkor is kigyulladhat egy egész épület. Bármilyen tragikus, balesetek történnek. Nem kell mutánsnak lennie az illetőnek, hogy veszélyt jelentsen másokra. Minden ember veszélyezteti a társadalmat és mások életét, nincs ebben semmi új. Éppen ezért nincs sok értelme kiemelni egy adott csoportot belőle. Inkább koncentráljon azokra, akik tényleg bűnözők. Legalább a gyomorfekély veszélyeit csökkenti! Ami meg a kontrollt illeti...
Vízzé változtam, úgy fejeztem be a mondatomat.
-... eleinte senki nem tudja kontrollálni a képességét. Ezért kel segíteni nekik, hogy megtanulják. Ha segítünk, már fogják tudni kezelni a képességüket, és nem fognak felrobbantani semmit csak azért, mert felindult állapotban vannak. Ahogy a gyerekeknek is meg kell tanítani, hogyan kell biztonságosan használni a tűzveszélyes dolgokat, ahelyett, hogy csak büntetést szabnánk ki rájuk. Azzal nem oldunk meg semmit, legközelebb ugyanúgy hibázni fog.
A sebét már elláttam, be is volt kötözve, így már fel is állhattam. Mozdulat közben jéggé fagytam, és csípőre tetem a kezem.
-Ami pedig engem illet... hogy más példát ne említsek... elég ritkán szoktam használni a képességemet, de eddig kifejezetten hasznosnak bizonyult, amikor mondjuk valaki rám támadt. Konkrétan megmentette az életemet. Nem egyszer. És emiatt nem fogok magától bocsánatot kérni.