Orvosi rendelő

Sebastien egész gyorsan belejött a mankózásba. Alig negyed óra, és már ropja, mint egy mókus, még arra is eszébe jut panaszkodni, hogy tulajdonképpen miért nem inkább görkorcsolyát adtam neki. Ez mindenképpen jó jel, hiszen most egy ideig kénytelen lesz ezzel élni.
Meg is próbál nagyobb sebességre kapcsolni, ami nem lep meg, lévén ott voltam, láttam, hogyan sérült meg. Szinte már vártam, mikor és hol fog tovább száguldozni Mr. Adrenalin.
-Azért csak óvatosan - intettem, mert egy ilyen kölyöknél sosem lehet tudni, hogy egy fájdalmas lecke elég-e, lehet, hogy tovább rohangálna, amíg gipszelhetem be a másik lábát is. - A falakat se viheted magaddal mindenhova.
Mielőtt azonban Bambi tovább tanulhatott volna járni, hangosan, már-már követelőzően kopogtattak az ajtón. Gondoltam, biztosan egy soronkívüli beteg, aki esetleg a makacs hasmenése miatt ilyen türelmetlen. A betegem reakciója azonban szertefoszlatta ezeket a kedves fantazmagóriákat.
-A folyosón balra. Másik utcába vezet, arra nem vehetnek észre - mondtam neki gyorsan, és mutattam is az utat. Kifelé már emeltebb hangon szóltam. - Egy pillanat, és kinyitom!
~Mi folyik itt?!~
A rendelőmben még senkit sem ért támadás, és nagyon szerettem volna, ha ez így is marad. Sürgetőn intettem szegény begipszelt lábú Sebnek, mert az ismeretlen alakok, még jobban rákezdtek a dörömbölésben.
-Siess! - suttogtam. - Gyorsan!

Nem tudtam, hogy akadhattak a nyomomra, de ez volt most a legkisebb gondom, de hála a Teremtőnek a rendelőnek volt hátsó kijárata is, ami most nagyon nem jött rosszul.
Mankóztam Lynn után, ahogy csak tőlem tellett, és csak reménykedtem benne, hogy annyira nem felkészültek, hogy azt az ajtót is megfigyeljék.
- Ha kint vagyok, zárd be, és akkor már kinyithatod. Jobb, ha meggyőződnek róla, nem vagyok már ott, akkor szerintem békén hagynak. Mondanám, hogy gyere velem, de akkor nem használhatnád többet a Rendelődet, mert egyrészt felforgatnák, másrészt figyelnék, és harmadrészt meg én most csak kolonc lennék a nyakadon, hisz alig tudok menni. – suttogom hadarva. – Elbújok itt a sikátorban, aztán ha elmentek kijössz értem. De csak nagyon óvatosan velük Lynn, ezek nem kispályások. Tudják, hogy itt voltam, tehát nyugodtan mond el nekik az igazat, kivéve, hogy még itt vagyok. A többit majd elmagyarázom, ha túl vagyunk ezen.
Mikor hallottam , hogy bezárja az ajtót, gyorsan elbicegtem egy konténerig és elbújtam mögötte. Aztán már csak várnom kellett és reménykedni, hogy nem bántják a doktornőt.

Mikor Seb már biztonságban volt, visszatértem a váróba. Az ajtóostrom most már megállás nélkül folyt, másodperceket adhattam csak annak, hogy mikor kezdik el betörni az egészet. Az én rendelőm ajtaját. Micsoda illetlenség!
Vettem hát egy nagy levegőt, és az ajtóhoz léptem.
-Jól van na, hát megyek már!
Hallatlanul magas pulzussal fordítottam el a kulcsot a zárban, de mire végiggondolhattam, hogy amíg nem némul el a kulcszörgés, addig a váróban béke van, már kattant is a zár, és pedig kénytelen-kelletlen ajtót nyitottam.
Három jól öltözött úriember állt a küszöbön, akiktől az ember semmi rosszat nem várna így első ránézésre, de a felkonferálásuknak hála, már biztos is lehettem benne, hogy ezeknek még a szeme sem áll jól. Mindazonáltal felöltöttem a legsegítőkészebb, legártatlanabb, legudvariasabb arcomat.
-Miben lehetek a segítségükre?
Ahogy a középen álló kimondta Sebastien nevét, előzetes figyelmeztetés, és ajtó-bántalmazás nélkül is rájöttem volna, hogy Sebinek most az a legjobb, ha minél távolabb kerül ezektől az emberektől.
-Járt itt - feleltem, miután színleltem némi töprengést. - Nem rég ment el. Azt mondta, Queensben akadt dolga, szóval ott érdemes próbálkozni.
Egy hosszú pillanatig néma csend volt és fullasztó hullaszag. Ők nem szólaltak meg, némán vizslatták a nyilvánvalóan üres helyiséget. Én nem szólaltam meg, úgy gondoltam, az őszinte mondanivalóm igazán nem tartozik rájuk (Jézusom, jézusom! Húzzatok már el! Tűnés! TŰNÉS! TŰNÉS!!!)
Aztán továbbra is némán megindultak, mint a lavina. Megállíthatatlanul és kegyetlenül. A székeket, asztalokat amerre mentek felborították. Ugyanerre a sorsra jutott a két cserepes növényem, amik ugyan a halálukon voltak már mióta hozzám kerültek, de alapos kutatással még mindkettőn lehetett zöld levelet találni.
-HÉ! - reccsentem rájuk elillanó félelemmel. - Mondtam már, hogy nincs itt!
Három felé oszlottak. Az egyikük bekukkantott a mosdóba, a másik megindult a rendelő felé, a harmadik a raktárat vette célba. Ez utóbbi zárva volt.
-Kulcsot! - nyújtotta a kezét.
-Még mit nem - döftem felé a mutatóujjammal. - Semmi keresnivalója ott.
A három alak egyszerre dermedt meg, és fordult felém. Ettől a mozdulattól ugyan kissé összementem, de annyira féltem, hogy fölfedezik Sebastient, hogy szítottam magamban a dühöt, ahogy csak tudtam. Így aztán ahogy megindultak felém mindhárman egyszerre, teljes lelkinyugalmat mutatva szorítottam ökölbe a kezem.
-Macskajancsik! - vetettem oda megvetően mielőtt jéggé alakultam volna.
Láttam az elképedést a képükön, de nem hatott meg, inkább kihasználva átmeneti zsibbadtságukat, nekiláttam a rendrakásnak.
A rendelőnél állónak a csuklóját szorítottam, ami már önmagában fájhatott, de a jég hidegsége ezt csak még tovább fokozta brutális mértékben, ráadásul a másik kezét sem tudta ellenem fordítani, mivel azon sem volt kesztyű. Ezzel még önmagában nem mentem volna sokra, hiszen előbb-utóbb csak eljutott volna az agyáig, hogy lába is van, de az időközben odaért társa már lendítette is felé az öklét a gondosan kimért jobb egyenes kiosztásához, úgyhogy foglyul esett társát élőpajzsnak használva magam elé rántottam, így egyesült erővel sikerült a padlóra küldenünk. Segítőtársamnak hálából mielőtt még visszaegyenesedhetett volna hatalmas pofont kevertem le, ami egyrészt az ütés, másrészt a jégszilánkok karcolása miatt igen kellemetlen lehetett. Hátratántorodtában a harmadik jómadár kapta el, majd mivel sikeresen megbotlottak az általuk felborított székben, ők is padlót fogtak.
-Utoljára kérem önöket szépen, hogy távozzanak!

Már éppen kezdtem unatkozni és gondoltam megnézem mi van már, hiszen nem tarthat ilyen sokáig elküldeni őket, de mikor az ajtó közelébe értem, mintha törés-zúzás hangjait hallottam volna bentről és összeszorult a szívem, mert, ha Lynnak baja esik, az csak miattam fog történni. Minden józan eszem tiltakozása ellenére, benyitottam az ajtón, azaz csak benyitottam volna, de a doktornő, tanácsomnak megfelelően bezárta, így most nem tudtam bejutni.
Az aggodalmam már az egekbe szökött , ezért a nyakamba szedtem a mankómat és amilyen gyorsan csak tudtam, megkerültem a háztömböt, hogy a bejárati ajtón át jussak be.
Egy örökkévalóságnak tűnt mire odaértem, de bentről még éppen meghallottam, ahogy Lynn megkéri őket a távozásra, és ezzel egy nagy kő esett le a szívemről, hogy egyáltalán még életben van.
A mankómat készenlétben tartva, nagy lendülettel bicegtem be a rendelőbe, ahol egy földön fekvő, egy álló de véresképű és egy még kellően dühös és sértetlen bérfiúba botlottam.
Csodálkozva néztem a lányra, mert, ha ezt ő csinálta egyedül, akkor csak gratulálni tudtam neki, és ki csinálta volna, hisz ő volt csak itt, meg a három csóka.
- Azt javaslom fogadjatok szépen szót a doktor néninek fiúk. – mutatok a nyitott bejárati ajtóra. – Mert nem soká itt vannak a zsaruk, aztán elég nehéz lesz ezt a kuplerájt kimagyarázni. – nézek körbe a levert, összetört dolgokon.
Az eleddig még épségben megmaradt támadó viszont úgy gondolta, még van egy kis ideje, hogy lecsapjon rám, ezért nekem rontott, amit először a mankóm elé tételével, egy kissé rögössé tettem, majd a begipszelt lábammal nem éppen sportszerűen, de a lába közé célozva megeresztettem egy rúgást, ami azt hiszem pár évre megoldotta a barátnője védekezési problémáját, de az én bokámnak sem tett jót, viszont ezt most még véletlenül sem állt szándékomban kimutatni. Az utolsó férfi erre csak felemelte a kezét védekezően, miközben ide-oda járt a pillantás Lynn és közöttem, majd felsegítve cimboráit kitámolyogtak az ajtón.
- Köszönöm. – szólaltam meg sziszegve rázogatva a lábam, amikor végre csend lett. – De, lehet, hogy ezzel nagy bajba sodortad magad, ugye tudod. – néztem Lynnre.

Seb feltűnésére egészen elhűltem. Hiszen ő is tudta, milyen veszélyes most itt lennie, lapulnia kellett volna, ahogy megbeszéltük, erre megjelenik itt annak ellenére, hogy lépni is alig bír. És nem elégedett meg ennyivel, de nem ám. Munkám gyümölcsét képes lett volna hazavágni egy jól irányzott tökönrúgással (ami egyébként tankönyvbe illőre sikeredett).
-Mit keresel itt? - sápítoztam. - A helyzet magaslatán állok, te viszont, ha így folytatod, az életben nem állsz már sehol!
Látogatóink vert seregként hagyták el a várót, úgyhogy az ő távoztukkal, odaléphettem Sebastien mellé, hogy szemrevételezzem az állapotát.
-Ügyes, nyertél egy újabb kört a röntgengép alatt - csóváltam a fejem. - Ha mindenképpen az onkológiára vágysz leszervezhetek neked egy beszélgetést, nem kell feltétlenül a receptjeikre is hajtanod. Na jó, az igaz, hogy van néhány szerük, amitől... mindegy, nem ez a lényeg. Gyere! Nézzük meg mi lett a lábaddal.
Aggódó jelzésére a veszélyről, amibe csöppentem csak legyintettem.
-Nem ez az első, hogy megtámadnak a betegem miatt, bár eddig mindig sikerült a falakon kívül tartanom őket. Ne aggódj, nem lesz semmi bajom.
Nagy szerencséjére a röntgen felvétel nem mutatott különbséget az előzőhöz képest, így nem kellett még néhány hét gipsszel büntetnem a meggondolatlanságáért.
A rendelőből kihoztam egy üvegcsét tele fájdalomcsillapítóval.
-Naponta maximum hármat - hangsúlyoztam, bár nem voltam benne biztos, hogy koleszos fiúként ezt nem úgy fordította le magában, hogy ,,Buliiiiiiiiiii!".
Körülnéztem a romokon, de közel sem a rendetlenség aggasztott, inkább a fájdalomtól sziszegő srác, akinek valamiért már ilyen fiatalon ilyen veszélyes ellenségei voltak.
-Megkérdezhetem, hogy kik voltak ezek?

Szellem, mint aki jól végezte dolgát repült be a rendelőbe, s ott olyat látott, ami egyszerre töltötte el aggodalommal, és hozta izgalomba, de olyan mértékben, hogy alig tudta megállni azt, hogy a szellemvilágban maradjon.
~Hűha...a csajom így szét tudja rúgni mások seggét? Jobban összeillünk mint hittem.~
Normális estben persze azonnal a segítségére sietne, de itt semmi szükség rá, és egyébként is, olyan jó nézni, ahogy ez a vonzó nő feltörli a padlót ezekkel az öltönyös majmokkal. Láthatatlan kezeivel integet is utánuk, miközben arra gondol, bárcsak eltűnne innen ez a srác, hogy végre kettesben maradhasson szerelmével, ám az, amit Sebastian mond szöget üt a fejében. Összevonja anyagtalan szemöldökét, a lelkét eddig ostromló féktelen öröm pedig azonnal visszavonulót fúj, hogy helyet adjon annak a Szellemnek, kinek talán lelke sincs.
~Bajba került? Azt még meglátjuk.~
A három verőlegény után iramodik, és mivel barátnője, és a srác nem túl ortodox módon kezelte őket, nem esik nehezére beérni őket, mielőtt kocsiba szállnának. Messzire követi a három jómadarat, kik elég életveszélyesen közlekednek, hisz még a sofőr is egyfolytában hátratekintget, hogy követi-e őt Poszeidón menyasszonya, az ő aranylábú segédjével. Bronx-ban járnak, mire úgy érzik, a taktikai visszavonulás elérte célját, és ideje újra megszervezni ezt a dolgot, elvégre mégsem állíthatnak be a főnökhöz üres kézzel. A csomagtartókból előkerül pár ízléses kis pisztoly, némelyik egészen komoly darabnak tűnik, de persze férfiasságában megsértettnek ez is kevés.
-Ááá, puska kellett volna, b@szd meg!
-Ugyan, ez is elég lesz, visszamegyünk, és kinyírjuk a rib@ncot!
-Jaj fiúk! - Szólal meg végre Szellem az anyagi világban, a kocsi tetején állva. - Hát szabad így beszélni a barátnőmről? Azt pedig, amit tenni akartok vele, inkább meg sem hallottam.
Egy mozdulattal leszökken a betonra, guggoló helyzetben érkezve, majd lassan áll föl, tekintetét a hármakra emelve.
-Tudjátok, az a doktornő nagyon kedves a szívemnek, és ha a mi szakmánkban valaki ilyesmit árul el magáról, az csak egyet jelenthet. - Mindhárman egyszerre fogják rá a fegyverüket, mire Darien csak bólogat. - Látom ismeritek a dörgést. Kár, hogy nem találkozhatunk többet...
Meghúzzák a ravaszt, de természetesen a fegyverek csak kattognak. Persze felkészült fickókról van szó, így azonnal előkapnak egy-egy másik fegyvert a csomagtartóból, majd megint, és megint, de lőszer egyikben sem akad. Ez idő alatt Szellem a zsebébe nyúl, majd grimaszolva hozzálát egy nikotinos rágógumihoz.
-Srácok, ez a legősibb trükköm...feladhatnátok.
De persze nem adják fel. Az egyiknek mentőötlete támad, és egy titkos résből előkap egy dugi fegyvert. Diadalittas mosollyal szegezi ellenfelére, ami le is hervad arcáról, mikor az sem sül el.
-A rohadt életbe! - Fakad ki, ahogy a földhöz vágja az utolsó pisztolyt. - Te kitáraztad az összes fegyvert?
-Nem - csendül fel szellem jéghideg hangja, fagyos tekintetétől pedig mindenkit kirázza a hideg, akire csak ránéz - nem az összeset.
Mialatt ezt kimondja, keze megragadja a hátul az övébe rejtett fémtárgyat...

Sosem volt jó sofőr, de ha a tengerbe kell vezetni valamit, akkor ez nem is gond. Fájdalmas búcsút vesz a járgánytól, és annak utasaitól, ezután pedig újra eltűnik, hogy végre visszatérhessen a rendelőbe.
~Újabb dolog, amit nem mondhatok el neki soha...príma...~

666. reag }:-)>

Ha azt hittem kitörő örömmel fogadta hatásos belépőmet, akkor csalódnom kellett, de azt elismerem, hogy valószínűleg nélkülem is sikerült volna kitessékelnie a jómadarakat, legfeljebb a megjelenésem, egy kicsit gyorsított az eseményeken.
- Ááá! Annyira nem is rossz! – próbálok keménynek mutatkozni, miközben szemeim résnyire húzódnak a bokámba hasító fájdalomtól. – De, most kimondottan jól jött ez a nehezék itt a lábamon.
Azért annak kimondhatatlanul örülök. Hogy nem történt újabb baleset, mert már éppen elég a meglévő is, tetézni már nem kellene.
A fájdalom csillapító említése és az üvegcsében lapuló sok-sok bogyó látványa rögtön feldobta a hangulatomat és már indultam is, hogy egy pohár víz segítségével, igénybe is vegyem rögtön a három tablettát, mert minek elaprózni, ha most fáj, nem igaz?
Lynn kérdésére azonban megtorpanok és nagyon-nagyon komolyan nézek rá.
- Nem tudom, hogy milyen alakokkal szoktál ilyen értelemben találkozni, de ezek egy kicsit keményebb kategória azt hiszem, ezért nem tudom, hogy nem lenne e jobb, ha eltűnnél innen pár napra. – próbálom megmagyarázni neki a helyzet veszélyességét, de talán, ha konkrétabban említem a támadókat, jobban felfogja mibe cseppent bele. –Lynn, ez a maffia és sajnos azt hiszem én hoztam őket akaratlanul is a nyakadra, amit borzasztóan sajnálok, de nem gondoltam, hogy rám akadnak. Nem! – emeltem fel a kezem, az arca láttán. – Nem vagyok bűnöző, csak rossz helyre születtem és mivel van akinek drága az életem, ezért másnak mindet megérne, ha kézbe kaparintana, ha jól láttam egyelőre élve. – fejezem be szomorúan, mert borzasztóan érzem magam az események miatt. – Nagyon valószínű, hogy vissza fognak jönni és lehet, hogy akkor többen lesznek. El kell tűnnünk innen. Van hol elrejtőznöd?

//Sebinek//

Három pirula egyszerre, nem mondom! Villámgyors mozdulata miatt, nem tudtam idejében figyelmeztetni, hogy nincs szükség ennyi orvosságra, bármilyen erősnek érzi is a fájdalmat. Ezután úgyis kellőképpen cefetül lesz, szóval önállóan is tanulhat a leckéből.
-Tehát nyolc óránként egy...maximum - emeltem ki azért a biztonság kedvéért.
Hiába próbálta könnyedén venni sérülését, ha nem láttam volna a fintorát akkor is tudtam volna, hogy borzalmasan fájhatott (lásd három adag egyszerre!). Már abban is biztos lehettem, hogy a lába pihentetése sem lesz olyan egyszerűen elintézhető, mint reméltem, pedig igazán csak annyira lett volna szükség, hogy heverésszen egy kanapén és nézze a tévét.
Az, hogy hozzászoktam már a veszélyekhez, nem hatotta meg, és egy idő után engem sem. Figyelmesen hallgattam a beszámolóját a támadok igazi kilétéről, amitől egyre hatalmasabbra kerekedtek a szemeim. Ezt azért még én is túlzásnak éreztem.
-Van, persze, hogy van hova mennem - bólogattam sietve, mert úgy éreztem, kettőnk közül nem én vagyok nagyobb veszélyben. - De veled mi lesz? Hova mész?
Feldúltan túrtam a hajamba.
-Csak úgy lehetnél biztonságban, ha megöltem volna őket, de én arra képtelen vagyok. Hogy is ölhetnék meg valakit? Így viszont üldözni fognak. Rólam lehet, hogy elfeledkeznek egy idő után, de rólad semmiképpen. Istenem, akkor legalább itt tarthattam volna őket, hogy... mit tudom én, de nem kellett volna csak így elengednem ezt a nyüves bandát, hát most azt csinálnak, amit akarnak.
Mélyet lélegeztem, egyet-kettőt-hármat, de nem sikerült megnyugodnom.
-Oké, igazad van, el kell tűnnünk innen - döntöttem végül. - Az első útjuk, miután összeszedték magukat meg még néhány embert, ide fog vezetni. Menjünk, majd találunk egy helyet, ahol te is biztonságban lehetsz. Van valami megbízható ismerősöd?

- Nem! Azt nem is várhattam volna tőled, hogy megöld őket és túl sokat nem változtatott volna a helyzeten. – ingatom a fejem a kesergésére. – Előbb-utóbb úgy is jönnek mások, csak idő kérdése. – vonom meg a vállam, pedig nagyon is kétségbeejtő a helyzet. – Mindegy hová bújok, de ez téged nem kell, hogy befolyásoljon. Most ne velem törődj, én vissza megyek a suliba, ott még nem tűntek fel, és meghúzom magam, addig mindenképp, még a lábam meg nem gyógyul. Remélhetőleg nem akadnak rám ott…egyelőre. De, neked mindenképp el kell tűnnöd egy időre, ez nem a te harcod, és én meg már kezdek hozzászokni. – mosolyodok el halványan.- Ha lekerül a gipsz, már jobbak lesznek az esélyeim is velük szemben. Meg aztán végszükség esetén, jöhetnek a zsaruk! – borzongok meg azért a Kohlerral történt csevegésre visszaemlékezve.
Biztos nagyon élvezné, ha én mennék oda könyörögni a védőőrizetért. Na, akkor azt hiszem eléggé kipihenhetném magam, úgy, hogy ez marad az utolsó választásom.

//Sebinek//

Megnyugvással hallottam, hogy az iskolában biztonságban van, bár ha ott csak egyszer megtámadják, utána már nehéz lesz eltitkolni mutáns létét. Ezt persze neki kellett tudnia, én nem tehettem mást, mint bíztam az ítélete helyességében.
-Azért, ha bármi baj van, ne várd meg, amíg megtalálnak, jó? - aggodalmaskodtam még egy kicsit. - És nem ártana előre bebiztosítanod magad, úgy értem körülnézni, hogy még hova mehetsz, kihez fordulhatsz, ha az iskola már nem elég biztonságos. Nem beleszólni akarok, csak nem szeretném, hogy bajod essen. Ha gondolod, hozzám fordulhatsz.
Nagyot sóhajtva körülnéztem, de gyors fejszámolás után úgy döntöttem, nincs idő a takarításra. Talán már úton is vannak visszafelé, ki tudja hányad magukkal.
-Gyere - nyúltam felé. - Beteszlek egy taxiba, aztán én is eltűnök. A következő napokban, pedig mindketten próbáljuk olyan kicsire összehúzni magunkat, amennyire csak tudjuk, rendben?

//Játék vége. Köszi a játékot! //

Igazán jól esik, hogy ilyen rövid és mozgalmas ismeretség után ennyire aggódik értem, ezért mosolyogva próbálom megnyugtatni.
- Azért nem vagyok én olyan elveszett, mint amilyennek látszom. Már volt pár hasonlóban részem és egész jól megúsztam. – nyugtatgatom. – Ha minden kötél szakad, igen, van hová mennem és nagyon köszönöm a felajánlásodat, de már így is éppen eléggé belerángattalak, amiért nagyon szégyellem magam.
Megnyugtat a gondolat, hogy megfogadja a tanácsomat és ő is eltűnik innen pár napra, ezért hagyom, hogy kisegítsen az utcára és besegítsen egy taxiba, de mielőtt elindulnék, azért még megfogom a kezét és elbúcsúzom.
- Lynn, még egyszer nagyon köszönöm, amit értem tettél. Ezt is, - mutatok a gipszelt lábamra, - és a bentieket is. Ha egyszer valamiben én is segíthetek neked, ne habozz, keress meg. –intek még felé utoljára, aztán elindulok vissza a Fordham-ba,



/Köszönöm én is a játékot, nagyon élveztem/

//Lynn-ek//

Mire kiértünk a parkból már egyre inkább rázott a hideg. A taxiban is percről percre rosszabbul lettem. Éreztem ahogy a mellkasom kezd nehezedni, mint ha kocognék. Sűrűn pillantottam az órámra.
-A faterom ki fog minket nyírni ha nem lép oda a gázra...
Próbáltam kissé ingerülten inspirálni a taxist. A rendelőhöz érve már némelyik levegő vétel kezdett egyre nagyobb nehézséget okozni. Elérve a rendelő ajtajához belököm azt és betrappolok.
-Üdv doki... gondolom tudja........ de azért mondom, hogy van......... egy kis gond...
Nyöszörgöm nehézkesen a szavakat.

Egy percig mindegyikünk döbbenten meredt a kígyólányra, miután elmondta, hogy a mérge eléggé halálos. Ratna eszmél elsőnek és karon ragadva a kicsit fehéredni látszó és a sebet szívogató Greget az utca felé kezdi vonszolni.
Én még mindig bizonytalanul ácsorgok Tanis mellett és a szavai után kezd egyértelművé válni, hogy nem akar velünk jönni.
- Ha jól értettem, nem tartasz velünk? – nézek rá kérdőn. – Csak szeretném azért tanácsolni neked, hogy próbáld meg megfogadni, amit odalenn mondtam neked. Nem vagy egy szörnyszülött! Mutáns vagy, de nem vagy szörnyeteg! Bújj ki a barlangodból és nézz egy kicsit körül! Ha megfelelő ruhát veszel fel senki nem fog rád gyanakodni. – mosolygok a lányra kedvesen. – Most mennem kell! – nézek az egyre távolódó páros után. - Remélem még azért találkozunk. – intek búcsút a mereven álldogáló Tanisnak.
Aztán szaladok, hogyha kell és Gregory rosszabbul lenne, segítsek Ratnának, de hála Istennek erre nincs szükség, így a taxiba vágva magunkat elindulunk, hogy segítséget kapjunk valahol. Meglepődésemre az engem a bokaficamnál ellátó Lynn doktornőhöz megyünk, aki már ismét vígan gyógyítja különleges betegeit.
Mire odaérünk Greg nincs valami jó bőrben, ezért nagyon remélem, hogy a lány tud rajta segíteni.

//Gregnek//

Mikor a trió megérkezett, már mindent előkészítettem. Telefonon konzultáltam specialistákkal, ami nem volt könnyű, mivel szinte semmilyen konkrétumot nem mondhattam, hogy a páciens kiléte minél inkább titokban maradhasson. Végül azért sikerült minden elintéznem, a váróban, lebzselő betegeket is elküldtem sűrű bocsánatkérések közepette, megígérve, hogy másnap soron kívül ellátom őket. Percekkel azelőtt, hogy nyílt volna az ajtó már készen álltam az érkezők fogadására.
A sebesült fiút ketten is támogatták: Ratna és Sebastien, akiket már szintén kezeltem. Ennek fölöttébb örültem, hiszen nem jó, ha a beteg ilyenkor egyedül van. Odasiettem, és segítettem bevánszorognia a rendelőbe, ahol késlekedés nélkül fektettem fel a vizsgálóasztalra. Levettem a felsőjét, és nekiláttam megvizsgálni a sebet. Reménykedtem, hogy apró karcolásokat fogok látni, mert a szakértők szerint, ez azt jelenti, hogy ami megharapta nem hordoz magában méreganyagot. A legnagyobb sajnálatomra, azonban a fiú karján két egyértelmű jelentéssel bíró pontocska díszelgett, ami körül petyhüdtség és némi érzéketlenség mutatkozott. Körülötte furcsa vöröslő foltot pillantottam meg és némi nyálat.
-Megpróbáltad kiszívni a mérget? - dünnyögtem elismerően. - Szép húzás, nagyon ügyes.
Miközben adagolni kezdtem intravénásan a kiválasztott antidótumot, a kísérőihez fordultam.
-Mennyi idő telt el a harapás óta? És egyébként ugye nem nagyon mozgott már utána? Nagyon nem örülnék neki, mert azzal csak rásegítene, hogy a méreg minél gyorsabban jusson el a vérárammal mindenhova a testében.
Ezt alátámasztandó a karját egy az ágy mellé tolt kerekes asztalra fektettem, hogy alacsonyabban legyen a szíve szintjénél. Ez egyértelműen olyan sérülés volt, amivel kórházba kellett volna vinni, de hát megértettem, hogy ez nyilván nem lehetett opció. Ez alkalommal, talán jobban is mint valaha, azért imádkoztam, hogy ne legyen semmi gond, hiszen ha komplikáció lépne fel, nem biztos, hogy meg tudnám menteni. Sápadt, hideg verejtékben úszó arcát nézve arcát nézve máris szörnyű gyanú ébredt bennem. Hamar kiderült, hogy a vérnyomása alig tapintható, a pulzusa viszont az egekben volt.
-Istenem - motyogtam idegesen. - Szeptikus sokk! Hamarabb kellett volna nekilátnom.
Kísérőire néztem.
-Bocs - mondtam nekik, és nekiláttam, hogy az ellenméreg mellett fizsót is kapjon a beteg. - Ez nem szemrehányás akart lenni. De a barátotok nagyon rossz állapotban van. Megteszek mindent, amit tudok, viszont fel kell készülnötök a legrosszabbra. Minden a következő pár órában fog eldőlni.
Eztán a páciensemhez hajoltam, akinek már alig félig voltak nyitva a szemei.
-Próbálj magadnál maradni, akkor is ha nagyon nehéz, akkor is ha nagyon fáradtnak érzed magad. Nem szabad elájulnod. Ne aggódj, most már biztonságban vagy, minden renden lesz.
Az utolsó mondatot nem volt könnyű meggyőzően kimondani, de csak rontott volna a helyzeten, ha lehangolom, és feladja. Az infúzió folyamatosan adagolta az ellenmérget, aminek segítenie kellett, más eredményt nem voltam hajlandó elfogadni. Közben a fizsó is végezte áldásos hatását, hogy a sokk minél hamarabb elmúljon. Én közben az ifjú sebesült arcát törölgettem egy nedves kendővel, és bár annak örülhettem, hogy lázas nem volt, viszont muszáj volt oxigénmaszkot adni rá, mikor meghallottam nehézkes légzését. Minden rendelkezésemre álló segédeszközt bevetettem, mindent megtettem, amit csak lehetett, a végén mégsem volt mást tenni, csak ülni és várni, miközben a monitoron figyeltem az életjeleit, és imádkoztam, hogy nagyon gyorsan kezdjen el javulni az állapota.

::Lynn, Greg, Sebastien::

Miután beültünk a kocsiba, szép lassan "adagolni" kezdtem Gregnek a mentális nyugtatómat, minél kevesebbet idegeskedik és mocorog, annál jobb most neki. Lynn rendelőjébe érve aztán újra felpörögtek az események. Igaz, még csak egyszer találkoztam azelőtt a dokinénivel, de Szellemtől eddig még csak jókat hallottam róla... szemmel láthatóan most sem okozott csalódást, hiszen mire ideértünk, már alaposan felkészülve várta a "harci sérültet".
-Mikor is haraphatta meg az a kígyólány... Úgy fél háromnegyed órája? -néztem kérdő tekintettel Sebastienre, majd eszembe jutott valami, így gyorsan a telefonom után nyúltam- Pontosan... 52 perce telefonáltam, ez közvetlenül előtte történt. Hogy mennyit sétált... A Central Park közepétől sétáltunk ki a széléig... Talán 1 km... vagy max. 1,5... A kocsiban viszont már nem nagyon ficánkolt, "benyugtatóztam"... Remélem, az nem baj. -kezdtem mentegetőzésbe.
-Tényleg, Sebastien... A lányt nem kérdezted meg véletlenül, hogy milyen kígyófajta volt?
Mivel mást nem igazán tudtam csinálni, így csak leültem az egyik székre, és vártam... Közben aggódó pillantásokat vetettem diáktársam felé.
~Tarts ki, Gredzsi... -bíztattam magamban, majd megpróbáltam nem a arra gondolni, hogy ha esetleg a legrosszabb bekövetkezne, mégis, hogyan menjek vissza ezzel a hírrel a suliba?

Az ellenméreg és infúzió kombinációja, illetve Lynn szorgos, körültekintő munkája meghozta a várva várt eredményt, ha egyelőre még nem is javult Greg állapota, de legalább már nem romlott tovább. Egyelőre minden az időre van bízva. A harapás környékén az enyhe puffadás mostanra még jobban szétterjed, így szinte már az egész kar legalább a duplájára dagadt (és akármivel is kezelik, még jó ideig ilyen marad...).
Alig 2 órányi feszült várakozás után pedig, még ha minimálisan is, de elkezdett javulni a beteg állapota. A légzése valamivel könnyebbé vált, ám biztos ami biztos, az oxigénmaszk inkább maradjon még.

Higgadtságomat sikerült megtartanom Ratna közreműködésének köszönhetően. Mihelyst felkísértek a színpadra ahol fekvő beteget kellett játszanom úgy ütött fejbe a méreg mint ahogy az ital szokott fordított helyzetben. Szemeim elnehezedtek és ólmos fáradtság telepedett rám. Ha tippelnem kellett volna a mellkasomra ült. Karom teljesen elzsibbadt így meg se rezzentem amikor a tű belém hatolt. Lynn szavait csak úgy ahogy értettem.
-Még lógok a mikulásnak egy listával... De az már tuti, h maga is rajta lesz...
Préselem ki alig érthetően és nagyon darabosan, majd a plafont kezdtem nézegetni.
~Kedves mikulás... igen te ott aki Lapp földön sütteti a hasát mind a 5 hónapban folyamatosan amíg van nap... Ha már Európában jársz hozhatnál esetleg egy Speciális Bugatti Veyron -t, hogy legyen mivel innen hazamennem. Idefele jövet elugorhatnál egy 1960-as éveklbeli Chrysler Windsor-ért is, hogy legyen mivel felvágnom a gizda kígyóharapásos sztorim mellé. Remélem belefér a puttonyodba legalább az egyik. A másikkal vezethetsz idáig... Aztán ajánlom, hogy itt legyen legalább a bugatti! Nincs kedvem feleslegesen itt szenvedni. Ha nem hozod a kocsit inkább szúrj 1 kést a szívembe, különben felkereslek és kapsz a pofádba! Nah csók a családnak, télanyónak meg a krampuszoknak. Tényleg... velük is összerakathatod fő, hogy itt legyen.
Hosszú kimerítő küzdelem után úgy tűnik hat a dolog. Lassan kinyit ma szemem, egy csinos aggódó arcot pillantok meg ami Lynn-hez tartozik.
~Ja igen, Télapó! Ha nem gond őt is írd fel a listára.
Lassan oldalra fordítom a fejem és meglátom társaimat is.
~Jól van befejeztem de Ratnat még csapd a végére...
Próbálok vissza fordulni a plafon felé de túl gyenge vagyok hozzá. Nagyot sóhajtok... sóhajtanék ha menne így csak egy hosszabbat sikerül az eddigieknél. Ennek van egy furcsa hangja is. Olyan mintha Darth Vader-nek lemerült volna az aksija...

A rendelőben aztán elkezdődött a rémálom! Gregory állapota egyre rosszabb lett, pedig a doktornő minden tőle telhetőt megtett, hogy segítsen. A fiú keze legalább kétszeresére dagadt, ahogy a méreg egyre jobban elárasztotta a testét, és csak remélni tudtuk, hogy a fiatal szervezet, megtámogatva a gyógyszerekkel előbb-utóbb kifejtik áldásos hatásukat és legyőzik a mérget.
Ratna kérdésére igen elszégyeltem magam, mert tényleg megkérdezhettem volna, hogy, milyen fajta Tanis kígyó mutációja, és még egy darabig eszembe is volt, de a rohanó események kiverték a fejemből, így most ezzel nem lendítettem előre a dolgokat.
Az egész idő alatt a tehetetlen várakozás volt a legrosszabb, míg hallgattuk a szívmonitor pittyegését, és szorongva drukkoltunk, hogy nehogy más hangot halljunk felőle.
Aztán lassan, nagyon lassan de kezdett Greg lélegzése kissé szabályosabb lenni és a színe is javult valamelyest, így mi is vehettünk egy nagy levegőt.

//Gregnek, Ratnának, Sebinek//

Két óra telt el feszült várakozással. Időről időre ellenőriztem az állapotát, és amilyen súlyosan sérült, még az sem tölthetett el felhőtlen boldogsággal, hogy legalább rosszabbra sem fordult, hiszen, ha nem kezd el javulni, akkor veszélyes állapotának fennállása fogja tovább károsítani a szervezetét, akár a legrosszabb kimenetelű módon is.
Két óra után azonban mind fellélegezhettünk, a sebesült szó szerint, hiszen végre lekerült róla az oxigénmaszk. A vérnyomása és a pulzusa rohamosan kezdett stabilizálódni, az arcszíne is újra egészséges árnyalatokat öltött, és mikor megnéztem a sebét, amit előzőleg már kitisztítottam, és bekötöztem, láttam, hogy a karja is szépen gyógyulgat, bár tudtam, hogy az még azért beletelik egy kis időbe, mire újra a régi lesz.
Kicseréltem a kötését, ellenőriztem a testhőjét a fülébe dugott lázmérővel, stb. Immáron biztos lehettem a gyógyulásban.
-Rendbe fog jönni - néztem a barátaira, majd a hősiesen eszméleténél maradt beteghez fordultam. - Most már nemsokára hazamehetsz, hamar fel fogsz épülni.
Gondosan feljegyeztem minden fontos állapotbeli változást a fél órával azelőttihez képest. Ez alkalommal sokkal jókedvűbben tettem, mint az elmúlt három alkalommal.
-Az életveszély elmúlt - jelentettem ki letéve a papírokat az asztalomra. - Ilyenkor általában bent szokták tartani a pácienst megfigyelésre még legalább egy éjszakára, de jelen esetben meg kell kérdeznem, hogy ez kivitelezhető-e. Amennyiben veszélyes egy helyben maradni, és muszáj továbbmenni, mint orvos nagyon nem ajánlom, de mint mutáns, megértem. Akkor viszont fokozottan figyelni kell rá, és a legkisebb gond esetén orvoshoz vinni, ahova a legbiztonságosabb. Ha ez a döntés, elmondom részletesebben is, mire kell ügyelni, meg le is írom, hogy biztosabb legyen, és nemsokára vihetitek. Ha marad, kap némi altatót, és annak függvényében, hogy milyen állapotban lesz, amikor felébred, utána hazaengedem. Szóval mi a döntés?