Tornaterem

Ismételten a telefoncsörgésre ébredtem. Amióta álmomban tönkreteszem a berendezéseket egy ólomdobozkában tartom, nehogy tönkremenjen. Az ugyanis megvédi a készüléket tőlem és a spontán elektromos kisüléseimtől. A szoba ez egyszer nem állt romokban, bár nehezen keltem fel ettől még. Tanyáról álmodtam. Ebben most már egészen biztos voltam. ~Ha a lány a kulcsa annak, hogy ne rémálmaim legyenek, Istenemre esküszöm, az enyém lesz.~ Zuhanyozás közben is még rajta járt az eszem. Első óra tornaóra, ráadásul épp az ő osztályával. A hideg csempének támasztottam fejemet, de ez most nem segített lehiggadnom. Álltam, mint a cövek. Muszáj volt könnyítenem magamon, különben még valami meggondolatlanságot követek el ki tudja hány tekintet előtt. Azt pedig, hogy kicsapjanak nem engedhettem meg magamnak. Felöltözve az edzőruhámba elindultam hát a tornaterembe. Ott már lézengtek a diákok, elvégre már becsöngettek. Épp a terem ajtaján léptem be, amikor megakadt a tekintetem Tanyán.

- Szia Tanya! - Köszöntöttem somolyogva, majd fogadtam a köszönést a diákoktól. A sportszertárnál lévő irodámba bementem a sípomért. Ám így is hallottam kifinomultabb, mutáns érzékeimmel, hogy a lányok rólam sustorognak éppen. Ez nem volt meglepő dolog. Az viszont igen, hogy most épp arról suttogtak, hogy vajon miért szólítottam a keresztnevén. ~Basszus! Ez nem lehet igaz!~ Morogtam magamban. ~Más se hiányzott, mint az, hogy kettőnkről pletykáljanak. De persze én voltam a hülye, hogy nem a vezetéknevén szólítottam, ahogy eddig. Most már mindegy.~ Pókerarccal léptem ki a szertár ajtaján és vártam a jelentést. Mivel jelenleg hét ágra sütött a nap, úgy döntöttem szétszedem őket különféle játékok szerint. Aztán a kinti és a benti pályákon is lehet játszani. Nekem pedig nyugtom lesz tőlük és tudok végre gondolkozni. Még mindig a tegnap este hatása alatt voltam.

Igazából nem volt valami túl nagy hangulatom ma. Olyan... átlagos. Egészen addig míg Electro rám nem köszönt. Az arcom elkomorult, valami fintor is kiült az arcomra, de még én sem tudtam hogy pontosan miért. Mire összeszedtem magam csak egy csöndes - Jó napot tanár úr - ral sikerült köszönnöm.
A sutyorgást meghallva inkább kerestem egy padot és leültem minden egyéb reakció nélkül. Úgy tudtam eddig, hogy a szobatársaimmal jóban vagyok. Most mégis kezdtem magamat úgy érezni... valahogy egyedül. Már így is eléggé egyedül és elveszettnek éreztem magam. Otthon sem volt túl sok barátom, de akik voltak azok tényleg. Most ilyen messze tőlük... Új helyen. Ez a mutáns dolog tényleg megkavarta az életem. Igazából sosem hibáztattam a mutánsságomat egyéb problémákért, vagy bármiért, hiszen ez volt és kész. Ami jön fogadd el... Valahogy most mégis minden más volt. Semmi kedvem nem volt semmihez. De végül én is ugyan úgy mentem a többiekkel ahova éppen be lettem osztva, és próbáltam nem mindenkire átsugározni a rosszkedvemet.

Nem értettem, hogy miért bolydult fel méhkasként a többnyire lányokból álló osztály. Meglepő, hogy végzősökként is képesek úgy viselkedni, mint valami óvodás bagázs. Megköszörültem a torkomat, mire azonnal lehallgattak. Amint lejelentették a hiányzókat, az osztályhoz fordultam.
- Ma kidobóval kezdünk. Amelyik csapat győz, az választhat, hogy mit szeretne játszani ma. Kérek két csapatkapitányt. - Mondtam, majd amikor egy fiú és egy lány jelentkezett, megkezdődött a beosztás és a játék. Bár próbáltam nem rá figyelni, tekintetem mégiscsak Tanyát kereste minduntalan. Figyeltem, ahogy játszik a zömében fiúkból álló csapatban. Ugyanis meglepetésemre a lányok nem magukhoz választották be. ~Szerintem nem bénázik.~ Gondoltam, de annyira nem foglalkoztatott a dolog. Elvégre ők lányok, bonyolult, férfiak számára érthetetlen észjárással. A lányok csapata erőfölénybe került, ahogy fogytak a játékosok. A fiúknál viszont már csak Tanya volt bent. Izgatottan néztem, ahogy ugrál, vetődik a felé záporozó labdák elől. Aztán egy labda telibe arcon találja. Nem láttam, hogy ki tette, azt viszont igen, hogy vérzik az arca.

Fogalmam sem volt, hogy az orra vére eredt-e el, vagy felrepedt a szája. Minden esetre belefújtam a sípomba, elnyomva a lányok önfeledt ujjongását.
- Elég. Hagyjátok abba! - Szóltam szigorúan, majd a lányhoz siettem. - Tanya, minden rendben? - Kérdeztem, majd talpra segítettem az eddig földön ülő lányt. - Miss Berthart-ot a gyengélkedőre kísérem. Mire visszajövök, tudni akarom, hogy ki szegte meg a szabályokat! Addig a hetesek felelnek a rendért. - Mondtam, majd a lány kezét fogva kifelé kezdtem vezetni a teremből. Ám az ajtóban még visszafordultam. - Ha nem vallja be a bűnös, az egész osztály az óra hátralévő részében a kinti, nagy sportpálya körül fog futni! - Dörrentem rájuk, majd becsuktam az ajtót. Azonnal Tanya felé fordultam, majd a zsebemből előkotorva egy gyűrött, ám még nem használt papírzsebkendőt adtam neki oda. - Hogy érzed magad? Nem szédülsz? Tudsz járni? Ne vigyelek inkább ölben? - Kérdeztem aggódva. Eléggé sápadtnak látszott.

//Ha valami nem jó, sikíts! Vagy küldj PM-et. //

Végül is... nos... jelenleg számomra mindegy volt, hogy melyik csapatban játszom. Amíg játszom addig minden másra nem figyelek. Most jó volt így.
Egészen a végéig. Az arcom elé kaptam a kezem ahogy kicsit megrogytam. Az orromból folyt a vér. Reméltem, hogy azért nem tört el. Azt viszont tudtam, hogy fáj eléggé, az arcom is az egésztől.

Egy szó nélkül követtem Electrot kifelé. Viszont a vigyelek ölben résznél csak egy szúrós pillantással jutalmaztam a gondolatot. Bér végül, hogy biztosan értsük egymást még hozzá tettem kicsivel később.
- Járni még tudok, köszönöm - azt hiszem elég maró gúny volt benne.
Igazából nem haragudtam rá a múltkori történtek miatt, hiszen aztán nem lett baj. Ez viszont most túl sok volt.

~Most meg mégis mi a fene baja van?! Komolyan mondom nem értem mi baja van. Mi rosszat tettem?~ Azelőtt sosem volt tiszteletlen vagy gúnyos velem. Mindig is jóravaló, tisztelettudó diákként ismertem. Bár az is igaz, hogy nem régóta van itt. De akkor is úgy éreztem, nem beszélhet így velem. Elutasított és tiszteletlen volt. És e kettő közül nem az utóbbi fájt igazán. Férfiúi büszkeségemet sértette a dolog. Megálltam, egy tapodtat sem mentem tovább.
- Állj meg, kérlek! Ezt meg kell beszélnünk. Mi a fene bajod van? Nem vagy te ilyen... - Szegeztem neki a kérdést. Tényleg egyre rosszabbul nézett ki, aztán ahogy rá néztem, arra a csinos kis durcás arcocskára leesett. - Te azt hitted, hogy hátsó szándékkal ajánlottam fel? Hulla sápadt vagy, azt hittem lépsz kettőt és menten elájulsz. Még agyrázkódást is kaphattál. - Néztem rá döbbenten. Néhány percig még nem bírtam megszólalni, de aztán megtörtem a csendet. - Nézd, bemegyek veled a gyengélkedőre, aztán felviszlek a szobádba és ott nyugodtan megbeszéljük, rendben? - Kérdeztem tanácstalanul, a gyengélkedő előtt megállva.

Lesütöttem a szemem.
- Igazából tényleg szédülök kicsit... csak... azért az mégis túlzásnak tűnt - igazából nem ez a hely tűnt a legjobbnak megbeszélni mindent, de leginkább abból a szempontból éreztem, hogy csak egy dologra tudtam jelenleg gondolni. Mégpedig arra hogy a vér már a csuklómon folyik lefelé, ami valljuk be nem a legkellemesebb gondolat, főleg ha belevesszük azt is hogy az enyém, és fáj a fejem.
- Inkább csak beléd karolnék ha nem gond... - jutottam ésszerű következtetésre, ami talán ilyen hamar még nálam is szokatlan. Vagyis talán inkább az, hogy ilyen nyíltan és egyenesen kimondjam De ha már így, tényleg nem akartam közelebbi kapcsolatba kerülni a padlóval, úgyhogy egy kicsit rá is támaszkodtam.

- Jaj, te lány! Akkor mond azt! - Somolyogtam, majd felajánlottam a karomat neki. A másikkal a derekánál fogtam meg, hogy rám tudjon nehezedni. Így baktattunk, lassan a mellékfolyosón a rendelőajtajáig. Ott egy pillanatra elvettem a derekáról a kezem, majd három ütemes kopogás után benyitottam az ajtón. Az ügyeletes doktornő széles mosolya egyből lehervadt, amikor érzékelte, hogy egy sebesültet hozok. - Szervusz Ingrid. - Köszöntem a nőnek, aki csak biccentett.
- Kedvesem, hogy hívnak? - Kérdezi egyből, ahogy lefektetem a vizsgálóasztalra Tanyát.
- Tanya Berghart a neve, és erősen fejbe dobták egy gumi labdával az órámon. - Tettem hozzá a történteknek az ismertetését.
- Nem a legszebb, de nem kell összevarrni. - Mondta a doktornő, miután letörölgette a vért a lány arcáról. - Nos, ezt a vattapamacsot tartsd az orrod alá szépen, rendben? Addig megnézem a pupilláidat. - Mondta, majd belevilágított mindkét szemébe. - Tanya, nem szédülsz véletlenül? Mert akár még egy enyhe agyrázkódást is kaphattál. - Néz rá komolyan.

~Nekem aztán mondhatja. Én nem értek hozzá. Csak annyit tudok, hogy felügyelni kell ilyenkor rá 24 óráig. Meg azt hiszem nem is aludhat, vagy valami ilyesmi. Ha nem lesz baja, akkor rendbe jön.~ Gondolom, majd Ingrid hangja ránt vissza a gyengélkedőre.
- Végeztünk is. Úgy látom enyhe agyrázkódásod van. 24 órán át meg kell figyelni az állapotodat. Nem aludhatsz el, rendben? - Mondja, majd odafordul hozzám. - Tyrenolt írok fel, ebből hat óránként vehet be egy szemet. Feküdnie kell, fejét felpolcolni! És Electro... ne mozgasd sokat, az se tesz jót neki. Ha bármi gond van, tudod a számom... - Mondja, ismét azzal a flörtölős mosolyával, amit úgy csípek. De most fura az egész. Zavarban vagyok, hogy Tanya előtt flörtöl velem a nő. ~Nem is értem... Mikor szokott engem zavarni, ha egy bombázó rám startol?~ Inkább gyorsan felnyalábolom Tanyát, majd a gyógyszert a hasára rakva elindulok vele kifelé.
- Kösz Ingrid. Majd hívlak, ha kellesz. - Zárom rövidre a dolgot. Amint kint vagyunk, elindulok a folyosón az emelt felé, majd megtorpanok. - Tanya, az én szintemen is van gyengélkedő. Vagy a szobámban is pihenhetsz... ha már úgyis vigyáznom kell rád éjszaka. - Teszem gyorsan hozzá, mielőtt még félreérti megint a dolgot. - Aztán beszélgethetünk, ha szeretnél. - Mondom bizonytalanul.

Csak hagytam hogy a dokinő tegye a dolgát, Electro elmondott már mindent ami fontos volt. Mellesleg csak egyszer szisszentem fel, úgyhogy jó vagyok.
- De egy kicsit igen, szédülök.

Hogy Electro vigyázzon rám? Azt hiszem most túlságosa fájt a fejem, hogy végig gondoljam. Meg mért is lenne belőle baj? Attól még... Viszont nem kerülte el a figyelmemet a doktornő hangszíne. Így viszont nem értettem az egészet... mért nem a dokinőre hajtott rá?

Kifelé megint belé kapaszkodtam. Végig gondolva az ajánlatát...
- Nálad csönd van igaz? - biztos volta benne aha a szobatársaim felérnek ott egyáltalán nem lesz az.

- Csak én lakok ott, szóval igen, csönd. Néha túlságosan is nagy. Ezért örülök a társaságnak. Csak... hát... te voltál az első, aki meglátogatott. Igazán örülök a társaságodnak... - Vallottam be félszegen. Talán kissé el is pirultam zavaromban. ~De hé! Mióta vagyok én zavarban? Én, a csajozás mestere? Még ezt a kis tinilányt sem bírom levenni a lábáról! Lehet, hogy ki kellene magam vizsgáltatni Ingriddel?~ Morfondírozom, majd kivételesen a lifttel lemegyek az alagsor szintjére. Ott legelőször is a szobámhoz megyek, majd a jól ismert mozdulattal belenézek a retina szkennerbe. A kékes fény átvizsgálja a szememet, majd meghallom Cerebro utánozhatatlan nőies, ám géphangját.
- Üdvözlöm Electro. - Köszönt, majd kinyitja a fémajtót előttünk. A szobába belépve a vetett ágyra helyezem óvatosan Tanyát, majd megkérdezem tőle.
- Tehetek még érted valamit? - Kérdezem tőle, miközben a szekrényembe tuszkolom a szobámban lévő, eldobált ruhákat. Majd, amikor végeztem odaülök az ágyam szélére.

A fárasztó órák és leckeírás után, gondoltam kikapcsolok egy kicsit és lesurrantam ide a tornaterembe. Jól számítottam, hogy ilyenkor épp nincs itt senki, ezért nekiláthattam, hogy kicsit meggyötörjem magam, míg izmaim jólesően el nem fáradnak. Ledobtam magamról a melegítőt és csak egy fehér trikóban és egy rövidke sortban álltam neki először is az alapos bemelegítésnek, majd neki kezdtem, hogy lefussam a mára kirótt köreimet. Szeretem a csendet, ami ilyenkor körülvesz, teljesen kikapcsolok, csak a lépteim dobogása hallatszik.

Mikor leértem az öltözőbe, nem igazán volt társaságom. Nem húztam sokáig a ruhacserét, a cuccomat pedig az egyik szekrénybe helyeztem.
~ Ha egyedül, hát egyedül. Karban kell tartani a testet is!
Még az öltözőben megejtem a nyújtást, majd kocogva indulok ki a folyosóra, át a tornaterembe. Az ajtóban már hallom egy pár láb zaját a terem belsejéből. Amíg nem keres szemkontaktust velem az immár látható, fiatal lány, addig nem szólok, csak csatlakozom a futáshoz.
~ Középiskolában jobb volt, mindig volt kivel versenyezni.

Ebből a passzív , kikapcsolt állapotból egy sötét hajú srác megjelenése zökkentett ki, aki szintén futásba kezdett a terem átellenben lévő részén. Kíváncsian néztem fel rá, mert egyrészről még nem találkoztam vele, biztos nem régen érkezett, másrészről nem sűrűn fordul elő itt más rajtam kívül a torna órákon kívül. Biccentettem felé, majd újból a futásra koncentráltam, mivel már alig volt pár kör hátra, így, gondoltam az utolsó köröket még meghúzom, ezért nagyobb iramba kapcsoltam és kezdtem ráfutni az előttem trappoló fiúra.

Passzióból és magam felé irányuló kötelességtudatból indultam neki a mai edzésnek, azonban a lány közeledésére elmosolyodom, és nagyobb tempóra kapcsolok.
~ Ez már egy kicsit jobb.
Az adrenalinpumpa felpörgeti a hengereket, lépéseim hosszabbakká válnak, lábaim egyre sűrűbben váltják egymást. A távolság ismét nőni kezd köztem és a mögöttem futó lány között.
Ettől a pillanattól nem egy edzeni leugrott srác vagyok, hanem egy versenyző. Egy versenyző, aki győzni akar itt és most.

Érdekes szituáció alakult ki hirtelen! Nekem ugyan szándékomban sem állt versenyezni a magányos futásomat megzavaró sráccal, de a kialakult helyzetet tekintve ő a közeledésemet felhívásnak vette. Az is igaz, hogy már a lábamban volt pár kilométer, de hát mégsem hagyhatom, hogy csak úgy harc nélkül legyőzzön! Ezért aztán egy fél mosollyal a szám sarkában lódultam a sarkába, hogy kiderüljön ki bírja jobban erővel és szuflával. Eddig még egyikünk sem szólt egy szót sem, csak gyorsuló lélegzetünk vert visszhangot a néma teremben. Már nem az a könnyed levezető mozgás volt ez, amit beterveztem, a fokozott igénybevétel kezdte éreztetni hatását, éreztem, ahogy az izzadtság folydogálni kezd a hátamon. De az adrenalin már feldübörgött a véremben és elkapott a versenyláz.

Elégedettséggel tölt el, mikor hallom a mögöttem visszhangzó trappolás gyorsuló ütemét. Lehet, hogy hamarabb kezdte az edzést, de harc nélkül győzni akkor sem olyan élvezetes.
Eszembe jutnak a középiskolás éveim emlékei. Mikor még fulladás közelébe hajszoltuk büszkeségével szerencsétlen asztmás cserejátékosunkat a football csapat magjával. Vagy mikor versenyeztünk, ki bír tovább futni ebéd után hányás nélkül.
~ Hm, régi szép idők...
Lévén ezer és egy komolyabb kihívásban győztem már, pont nem egy véletlenül utamba akadó lánynak fogom hagyni magam. Bár nem vagyok annyira edzésben, mint régen, azért még bírom szuflával.

Igyekeztem agyamban kikapcsolni a fáradtságot jelző vészjelzéseket és csak arra ügyelni, hogy mindig egy picivel közelebb érjek az előttem sprintelőhöz. Nem úgy nézett ki, mintha ő lenne a hosszú távfutás világbajnoka, ezért arra gondoltam, előbb utóbb csak fáradni kezd ő is. Sosem hanyagoltam el a testedzést, főleg mióta itt vagyok és Adammal is gyakorlunk a szimulátorban, azért nem akarok pont egy ilyen újonccal szemben veszíteni. Megkettőztem erőfeszítésemet és most már egy vonalban loholtunk. Reméltem, hogy nem kell már sok, mert abban biztos voltam, én már max. egy-két kört bírok. Azért, mikor mellé értem, igyekeztem titkolni kimerültségemet és rávillantottam egy vidám mosolyt, mint akinek az eddigiek meg sem kottyantak.

Tekintve, hogy izomlazomat már látta, korábban felmért valamennyire, és ehhez hajtott rá korábbi tempójára, most pedig már másodszorra gyorsított, nem félek tőle, hogy ez az arcán valódi magabiztosság lenne.
Biccentek egyet felé, és rávillantom százkarátos vigyoromat, miközben fogaim közt szűröm a tüdőmbe áramló levegőt.
~ Mint a lelkes újoncok a csapatban. Mit hisz, valami díszficsúr vagyok? A ficsúrt még elfogadom, nem vagyok öreg. Illene bírnom még, két éve bőven ment.
Miközben tartom a tempót, vízionálom, hogy a régi edzéstervemet hozom vissza néhány héten belül. Hasznos lehet. Főleg, ha esetleg Logan tanárúr megjelenik, és fegyelmezni próbál.

Hát pech a köbön, hogy nem az a fajta, aki csak azért jár edzésre, hogy elmondhassa, milyen edzett legény is ő. Szóval ennyi telt tőlem már! Legalább annyit volt bennem, hogy utolértem, de már kész vagyok és azért nem célom, hogy itt dobjam fel a prakkert végkimerülésben. Szép fokozatosan lassítok a tempón, majd kocogásra váltok és a cuccomhoz érve meg is állok. A térdemre támaszkodok és próbálok megfelelő mennyiségű oxigénhez jutni, ami egyelőre elég döcögősen sikerül, ami kapkodó lélegzetemen meg is látszik. Kicsit dühös is vagyok, nagyrészt most már magamra, hogy mit is akartam ezzel elérni, azon kívül, hogy szerzek magamnak egy adag izomlázat. Aztán kíváncsian fordulok a körét befejező ellenfelem felé, remélve, hogy legalább a nevét megtudom.

Futás után sétára lassítok, majd addig sétálok, míg sikeresen lenyugtatom a légzésem. Közben a lányhoz érek, aki egy kicsit más módszerrel próbálja helyretenni a légzését. Megállok előtte csípőre tett kézzel.
- Kösz! Ez jól esett.
Kicsit még lerázom a tagjaimat, főként a lábamat. Nem akarom, hogy görcs álljon bele, mostanság kevésbé szokta a terhelést.
Gondolok egyet, akkor már egy kis olaj elfér a tűzre. Láthatóan a leányzó nem örül a versengés elvesztésének.
- Mi a következő gyakorlat így bemelegítés után?

Feltételezésem, miszerint mikor odasétál hozzám, elsőre bemutatkozik, teljesen alaptalannak bizonyult, mert inkább még meg akarta forgatni bennem a kést, ha már ő bírta tovább, és mindezt olyan ártatlan arckifejezéssel, mintha nem szándékos lenne.
Felegyenesedtem és most már kontrollálva a légzésemet, jeges mosollyal közöltem.
- Kösz, de nekem ez volt a levezetés, mivel már kb. két órája lenn vagyok. Így, hogy már nem akartam nagyon megerőltetni magam, kitűnő ellenfélnek bizonyultál. Ha esetleg egyszer komolyabban meg szeretném mozgatni magam, azt javaslom az edzésem elejére gyere le. - közben a hátamra terítem a melegítő felsőmet. - Csak, hogy tudd kit kell keresni, mivel gondolom még új lehetsz itt, Sarah Wilchok vagyok. - biccentek felé.

Meglepődve nézek rá. Ahhoz képest, hogy milyen nagy mellénnyel indult neki a kis versengésünknek, a helyzete is alaptalan volt.
- Levezetés gyanánt nem biztos, hogy a hajtás a legjobb módszer. Felvezetés és levezetés, mindegyik laza az edzéshez képest. Sosem sportoltál?
Közben csinálok néhány gugolást, nem hagyom abba az edzésemet. Mikor biccent, viszonzom. Ahogy a bemutatkozást is.
- Cristopher W. Somerset, szolgálatára hölgyem!
Ehhez egy pillanatra megállok az edzésben, és enyhén meghajolok felé, ahogy azt a protokoll felsőbb körökben megkívánja. Ha mást nem mond vagy tesz, amivel a kontaktust fenntarthatná, akkor a földre csapódok, kezeimen támaszkodva, és fekvőtámaszok következnek.

- Nem úgy készültem, hogy a végén versenyt fogok futni, csak kihoztad belőlem a legrosszabbat. - bosszankodok egy kicsit. - Meg kell tanulnom uralkodni az ösztöneimen. - húzom el szám, aztán nézem, ahogy egyfolytában mozog, nehogy lemerevedjen. - Egyébként pedig sokat sportolok Cristopher, még ha nem is tanultam sosem, hogy hogyan is kell szabályszerűen. - vonom meg a vállam. - És te? Sportoltál valahol? Nem láttalak még a suliban, most érkeztél? - nem akarok nagyon udvariatlan lenni, ezért vissza kérdezek. - De nem akarlak visszafogni az edzésedben, csak csináld nyugodtan.

Végighallgatom bosszankodását, majd önuralma kapcsán tett önkritikáját. Egy félmosollyal reagálok rá csupán, de ezt fekvőtámaszozás közben nem biztos, hogy látja.
- Igen, sportoltam. És nem szándékozom abbahagyni.
Egészen kitartó ez a lány az ismerkedésben, így ezt értékelendő még néhány fekvőtámasz után felkelek a földről.
- Nem fogsz vissza az edzésben. A fülemet nem szoktam edzeni, tudlak hallgatni közben.
Ismét talajtorna, ezúttal felülések. Ehhez elsőként elsétálok a bordásfalhoz, leülök, majd az aljába akasztom a lábaimat. Hozzá is látok rögtön.

A "most érkeztél" kérdés vagy elkerülte a figyelmét, vagy nem is szándékozott rá válaszolni, de ha nem, hát nem, rántom meg gondolatban a vállam.
- Hát az lehet, hogy te tudsz figyelni, de én meg nem szeretek egyoldalúan beszélgetni, csak gondoltam, ha már összefutottunk, akkor illik egy pár udvarias szót váltani, de h@lye gondolat volt. - azzal kezdem bepakolni a táskámat, hogy kivigyem az öltözőbe, aztán lezuhanyozzak. - De, ha annyira szeretsz mozogni, azt javaslom, hogy ne hagyd ki Electro Harci Teremben tartott óráit sem. Azok kicsit izgalmasabbak. - nézek körbe, nem e hagyok itt valamit.