Orvosi rendelő

Adam torka nem tűnt pirosnak. Nem is láttam, hogy köhögne, ezek pedig csak még tovább szűkítették a lehetséges betegségeket.
-Az influenza lehet előrehaladott úgy is, hogy eddig nem észlelt semmiféle tünetet - magyaráztam neki, miközben lehúztam a szemüveget. - Az emberi szervezet hamar hozzászokik, elvégre nem egy ritka betegség, és egyre könnyebben elbánik vele. Előfordulhat, hogy úgy esik át a betegségen, hogy észre sem veszi. Súlyosabb eseteknél azonban már meggyűlik vele a baja, és hogy úgy mondjam, külső támogatásra szorul. Most már elengedheti.
Óvatosan elhúztam tőle a lázmérőt, és leolvastam az eredményt. 37,8.
-Enyhe hőemelkedése van - közöltem vele. Aztán megint elbizonytalanodtam. - Ööö... kérem, szorítsa két ujját a csuklójára, és számoljon. Vérnyomást nem tudok így mérni, de legalább a pulzust fogom tudni.
Körülnéztem a szobában, hogy mit tudnék orvosi műszerré alakítani egy alig 5 centis játékkatona ellátásához. Elsősorban a sztetoszkópomat kellett valahogy pótolni. A szemem megakadt a laptopomon. Azonnal bekapcsoltam, és csatlakoztattam rá a mikrofont. Utána elindítottam a hangfelvevő programot, és a lehető legérzékenyebbre állítottam.
-Mennyi? - néztem rá.
A válaszától függetlenül folytattam a ténykedésemet. Először megdörzsöltem párszor a mikrofont, egyrészt, hogy ne legyen túl hideg a bőrének, másrészt, hogy kipróbálhassam, hogy működik. Hál' istennek tökéletesen. Elővettem egy fejhallgatót is, azt is bedugtam a helyére aztán ismét a kezembe kaptam Adamet.
-Ez most egy kicsit furcsa lesz, és lehet hogy kellemetlen is. Próbálok óvatos lenni, de ha mégis fájdalmat okoznék, szóljon azonnal.
Elindítottam a programot, ami azonnal el is kezdte rögzíteni a kívülről érkező hangokat. Adamet először a mellkasánál szorítottam hozzá hol lejjebb, hol feljebb, aztán ugyanezt megismételtem a hátánál. Mikor kész voltam, letettem az asztallapra, és még néhányszor meghallgattam a felvételt egyre hangosabbra állítva. Nagyon nehezen tudtam bármit is kivenni, de ez is több volt, mint a semmi.
-Hmmm... - húztam le a fejemről a fejhallgatót. - Készítenék egy röntgent a mellkasáról. Illetve hát jelenleg az egész testéről. A gép a másik szobában van... de nehogy még jobban megfázzon! Kerítek egy köpenyt... mármint... - Felsóhajtottam. - Jézusom, hát mit tudnék így kezdeni magával? A ruháján a cipzár, kapcsok, felteszem fémből vannak, azt meg nem túl jó ötlet bedugni a röntgengép alá. Nincs itt semmi... semmi, hacsak...
Eszembe jutott valami. A Central Parkbeli piknik után a szüleim jó ideig szóba sem álltak velem, (hosszú két hét volt), de aztán küldtek egy csomagot mint egy békülési ajándékot. Két játék figura volt benne, egy cowboy és egy királylány, mint hogy a gyerek nemét még nem tudhattuk.
Eddig a polcon porosodtak, most azonban jó hasznát vehettem. Letéptem a csomagolást, és Adam elé szórtam őket.
-Azt hiszem, ez az ön mérete - mondtam neki, és már nem is próbáltam nem vigyorogni.
Nem csupán azért, mert hátul tépőzáras, tiszta műszál cowboy ruhát kellett viselnie, hanem mert ott volt mellette a királynő jelmez is, amihez még rózsaszínű pónilovat is adtak (a cowboy-é sötétbarna volt).

Felcserként megszoktam, hogy a nyaki ütőéren mérem a pulzust, a sebesülteknél gyorsabb és optimálisabb volt, így most is automatikusan a nyakamhoz szorítottam az ujjaim. Vártam egy percig számolva, majd a doktornőhöz fordultam:
- Kilencvennyolc, normális - közöltem az adatot.
Amikor a mikrofonhoz szorított azt annyira óvatosan tette, hogy a felsoroltak közül maximum a furcsa, esetleg kellemetlen állt. Lehetőség szerint inkább én magam nyomtam hozzá a testem a készülékhez nagyon remélve, hogy a másodlagos képességem nem kezd önálló életet élni, mert abból már tényleg baj lenne. Elemezte az adatokat, amik talán még mondtak is neki valamit... Talán... Nagyon talán...
A következő felvetésnél bólintottam egy nagyot, hogy bizony nem röntgenvizsgálathoz öltöztem, mikor eljöttem otthonról, ez tény. Megpróbáltam magamra szedni a cowboy felszerelést, de mint kiderült a baba végtagjait nem emberi arányok szerint tervezték, ami annyira nem volt meglepő, ellenben roppantul elkeserítő jelenleg. Vállat vontam, elvégre ez pont nem az a helyzet, ahol ilyesmi érdekel és magamra rángattam a hercegnő szoknyáját, aminél legalább nem kellett combvastagsággal számolni. Megpróbáltam rögzíteni hátul a tépőzárat, de ez azért nem igazán sikerült, talán hiányzott hozzá a gyerekkori Barbie gyakorlat. Sóhajtva fordultam a doktornőhöz:
- Már a kiképzésen is hármas alát kaptam a kígyóember gyakorlatokra, úgyhogy ha lehet kérnék egy kis segítséget - pislogtam rá megadóan.

Láttam, hogy nem nagyon boldogul a cowboy ruhával, de eszembe sem jutott volna komolyan felajánlani neki a másikat. Úgy tűnt azonban, hogy neki nem jelentett akkora problémát felülkerekedni ezen a nehézségen, mint azt hittem volna. Felszólítás nélkül nyúlt a báli ruha után, aminek alsó tütüs része kellő helyet hagyott a lábainak, lila színű, csillámporral díszített felső része pedig remekül kiemelte a szeme csillogását.
A szám már borzalmasan remegett, ahogy elhagyta a halk, nyüszítő hang, amit emberfeletti erőfeszítéssel meg tudtam akadályozni, hogy harsány nevetésként robbanjon ki belőlem. Diszkréten emeltem fel a kezemet, mintha csak az orromat dörzsöltem volna meg, hogy ne lássa a bennem dúló csatát, valamint vágyódó pillantásomat, amivel a rózsaszín pónilovat fixíroztam. De nem, ne kísértsük a sorsot, hiszen máris mennyi mindent kaptam tőle!
Mint rendes kislány, én is jó sokat babáztam kiskoromban, ezért villámgyors mozdulatokkal segítettem ki Adamet az öltözködésben, igaz elég furcsa volt, hogy a szokott hideg, kemény felületű játék helyett most egy meleg, puha emberkét öltöztettem - ráadásul nem is a megfelelő ruhába. Mikor teljes pompában állt előttem, már szinte fizikai fájdalmat okozott nem hangosan kacarászni, de azért továbbra is megkíméltem ettől.
-Mehetünk - mondtam kissé talán remegő hangon, és felé nyújtottam a kezem, hogy a tenyerembe ugorhasson.
Annyira közel húztam hozzá a gépet, amennyire csak lehetséges volt, de még így is komoly kétségeim voltak a sikert illetően. A kép gyorsan elkészült (persze ez nem azt jelentette, hogy segítettem volna Adamnak visszahúzni a saját ruháit), úgyhogy neki is láthattam közelebbről megvizsgálni. Ezalatt pedig azt értem, hogy nagyon-nagyon, sokkal közelebbről.
A nagy koncentrálásban még a tüllszoknyás Adamről is megfeledkeztem. Háttal álltam neki, úgy vizsgálgattam a röntgen képét. Még a sztetoszkóp-pótlónál is megbízhatatlanabbnak tűnt, és még annál is nehezebb dolgom volt bármit is kezdeni vele.
-Hááát - dünnyögtem magam elé nem foglalkozva azzal, hogy ő is hallja-e - semmit sem mondhatok biztosan, mivel olyan kicsit, hogy a kép sem kellőképp... öhm... egyértelmű. De úgy nézem semmi abnormális elváltozás... ez persze nem azt jelenti, hogy a dohányzást nem kell abbahagynia... a tüdeje tisztának tűnik, de ezt most nem állíthatom biztosan. Viszont, ha nagyobb baj lenne, az szerintem így is látszódna, az biztos, hogy nem nagy kiterjedésű. Ez máris jó jel. De biztosan valami komolyabb, ha a képességére is kihat. Hacsak nem beteg nagyon ritkán. Előfordulhat, ha a teste nincs hozzászokva nagyobb krízisekhez, hogy ha mégis előfordul nagy ritkán, azokat nehezebben kezeli, mutánsoknál teszem azt a képességhasználat romlásához vezethet. Ezért azt javasolnám...
Itt visszafordultam felé, de eddigre annyira belemerültem a diagnosztikába, hogy már egészen megfeledkeztem Adamről. Így mondhatni váratlanul ért az apró kis emberke megalázó módon királylánynak öltöztetve, ahogy ott állt a vizsgálóasztalon, és nagy szemekkel nézett fel rám. Bűntudat, illem, jólneveltség ide-vagy oda, eddig bírtam. Olyan jóízűen kacagtam, mint még talán soha, és egy ponton már komolyan attól féltem, hogy sosem tudom abbahagyni. Az oldalam nyilalt, alig kaptam levegőt és a falhoz kellett dőlnöm, de ez a nevetés megért minden későbbi bűnbánatot.
-Bocsánat - szabadkoztam, ahogy ismét taxiként nyújtottam felé a kezemet. - Ne haragudjon, de... hát... tudja... meg látja...
Visszafelé a rendelőbe még néhányszor felprüszköltem, de mire visszaértünk már csak vigyorogtam, mint a vadalma, és dudorászva készítettem elő pár holmit, hogy ellássam Adamet.

Örültem, hogy dr Harlow segített bekapcsolni ezt a játékruhát, mert jómagam ezzel egyáltalán nem boldogultam, aztán a tenyerébe lépve már meg is indult velem. Röntgen felvétel nem egyszer készült rólam már, így maga a procedúra nem volt ismeretlen, sőt igazán kellemetlen sem. Nyugodtan tűrtem és követtem az utasításokat. Amíg a képet elemezte leültem az asztalka szélére lefelé lóbálva a lábaimat. A felvetéseire, bár csak magának mormolta azért feleltem:
- Nem ígérhetem, eddig mindig sikertelen volt a leszokási kísérletem - sóhajtottam. - Ami a betegeskedést illeti, nem különösebben jellemző. Ősz végén általában megfázok, nagy ritkán voltam influenzás is, de ennyi. Ja meg allergiás vagyok tudtommal a wasabira. Kb ennyi - összegeztem, - állandó vagy időszakos betegségem sem volt gyerekkorom óta, ha nem számoljuk a csonttöréseket és a lőtt vagy vágott sebeket, illetve egy alkalommal ebből következő vérmérgezést.
Mikor a doktornő visszafordult felém kirobbant belőle a nevetés. Nem vettem rossz néven, alapvetően meg tudtam érteni, tényszerűen nézve ez a helyzet nyilvánvaló okokból mulatságos. Megvártam míg úrrá lesz az érzésein, aztán amint szabadkozni kezdett volna felemeltem a kezemet:
- Hagyja csak dr Harlow - válaszoltam nyugodtan. - Hálás vagyok a segítségéért. Ha nem is mindig látszik rendelkezem humorérzékkel, megértem, hogy a jelenlegi helyzetemet mulatságosnak találja, ne zavartassa magát - csóváltam a fejemet, szavaimat nyomatékosítandó mikor újra kézbe vett hálásan simogattam meg a tenyerét.
Visszatértünk a vizsgáló szobába, lerakott, majd valamit elkezdett előkészíteni. Mivel a tépőzárat nem oldotta fel, a rózsaszín ruhácska egyelőre eszerint marad...

Elég nehéz volt Adamnek gyógyszereket keresni. illetve nem is a kiválasztásuk jelentett problémát, hanem az adagolásuk. Mivel életkor és testsúly kilogrammonként szoktuk kimérni a megfelelő adagokat, most kissé bajban voltam, hiszen az életkor még egy dolog...
-Nagyjából harminc körül jár, igaz?
... na, de a testsúlyával most mit kezdjek? Melyiket vegyem figyelembe, az igazit vagy a jelenlegit, ami lehet, hogy két perc múlva visszaváltozik kb. a negyvenszeresére? Egyáltalán hogy kapja meg a gyógyszerét? Most nem tudna lenyelni egy tablettát.
Végül fogtam egy mozsarat, és összetörtem benne némi antihisztamint, kalcium tablettát, antibiotikumot némi C-vitaminnal. Vízzel hígítottam, jól összekevertem, aztán egy fecskendővel felszívtam belőle két tized millilitert.
-Nyissa ki a száját - hajoltam ismét fölé, miután visszaültem a székemre. - Ezt most meg kell innia. Nem lesz valami finom, úgyhogy próbáljon közben másra gondolni.
A fecskendő végét a szájába dugtam, és óvatosan adagolni kezdtem a szájába a folyadékot figyelve arra, milyen ütemben nyelt, időnként szünetet tartva, nehogy megfulladjon. Ami engem illet, némi szájrágcsálással sikerült elkerülnöm egy újabb nevetőgörcsöt, ugyanis túlságosan is hasonlított egy babához, akit épp cumisüvegből etetnek.
Utána bedobtam egy kis pohár teát a mikróba, amit még délelőtt csináltam. Mikor kellőképpen felmelegedett, kevertem bele egy kis mézet. Abból is felszívtam egy keveset, de csak letettem mellé.
-Majd ha már úgy érzi, tudna már inni még egy keveset, szóljon, és segítek, ez most jót fog tenni. Még egyébként is elég forró. Ezt pedig - tettem hozzá nehéz szívvel - már leveheti.
Segítettem neki kibújni a babaruhából, aztán becsavartam egy darab gézbe, majd a maradékra fektettem, és fölé toltam egy bekapcsolt infralámpát kellőképpen távol tartva tőle, hogy azért ne érezze magát egy sütőben.
-Próbáljon lazítani, most várunk egy kicsit - mondtam, elővettem egy papírt, hogy felírjam rá az adatokat, amiket elmondott, plusz a vizsgálat eredményeit, hátha azokból meg a röntgen képéből sikerül végre kitalálnom valamit. - Tehát még sosem történt ilyesmi? Mármint hogy betegség vagy egyéb ok miatt nem tudta rendesen használni a képességét? Nem érte baleset mostanában? Túl sok stressz, érzelmi megrázkódtatás? Nem érzett furcsa rosszullétet? Nem akarna játszani a gyerekemmel, ha majd megszületett?

Ahogy Logan irritálóan kaján vidámsága nőtt, úgy nőtt bátyja vérszomja is. Nem nagyon lehetett hozzászokva, hogy vesztésre áll, most pedig már legalább olyan sz@rul festett, mint én. Azzal a különbséggel persze, hogy ő előbb-utóbb meg fog gyógyulni, és inkább előbb, mint utóbb, hiszen, ha öt percet rászán, máris azt mondhatnánk, hogy elkényelmesedett.
Bár Logan mindent elkövetett, hogy lassítsa a regenerálódás folyamatát, a képességét nem tudta blokkolni, így fel kellett készülnöm, hogy mire párat pislantok, megint újult erővel fog ellenem törni. Bár megtisztelő volt ez a kivételezés, azért nem bántam volna, ha még egy kicsit inkább a fivérét szórakoztatja. Na persze, hova gondolok!
Reményeimmel, és a józan észnek ellentmondva azonban nem fújt visszavonulót, inkább még elszántabban közeledett hozzám, félresodorva mindent az útjából (szóval Logant). Még ilyen sebesülten is annyi erő munkált benne, ami egy egész bandának elég lett volna, ő viszont mindet megtartotta saját vadállatias céljainak. Önző disznó!
Kétségbeesetten igyekeztem hátrálni, de mozdulni is alig bírtam. Hamarosan újabb borzalmas sebeket ejtett rajtam, én pedig fájdalmasan kiáltottam fel, próbáltam ellökni magamtól, mindhiába. Sérülései egyre múlóban voltak, és ez gyilkos mozdulatain is érződött. Már egyre kevesebb akadálya volt, hogy megöljön.
Logan, persze, valamiért eddig is sokat segített, most is segíthetne, de egyrészt messzebb volt, másrészt meg nem kértem a segítségéből! A másik disznó! Hogy nem sütöttem ki magamtól, hogy ezek ketten testvérek! A disznó dinasztia utolsó (legalábbis nagyon remélem) sarjai!
Kezdett elsötétedni előttem a világ. De nem, nem engedhettem, hogy egy ilyen rohadék öljön meg! Ha nem is tudtam, mit kezdhetnék valakivel, akit hiába sebzek meg, azonnal begyógyul...
A hirtelen ötlet még egy utolsó, de jókora erőhullámmal söpört végig rajtam. A szemeim újra kitisztultak, a fejemből felszállt a nehéz köd, ahogy előrántottam az egyik késemet, és tenyérnyi hosszúságban, jó mélyen belevágtam a hasába. Utána gyorsan előkaptam egy gránátot, kibiztosítottam, és bár máris láttam, ahogy az épp most ejtett seb nagy sebességgel forrt össze, még sikerült belegyömöszölnöm a belei közé. Mire hátrahúzódtam, képességének hála a kibiztosított gránát máris ott volt a testébe zárva.
Talpamat a hasfalának támasztottam, és hátrarúgtam magam, amivel nem csupán eltávolodni sikerült, de talán ő is megingott, esetleg még el is esett. Feltápászkodtam, és nem törődve azzal, milyen idegtépő fájdalommal jár, az életösztönömre bízva magam futásnak eredtem.
Ahogy Logan került elém, gondolkodás nélkül célba vettem a lábait, hanyattvágtam, majd ráfeküdve védtem meg a robbanástól, ami apró cafatokra tépte Victor Creedet.
Még egyszer átfutott az agyamon, hogy mekkora hülye vagyok, őt is inkább fel kellene robbantani, aztán minden elsötétült, és a világ második legidegesítőbb férfiján fekve öntudatlan eszméletlenségbe zuhantam.

// Köszönöm a játékot, nagyon-nagyon szuper volt! //

Vetettem néhány vágyakozó pillantást az orvosi fecskendő felé, amelyben a tea volt felszívva, lévén az előző gyógyszerízű folyadék, ami nagyon nagy eséllyel gyógyszer is volt, íze a számban még mindig apró grimaszba rántotta az arcomat. De legalább a balerina ruházat, vagy hercegnő, vagy pokemon, vagy mi volt ez, szóval a rózsaszín valami már lekerült rólam. A helyére rögtönzött mumifákálás keretében orvosi géz került, ami ugyan feltehetően nem túl divatos, de egy öt centis múmia még mindig férfiasabb látvány mint egy öt centis transzfesztita. Maximum előre tartott karokkal közlekedem majd az asztalon.
A doktornő kérdéseire rutinosan, arcizomrángás nélkül feleltem:
- Igen, huszonnyolc éves vagyok.
Majd a többire is szépen, sorban:
- De igen, mikor legelső alkalommal jelentkezett - feleltem. - Illetve utána is automatikusan megtörtént életveszély esetén például. Eleinte fél óra, vagy óra is szükséges volt a visszaváltozáshoz. De mostanában nem volt ilyen, betegség miatt pedig tudtommal még soha. Elestem és betört az orrom, ennél nagyobb baleset nem ért mostanában, ez is csupán némi diákcsíny következménye. Gimnazista korú gyermekekkel foglalkozni, akik mutánsok nem éppen stresszmentes munkakör doktornő - vigyorodtam el. - De nagyobb mint máskor nem volt. Nem éreztem az említetten kívül semmilyen rosszullétet mostanában. Kedvelem a gyerekeket, de jelen alakomban ez még kicsit veszélyes lenne azt hiszem - összegeztem mindenre a válaszaim.

Elkaptam sóvárgó tekintetét, amit az italra vetett, úgyhogy segítettem inni neki. Ahogy a teát szürcsölgette, mint egy aprócska koala maci, sajnálkozva sóhajtoztam, amiért nem tehetem majd oda a babám mellé alvós-bújós játéknak, de hát még meggondolhatja magát.
-Eleinte senki sem tudja rendesen használni a képességét, úgyhogy ez most nem releváns - ráztam a fejem, mikor a fecskendő kiürült. - Ha még szomjas, szóljon, most sok folyadékra van szüksége. Ha pedig ki kell mennie... - itt kicsit elpirultam, ahogy felrémlett előttem a porcelán szakadékba pisilő törpe képe -... majd elfordulok.
Az elesős történetre azonban felkaptam a fejem. Ez már érdekesebbnek hangzott, mindenképpen használhatóbbnak.
-Mikor történt az eset? - kérdeztem, közelebb hajolva, hátha látom még nyomait az arcán. - Elájul az esés következtében? Hol ütötte még meg magát? Érzett azóta fájdalmat a fejében?
Beszéd közben ismét előhúztam a nagyítós szemüveget. Kikapcsoltam az infralámpát, és ismét az asztalit kattintottam fel. Ezúttal már tényleg lehúztam róla a kendőt, ahogy a kezembe véve közelebb emeltem magamhoz a kisembert. Sérülések nyomait kerestem rajta, majd néhány nagyon óvatos, nagyon körülményes reflex vizsgálat után (szemhéj, patella - ceruzával, stb.).
-Amennyiben a képességromlása agyi eredetű, az influenzája csupán véletlen egybeesésként jelentkezett ugyanakkor, mint az uralhatatlan zsugorodása. Ez magyarázná, hogy eddig miért nem okozott ilyen nemű gondot a betegség.
Újból a magasba emeltem a röntgen képét, hogy a fény felé fordítva szemügyre vehessem. Sajnos semmire nem mentem vele. Olyan kicsit volt, hogy egy apró kiterjedésű elváltozást esélyem sem volt meglátni.
-Kérem gondolkodjon erősen. Ez nagyon fontos. Emlékszik bármilyen egyéb fejsérülésre abból a balesetből, esetleg máskor a közelmúltban?

Bólintottam az első megjegyzéseire, majd szófogadóan ittam a teából, ami végre elvette a nyelvemet maró gyógyszerízt. Az okfejtést végighallgatva feleltem is rájuk végül:
- Nem most történt már, talán egy jó hónapja is - feleltem. - Öhmm... kisebb diákcsíny áldozataként elestem a fürdőszobában és bevertem a fejem a fürdőkád szélébe. Felszakadt a homlokom és pár percre elvesztettem az eszméletemet. Utána nagyjából elláttam a sérülést, kitisztítottam, bekötöttem, a hadseregnél kaptam felcserkiképzést, nem tűnt veszélyesnek különösebben, a következő napokban nem voltak agyrázkódásra utaló tünetek, így nem mentem vele orvoshoz, mielőtt megkérdezi, mostanra nagyjából el is múlt a seb. A fejemen kívül csak a két alkarom ütöttem meg, amelyekkel tompítottam az esést, felületi zúzódáson kívül semmi nem történt velük. Csak akkor mint más esetben is, melegfront idején migrén - összegeztem.
Ahogy felvett felkészültem a továbbiakra, amennyire az alap szintű kiképzésemmel meg tudom ítélni a reflexeim rendben voltak így ránézésre. Majd az újabb felvetésére külön is átgondoltam, de végül megráztam a fejemet a tenyerében ücsörögve, ahogy felnéztem a szemeibe:
- Ez előtt már nagyon régen ért fejsérülés, több mint hat éve már annak, még mutáns sem voltam - válaszoltam. Mintha kérdőnek láttam volna a tekintetét, így vállat vonva kifejtettem: - Szomália, frontvonal, gyalogsági gránát. Erős légnyomás. De mint mondtam ez már régen volt. Másról nem tudok.

-Rendben van - bólintottam a részletes beszámolóra. - Nézze, őszinte leszek magához. Ami most önnel történik nagyon ritka, de nem példátlan. Ezer és egy oka lehet, de sajnos az állapota miatt nem tudok rendes vizsgálatot folytatni. Kis szerencsével csupán influenza lesz. Előfordulhat, hogy nehezebben kezeli, ha túl sok stressz érte mostanában. Esetleg olyan érzelmi gondok, amiket nem szeretne elmondani - szerelmi élet, munka, bármi. Ha így van, hamarosan változást kell észlelnie, ezért próbálja folyamatosan használni a képességét, hogy visszaváltozhasson, de ne erőltesse túl magát. Addig is...
Előhúztam egy fehér lapot, és leterítettem elé. Aztán szétszedtem egy golyóstollat, a tintából kinyomtam egy keveset a kupak hosszúkás szárába, aztán visszafordultam Adamhez.
-Azt mondta, beverte a homlokát. Méghozzá elég súlyosan, és utána még orvoshoz sem ment. A jövőben ezt semmiképpen nem ajánlanám, de most már mindegy. Prefontális lebenyi sérüléseknél gyakori a személyiségváltozás, a készségek részleges vagy teljes elvesztése. Ezek kezelhetőek, de teljes felépülés nagyon ritkán fordul elő. Érti, mit akarok mondani? Ha erről van szó, lehet, hogy soha többé nem tud úrrá lenni a képességén. Az is lehet, hogy az eredeti méretét sem fogja visszanyerni.
Itt vártam egy kicsit, mert úgy véltem, ez stressz tesztnek kitűnő, ha már normális módon nem tudom megvizsgálni. Talán egy kicsit gonosz, de muszáj volt.
-De ne rohanjunk ennyire előre - emeltem fel végül a kezem megnyugtatásként. - Kérem, írja le ide a nevét, aztán rajzoljon egy négyzetet és egy háromszöget.
Ha meg tudta csinálni, ismét bólintottam.
-Remek. Tudna valamit rajzolni úgy, hogy csak ezt a négyzetet és a háromszöget használja fel hozzájuk?
Még néhány ilyen feladatot kapott. Nem mindig kellett rajzolnia, voltak szituációs gyakorlatok is, amiket nagyban segített, hogy egy kicsit azért már ismertem (,,Hol keresné a kulcsát, ha elvesztené?" ,,Mit tenne, ha az utcán megtámadnának egy ismeretlen embert maga előtt?" ,,Öt évvel ezelőtt hány éves volt?" stb.).
Aztán jött a neheze.
-Ha elesett és elájult, elképzelhető, hogy máshol is megütötte a fejét, mondjuk amikor a padlónak ütközött a kád után. Ha nem emlékszik rá, attól még megtörténhetett, talán már zuhanás közben elvesztette az eszméletét, vagy enyhe emlékezetkiesés. Érintse meg az ujjamat, aztán... ja, nem - kaptam észbe. Ezzel most sokra nem mentünk volna. - Akkor álljon fél lábra, és tárja szét a kezeit.
Vonalzóval húztam egy egyenes vonalat a papírlap üres részére.
-Most próbáljon végigmenni ezen az egyenes vonalon.
Miközben azt figyeltem, mennyire sikerül megingás nélkül teljesítenie a kapott feladatot, ismét vigyorognom kellett, félig-meddig az eddigi kecsegtető eredmények, másrészt amiatt, mert annyira hasonlított így egy menetelő kiskatonára, hogy legszívesebben az arcomhoz dörgöltem volna, mint egy kiscicát.
Még egy sor hasonló vizsgálat után hagytam pihenni egy kicsit.
-Biztosat természetesen nem mondhatok - kezdtem el óvatosan. - Se EEG, se MRI, még csak egy CT sem, de megkockáztatom, hogy nem neurológiai eredetű a problémája. Ettől függetlenül konzultálnék még néhány specialistával - persze csak diszkréten, ne aggódjon! -, és azt javasolnám, hogy amint teheti, azért keressen fel egy neurológust.
Közelebb hajoltam, hogy jobban lássam. Úgy tűnt, az arcpír múlni kezdett. Ujjam külső felét óvatosan a homlokához érintetem. Már nem volt olyan forró.
-Hogy érzi magát? Jobb egy kicsit?

Végighallgattam, de a valószínűleg ilyenkor feltehetővel ellentétben nem növekedett meg a vérnyomásom, nem ijedtem meg a legborúsabb verziók hallatán sem, hiszen... Na eddig jutottam, épp elmagyarázni készültem volna a dolgot, mikor utasítást kaptam, amelyeket azonnal, reflexszerűen el is kezdtem teljesíteni. Óh, a kiképzőim most büszkék lennének rám, a nem gondolkodunk, előbb teljesítjük a feljebbvaló parancsait alapelv megvalósulásán. Márpedig a doktornő feljebbvalóm volt jelenleg, a szó átvitt és igen szoros értelmében is, hiszen ha a földön állnék a bokáját már maximum ugrásból érném el. Leírtam a nevemet tekintélyes méretű (az én szemszögemből) betűkkel, ha el akarja olvasni biztos van valami nagyítója, azért lehet kelleni fog... "Adam Ezekiah Windsor". Lerajzoltam a kért mértani alakzatokat, majd egy házikó formát is. Oké, annyi eredménye tuti volt a dolognak, hogy könyékig tintás vagyok, meg az arcom is csupa maszat. Határozottan felelgettem:
- Először a kocsimban keresném, néha a kesztyűtartóban felejtem - válaszoltam hangosan. - Elsőre mindenképpen lebeszéléssel próbálkoznék, testi kényszer mindig a legvégső eset kell legyen. Huszonhárom éves voltam, frissen kinevezett főhadnagy, a spanyolországi nagykövetség katonai attaséja szolgálatában, tolmácstiszt.
Után fél lábra álltam kitárt karokkal, na ilyen pl sosem volt az akadémián, még mázli, hogy szoktam meditálni, különben megint beverném a fejemet, de istentelenül. Viszont a vonalon mászkálás eszembe juttatta a díszszemlékre gyakorláshoz épült udvarrészt ugyanilyen (csak fehér) csíkkal, észre sem vettem, de már a masírozás alaplépésében közlekedtem rajta. Láb merev, térd nem hajlik, boka feszít, teli talpat odacsap, de úgy hogy rezegjen bele az épület mocskos diszn... akarom mondani leendő tiszturak! Merev a hát, mondom merev, mondom... hé! Maga, szelpőském! Ha ilyen amit merevnek képzel, küldünk részvéttáviratot az asszonynak! Mozogjon a szentségit neki! Már majdnem a vonal végénél jártam, mire észbe kaptam és normál járásra váltottam át. Után a nő megint felvett, néha már jojónak érzem magam, csak a gumikötél kéne a derekamra esküszöm, miután meghallgattam megnyugtatóan feleltem:
- Nem aggódom dr Harlow - válaszoltam vidáman. - Amennyiben fizikai betegség az oka, azt van lehetőség meggyógyítani akkor is, ha az orvostudomány erre nem képes. Sok mutáns bír kisebb-nagyobb gyógyító erővel, ismerünk egy egyiptomi úriembert, aki a ráktól az AIDS-ig akármiből kikezeli, akit ki akar, nem akadály sem az ebola, sem a... huhh nézze el nekem, de kezdek kifogyni a gyógyíthatatlan betegségekből, az a lényeg, hogy olyan még nem volt, amit ne tudott volna helyrehozni, bár csak igen keveseket gyógyít meg, de engem meg fog ha szükséges. De persze ha nem szükséges, akkor nem repülnék ezért Kairoba... kézi poggyászként - ismertem el vigyorogva. - Amúgy furcsa. Azt hittem már sokat oldódtam a hadseregben töltött évek óta, most viszont bármilyen utasítására ugyanolyan reflexszerűen, gondolkodás nélkül cselekedtem, mint egykor a katonai kórházban. Nem akar bevonulni dr Harlow? - vigyorodtam el. - Orvostábornokként látnám viszont szerintem pár év múlva - nevettem.

//Kardfog + Aya//

Creed utolsó erőtlen támadása meglepi őt, és bár nem különösen fájdalmas, ahogy a szinte élettelen húscafat képen törli őt, a vér elvakítja, Logan-t, ráadásul olyan szerencsétlenül találja el őt, hogy még hanyatt is esik tőle. Mire fel tud kelni, megint leveszik a lábáról, csak ezúttal Aya a soros. Nagyot nyekken a betonon, majd csodálkozva bámul a nő arcába, ki mint valami emberi takaró próbálja őt megóvni valamitől ami...
~MI A F...~
Bátyja nagyon brutális tűzijátékká lényegül át, vérével bemocskolva az egész utcát, s bár Aya még mindig rajta fekszik, azért Logan is kap az áldásból bőven. A látvány leírhatatlan, és elborzasztó, a legtöbben el sem tudják képzelni azt a pokoli kínt, amit Victor élhet most át, ő azonban pontosan tudja, ezért aztán érthető, hogy ilyen állapotban látni szeretett bátyját, igencsak szívmelengető érzés a számára. Még egy halk kacajt is megenged magának.
-Szép volt cicám...hé...bébi?
Hajánál fogva emeli fel az ájult vöröskét, és számára csak amikor üveges tekintetébe néz, válik nyilvánvalóvá, hogy szerencsétlen eszméletét vesztette, és ha nem húz bele, történhet vele még rosszabb is a mai nap...

Pár órával később:

Aya egy kórházi szobában tér magához, tetőtől talpig bekötözve, s mindkét karja gipszben. Egyedül fekszik ott, ezért csak a szívmonitor halk pittyegése az egyetlen zaj közel, s távol. Ha jobban megvizsgálja magát, láthatja, hogy valaki már meg is látogatta, s rajzolt is a gipszére.

És persze, alá is írta:
Gyógyulj meg gyorsan, cirmos!

Puszi!

Logan


/Köszönöm a játékot én is, ti, vademberek! //

A rengeteg teszt, és tesztpótló teszt mind remekül sikerült. A reflexei hibátlanul működtek, ahogy a hallása, látása is. Nem volt gond a realitásérzékével, nem okozott nehézséget az absztrahálás, úgy tűnt személyiségváltozással sem kellett számolni, nem lépett fel sem diszkalkulia, sem agráfia. Az agnózia jellemzőbb és ritkább fajtáit is sorra zárhattam ki, ahogy a vizsgáltat haladt.
Mindezt persze neki is elmondtam.
-Mindezekből, és abból, hogy a fején nem látom már a trauma jeleit, azt mondanám, hogy kicsi az esélye, hogy a gond a fejében legyen. De hát mint mondtam, jelen körülmények között ezt nem tudom teljes bizonyossággal kijelenteni. Ha lappangó, intermittáló, esetleg enyhébb szimptómákkal bíró betegsége van, ezekkel a tesztekkel sajnos nem megyünk semmire, úgyhogy amint lehetséges, rendesen is megvizsgálnám.
Vidám, bizakodó szavait hallván én is elmosolyodtam. Ha jókedve visszatérőben, az máris jó jelnek tekinthető.
-Az orvosának az ember ritkán szokott ellentmondani - válaszoltam. - Ez azért nem ugyanaz. Ha a felettesével ellenkezik, gondolom, megbüntetik, lefokozzák, vagy valami ilyesmi. Ha velem ellenkezik, beteg marad, talán meg is hal. Az orvos és a katonatiszt hatalma azért nem egészen ugyanolyan. Bár abban igaza van, hogy itt is azzal jár a legjobban, ha nem ellenkezik velem - fenyegettem meg játékos szigorú mutatóujj-lengetéssel. - Különben fogkefével súrolhatja fel a folyosót! - Mosolyom elmélyült. - Na jó, ilyet nem tennék magával, most még fel se bírna emelni egy fogkefét.
Javaslatára, hogy vonuljak be, felnevettem.
-Na, még csak más sem hiányozna! - csóváltam a fejem még mindig vigyorogva. - Amennyire háborúellenes vagyok és gyűlölöm az erőszakot, biztos jó helyen lennék ott. Én, aki még a sakkban is folyton békét akar kötni!
Ismét megnéztem a homlokát. Az előbb megesküdtem volna, hogy lejjebb ment a láza, de most megint forróbb lett. Talán nem adtam neki elég lázcsillapítót? Olyan nehéz volt így belőni a rendes adagot.
Elővettem egy fémtálcát, és megtöltöttem hideg vízzel.
-Sajnálom, ez elég kényelmetlen lesz, de most ez a legmegbízhatóbb. Sokkal hidegebbnek fogja érezni, mint amilyen valójában, de muszáj lejjebb vinnünk a lázát, nincs idő kikísérletezni, hogy most mennyi az optimális adag. Próbálja kibírni, rendben?
A tálca pereme túl magas volt, valószínűtlennek tűnt, hogy be tudna mászni, meg ilyen állapotban egyébként se másszon hegyet, úgyhogy segítettem neki bemászni. Óvatosan, lassan ültettem a rögtönzött medencébe. Igaz tényleg nem volt túl hideg a víz, ha az üdítőm lett volna ilyen hőmérsékletű, biztos betettem volna még a hűtőszekrénybe, de ő valószínűleg jéghidegnek érezte.
-Nem kell sokáig bent maradnia - szögeztem le, nehogy épp most kezdjen ellenkezni a kellemetlen eljárás miatt. - Amilyen kicsi, hamar le fog hűlni a teste, de azt akkor is meg kell várni.

Rávigyorogtam a doktornőre, kezdett valahogy furcsán jó kedvem lenni, bár ez akár a felszökő lázamnak is betudható volt.
- Hát az mondjuk a seregnél is attól függ, mikor követi el a parancsmegtagadást az ember - kuncogtam. - Ha idehaza, akkor valóban lefokozás vagy elzárás lehet belőle, ha a frontvonalban, akkor kérdés nélkül tarkón szokták lőni. Mellesleg nem volta soha orvos, csak egészségügyi katona, vagyis szanitéc - kezdtem belebonyolódni a szavaimba, - de higgye el, nem mindenki hisz a dokinak. Legalábbis a frontvonalban szolgáló katonaorvosnak, aki épp megpróbálja meggyőzni az embert, hogy jobb az neki ha amputálja a lábát egy életlen fafűrésszel és egy ácsbaltával, amit tisztességesen lemosni se tudtunk... ilyenkor van hogy négyen fogtuk le... már az orvost, míg a srácot elvittük a helyi sámánhoz, aki rendbe rakta - nevettem szaggatottan, ami gyanús is lett a dolog és ellenőrizte a testhőmérsékletem, majd a hűtőfürdő mellett döntött.
Figyelmeztetésére megráztam a fejemet:
- Ismerős a procedúra, sebláz miatt volt már benne részem - feleltem, aztán hagytam, hogy belemerítsen a "medencébe".
Ez eleinte egészen kellemesen hűtötte le az amúgy borzasztó melegnek tűnő külső hőmérsékletet. Legalábbis egy pár másodpercig, pedig ez anno egy jó percig is szokott tartani, most viszont veszett sebességgel "fagytam" át, nyilván a jóval kisebb test miatt. Reszketve közöltem sűrűn kocogó fogakkal:
- E...e...ez se...e...e...emmi..i...i...ivel se..e....e...e le....e....e...ett jo...jo....o...obb... - közöltem vele a meglátásom e tekintetben.

-Azért remélem, akkor nem csak a lázát vitték lejjebb, mert azzal ugyan nem sokra megy hosszabb távon - csóváltam a fejem, de aztán megvontam a vállamat. - Mondjuk nyilván nem, különben nem lenne most itt.
Szegénykém úgy vacogott, hogy idáig hallottam a fogai csattogását, pedig ha a furcsa arányokat nézzük, a kettőnk közti távolság meglehetősen nagy volt. De nem volt mit tenni, le kellett hűteni a testét, mielőtt vészesen feljebb szökött volna a láza.
Elővettem egy másik fecskendőt, felszívtam vele némi hideg vizet, és négy-öt másodpercenként egy kicsit ráfröcsköltem belőle a hátára, hogy minél gyorsabban érjük el a kívánt hőmérsékletet. Bár sejtettem, hogy ezzel sem fogom magam belopni a szívébe, de reménykedtem, hogy az állapotjavulás kedély javulást is fog hozni magával.
Pár perc elteltével kiemeltem kicsiny testét a hűtőfürdőből, majd a nem előmelegített, de neki most biztos kellemes melegnek tűnő gézbe csavartam, egy tapasszal rögzítettem, majd egy textil kendőből kivágott darabot terítettem a vállára. A lábára vattacsomóból készítettem mamuszt, és az öltöztetés végére már egészen úgy éreztem magam, mint Gepetto Pinocchio ruháztatása közben.
-Szeretne még inni? - kérdeztem a teás fecskendő után nyúlva.
Ha igen, segítek neki inni (és persze ellágyult mosollyal nézem), ha nem, közlöm vele, hogy márpedig innia kell, mert sok folyadékra van szüksége, és úgyis megitatom.
-Mostanra a gyógyszerek már bőven elkezdhették kifejteni hatásukat - mondtam neki közelebb hajolva. - Ha készen áll, kérem próbálja meg használni a képességét. Ha nem is sikerül teljesen, ha csak egy kicsit is megnő, az már nagyon jó jel. Menni fog?

Vacogtam egy sort még, mire kiemelt a vízből dr Harlow és egy sor orvosi eszközből eszkábált mondjuk, hogy ruházatba öltöztetett. Miután a tóga mellé megkaptam a tribunusi köpenyemet is, biztos, ami biztos jobb karomat feltartva közöltem:
- Ave Ceasar, morituri te salutant! - nevettem. (*Légy üdvözölve császár, a halni készülök köszöntenek - a régi római birodalomban a harcba induló gladiátorok hagyományos fordulata). Feltételeztem meg fogja érteni, hisz velem ellentétben, aki csak bizonyos kifejezéseket ismertem, ő mint orvos tanulta is a latint.
Hát tekintve, hogy az előbb ittam a méretarányaimhoz képest cirka másfél litert, mindent szerettem volna, csak inni nem, úgyhogy további teketóriázás nélkül került az állkapcsaim közé az orvosi fecskendő és újabb jó adag teával "gazdagodtam". Lihegve fordultam a doktornő felé, miután ezt az adagot is sikerült valahogy leerőszakolnom a torkomon:
- Dr Harlow... ha már épp római szenátornak nézek ki jelenleg... jelzem a további lakoma helyett inkább verekszem meg a színe előtt valami vadállattal... mondjuk csótánnyal... gladiátorként, de a teát már tényleg hagyjuk, ha kérhetem... - ziháltam.
Aztán kissé abbahagytam a beszélgetést, tekintve, hogy elkapott egy komolyabb köhögőroham. Egy ideig csak térden állva kapkodtam a levegő után, magamban erősen imádkozva, hogy a doktornő legyőzze a természetes emberi ingert, miszerint a köhögést abbahagyni nem tudó embert segítő szándékkal hátba veregetjük. Tulajdonképpen valahol persze megoldaná a problémámat. De végül is sikerült túltennem magam a dolgon, lassan talpra álltam, végül egy tekintélyes tüsszentéssel tettem túl magam a dolgokon. Megkönnyebbülten néztem fel az orvosra... őőő... elég magasra...
- Bo... bocsánat, ez nem volt szándékos... - hebegtem meglepetten, immár egész megszokott méretet foglalva el az íróasztalon. Más kérdés, hogy az asztallal, meg a különböző vizsgáló eszközökkel és az egész miskulanciával együtt is jómagam még mindig maximum Lynn egy ujjával vetekedő méretű voltam...

Nagyot nevettem Adam gladiátor imitációján, majd hüvelykujjamat felmutatva jeleztem neki egyszerre az elismerésemet, és a beleegyezésemet, hogy ne legyen öldöklés, ha nem is volt ellenfele. Kegyes diktátori szerepemhez illően megkegyelmeztem neki teaügyben is, elvégre mégsem egyszerre kell pótolni minden folyadékveszteséget. Egyébként is csodáltam, hogy még mindig nem kellett könnyítenie magán, ilyen állapotban az lett volna a normális, ha folyamatosan vécére akart volna rohangálni.
~Még hogy csótányok! Az én gyönyörűen higiénikus rendelőmben! Előbb találnék itt neki egy bengáli tigrist, mint egy csótányt.~
Mielőtt azonban közölhettem volna a hős gladiátorral a hely hiányosságai miatti programváltozást, újabb orvosi probléma merült fel. Kicsi volt, arányaiban messze állt tőlem, ezért nehezen tudtam kivenni, pontosan, milyen hangzású a köhögése. Hátba veregetni természetesen eszembe sem jutott, elvégre nem állt szándékomban megölni senkit, a fiam potenciális játékbabáját meg aztán végképp nem, különben sem félrenyelt, úgyhogy sok haszna nem is lett volna.
Inkább a sztetoszkópomat hívtam segítségül, hogy kihangosítsa nekem a távoli hangokat. Száraz köhögésnek tűnt, vagyis nem váladék szakadozott fel. Már épp megjegyeztem volna, hogy ennek azért lehet örülni, amikor Adam el kezdett távolodni. Először csak egyre mélyebbre hajoltam, észre sem véve, hogy ezzel nem sokra megyek. Mikor azonban már a lábamat is kezdtem görbíteni, észbe kaptam, hogy itt valami nem stimmel. Felegyenesedtem, és úgy néztem, ahogy Adam a saját birodalmába kicsinyíti az íróasztalomat minden rajta és benne lévő holmival. Megpróbáltam magamhoz marni a legfontosabb eszközöket, amiknek a hiánya még gondot okozhatott a betegem további vizsgálatánál, de a zsugorodás túl gyors volt. Mire odakaptam, már csak a levegőt markolhattam. Már azt hittem, a végtelenségig fog kicsinyedni, mikor Adam egy ennivalóan bájos hapcival ( https://www.youtube.com/watch?v=FzRH3iTQPrk ) megálljt parancsolt a folyamatnak. Gyorsan mellé kuporodtam.
-Semmi baj - ráztam a fejem. - Ezek szerint valamennyire már tudja használni a képességét... ha nem is kifogástalanul. Legalább valamennyire működik. Már csak az a kérdés, hogy próbálta is használni, vagy teljesen spontán történt?
Az asztalt Adammal együtt óvatosan a két ujjam közé csippentettem, és a vizsgálóasztalra helyeztem. Odahúztam az egyetlen eredeti méreténél maradt széket, és helyet foglaltam az apróságok mellett. Eszembe jutott, mit szólna hozzá, aki most rám nyit. A doktornő a rendelőjében babázik, még játékbútorokat is szerzett hozzá!
-Adam, semmi baj, nyugodjon meg. Nem lesz semmi baj. A jobb oldalon, a legalsó fiókban talál még egy sztetoszkópot. Szeretném, ha a megint köhögne, és közben meghallgatja, milyen hangú... a mellkasán és a hátán. Rendben van? Tudja, mit kell figyelni, úgyhogy, ha hal bármi jellegzetes hangot - sípolást, vagy bármi mást -, mondja el nekem... de ha nem hall semmi furcsát, azt is.

A jóból is megárt a sok. Én, Alf, jól tudom ezt, mégis gyakran túlzásokba esem ha terepgyakorlatról van szó. De egyszerűen nem tudok leállni! Az agyam állandóan azon jár, hogy jól felkészüljek a vizsgámra, amivel megszerezhetem a következő fokozatot. Akkor haladóbb osztályt is rám bíznának és valamivel több lenne a fizetésem. Erre sajnos szükség van, mert Chloe még mindig nem talált munkát, és az ő fenntartását is nekem kell állnom. Tudom, hogy mennyire letört a csajszi és sajnálja, megértem és nincs is bajom vele. De annyira rossz az ő érzéseit is a magaménak tudnom. Hiába, valahogy ez a megosztottság kezd egyre terhesebb lenni számomra. Ma is épp emiatt történt a baj. Épp formagyakorlatot hajtok végre a szőnyegen, amikor valami rossz érzés fog el. Lelki önuralmam elvesztése testem felettii irányításvesztéssel is együtt járt, s rosszul mozdulva elestem. Aztán semmi, csak feküdtem a szőnyegen vagy egy percig, mire lassan megmozdultam. Amennyire ez lehetséges volt, mert jobb lábam úgy fájt, mint Chloe-nak azokon a bizonyos napokon. Rándulás vagy törés, nem értek hozzá, így óvatosan mozogtam. Elkúsztam fegyvertartóig, ahol az egyik harci botra sikerült feltámaszkodnom. Sikerült elbicegnem kabátomig, amibe az irataim vannak. Mert ugye orvoshoz kell mennem. A botra támaszkodva tipegtem ki a karate klubból és leintettem egy taxit. Szerencsére van biztosításom, a karateklub révén, de csak a környék egyik magánrendelőjébe szól. Hát megadtam annak a címét a taxisnak és igyekeztem úgy feküdni, hogy a lehető legkevésbé érezzem a fájdalmat. Nem annyira a kellemetlen érzés zavart, mint inkább az a tény, hogy gyógyulásom folytán újabb hónapok vesznek el. Ráadásul így még oktatni sem bírok majd, ami újfent pénzveszteséget jelenti. No, de éltem már rosszabb körülmények között is.
Épp mire ezen elmélázgattam, a taxis már meg is állt a rendelő előtt. Fizettem, majd a másfél méteres botra támaszkodva csigatempóban tettem meg a távolságot a rendelő bejáratáig. Elég fura látványt nyújthattam fekete övvel átkötött fehér edzőruhámban, amin egy krémszínű kabátot vettem fel, elől nyitva hagyva. A botról és a lábamról nem is beszélve.
A biztosításomat elfogadták. Szóval nyugodtan leülhettem és várhatom ki a soromat. Rég jártam orvosnál, még gyerekként. Jó, edzéseken előfordultak kék-zöld foltok, de azokat valahogy mindig átvészeltem. Igaz, nagyon mást nem is tehettem. De most... talán öregszem? Vagy nőiesedem?! Chloe a nyakamra nőne? Eh... azt hiszem ezt nem ettől az orvostól fogom megtudni. Elég lesz ha a lábamat rendbe teszi. Kíváncsi vagyok mit fog hozzá szólni Chloe. Mert gipszes lábbal neki sem lesz könnyebb munkát találnia. De ez legyen majd az ő gondja! Miért mindig én szenvedjek az ő butaságai miatt? Most majd ő szenved az én butaságom miatt! Így egál a dolog! Csak ne fájna ennyire a lábam! Meddig kell még itt várakoznom? Milyen mogorva és türelmetlen tudok lenni, ha eltöröm a lábamat. Tökre béna érzés.

-Sok tea, narancslé, napi 500mg C-vitamin, echinacea cseppek, orrcsepp, ha kell és pihenés - veregettem meg az idős úr vállát, mikor kikísértem az ajtót. - Sajnos nátha ellen mást nem javasolhatok.
-Köszönöm, kedveském, köszönöm - mosolygott rám a páciens, és megemelve régimódi kalapját távozott.
-Minden jót! - intettem neki.
Körülnéztem a váróban. Egy fiatal, de jókora férfi ült az egyik széken, más már nem volt bent.
-Jó napot! - köszöntettem. - Jöjjön be!
Ha bejött, becsuktam utána az ajtót, majd felé nyújtottam a kezemet.
-Dr. Lynn Harlow vagyok - mutatkoztam be. - Azt hiszem, még nem járt nálam.
Nem kerülte el a figyelmemet a bicegése, nem is kérdeztem meg, mi a panasza, csak a vizsgálóasztalra mutattam.
-Kérem, üljön fel!
Miután óvatosan lehúztam sérült lábáról a cipőjét és a zokniját, rögtön előbukkant a probléma egy megdagadt, belilult boka képében. A duzzanat nem volt különösebben nagy, de nyomásra érzékeny volt, ez hamar kiderült.
-Az öltözékéből ítélve edzés közben érhette baleset - jegyeztem meg, miközben egész tenyeremmel próbáltam meghatározni a sérülés mértékét. - Elesett? Máshol nem ütötte meg nagyon magát? Érez máshol is fájdalmat? Eszméletvesztés volt? A bokájában lévő fájdalmat hogy írná le, nyilalló, éles vagy inkább tompa, lüktető?
A válaszaitól függően elvégezhetek még néhány vizsgálatot, de aztán mindenképpen besegítem egy tolókocsiba, és áttolom a másik szobába, hogy megröntgenezzem a bokáját.
-Ne ijedjen meg, nem hiszem, hogy súlyosabb baj lenne - próbáltam megnyugtatni, miközben vigyázva rendezgettem a lábát a gép alatt, hogy elkészítsem a gépet. - Szerintem ficam, de szeretnék biztosra menni.
A kép elkészültével, visszamentünk a vizsgálóba.
-Igen, bokaficam - jelentettem ki, miután szemügyre vettem a röntgenképet.
Visszamentem hozzá, majd előkészítettem a lidocaint és a fertőtlenítőt.
-Helyre kell tennem, csak utána kötözhetem be.
Fertőtlenítés után jöhetett az érzéstelenítő, aztán néhány másodperc múlva a nehezebb feladat.
-Kicsit fájni fog, de csak egy egészen rövid ideig, aztán pedig jobban lesz - ígértem.
A szokásos gyors, pontos mozdulatokkal végeztem a munkát, aztán hozzáláttam bekötözni.
-Nem fogom begipszelni - mondtam neki. - Csak fáslival kötöm át jó szorosan. Naponta többször jegelnie kell majd, de úgy, hogy a kötés ne ázzon át. Polcolja minél többet, és ne álljon rá, vagy erőltesse meg. Kap majd gyulladáscsökkentőt is, hogy hamarabb gyógyuljon. Egy hét múlva kezdje el óvatosan tornásztatni, előbb csak a lábujjait, utána mankóval már sétálhat is, persze először csak kevesebbet, mértékkel. Addig maradjon ágyban. Van, aki figyeljen önre?

Lassan mindenki elfogy körülöttem. Hiába, nem kértem időpontot, de a fene se tudta még reggel, hogy úgy járok, hogy nem járok rendesen.
Végre feltűnik az orvos, aki nő. Ezen felül hosszú, kibontott barna haja fogja még meg a figyelmemet. Gyorsan meg is rázom fejemet, nehogy az újabb figyelmetlenség folytán tovább rontsam helyzetemet. Kissé nehezemre esik, de sikerül felállnom és botom segítségével tartanom egyensúlyomat.
- Jó napot, doktornő! - köszöntem vissza, s lassan, teknőstempóban tettem meg az utat a rendelőbe.
- Alfred Helmsman. - fogok vele kezet. - És igen, ez az első sérülésem. - nem kezdem el ecsetelni, hogy új vagyok az Almában. Az Chloe stílusa. Már pedig én nem ő vagyok! Perpillanat.
Hogy belső vívódásom tétlenkedő testtartás útján fel ne tűnjön, engedelmesen a vizsgálóágyhoz száguldok és leülök. Hagyom, hogy a doktornő tegye a dolgát, de a botot azt nem el nem eresztem! Máris úgy kapaszkodom belé, mintha mankó lenne. A biztos járás mankója.
A nő apró kezének tapogatása persze nem a legkellemesebb. De milyen karate mester lennék, ha nem tudnám tűrni a fájdalmat? Meg válaszolni a kérdésekre.
- Igen, edzés közben történt. Egy új figurát gyakoroltam és... nos elvesztettem az egyensúlyomat és elestem. Nem nagyon érzem, hogy máshol is fájna valami. Asszem eszméletemnél voltam végig, bár az elesés után vagy egy percig mozdulni sem tudtam. Hogy a bokámon... hát... öhm, tompa. - Micsoda magabiztos kijelentés! Inkább olyan érzés, mint ha mexikói erős paprikába harapnék. De ezt be nem vallom! Nem vagyok én Chloe, hogy minden kis apróság miatt panaszkodjam!
Hogy tolószékbe üljek!? Na az nem menő! Szerencsére nincs itt más senki, akit ismernék, így lenyelem önérzetem és beleülök a szerkezetbe. Szó nélkül, bár kissé mérgesen tűröm a vizsgálatokat. Nem fáj tőle a lábam jobban, csak kényelmetlen. Csak akkor nyugodnak meg valamelyest vonásaim, mikor dr. Harlow azt mondja, hogy ficamom van. Megnyugtatólag hat rám, mert sokkal könnyebb felgyógyulni belőle, mint a lábtörésből. Persze így se jó. De lesz-e valaha is jobb?
És lett, mert tényleg csak ficam. Megnyugodtam. Ennek ellenére el kellet tűrnöm a kezelést. Egyedüli pozitívuma, túl a fájdalom elmúltának, az, hogy nem kaptam gipszet. Így könnyebben el tudom rejteni lábamat a többiek elől, hogy ne kelljen szégyenkeznem.
Figyelnem kell, hogy miket mond a doktornő. Valahogy olyan kábának és könnyűnek érzem magamat ugyanis. Még sosem éreztem így magamat és elég fura.
- Oké, doki! - egy semmirevaló vigyor rajzolódik ki az arcomon, mintha csak részeg lennék. Pedig sosem voltam az, és amikor még is, akkor is csak Chloe miatt.
- Nem. Nincs aki figyeljen rám. - jelen állapotomban Chloe sem jöhet számításba. Mert az én lábam az ő lába is. Vagy legalábbis valami hasonló a birtokviszony.
- Kell még visszajönnöm, kötést cserélni vagy ellenőrzésre vagy valami? - kérdezem dr. Harlow-ot.

Elég jól láthatóan nem volt ínyére a helyzet. Persze kinek lett volna, senki sem szeret lesérülni, de hát a rajta lévő ruha azt sugallta, hogy neki szinte tilos így legyengülnie. Azért reméltem, hogy nem akar hősködni, nem akarja másnak vagy akár csak saját magának bizonygatni, hogy ő márpedig bírja, mert akkor maradandó károkat okozhatna a saját lábában. Ezért szerettem ilyenkor, ha van valaki, aki figyel a betegemre, amellett persze, hogy a tartósan ágyhoz kötött embereknek elkél azért a segítség és támogatás.
-Ha nincs semmi panasza, nem kell visszajönnie - ráztam a fejemet. - De azért két hét múlva egy kontrollra várom. Addigra, ha jól viseli magát, és betartja az utasításaimat, már egész jól lesz.
Úgy néztem, kicsit kába, ami betudható volt a beadott lidocainnak, vagy annak, hogy esésnél mégiscsak beverte a fejét. Arcát óvatosan két kezem közé fogtam, hogy megtámasszam, amíg közelebbről szemügyre vettem. Trauma jeleit nem láttam, a kislámpával megállapíthattam, hogy a pupilla-reflexe is rendben.
-Kövesse az ujjamat a szemével!
Ezzel sem akadt probléma. Vagyis tényleg semmi komoly.
-Jól van, semmi baj, ez csak az érzéstelenítő miatt van - biztosítottam. - Pár perc múlva elmúlik a hatása, és jobban lesz. Addig lehet, hogy egy kicsit kótyagosnak érzi magát, vagy szédül, de ne ijedjen meg, ez normális. Amennyiben mutáns, a képességében észlelhet átmeneti zavart. Esetleg nehezebben, vagy egyáltalán nem lesz képes használni, komolyabb betegségeknél, sérüléseknél előfordul. Nagyon leterheli a szervezetet, nehezebbé teszi a koncentrációt, valószínűleg ezért. Tehát csak óvatosan, most nem biztos, hogy tud úgy uralkodni rajta, mint eddig.
A fáslit közben végigtekertem, a végét pedig két fémkapoccsal rögzítettem.
-Nem szabad lógatnia - emlékeztettem. - És a gyulladás miatt kerülje a nagy meleget, nem hiába kell jegelni. Tehát ne most menjen szaunába, vagy ilyesmi. Van valami kérdése?

Hogy két hét? Arcizmaim megremegnek erre a gondolatra, akárcsak jómagam. Ennyi kihagyás már épp elég ahhoz, hogy elveszítsem jó kondíciómat.
- Rendben. Lábamra vigyázni. De a többi testrészemmel dolgozhatok? Mármint a karom nem sérült meg, tehát azt nem kell pihentetni. Nem szeretnék nagyon kiesni a kondiból ugyanis. - kérlelem a doktornőt, remélve, hogy beveszi a dumám. Nem akarom átverni, de a tétlenség sem kenyerem. Mondjuk ez azon ritka tulajdonságaim egyike, amely közös Chloeval. Ő sem tud nyugton maradni. Talán a megosztottság miatt van ez így, nem tudom.
Gondolatmenetemet dr. Lynn újabb vizsgálódása zökkentette ki. Nem szokták finom női kezek tapogatni arcomat, sem kedves női arcok vizslatni szememet. Kivéve persze Chloet, mikor épp sminkel az arcát vagy bámulja magát a tükörben, hogy nem-e pattanásos. Illetve inkább nem-e én vagyok az, ami az ő arcán is meglátszódik. Igaz, ő ezt a szemmel az ujjat követni játékot nem játszotta soha.
Megnyugodhatom, hogy csak az érzéstelenítőtől érzem magamat spiccesnek. Azt a pár percet csak kifogom bírni. Ennek ellenére mikor mutáns képességeket említi a doktor, furcsán kezdek el rá nézni.
- Már elnézést, de mire alapozza azt a gondolatot, hogy mutáns lennék? - húzom fel szemöldököm. Nem igazán tudok rájönni, hogy mire is megy ki a játék. Nem-e egy rejtett rasszistával állok szembe? Vagy talán másik mutánssal? Eddig nemsokkal találkoztam személyesen és nem is szívesen tárulkoztam fel. Ebben azonos a véleményünk Chloeval. Így ő sem buktat le minket.
A fáslizás is elkészül. Szinte örülök, hogy mindjárt szabadulhatom.
- Jó. Akkor tartsam hűvös fokozaton a termosztátot. Rendben. - egyenlőre nem jut eszembe semmi kérdés, már a korábbit leszámítva, így csak ülök még egy kicsikét, részint az érzéstelenítő hatása miatt.

-Amíg a lábát kíméli, a többi testrészét úgy edzi, ahogy akarja - bólintottam a kérdésére. - Csak tényleg módjával. Ne erőltesse túl magát.
A kezelést jól bírta, nem nyöszörgött, nem tépte a vizsgálóasztal huzatát, nem bőgött, pedig nagy kínokat kellett átélnie. Biztosra vettem, hogy ez is hozzátartozik a keleti harcművészetek elsajátításához, mármint az önuralom, és a felülemelkedés a fájdalmon, de még sosem láttam élőben olyat, aki ilyen magas szinten lenne képes ezt művelni. Egészen le voltam nyűgözve.
Persze sok férfival akadt már dolgom, akik nem mutatták ki, ha fájt nekik a rendberakásuk, de az inkább a férfi önérzetük miatt volt, az meg egészen más. Ő nem gőgből uralkodott magán, hanem mert képes volt rá.
-Nem alapozom semmire - vontam vállat. - Semmi közöm hozzá, hogy mutáns-e, de mint orvosának, kötelességem figyelmeztetni: ha mutáns, bánjon óvatosan a képességével.
Nem úgy néztem, mint akinek sikerült elnyernem a bizalmát, úgyhogy még hozzátettem:
-Sok mutánst szoktam kezelni, nincs abban semmi különleges. Én is az volnék. Influenza időszakban eszemben sincs használni a képességemet. Ez persze nagyon emberfüggő, valakinek meg sem kottyan. Én csak szóltam, mire kell figyelnie. Ha meg nem mutáns, akkor csak, amiket már elmondtam: jegelés, pihentetés, polcolás. A polcolásnál azért nem kell a feje fölé emelnie a lábát, csak csípő magasságnál magasabban legyen. Úgy a fájdalom is enyhébb lesz.
Közben néztem az arcát, mozdulatait, kissé talán már biztosabb volt, ahogy a hangja is. De persze ez lehetett csupán attól is, hogy már megnyugodhatott, hogy ellátták a sérülését, és semmi komollyal nem kell számolnia. Valójában mindkettő megfelelt.
-Azért nem kell jégkamrában fagyoskodnia - mosolyogtam rá. - Nem kell az egész testét hűtenie, elvégre nem lázas, csak a lábát jegelje. A gyulladáscsökkentő, amit adok, egyben lázcsillapító is, úgyhogy attól nem kell tartania. Ha mégis lázas lenne, az komoly bajra utal, úgyhogy azonnal jöjjön el újra, bár ennek kicsi a valószínűsége. Rendben?
Reméltem, hogy nem gyanakvó még mindig velem szemben, és megfogadja a tanácsomat, de én elmondtam, amit kellett, elláttam a lábát, a többibe már nem szólhattam bele.

Áh! Szóval csak a lábamat kell kímélnem. Egyébként úgy mozgok ahogy akarok. Ez azért nagy könnyebbség. És az időveszteségem is hatványozódik.
- Rendben van doktornő. Lábamra vigyázok. - ígérem meg, s nem lesz nehéz megtartanom szavamat. Ennél komolyabb próbatételeket is átéltem már ami megedzette testemet és elmémet. Egyedüli visszatartó erő Chloe, aki viszont nagyon is türelmetlen és robbanékony egy személyiség. És sajnos nemcsak az ő tetteinek testi következményeit kell elviselnem, hanem olykor az érzelmit is. Valahogy a kapcsolatunk az évek során egyre jobban összekapcsolt minket. Ez egy kicsit kellemetlen.
A jelek szerint dr. Lynn csak vaktában lőtt, mikor a mutánságról beszélt. Ettől megnyugodtam. Mert bár sok rosszat hallottam arról, ahogy a mutánsokkal viselkednek, magam keveset tapasztaltam meg. De azért jobb vigyázni! Az, hogy egy Chloeval osztozom e testen eléggé visszataszító lehet. Néha még most is furcsa.
Hallgatom a doktornőt. Kicsit már kezd alább hagyni előbbi bizalmatlanságom ahogy beszél és főleg az, hogy ő is mutáns.
- Tehát maga is mutáns? Nem nézném annak. - mérem végig tekintetemmel alaposabban, de nem látok semmilyen furcsaságot rajta. Vagy csak rossz a szemem.
- Ért a mutánsokhoz? Akkor esetleg nem vizsgálna meg újból? Sok furcsaság történik velem mostanság. - hát igen, sosem voltam benne biztos, hogy Chloe megjelenése mutáció következménye, amiről annyit hallani a tv-ben, vagy valami más oka van. Valami új betegség. Jobb biztosan tudni.
- Jó. Tehát mértékkel a hűtéssel és azt is főleg a lábra. Meglesz doki! - biccentek Lynn-nek.

A kórlap fölött mosolyogva pillantottam rá, amikor azt mondta, hogy nem nézne mutánsnak. Aztán egy pillanatra átváltoztam víz formámba, majd jéggé fagytam, végül vissza emberré. Gondoltam, így egyszerűbb, mint szóban.
-Igen, az vagyok - bólintottam.
Mindenesetre végre eltűnt a szeméből az a bizalmatlan csillogás, már nem kellett attól tartanom, hogy esetleg volna még valami fontos dolog, amit elhallgat, csak mert fél, hogy rasszista mutánsgyűlölő vagyok. De legalább az utasításaimat elfogadta. Ez még ha tévedtem is volna, és mégsem hagyta volna maga mögött a gyanakvását, akkor is siker volt, hiszen gyógyulni jött ide, és ha ezt úgy érjük el, hogy közben nem bízik meg bennem, mint emberben, csak mint orvosban... hát istenem!
De aztán folytatta, amiből kiderült, hogy már tényleg szent a béke.
-Pontosan mire gondol? - ráncoltam a homlokomat. - Szívesen megvizsgálom, de tudnom kellene, hogy mi a panasza, mit keressek. A képessége nem úgy működik, mint szokott? Kontrollálhatatlan? Esetleg egyáltalán nem működik?
Új lapot vettem elő, betűztem a felírótáblámra, leültem a székemre, és nekiláttam a jegyzetelésnek.
-Mondjon mindent, amit tudnom kell. Ha nem veszi tolakodásnak, sajnos meg kell kérnem rá, hogy mondja el, mi a képessége. Nagyban segítené a vizsgálatot. De biztosítom, hogy amit nekem elmond vagy megmutat, arról senki más nem fog értesülni. Szóval csak bátran, itt nem kell félnie semmitől, de minél több részletet oszt meg velem, annál nagyobb az esélye, hogy tudok segíteni.