Bank of New York

Vigyorogva nézem, ahogy lassan a bank ügyfeleinek és dolgozóinak bátrabbik fele is, ahogy Szellem bohócot csinál az ősz vezérből, aki egyre jobban összezavarodik és csak a levegőz csápolja veszettül időnként. Végül a jó útra még sem készülő barátom, megunja az egyenlőtlen küzdelmet és eltűnteti a szemünk elől a haramiát.
Mikor kis idő múlva visszatér, mindenki tapssal fogadja, amit láthatóan nagyon élvez és még tanácsokkal is ellátja a népet. Aztán mikor végre kiélvezkedte magát és felsegít a földről eltűnünk a helyszínről, pont időben, hogy ne fussunk bele a rendőrökbe.
Mikor újból szilárd talaj van a lábam alatt még válaszolok is.
- Ja! Hősök! Csak nézd meg a holnapi címlapokat! Leszel te olyan hős, hogy nosza! – veszem le magamról az álarcomat. – Nekem annyira nem hiányzik a n épszerűség. – vigyorgok rá.

-Köszönöm - szól komolyan a társához, mikor újra szilárd talaj éri a lábukat. Valójában nincsenek olyan messze a tett helyszínétől, hisz a nő éles látásával még fel is fedezheti a játékhelikoptert a távolban, amivel leszállt a bank tetején. - Ezzel azt hiszem kvittek vagyunk. Sosem jött jobbkor az az ingyen munka, mint most.
Az épület széléhez sétálva letekint az alattuk elhúzódó utcára, s hangosan töprengeni kezd. Persze ha nagyon szívózni akarna, megemlíthetné, hogy egyszer már kimentette a partnerét a bajból, így valójában még mindig jár neki az az ingyen munka, de amilyen jó bérgyilkos, olyan rossz üzletember, és egyébként is, ez a mostani segítség szó szerint az életét mentette meg, úgyhogy van oka hálásnak lenni.
-Tudod, sosem adnám fel ezt az életet, és kockáztatnám a seggem idegenekért nap mint nap, de azt hiszem most már megértem mások miért teszik. Mellesleg, holnap tervezem megnézni közös barátunk arcát, amikor elolvassa mit tettem ma. Ha ügyes leszek, talán még le is fotózom....
A rendőrautók sziréna szimfóniáján keresztül, és a bámészkodók tömegén át végre kiszúrja azt a kis kocsmát, melyet valójában keresett idefentről. Még mindig vigyorogva a nő felé fordul, majd az épületre mutat.
-Ma este a vendégem vagy. Mi lenne, ha kikérnéd addig - kérdi, s Sheena felé dob egy nagy köteg becsomagolt pénzt ami kitudja honnan került hozzá - én még ellenőrzök valamit. A pultnál találkozunk.

Szellem természetesen a rendelőben tesz egy villámlátogatást, és ott is marad láthatatlanul, mígnem Ratna végre felébred. Furcsa megnyugvás tölti el, mikor végre felnyitja szemeit, de tovább nem marad, hisz az udvariatlanság lenne. Már megint ezek az új fogalmak...
Minden esetre 10 perccel azután, hogy eltűnt a tetőről, társa mellett jelenik meg a kocsmában, hogy folytathassa a nő alkoholistává képzését.

//Játék vége, köszönöm mindenkinek //

Mosolyogva veszem tudomásul, hogy Szellem tényleg kezd ellágyulni és még udvariasan meg is köszöni a segítségemet. A kocsmázás említésére kicsit elhúzom a számat, mert tényleg már tiszta alkoholista leszek miatta. A pénz láttán kikerekednek a szemeim, de aztán felnevetek.
~ Nem is Szellem lett volna, ha ez kihagyja! ~ nézek az eltűnő férfi után.
Mikor megjelenik a kocsmában, már várja a kikészített ital és mosolyogva teszem hozzá.
- Igyunk akkor a barátnőd egészségére! – emelem meg a poharam és felhörpintjük az italt, de mikor leteszem a poharat bevillan, hogy akartam én mondani valamit Szellemnek, csak ez a bankrablósdi kiverte a fejemből. – Te Szellem, az a múltkori hegyomlás, tudod Romboló, nem csak engem nézett ki magának, hanem téged is. Csak te egy kicsit jobban a bögyében vagy, ezért javasolnám, hogy mostanában néha nézz a hátad mögé is sűrűbben..

// Játék vége – Én is köszönöm, nagyon élvezetes volt. //

Vidáman indultam aznap a bankba a jó idő kedvéért egy könnyű anyagú fehér, térdig érő ruhában, amin apró sárga virágok voltak, hogy felvegyem a fizetésemet, ami mint mindig, most is késve érkezett meg, de végül is a számlákkal még nem késtem, és otthon is volt a hűtőmben még két lejárt joghurt meg egy zacskó karamellás keksz. Muszáj volt személyesen elmennem érte, mert elvesztettem a bankkártyámat, és amíg rá nem jöttem, hova hánytam el már megint, addig is szükségem volt a pénzre. Nem mondhatnám, hogy könyvtárosként sokat kerestem, viszont álmaim munkája volt, egész nap könyvek között lehettem, hihetetlen mennyiségűt olvashattam, sőt, az emberek el is várták tőlem, hogy a munkám hatékony elvégzése érdekében minél műveltebb legyek. Arról nem is beszélve, hogy ha beszélnem kellett valakivel, az biztos, hogy a könyvek témájában történt. Megérte hát csekélyebb fizetésből kihúzni a hónapokat.
Hétköznap délelőtt volt, úgyhogy elég kevesen voltak az utcákon. A legtöbben munkában, iskolában voltak. Ettől csak még rózsásabb lett a hangulatom, mivel ezek szerint nem lesz hosszú sor. Igazam is lett, alig akadt egy-két ember, aki ebben az órában betévedt ide. Odaléptem a sorszám automatához, és meg is kaptam 1371-es cetlit, úgyhogy már csak keresni kellett magamnak egy kényelmes helyet, ahol várakozhattam.
Nem messze tőlem egy fiatal srác várakozott, és szívesen belekukkantottam volna a cetlijébe, hogy vajon utána jövök-e, mert ha még el is bambulnék, akkor is tudnám, hogy nemsokára én jövök, ha hirtelen eltűnne. Már csak azért is, mert kapva kaptam az alkalmon, hogy várakoznom kellett, és már kaptam is elő a Szuperpempő című könyvet, úgyhogy még tovább növeltem az esélyeimet, hogy lekésem a számomat.
Alig kezdtem azonban bele az olvasásba, valaki megszólított.
-Bocsi, hogy zavarlak, de tudnál nekem segíteni?
Felnézve egy nagyjából velem egyidős férfit pillantottam meg, távolabb pedig még kettőt, akik biztos a barátai voltak, mivel elég nyíltan vigyorogtak felénk.
-Persze, miben segíthetek? - mosolyogtam rá, és eltettem a könyvemet.
-Sorszámot húztunk, és véletlenül leesett, be az alá az asztal alá. Nekünk nem fér be a kezünk, te viszont elég vékonynak tűnsz hozzá. Megtennéd, hogy kihalászod nekünk?
-Hogyne, egy pillanat az egész - bólintottam, és már el is indultam.
Az asztal tényleg elég rövidke lábakon állt, az én kezem is alig fért be alá, ahogy térden állva, előrehajolva próbáltam kipiszkálni a papírszeletet. A hátam mögött fojtott hangú kuncogást hallottam, de inkább a feladatomra koncentráltam.
-Sajnálom, de nem találom sehol - mondtam, ahogy egyre mélyebbre nyúltam előre.
-Ó, folytasd csak, nagyon jól csinálod.
-Biztos, hogy ide esett be? - kérdeztem.
-Egészen biztos - hallottam a választ már sokkal közelebbről.
A következő pillanatban ujjak óvatos érintését éreztem a fenekemen, én pedig megriadva, elvörösödött arccal pattantam fel. A hirtelen mozdulat előtt nem húztam ki a kezem az asztal alól, úgyhogy az éle végig szántotta az alkaromat, de ezzel most nem foglalkoztam. Ijedten hátráltam előlük, ők meg csak vigyorogtak, és ahogy lépkedtem hátrébb, úgy jöttek felém.
Végül inkább megint előkaptam a könyvemet, és mögé bújtam, de néha azért megint feléjük pillantottam, hogy ugye minden rendben van. Minden pillantásnál vagy szélesebben vigyorogtak, vagy megint felém mozdultak, én pedig egyre csak araszoltam hátra, és ha tudtam is, hogy nincs sok értelme, akkor is próbáltam úgy tenni, mintha csak olvasnék, és valami kényelmesebb helyet akarnék keresni magamnak.
Az utolsó lépésnél nekiütköztem valakinek. A fiatal srác volt, akit már korábban észrevettem.
-Bocsánat... nem akartam... - hebegtem, aztán eszembe jutott valami. Kényszeredetten mosolyodtam el, és hangosabban folytattam, miközben könyörgő pillantást vetettem rá. - Szia, drágám, hogy ment a karate edzés?

Mivel fogytán volt a készpénzem, hiszen a magánzsarunak, annak a Gordonnak is le kellett perkálnom kétszáz dollárt, így el kellett jönnöm a bankba, hogy pótoljam a készleteket, na meg azt is meg akartam nézni, hogy jött-e rá azóta esetleg pénz, mert ha igen, az azt jelzi, hogy nincs nagyobb baj, még életben vannak, aztán meg kártyát is kellett csináltatnom, hiszen amikor kissé sietve távoztam a Fordhamról, akkor mindenem oda lett.
A Bankba érve kértem az automatából egy sorszámot és leültem egy távolabb padra, hogy kivárjam a soromra. Nem voltak sokat így természetesen feltűnt a csinos nő, aki a mellettem lévő padra telepedett és szinte azonnal olvasni kezdett.
~ Hmm! Biztos valami izgalmas könyv lehet, hogy ennyire beletemetkezik, észre sem véve, hogy hányan megnézték maguknak! ~ somolyogtam magamban, de aztán elkomorodtam, ahogy megláttam a felé tartó és felettébb röhögcsélő társaságot, akik előtte nagyon sutyorogtak valamit.
Mikor a nő semmit sem sejtve megtette amit kértek tőle és azok a surmók meg élvezkedni kezdtek rajta, már felálltam, hogy a segítségére siessek, ha más nem teszi, habár nem volt kedvem ismét belekeveredni valamibe, de ez olyan pofátlan, bunkó dolog volt, hogy egy jóérzésű ember nem mehet el mellette.
Aztán végre a nő is levágta, hogy valami nem stimmel, de gondolom kellően meg is volt rémülve a zavarán kívül, így csak hátrált egészen addig, míg nekem nem ütközött, hiszen én meg épp felé tartottam.
- Szia édes! Valami baj van? – villant fel a szemem, ahogy kapcsoltam, majd megfogva a karját kissé magam mögé húztam és a még mindig vigyorgó suttyókra néztem. - Segíthetek esetleg? Nem találják a kijáratot? – kérdeztem teljesen nyugodtan, de felkészülve, hogy esetleg tényleg meg kell mutatni nekik, hiszen nem biztos, hogy pont egy kamasztól fognak megijedni. De hát az az ő bajuk!

-Lily - suttogtam neki oda nagyon halkan.
Mikor már a háta mögött voltam jóval nagyobb biztonságban még azért kikukucskáltam férfi csoportra, akik nem úgy tűntek, hogy különösebben megijedtek volna, de ők is észrevették, hogy néhány biztonsági már megindult feléjük, ezért inkább csak odabiccentettek még egyet, volt, aki füttyentett is, aztán kimentek a bankból.
-Köszönöm - leheltem oda a megmentőmnek kicsit zihálva. - Annyira kedves, hogy kisegített. Nem tudtam, hogy azok az emberek csak szórakozni akartak velem. Nagyon sajnálom, ha kellemetlenséget okoztam.
Pittyent a kijelző. Az ő száma következett. Nem tarthattam fel tovább, de valahogy ahogy körülnéztem a teremben, mindenki sokkal fenyegetőben nézett ki, mint amilyen valószínűleg volt. Tudom, szánalmas, de az ilyen helyzetekkel nem nagyon szoktam tudni mit kezdeni, azon kívül, hogy leblokkolok, és félek.
Úgyhogy, ha elindult az ő számát kiíró ablakhoz, én tisztes távolból már, hogy ne legyek nagyon udvariatlan, követtem őt odáig, ott pedig valamivel mögötte megálltam, és vártam türelmesen, hogy végezzen. Ő valahogy nem tűnt ijesztőnek. Annál is könnyebb volt a helyzet, mivel utána ugyanahhoz az ablakhoz kellett nekem is mennem, és kifejezetten hamar végeztem. Megkaptam a pénzemet, indulhattam haza.
Ha a fiú velem tartott, együtt mehettünk, ha nem egyedül, de akárhogy is, rögtön az első sarkon befordulva, egy kihalt szűk kis utcácskában belebotlottam a benti bandába, és itt már nem voltak biztonságiak, hogy megvédjenek.
-Jól van, cicus, ha már a bankból jössz, fizethetnél nekünk egy sört -vigyorgott az egyik, és közelebb jött.
-Vagy akár többet is - tódította a másik.
-De mindenképpen örülnénk neki, ha velünk jönnél szórakozni.
-Hova akarnak menni? - döntöttem oldalra a fejemet.
Erre mind egyszerre röhögtek fel.
-Valami csendes helyre, cicus!
-A lényeg, hogy te is ott legyél.
Erre már elsötétedett az arcom.
-Maguk nem is szórakozni akarnak, csak a szájuk jár!
-Dehogynem, szórakozni akarunk - rikkantották. -És inkább a te szád fog járni.
Ijedten kezdtem hátrálni. Hogy lehetnek ennyire szemtelenek, ennyire felháborítóan rosszindulatúak? Mivel jöttek tovább felém, jobb híján felkaptam az egyik kuka fedelét, és pajzsként tartottam magam elé, de erre lett csak nagy vigasság, mert erre meg el kezdték játszani az ijedtet, de ezt már nem hittem el nekik. Nem is félnek tőlem. Haha, most nem jártak túl az eszemen! Ja, de várjunk csak... a helyzet attól még semmivel sem fényesebb.

Mivel láthatóan a bank biztonsági személyzete is felfigyelt az eseményekre a társaság jobbnak látta, ha inkább elhúz és még némi gúnyos beszólás után kisiettek az utcára.
- Örvendek! - fordultam a megszeppent, de most már láthatóan megkönnyebbül nő felé. – Én Sebastien vagyok. – mosolyogtam rá a szabadkozó szavaira. – Tegezzen csak nyugodtan tovább, – legyintettem, - és sajnos sosem tudhatja az ember mikor botlik bele ilyen társaságba, így igazán nem tudhatta, hogy csak szórakozni akartak magával. – vigasztaltam tovább, de közben már jelzett a hívókészülék, így én voltam a soros.
- Még egyszer, örültem, hogy segíthettem! – biccentettem felé, majd a pénztárhoz sétáltam, ahol megtudtam, hogy sajnos nem jött több, mint két hete utalás a számlámra.
Nem kellett attól tartanom, hogy nem lesz elég pénzem, hiszen jócskán volt még tartalékom, de az aggodalom azért megint csak belemart a gyomromba, hiszen ez már csak rosszat jelenthetett.
Komor gondolatokba merülten ballagtam ki a Bankból körül sem nézve, csak a lábam vitt előre, de mikor befordultam a sarkon, ismerős hangok ütötték meg a fülemet és felpillantva megláttam Lilyt és a banki triót, akik úgy látszik képtelenek voltak uralkodni a tesztoszteronukon és mindenáron balhét akartak.
Gyorsan közelebb léptem a kuka fedéllel védekező nő mellé, hogy ismételten közbeavatkozzam, ám kételkedtem benne, hogy a megjelenésem sokat változtatna a hozzáállásukon, így valószínűleg nem úszom meg verekedés nélkül.
- Mondjátok, nem tudtok valaki olyat keresni, aki nem úgy néz ki, mint egy védtelen nő? Vagy csak ennyire telik tőletek? Miért nem mentek le a híd alá, ahol a ketrecharcosok keresnek utánpótlást? Féltek, hogy ott beverik a képeteket, inkább nálatok sokkal gyengébbre pályáztok? Gyáva banda! – álltam meg Lily mellett.
- Minden rendben van? Nem bántották? Van magánál telefon? Szerintem hívja a zsarukat, ezek csak addig bátrak, míg csak egy nővel kell szembenézniük, egyébként összecsinálják magukat.
Aztán ahogy Fagyponttól tanultam, ellazítottam az izmaimat és tejes nyugalommal vártam, hogy vajon mit fognak lépni.
- Kérem, talán az lesz a legjobb, ha vissza megy a Bankba, amíg jönnek a zsaruk. – javasoltam közben a Lilynek.

Annyira hihetetlen volt az egész. Hiszen én csak a fizetésemet akartam felvenni. Azt a pénzt, amiért én egész hónapban dolgoztam, amiért heti negyven órát dolgoztam. És ők most percek leforgása alatt vennék el tőlem, hogy ugyanezt megspórolják maguknak! És egyébként is, miért pont én? A kukafedő mögött reszketve fogalmam sem volt, hogy úszhatnám meg ezt sértetlenül úgy, hogy még a pénzem is megmaradjon. Leginkább sehogy.
De akkor megjelent Sebastien, és én megkönnyebbülve mosolyodtam el. Igaz, a támadók még mindig létszámfölényben voltak, de valójában egyikük sem tűnt izmosabbnak Sebastiennél, sőt valamelyikük kifejezetten cingár volt, úgyhogy nem hittem, hogy nagy falat lehet a fiúnak.
Szavaira engedelmesen lejjebb engedtem a pajzsomat, és tárcsáztam a rendőrséget. Értesítettem őket, hogy a könyvtár mellett rám támadtak, ki akarnak rabolni, és jobb lesz ha sietnek, mert itt mindjárt verekedés lesz.
Erre majdnem az összesnek inába szállt a bátorsága. Ennyit nekik sem érhetett meg a pénzem. Egyikőjük viszont annyira felhúzta magát azon, hogy Sebastien közbelépett, hogy nem mozdult egy tapodtat sem, hiába győzködték a haverjai.
-Gyere már, haver!
-A zsaruk mindenkit bekasztliznak, ha ideérnek!
-Hagyd már őket a francba! Futás!
Ő azonban hajthatatlan volt. A többiek már rég elinaltak, amikor ő még elkezdte feltűrni az ingujját, és lassú fenyegető léptekkel megindult Sebastien felé.
-Mi lenne, ha inkább mindenki hazamenne? - próbálkoztam kétségbeesetten. - Nincs értelme püfölni egymást, csak hadd menjünk el.
-Veled majd később számolok, cicus - morrant felém, rám se nézve. - Előbb megagyalom a kis barátodat.
Erre elfutott a pulykaméreg. Ezt a kedves fiút csak nem hagyom bántani.
-Inimma, gyere ide! - mormoltam magam elé, majd ahogy a kismadár megjelent, csak a nagydarab fickó felé biccentettem. - Ha megtennéd...
Inimma beleegyező csiripeléssel röppent a férfi feje fölé, és néhány fontoskodó kör megtétele után pontosan a feje búbjára csinált. A összekoszolódott fejű dühösen üvöltött fel, de hiába kapott a madár felé, nem érte el, úgyhogy inkább felém robogott.
-Te szemtelen kis liba!
Két kezét felém nyújtotta, hogy elkapjon, de még idejében lendítettem meg a kukafedőt, ami hangos kongással találta el az arcát. Akármennyire is nagyobb volt nálam, ettől azért megtántorodott, és ahogy egyensúlyát vesztve hátrált néhány lépést, úgy tettem meg én is némi távolságot a másik irányba. Ha lehet, inkább kikerültem volna a bosszúját.

Örömmel láttam, hogy Lily engedelmesen tárcsáz és azt is, hogy ettől persze egyből az inába szállt a bátorsága ennek a híres társaságnak, a zsarukkal már nem volt kedvük keménykedni.
- Na persze, csak eddig tartott a jókedv, mi, amíg erősködhettetek valakivel, mi? – vágtam a szemükbe a véleményemet. – Gyáva férgek vagytok!
Egyáltalán nem féltem tőlük, habár nem akartam verekedni, de az ilyenek csak addig olyan erősek, míg többen vannak, ha valaki szembe mer szállni velük, akkor már inkább visszavonulót fújnak, mint ahogy most is történt.
Igaz az egyikük megmakacsolta magát és akár mennyire is rá akarták beszélni a társai ő már vérszemet kapott és mindenáron le akarta vezetni valakin a dühét és az egyelőre én lettem volna, mivel megakadályoztam a szórakozásukat.
Mikor elkezdte felgyűrni az ingujját elmosolyodtam, hiszen olyan teátrális volt ez a mozdulat, annyira a filmekből vettnek tűnt, hogy képtelen voltam komolyan venni.
Hiába próbálta Lily megakadályozni a készülő összecsapást, tudtam, hogy ennek az öszvérnek a szavak már nem mondanak semmit, ő vért akar, valamelyikünkét, hogy bebizonyítsa ő az úr a saját szemétdombján és persze a haveroknak is el akart dicsekedni a trófeánkkal. Annyira ismerős volt ez a fajta viselkedés! Hányszor láttam otthon is, apám embereinél!
Viszont alaposan meglepődtem az utána következő eseményeken, ahogy a nő előszólította az a kanárit, amiből kiderült, hogy mutáns, majd ahogy az egy szép kerek trottyantást ejtett meg támadónk fején. Már nem álltam meg, hogy ne nevessem el magam, annak bamba képét látva, hogy nem tudta mire vélni a dolgot!
Az már azonban nem tetszett, hogy ezzel magára vonta a srác figyelmét és az, mielőtt megakadályozhattam volna nekirontott. Igaz az utolsó pillanatban még egy gáncsot be tudtam vetni, és ahogy megbotlott azon nyomban találkozott is a feje a nő által meglódított kukafedéllel, de ettől még nem lett sok baja, csak megszédült kissé.
Innentől már muszáj volt közbelépnem, mert Lily nem volt egy súlycsoportban a fickóval és már a fedő sem védhette volna meg, ha neki támad, így gyorsan közbe léptem.
Aktiváltam a képességemet és miután eltűntem a szeme elől, kicsaptam a nyelvemet, amely rátekeredett a nyakára és szorítani kezdtem. Persze nem akartam megfojtani, csak kicsit ráhozni a frászt. Mikor már kellően lila volt a feje, elengedtem, majd egy szép köríves rúgással eltalálva a fejét a földre küldtem, remélve, hogy ettől az eszmélete is elhagyja.
Ekkor visszaalakultam és Lily-hez fordultam.
- Minden rendben? Nem esett baja? – de már hallottam a távoli szirénákat, amik a rendőrség jöttét is jelezték.

Nagyon örültem, hogy a banda jó része lelépett, de Sebastient úgy látszik már kellőképpen feldühítették, hogy ne hagyja szó nélkül a menekülésüket.
-Ne, kérlek ne hergeld őket, a végén még visszajönnek - kértem ijedten. - A lényeg, hogy elmentek.
Amikor az ott maradt elkezdte feltűrni az ingujját, nekem a vér is meghűlt az ereimben, mert ennél jobban ki sem tudta volna mutatni, hogy nagyon is vérengzős verekedésre vágyik, csak örülne neki, ha a ruháját minél kevésbé vérezné össze. Sebastien azonban csak mosolygott. Azt ugyan nem tudtam, honnan merítette ezt az önbizalmat, de irigyeltem érte. Bár nekem menne ez ilyen könnyen!
Végül sikerült a földre küldeni az erősködő férfit, aki biztos azt hitte, egy gyenge nő a madarával és egy kamasz fiú nem mérhető az ő erejéhez. Hát tévedett. Sebastien gyönyörű eleganciával gáncsolta ki, én meg jókorát sóztam a fejére a kukafedővel, hogy csak úgy nyekkent. Azt reméltem, hogy ettől majd elájul, vagy megszédül, hogy csak ide-oda tud kóvályogni, mintha részeg lett volna, vagy legalább belátja, hogy jobban járna, ha a társai után ered. De nem ezt tette, hanem ellenem indult, én pedig ismét felemeltem a pajzsomat anélkül, hogy erősebben hittem volna a hatékonyságában, hiszen egy ütés még rendben van, de már fel volt rá készülve.
Ha Sebastien nem lett volna ott, biztos megjártam volna, de nem hagyott magamra. Még, ha egy pillanatig azt hittem, hogy mégis, mivel amikor aktiválta a képességét, eltűnt szem elől, én pedig azon kívül, hogy rájöttem, ő is mutáns, nem lehettem biztos benne, hogy nem csak kereket akar oldani. De nem csupán eltűnni tudott, hanem még különösen működő, hosszú nyelve is volt, amivel lenyűgöző gyorsasággal kapta el a jómadár nyakát.
Már épp szólni akartam neki, amikor a támadónk feje már nagyon sötét színekben játszott, hogy megölni azért nem kell, amikor elengedte magától is, majd, hogy feltegye az i-re a pontot, egy profin kivitelezett rúgással elérte, hogy maradjon is a földön.
-Nem, semmi bajom - ráztam a fejem, mikor már újra láthattam. - Köszönöm, hogy segítettél... megint. Nem tudom, hogy hálálhatnám meg, nélküled...
Abba bele sem mertem gondolni, úgyhogy csak rámosolyogtam.
-Ha bármit tehetek érted, csak szólj. És egyébként ne magázz, csak Lily vagyok.
Felhangzottak a szirénák, én pedig a hang felé fordultam.
-Várjuk meg őket?

Aggódva néztem Lily-re, hogy minden rendben van-e vele, hiszen biztos voltam benne az eddigiek alapján, hogy soha nem volt része még hasonló helyzetben, annyira neivan kezelte az egészet. Bezzeg én! Nekem másról sem szólt eddig az életem, így nem okozott különösebb gondot a srác lerendezése, főleg, hogy nagyon is el volt szállva magától és nagyon is lebecsült minket.
Miután felnyalta a földet a nagyfiú már nem volt több gondunk vele és láttam a nő arcán a megkönnyebbülést, mikor végre már ismét szem előtt voltam. Ekkor jöttem rá, hogy szegény mikor eltűntem biztos azt hihette, hogy kereket oldottam és őt meg ott hagytam prédának.
- Köszönöm. Ez csak természetes volt. – hárítottam a hálálkodását és kicsit elpirulva folytattam. És ne haragudj, hogy nem figyelmeztettelek időben, de akkor nem érvényesült volna a meglepetés ereje. – intettem a földön heverő fickó felé élve közben az ajánlatával a tegezésre. – Nem tartozol nekem semmivel, örömmel segítettem és azt hiszem ezt bárki megtette volna, csak most pont én voltam kéznél. – vigyorogtam rá zavartan, majd a kérdésére ez még fokozódott.
Ugyan is a zsarukat nem szívesen vártam volna be, de hát talán vállalhatom most ezt a kockázatot, ráadásul Lily jól nevelten bemutatkozott mikor kihívta őket, így később neki lenne kellemetlen, ha nem maradna a helyszínen, én meg nem nagyon mertem magára hagyni, míg nem tudom most már biztonságban.
- Talán nem lenne jó elszaladni előlük, ha már tudják a nevedet. – mosolyogtam rá, és közben reménykedtem, hogy nem olyanok jönnek ki, akik ismerik a nevem, azért elég nagy ez a rendőrség, hogy szerencsém legyen. Meg aztán különben is, nem csináltam semmit, így okuk sincs belém kötni. – De már itt is vannak! – bökök az állammal a sarkon nagy sebességgel beforduló, szirénázó rendőrautó felé.

Sebastien vagy nagyon szerény volt, vagy nem volt hozzászokva, hogy dicsérjék. Esetleg szerény volt és nem volt hozzászokva, hogy dicsérjék. Mindenesetre eléggé pirult, ahogy hálálkodtam, de én is váltottam néhány árnyalatot arcban, amikor belegondoltam, mit is tett értem.
-Sajnálom, hogy belerángattam - motyogtam a cipőm orrát nézve. - Nagy veszélybe sodortam.
Valójában csak azért kérdeztem meg tőle, hogy várjuk-e meg a rendőröket, mert ahogy felhangzottak a szirénák, mintha elkomorult volna az arca. Nem tudtam az okát, de abban biztos voltam, hogy nem azért mert keresnék. Sebastien nagyon is becsületes fiú volt, ez lerítt róla. Talán valami személyes. De nem vagyok olyan udvariatlan, hogy faggassam. És igaza volt: sehogy nem jött volna ki, hogy betelefonálok, aztán meg, amikor kiszállnak, nem vagyok sehol.
A földön fekvő férfi is meghallhatta, de nem volt már annyi ereje, hogy elfusson. Helyette odatámolygott hozzám, és mikor rémülten hátrálni kezdtem, felemelte mindkét kezét, hogy mutassa, nem akar bántani.
-Ne küldjön börtönbe - suttogta erőtlenül. - Nem akartam n bántani... de tudja nagyon rossz napom volt... olyan nehéz életet kell élnem... öt gyerekem van... a feleségem meghalt... a beteg anyósomról is én gondoskodok... és akkor a vesebeteg kutyámról még nem is beszéltem... ráadásul ma tudtam meg, hogy már csak egy évem van hátra, aztán meghalok... olyan beteg vagyok...
A mellkasomra szorított kézzel hallgattam végig a mondókáját, miközben könnyek gyűltek a szemembe.
-Hiszen ez borzasztó - szipogtam, és együttérzően veregettem meg a szerencsétlen férfi vállát. - Ne féljen, nem juttatom börtönbe... Jó napot, biztos úr!
-Maga hívta a rendőrséget?
-Igen, én voltam - bólintottam, majd a helybenhagyottra sandítottam. - De már sajnos elmenekültek. Nézze, őt is hogy megverték!
-Tudna esetleg személyleírást adni róluk?
Itt elbizonytalanodtam. Mi van, ha ők is csak olyan szerencsétlen flótások voltak, mint ez itt? Még n is adjak hozzá a bajukhoz?
-Kisasszony?
-Nem... nem láttam az arcukat. Maszkot viseltek. Sajnálom.
-Értem. És maga? - fordultak Sebastien felé.
Hacsak nem mártotta be őket, a továbbiakban már inkább a megvert férfival foglalkoztak, elvégre ő volt a károsult, minket elengedtek.
-Merre mész haza? -fordultam Sebastienhoz. - Nem gond, ha csatlakozom hozzád egy darabon? Nem szívesen lennék most egyedül. Persze csak, ha... ha nem haragszol rám.

Nem akartam, hogy valami rosszat feltételezzen rólam, hogy mi vagy ki vagyok, ezért nem hagytam hogy maga várja csak meg a rendőrséget, hiszen bármikor otthagyhattam volna, de hát én már csak ilyen rendes gyerek vagyok. Remélem nem hozok szégyent ezzel a családomra!
- Semmi gond! – morgom az orrom alatt mikor már megérkeznek a zsaruk és igyekszem nem nagyon feltűnösködni, pláne nem eldicsekedni vele, hogy mi is vagyok és hogy győztem le az ellenfelemet.
Közben a bátor hősünk is magához tért és ahogy meghallotta a szirénákat és a rendőr szót azon nyomban könyörögni kezdett a láthatóan nagyon is gyámoltana nőnek, aki azt a sok baromságot, amit ez a csótány összehordott még be is vette, mire én elég nagy szemeket meresztettem rá és nem álltam meg, hogy kicsit ne korrigáljak a dolgokon, hiszen nem hagyhatta futni ezt a szemét alakot, aki még most is csak kihasználja a hiszékenységét.
~ Uram Isten! Belém 17 évesen több rátermettség és tapasztalat szorult, mint ebbe a csajsziba, pedig az igaz, hogy jól tartja magát, de van már vagy 25! ~
- Bocsánat uraim, de a kisasszonyt ez az ember megfélemlítette és azért nem meri elmondani még mindig, hogy ő volt az egyik támadója! – fogom meg Lily kezét, hogy csendre intsem. – És volt két haverja is, de azok elfutottak. – és rögtön megadtam a személyleírásukat is. – Szegény, még nézzék most is reszket, mert ez a vadállat is meg akarta erőszakolni, csak épp időben érkeztem, hogy megzavarjam őket.
Ezek után persze már nem tagadhattam, hogy volt közöm a fickó leszerelésében, de hát ezt ő úgy is rám verte volna.
Ha ezek után elengedtek és nem akartak minket is bevinni kihallgatásra, akkor természetesen nem csak hogy örömmel veszem Lily javaslatát, hogy jön velem egy darabig, hanem felajánlom, hogy haza kísérem.
- És eszedbe ne jusson, hogy haragszom rád! Ezekre a bunkókra haragszom! – vigyorogtam rá, hogy eloszlassam a kétségeit.
Ha ezek után az őrsön kötöttünk ki, akkor ott folytatódik a kis beszélgetésünk.

Nem volt gond, a rendőrök simán elhitték, amit mondtam, és én azt hittem, ezzel meg is volnánk. Sebastien azonban nem hatódott meg annyira a fickó történetén, mint én, ő még mindig biztos nagyon mérges volt rá, amiért megtámadott minket, ezért gondolkodás nélkül mondott el mindent a minket kihallgató rendőrnek. Hiába ráztam én is, a férfi is kétségbeesve a fejünket.
-Ez tényleg így történt? - nézett rám.
-Hát... hát talán nem teljesen... csak... de hát olyan nehéz élete van, nem tehet róla - fakadtam ki. - És nem is akarok feljelentést tenni ellene. Biztos vagyok benne, hogy többet nem csinál ilyet. Igaz? - fordultam az emlegetett férfihoz, mire az heves bólogatásba kezdett. - Na látja!
-Sajnálom, hölgyem, de ez nem egészen így működik. És a bejelentés már megtörtént...
-De azt mondta, hogy megbánta, csak rossz napja volt, ezért még nem jár börtön. És én megbocsátok neki, nem akarom lecsukatni, ha többször úgyse történik ilyesmi.
A rendőr tanácstalanul tolta feljebb a sapkáját, megvakargatta a fejét, majd inkább Sebastienhoz fordult.
-Magához tartozik? - kérdezte fojtott hangon. - Szerintem sürgősen keressen neki egy jó pszichológust, úgy látom kicsit megviselték az események. Most elmehetnek, de kérem legyenek elérhetőek.
Rám mosolygott, megveregette a vállamat, és így szólt:
-Köszönjük, kisasszony, innentől már boldogulunk. Menjen szépen haza, és pihenje ki magát.
Végre elindulhattam haza. Megpróbáltam sok sikert kívánni az ott maradt férfinak is, de az csak a szemét forgatta, és a hátát mutatta nekem. Nem foglalkoztam vele, elvégre nem akartam a puszipajtása lenni. Sebastien kedvesen felajánlotta, hogy hazakísér, én pedig el is fogadtam.
-Ez igazán kedves. És hát... tényleg bunkók voltak, de ki tudja, ha nekünk is olyan életünk lett volna, mint nekik, talán mi még rosszabbak lettünk volna.
Lassan ráfordultunk a forgalmasabb utcákra, amiket én már nagyon is hiányoltam. Inimma a vállamon utazott, bár néha kinyújtóztatta a szárnyait, és néhányszor körberepült minket.
-Jópofa képességed van - mosolyogtam rá. - Most meg kifejezetten hasznos. Ha nem veszed sértésnek, elég gyakorlottnak tűntél harc közben. Meg nem is voltál ideges. Legalábbis nem láttam rajtad. Tanulsz valami küzdősportot? Vagy csak rossz környéken élsz?

Csak mosolyogva bólogattam a rendőr szavaira, és a világért sem mondtam volna neki ellent, hiszen a legreménykeltőbb álmaimban sem szerepelt, hogy ezek után simán elengednek minket.
- Hogyne uram, mindent el fogok követni, hogy túltegye magát ezen a szörnyű eseten. – ígértem meg és sűrű köszönhetések mellett húztam magammal a karjánál fogva Lily-t, hogy még véletlenül se akarjon már azon a hazug disznón segíteni. – Persze őrmester úr, itt maradunk a városban, bármikor elérhetnek minket.
Mikor már elég távol voltunk, hogy ne halljanak minket, egy hatalmasat sóhajtottam, majd az ég felé fordítva egy pillanatra a tekintetemet Lily-hez fordultam, hogy megmagyarázzam neki a szituációt, amit nyilvánvalóan még nem fogott fel teljesen.
- Lily, -kezdtem bele, - az az ember csak kihasználta, hogy olyan jószívű és hiszékeny vagy. Egy szó sem volt igaz abból, amit ott összehadovált. Csak meg akarta úszni a dolgot és te meg még segítettél is volna neki ebben, hogy aztán este már röhögve mesélje el a haverjainak, hogy vágott át és holnap már esetleg, ezen az eseten felbuzdulva más lányokba kössenek bele.
Nem akartam nagyon megrendíteni a hitét az emberekben, de ekkora naivitás már ön és közveszélyes.
Miközben beszéltem megjelent ismét a kis sárga madár, aki a nő vállán illegette-billegette magát, és ha csak nagyon-nagyon nem ért az idomításhoz, akkor ez valamiféle mutáns képességre utal.
- Látom neked is van, már mint képességed. – intettem mosolyogva a madár felé. – Nagyon aranyos. És mit tud?
- Ááá! Igen, sok éven keresztül tanultam és még mindig tanulok egy fajta küzdősportot, aminek első lépése, hogy higgadt fejjel gondolkozzunk és elsősorban elkerüljük, mint hogy keressük a harcot. – bólintok az éleslátására. – De ettől függetlenül azért persze én is izgultam, de nem tűnt veszélyes ellenfélnek. – ismertem be.
- És te? Merre laksz? És mi a foglalkozásod, ha nem titok?

-Úgy érted, hazudott? - tekintettem vissza a ,,tetthely" felé, noha már több ház takarásában állt, így úgysem láthattam semmit. - Áh, nem vagyok jó az ilyesmikben. Még jó, hogy ott voltál. Nehezen szúrom ki, ha valaki nem az igazat mondja. De sosem gondoltam bele, hogy ezzel másnak is árthatok - szontyolodtam el egy kicsit.
Amikor Inimmára terelődött a szó azért már felvidultam.
-A neve Inimma. Egy regényhősről neveztem el. Kamaszkorom óta elő tudom hívni, és gyakran szoktam is, kellemes társaság. Egyenlőre még nincs semmi különleges képessége, de remélem, idővel majd megerősödik. Egyenlőre csak itt van nekem. Igaz, picúr? - nevettem rá, ahogy a kismadár rászállt a kinyújtott ujjamra, és vidáman rám csipogott.
Érdekesnek találtam, amit a sportról mesélt, amit űzött, ezek szerint már évek óta. Kifejezetten hasznos lehetett, sőt, az is volt, épp most láttam a tulajdon két szememmel. Főleg az a része tetszett, hogy hozzásegít ahhoz, hogy elkerüljék a harcot. Ez azért mégiscsak jobb volt a banda mentalitásánál, akik mindenáron balhét akartak.
-Nem látszott, hogy izgulnál - jegyeztem meg elgondolkodva, ahogy visszaemlékeztem a történtekre. - Olyan voltál, mint egy Yoda, aki nem izgul, mert úgyis jobb a másiknál. De hogy tudtad ilyen gyorsan felmérni az erőviszonyokat. Hiszen az a férfi nagyobb volt nálad, honnan tudtam, hogy nem olyan veszélyes?
Elég fiatalon kezdhette tanulni a küzdősportot, hiszen még most is kamasznak néztem, főleg a babaarca miatt, de aztán lehet, hogy tévedek, és őt is csak fiatalabbnak nézi mindenki, ahogy engem is szoktak.
-Te mit csinálsz? Tanulsz? Dolgozol? - érdeklődtem finoman tapogatózva előre, hogy kiderítsem, melyik is az igazság. - Én itt lakom a közelben, nem mesze a munkahelyemtől. Könyvtáros vagyok a Közösségiben. Imádok ott melózni. Annyit olvashatok, hogy még. Te mit szeretsz csinálni? Mármint, amikor épp nem bajbajutott nőkön segítesz - vigyorodtam el.

- Inimma? Szép név egy kis madárnak. – néztem meg jobban a kis ugribugrit. – És majd biztos fejlődni fog, ahogy minden mutánsképesség. – biztattam egy kicsit, habár fogalmam sem volt, hogy ez ilyen esetben is így működik-e.
Mivel nem úgy tűnt, mintha messzire kéne mennünk, hiszen semmilyen tömeg közlekedés, vagy taxibeálló felé nem vette az irányt, így gondoltam hogy gyalog fogunk menni, ezért ráérünk beszélgetni és kicsit jobban megismerni egymást, ha már a sors ilyen szépen összehozott minket.
Na persze semmilyen hátsó szándék nem vezetett, elég volt nekem a múltkori eset Lynn-nel, meg azzal a hülye előadással, nem kell, hogy megint el kezdjenek cukkolni valamivel.
A Yoda-hoz való hasonlatára azonban felnevetek, olyan aranyosan adja elő.
- Tudod Lily, az első, amit meg kell tanulni, ha valaki küzdősportot akar űzni, hogy hogyan uralkodjon magán, így aztán ezt nem volt nehéz kimutatni. – kezdem magyarázni. – Az, hogy nem egy gyakorlott verekedő, azt már a testtartásából és az olyan teátrális viselkedésből, mint az ingujj feltűrés már le lehetett szűrni. A képességemről meg sejtése sem volt, így még a váratlanság és a meglepődés is az én oldalamon volt. Ennyire egyszerű. – tártam szét a kezem mosolyogva. – Egyébként, ha ennyire ….hmm….jó lelkű és segítőkész vagy, ami néha nem jól sül el, mint a példa mutatja, akkor neked sem ártana némi önvédelmet tanulnod. Már csak azért, hogy az ilyen suttyó parasztoktól meg tudd védeni magad. Nem olyan nehéz elsajátítani pár hasznos fogást. – vetem fel neki az ötletet.
Mikor meghallom, hogy a közelben lakik, elkönyvelhettem, hogy jól tippeltem, de most azt is megtudom, hogy itt a Városi Könyvtárban dolgozik is és, hogy nagyon szeret olvasni, akkor füttyentek egyet halkan.
- Már értem, hogy a Bankban is miért volt nálad ezek szerint könyv. De sajnos azok nem védenek meg. – ingatom a fejem. – Én még tanulok és a Xavierbe járok és ott is lakom jelenleg. – elégítem ki én is a kíváncsiságát. – És most jelenleg ez a fő foglalatosságom. Régebben még futárkodtam, de az már sajnos a múlté. – legyintek kicsit elkedvetlenedve, de aztán ismét mosolyt varázsolok az arcomra, mert nem akarom, hogy meglássa rajtam. – És csak olvasni szeretsz? Semmi más kikapcsolódás? Barátok vagy vőlegény, család? – kérdezek tovább, hogy eltereljem a témát magamról.

Sebastien türelmesen lépkedett mellettem, úgyhogy bátorkodtam feltételezni, hogy nem sietett sehová, bár, ha ez lett volna a helyzet, nem is ajánlotta volna fel, hogy elkísér. Mehettünk volna busszal is, de tényleg olyan közel voltunk, hogy talán az is több időt vett volna el, hogy megvárjuk, amíg megérkezik, meg egyébként is, kellemes volt egy kicsit kisétálni magamból a feszültséget.
Amit az előbbi verekedésről mondott, nagyon is logikusnak hangzott az ő szájából, de én magamtól sosem gondoltam volna rá. Most hogy így mondta, és így emlékeztem vissza az események mozzanataira, tényleg igaza volt, a fickó eléggé ügyetlenül és hatalmas hozzá-nem-értéssel akarta letudni az összecsapást. De csak, hogy Sebastien mondta.
-Nekem ez eszembe sem jutott - vallottam be, kicsit szégyenkezve. - Tényleg elég béna volt, és ha belegondolok, hogy engem még így is lenyomott volna!... Mindegy, a lényeg, hogy megmenekültünk.
A felvetésére szomorkásan mosolyodtam el.
-Nem menne az nekem - ráztam a fejemet. - Egyszer beiratkoztam egy önvédelmi tanfolyamra, de... a második foglalkozás után otthagytam. Nem ment. Ha csak arra gondolok, hogy verekednem kell, inamba száll a bátorság. Én nem vagyok olyan erős, mint te vagy mások. Én gyáva vagyok, beismerem. És még a verekedés gondolata is taszít, így meg még egy önvédelmi órát is nehéz végigcsinálnom. Inkább abban bízom, hogy tudok elég gyorsan futni. Egyébként pedig, kedves, hogy ezt mondod, de ne gondolj rólam túl sokat, a gyávaságomat és a balekságomat ne írd a jólelkűség és a segítőkészség számlájára. Inkább néha ki kéne dugnom az orromat a könyveim mögül, hogy lássak némi való világot is. De... úgy szeretek olvasni - horgasztottam le a fejem.
Xavier. Ismerősen hangzott a név, már biztosan hallottam róla valahol. Ha ott is él, mondjuk biztos, hogy valami bentlakásos iskola.
-Milyen iskola ez a Xavier? Ismerhetem?
Ahogy az elfoglaltságaimra terelődött a szó, elgondolkodva tekintettem körbe. Ez jó kérdés, az időm nagy részében olvasni szoktam, de csak csinálok mást is.
-Hát az olvasáson kívül... néha elmegyek sétálni... bár annak is az a vége, hogy ülök egy padon és olvasok. Szép időben szeretek kimenni a strandra napozni... és közben olvasni. Vagy jó kis filmeket nézni. Mostanában rákaptam a néma filmekre, tudod, amiben nem beszélnek, csak... - Megint lesütöttem a szemem. - ... olvasni kell a feliratokat - motyogtam.
Kérdése volt bőven, én pedig igyekeztem mindenre felelni.
-Vannak barátaim, mondjuk elég ritkán találkozom velük, nem vagyok az a társasági lény. Elvagyok én egyedül is. Néha meglátogatom a szüleimet, anyukám olyankor gondoskodik róla, hogy pár kilót biztos magamra szedjek. Vőlegényem pedig nincs - nevettem fel a váratlan feltételezésen. - Nincs párom, egyedül vagyok. Sajnos egyik kapcsolatom sem tartott valami sokáig, most jól esik kicsit hanyagolni a férfiakat. És veled mi a helyzet? Mit szeretsz csinálni? Barátnő? Család?

- Félreértettél! – rázom a fejem. – Nem kell verekedni, csak pár fogást megtanulni, amivel leszereled a támadót és időd lesz arra, hogy elfuss! Hiszen, ha megragad váratlanul valaki, akkor hiába vagy gyors, nem tudsz elrohanni, először ki kell szabadulni és ha lehet lelassítani a támadót. – magyarázom lelkesen. De, ha ennyire ódzkodsz a testi kontaktustól, akkor szerezz be egy gázsprayt vagy paprikaspryt, vagy akár egy sokkolót hiszen ezekkel is el tudsz bánni az ilyen alakokkal. – mosolyogtam rá megnyugtatóan.
Pirulása és zavara engem is zavarba hozott, hiszen idősebb volt nálam, de láthatóan nem sok tapasztalatot szerzett a könyvekből a való életről, de pont ezért olyan aranyos volt és mellette egész felnőttnek éreztem magam, sok-sok élettapasztalattal.
- Az egyáltalán nem szégyellnivaló, hogy sokat olvasol. Én is szeretek olvasni, de ne ezekbe menekülj a valóság elől, mert azzal nem teszel jót magadnak. Az élet rövid és így hamar elszalad melletted, pedig nagyon ……öööö….nagyon csinos vagy. Már ne értd félre. – szabadkozom elvörösödve, hiszen nem udvarolni akarok neki csak a tényre szerettem volna rávilágítani.
- A Xavier? Biztos hallottál már róla, ha sokat olvasol. – bólintottam meglepődve. – Xavier professzor hozta létre a mutánsok képzésére. Nagyon klassz hely és ott nem kell tartani attól senkinek, hogy a képessége miatt fogják zaklatni. – vázolom nagy vonalakban a helyet.
Szomorúan hallgattam a szavait, hogy mennyire bezárkózik, habár ezek szerint vannak barátai és élnek a szülei, nem úgy, mint az enyémek, akikről azóta sincs semmi hír, nem tudom élnek-e még egyáltalán.
- Szeretek motorozni és szeretem a sportokat, a természetet. – válaszolok azért és igyekszem a borús hangulatomat elrejteni, de a kérdése megint csak előtérbe hozza. – Nincs még barátnőm, azt hiszem még ráérek vele. – pirulok el ismét a témára. – A szüleim meg…..nos ők…..nem ebben a városban élnek és sajnos nagyon……nagyon ritkán látom őket. – nyögök ki valami értelmesnek tűnő választ.
Nem nagyon akarok erről beszélni, de hirtelen fékez mellettünk egy kisbusz és két nagydarab férfi ugrik ki belőle a tolóajtót elrántva, majd azzal a lendülettel löknek is be minket rajta.
Az egyik nagyon ismerősnek tűnik, hasonlít a fickóra, akit az előbb kaptak el a zsaruk, csak idősebb kiadásban. Az autó belsejében, aztán még további ismerős is akad, a két srác, aki elszaladt, mikor Lily hívta a rendőröket.
Igazán nem tűnt barátságos gesztusnak az elrablásunk és én aggódva néztem a lány felé, hogy nehogy kiboruljon, amire viszont meg lett volna minden oka.
- Mi a fenét akarnak tőlünk? – tettem fel a nagyon logikus kérdést ezek után és bár nyugodtnak tűnt a hangom, azért alaposan be voltam rezelve én is.

-Ja, a végén még szerzek egyet - bólogattam egyetértően. - Bár nem mintha minden nap megtámadna valaki, annyira azért nem vagyok szerencsétlen.
Bókjára kicsit pirulva mosolyodtam el, de aztán le is hervadt a mosolyom, amikor szinte azonnal vissza is vonta. Ösztönösen kaptam a hajam felé, hogy talán azért nem vagyok mégsem csinos, mert kócos a hajam. Vagy a füleim nem néznek ki jól? Na, mindegy, nehogy már ezen ragadjak le!
-Óóó, az a Xavier! - világosodtam meg. - Persze, hogy hallottam róla, ha nem is sokat. Nagyjából annyit, amennyit te is elmondtál. Azt sem tudom, hol van. Messze innen?
Család ritkán, barátnő egyáltalán. Valahogy nagyon nem ezt a választ vártam. Mármint az rendjén van, ha egy bentlakásos iskolában élő kamasz rétkán látogatja a szüleit, mármint gondolom élvezik a nagyobb függetlenséget, de hogy nincs barátnője!
-Szóval nincs barátnőd, mert még ráérsz vele? - vigyorogtam rá, kicsit talán pimaszul. - Melletted talán nem szalad el hamar az élet? Ráérni persze ráérsz, de azért eléggé szokatlan, hogy egy korodbeli srác nem érdeklődik a lányok után. Pláne ilyen jóképű fiatalemberként. Vagy van már valaki, csak még nem jött össze?
Furcsa fiú volt. Úgy tűnt az a magabiztosság és határozottság, ami harc közben csak úgy sütött belőle, elhagyta, amikor arról volt szó, hogy esetleg kerítenie kéne maga mellé egy lányt. Irult-pirult már csak attól is, hogy nekem valami kedveset mondott, mennyire zavarba jöhetett, ha esetleg udvarolni akart valakinek?
Egyszer csak fékcsikorgás hangzott fel közvetlenül mellettünk, de mielőtt még megfordulhattam, hogy megnézzem, mi történt, valaki megragadott hátulról, és berántott egy nagyobb járműbe. Oké, amit az imént mondtam, teljesen igaz. Annyira szerencsétlen nem vagyok, hogy minden nap megtámadjanak. Csak annyira, hogy egy nap többször is.
-Engedjen el! - kiabáltam, és megpróbáltam kiszabadítani a kezemet, ami vasmarokkal szorított valaki a hátam mögött.
Ahogy körbenéztem, megláttam azt a két embert, aki az előbb elinalt, amikor a rendőröket hívtam. Elhűlve hőköltem hátrébb, de csak hogy beleütközzem abba, aki lefogott.
-De hát hagytam elmenekülni magukat - mondtam kétségbeesetten kapálózva.
Erre felröhögtek.
-Hallod? Azt mondja, ő hagyott minket elmenekülni!
-Jól van, kicsi lány, köszönjük szépen, hogy nem bántottál minket - gúnyolódtak vigyorogva.
-Mert nagyon meg voltunk ám ijedve tőled!
Segítségkérően néztem Sebastienre, bár nem tudtam, hogy ebben a helyzetben mit tudna tenni.

A nő reakcióit látva még jobban zavarba jöttem, mert tudtam, hogy megint elrontottam valamit, hiszen a szavaimra felvillanó mosoly rögtön lehervadt az arcáról és a haját kezdte igazgatni, ami arra utalt, hogy….
~ Hogy hülye vagy Sebastien! Semmi másra nem utal, hogy egy bamba tulok vagy, aki még bókolni sem tud, nem hogy udvarolni! ~
Hála Istennek a szüleimre nem nagyon kérdezett rá, de persze ezek után a barátnőre igen.
- Persze hogy érdeklődök a lányok iránt és nagyon tetszenek is, hiszen nem vagyok vak, és azt is látom, hogy utánad is megfordulnak a férfiak rendesen, még ha te nem is veszed észre. – vágtam rá azonnal, nehogy már azt higgye, hogy valami baj van velem. – Mint mondtam látom milyen csinos vagy és ezt komolyan is gondoltam, csak nem szerettem volna, ha szemtelennek gondolsz. – tártam szét a karom.

A kocsiban erős kezek kapaszkodtak belém, meg aztán hely sem volt, hogy nagyon hadakozzon az ember, arról a pisztolyról és a késről már nem is beszélve, amik előkerültek.
Szegény Lily hiába kapálózott és kiabált, méltatlankodott a díszes társaságot, nem hatotta meg, sőt jót röhögtek rajta.
Persze megint csak úgy éreztem, hogy meg kell védenem, hiszen másra nem számíthatott és itt túl nagy sikerre én sem, de hát ugye a férfiúi becsület…
- Hagyják békén szegényt, hiszen nem ártott maguknak! – háborogtam, miközben igyekeztem felülni és ellökni az őt lefogó férfit, aki minden bizonnyal valami rokona, vagy esetleg az apja lehetett a letartóztatott fickónak. – És ugye azt tudják mi jár emberrablásért?
Igazán hiú ábránd lett volna, ha ezek után a fejükhöz kapnak és udvarias bocsánat kérések közepette elengednek minket, de hát ez is jobb volt, mint birka mód várakozni.
Azonban ők is úgy gondolták, hogy nem kell annyit dumálnom, így kaptam egy kokit a pisztoly vastagabbik végével, amitől kicsit elszédülve rogytam vissza a kocsi aljába.
- Mondják már meg, mi a fenét akarnak? – sziszegtem és fogtam a púpot a koponyám hátulján.
- Hát lenne pár ötletünk! – röhögött továbbra is a Lily-t lefogó fazon. – De most csak annyit akarunk, hogy sétáljatok be a rendőrségre és vonjátok vissza a vádakat a fiam ellen. Azt akarom, hogy estére otthon legyem! Értve vagyok? – szorítja meg erősen a lány kezét. – Különben nagyon-nagyon morcos leszek és azt ti nem akarjátok, igaz? – húzza végig a kés élét Lily karján, de még nem okoz vele sérülést.

Sajnos úgy tűnt, Sebastien egyenlőre nem tudott, esetleg nem akart megverekedni a szabadulásunkért. Nem mintha odalettem volna az erőszakért, de meghalni sem akartam, sem azt, hogy ezek a gazemberek kezet emeljenek ránk. Bár megpróbált kéréssel, észérvekkel hatni rájuk, de hát azt a fejünkre kenhettük, mivel továbbra is foglyok voltunk. Seabstien ráadásul kapott is egy jókora ütést a fejére, mire ijedten sikoltottam fel, és megpróbáltam közelebb menni hozzá, de alig mozdultam meg, a két erős kéz már rántott is vissza.
-Nem mész te sehova, kiscsibém - dörmögte a fülembe közvetlen közelről a kéz gazdája.
-Vegyem át, főnök? - vigyorgott, aki Sebastient tartotta fogva.
-Nem kell - susogta a választ, és hallottam a hangján, hogy ő is vigyorog. - Jó helyen van nálam.
Sebastien megelőzött a kérdésével, és mivel én is tudni akartam, mi ez az egész, miért nem lehet minket békén hagyni, átmenetileg abbahagytam a mocorgást, és figyeltem. Ahogy a szorítás egyre erősebb lett, fájdalmasan jajdultam fel, de ismét hiába próbáltam kiszabadulni.
-Au, au, au! Igen, rendben, megtesszük - hadartam, hogy végre elengedjen, vagy legalább ne szorítson annyira. - Megtesszük, csak engedjen el, ez már fáj!
Az acélos ujjak csak néhány másodpercnyi habozás után kegyelmeztek meg, bár teljesen természetesen nem engedtek el. A kés rémisztő jelenlétét ott éreztem a karomon, és nem tudtam, mikor dönt úgy a fogvatartóm, hogy mégiscsak megmutatja, mi mindent tehet meg, csupán azért mert pillanatnyi erőfölényben volt.
Kérdő tekintettel néztem Sebastienre, hogy ez tényleg így van-e. Tényleg erőfölényben vannak? Vagy tud valami kung fu fogást, amivel elkaphatja a grabancukat, csak még a megfelelő pillanatra vár? Ugye? Ugye így van?
-Akkor előbb tegyenek ki minket a rendőrségen - mondtam halkan. - Visszavonjuk a vádakat és este már a fiával vacsorázhat, rendben?
-Csak ne olyan sietve, kis tündérke - ingatta a fejét a nagykutya, és undorodva éreztem, hogy a fejét az enyémnek hajtva beszél, hogy a lehelete a fülemet csiklandozta. - Ha mindketten mentek, egyszerűen értesítitek a zsarukat, mi történt, s elkapnak minket. Elég lesz, ha csak az egyikőtök megy. És ha köpni merészel, a másik meghal. De ki is menjen a rendőrségre, és ki maradjon itt velünk vendégségben? Ecc - pecc, kimehetsz...
Itt már a tekintetem könyörgővé vált, ahogy Sebastienre néztem. Mondja, hogy el tud bánni velük! Ne is mondja, csak vessen be néhány trükköt, és verje le ezt a borzasztó bandát! Minden egyes fenyegető, kárörvendő szótól, amit a mögöttem ülő kiejtett újra és újra kirázott a hideg, és egyre jobban féltem.

Miközben szegény Lily-nek majd eltörte az a mocsok a kezét és a késsel játszadozott, én lázasan törtem a fejem, hogy vajon mit is kéne tennem. Persze, ha egyedül lettem volna, nem haboztam volna egy percig sem, de nagyon féltem, hogy ha verekedni kezdek, akkor a lány fogja meginni a levét, hiszen nem tudok egyszerre három ember ellen küzdeni.
A kiáltása és a szapora belegyezése a fickók feltételeibe visszarángatott a jelenbe és legszívesebben a saját késével vagdostam volna össze azt a gazembert, hogy fájdalmat okoz egy védtelen nőnek.
- Hagyja békén maga szemétláda! Nem hallja, hogy már belegyezett? - sziszegtem dühösen megkockáztatva, hogy megint kapok egyet, de nem érdekelt.
Persze sejtettem, hogy Lily javaslatát el fogják vetni és még azt sem mondhatom, hogy meglepett volna a javaslatuk, hiszen nagyon is logikus lépés lett volna részükről, hogy egyikünket túszként maguknál tartsák, és ahhoz sem kellett nagy éleslátás, hogy melyikünket fogják választani.
Viszont azt is el tudtam képzelni, hogy ha magára hagyom Lilyt, és megteszem, amit akarnak, akkor mi lesz vele utána és ez nem történhetett meg, kockáztatnom kell, hiszen így is, úgy is baja eshet.
- Nem kell kiszámolni, én önként itt maradok. – vágtam közbe, de már azza használni is kezdtem a képességemet és igyekeztem minél előbb eltűnni a szemük elől, majd kihasználva a meglepődésüket a Lilyt lefogó férfinek ugrani, hogy egyrészt eltávolítsam tőle, másrészt elvegyem tőle a kést.
Kicsi volt a hely, de így is minden erőmet beleadva húztam be neki egyet. Hanyatt vágódott a padlón és a kés kiesett a kezéből, ami gyorsan elrúgtam, mert egyelőre nem akartam felvenni, hiszen akkor meglátták volna hol vagyok.
Mikor az „apuka” a fölre rogyott az orrát babusgatva, már ugrottam is neki a két jómadárnak, akik egyelőre és az én nagy szerencsémre nem mertek lőni, hiszen itt bárkit eltalálhattak volna. Egyszerre vetettem rá magam a két egymás mellett guggoló srácra, így mindnyájan elborultunk, aztán egy-egy könyökütéssel már igyekeztem az eszméletüktől is megfosztani őket. Nagyon reméltem, hogy közben az idősebb férfi nem tért magához, mert közben Lilyt nem tudtam figyelemmel kísérni. Na meg aztán ott volt még a sofőr is.

Sebastien inkább tűnt dühösnek, mint ijedtnek. Nem tudtam, hogy ennek mennyire lehet örülni, mármint, ha harcra kerül a sor, melyikkel járunk jobban, de mivel én a félelmemmel nem tudtam mit kezdeni, reméltem, hogy ő a haragjával már inkább. Arra pedig inkább nem is gondoltam, hogy az imént azt mondta, hogy harc közben higgadtnak kell lenni, mert akár félt, akár dühös volt, egyiknek sem volt túl sok köze a nyugalomhoz.
Nem tehettem azonban mást, bíznom kellett benne, hogy tudja, mit csinál, nekem ugyanis fogalmam sem volt, én mit tehetnék, csak annyit, hogy egyenlőre talán az a legkifizetődőbb, ha beleegyezem mindenbe, amit mondanak, aztán majd később kitaláljuk, mi lesz. Ha vissza kellett vonni a feljelentést, visszavonjuk, ha nem szabad megszólalnom, egy szót sem szólok, csak éljük túl ezt a napot!
A kiszámolósdi valahogy legalább annyira ijesztő volt, mint a fegyverek, amiket ránkszegeztek, hiába mondta halk, szinte lágy hangon. Borsózott tőle a hátam. De nem érhetett a végére, mert Sebastien máris közbevágott. Elképedve meredtem rá. Hát megtenné ezt értem? Ennyire jólelkű lenne? Nagyon meg voltam hatódva, de kizártnak tartottam, hogy engedhetném. Ugyan már, nem vagyok értékesebb, mint ő, ő ráadásul még csak kölyök.
-Na, nézd csak a hős lovagot - vihogott a férfi, aki fogva tartotta.
-Kár, pedig reménykedtem benne, hogy a kislány marad itt nekünk - suttogta a fülembe a mögöttem lévő.
-Ne csináld ezt - néztem Sebastienre. - Nem kell itt maradnod, menj inkább te. Annyit segítettél már eddig is, nem hagyhatom, hogy... hogy... Ez meg...?
Sebastien egyszerűen eltűnt. A mutáns képessége zseniálisan működött, alig vettük észre, hogy valami nem stimmel, már el is tűnt a szemünk elől. Aztán dulakodás tört ki, én pedig igyekeztem segíteni neki, de nem akartam őt eltalálni. Ezért inkább előremásztam a vezető mellé, és egy földre pottyant pisztoly markolatával jókorát sózta a fejére.
Fájdalmasan kiáltott fel, és a vérző sebéhez kapta a kezét. A kocsi csalinkázni kezdett, hiszen már nem fogta határozott kéz a kormányt.
-Hova üssek, hogy elájuljon? - kiáltottam hátra tanácstalanul.
-Mi a szar...? - De nem tudott tovább jutni a kérdésében, mert a fegyver ismét lesújtott, és ezúttal végre sikerült is.
Az persze probléma volt, hogy a kocsit akkor ki fogja vezetni, de nem volt túl bonyolult matematikai feladat, hogy kiszámoljam, hogy leginkább én. Nem volt idő kivonszolni a megtermett férfit a vezető ülésből, mivel az autó haladt tovább eléggé életveszélyes stílusra váltva, meg egyébként sem volt túl valószínű, hogy egyedül menne, úgyhogy egyszerűen csak beültem az ölébe.
Elég kényelmetlen, nehezen fértünk el, és akkor még ott volt a másik probléma is. Nevezetesen az, hogy nem tudtam vezetni. Kikémleltem magamnak, hogy az ex-sofőr lábai hol voltak, és én is azokra a pedálokra tettem a lábaimat. Próbaképpen kicsit lenyomtam az egyiket, mire furcsa hangot hallottam, és lassítani kezdtünk, úgyhogy azt gyorsan elengedtem. Szóval ez lesz a fék. Akkor a másik a gáz, rendben van. A kormányozás még úgy, ahogy ment, bár időnként elég kicsit múlott, hogy nem karamboloztunk senkivel és semmivel, és imádkoztam, hogy ne kapjunk sehol pirosat, mert az már nekem túl nagy falat lett volna. És akkor még itt van a sebváltó is, arról pedig végképp fogalmam sincs.
-Sebastien - kiáltottam ismét hátra. - Hogy kell váltani?

Miután úgy láttam a Lilybe belekötő trió két tagja áldott eszméletlenségbe hanyatlott, már kicsit megnyugodtam és kifújtam a levegőt, főleg mikor megláttam, hogy az őt eddig terrorizáló férfi, akit először vágtam képen, még mindig a földön ül és az arcát fogja, és a keze mögül szép lassan csordogál az orra vére.
Csak nagy hirtelen Lilyt nem láttam sehol, de aztán nagyot rándult a jármű és én nekivágódtam az oldalának, majd a másiknak, ahogy az autó csalinkázni kezdett az úton és megláttam, ahogy a lány a sofőr fejét püföli a pisztoly markolatával.
Egyrészt azon imádkoztam, hogy az úton maradjunk, másrészt, hogy még véletlenül se húzza meg a ravaszt véletlenül a nagy csapkodásban, hiszen feltételeztem, hogy lila gőze sincs arról, hogy működik egy ilyen jószág.
Mikor a vezető egy félbeszakadt káromkodást követően lehanyatlott, a kocsi még jobban dülöngélni kezdett, én meg azzal voltam elfoglalva, hogy jó erősen kapaszkodjam és ne dobáljon a lendület ide-oda, de aztán legnagyobb meglepődésemre Lily nem sokat teketóriázott, hanem beleült a pasi ölésbe és megragadta a kormányt, amitől legalább az irányunk egyenessé vált.
Megkockáztattam, hogy elengedjem a kapaszkodót és míg elkezdtem előre araszolni, hogy segítsek a lánynak, aki a kiáltásból ítélve, nem sűrűn vezette még, a betört orrú férfi mellett elhaladva az megpróbált megragadni és lerántani. Mivel nem voltam olyan hülye, hogy ne számítottam volna valami hasonló reakcióra, kibújtam a fogásból és a nyakát a karommal satuba fogva szorítani kezdtem, egészen addig, míg a keze erőtlenül le nem hullt az oldala mellé. Ekkor elengedtem a fojtást és lelöktem a földre az ájult testet.
- Legalább nyugton maradsz egy ideig! – morogtam az orrom alatt, majd végre behuppantam Lily mellé, hogy segítsek neki.
- Csak nyomd a gáz pedált, majd én váltok és azt hiszem talán nem ártana egyenest a rendőrség felé venni az irányt, hogy ezeket itt leadhassuk a másik mellé. – intek a hátam mögé.
Végignézve magamon én sem nyújthattam valami bizalomgerjesztő látványt, hiszen a ruhámat jócskán összevérezte az a marha, ráadásul itt-ott el is szakadt a ruhám, és a fejem bőre is felrepedt az előbbi ütéstől.
- És azt hiszem ezt most nem ússzuk meg kihallgatás nélkül, mint az előbb.
Igaz, hogy kissé döcögősen, de azért csak ellavíroztunk a kerületi őrsig, ahol végre a lány is kikecmereghetett a még mindig eszméletlen fickó öléből, én meg szóltam az ajtó előtt posztoló őrnek, hogy talán szólhatna pár kollégájának, mert kapás van.