Re: Orvosi rendelő

by **Ratna Nayar** Hétf. Dec. 12, 2011 2:24 pm

Nagy kő esett le a szívemről, amikor a dokinéni közölte, hogy Greg végre túl van az életveszélyen. Amikor pedig azt kezdi tárgyalni, hogy ilyen esetben mi a teendő, egy pillanatra elgondolkoztam a válaszon, majd mielőtt még lábadozó betegünk dönthetett volna, gyorsan megelőztem a válaszadással.
-Ugyan, doktornő, Gregory nem siet sehová. Legalábbis tudtommal nem üldözi senki. Az iskolai szabályzat... Ami azt illeti, tiltja, hogy éjszakára akármelyik diák kimaradjon, ám ha megtudják, hogy mi történt, biztos nem lesz ellenvetésük ellene, ugyanis itt biztosan jobb kezekben lesz, mint az iskolai gyengélkedőn lenne... Ha ön azt mondja, hogy a betegnek az lenne a legjobb, ha itt maradna éjszakára, akkor inkább maradjon. Persze csak ha önnek nem probléma... -jegyeztem meg óvatosan, ugyanis nem tudtam, hogy amúgy szokás-e az orvosnál, hogy bent marad egy betegével, vagy ez a mostani valami hú-de-extra-különleges esetnek számít.

::Greg::
Az életveszély elmúlt, kb. egy nap és szinte teljesen rendben jössz. A tünetek egymás után lassan elmúlnak, a légzésed, vérnyomás, keringés, meg minden egyéb rendbe jön, leszámítva egyet. A karodon, amin a kígyómarás van, továbbra sem akar csökkenni a duzzanat. Ha naponta szeded rá az "ipari mennyiségű" kálciumot, borogatod, és kíméled, sokat pihenteted, akkor kb. 1 hét alatt gyógyulhat meg teljesen, mint ha mi sem történt volna. Addig sajnos mozgatni se nagyon tudod, mert elég nagy fájdalommal jár a dolog.

//Kaland vége, legalábbis mesélés szempontjából... A karakterekkel persze nyugodtan mehet tovább a játék Smile

//

by **Gregory S. Severald** Hétf. Dec. 12, 2011 2:58 pm

Éreztem ahogy a nyomás egyre csökken a mellkasomon és egyre könnyebben kapok levegőt.Még egy ideig küzdök a fáradtsággal. Meghallva hogy az életveszély elmúlt. Egy őszinte, nyugodt mosoly ült arcomra.
~Köszönöm...
Nyöszörgöm alig hallhatóan, tán csak Lynn hallja meg. Résnyi szemeimet összecsukom és hamar elnyom az álom. Hosszú és nagyon fárasztó álom volt. Az sem érdekelt, hogyan keveredek haza, ha egyáltalán hazakeveredek, csak had pihenjek... Egy kikötésem azért volt... Csak ne Logan cipeljen haza vagy keltsen fel. Elalszok akár a földön is, csak had pihenjek... Míg megvitatták ,hogy végül is mi a fene legyen velem addigra már horkolni is volt erőm. Nem hangosan... valójában hangos szuszogásnak lehetett betudni.

by **Lynn Harlow** Hétf. Dec. 12, 2011 4:57 pm

//Lexnek//

A rúgás maga nem fájt annyira, mivel még mindig jégből voltam, bár azért ahogy apró szilánkok letöredeztek belőlem, azt éreztem, és biztos voltam benne, hogy a karcolások helye pár napig még látszódni fog. Hát még amikor a falnak csapódtam! De hát ezek csak apróbb sérülések voltak, ezek a falak már sokkal durvábbakat is láttak, ráadásul ha Lex képes harcolni meglőtt lábbal, nehogy már én meg ezen a kis bibin akadjak fönn.
Még hogy harcol, brillírozik! Mint egy gladiátor, aki az arénában nőtt fel! Már emberi alakomban tápászkodtam fel újra, és nyomban neki is lendültem, hogy ismét a sűrűjében lehessek.
Eközben Lex sem tétlenkedett. Mikor megláttam, hogy a parádés lábfogás után a morfium egyre fogy a fecskendőből, hogy egyazon emberbe vándoroljon át felkiáltottam:
-Ne! Így megölöd! - De már késő volt, a fecskendő kiürült.
Úgy tűnt erre ő is rájött, mert miután kizárta az erősítést, visszatért vesztes ellenfele mellé és néhány pillanatig nem is mozdult mellőle, így feltételeztem, hogy képességével megpróbálja helyrehozni az orvosilag helyrehozhatatlant.
Eközben én már emberi formámban hadakoztam a kettes számú Smith ügynökkel, aki úgy tűnt addig nem akart otthon ágyba bújni, amíg le nem lőtte Lexet. Akkora ütést mértem hát a könyökhajlatára, amekkorát csak bírtam, minek eredményeképp a falat találta el, nem eredeti célpontját, aki pillanatnyilag azon fáradozott, hogy ne váljon gyilkossá.
A ütésből való visszalendülés és ismételt terepfelmérés azonban túl sok időt vett igénybe, és a pisztolyt tartó kéz párja már lendült is felém. Próbáltam kitérni előle, de nem voltam elég gyors, ezért a kőkemény ököl még pont elérte annyira az arcom, hogy felszakadjon a szám, én pedig megpördülve a tengelyem körül gazdája lába elé essek.
Közben meghallottam Lex hangját. Asztal. A fejem fölé nyúltam, elkaptam a mondott bútordarab lábát, és Lex felé taszítottam hatalmas karcos-csikorgó hangzavart keltve.
Ahogy újra a támadómra néztem a vér is meghűlt az ereimben, mivel a fegyverével immár engem célzott. Összeszedtem minden megmaradt lélekjelenlétemet (nem volt már belőle túl sok, úgyhogy nem is tartott valami sokáig), és ahelyett hogy végigmoziztam volna a szemem előtt lepergő életemet, jobb lábamat oldalra fordítva horogszerűen elkaptam őt a sarkainál, másik lábammal pedig a combjánál rúgtam belé egy kellően nagyot ahhoz, hogy egyensúlyát vesztve ő is hátraessen.
Azonnal talpra szökkentem, megtettem a kettőnk közti fél lépésnyi távolságot, majd az egyetlen dolgot tettem, amit fegyver nélkül tehettem egy földön fekvő férfi azonnali harcképtelenné tételéért.
Dolgom végeztével hátat fordítottam a még sokáig szaporodásképtelen gazfickónak, és Lexhez fordultam, aki közben az asztallal sikeresen kitámasztotta az ajtót.
-Menjünk a hátsó kijárathoz - mondtam neki lihegve. - Egy sikátorba vezet, arra elfuthatunk.

by Vendég Hétf. Dec. 12, 2011 5:57 pm

Ahogy Sean megfordul, látja, hogy Lynn ismét elhárít egy lövést és padlóra kerül.
- Oh bloody hell - kiáltja immár mérgesen, ám a doktornő hamar elintézi a rosszfiút. Sean gyorsan odatolja az íróasztalt az ajtóhoz, majd erősítésként egy szekrényt is, majd még egyet.
- Elnézést, hogy nem tudtam segíteni azzal a másikkal! - mondja és felvesz egy papír törlő kendőt, amivel letörli a vért Lynn álláról, feltéve, hogy ő hagyja.
- Egy pillanat, és segítek ezen - mondja, majd kiterjeszti még egyszer a hatalmát.
Tam-dam.
Még csak pár napja használja a megnövekedett képességét, de máris kezd rutinszerűvé válni. A forróság megszokottá vált. Sean úgy érzi, hogy ha a továbbiakban is ilyen ütemben fejlődik a képessége, lassan világítani fog.
~Csak el ne bízzam magam tőle. Itt lehet megcsúszni, és annyian, de annyian beleestek már ebbe a hibába...~
Mindenesetre Sean gyorsan visszatér a praktikusság szintjére. A kellő mennyiségű erőt sodorja végig Lynn-en, és ha ő nem áll ellent az akaraterejével, a heves, perzselő hullám regenerálja a harc minden sérülését, végigjárja a szöveteket, az izomrostokat, az összes nyirokedényt, ideget, és végigsimítja a nő bőrét, horzsolásokat keresve.

Gregory-ba először életében ismeretlen érzés villan a képessége használatakor: Zavar, szégyenlősség. Az arca elkezd egy kicsit elpirulni... Eddig soha nem gondolt bele, hogy amikor szabadjára engedi az erejét, látja mások testét annak teljes valójában. Persze mindig csak a szerveket nézi, a sérüléseket, de eddig bele se gondolt, hogy mit tesz; most például kérdezés és gondolkodás nélkül pillantott végig egy nő testén annak teljes valójában, simította végig lángokkal, és ennek a teljes súlyára az döbbentette rá, hogy az előtte álló, kérdéses nő nagyon szép. A lángok szokatlanul lassan csitulnak el; a selymes bőrön végigfutva, az összes dús hajtincsen végighullámozva átadják összes, szikrázó kis energiájukat. Lynn nem is csak szép, hanem csodaszép, mert a dekoratív, szoborszerű külsőhöz hozzáadódik az intelligencia, az energikusság, a stílus, az erő, a közvetlenség és természetesség egy megfoghatatlan atmoszférája, ami olyan különlegesen lobbantja életre ezt az ógörög szobrot. Ami olyan magától értetődően vonzza Gregory energiáját még egy hosszú pillanatig.
~Mindez... lényegtelen. Őrizd meg az objektivitásodat, Gregory!~ szól magára, és érzi, hogy mindettől jobban elpirul, de már-már megmenti a következő pillanat eseménye, ami eltereli a figyelmét Lynn-ről.
Egy pillanatra megtántorodik és nekidől a kezelőasztalnak. Belehasít a fájdalom a combjába, amiről eddig az adrenalin hatására megfeledkezett. A nadrágján megjelenik egy pici, vörös folt.
- Nos, itt a válasz korábbi kérdésére, kedves Lynn - mondja Sean, ahogy szégyellősen a combjára néz - A képességem soha nem működött rajtam, és van egy olyan érzésem, hogy soha nem is fog. Szerintem jobb is így. Végtére is, az adományom arra való, hogy másokon segítsek, nem pedig, hogy valami mutáns szuperharcos váljon belőlem.
Durr. Durr.
Az ajtó vészesen elkezd nyekeregni az újabb és újabb ütésekre. Kintről rálőnek a zárra, ami szétforgácsolódik. Sean felkapja a két pisztolyt, lehajol és az asztal alatt térd alatti magasságban tüzet nyit. Kint kiáltások hangzanak, valakit, vagy valakiket eltalált.
- Lynn, sajnos mennünk kell. Szerintem a házat körbevehették, láttam az ablakból, hogy két kocsival érkeztek és lent is maradt erősítés. De a tűzlépcső a tetőre vezet, arrafelé szabad az út. Tessék - nyújtja át az egyik pisztolyt - üldözőbe vehetnek és nem félnek használni ezeket. Úgyhogy ez jól fog jönni, legfeljebb nem direkt rájuk célzunk.
Sean lehajol és meglapogatja a férfiak belső zsebét. Egy-egy tartalék tár, 13-13 golyóval.
- Mire készültek ezek, földönkívüli invázióra? - neveti el magát és odalép az ablakhoz. A lentiek előre szegezett pisztollyal merednek a rendelő felé. Azonnal tüzet nyitnak, ő pedig elhajol, majd kezét kidugva viszonozza a tüzet. Kipillant, a lentiek menedékbe húzódtak.
- Menjen, doktornő, én addig fedezem!

by **Sebastien Longley** Hétf. Dec. 12, 2011 7:56 pm

Gregory állapota rohamosan javult és már a doktornő is bizakodóan nézett a következő órák elé, sőt később, már annak sem látta akadályát, hogy a fiú visszatérhessen az iskolába, de azért inkább azt ajánlotta, hogy töltsön még a rendelőben, megfigyelés alatt egy éjszakát. Igazán nem is nagyon lehetett volna elcipelni, hacsak nem hordágyon, hiszen miután túl volt az életveszélyen és már Lynn engedélyezte neki az alvást, azonnal mély álomba merült.
Így hát, most már megnyugodva, hogy Tanis nem okozta egy barátom halálát sem, az elég fárasztó és eseménydús kalandunk után, megkérdeztem Ratnát, hogy itt marad a rendelőben és megvárja míg Greg felébred, vagy hazakísérjem-e.
Ha igen akkor utána, ha nem akkor közvetlenül a rendelőből én is a saját koleszom felé veszem az irányt, számolva a késői kimaradás következményeivel, ami valószínűleg egy-két hét szobafogság lesz.

/Szál vége részemről - köszönöm a játékot és a mesélést Very Happy

/

by **Lynn Harlow** Hétf. Dec. 12, 2011 7:56 pm

//Lexnek//

Nem mondhatnám, hogy ha csak apró sérüléseket is szereztem, azokat szívesen láttam magamon. A tudat sem sokat segített, hogy ha ügyesebb lettem volna, elkerülhettem volna őket. Ezen azonban nem sokat töprenghettem, hiszen Lex ezúttal sem hagyott cserben. Megint érezhettem a kellemes forróságot, a fájdalomnak búcsút inthettem, felfrissülve éreztem magam, erőm teljében. Ő azonban valamiért igen furcsán viselkedett, amit nem igazán tudtam hova tenni. Nem nézett a szemembe, az arca nagyon piros volt.
-Minden rendben van? - kérdeztem aggódva. - Jól érz...
Ekkor hatalmas döndülés rázta meg a váróterem falait, ugyanis bár
Lex nagy megnyugvásomra értette a dolgát és semmit sem bízván a véletlenre a fél várótermet az ajtó elé húzta barikádnak, valamivel több időt nyerve magunknak a menekülésre, viszont ezt kívülről nem nézték jó szemmel, és hogy hangot adjanak abbéli felháborodásuknak, hogy Lex egyre csak csökkenti a lehetőségüket a bejutásra, akkora hévvel kezdték az ajtót ostromolni, hogy a már így is sérült küzdőtársam hátrabucskázott egészen a vizsgálóasztalig.
Azonnal utána iramodtam. Azonban mielőtt akár egy nyikkanás elhagyhatta volna a számat a Lex felszakadt sebére egyértelműen utaló vörös folt láttán, összerezzentem egy lövés irgalmatlanul hangos és erőszakos hangjától. Lényegében semennyi időnk nem maradt.
Amíg Lex fegyvereket szerzett azoktól, akiknek már úgysem kell, összeszedtem néhány eszközt a szekrényből, egy zacskóba dobáltam őket, majd a gyorsan a magamra kanyarított köpenyem jókora mélyesztettem ezt a sebtiben összeállított csomagot.
A felajánlott pisztolyt elfogadtam ugyan, de csak mert túlságosan kellett sietni, így nem értünk rá a morális kérdéseken rágódni. Legfeljebb nem majd használom.
A tűzlépcsőn azonban már kénytelen voltam, bármennyire is meghatott lovagias viselkedése. Nem hagyhattam, hogy ő protezsáljon, hiszen ez sehonnan nézve sem volt jó ötlet.
-Nem, Lex, ön megy előre - ráztam a fejem határozottan. - Igazán kedves, de nem nekem lyukasztották ki a lábamat. Engem lelőhetnek, nem eshet bajom. Úgyhogy logikusan végiggondolva is az a legjobb megoldás, ha én maradok hátul. Menjen!
Hogy ne is tudjon ellenkezni a korlátba kapaszkodva jéggé fagytam, így jégcsákány nélkül nehezen tudott volna elmozdítani onnan. Mivel átváltozva nem tudtam beszélni, csak a fejemmel inthettem neki sietségre buzdítva, már csak azért is, mert amíg alulról folyamatosan tüzeltek, bentről máris nyomult befelé a barikáddá kinevezett bútorokat tűzifává romboló sok kis fanyűvő. Szintén eszeveszett lövöldözés kíséretében. Az egyik golyó pattanó hang és szikraeső kíséretében ért célba centiméterekre a kezemtől.
Újra Lexre néztem. Felemeltem jéggé fagyott lábamat, és óvatosan a sebére tettem. Tudtam, hogy ez nem sokat használ, de a semminél ez is jobb volt. A fájdalmat a zsibbadás egy nagyon picit enyhíthette, ennyivel tudtam hozzájárulni ahhoz, hogy sérülten is kibírja a felfelé mászás gyötrelmeit. Meg persze azzal, hogy finoman a lépcső felé taszigáltam. Az időt már milliomod másodpercekben kellett mérnünk.
Egy újabb golyó a nyakamat súrolta.
~De fog ez fájni, ha visszaváltozom emberré. Sebaj, majd Lex meggyógyít!~
Sürgetően intettem neki. Már kerültem tetőn életveszélyes kelepcébe. Hőn reméltem, hogy ezúttal más lesz a helyzet.

by **Lynn Harlow** Hétf. Dec. 12, 2011 8:25 pm

//Gregnek, Ratnának, Sebinek//

A fiatalok boldog megkönnyebbülése csak tovább fokozta az én jókedvemet is. Főleg, mikor eszembe jutott, nem sokkal ezelőtt mennyire kétes volt még a fiatalember sorsa. Komoly sérülés nem specialistánál, nem kórházban! Csoda, hogy kibírta mindenki ép ésszel.
De már nem is ez volt a lényeg, csak az, hogy végül minden jóra fordult. Kis szerencsével még pár nap, és már mindhárman csak úgy fognak visszaemlékezni erre a szörnyű esetre, hogy meg kell majd kérdezniük maguktól, hogy ez tényleg megtörtént, vagy csak rosszat álmodtak.
Altatóra végül nem volt semmi szükség, a beteg magától elaludt, és úgy tűnt egy földrengés sem szolgáltatna elég okot ahhoz, hogy legalább a másik oldalára forduljon. Az egyik szekrényből elővettem egy pokrócot, és betakartam vele, majd a fejtámlát vízszintes helyzetbe eresztettem, hogy inkább a párna tartsa magasabban ifjú páciensem fejét.
-Nyugodtan hazamehetnek, ha fáradtak. Én itt maradok mellette. - Szavaimat már a barátaihoz intéztem. - Ha maradnának, van kint egy kávéautomata.
Hogy szavaimat demonstráljam, már indultam is a koffeinállomás felé, hiszen az éjszaka számomra még nem ért véget.

by Vendég Hétf. Dec. 12, 2011 9:40 pm

Sean tűzharcba keveredik a lentiekkel és egyre vészesebb a helyzet az ajtónál. Lynn-t pedig hiába tessékeli, a doktornő szelíd erőszakkal kényszeríti az indulásra.
Bár elsőre nem fogadja el, hogy egy nő maradjon hátra és ő elsőnek meneküljön, Lynn újra felveszi a jégformáját.
Reccs-krrrr.
A teste újra csillogó, tiszta jéggé változik és az este fényei megcsillannak benne. A torkolattüzek, a város több ezer fénye, az utcalámpák, a rendelőből kiáramló meleg lámpafény.
A nő Sean térdére teszi a kezét. Gregory először levegőhöz kap a hirtelen, fagyos érintéstől, ám rövid időn belül elzsibbadnak az idegvégződések. A vérzés megáll, a véres nadrág pedig megkeményedve fagy meg. Lynn elkezd kimászni az ablakon és rögzíti magát.
Egy elsuhanó golyó pedig eltalálja a nyakát.
Hííííj-reccs.
A jégkirálynő arcán repedések futnak végig, és bosszúság. Újra int a fiú felé, aki a helyzetet figyelembe véve logikusnak találja a tervet és kilendül az ablakon.
A combjába természetesen belehasít a fájdalom. Csillagokat lát a kíntól, ujjai kifehérdnek, ahogy szorítja a tűzlépcső korlátját.
Durr-durr.
Újra eltalálja Lynn-t egy golyó, ami reccsenés kíséretében pattanik le róla, Sean pedig nem tétovázik tovább. Nagy levegő kíséretében átlendül a korlát túloldalára.
Hangosan felnyögve omlik a lépcsőfordulóba. Bár igyekszik mereven tartani bal lábát és vigyázni rá, természetesen az esésben mindkét lába megrándul és Gregory magát teljesen szánalmasnak érezve terül el. Arcán könnyek folynak végig a hirtelen, éles kíntól, sebébe mintha kést szúrtak volna. Minden tőle telhetőt megtesz a feltápászkodáshoz, ami csak harmadszorra sikerül neki.
Épp elkapja, ahogy egy alak az ablakon kihajolva fordítja fegyverét Lynn irányába...
A hajléktalan férfi rádiójából az utcán továbbra is Jimmy Hendrix duruzsol.
"There must be some kind of way out of here,
Said the joker to the thief..."
(ez)
Sean újra tüzet nyit.
Damm!
A férfi vállába csap a golyó, a feltépett ruhából vér fröccsen szerteszét. Az a sebre szorítja a kezét és pisztolyát az utcára ejti, az ablaknál pedig zavar támad, ahogy a többiek megpróbálnak mellette kihajolni.
Gregory kinyújtja a kezét, hogy a doktornőt a tűzlépcsőre segítse, és ha ez sikerült, int felfelé és maga is elkezd elindulni, bal alkarjával a korlátnak támaszkodva. Lépésről lépésre küzdi magát felfelé, érzi, ahogy a vér végigcsordul a térdén és a lábszárán. A lentiek tárat cserélnek. Eddig csak ketten voltak, de két további társuk érkezett az épület két sarka felől - nyilván visszahívták a hátsó bejárathoz küldött tagokat.

Azok pedig meg sem állnak, az egyikük egy szemetest tol a lépcső aljához és arról felkapaszkodik az első emeleten véget érő tűzlépcsőhöz és lehajtja a csapóajtó-létrát. Társával elkezdenek a lépcsőn felfelé szaladni.
Sean a lépcsőfordulóból lefelé rájuk lő, a lépcső két oldala között kis résen át, ám azok rögtön fedezékbe vonulnak és csak lelassítani tudja őket.
- Gyerünk, doktornő, irány a tető, nem tudom, hogy kell egy ilyen fegyverben tárat cserélni!
~Jöjj fájdalom, keljünk birokra~
A szembe ház fényei kialszanak, a lakók lehúzzák a rolókat.
A hajléktalan férfi érdeklődve pillant fel körülbelül negyven méterre, az utca kiszögellésében lévő kis odújából, kutyája messziről vigyorog fel Sean-ékra. A rádiójának hangja idáig hallatszik a szürreális csendben, Gregory saját zihálásán keresztül hallja Jimmy Hendrix-et.
Gregory újra a támadókra lő. Az utcára és az alatta levő lépcsőre. Körülöttük golyók fütyülnek el. A tár kiürül.
Már csak egy forduló...
"No reason to get excited, the thief he kindly spoke,
There are many here among us, who feel in life it's but a joke"
Lynn és Sean a tetőre érnek. A csillagok ezernyi kis fénye vibrál, a Hold fehér derengése pedig lehengerlő erővel söpör végig a tömbház tagolt tetején, teljesen más világot festve a háztetők rengetegére. A felhőkarcolók, mint egy messzi, messzi álomvilág kanyonjának kopott falai és meredek szikla-őrei magasodnak az emberek világa fölé.
Sean nagyon egyszerűen egy lökést érez. Előre tántorodik és térdre borul, majd elveszti az egyensúlyát és végigdől a hideg tetőn. Azonnal elkezd feltápászkodni, ma este már másodszor, teste több helyen is fáj. Ahogy térdre áll, teljesen értetlenül, összeráncolt homlokkal figyeli, hogy jobb karján vércsíkok futnak végig a válla felől, a kézfejéről pedig a szürke tetőre csöpögnek.
"All along the watchtower,
Princes kept the view..."

by **Ratna Nayar** Hétf. Dec. 12, 2011 10:44 pm

Miután a dokinéni biztosított minket affelől, hogy Greg maradhat itt éjszakára, megfigyelés alatt, neki probléma, beleegyezően bólintottam.
-Rendben, azt hiszem, az lesz neki a legjobb... -vetettem egy pillantást a fiúra, s meglepettem tapasztaltam, hogy amint elmúlt az életveszély, már be is kómált...
Nem baj, pihenjen csak, megdolgozott érte. Amikor Sebastien kérdezett, egy pillanatra elmerengtem a válaszon.
-Azt hiszem, jobb lesz, ha visszamegyek a suliba. Itt úgy se lenne semmi hasznom, így pedig legalább a tanárokat tudom értesíteni, hogy mi történt...
~A tanárokat... maximum Logant, a többiek most nem igazán elérhetőek, meg nem is vagyunk ilyen viszonyban...
Miután Sebastien el akart kísérni a suliig, biztosítottam róla, hogy felesleges ekkora kitérőt tennie, ugyanis az a város szélén van, és gondolom inkább ő is nyugodtan pihenne, ahelyett, hogy engem kísérget a városon át.
-Inkább menj, pihizz te is egyet. Megérdemled.
Még vetettem egy utolsó pillantást a békésen szunyókáló Gregre, majd miután köszönetet mondtam a doktornőnek, elbúcsúztam tőlük és a suli felé vettem az irányt.

//Köszi a játékot! Smile

//

by **Lynn Harlow** Hétf. Dec. 12, 2011 11:22 pm

//Lexnek//

A támadók egyre csak özönlöttek, de Lex legalább elindult végre valahára. Szívet tépő volt a látvány, amit nyújtott, ahogy jól láthatóan iszonyatos kínokat kellett kiállnia a legapróbb mozdulatokért is. Közben lent felharsant a zene, talán egy rádióból, és Hendrix örök slágerének és a pisztolyok kegyetlen dörrenéseinek dallamára rohanhattunk tovább a tető felé, üldözők és üldözöttek egyaránt.
A folyamatos lövéseket tőlem telhető hatékonysággal végig szemmel tartottam, ahogy tapostam a lépcsőfokokat a Lex diktálta tempóban. Egy alkalommal az egyik fegyveresnek sikerült őt életveszélyes pontossággal megcéloznia, ezért félfordulattal előrevetődtem. Ő elesett, én pedig kaptam egy golyót az oldalamba. Nem törődtem vele. Ezúttal elég hanyag lehettem e téren, tudván, hogy mire képes Lex.
Tovább nyomultunk felfelé, ők lőttek ránk, Lex időnként visszalőtt, én pedig figyeltem, hogy ne essen baja, hiszen ő nem volt úgy védve, mint én. A tempója egyre lassult, én pedig győzködtem magam, hogy csak beképzelem, mert legszívesebben repülnék, nem lehet, hogy a vérveszteség, a fájdalom és a kimerültség kezdi legyőzni. Nem az nem lehet!
Végre felértünk a tetőre. Ekkorra Lex már olyan rossz állapotban volt, hogy komolyan elkezdtem aggódni az életéért, úgy hogy a továbbra is kitartóan záporozó lövéseket nem is kellett belekalkuláltam. Hiszen lábra állni sem tud. Nemsokára elvérzik, de legalábbis sokkot kap, és elveszti az eszméletét. Kizárt, hogy tudna harcolni, vagy legalább megvédeni magát.
És újra meglövik! Jézusom, szálljanak már le róla!
Gyors fejszámolás. Lexet meg kell védeni, de egyedül nem bírok el azzal a négy manussal, akik közben szintén felértek, és most geometriai pontosságú kétszer kettes négyzetes alakzatban álltak. Négy pisztolycső, négy újratöltött fegyver, négy gyilkos. Két emberre. Feltarthatnám őket, talán el is bánnék velük, úgy hogy túléljem, ha kevés is rá az esélyem. De nem garantálhattam, hogy közben egyikük nem lövi le Lexet. Ezt már nem tudtam volna hogy kivitelezni.
Egyetlen megoldás maradt. Ahogy ott álltak a tető szélén készen arra, hogy kényük-kedvük szerint elvegyék az életünket, tudatosult bennem, hogy vagy ők, vagy mi. De én sosem öltem embert. Sosem voltam hajlandó erre. De Lex nemsokára vagy az időhúzásba hal bele vagy egy jól irányzott lövésbe. És én is meghalhatok, hiszen átalakulva sem voltam sebezhetetlen. Elodázhattam a sérüléseket, de nem maradhattam jég formában örökké. Nagyon gyors döntést kellett hoznom, anélkül, hogy végiggondolhattam volna az esélyeket vagy, azt, hogy biztosan jól döntök-e.
Újra emberré változtam. Hirtelen minden sebem valóssá vált, nekem pedig káprázott a szemem a fájdalomtól. Gyorsan kivettem a zsebemből a csomagot, ami kötszert, fertőtlenítőt és pillanatragasztót rejtett. Odadobtam Lexnek.
-A sebedre! Siess!
Aztán újra jéggé fagytam, így elvileg nem érezhettem volna semmit, mégis a sebeim emléke, a tudat, fantomfájdalomként tovább gyötört, ahogy az ellenségeim felé rohantam, és néztem, ahogy döbbenten próbálnak célbavenni Lex helyett.
~Ha nem sikerül, ki fog nekem ezért megbocsátani?~
Egy hatalmas lendületes ugrás, és már nem gondolhattam meg magam. Még éreztem a térdemet súroló golyót, de nem foglalkoztam vele. Karjaimat széttárva mind a négyüket magammal húztam a mélybe. Zuhanás közben láttam, hogy a másik kettő pont alattunk van. Akik velem zuhantak, ordítottak, kapálóztak, próbáltak szabadulni, de nem hagytam. Velem jobban jártak, mert igyekeztem védeni a fejüket, és a gerincüket kisebb-nagyobb sikerrel.
A becsapódás iszonyatos volt. Sikeresen landoltunk elképedve bámészkodó két társukon, akiknek láthatóan lényegében a földbe gyökerezett a lába. Én az utolsó pillanatban vízzé változtam, így nem ért kár. Azonnal felpattantam, és rohantam vissza a tetőre, remélve, hogy Lexnek sikerült ellátnia magát a csak rövid ideig tűrhető módszerrel, amit persze később igazira cserélek.
Amint megérkeztem mellé, visszaváltoztam emberré, hogy tudjak beszélni. A fájdalom ismét kis híján elkábított, de nekem egy sokkal nagyobb fájdalommal is meg kellett küzdenem, ami miatt képtelen voltam visszatartani a zokogásomat, ahogy Lexbe markolva kérleltem.
-Nem tehettem mást!... Segíts!... Menj, és gyógyítsd... meg őket! Könyörgöm! Mentsd meg őket... hadd ne legyek... gyilkos!... Csak te tudod... Könyörgöm!
Újra jéggé váltam, remegő testtel felálltam, majd továbbra is esdeklőn néztem rá, hogy ne hagyjon cserben.

by Vendég Kedd Dec. 13, 2011 2:34 pm

Sean Gregory Lexinbourgh a kezébe csöppenő vérre pillant. Úgy érzi, mindez egyre irreálisabb. Úgy érzi, mindez nevetséges, menekülni, elfutni. Nem akar mást, csak pihenni, végignyúlni itt a holdfényben és mély, álomtalan álomba zuhanni. A bal combján vércsíkok futnak végig a pasztellszínű vászonnadrágon és a térde körül egy tócsa kezd el gyűlni, a sötét mélykék-fekete égnek pedig mint egy ikertestvéreként sötét karmazsin-bordó égbolt csillan benne. A fehér hold és a csillagok fénye megrebbenve táncol benne, ahogy Sen meg-megremegő lába pici kis hullámokat vet. A zakója és az inge alatt meleg patakok indulnak el a jobb válla felől a dereka felé.
Felpillant, a négy fegyveres előreszegezett pisztollyal ér fel a tetőre.
- Lynn, ugyan, mindennek semmi értelme - mondja suttogva, halkan.
Ám a nő nem figyel rá. Egy pillanatra feltűnik emberi alakja; a fájdalomtól eltorzult, szép arc, a kitágult pupillájú, sötét szemek, golyóktól megtépett ruha, horzsolások és vérfoltok - majd recsegés kíséretében újra a kérlelhetetlen, gyönyörű jégszoborrá változik. Arca a támadók felé fordul. Egy pillanatig habozik, majd ugrásba lendül és a támadók felé fut.
Sean megmarkolja a kötszeres zacskót
~ Mit csinál ez a nő?? ~
Pár lépésre van a tető szélétől. A meglepetéstől megnyúló, napszemüveges arcok felfelé fordulnak, ahonnan ugrása röppályája végén érkezik - és lerántja őket a mélybe.
- Lynn! - üvölti Sean és feláll. Megroggyan a térde, de elbotladozik a tető széléig - hogy lássa, ahogy a jég-angyal négy embert vitt a földre.
- Lynn! - kiáltja újra Sean és egyből elillan a megadás álmos melankóliája a fejéből. A kötszeres zacskót szétszedi és egy hosszú fáslival amennyire tudja, elszorítja a combját.
Az égen a hold egy kósza felhőfoszlánnyal találkozik. Egy kicsit sötétebb lesz a világ, a felhő pedig a földöntúli fehér fénybe vonva fürdik az égen.
Innen is látni, hogy víz mossa végig az utcát.
A felhő továbbúszik, újra a növő Hold fényében dereng a világ. Lynn odalent a földből emelkedik fel, a víz ellentmondva a gravitációnak, felszökik, hogy hullámai tökéletes formákba merevedve újraformálják a szobrot.
Aztán elindul felfelé, az utcán vérfoltok terjengenek az öltönyös férfiak körül.
Hamar felér a tetőre. Sean-hoz lép és átvált emberi alakba. Gregory érzi, ahogy a hideg atmoszférát egy kellemes parfüm illata tölti meg, ő pedig azonnal feláll, hogy elkapja a megrogyó doktornőt. Annak egész testét zokogás rázza meg, Sean pedig átkarolja, és lelülteti.
-Nem tehettem mást!... Segíts!... Menj, és gyógyítsd... meg őket! Könyörgöm! Mentsd meg őket... hadd ne legyek... gyilkos!... Csak te tudod... Könyörgöm!
Lynn közvetlen közelről a szemeibe néz, ő pedig viszonozza a mély, sötét szemek pillantását. A nő zakójába markol fájdalmában és elkeseredésében, ő pedig végigsimítja az arcát, miközben feláll.
- Kérlek... változz jég alakba!
Sean leipllant a tetőről.
Reccs-krrrrr.
Lynn helyén újra egy csillogó, áttetsző jégszobor ül, aki lassan feláll, a Hold ezüstje ezernyi helyen törik meg a testén.
Gregory körülnéz. Ha a lentiek nem halottak, nem sok idejük lehet. A lépcső lassú és fájdalmas.
A szeme megakad egy villámhárítón. Azonnal odalép. Az akrobatika olyan, mint a bicikli, soha nem lehet elfelejteni. Sean megkapaszkodik a drótsodronyban és elindul lefelé, kezeit egymás alá rakva, a jobb lábával fékezve, de hatalmasakat csúszva is, hogy siethessen. A vértől, amitől sikamlós a tenyere, kétszer majdnem lezuhan.
Odalent térdre rogy. A kezei felsebesednek a drótkötéltől. Mindez egyáltalán nem úgy néz ki, mint a filmekben.
Gyorsan talpra áll.
Tam-dam.
Erólködnie kell, hogy kipréselje magából a képességét. A pulzusa lassabb és halkabb, a tűz nem folyik rajta végig olyan gyorsan, mint szeretné. Megfordul. A férfiak csendben fekszenek, mind a négyen. A társaik (hatan maradtak) épp most érnek ki a házból - Sean-ra és az elesettekre nem is pillantva a kocsikba pattannak és visszavonulót fújnak. Szó nélkül hajtanak el, hatalmas gázt adva, a helyszínről.
Sean kiengedi magából a forróságot. Lassacskán sántikálva odalép a lehullottakhoz. Szerencsére lassan, haldokolva, de mind a négyük szíve még ver.
Tam-dam.
Gregory kiengedi a hatalmát és összerogy. Kezeire támaszkodva tolja el magát a földtől. A körülötte levők testét járja végig.
Törött gerincek, koponyák, belső vérzés, leszakadt belső szervek, nagycsontok. Végigjárja az öltönyösöket az erejével, úgy érzi, egy örökkévalóságig tart. Ám az ízületi ficamokat nem gyógyítja be. Azt megérdemlik. És így nem tudnak egy jó darabig újra felkelni és utánuk jönni.
Gregory feláll és elindul a lépcső felé. Úgy érzi, véget ér az éjszaka, mire felér.
Lynn a tetőn várja.
- Lynn... kérem, változzon vissza emberi alakba... amíg még a képességem aktív, meggyógyítom, mert ha akkor változik vissza, amikor már nem lesz elég erőm...
Gregory nyel egyet.
- ...Szóval... csak kérem, tegye meg.
Reméli, ez meggyőzi a doktornőt.
Ha megteszi, amit Gregory kér, emberi alakjában nyilván összerogy a fájdalomtól. Gregory elkapja és mind a ketten a padlóra kerülnek.
Tam-dam.
A tűz kitörése egyre lassul, már szinte csak csordogál. Sean körül a levegő most csak enyhén langyos.
Az energiáját végigvezeti Lynn-en. Eközben, mivel hideg van és a doktornő ruháját feltépték a golyók, leveszi fekete zakóját és Lynn-re teríti.
Az erő a tőle telhető legfinomabban ér a nő bőréhez. Ahogy végigfut rajta, lassan be is szivárog az izmokba, az inakba, erekbe, idegekbe, szervekbe. Azonnal megtalálja a golyók ütötte sebeket és gyorsan összeforrasztja őket. Aztán végigfut az idegeken, elcsitítja a fájdalmat. A melegség mondhatni, úgy szívódik fel a nőben, mint a kiégett földben az esővíz.
Tam-dam... tam-dam...
Sean érzi, hogy az energia kiáramlása még egyszer utoljára felgyorsul. A jobb kezét Lynn vállára teszi, a bal kezével hirtelen nem tud mit csinálni, de végül a nő térdére helyezi. A hatalma teljes erejével izzik fel és hullámzik végig a doktornőn. Miután már belső seb nem maradt, olyan puhán és gyengéden cirógatja végig a bőrt, amennyire csak tudja, könnyedén lesimítva az utolsó horzsolásokat is.
Sean még pár pillanatig nem szünteti be a koncentrációt. Hisz olyan tökéletes a pillanat, ahogy meggyógyítja, az erejével átkarolja a nőt, aki annyira szép, annyira magával ragadó, és aki őt védve fogta fel a golyókat. Fireheart a tűzzel végigcirógatja Lynn arcát, nyakát, a hátát, olyan leheletnyire érve hozzá, mintha az ujjai végével érintené. Elsimítja a hátizmokat, a derék kényszertartásba merevedett izmait, melegséget önt az elhűlt ujjakba és a kifakult ajkakba.
Aztán Sean tényleg nem bírja tovább a koncentrációt. A tűz elillan, kettejük körül felszisszen a szél, ahogy a meleg levegő elillan.
Sean Gregory Lexinbourgh elhomályosuló tudattal, ívben dől végig a tetőn, a teste kondulva csapódik a bádogpalára, a sebeiből vér fröccsen és végtére mély, öntudatlan álomba merül.

by **Lynn Harlow** Szer. Dec. 14, 2011 12:05 am

//Lexnek//

Lehetséges volna, hogy még mindig talpon vagyunk? Orvos vagyok, tudnom kéne, hogy ez lehetséges-e. Statisztikák, tanulmányok, tudományos blablák szerint emiatt meg amiatt természetesen lehetséges, én mégis úgy éreztem, hogy mindketten parádés felvonulással megűzdelt díjátadót érdemelnénk, a valahavolt legtutibb kitüntetéssel.
Úgy éreztem, minden tartalékomat feléltem, mindent bevetettem, mindent kiadtam, mindent odaadtam, hogy túléljük, úgyhogy ha még egy percig itt kell lennem, én bizony holtan rogyok össze. De még hol voltunk a végétől! Még ki kellett tartani, és csupán ennek beismerése vagy a felére csökkentette annak esélyét, hogy sikerülni fog és bírom még egy kicsit.
Lexnek nem volt szüksége támogató kezemre, egyedül is kimondottan bravúrosan letalált, csak ámultam, milyen vésztartalékai lehetnek ennek az embernek. Én nem éreztem magam ennyire erősnek, ennyire kitartónak.
Képtelen voltam levenni a szemem a tető pereméről, ahol az imént leugrottam. Higgadtnak kellett volna maradnom, de nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy ha Lexnek nem sikerül helyrehoznia az én hibámat, akkor visszavonhatatlanul, megmásíthatatlanul, örökre gyilkos leszek. Olyan emberek életét vettem el, akiket nem ismertem. Ránktámadtak, én védekeztem, de ez aligha fogja vigasztalni a szeretteiket, akik már sosem fogják hallani a hangjukat, fogni a kezüket, látni a mosolyukat, érezni az illatukat. Nem vigasztalhatta őket sem, akiknek elvettem az életét, anélkül, hogy jogom lett volna rá.
Annyira alantasnak, mocskosnak, ocsmánynak éreztem magam, hogy legszívesebben kiugrottam volna a saját bőrömből, elmenekültem volna valaki más testébe, megmártóztam volna ezeknél csakis édesebb emlékeiben, elbújtam volna az ő irigylésre méltó sorsa mögé, amelyben nem váltam gyilkossá.
Ekkor megjelent Lex, és én rögtön tudtam, hogy sikerült megtennie, amire kértem. De mindennek ára van; már alig vonszolta magát, inkább tűnt holtnak, mint élőnek, mégis meg tudott gyógyítani, nyilvánvalóan utolsó lehetséges erőfeszítésként, miután kérésére ismét emberi alakot öltöttem fejest ugorva a (hála neki csak átmeneti) fájdalomba.
Ezúttal is átjárt a melegsét, amelyet már ismertem, éreztem, ahogy a fájdalom elmúlik, a sebek begyógyulnak. Mégis más volt ezúttal. Szinte éreztem, ahogy sejtről sejtre küzdi előre magát, hogy regenerálja azokat és felépülhessek, mintha hegynek fölfelé próbálna kerékpárral felhajtani. Kínzott a bűntudat, amiért miattam tovább kell hajszolnia magát, de tudtam, hogy csak így menekülhet meg ő is. És még a zakóját is rámadta! Itt már szinte fájdalmasan szorult össze a torkom, ahogy agyongyötört arcába néztem.
-Köszönöm - mondtam halkan, ismét egészségesen. - Nemsokára te is rendbe jösz.
Nem tudtam, hallotta-e, mert nem bírta tovább, és eszméletét vesztve rogyott össze. Még idejében kaptam el, nehogy beüsse a fejét, aztán az oldalára fektettem. Lágyan megcirógattam az arcát, majd vettem egy nagy levegőt, és hozzáfogtam, hogy elláthassam. Amihez először vissza kellett jutnunk valahogy a rendelőmbe.
Megragadtam mindkét kezét, és felhúztam ülőhelyzetbe. Itt már szívesen tartottam volna egy félórás szünetet, de hát a tikk-takk-tikk-takk hangocska figyelmeztetően kattogott a fejemben. Nagyon nehéz, nagyon hosszú munka volt, mire végre felegyenesedhettem (-35-40 fok, mert muszáj volt előregörnyednem, hogy ne dőljön hátra). Iszonyatosan súlyos volt annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt kövér. Engem azonban nem ilyen súlyok emelgetésére találtak ki, ezért lépésenként emlékeztettem magam, hogy amikor Lex magához tér, kérjem meg, hogy gyógyítsa meg a sérvemet.
Elképzelni nem tudtam, hogy fogunk valaha is lejutni. Sajnos azonban nem volt más választásom, cipelnem kellett. Nem volt se kötél, sem valami támasz, amin leereszthettem volna. Jégként az ölembe ültethettem volna, hogy csúszva menjük tovább, de a lépcsőn ez sajnos nem működött volna, arról nem is beszélve, hogy mennyire átfagyott volna. Ezúttal pedig Szellemet sem hívhattam segítségül, mert a telefonomat nem hoztam magammal, és nem tudtam fejből a számát, hogy kölcsönkérjem Lexét. Maradt hát a kínkeserves, egyoldalú sótörés. Szorított az idő, hiszen életveszélyes állapotban volt, úgyhogy pihenésről szó sem lehetett, bár amúgy se kockáztattam volna meg, hiszen egészen biztos lehettem benne, hogy ha egyszer leteszem, még egyszer fel nem veszem.
Úgy tűnt egy örökkévalóság után megérkeztünk a ripityára tört rendelőbe. Feltornásztam Lexet a vizsgálóasztalra, kapkodva nyújtózkodtam egy nagyot, majd még mielőtt lihegésről, normális légzésre váltottam volna, nekiláttam, hogy megmentsem a megmentőmet.
Fertőtlenítettem, varrtam, kötöztem, injekciókat adtam, pulzust, vérnyomást, reflexeket ellenőriztem, koszos, véres ruháját köpenyre cseréltem, nedves törölközővel végigmostam a bőrét, a legpuhább pokróccal betakartam, a legpelyhesebb párnával kényelmesebbé tettem fekvő helyzetét, és végül nem sokkal pirkadat előtt már csak ültem mellette, és feszülten vártam, hogy kinyissa a szemét.

by Vendég Szer. Dec. 14, 2011 5:43 pm

Fireheart tudata nagyon lassan, egy vízbe hullott ősi szörny ébredésének sebességével merül felfelé, az ébrenlét fodrozódó felszínén át épp, hogy csak átszűrődnek a kinti világ fényei. Az utolsó pillanatokban már a szivárvány színeire bontva látja a reggeli napfényt megtörni csukott pilláin, majd szemei lassan felnyílnak és tökéletesen üres elméjén végighullámzik a reggel aranysárga ragyogása.
Sean az első egy-két másodpercben nem is tudja, hol van. Puha párnán nyugszik és meleg takaró veszi körbe. Egy kis, fehér szobában van, aminek fehér felszerelései - bútorok, asztalok, műszerek, fém eszközök, lámpák - a komikusság melegségében rendeződtek kusza, abszurd össze-visszaságba.
~Mégis, hol vagyok?~ gondolja Gregory és elfordítja a fejét balra. Fájdalom nyilall a testébe. Képek villannak be, érzésekkel vegyesen.
Tegnap este megtámadták. Kimászott az ablakon. Lövések. Tető. Forróság, a képessége. Hideg jég, hullámzó víz. Csillagfény. Növő hold. Jimmy Hendrix.
Nem egyedül volt.
~Lynn!~
Gregory a másik irányba fordítja a fejét és megpillantja a széken, ültében bóbiskoló nőt. Most is épp, olyan gyönyörű. Dús, hullámokban leomló haján arany színben csillan meg a felkelő nap fénye. A köpenyét le sem vette. Valószínűleg virrasztás közben alhatott el, tökéletes szobor-arca elsimul alvás közben és a nyugalom csodásan komponálja össze elragadó vonásait.
~Úgy alszik, mint egy fáradt angyal.~
Sean nem veszi le róla a szemét. Eközben gondolkozik, és lassan minden emléke visszatér. Aztán kérdések kapcsolódnak az emlékekhez.
Fura, öltönyös, fekete ruhás, napszemüveges emberek. Honnan jöttek? Hová mentek? Hol vannak a sérültek? A rendelőből eltűnt a kettő, akit elintéztek. Lynn tüntette el őket? Sean-nak fogalma sincs.
Ásít egyet, és kicsit áthelyezkedik az asztalon. Annyi rajta a kötés, hogy az már dramatikus. A tenyerei, a válla, a combja, az összes kis seb. A jobb válla szokatlan, tompa fájással húzódik. Szokatlan, de nem ismeretlen. Az összevarrott seb lehetetlen kényelmetlensége.
~Még egyet belém lőttek. Egy héten belül másodszor. Bloody hell, ezek az amerikaiak, fogalmuk sincs a jómodorról.~
Aztán csak fekszik, és gondolkozik, hogyan tovább. Próbál terveket szőni, ám a hihetetlen álmosság újra és újra zátonyra futtatja a gondolatait.
Nem tudja megállni, hogy ne pillantson folyton a szépséges Lynn felé.

by **Gregory S. Severald** Szer. Dec. 14, 2011 6:29 pm

// Lynnek//

Délkörül tértem magamhoz lassan felültem az ágyon. A magamhoz térén könnyedén ment. Egy kézenfekvő megoldás sokat segített. Pontosabban, hogy rátámaszkodtam a karomra. A koffein és a speed is mind részecske lassítok a fájdalomhoz képest.
-Áúú...
Jajdultam fel. A bedagadt karomra néztem.
~Mit nekem szteroid! De ez így gáz... ha ezt a lány meglátja... Bele se merek gondolni... Mindegy azt mondom balkezes vagyok...
A kezemet vizsgálva meglátom Lynn-t is.ó a háttérben homályosan. Felemelve a tekintetemet és ráfókuszáltam a csinos hölgyre. Eszembe jutott mind az amit értem tett. Ahogy a meleg elönti a szívem észre sem veszem, hogy mosoly ül amúgy póker arcomra.
-Köszönök mindent... Főleg ezt a szép kis bicepszet!
A befeszítés egy igen botor ötletnek bizonyult. A fájdalomtól vissza dőltem az ágyra. Kicsit forgolódtam kínomban. Ahogy elviselhető tartalomba ért a fájdalom komolyság ült arcomra és nyitott szemmel néztem magam elé és a tegnap estén agyaltam. Legalább is reméltem ,hogy az tegnap este volt...
~De legalább élek...

by **Lynn Harlow** Csüt. Dec. 15, 2011 12:45 am

//Lexnek//

Kellemes gondolat, hogy az embert a nap első sugarai ébresztik fel. Mintha elhúznának egy hatalmas függönyt az égen, aminek a rojtjai megcsiklandoznák az arcomat. Többször volt már részem ebben az élményben. Ez nem egy ilyen alkalom volt, mert a mozgalmas éjszakánk után mindketten rendesen húztuk a lóbőrt.
Már jócskán benne jártunk a délelőttben, mikor magamhoz tértem. Oldalra bukott fejjel alhattam, mert a nyakam szörnyen sajgott, de nem emlékeztem, mikor adhattam meg magam az álmosságnak. Az utolsó emlékem ugyanaz volt, mint az utolsóelőtti, vagyis hogy nézem a szívmonitort, és a normális értékek beálltakor, nagyon erősen szuggerálom a gépet, Lexet, a sorsot, igazából mindent, hogy ez ne változzon.
Az éjszaka során annyiszor segített, annyiszor mentett meg, hogy besorolhattam azon betegeim közé, akiknél nem csupán, mint orvos reménykedtem a mielőbbi felépülésében, hanem, mint barát, aki nem tudná elviselni, ha valami baja esne.
Szerencsére úgy tűnt, elég kemény fából faragták, úgyhogy nem csak hogy túlélte az éjszakát, de még hamarabb is kelt fel, mint én. Reménykedve kaptam a fejem kijelző felé, és a mosolyból széles vigyor lett. Felpattantam, hogy közelebb lépve megbizonyosodjam róla, hogy nem csupán jobban van, de jobban is érzi magát.
-Ó, te jó ég! - kiáltottam fel, és kissé meggörnyedve a hátam felé kaptam, ahogy villámcsapásszerűen nyilallt bele a fájdalom.
Sikerült odavánszorognom mellé.
-Hogy érzed magad? - kérdeztem kissé nyökögve. - Tudom, hogy hálátlan dög vagyok, de tudnál csinálni valamit a hátammal, ha már elég erősnek érzed magad hozzá? Sajnos nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy teljes menetfelszerelésben meneteljek.
Lex hál'istennek nagyon jó színben volt, testhője, pulzusa, vérnyomása normális, a sebei gyógyulgattak, nem áztatták el a kötéseket, és bár úgy általában nézve is úgy tűnt, hogy a sebektől eltekintve jól van, azért ezt hallani szerettem volna tőle is. Ha meg még van valami probléma, mielőbb tehetek ellene.
-Nagyot alakítottunk éjjel - mondtam neki, miközben töltöttem neki egy pohár vizet. - Jól elintéztük őket, és a te jóvoltodból senki sem halt meg. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok neked a segítségedért. Elvégre nem is kellett volna segítened, pláne úgy, hogy már eleve sérült voltál.
Odaadtam neki a poharat, hogy ihasson, ha szomjas. Közben szánakozva néztem végig rajta, elvégre ő meg tudott engem gyógyítani másodpercek alatt, én pedig hosszú órák munkájával is csak annyit értem el, hogy pár hét alatt felépüljön. Sajnáltam, hogy különös orvostársamnak egyebet nem nyújthattam, de igyekeztem arra gondolni, hogy már az is kisebb csoda, hogy egyáltalán túléltük az éjszakát.
~Azok a gyászhuszárok is kétszer meggondolhatják mostantól, hogy érdemes-e kikezdeniük velünk!~

by **Lynn Harlow** Csüt. Dec. 15, 2011 11:37 am

//Gregnek//

Fiatal páciensem jó tízórányi alvás után ébredt csak fel. Egy ilyen kiadós pihenés áldásos hatásai jót tesznek a sérült szervezetnek, annak ellenére, hogy miután magához tért, rögtön ki is próbálta, mi az, amit nem szabad, mert fájni fog.
-Rendben van - mondtam végül, miután még egyszer utoljára leellenőriztem az állapotát. - Nem lesz semmi bajod, de a karodat még jó ideig pihentetni kell, tudod, ugye? Ha gond adódna, azonnal értesíts, de nem hinném, hogy bármi baj történhetne, nagyon jól reagáltál a kezelésre.
Köszönetnyilvánítására biccentettem.
-Nagyon szívesen, végül is ezért vagyok itt.
Aztán nem láttam, mit csinált, de jól láthatóan megint valami nem éppen sebgyógyulást elősegítő tevékenységet.
-Tehát pihentetni - emlékeztettem. - Ha készen állsz, akár indulhatsz is haza. A barátaid biztos örülni fognak. Fel is hívom őket. Nagyon aggódtak ám érted, úgyhogy vigyázz magadra a jövőben!
Ahogy a telefonhoz léptem, megkönnyebbült, boldog mosoly ült ki az arcomra, amiért a kezdeti félelmek után mégiscsak szerencsés kimenetelű lett az éjszaka.

// Vége, nagyon köszönöm mindenkinek a játékot! Smile

//

by **Gregory S. Severald** Csüt. Dec. 15, 2011 10:25 pm

Ahogy sikerült összeszednem magam és visszazökkenni az életbe lekászálódtam az ágyról.
-Értem, pihentetni...
Ismételtem hangosan, hogy biztosan fejemben maradjon.
-Igen jobb lesz ha megyek, a smasszer letépi a fejem amiért ilyen kis csekélység miatt kimaradtam éjszakára... Minden jót.
Kicsit előre dőltem és bólintottam is. Kifele menet előkotortam a telefonomat és rendeltem egy taxit amivel haza vitettem magam. Minden nap jócskán volt mi emlékeztessen hogy kezelni kell a karomat.
~Utálom a kígyókat...

// Köszönöm a játékot és az életmentést : ) //

by Vendég Pént. Dec. 16, 2011 1:38 pm

Sean majdnem vissza is merül szunyókálásba, amikor Lynn felébred. Jó, hogy mégsem teszi, mert már így is elzsibbadt a háta az asztalon. Magabiztosan mosolyog a doktornőre. Ő feláll, hogy odajöjjön hozzá és fájdalmasan görnyed meg. A nyakát kezdi dörzsölni, és a hátát; biztos, hogy a székben alvás nem egészséges.
- Ó, te jó ég! - mondja panaszosan, fájdalom suhan végig az arcán.
A nő odaér Sean ágya mellé.
- Szépjóreggelt, doktornő - mosolyodik el Sean.
- Hogy érzed magad? - kérdi Lynn kedvesen, hangjában érződik a fáradtság.
- Ah, semmi komoly, amit egy kávé ne tudna meggyógyítani - mondja Sean vidáman, amit könnyen tesz, mert egyelőre fekvő, nyugalmi helyzetben van.
Lynn kérésére, hogy segítsen rajta, Sean azonnal igent mond.
- Hát persze! Hiszen... oh dear, hiszen Te biztosan egyedül hoztál le ide! És bitosan sokáig dolgoztál rajtam... Hogy köszönjem meg? - kérdi Gregory és felkönyököl.
A fájdalom természetesen, már ismerősen fut végig a testén, de ő inkább szembemegy vele és tovább tolja fel magát, egészen ülő helyzetbe. Az összefércelt sebek a szokásos, tompa, nyomó fájdalommal nehézkednek a testére, a többi seb csak a szokásos kellemetlenséggel szúr-csíp-viszket.
Sean egy kicsit kényszertartásban tartja a tagjait, de azért elég jól van. Nagyon jó érzés, hogy fel tud ülni, hogy nincs az ágyba kárhoztatva teljesen. Hiszen a nő olyan készségesen és kedvesen segít rajta, de mégis, inkább férfinak érzi magát, ha nem küldi néhány sérülés tehetetlenségbe. Átveszi a poharat és megköszöni, a hűs víz frissítően hat rá.
~Mindez primitív, a logikával szembemenő férfias büszkeség, és ezt pontosan tudom. A scholar is also a man, after all... Hm.~
Fireheart eközben meghallgatja Lynn lelkes gondolatait és ő maga is elmosolyodik újra.
- Nos igen, dear Lynn, a tegnap tökéletesen helyt álltál csatatéri orvosként és... Oh blimey, félelmetes mutáns femme fatale-ként is! - mondja, arckifejezése felölti a csodálkozással vegyes érdeklődés kifejezését, ahogy visszaemlékezik. - Hiszen nem is mondtad, hogy Te magad is közülünk való vagy! Persze... oh dear, hiszen csak tegnap este óta ismerjük egymást, mégis, a történtek után kicsit úgy érzem, jóval régebb óta ismerlek... well, ez biztosan az életveszély csapatban való elhárításának köszönhető, bajtársiasságnak. Mindenesetre, nagyon tehetséges vagy, ezt most el kell ismernem, mind a két szerepedben - folytatja Sean mosolyogva - Mind szigorú doktornőként, mind mutáns femme fatale-ként.
Fireheart nem is vár tovább, szabadjára engedi a hatalmát.
Tam-dam.
A kirobbanó energia újra a régi hevülettel és erővel szabadul el a mellkasában, a tűz hamar végigjárja a zsigereit. A tüdejében, a kis vérkörben mintha felpezsdülne az oxigéntől, a verőerekben végigsimítja a rugalmas, gumiszerű érfalat, az izmokban szikraként ugrál izomrostról izomrostra.
Az éjjel Sean vérátömlesztést kaphatott; a teste ugyanis mintha egy fokkal más ízű lenne. Ez furcsa gondolat, de mintha idegen színeket találna önmagában, idegen érzések, nevetés és könnyek maradvány árnyékát.
Tam-dam.
A pulzusának dobbanása betölti a rendelőt. Az impulzus újra elhagyja a bőrét, végigrobog a körülötte lévő téren és löki magával a felmelegedő levegőt. A hatalma, mintha láthatatlan, csápszerű lángnyelvek sora lenne, Fireheart akaratára eléri a nő testét.
Gyengéden és simogatóan éri a bőrét a combján, alkarján és halad befelé, a test felé. Sean mindezt lassan és módszeresen teszi; hatalma teljén van módja rá, hogy ne csak a szükségszerű, gyors gyógyítást nyújtsa.
Hanem kényezteti a másikat, a gondoskodás érzése tovább melegíti a vérét, ami máris olyan forró, mint egy kis, nap tűzte öbölben a trópusi tenger.
A tűz Lynn testében lassan jár izomról izomra, megállva, felgyűlve az ízületeknél. Aztán eléri a vállat, csípőt és a lángok belépnek a felső testbe. Érezheti, hogy a végtagjai mintha elmerülnének a gyógyító forróságban.
A pulzus normális, a vérnyomás a legjobb állapotban van. A zsigeri szervek teljesen szabályosan működnek az idegrendszer nyugalmi, paraszimpatikus funkciója alatt. A nő állapota elégedettséggel tölti el Seant általában, de a vázizmai szegénynek tényleg meg vannak merevedve, tele csomókkal.
Gregory a pezsgő forróságot végigvezeti a hasüregen, kitöltve vele az összes fájó izmot. A karokból érkező energiát a mellüreg izmaiba engedi.
Sean kicsit szégyenlősen pillant oldalra, és az erejével tapintatosan kikerüli a melleket, hogy aztán Lynn nyakához érjen, és végigjárja a febiccentő izmot, csuklyás izmot, és a többit... Lynn teljes teste immár át van szőve energiával, ha a nő nem ellenkezik, úgy érezheti, mintha elmerülne benne, mintha a Nílus naptól hevített hullámai mosnák végig, mintha maga Ízisz simítaná végig őt gyógyító kezével...
Fireheart, ahogy érzi, hogy hatalma végigjárta a nőt, hirtelen ébredt kíváncsiság kíséretében kipróbál valami újat. Hagyja, hogy a nő combizmában maradt energia lassan beszivárogjon a nagy combvénába. Először csak egy kevés. Érzi, ahogy a vér magával ragadja a tüzet, és két oldalról egyszerre érkezik a nagy testi gyűjtővénába. Lynn érezheti, ahogy testében a koncentrált tűz végigfolyik egyetlen pont felé...
- Kérlek, Lynn, most ne lepődj meg!
Sean minden akaraterejét megfeszíti, hogy tökéletesen uralhassa a most következő helyzetet. A lángok megállíthatatlanul hullámoznak végig a vénán...
Most már ő sem tudná megállítani...

Lynn, ha eddig nem törte meg a procedúrát, most egy eddig nem tapasztalt dolgot érezhet; Gregory pontosan érzi, hogy felgyorsul a nő pulzusa, ahogy a tűz a szívébe ér.
Fireheart érzi, hogy két dobbanás között egy milliszekundnyival több idő telik el...
A hatalma, az energia teljesen betölti Lynn egészséges, erős szívét...
Majd az újra dobbanik. Sean látja maga előtt, ahogy a dobbanás felszikrázik, mintha világítana egy pont Lynn mellkasában.
~Vajon az én szívem is így néz ki ilyenkor?~
A dobbanás egy apró kis robbanás erejével löki újra szét az erőt. Sean annak látja kisebb reprodukcióját, ahogy az ő képessége aktiválódik a saját mellkasában. A szívizom összehúzódásával Lynn szívének dobbanása is majdnem olyan hangosan döndül a mellkasában, mint Sean megsokszorozott hangú pulzusa, az energia pedig tovább száll az aortán.
Sean Lynn szembe pillant. A mediterrán nap forró, elsöprő ereje zubogva tör fel a nőben. Sean szép lassan visszahúzza a hatalmát, az izmokat, csontokat, idegeket, szerveket, ereket elhagyva még egy pillanatig a bőrön futkároznak a szikrák, majd onnan is tovaszállnak. És marad a kis láng, amit a nő mellkasában gyújtott, ami még körülbelül fél percig lobogva löki szét az erőt Lynn ereibe, mire kihuny.
A nap sárga fénye végigszánt a rendelőn. Lynn teljesen, tökéletesen gyógyultan és regenerálva áll Sean előtt. Az utóbbi bocsánatkérően mosolyog.
- Ne haragudj, ezt ki kellett próbálnom... Milyen volt?

by **Lynn Harlow** Pént. Dec. 16, 2011 7:15 pm

Lex sokkal jobban nézett ki, mint amire számítottam. A vártnál sokkal kevésbé tűnt megviseltnek, elgyötörtnek, gyengének, sőt, ami azt illeti, akár egy náthából is lábadozhatott volna. Újra és újra elismeréssel kellett adóznom az erejének és kitartásának.
Bár a hátam rémesen sajgott, és már nagyon örültem volna a gyógyulásnak, de eszembe sem jutott, hogy Lex azonnal nekiálljon rendbehozni, hiszen az, hogy a vártnál jobban van, nem azt jelenti, hogy elég jól van ahhoz, hogy megint megerőltesse magát.
-Ne, Lex, igazán, később is ráér...
A tiltakozásom azonban nem bontakozhatott ki teljes valójában, mert jött a már nem hogy ismert, de egyenesen hiányolt melegség, ami annál andalítóbb volt, hogy ezen már érződött tulajdonosának újult ereje.
A kellemes, cirógató forróság szelíd, de megállíthatatlan folyamként árasztotta el a bensőmet. Mint az esőáztatta ablaküvegről csordogáló vízpatakocskák, úgy folyt előre bennem ez a semmihez sem fogható biztonságot nyújtó erő.
A sérült izmok, idegek, amelyek eddig kemény, szögekkel kivert falba ütköztek újra meg újra, most puha párnákon pihenhettek, melyet óvó karok öleltek át, hogy vigyázzák álmukat. A lábaim megkönnyebbülten sóhajtottak fel, a karjaim álmatagon mosolyogtak, a törzsem jólesőn dudorászott, a fejem pedig elhitte, hogy ez a néhány röpke másodperc örökké fog tartani.
Hogy ne lepődjek meg? Mintha csak a szalagot kezdhettem volna letépni az ajándékdobozról, nem ígérhettem, hogy nem fogok meglepődni, hiszen amíg ez az állapot tart, semmi rossz nem történhet velem. Nem ellenkeztem, nem próbáltam védekezni, Lexre bíztam, mit szeretne tenni, elvégre az ő képességéhez, ő ért jobban. Az pedig egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy amire készül, nem lesz az eddigiekhez hasonlóan mámorítóan magávalragadó.
Finom lökést éreztem, mint mikor a csónak oldalának egy aprócska hullám csapódik. Az eddig érzett csodálatos forróság, gyógyulás, ellazult nyugalom egyszerre fokozza intenzitását és talán... mélységét. Eddig hálásan fogadtam be minden egyes szikrát Lextől, ami átjárta testemet-lelkemet, de most, mintha saját tüzet segített volna csiholni, ami parázslott bennem, és éltető lángjainak ragyogása eljutott minden egyes sejtemhez.
Különösebb meglepődés nélkül észleltem távoli hangként, hogy valahol a messzeségben egy egyszerű vizsgálószobában halkan felnevetek. Idegennek éreztem a saját hangomat, hiszen ahhoz képest, amit átéltem, még az is túlságosan anyagi, túlságosan megfogható volt ahhoz, hogy természetes jelenségként tudjam érzékelni. A reakció maga azonban nem volt érthetetlen. Mert ez tényleg olyan varázslatos, üdítő, és immár valamelyest saját is volt, hogy ha akaratlanul is engednem kellett ezt az egyszerű kis megnyilvánulást a felszínre törni, hadd hirdesse annak, aki odakint van, hogy idebent, milyen csodák zajlanak.
Kinyitottam a szemem. A tűz, nem úgy, mint az eddigi alkalmaknál, még lobogott bennem, nem hunyt ki, igaz nem volt olyan erőteljes, mint mikor Lex még támogatta.
-Ó, ez isteni volt, ez... én... - ha valaha hát most igazán nem találtam szavakat. - Nagyon köszönöm. Nem tudnék milyen jelzőt mondani, hogy legalább megközelítsem, mennyire fantasztikus volt. Illetve nem is volt, még tart. Ezt hogy csináltad? Még mindig érzem.
Kíváncsian néztem rá, és képtelen voltam nem mosolyogni.

by Vendég Szomb. Dec. 17, 2011 12:34 pm

Lynn csengő nevetése megtölti vidámsággal a már amúgy is felmelegedett levegőt. Egy rövid ideig mind a kettejük pulzusa hangosan visszhangzik a fehér falak között.
Tam-dam... tam-dam... tam-dam... tam-dam...
...Tam-dam... Tam-dam... Tam-dam...
A levegő amúgy is felmelegszik. A folyamat most nem tart olyan rövid ideig, hiszen Sean-nak van ideje és energiája a tőle telhető leghosszabbra nyújtani a gyógyítás szertartását. Egy ideig mind a kettejük bőréből sugárzik a hőség; Sean kezében a műanyag pohár enyhén meghajlik és buborékokat vetve forr benne a víz.
Úgy érzi, a Lynn szívében hagyott tűz és az ő mellkasából áradó erő együttes energiamezeje olyan lassan huny ki, mint amikor az ember a Napba néz és egy foltot lát maga előtt, ami csak lassan adja vissza a látását.
- Ne haragudj, ezt ki kellett próbálnom... Milyen volt?
-Ó, ez isteni volt, ez... én... - Lynn láthatólag szavakat keres - Nagyon köszönöm. Nem tudnék milyen jelzőt mondani, hogy legalább megközelítsem, mennyire fantasztikus volt. Illetve nem is volt, még tart. Ezt hogy csináltad? Még mindig érzem.
- Kipróbáltam valamit. Az én képességem, már észrevettem, hogy organikusabb másokénál, a testi-lelki egészség és a fizikai világ befolyásolása is ide tartozik... Nem vagyok benne teljesen biztos, de az elméletem szerint ez valamilyen... Felfokozott életerő, de hogy pontosan milyen természetű, azt nem tudom. Azt sem tudom, hogy képes lenne-e pusztítani is... Hiszen az a természet másik oldala a teremtés mellett... - Sean elgondolkozik, hogy hogyan is fejezze ki magát.
- Tehát, a lényeg az, hogy valahogy az életfunkcióimmal van összefüggésben a dolog - pilant fel újra és Lynn-re néz. - Mindig a szívemből indul, és a vérem viszi végig az érrendszeremen ezt az... akármit... Ezt a tüzet. Amikor áthat, nem csak, hogy képes vagyok másokat gyógyítani, de visszafele is érvényesül; Engem megnyugtat és egyben önbizalommal tölt el az erő, mintha a bátorságom és a kognitív képességeim is megnőnnek... Mind az intellektuális, mind az érzelmi működésem kiegyensúlyozódik, mintha valami hormonális katalizátor lenne a dolog... És valahogy a saját testemet is érzem, hiszen az előbb megéreztem magamban az idegen vért, amit az éjjel kaptam. Perrsze az nem magyarázza a gyógyítást, és mások testének érzékelését, amit korábban csak érintéssel tudtam megtenni, most már pár méteres körön belül bárkihez hozzá tudok érni. Hogy a hőhullámról ne is feledkezzünk, ami nem csak, hogy érzékszervi, idegi eredetű, de, mint látod - pillant a kezében lassan hűlő vízre - tényleg energiaként érvényesül. Olyan ez, mintha egy életenergia-reaktor lennék, talán... És mások testét pedig azért észlelem, az elméletem szerint, mert élőlények. Nem tudom az anyagokat uralni, formálni, de az élő szövetet igen.

Sean újra kipillant az ablakon, aztán újra a nőre néz.
- Szóval, Lynn, a helyzet az, hogy... a köztünk lévő... szimpátia, barátság, felkeltette az érdeklődésem. Tudod, kevés embert engedtem közel magamhoz idáig, mindenki csak... páciens volt, de felébredt bennem a kíváncsiság, hogy mire vagyok még képes. Nos, mivel az én képességem a szívemben indul, mindig ott robban ki, feltettem, ez egyfajta reaktorkamra lehet az emberi testen belül. Persze, minden szerv majdnem ugyanolyan fontos, tényleg vannak fontosabbak, és a szív egy olyan különleges részünk, amit nagyon nagyra értékelünk, a lényünk középpontjának tartunk... És mivel az emberi testben minden mindennel összefügg, amit már az akkupunktúra is bizonyított, gondolom, ez az, ami különleges helyzetében megerősíti a szívet.
Szóval arra gondoltam, kipróbálom, milyen lehet, ha egyenesen... a szívbe engedem bele az erőmet. A sejtésem bevált, a szíved szekunder forrásként működött egy darabig... Amíg ki nem fogyott az energia.
Sean kedvesen rámosolyog Lynn-re.
- Kedves doktornő, anok eamashoah éhes vagyok... Talán a közelben van valami naneah pimanfisi? Természetesen meg vagy hívva reggelire... Vagy ebédre? Hiszen efree lassan delelőre jár...
Sean megpróbál felállni, majd teljesen elképedve visszahuppan az ágyra.
- Lynn, milyen szavakat mondtam az előbb??

by **Lynn Harlow** Szomb. Dec. 17, 2011 11:09 pm

Lex olyan volt, mint valami tudós professzer, aki épp beavatott egy titkos kísérletbe. Mit beavatott! A részévé tett. Szinte már vártam, hogy előkapja jegyzettömbjét, és felírja a részeredményeket, mindenféle bonyolult ábrával, miközben olyasmiket motyog maga elé, hogy ,,Roppan érdekes!" meg ,,Nohát, egészen váratlan fejlemény!".
Mindezek helyett higgadtan, mondhatni átlag ember benyomását keltve elmagyarázta nekem, miről is szól képességének ezen új formája. Mint orvos megértettem, mint mutáns irigyeltem (és ez fordítva is igaz volt). Mint ember, aki épp átélte ezt a fantasztikus élményt... alig hallottam mit mondott.
Ücsörgés a kandalló előtt? Én voltam a kandalló. Befészkelődés a meleg takaró alá? Ezer paplannál is melengetőbbnek éreztem magam. Tűz, láng, szikra és parázs ereje munkált bennem amilyen halk forrósággal, olyan mérhetetlen intenzitással, én pedig zuhantam a biztonságos végtelen ölelésében. Mint egy medál, amit a szívemben tarthatok.
Kíváncsi voltam, meddig tarthatom meg ezt a csodás kincset, de hálátlanságnak éreztem megkérdezni. Ezért inkább csak bólintottam Lex magyarázatára, reményeim szerint már a helyzethez méltóan higgadt, komoly arckifejezéssel.
-Nehéz volna megmondani melyik a ,,legfontosabb" szervünk - értettem egyet okfejtésével. - Hiszen bármelyik nélkül meghalnánk. Igaz az agy az egyetlen, ami pótolhatatlan, nincs agyátültetés, ezért van az, hogy az agyhalál állapotának beállta maga a test halálának beállta. De a transzplantációra alkalmas szervek közül a szív tagadhatatlanul első helyen szerepel, hiszen amíg a többi szűr, forgat, továbbít, a szív az ami azért felel, hogy a vérünket, ezt az alapvető szerves matériát eljuttassa mindenhova, testünk legeldugottabb szegleteibe. Nem csoda, hogy mint életet adó szervet szokták emlegetni. Emellett, ha tévesen is, valóban az érzelmeink központjának hívják, hiszen a különféle emóciókra valóban ez is hevesen reagál.
Lex felé biccentettem.
-Nem csoda hát, hogy az életadónak is nevezhető képességed a szívedből indul. Erős párhuzam fedezhető fel a képességed és az egyszerű anatómia között, hiszen a szív továbbította vér az, ami lehetővé teszi, hogy bármi eljuthasson a testben bárhová. Oxigén, víz, tápanyag, és így tovább, és a te esetedben ez a megfoghatatlan regeneráló hatású erő, amit uralsz. Onnan indul, ami elsődlegesen felel azért, hogy aminek kell, célba érjen.
Megköszörültem a torkomat. Reméltem, hogy nem tart túlságosan kioktatónak vagy tudálékosnak, de nagyon érdekesnek találtam az esetét.
-Mármint ez az én véleményem, attól még persze meglehet, hogy nem így van. Ne haragudj, ha elragadtattam magam.
Mikor a gyomromat mardosó elégedetlen zsigeri érzés lelkesen helyeselni kezdett, engedve neki, elfogadtam a reggeli meghívást, gyorsan végigpörgetve a fejemben, milyen helyek vannak a közelben, ahova Lex anélkül jutna el, hogy túlságosan kimerülne.
Furcsa szókincsére összeráncoltam a homlokomat.
-Érdekes - jegyeztem meg. - Egyszer jártam Egyiptomban, ott beszéltek hasonlóan. Hmmm... persze lehet, hogy csak az állapotod teszi. Valahol rádragadt, és most eszedbe jutott ez a pár szó. Azért, ha maradandó, akkor szeretnélek még kivizsgálni, ha nem... akkor csak simán művelt vagy, akinek pihenésre van szüksége.
Bátorítóan mosolyogtam rá, de közben azért leplezett aggodalommal figyeltem minden mozdulatát, miközben elkezdtem készülődni, hogy elinduljunk jól kiérdemelt, és lehetőleg jó kiadós reggelink felé.

//Játék vége. Köszönöm szépen, nagyon-nagyon-nagyon élveztem! Smile

//

by Vendég Vas. Dec. 18, 2011 6:13 pm

Lynn okfejtése teljesen helyénvaló. Sean elraktározza a tudatában, hogy a későbbiekben a nő segítségére lehet orvosi kérdésekben, és a képességével kapcsolatban, bár a kettő majdnem egy és ugyanaz. Így hát Gregory egyelőre lezárja a témát, főleg, miután Lynn kézenfekvő magyarázattal szolgál a beszédének furcsaságaira is.
- Kész kincs vagy, doktornő! Most pedig irány az a reggeli, mert még a végén felfalok bármit, ami az utamat állja.
~A képességem megint, a szokás szerint lemerített. Komolyan kezdek átmenni élő reaktorba. Ha ilyen ütemben használom, teljesen összeaszott leszek, hacsak nem pótolom ipari mennyiségű élelemmel... Ráadásul, ha ilyen ütemben fejlődik, a nem túl távoli jövőben egyszerűen fel fogok robbanni. Eh...~
Eközben kiérnek az utcára. A reggeli nap vakító fénye végigöntözi az utcát, az árnyékok és a kontúrok élesen és józanul rajzolják ki a világ mintáját, mintha nem is lenne hold, és csillagok, amiknek a csendes titokzatossága életre kelti az emberi álmok messzi tündér-varázsát.
Az utca aszfaltján békésen sütkérezik egy macska.
A múlt éjjel eseményeire nem emlékeztet semmi, se egy vérfolt, se egy üvegszilánk. Mintha csak az esti látogatók kísértetek lettek volna, és nyomtalanul tűntek volna el a vörös pirkadattal.

/Játék vége. Én is nagyon, nagyon élveztem! Akkor még egyeztetünk.

Folytatása következik!/

by **Szellem** Szomb. Dec. 24, 2011 8:01 am

A rendelőbe bejutni Lynn tudta nélkül, hogy elhelyezze meglepetését már túl nehéz küldetésnek bizonyul, tekintve, hogy a gyógyászat császárnője az ölében érkezik ide, vele együtt. Na persze, nem szolgált volna rá a Szellem névre, ha nem ismerne pár trükköt, így mire oda érnek, már barátnőjét is várja egy kis csomag az íróasztalán, ám ezt csak a búcsúcsók elcsattanása után fedezheti fel. Az ajándék természetesen egy könyv, méghozzá Antonio R. Damasio, Descartes Tévedése című művének eredeti, 1994-es első kiadása.

"Boldog karácsonyt szerelmem! "

Az üdvözlőlap szövege kicsit érzelgősebb lett, de ebben a konkrét esetben ez talán megbocsájtható.

//Boldog karácsonyt! Smile

//

by **Gregory S. Severald** Szomb. Dec. 24, 2011 12:26 pm

Reggel egy postás csönget mikulás jelmezben egy magas nézet alapú karácsonyi dobozzal melyen mikulássapkás, díszekkel felaggatott kígyók(boák) kúsznak felfelé. A postás erőltetett vigyorral nyújtja át az ajándékot, kér egy aláírást majd távozik.
A doboz tartalma egy keleti koral kígyó(Ami megmart...) üvegbe ágyazva és Tequilával felöntve. Az eredeti cimká ét van írva GSS-re. Az üdvözlő kártyán pedig ez áll:

A mikulás még egyszer köszöni az életmentést. Kellemes ünnepeket!

by Vendég Kedd Jan. 03, 2012 12:27 am

Hívás az éjszaka közepén

- ... Lex, könyörgöm, sies... élet-halál-kérdés... Siess, kérlek...
Dr. Lynn Harlow hangja elcsuklik és Sean a telefonban hallja, hogy a nő sír.
- Lynn, bármi is az, azonnal ott leszek, a rendelő, azt mondtad?
Sean Gregory Lexinbourgh azonnal zsebrevágja a telefont. A laptop, amin egész eddig dolgozott, kékesfehér derengéssel vonja be a szobát. Sean az ágyon lévő könyvkupac alól kirángatja a vadonatúj zakóját, amit maga köré kanyarítva kirohan a szobából.
Annyira megrendül Lynn kétségbeesésén, hogy elfelejti; Az új ruhadarab meglehetősen drága volt és az ilyen kalandok során vagy meglövik, vagy megverik, vagy kidobják egy ablakon, a ruhái pedig konzekvensen használhatatlan roncsok lesznek közben.
Ám Fireheart a részletekkel nem törődve robog végig a Xavier kastélyon, bárkit, aki útját állja, gyors exkuzálás közepette lök félre, a korlátokon pedig végigcsúszik a lépcsők mellett.
A garázsban hangos pittyenéssel nyílik gombnyomásra az aston martin zárja. Sean bepattan és azonnal a gázra lép. A garázsajtó nem tud időben kinyílni, és Gregory enyhén átszakítja az alsó részét, ahogy átrobog alatta, faforgácsot szórva mindenfelé.
Sean rálép a gázra. Másodszor veszi igen nagy hasznát az új sportkocsinak. Az autó irgalmatlanul gyorsul fel, Sean pedig minden ismeretét beleadva lavírozik és szlalomozik a sugárutakon. Nem törődik most a sebességkorlátokkal, csak tövig a gázra lép. A Williamsburg Híd után rátér a 278-asra és csak reméli, hogy jó irányba megy.
Szerencsére még időben sikerül felismernie a Greenpoint közelében a megfelelő letérőt és az utcarengetegbe veszi magát. Az aston martin búgva hasítja a metropolisz éjszakáját, a csatornákból felszálló pára vad örvényekben táncol a kocsi után.
Sean lekanyarodik és végigrobog Lynn rendelőjének utcáján. Csikorgó kerekekkel, széles ívben farol ki az épület előtt és kipattan, még gyorsan bekapcsolva a zárat, mielőtt futás közben a zsebébe mélyeszti a kulcsot.
A bejérati ajtó előtt vércsík húzódik.
Sean-ban megfagy a vér.
~Úristen, Lynn...~
Érzi, hogy ismét az az új, megfoghatatlanul forró erő ömlik szét rajta, ami az utóbbi napokban néha, stresszhelyzetben a képességét jellemezte.
Tam-dam.
A forró nap, a csillagok, a hold teljes ereje végigszalad az izmain. A látása szinte elhomályosul, ahogy szikrázó pöttyök jelennek meg a szeme előtt. Az agya, a csontjai, a gerince úgy érzi, forró plazmától ég, az egész testén végigszalad az izzó, újult, elmélyült erő.
Sean nem vacakol a kilinccsel, vállal robbantja be az épület bejárati ajtaját. A folyosó közepén az ajtó nyitva van; a rendelő várójából fény dől ki a fekete-fehér kockakőre.
A bejárati ajtó és a rendelő ajtaja közt a vércsík fut tovább. Odebentről zokogás hallatszik ki.
Sean berohan a váróba.
Nem számított a képre, ami fogadja, ezért egyrészt értetlenség, másrészt megkönnyebbülés vesz rajta erőt.
Lynn egy vérző, haldokló férfi fölé hajol és vállát rázza a zokogás. Tincsei aláhullanak, haja félig kibomlott, kezeit a férfi hasára szorítja, kétségbeesetten megpróbálva elállítani a vérzést. A telefon nem messze fekszik tőle a padlón.
Az pedig halott-sápadt arccal fekszik a kövön, körülötte vérfolt terjeng.
Talán percei sem maradtak.
Tam-dam.
Ahogy Sean megjelenik az ajtóban, a következő, ágyúlövéshez hasonló hangosságú szívdobbanások betöltik az egész várót. A bőréből szinte világítva sugárzik a hőség. Ha nem lenne ilyen kiélezett helyzetben, ahol minden akaraterejére szüksége van, talán maga is összeesne az energiától, ami keresztülárad rajta. Ha az eddigi ereje olyan volt, mint egy forró zuhany a nap cseppfolyósított sugaraiból, úgy érzi, hangosan dobogó szívéből most egy komplett, forró vízesés, lávazuhatag hullik alá.
Sean odalép a pároshoz és térdre esik mellettük. Lynn vállába kapaszkodik, hogy el ne dőljön a saját erejétől szédülve, egy hatalmas, kontrollálhatatlan elektromágnesnek érzi magát.
Tam-dam.
Ha a lány nem rázta le a válláról a kezét az első másodpercben, a másodikban meg kell, hogy tegye: Sean bőre olyan forró, hogy a levegő majdnem vibrál körülötte.
A fiú kiterjeszti a hatalmat, ami már robbanásig telt a testében.
Nem kérdez semmit, egyenesen beleönti a földön fekvő férfiba. Ahogy sikerül kiadnia magából a potenciált, csak akkor tud figyelni arra, hogy kontrollálja is a plazmafolyamot. Ha a férfi még eszméleténél van, ezekben a pillanatokban azt érezheti, mintha a felsőtestébe kegyetlenül forró és fájdalmas, ámde mégis valamiért gyönyört adó energia ömlik (hacsak nem utasítja vissza az akaratával.)
Erre a hatalmas erőre szükség is van.
Tam-dam.
Sean végigpásztázza a férfi testét. A hasán három mély, a gerincig érő seb éktelenkedik; három penge szaladt bele elölről és jött ki a hátán.
Feltépett beleket és belső szerveket; A vesék és a máj sem maradt sértetlen.
Sean-ba belehasít a gondolat, hogy hogyan kerül akkor ide a páros, ha a férfi olyan sebet kapott, ami rövid időn belül halálos, ám a heves koncentráció, amit a képesség igényel, minden más gondolatot megtör.
Tam-dam.
Sean megfeszíti az akaratát és nekiveselkedik a harcnak az eddigi legborzalmasabb sérüléssel, amivel találkozott.
Az idő számára irrelevánsan telik; Lehet, hogy csak másodpercek telnek el, lehet, hogy percek, lehet, hogy órák.
Ám Lynn számára, aki kívülről figyeli a dolgokat minden körülbelül egy percig tart.
Tam-dam.
Sean ez alatt latba veti minden erejét és megállítja a vérzést, ami szabályos lökésekben spriccelt ki a férfiból, egyre csökkenő nyomással. Az első dolga összenöveszteni az artériákat és a vénákat - egyenesen látja maga előtt, ahogy az energia nem ellepi a szöveteket, hanem maga lényegül át, felfénylés kíséretében, élő szövetté.
Tam-dam.
Sean mélyebbre nyúl. Pontosan nem tudja, milyen vércsoportot érez, de érzi az ízét, érzi a nagyobb vonásokat, az összes kis markert, az érzéseket a vérben, a hormonok vad illatát. Az energia, mindent látó szeme előtt (bár kívülről láthatatlanul) vibrálva, ragyogva fut végig a frissen épült érfalak között és változik vérré, majd meg sem állva robog tovább a szívbe.
Tam-dam.
A hasüregben az energia befolyik a belekbe, a májba, vesébe és mint egy áradat, lepi el a szerveket, újraépítve a falaikat, a kiterjedt kapilláris-hálót, míg végül, amikor végzett, a simaizmokat, amik mozgatják őket, a mirigyeket, a hashártyát, a hasüreg simaizmait, az átszakadt vázizmokat és a bőrt. Aztán még gyorsan, a maradék erővel szétrombolja a hasüregbe ömlött vért, a salakot, a gennyet és érzi, hogy lassan elveszti szokatlan, megnövekedett forróságú hatalma felett a kontrollt. Négykézlábra esik.
Aztán érzi, hogy a láthatatlan lángok elhagyják a férfi testét, de nem tudja őket kontrollálni. A maradék erő, mintha valami vonzaná, elkezd kúszni a féri másik oldalán térdelő nő felé.
Tam-dam.
A következő pár szívdobbanás már nem olyan hangos - épp, hogy csak hallani lehet a fiú mellett.
Sean előtt az ereje, mint fényes csíkok halmaza csorog a nő felé, mint egy kádban a lefolyó felé a víz kis patakjai. Képtelen megállítani a kellemes meleggé és cirógatóvá szelídült kis patakokat, amik elérve Lynn térdeit, felkúsznak, folynak a lábán és testén felfelé, végigsimítják a bőrét, egészen az arcáig.
Sean becsukja a szemét, mert úgy érzi, fáj valami.
Tam-dam.
Fáj az, ahogy Lynn arcán a könyeket látja, csukott szemén át is, a retinájára égve. Fáj a pillantás, amivel a férfit nézi és fáj, szúróan, élesen az az arckifejezés, amit még épp, hogy elkap - Lynn semmi mást nem vesz észre, a világ számára csak az előtte fekvő férfiig terjed és arca felragyog, ahogy annak bőrébe halvány pír fut, majd lassan, másodpercről másodpercre egészségesebb színe lesz.
Sean mindezt a szeme előtt látja, és fizikai fájdalmat érez. A mellkasába mintha kést szúrtak volna. Talán a képességgel vegyülő érzelmek marnak belé.
Tam-dam.
Érzi, hogy arcáról lecsöppen valami. Kinyitja a szemét. Vérpatak indult meg az orrából.
A meleg lángok, amik végigsimították Lynn testét, lassan befoltozva a karcolásokat, horzsolásokat újabb hullámnyi fájdalmat keltenek benne.
A nőn nincs felső a köpeny alatt. Kiterjesztett képessége megállíthatatlanul közöl minden részletet, a nő bőrének puhaságát, az alakja tökéletességét.
Sean összeszorítja a szemét.
~Nem!~ gondolja magában és kétségbeesetten erőlködik, hogy visszafoglalja az elméje azon lázadó részét, ami a szívéből sugárzó képességet irányítva tovább cirógatja Lynn-t.
Tam-dam.
A lángok az utolsó sebet is befoltozták. A feszültség még végigfolyik a nő hajának hullámos tincsein és a hátán.
Sean öklével a padlóra csap. Szemeit összeszorítva küzd. Mazochista képessége kegyetlenül közvetíti és az elméjébe, emlékeibe írja Lynn minden tökéletes részletét, minden józan tiltakozása ellenére is.
Tam-dam.
~Miért nem tudtam, hogy párja van?~
Sean úgy érzi, fizikai fájdalmat jelent neki, hogy megmentett egy férfi, hogy a karjaiba omoljon a nő, akit...
~Nem!~ üvölti magában. Az akaratereje kétségbeesetten ostromolja az ösztöneit.
Tam-dam.
Végül, Sean számára kegyetlen hosszúnak tűnő idő után beszakítja azt a bizonyos ajtót magában és kiterjeszti a hatalmát a teljes tudatán.
A szívverése végül lelassul és normálisra halkul. Az erő kútja kiapad. Sean úgy érzi, minden értelemben kihűlt; ahogy a hideg padlón térdel, sarkaira roskadva, vérző orral szinte füstöl, mint egy elhajított, elégett, jelentéktelen kis gyufaszál.

by Ajánlott tartalom