The Queens Pub

Repül az ütés- és saválló csodatelefon, k tudja, hol áll meg? Ki tudja, hol áll meg, kit hogyan talál meg...vagyis tarkón?
Csatt, ahogy előre rándul az egyik menő csávó nyaka. Mire megfordul, már odaérek az öklömmel is.
Paff, paff, nyííííí, puff.
- Na, már csak négyen vannak a nagymenők!
Megmozgatom egy kicsit a vállamat a mellkasig kicipzározott motoros ruhában, hogy kicsit bemelegedjen a bunyóhoz.
- Hallottam, hogy valami rasszista tökfejek valakinek az édesanyját szídták. Ez nem szép dolog!
Egyik kesztyűs kezemet a másik kesztyűs tenyerembe öklözöm.
- Nem szeretem az erőszakot, úgyhogy ha kihúztok innen a haverotokkal együtt, akkor megkérem a srácot, hogy nézze el nektek a nyelvbotlást.
Tuti módszer a megfélemlítés. Ha nincsenek totálisan beállva a piától, akkor még működhet is. Meglátjuk.

Ahogy a legjobb időzítéssel egy bátor fiú belép a képbe, a dolgok folyása és a gyerek fekvése megváltozik.
-Az anyááád - bődül el az egyik "nagymenő"
- B.....meeeg - kontrázza rá a társa
- Vááááá - dobja be a képbe kevésbé átfontolt hozzászólását a harmadik
- Huááááá - kontrázza rá hasonlóan edukált társa.
A négy jómadár együtt lendül az újonnan érkezett felé.
- Höhhh....- nyögi a földre roskadt ötödik és megpróbál kimászni a képből.
Sean ekkor lendül akcióba, annak jogos gondolatával, hogy rá kéne szolgálni a nem rég kapott "Fireheart" becenévre. Ezért lendületből, egy alsó söpréssel elüti az egyik fickó lábát, aki hangos kiáltással zuhan el és próbál megkapaszkodni a pultban - de csak néhány üveg sört üt le onnan, amik darabokra törnek a székeken.
Még ugyanazzal a fordulattal elkapja az egyik bárszéket. Lefele lendíti, majd ahogy a kört befejezi, élesen, körívben felfelé vágja - gyakorlott mozdulattal a megfelelő erőt fekteti a lendületbe és egy másik hőbölgőt kapja tökéletesen oldalba. Az ütés annyira jól sikerült, hogy a srác hangos ordítással keresztülbukik a pulton és rengeteg csörömpölés kíséretében ér padlót a másik oldalon.
Azonban a folytatás annyira nem világos, mert a kisöpört lábú fenegyerek sajnos elég nagydarab ahhoz, hogy felállásból magával sodorja Seant, és belehajítja az üvegfalba - ő meg millió üvegszilánk robbanása kíséretében zuhan ki ívben az utcára.
A mérges támadó elindul felé. Ketten a földre kerültek. A bátor ifjúra a maradék kettő jut

Körbekergetőzök a félnótásokkal a helyiségben. Pár asztalt felborítanak, dehát ez van! Sikerül elérnem a pultot, és onnan egy töményes poharat az egyik pofájába löttyinteni. Az meg elkezd hábogni.
- Arghhhplááábááá!
Azt hiszem, csípi a szemét. Amíg törölgeti, a másik szúrkálni kezd felém a késével. Elmozgok előle, ahogy lassan érkezik felém. Aztán megint és megint.
- A lényeg a csípő! És jobbra, és balra! És jobbra, és balra! Csak rázd, rázd!
Kimozgás közben gúnyolódok rajta, de sajnos a másik kitisztította a szemét, és már üt is egyet felém. Én meg dönthetek, hogy ezt a tizedmásodpercet mire szánom. Kitérek az ökle elől, vagy kitérek a kés elől. Úgy döntök, hogy a kés tovább fájna, vagy csak nagyon rövid ideig. Az meg unalmas.
Iszonyatosat kapok a képembe, legalábbis annak érzem. Viszont elkaptam a kést tartó csuklót. Előre dőlök, és a kezébe kapaszkodva maradok talpon.
- Úgyis fáj már, rosszabb nem lehet!
Közel rántom magam a kezénél fogva, és orrba fejelem a vagány csávót. Utána még jöhet egy térd a golyóiba.
- Diótörő, és egérkirály. Mi van, Mickey?
Alig dől el a vagány, a másik már mossa is be nekem a következőt. Érzem, ahogy elönti a forróság az orromat és a számat. Berepülök az asztalok közé. Valamennyit tompítok, ahogy látom közeledni a berendezést, de ez csak annyira elég, hogy gyorsan felkeljek.
Letörlöm képemről a vért, és megnézem a kesztyűmön. Kicsit duzzogva nézek a részegre, kicsit mérgesen, kicsit szarkasztikusan.
- Ez nem volt szép!

Gregory csilalgokat látva kel fel az utca kövezetéről. Kis félreeső, nem koszos, de nem is forgalmas utca ez, semmi jele sem mutatkozik, hogy bárki észrevette volna az incidenst - a pub néhány vendégét kivéve, akik a szélrózsa minden irányába menekülnek.
Sean mire összeszedné magát, a nagydarab bőrkabátos huligán odaér és zakójánál fogva hajitja neki egy kukának. Ő pedig keresztülborul rajta és továbbgurul a földön. Gyakorlottan lendíti magát még tovább, hogy talpra kerüljön. Kegyetlenül fáj az oldala és cseng a füle, ami ütközött a fém kukával.
- Most már elég, te tuskó! - kiáltja és előrelendül.
Nem csak a leghatékonyabb, de a leghumánusabb módszer is minél rövidebb idő alatt lezárni egy konfrontációt, főleg, ha az fizikai erőszakkal jár. Ehhez a legjobb a lehető legnagyobb erőt a legrövidebb idő alatt vetni be.
Sean ennek szellemében ragadja magával a kukát, miközben az érkező aranyifjú felé lendül. Nem egy nehéz és ütős darab, de mivel alumínium, könnyű megfogni és átadni a lendületet.
A kuka deformálódva csapódik az érkező testébe, s a falhoz vágja azt. A fiú összecsuklik. Sean ráteszi a kezét a vállára és becsuklya a szemét - keze alatt érzi a másik testét és nem lát benne súlyosabb károsodást, pár napon belül gyógyuló zúzódásokon kívül.
Gyorsan megkeresi annak pénztárcáját a kabátjában és elindul visszafelé a bárba.
~Otthagyom a pultban. Talán etikus eldönteni, hogy a bár tulajdonosa magának tekinti-e a benne levő pénzt kártérítésként. Meg így legalább nem rabolják ki.~

A bárba érve Gregory látja, hogy újdonsült bajtársa merészen és kihívóan táncol az egyik, késes támadó elől - és a társa, akinek valami sötét ital folyt végig az arcán, sportszerűtlenül leüti a bátor bajnokot.
- Bloody hell! - kiáltja Sean, és végleg elfogy a brites önuralma. Ha már a berendezés megmozgatásánál tart, elkap egy kávézó asztalt és azt hajítja a két huligán közé. Az egyik ügyesen elhajol, de a másikat, aki a földön fekszik, és épp dobni készül a kést. tökéletesen elkapja a bútor. A fa recsegve roppan szét a bőrkabáton, és a srác elhanyatlik - és bár azonnal áll is fel, a kés eddigre visszahozhatatlanul elgurul az asztalok közt.
- Kettő egy ellen, fegyver nélkül. - mondja Sean a huligánoknak - Talán mostantól kvázi sportszerűnek is nevezhetnénk ezt a kis mozgalmat, hacsak ki nem dőltek volna a cimboráid idő előtt. Talán logikus lenne, ha feladnád.

Mikor feltápászkodtam, egyből nyúlok az egyik, általam letört székdarab után. Mikor berepül egy asztal, a kés pedig koppan a földön, leesik, hogy nekem szánták.
Elejtem a széklábat, ahogy megpillantom a jól öltözött, de már a korábbinál sokkal ramatyabbul kinéző srácot.
- Nem hallottad, ember? Futás!
'- He-hö...ő... - körülnéz, és tényleg nem neki kedvez a helyzet, elég lassan fogja fel - ...még kaptok ezért... - mondja bátortalanul, és gyorsan kioldalog.
Az első egyben lévő székre lehuppanok, megtámaszkodok az asztalon, és fújok egy nagyot. Jó kis testmozgás, csak kevesebb sportsérülés kéne bele.
- Kösz a hatásos belépőt...izé...bocs, nem tudom a nevedet.
Mosolygok egyet, amire szépen kicsorog egy kis vér a szám szélén. Az orrom vérével együtt egész vámpíros lehet az arcom, mivel még nem kékült be rendesen a képem.
- A lány jól van? Hol van?

- Pont ott! - mutat Sean a pult irányába, ahol a falfehérre vált pultos lány mobitelefonját kétségbeesetten a füléhez tapasztva pillant ki a személyzeti ajtón.
- És egybként, ugyan, én köszönöm, hogy kiálltál a jók mellett - mosolyodik el Gregory és kezet nyújt az idegen bajnoknak. - A nevem Sean Gregory Lexinbourgh - folytatja - ám talán egyszerűbb újkeletű becenevemet használni. Fireheart, szolgálatodra - biccent a fiú felé.
Épp, hogy túlesnek a kölcsönös bemutatkozáson, hangos szirénázással befut a rendőrség. Fontoskodó és ricsajgó rendőrök lepik el rövid időn belül a bárt, és előreszegezett pisztollyal parancsolják a földre a fiúkat. Pár percig eltart, mire a hangzavarban a pultos lány, aki alig tér magához a rémülettől, tisztázza, hogy ők nem a rossz fiúk, hanem ők kergették el a rosszakat. Ez alatt Sean és Colin a földön hason fekve, rájuk meredő pisztolyok kedélyes társaságában figyelheti meg, hogy milyen művészi a romok között, az üvegszilánkok mezején csillogó kék és piros rendőrlámpák abszurdan természetellenes, villogó fénye.
Eközben befut az ideges tulaj is. A három, bárban elfekvőbe helyezett jómadarat átveszi a mérges rendőrök hada, ám az utcában hagyott és az elmenekült cimborájuknak nyoma sincs sehol. Ekkor Sean előveszi a srácok összeszedett értékeit: telefonokat, pénztárcákat, az előkerült és három elő nem került zsebkést és átadja őket a rendőrségnek.
Amíg a szülők hívogatása zajlik, a tulajdonos a részletekbe beavatás és a pultos lány megerősítése után közli, hogy egyáltalán nincs szándékában a két fiatal ellen vádat emelni rongálásért, sőt, kifejezi háláját, amiért felléptek a rongálók ellen.
Mire egy óra eltelik, a két fiatal és a pultoslány jutalomsöreit iszogatja a pultnál, miközben a fényképezős, a fontoskodós, a helyszínelős, a köpönyeges, meg az egyéb rendőrségi alkalmazottak hada már pakolóban van.
- Nem érdekel engem, hogy ki a maga bátyja - mondja mérgesen a telefonba az őszülő halántékú bártulajdonos - ha nem fizeti ki a kártérítés összegét, a fia meg a haverjai egy időre rács mögé kerülnek. Végeztem - vágja le a telefont és bemegy a személyzeti bejárón felhívni az ügyvédjét.
Sean, Colin és a pultos lány pedig az alkohol kellemes, fájdalomcsillapító hatása mellett üldögél tovább a pultnál. A lány a pultra dől és úgy játszik a poharával, majd elalszik. Mind a ketten felé néznek.
- Szóval, nem is mondtad, hol tanultál meg verekedni - fordul Sean Colin felé és észreveszi, hogy egy nem túl régi vérszivárgás nyomán a másik arcáról pár csepp vér pottyant az asztalra.
- Jaj istenem, milyen ostoba vagyok! - csap a homlokára Sean. - Én ezen tudok segíteni... várj egy kicsit. Ja, és ne lepődj meg!
Ha a másik hagyja, ráteszi a vállára a kezét, majd becsukja a szemeit. Egy pillanat alatt elkezdi érezni a másik minden porcikáját - és világosan látja a zúzódásokat, a megrepedt orrot, a felhasadt szájat, egyszóval az összecsapás minden nyomát.
Egy pillanat koncentráció után érzi a saját szíve környékén a már ismerős kis robbanást - ahogy a mediterrán nap perzselő tüzéhez hasonló forróság árad szét a mellkasában.
Aztán lassan elkezd folyni a karja felé, át a vállán, az ízületen, a csontokon, előrefut az arteria brachialis-on, hogy aztán megtorpanjon egy pillanatra az erő, ahogy felgyülemlik a kézfejében.
Majd, ha a másik továbbra sem töri meg a kontaktust, Sean kezéből a heves energia mintha átrepülne Colin ruháján, a bőrén keresztül a vállába folyik, érezheti, ahogy szinte elmerülnek benne a csontjai. Mintha tűz csorogna belé - olyan, mint a forró zuhany; már majdnem fáj, de inkább kellemes. És ha a meglepetéstől még mindig nem töri meg az érintést, akkor a folyékony tűz keresztülfolyik a testén, és érezheti, a nyomában mintha radírral törölték volna ki a fájdalmat.
Ha Colin a velük szemben lévő italpolc elegáns, tükrös hátterére pillant, láthatja, hogy ahogy száján nyom nélkül forr össze a sebhely, orra pedig mintha egy kicsit kiegyenesedne. Sean pedig tele rengeteg karcolással, horzsolással és lila folttal, továbbra is becsukott szemmel a vállán tartja a kezét.
Ha Colin engedi a folyamatot végigjátszódni, mindez pár másodperc alatt megy végbe. Aztán Fireheart visszahúzza a kezét, kiegyenesedik és Colin-ra néz.
- Na, jobb?

Elfogadom a kézfogást, és kicsit meglepődök ezen a becenéven, amit a srác mond magáról. Mondjuk eléggé tüzes megmozdulás volt az a berepülő asztal.
- Szevasz, Fireheart! Colin vagyok. Colin Cooper. Vagy Tempo, ezt a haverok ragasztották rám. Mindegyikre hallgatok.

Jönnek a törvény fafejű kékkabátos őrei, és jól lenyomnak. Engem aztán nem kell! Dobom a fekvőtámaszt, és leeresztem magam. Még csak az hiányzik, hogy mégjobban szétbarmolják az arcomat! Ez egy olyan dolog, amit örülök, hogy örököltem apámtól.
Aztán végre csak tisztázzák, hogy mi voltunk a jófiúk, és végre felkelhetünk a földről. Aztán még én kapkodok, mi? Nem baj, nem mérgelődök, most pihi van. Úgyis ritkán ülök le. Hát még feküdni!

Nem gyakran iszok. Most viszont piszok jól esik! Hű, hideg, keserű! A legjobb sör, amit ittam eddig! Legalábbis most úgy tűnik.
- Min tudsz segíteni? Izé..nyugi..jól va...
Eltátom a számat. Egy kamion lazán megfordulhatna most benne. Lehet, hogy meg is próbálta, az nyomja le a padlóig az egyre kevésbé fájó államat.
Hát egy darabig nem nagyon ficánkolok, az biztos! Csak nézek előre. A számat azért becsukom, legyek ne parkoljanak bele!
- Azta! Ez jobb, mint akármelyik sebbenzin, amit eddig használtam! Szóval tényleg neked is van ilyen különlegességed. Tök jó, köszi! Öhm, magadat nem akarod rendbe rakni?

Fireheart a tükörbe néz.
- Ennél volt roszabb is, nekem csak jól áll. Egyébként pedig - teszi hozzá mosolyogva - ez sajnos rajtam nem működik. A természet törvényei, gondolom, vagy valami hasonló.
Gregory újra meghúzza a sörét és leteszi a korsót, ízlelgeti a finom italt.
- Merem állítani, az itteni sör sokkal jobb, mint a brit. Ízletesebb.
Aztán nekiveselkedik még a sör maradékának és leteszi az üres korsót a pultra. A rövid, ezerfelé álló hajú, félig fekete pincérlány leveszi a korsót és rámosolyog Sean-ra. Vidám alkat, nem zúgolódik, hogy soron kívül behívta a főnöke dolgozni, csak úgy járnak csokibarna kezei és atlétikus mozgásával lekap még egy korsót és kérdés nélkül csapolja a következő sört.
- Mit is mondtál Colin, amikor bemutatkoztunk...? Ja igen, Tempo. Jó kis becenév, így első ránézésre rád vall, aki eltáncolsz a késelő elől és még jut időd kritizálni a technikáját! De félre a tréfát - néz körül Sean, és látva, hogy senki nem hallja őket, újra Colin-ra néz. A pultos lány nem figyel, épp elkezdi összesöpörni az üvegszilánkokat.
- Mondd csak, Tempo, neked is van valami rendhagyó tehetséged? - fogja automatikusan fojtottra a hangját Sean.

Meglep, hogy saját magát nem tudja gyógyítani, de elfogadom a dolgot. Furcsák ezek a mutációk alapból is. Kicsit olyan, mintha nem tudna egy író mit kitalálni szuperképességek feltalálására, mert szuperhősökből ennyi fölösleges lenne, szupergonoszokból pedig már rég elpusztították volna a bolygót. Furcsa egy sztori a miénk, az biztos! Én már csak tudom...
- Biztos azért van, hogy vigyázz magadra - mondom egy mosoly mellett, és kortyolgatom tovább a sörömet.
Szeretem a csokit. Mindenféle formában. Meg is nézem a pincérlányt magamnak, de azért nem túl feltűnően. Nem szeretnék olyan lenni, mint apám.
~ Az öreg felhúzott minden csajt, aki megtetszett neki. És még ment is a szemétnek! Na mindegy, halottról jót, vagy semmit! Úgyhogy inkább semmit.
Hamar elfogy a söröm, legalábbis ahhoz képest, amennyire én a piához hozzá vagyok szokva. Semennyire? Na jó, néha azért szoktam inni, de csak mértékkel. Nem kell nekem, hogy olyan legyek, mint ezek a huligánok, akiket nemrég zúztunk le.
- Sportoló vagyok, szeretem a pörgést. Csak kiskölykökkel nem szeretek verekedni, mert könnyű őket összetörni.
Kicsit meglep Sean kérdése, de végülis semmi okom titkolni. Vagy inkább semmi okot nem érzek, hogy titkoljam.
- Azt hiszem, tehetség lehet, de nagyon jók a reflexeim. Alapból se normális néhány haver szerint, hogy mennyire pörgök, de lehet benne más extra is.
Arról nem beszélek, hogy szerintem mire lehetek még képes egyszer.

- Igen, biztosan azért, hogy vigyázzak magamra. - mosolyodik el Sean - csak sajnos, úgy tűnik, ezt nem tanultam meg igazán. Lehet, hogy a végzetem az lesz, hogy a vigyázatlanságom végül kibogozhatatlanul bajba kever. Mert hát, vannak azok, végül is, akik olyan farkas-alkatúak... akármilyen furcsán hangzik is ez... szóval azok, aiket az élet nevelt fel, akik megszokták a pofonokat, tudják adni és kapni is. Talán te is ilyen vagy, kedves Tempo. Talán ez a normális, van ennek egy skálája és mindenki elhelyezkedik rajta valahol. Életrevalóság, rugalmasság szerint. Te például, ha jól veszem észre, kifejezetten a magas tűrésűek közé tartozol. Aztán van, aki még inkább ilyen. Nem rég óta ismerek egy mutánst, aki rozsomáknak hívja magát, a kezéből fém karmokat növeszt és mindenből felgyógyul... mint egy kivert farkas... na, ezek az emberek azok, akikben megvan az állat, akikben megvan az ösztön, akik életre valók. Talán ő lehet a skála felső fele.
Én meg...? Én meg túlnemesített vagyok, belőlem kigyomláltak minden ösztönt. Olyan bután vagyok képes szembe menni a bajjal, mintha fogalmam sem lenne róla - és sokszor nincs is. Milyen ambivalens... - merül el egy pillanatra és rájön, hogy a hetedik sör megoldotta a nyelvét.
- Na de sokat beszéltem. Sportoló vagy, kiváló reflexekkel! És ha jól értem, ezek a reflexek olyan emberfelettiek, hogy te is közénk tartozol! Nos hát, cimbora, hallottál már Xavier iskolájáról? Szerintem téged érdekelne! Az egy mi fajtánknak való hely... megtanítanak mindenre, amire csak kell egy mutánst. Ha van kedved, tarts velem!
Fireheart nekilát a nyolcadik sörnek és miután végzett a korsóval csuklik kettőt és még felhúzza a sör mellé készített dupla Whiskey-t is. Sajnos ezzel nincs olyan szerencséje, mint a sörrel: az itteni jenki whiskey pocsék a scotch-hoz képest, de bloody hell!
Sean-ban tudatosul, hogy a whiskey azonnal megkavarta a hét sört, és a mondat utolsó részét sikerült a világba kiabálnia.
A csokibarna pincérlány felvont szemöldökkel mosolyog rá.
- I beg your pardon - mondja a lánynak, majd megpördül a széken, hogy elinduljon a mosdó felé és valamilyen módon a föld pedig egyser csak elindul hozzá.
~A föld kér egy ölelést!~
Fireheart végül a padlón találja magát, az este alatt már sokadszor.

Arra, amit Sean mond, megrázom a fejem. Nem biztos, hogy az agyon irodalmazott megfogalmazása miatt, az se biztos, hogy a sokfelé kapkodós gondolatai miatt, de nem tudom átérezni.
- Szerintem meg csak van, aki feladja. És van, aki meg tudja, mit akar. És azt eléggé akarja ahhoz, hogy tanuljon a pofáraesésekből. Én is estem már pofára, nem is egyszer. Inkább felkelek véres arccal, mint hogy pityeregjek a földön fekve, amíg valaki megsimogatja a fejem, hogy ne bőgjek! Te se adtad fel. Pedig lazán könnyebb lett volna hagyni azokat a barmokat kötekedni. Szóval csak verekedni kell megtanulnod, meg hogy mindig legyen veled valaki, akiben megbízol. Akkor is, ha bunyóról van szó.
Vállon boxolom barátságosan, hogy értse a célzást. Jó gyereknek tűnik, csak el van veszve, mert egyedül van.
~ Ha nem nyiratom ki magam idő előtt - márpedig nem tehetem, mert akkor hiába volt minden! -, akkor azt hiszem, szerzett egy új barátot.
Jól meglepődök azon, amit mond. Sokkal fiatalabb nálam, valószínűleg az iskolába se jár túl régóta, és erre ilyen magabiztosan meghív oda. Hirtelen azt sem tudom, köpjek, nyeljek, sírjak, vagy nevessek. Végül kicsit félrenyelek, és köhögök egy sort az utolsó korty sör miatt, aztán elnevetem magam.
Miután megnyugodtam, közelebb hajolok, és úgy sugdolózok, mintha valami nemzetbiztonsági titkot árulnék épp el.
- Köztünk maradjon, de idén karácsonytól abban a suliban előléptetnek diákból tanárrá. Ha addig meg nem gondolom magam persze, de az igazgatónőnek sem mondtam biztosra, hogy vállalom.
Szegény srác nagyot koppan a padlón. Gyorsan felugrok a székből, és felsegítem. Megnézem, hogy magánál van-e, és nem sérült-e meg.

Miután Colin felsegíti Sean-t, ez utóbbi egyenesen visszaül a bárszékbe.
- Kérek szépen még whiskey-t... please... mademoiselle...
- Biztos vagy benne? - kérdi mosolyogva és szemöldökét felvonva a barna pincérnő.
- Hogyne. Tökéletesen biztosanállíthatom, hogy biztosan biztosítottam... a biztosító... vagy.... mi?
Sean körülnéz és minden további nélkül elemeli a pult mögül a whiskey-s üveget, majd tölt magának még egy - leglább tripla - whiskey-t és lehúzza.
- Minél többet nyakalok belőle... annál jobb ez a whiskey... brittesedik...
De amúgy... asszem, igazad lehet a kitartásról meg a fejlódésről... splendid arguments... outstanding reasoning... touché... Na szóval tanár leszel a suliban nálunk... mit fogsz tanítani, Tempo?

Komoly arckifejezéssel figyelem Sean egyre alkoholistább beszólásait. Megrázom a fejem, nekem ez nem tetszik. Szólok is, nem vagyok az a sarokban üldögélős típus.
- Szerintem nem kéne többet innod! Az pedig milyen dolog, hogy a skótok csinálják a whiskyt, az angolok meg Amerikában rúgnak be tőle a legjobban?
Próbálom kicsit elviccelni a dolgot, hogy legalább egy kicsit felkeltsem a figyelmét, de nem annyira egyszerű a dolog. Úgy döntök, jobb, ha beszéltetem. Addig se iszik.
- Hát elsőnek szeretnék kitartást tanítani, és hogy nem kell mindig ivásba menekülni a nehézségek után. Meg ingyen megtanulhat majd minden diák autót vezetni. A jobbakat motorozni is megtanítom, és esetleg helikopter vagy repülő vezetésére is. Téged mi érdekelne a legjobban?
Közben eszembe jut még valami, úgyhogy gyorsan hozzáteszem gyorsan.
- Meg persze tesióra. És asszem, Ciklon japán órákat is szeretne bevezetni. Ha meg kiderül, hogy ösztönösen megy az adottságom használata - közelebb hajolok, és halkan mondom -, az Igazgatónő szerint ezt még meg kell vizsgálni, de azt mondta, valószínűleg így van - visszadőlök a székbe, és rendesen folytatom -, akkor én fogok a nehéz esetekkel is foglalkozni. Egész jó feladat egy kaszkadőrnek, nem?
Erre muszáj nevetnem. Nem akartam visszamenni a tűzvonalba, de kábé ugyanaz jutott.

- Nos, mon ami, kaszkadőrként kompetens lehetsz ezekben a dolgokban... És szívesen fel is veszem az óráidat... de engem a japán is pont úgy érdekel... mivel én akademikus vagyok...
Gregory leteszi a Whiskey-t.
- És mikor kezdesz tanítani? Az én atlétikai jártasságomnak még... huh... nem forog a bár... nem forog... szóval még bőven kell szakszerű edzőtől oktatás... uh... ha nem haragszol...
Gregory feláll és elsétál a bár kitört üvegfaláig, hogy levegőhöz jusson. Mostanra nem maradt senki rajtuk és a pincérlányon kívül. Az éjszaka hűvös, nyugtató szellője megcsapja az arcát. Sean kilép a sikátorba. Surrogó hangot hall.
- Itt vagy, te köcsög! - mondja egy sötét kontúr, ami folyamatosan mozog az utcával együtt. Gregory még felismeri az egyik támadó huligán hangját és kést lát csillanni a fiatal kezében, aki rohamos léptekkel közeledik felé.
Rohamosan. És mozog. Minden mozog. És forog.
Sean becsukja a szemeit egy pillanatra.
- Böeh... huh....
A huligán ma este másodszorra is szerencsétlenül jár, ahogy Sean tűzvonalába ér...

Sean egyre inkább kezdi elveszíteni a fonalat. És itt most a józanságra gondolok. Egyszerűen egyre jobban hullámzik, muszáj utána mennem, hogy figyeljek rá.
Alig ér ki, már hallok valamit kintről. Még csillanás is látszik az üvegen túl, aztán nagy lángcsóva tör ki Seanból, sikításba áthajló ordítás, és valaki füstölögve eldől. Vagyis gőzölögve, mert hideg van, és Sean meleg gyomortartalma nagy savtartalommal valószínűleg csípte a szemét az illetőnek. Mielőtt a bicskája után nyúl, rálépek a kezére, aztán a vörösen pislogó képére.
- Mi a...?!
Megnézem gyorsan, nincs súlyos baja. Legalábbis felépül, komoly baja nem lett. Elájult.
- Aztarohadt! - mondom "szépen, tagolva" - Ez meg mia frászvolt? Fireheart, mi? Gyere be szépen, mielőtt Batmant is idehívod az égről a tüzes vérmérsékleteddel, meg a tüzes gyomroddal!
Megpróbálom betessékelni az ajtóból, és egyenesen a mosdó felé irányítom. Nem szeretném, hogy összehányja itt nekem a padlót. Aztán takaríthatna szegény pultos csaj, vagy én helyette.

- Öh...
Ezt mondja Sean a világnak, ami össze-vissza mozog, mindig más lesz, mire megszokhatná. Emberek is vannak benne, több is. Aztán valami hideg. Amin puffan. És jó stabil. És valami másra támaszkodik, ami szintén hideg, és enyhet adóan hűvös és szintén stabil és elnyel minden rossz dolgot, amit csak beleürítenek...
Sean magabiztosan átöleli a vécét, a feje pedig kegyetlenül forog és zúg.
- Izé...
Felpillant.
- Collin... ha itt vagy valahol... talán bölcsebb volna most hazamenni... ha tudod, hol a Xavier villa... jihhá... hozasd a hintót! Böeh...

/Folytatás: Xavier kastély/

Kíváncsian vártam, hogy vajon milyen szórakozóhelyet jelöl meg úti célnak, de nem volt kivetni valóm a választott hely iránt, ezért csak bólintottam rá.
- Rendben van megnézzük a helyet. Még én sem jártam ott, de kíváncsi vagyok.
Mosolyogva hallgattam a válaszát a tréfás megjegyzésemre az alkohollal kapcsolatban.
- Persze, hogy csak vicceltem, nem is kínálnálak meg vele. Én sem iszom ma, hiszen valahogy haza is kell vergődnünk utána, ha csak nem te akarod vezetni a motort, amit látom, hogy még véletlenül sem szeretnél. – nevetek fel. – akkor indulás!


A Pab-ban nincsenek még túl sokan, hiszen az este még odébb van, ezért kényelmesen találunk asztalt magunknak. A megjelenő pincérnőnél rendelek két colát magunknak, aztán mikor megérkezik, figyelmesen nézek Josh-ra.
- Mondjuk zenét nem látom, hogy adnának, de beszélgetni tényleg lesz lehetőségünk, így ha gondolod el is kezdheted.

Beléptünk a szórakozóhelyre és csodálkozva nézegettem körül a helyiségben, nem gyakran jártam még ilyen helyen. Kíváncsian ültem le forgattam jobbra-balra a fejem, aztán megérezve, hogy ez mulattatja Sheenát rájöttem, hogy valószínűleg nem megfelelően viselkedem így gyorsan felkaptam az itallapot és belenéztem:
- Jó... akkor az első kérdésem az lenne, hogy ezekből itt miben nincs alkohol? - pislogtam a számomra tökéletesen értelmezhetetlen koktél nevekre, míg a lány segítségével aztán sikeresen rendeltem egy állítólag főleg banánt, kókuszt és epret tartalmazó italt, miután megmondtam, hogy alapvetően édesszájú vagyok.
Ahogy pincér eltávolodott odasúgtam Sheenának:
- Tök furcsa. Csak annyit éreztem rajta, hogy... ingerült azt hiszem. Fáradt. Nincs kedve azt hiszem itt lenni. De akkor miért mosolyog olyan kedvesen? - csóváltam meg a fejemet. Aztán rátértem a mondandómra: - Azt szeretném megkérdezni, hogy te hogyan élted meg mikor... hát tudod mikor mutáns lettél - néztem az asztallapot. - Szóval, hogy hát hogyan lettél az? És hogyan és miért fejlesztetted? Te ezt miként éled meg?

Mikor már a kihozott koktélját iszogatta és ismételten bizonyította, hogy milyen gyorsan fejlődik és tanulja meg értelmezni mások titkolt érzéseit, végül kibökte, hogy mi is fúrja az oldalát, mit szeretne kérdezni tőlem. Hogy megmutassam, hogy nyugodtan kérdezzen, nem harapok, rámosolyogtam, aztán elgondolkoztam, hogy egyrészt hol is kezdjem, másrészt mi az amit most elmondhatok neki.
- Tudod én már a képességeim egy részével születhettem, vagy nagyon kicsi lehettem mikor kialakult, mert nem emlékszem. Mindig is velem volt a macskafélék rugalmassága, éles látása, hallása és szaglása, csak először gyengébben, és ahogy nőttem, úgy fejlődött velem együtt. Aztán, mikor a szüleim rájöttek, hogy miféle vagyok, akkor lezárult a gyerekkorom, mert beadtak egy intézetbe. - komorodik el a hangom, de a fiúra nézve igyekszem kordában tartani az érzéseimet. - Ott is sokat fejlődtem, mert a nehéz körülmények miatt magam is akartam, de aztán beválogattak egy csapatba, olyan katonai félébe, és ott aztán olyan kiképzést kaptam, ami mindent kihozott belőlem. Nagyon meg akartam felelni, jobb akartam lenni mindenki másnál, és nagyrészt sikerült, de megfizettem az árát is. - nagyon nehéz visszafogni magam, így inkább a szomorúságra koncentrálok, hisz nem áll messze a keserűségtől. - De magával a képességemmel soha nem voltak problémáim, hiszen élvezem és együtt tudok létezni a bennem szunnyadó vadállattal. - emelem Josh-ra a szemem végezetül. - És remélem neked is segíteni tudok benne.

Meglepetten néztem rá, de nem szólaltam meg, mert láttam, hogy épp visszatér a pincér és gondoltam, hogy ez valami titokféle. Meghozta a rendelésünket és én kíváncsian kóstoltam bele az italba.
- Finom - közöltem lelkesen a megállapításomat, majd ahogy a felszolgáló eltávolodott Sheenához fordultam: - Akkor te katona voltál? - kérdeztem kíváncsian. - Bocsi, csak azért érdekel, mert... szóval mikor még pici voltam, azt mondta néhány városbeli, hogy az apukám is az volt. Mármint az igazi apukám. Anyu nem ezt mondta... - kókadtak kicsit le a szemeim, de aztán újra megemeltem őket: - De azért anya is tévedett már. Hátha ebben is. Én nem ismertem a papámat. Milyen katonának lenni? - érdeklődtem.

Úgy látszik sikerült úgy előadnom a történetemet, hogy nem okozott Josh-nak nagyobb megrázkódtatást, mint ahogy szerettem volna. Kicsit leköti az elő felszolgált ital, de aztán olyat kérdez, amit nagyon vigyázva kell előadnom, hiszen nem mondhatok el neki mindent, legalábbis még nem. Az apja levelét is majd csak akkor szándékozom átadni neki, ha már kellően megerősödött lelkileg és végre kezd hinni magában.
- Igen, olyasmi voltam, csak tudod, nekünk titokban kellett dolgoznunk, és ezért nem hordtunk egyenruhát. - igyekeztem úgy az igazat mondani, hogy azért nem fedjem fel a valóságot. - Akkoriban nagyon élveztem, hiszen jó voltam benne és ezért megbecsültek, amit előtte nem kaphattam meg. - feleltem most teljesen őszintén, magamba nézve egy kicsit, aztán megpróbáltam adagolni az apjáról néhány információt. - Tudod Josh, beszélgettem az atyával és ő elmondta, hogy apukád tényleg katona volt, de sajnos elesett a háborúban. Talán anyukád azért nem mondta el, hogy megkíméljen a fájdalomtól, vagy a részletektől. - nagyon nehezemre esik védeni az anyját, de szó sem lehet róla, hogy megtudja arról a némberről az igazat. - Igazi hazafi volt, aki az éltét áldozta a hazájáért. - paskolom meg bátorítóan a kezét.

Rámosolyogtam a nőre hálásan:
- Köszönöm - ismételtem újra. - A mama... mást mondott - néztem félre. - De ha... ha a papám meghalt a háborúban, akkor... van valahol sírja? - merengtem el. - Egyszer talán jó lenne virágot vennem oda. Vagy megtudni kik voltak a nagyszüleim. Lehet, hogy még élnek - gondolkodtam el, majd elszontyolodva hajtottam le a fejem: - Bár nem, azt anya biztos megmondta volna. De az ő sírjukat is jó lenne megtalálni majd egyszer...
Sheenára néztem:
- Szabad még egyet kérdezni? - pislogtam, majd ahogy bólintott elvörösödtem: - Ha anya engem akart védeni azzal, hogy nem beszélt apáról, akkor... őőő... miért lettél annyira dühös, mikor mondtad? - kérdeztem félénken.

Láttam, hogy jól esett neki az apjáról megtudott információ.
- Igen, azt hiszem ott van eltemetve a városban, ahol éltél, és ígérem neked, hogy ha kicsit megerősödtél, elviszlek oda és vihetsz virágot a sírjára. De a nagyszüleidről sajnos nem tudok semmit. - ingatom a fejem. - De, hát azért vagyok magánnyomozó, hogy kiderítsünk ezt-azt, nem igaz? - mosolygok a fiúra.
A következő megjegyzése viszont váratlanul és igen kellemetlenül érint. Még meg kell szoknom ezt az új képességét és nagyon ügyelnem rá, hogy vigyázzak az érzelmeimre.
- Hát....- nézek rá kissé zavartam - azt hiszem kicsit mérges vagyok anyukádra, miután megtudtam, hogy nem mindenben mondott neked igazat.
~ Persze jóformán mindenben hazudott és félrevezette szegény fiút! ~
- Nem szeretem, ha valaki a gyerekével ilyet tesz, csak ezért, azt hiszem. - remélem, hogy elég magyarázat lesz neki, mert az igazat soha nem tudhatja meg, legalábbis mostanában biztos nem.

- Az nagyon jó lenne - felelem őszintén, kissé ábrándos tekintettel. A szavaira viszont elmosolyodom: - Nem kicsit lettél mérges, hanem állatira nagyon Sheena - javítottam ki vigyorogva, de egyúttal elfogadva a magyarázatát.
Kíváncsian nézelődtem körbe továbbra is, aztán halkan megkérdeztem:
- Téged nem zavar, hogy... hát szóval hogy sokan nem szeretnek minket... mutánsokat? - ejtettem még mindig idegenül ezt a szót. - Úgy értem, hogy sokan... nem szívesen vannak a közelünkben, ha kiderül, hogy mik vagyunk? Téged biztosan nem bántanak, mert te erős vagy, csak hát... szóval, hogy... hogy... nem tudom, hogy mondjam, de szóval, hogy félnek tőled? Vagy hogy nagyon nem szeretnek? - próbáltam összerakni a gondolataim érthetően.

~ Az nem kifejezés, hogy mennyire vagyok dühös anyádra, hiszen, ha nem rólad lenne szó kölyök, már nem is élne! ~
Ezek persze át futnak a fejemen, de most nagyon ügyelek, hogy nyugodt maradjak.
- Nem, - rázom a fejem, - megvallom őszintén nem érdekel, hogy mit gondolnak, de abban igazad van, hogy talán azért, mert megtudom védeni magam. Nem igazán gondoltam bele, hogy milyen az, aki védtelenebb nálam és bántják. - gondolkoztam el a kérdésén. - Habár azért én is találkoztam már kellemetlen helyzettel és kaptam is pár pofont az élettől, ami után úgy kellett összekaparni, de nagy általánosságban nem foglalkozom vele, hiszen egyébként sincs a homlokomra írva, hogy mi vagyok, ahogy neked sem. - nyugtatom meg. - Nem kérkedek a képességemmel, de nem is titkolom, ha arról van szó. De én döntöm el, hogy használom-e vagy sem, és nem más mondja meg nekem, hogy használhatom-e! Ez a nagy különbség Josh, ha megtanulod kezelni. - nézek rá biztatóan. - Nem vagyunk egyedül, nagyon sokan vagyunk és még többen leszünk. Ezt előbb utóbb az embereknek is be kell látni, de ez még nagyon hosszú idő lesz. Viszont nem dughatod homokba a fejed, mert az vagy, ami. Akkor meg élj vele.