Lynn Harlow

ADATOK

NÉV: Lynn Harlow
faj: Mutáns
kor: 27
születési hely: USA; New York
Család: Darien Darrow (férj) Alistair Darrow (fiú)

jellem:

Önálló, nem szívesen fogadja el mások segítségét, barátságos, de nem szereti a sok ember jelenlétét

személyazonosság: titkos

KÜLSŐ:

165 cm, 50 kg, barna haj, amit kiengedve hord, barna szem, sosem visel szoknyát, szeret kényelmesen öltözni (általában sportcipő, farmernadrág, egyszerű felső)

KÜLÖNLEGES ISMERTETŐJEL: -

KÉPESSÉG:
Képes testét és az általa viselt ruhákat a víz valamely halmazállapotává alakítani.

Entered Apprentice: Ezen a szinten még csak hagyományos vízzé képes alakulni. A folyás irányát, és sebességét képes befolyásolni, a formáját azonban nem. Nem képes például vízszoborként állni egy helyben, ha átváltozott pocsolya lesz belőle.

~°~

ELŐTÖRTÉNET:

1984. július 9-én született New Yorkban. Szülei John Harlow és Lucy Harlow (lánykori nevén Lucy Gage) mindketten egy étteremben dolgoztak, ami saját családi vállalkozásuk volt. Az éttermet John szülei nyitották, Lucy apja pedig ott dolgozott (így ismerkedett meg a későbbi Mr és Mrs Harlow). Lynn sosem mutatott hajlandóságot, hogy idővel átvenné a családi üzlet vezetését, ami egészen addig nem zavart senkit, amíg az idő múlásával szülei be nem látták, hogy nem lesz már második gyerekük. Lynn ekkor 15 éves volt. Mint kamasz, egyébként is jól ráérzett már a lázadás ízére, így gyakorlott rebellisként ismételgette különböző megfogalmazásokban a ,,NEM!"-ket. Amikor a viták veszekedéssé fajultak, és már úgy érezte, majd' szétveti a düh, rendre kiverte a veríték, még ha meg se moccant. Ha nem sikerült lecsillapodnia, olyan hevesen kezdett izzadni, mintha akkor lépett volna ki a zuhany alól. Arra azonban csak nagy ritkán csodálkozott rá, hogy miért nem lesznek soha izzadságfoltosak a ruhái.
Mire sikeresen leérettségizett, szüleivel már alig beszélt, de ezt hamarosan megkönnyítette a tény, hogy felvételt nyert a Harvard orvosi karára, úgyhogy még a nyár végén elköltözött Cambridgbe, ahol tanulási időn kívül az iskola folyosóit rótta, immár takarítóként, hogy ne kelljen a szüleitől pénzt kérnie, mert bár nagyszüleitől örökölt valamennyi pénzt, de az nem volt elég. Hamarosan a gúny könnyű céltáblájává vált nem csupán diáktársai, hanem a tanárok számára is. Nem volt nap, hogy valaki ne talált volna a fél órával azelőttinél valami sokkal frappánsabb kifejezést arra, hogy Lynn egész pontosan mekkora nagy vesztes, akinek be kéne látnia, hogy ennél tovább úgysem fog jutni. A tanárok, ha épp nem jutott jobb az eszükbe, felhívták a figyelmét néhány koszfoltra, amit előző este kifelejtett.
Sosem felelt ezekre a sértésekre, igyekezett úgy tenni, mintha nem hallaná, ami nem volt kifejezetten nehéz, hiszen otthon is már csak háttérzajként hatott szülei sopánkodása, hogy miatta majd idegenek fogják őket kivásárolni, de alig pár hónap után már csak akkor érezte jól magát, amikor teljesen egyedül lehetett. Alig akadt egy-két barátja, akik szintén szegényebb sorból származtak, de velük is csak nagy ritkán beszélt, egyrészt mert nem akarta azt kockáztatni, hogy miatta őket is bántsák, másrészt hamar elvesztette a józan ítélőképességét, és nem volt biztos benne, hogy nem csak a saját dolgukon akarnak könnyíteni, ha esetleg személyesebb sértéseken törik a fejüket.
Képességéről egészen másodéves koráig ő sem tudott. Kiskorában szokatlanul heves izzadására a gyermekorvos csupán annyit mondott: pszichoszomatikus, amit az apja leegyszerűsített: elmebajos a szentem. Alig múlt húsz éves. Késő este volt, és ő holtfáradtan suvickolta a boncterem padlóját, mivel az utóbbi időben rengeteget kellett tanulnia, de mivel munka így is volt, kénytelen volt az alvásra szánt idejéből lecsippenteni előbb csak egy órát, aztán kettőt, aztán már nem is számolta, hogy ne vegye el még jobban a saját kedvét a magolástól.
Egyszer csak motozást hallott az ajtó felől. Két felsőbb éves volt, és ha jól vette ki a fojtott hangú szóváltásukból, egyikőjük lent felejtette mappáját, benne a vizsgafelkészítő papírjaival. Lynn megdermedt, mivel közeledtek a lengőajtóhoz, ami még köztük volt, azaz nemsokára felfedezik először a kiszűrődő fényt, aztán őt magát is. Nem tudhatta, hogy azok ketten vajon rajta vannak-e a fekete listáján, akiket fejben mindig szédületes sziporkákkal aláz porig természetesen élőben legalább ötven kamera előtt, vagy két teljesen ismeretlen diák. Bárhogy is, nagyon nem érezte kellő erőben magát, hogy kockáztasson.
A felmosó vízre nézett. Ha egy kicsi kiloccsanna, lenne lehetőségük elhasalni rajta, abszolút önhibájukból, hiszen miért nem voltak képesek körülnézni (egyéb esetben természetesen figyelmeztetné őket), és végre-valahára ő lenne az, aki addig nevetne máson, amíg csak bírja levegővel. Sőt, talán még utána is réerőltetne még egy csöppet!
Közelebb osont a lengőajtóhoz. Már nagyon közel voltak, nyilván a lámpa fényét is észrevették. Lynn úgy döntött, semmi megtorlás, a tapasztalatok alapján úgyis gyorsabban hagyják békén, ha nem szól közbe, hacsak nem hall valami egyértelműen sértőt rá nézve. Eddig türelmes volt, eddig nem állt a sarkára, de ma senki sem gázolhat át rajta, csak azért, mert megteheti. Sajnos a ,,Szerinted Lynnel fizettetik a villanyszámlát, amit ilyenkor elhasznál? Esetleg egy idő után felárat kérnek? Csak mert az ő tempója mellett egészen érthető lenne, miből tellett az új fali díszekre a harmadikon!" bármilyen elcsépelt is volt, azonnali izzadásra késztette Lynnt. Ha közelebb volna a vödör, átfolyathatná belőle a felmosóvizet a folyosóra, hogy azok ott kint, hamarabb esnének hasra, mint hogy akárcsak elkezdhetnének vihogni saját sületlen tréfájukon.
Az elszalasztott lehetőség, ráadásul a nagyon nemkívánatos betolakodók miatti mérgében Lynn nagyot dobbantott a lábával, és közben egyre csak az akkor oly hőn áhított vízre gondolt. Valahogy mégsem sikerült. Egy egészen egyszerű mozdulatot akart összehozni, de nem tudta megcsinálni. Ami még ennél is különösebb volt, hogy odakint egyszerre négy láb csúszott el a tócsában, és két test zuhant a földre. Miután káromkodva felálltak, berontottak a boncterembe, de nem találtak senkit, hiába kerestek. Végül egyikük morogva megvonta a vállát, majd intett a társának, aki elég gyengécskén diadalmas mosollyal, hogy valamit azért mégis talált, a jegyzeteit rejtő mappájával intett vissza. Hamarosan már a lépteik visszhangja sem hallatszott el az újra egyedül maradt Lynnig. A tócsa, amiben a két diák elcsúszott, a közepénél emelkedni kezdett, mintha valahogy egy kampó akadt volna bele, egyre nyúlt holmi átlátszó tésztaként, végül mikor már egészen emberi formája volt, ismét Lynn állt a tökéletesen száraz padlón.
Percekig csak állt egy szó nélkül. Mi történt vajon az előbb?
Hamar megtanulta kontrolálni képességét, ami sokkal elviselhetőbbé tette hátralevő idejét az egyetemen, hiszen ha nagyon nem vágyott emberi társaságra, csak vízzé változott, akár a padlón, akár egy edényben. Előbb-utóbb megtanulta, hogy tud vízként is előre haladni, változtatni a sebességét, elérni, hogy ne csak akkor legyen képes az alakváltoztatásra, ha víz közelében van.
Diploma után visszaköltözött New Yorkba, hogy ne kelljen még egyszer csalódnia az új környezet ,,varázsaiban". Kis rendelőjében fogadta a betegeit. Itt találkozott az első mutánssal és hallott először egy bizonyos iskoláról és egy bizonyos világról, ahol még számtalan hozzá hasonló él.

~°~

FOGLALKOZÁSA: Körzeti orvos.

SZAKÉRTELMEI:

Harvardon szerzett orvosi diploma, autót és motort is tud vezetni

ESZKÖZÖK, FELSZERELÉSEK: -

~°~

MINTAJÁTÉK:

Késő este, amikor épp az ijesztő mértékű lemaradásomat próbáltam behozni a papírmunkáimban, valaki kopogtatott a rendelő ajtaján, hamarosan pedig válaszra sem várva belépett a látogató. Nem háborodhattam fel az illetlenségen, mivel az illetőből dőlt a vér, hiába próbálta elszorítani a hasán tátongó sebet.
-Feküdj le - mutattam az ágyra, ő pedig, ha a fájdalmas nyögéseket nem vesszük figyelembe, szó nélkül engedelmeskedett, majd segítőkészen feltűrte a pólóját. A sérülés azonnali ellátást igényelt, de nem tűnt halálosnak. Miközben nekiláttam a fertőtlenítésnek, zsörtölődve folytattam: - Hogy jutott eszedbe, hogy kiállj a Rozsomák ellen? A fél fogára sem vagy elég, ráadásul neki nincs rám szüksége, és ezt te is nagyon jól tudod!
-Lehet - hagyta helyben Piró kimérten -, de azt te sem várhatod, hogy meg se próbáljam. Egyébként sem értem, miért segítesz. Nem az ő pártjukon állsz?
-Orvos vagyok, ha valakit meg kell gyógyítani, nem foglalhatok állást.
Piró gúnyosan felhorkant, de aztán, amíg összevarrtam a sebet egyikünk sem szólalt meg. Mikor végeztem, ránéztem, és higgadtan így szóltam:
-Most pedig tűnj el. Már nem vagy a betegem, de az egészségtől sem csattansz ki, úgyhogy lásd, kivel van dolgod, elszámolok háromig.
Kettőre már az utcán volt. Csak ekkor emeltem fel a kagylót, hogy értesítsem a társam, hogy a szokott helyen kell találkoznunk, és ahogy Pirót néztem, jó hosszú éjszakára számíthatunk.

fellow craft:
Teljesen képes irányítani a vízformáját, ezért például két lábon álló folyadékemberré is tud változni, és úgy mozogni, de képes bármilyen más formát is ölteni, amit a teste méretei engednek.

Master Mason:
Jég forma: Miután vízzé változott, képes jéggé fagyni. Amennyiben vízember formában teszi ezt, úgy mozogni is képes, bár jóval törékenyebb ebben a formában.

secret master:

Átváltozott formában is képes beszélni, jégként és vízként egyaránt.

A hangja a sajátja lenne, de beszéd közben halkan lehet hallani vízcsobogásszerű hangot is (víz formában), vagy jeges recsegést (jég formában). Ezek hangereje nem változik, akkor sem, ha Lynn mondjuk hangosabban beszél, mindig sejtésszerűen halk marad.

Már nyolc hónapja éltünk Arabellaban Szellemmel. Nyugalom és béke vett minket körül. Persze eleinte ebből nem sokat láttam. Igaz, Szellem mindent elkövetett, hogy jól érezzem magam, de az első két-három hétben szörnyű rémálmok kínoztak, a legváratlanabb pillanatokban jött rám sírógörcs, és képtelen voltam tíz percnél hosszabb ideig egyedül lenni. Rémes állapotomról a Vancouverben történtek tehettek, amik feldolgozása eltartott egy darabig.
Miután Szellem kiszabadított minket onnan Sheenával, hamarosan elváltunk partnerétől, és elrepített engem ide, erre az isten háta mögötti, aprócska spanyol faluba. Az első átzokogott éjszaka után azt hittem, egy kis hisztéria belefér, de most már összeszedhetem magam, és megpróbálhatom túltenni magamat az ott történteken. Csak pár hetet tévedtem.
Nagy szerencse volt, hogy a jövendőbelim ilyen türelmesnek bizonyult. Mindig ott volt mellettem, vigasztalt, elhalmozott gyengéd figyelmességeivel, biztonságérzetet és támogatást nyújtott.
Hamarosan folytathattam az életemet, ha nem is egészen ott, ahol abbahagytam.
A falu, ahol letelepedtünk tényleg apró volt, nagyjából öt, de maximum hatszáz fővel büszkélkedhetett. Mivel nem volt orvosuk, hamar befogadtak a közösségbe, hiszen érkezésem előtt, ha valaki lebetegedett, tíz mérföldet kellett megtenniük a legközelebbi városig, ahol szakember láthatta el őket, és nem a helyi vajákos, esetleg a bábaasszony. Szellem gondoskodott a megfelelő felszerelésekről, így azzal sem akadt probléma.
A faluban volt egy kisbolt, ahol a háztartáshoz szükséges dolgokat tudtuk beszerezni (élelmiszer, tisztálkodószerek stb.).
A házunkban mindössze két hálószoba, egy fürdőszoba és egy konyha volt, ami egybenyílt a nappalival. Kisebb volt, mint az én new yorki lakásom. De kit érdekeltek ott a négyzetméterek! Hiszen olyan boldogok voltunk, hogy kis viskó vagy kacsalábon forgó palota, nem volt semmi különbség.
Pár hónap elteltével már a nevükön szólítottunk több tucat embert, és a légkört is kezdtük egyre családiasabbnak érezni. Az emberek kedvesek, segítőkészek voltak. Senki nem akart minket bántani, senki nem akart minket megölni, senki nem üldözött, senki nem kémkedett utánunk. Régi ismerőseink közül senki nem tudta, hogy hol vagyunk, még a barátaink sem, az újak közül pedig egy sem akadt, akivel ne lettünk volna jóban. Valóságos paradicsom volt.
A hetedik ott töltött hónapban pedig a paradicsomi érzés megsokszorozódott, amit a világ éktelen csecsemősírás útján tudhatott meg. Tényleg az egész világ, ugyanis a kis jövevény olyan erős tüdővel rendelkezett, hogy mikor rákezdett, az ablaküvegek is beleremegtek. Otthon szültem meg, a bábaasszony segédkezett, Szellem a kezemet fogta, és rendületlenül ismételgette, hogy ,,Remekül csinálod" ,,Szeretlek" ,,Már csak egy kicsi", amikor én olyanokat üvöltöttem, hogy ,,Ezt te művelted velem, te disznó!" ,,Ne is kerülj a szemem elé! Kifelé!" ,,Most meg hova mész?! Persze rohanj csak el a felelősség elől!".
Aztán megjelent ő. A legtündéribb kis fiúcska, akit valaha láttunk. Én abbahagytam a kiabálást, és vagy a gyerekhez gügyörésztem, vagy Szellemhez, és mindkettőt elárasztottam puszikkal.
Alistair nagyon vidám baba volt. Sokat nevetgélt, keveset sírt (de akkor aztán fülsiketítően). Én még ekkor is alig bírtam betelni a látvánnyal, ahogy az apja a kezében tartotta és ringatta vagy játszott vele. Nagyon könnyen tudta megnevettetni, ha pedig a kicsi nevetett, az ő kedvét sem ronthatta el semmi, még a pelenkázás sem.
Így teltek napjaink Arabellaban, a biztonságos kis fészkünkben, ahova Szellem menekített a borzalmak elől. Eljött azonban az idő, amikor nem rejtőzhettünk tovább az igazi énünk, az igazi életünk elől. Arabella varázslatos hely volt, sokkal többet adott, mint, amire számíthattunk. Volt már viszont egy gyerekünk. A faluban pedig nem igen akadt más apróság, itt leginkább idősebbek éltek, a fiatalok szinte mind nekivágtak a nagy világnak. Ezen kívül se óvoda, se iskola nem akadt húsz mérföldes körzetben, ahogy játszótér, könyvtár, kórház, gyógyszertár, sem semmi hasonlóan fontos helyszín, ami már elengedhetetlen, ha az embernek kisbabája születik. Hosszas beszélgetések, töprengés, dilemmázás után úgy döntöttünk, visszatérünk New Yorkba, vissza a régi életünkbe.

A tükörben nézegettem magam. A mindennapok során nem szoktam ennyit cicomázkodni, hiszen egyrészt nem volt rá időm, ahogy kedvem sem, meg értelme sem volt, hiszen minek? A betegek állapota nem javul egyenes arányban a kezelőorvosukra pakolt festék mennyiségével. Bár ilyen egyszerű lenne a gyógyítás! De amíg nem az, nem kínzom magam efféle felesleges rituálékkal.
Ez alkalommal azonban gondosan göndörítettem még egyet a vállamra hulló fürtön, magamra festettem valami szolid kis sminket, elrendeztem magamon az egyszerű, fehér ruhát, aztán nagyot sóhajtva mosolyodtam el. Ha én ezt tudtam volna előbb! Nem csak vágytam volna rá, hanem tényleg tudtam volna! Mondjuk sok évvel ezelőtt. Hát, nem biztos, hogy elhittem volna, hiszen, ha csak végigmondtam magamban egy rövidke mondattal, hogy mi fog most történni, annyira hihetetlenül hangzott, hogy akár klingonul is mondhattam volna. Most pedig minden ész- és ellenérvet félresöpörve készültem megtenni azt, ami mégis helyes volt, az egyetlen jó döntés.
Felálltam. Indulnom kellett. Szellem már várt rám, most aztán igazán nem várakoztathattam meg. Nem mondom, hogy nem féltem egy kicsit...
~Kicsit? Ne röhögtess már!~
...de azért sikerült uralkodnom magamon, és csak arra gondolni, hogy milyen jó lesz, ha végre megérkezem Szellem mellé. És valóban, ha volt is bennem egy cseppnyi pánik is...
~Lynn, de most komolyan!...~
...az azonnal elpárolgott, ahogy megláttam őt a fehér abrosszal leterített asztal előtt. Már Ratna és Darren is ott voltak, és olyan helyesek voltak együtt, hogy legszívesebben behúztam volna őket magam mögé, hogy utánunk ők is rögtön sorra kerüljenek. De ismételten tudtam uralkodni magamon (ha nehezen is). Mellettünk Sheena tartotta a karjaiban Alistairt, aki nagyon mókásnak találta, amikor a szőke nő aranyló fürtjei néha eltakarták a szeme elől a világot, ami aztán varázslatos módon mindig megint visszajött, amint a nagymacska félre libbentette tincseit. A halk zene és Alistair kacagása volt a legédesebb dallam, amire Szellemhez vonulhattam, hogy végre megerősíthessem, hogy mindig vele maradok.
Nosztalgiázva gondoltam vissza az első lánykérésre.
-Légy a feleségem, de tényleg... egy pillanat, elintézem őt.
Mosolyom még szélesebb lett, és megfogva Szellem kezét arra gondoltam, talán már ott a golyózápor közepette is tudtam (vagy csupán reméltem?), hogy ez a nap el fog jönni.
-Igen.
-Igen.
Az egyszerű szó könnyedén hagyta el ajkainkat, és csupán ez az egyetlen szó, ez a két szótag, ez a négy betű máris örökre Szellem karjaiba helyezett, hogy ne kelljen elengednem őt már soha többé. Mint az újszülöttek csuklóján a szalag, hogy mindenki felismerje őket, úgy csillant meg ujjainkon az egyszerű karikagyűrű, hogy mindenki láthassa, mi már megtaláltuk az igaz szerelmet, és akármilyen nehéz napunk van, akármilyen bánat és nehézség érhet minket, egyáltalán akármi megtörténhet velünk, de az biztos, mindentől függetlenül, hogy este akkor is ott lesz valaki, aki hazavár minket, szorosan megölel, és elmondja, mennyire szeret. Ezen már semmi nem változtathat.
Ajkaink most először váltottak úgy csókot, hogy mint pecsét megerősítsenek egy elhatározást. De jól végezték a feladatukat. A csók édes volt, én pedig feleségül mentem Szellemhez. Darien Darrow-hoz. A legjólelkűbb sorozatgyilkoshoz, aki valaha létezett. Aki mindig ott volt nekem, akár arról volt szó, hogy az életemet kell megmenteni, akár arról, hogy olcsó pizzát majszoljunk és pocsék sorozatokat nézzünk.
Szellem és én nem sokkal azután, hogy visszaértünk Arabellából összeházasodtunk egy New Yorkbeli házasságkötő teremben. A ceremónia gyors volt, csendes, egyszerű, és rajtunk és Alistairen kívül nem is volt más, mint a két tanú (Ratna és Darren), és Sheena, aki nem hiányozhatott egy ilyen eseményről.
Nászútra ugyan nem mentünk, de az éjszakát abban az aprócska lakásban töltöttük, ahol akkor régen össze voltunk zárva. Már a kínai kaját is megrendeltük, hogy megérkezzen, mire odaérünk. Az a bizonyos papír virágcsokor is már az éjjeli szekrényen díszelgett egy vázában. Kicsit már megfakult az évek alatt, de én még mindig ugyanolyan gyönyörűnek találtam, mikor Szellem félénken átnyújtotta nekem.
Tökéletes első napja volt ez egy tökéletes házasságnak.