Orvosi rendelő

Elkerekedett a szemem.
- Bérgyilkos? Hát hová kerültem én? Várj, te csak viccelsz, ugye? Bocs, kicsit feszült vagyok... Francokat. Te nem viccelsz.
Mélyet sóhajtottam. Basszus, basszus, basszus...
- Nem hiszem, hogy Cris rám mászna, de kösz. Szerintem nem vagyok az esete. Bár... Kaptam tőle egy kocsit. Na mindegy. Szóval egyelőre nekem úgy tűnt, megbízható, de ha nem, az már nekem nem fog fájni. Lynn, az én helyzetemben muszáj megbíznom mindenkiben, aki segítséged ajánl, mert különben végem.
Szellemre néztem.
- Nézd, bérgyilkoskám, mert gondolom, akkor te is az vagy, tudom, hogy te nagyon ász vagy. Tényleg. Láttam. De szerinted honnan a fenéből kéne nekem összeszednem egy kib@szott hadsereget? Na, nekem végem. Ennyi voltam. Menjünk enni. Mindenki megérdemel egy utolsó vacsorát, nem?
Azzal az ajtó felé indultam.

El kellett számolnom magamban háromig, mielőtt megszólaltam, mert alig akartam elhinni, hogy Darren még mindig megbízik Chrisben. Épp azt próbáltam ecsetelni, hogy miért lehet nagyon könnyen bedőlni a kedves, segítőkész szerepének, és Darrennek most nyilván nem hiányzott, hogy már megint hátba szúrja valaki. De hát ez az ő döntése volt, elvégre elég nagy fiú, azt tesz, amit akar. Én pedig figyelmeztettem, ha bármi baj történik, az én lelkiismeretem tiszta - kivéve, hogy ez távolról sem nyugtatott meg.
-Legyen, ahogy akarod, bár ha kilóra veszed az embereidet, csak mert nincs más, nem csodálom, hogy ilyen helyzetekbe kerülsz - mondtam neki immár teljesen higgadtan. - Embereket toborozni meg tényleg nehéz, de nem lehetetlen. Mi rögtön ketten vagyunk, Sheenában is megbízhatsz, és Darien is biztos tudna még ajánlani neked még jó pár embert. Nyilván nem kell egy komplett hadsereg, de tényleg nem árt összeszedned néhányat, de azok aztán legyenek ütősek. Inkább kevés, de megbízható, mint sok, akikkel nem mész semmire. Akkor pedig nyugodtan alhat mindenki.
Miután úgy véltem az összes ideillő közhelyet ellőttem, elővettem a kulcsomat, tekintve, hogy idefelejövet, Szellemnek hála nem volt szükség kinyitni az ajtót.
-Akkor menjünk abba az étterembe. Most már én is éhes vagyok.

-Háát perszee, hogy viccelek - jegyzi meg azon a hangon, ahogy az ember a csirkének gügyögi, hogy nem lesz semmi baj, mielőtt kitekeri a nyakát - én vagyok a város leghumorosabb embere, kérdezz bárkit.
~Lehet nem kéne tovább stresszelni szegényt, így is eléggé kivan. Másfelől, ahogy a dolgok állnak, a végén még ő is abba a csapatba kerül, aki örül, ha láthat. Furi...~
-Jobban szeretem a Humán Erőforrás Leépítési Szakreferenst - jelenti ki, teljes komolysággal - azt pedig különösen utálom, ha becéznek - higgadt hangjában nem hallatszott semmi fenyegetés, de azért senki se kételkedjen abban, hogy ott bujkált az a sorok között. - Ami pedig a sereget illeti, abból, hogy még mindig életben vagy, arra következtetek, hogy már meg is van, csak össze kéne trombitálni. Az nem baj, ha nincs meg egy fél tucat sem a banda, úgy még látványosabb, ha hülyére verjük őket öten.
Arra inkább nem reagál, hogy Lynn is harcolni akar. Hírhedt bérgyilkos vagy sem, életben azért van még, mert megtanulta, hogy vannak szabályok, amiket be kell tartani, és ezek közül a legfontosabb, hogy tilos ellenkezni az asszonnyal...
-Na, lóduljunk, addig szerzek taxit.

//Natsumi japán étterem//

Megráztam a fejem.
- Cris megmentette az életem, és én is az övét. Ez csak elég, hogy megbízzak benne, nem? Mert ha egy ilyen emberben sem bízhatok, akkor nem tudom, kiben. Szóval ti segíteni akartok? Ez... Izé... Kösz. Tényleg. De ez eléggé veszélyes lehet. Mármint, jó, tudom, a nagyfiúnak nem okoz gondot, de te orvos vagy... Már úgy értem... Á, hagyjuk. Nem fontos. Menjünk enni.
Kiléptem az ajtón az utcára.
- Taxi. Igen. Jó ötlet. Lehetőleg golyóálló legyen. Vagy atombiztos. Ilyesmi. Kicsit paranoiás vagyok. Egyébként nincs csapatom. Csak mázlim volt, meg eléggé király vagyok, ezért éltem túl. Nem nagy ügy. Csak a fél város akarja lándzsára tűzni a fejemet. Némelyek szó szerint, ami kissé kellemetlen.

//Natsumi japán étterem//

Korán mentem, az anno kapott címre, mikor még zárva van a rendelő. Szerencsére a futárcég ilyenkor is szállít. Biztos sok bolond módon szerelmes fickót segítettek már ki...a vagyonából.
~ Remélem, nem érti félre! Drágák ezek a bocsánatkérések, de ha elcseszel valamit, nem árt helyrehozni.
Megigazítom a nyakkendőmet. Csak hivatalos, vagy kiemelten fontos baráti alkalmakra szoktam felvenni az amúgy állandóan viselt zakómhoz is.
Minden esetre most kellően elegánsan sikerült kiöltözni. Jó, hogy ma este lesz az az üzleti vacsora is, amire Apa valamiért ragaszkodott, hogy elmenjek én is. Kíváncsi vagyok, vajon Greget is elrángatják-e rá? Szeretem a sznobkodást, de mostanság volt jobb dolgom is, mint azzal bajlódni, hogy az üzleti és egyéb mindenféle protokollnak megfeleljek. Ittasan. Mert ugye egy üzleti vacsorán kötelező inni. Na, de ideje visszatérnem a jelenbe!
~ Gondolom, már bent van, és éppen előkészül a rendelésre. Majd kiderül.
Bekopogok. Arcom szokás szerint diplomatikusan visszafogott arckifejezéssel bír, bár némileg empatikus, bocsánatkérő. Vagy bűnbánó. Ki tudja, hogy hívják az ilyen arckifejezést? Valami ilyesmi.
Körben a váróban minden sarokban, minden szabad asztalon és helyen vázákban sárga rózsák. Ugyanígy a középen lévő asztalon is, akár egy hatalmas napszínű bokor.
Ha kinyitja a rendelő ajtaját, próbálom rövidre fogni a mondandómat.
- Szia. Nem áll szándékomban sokáig zavarni. Csak azért jöttem, hogy elnézést kérjek a múltkori gyerekes és illetlen viselkedésemért. Azt olvastam valahol, hogy a sárga rózsa jelentése: Szeretném látni a mosolyodat!
Egy kissé bátortalan, gyermeteg mosolykezdeménnyel zárom mondandómat, ami reakciótól függően eltűnhet, vagy tovább szaladhat egész, egészséges derűvé.

A kopogtatás eléggé meglepett, mivel az első betegemnek még több, mint egy órája volt megérkezni. Persze azért ajtót nyitottam, még az is meglehet, hogy én emlékeztem vagy írtam fel rosszul.
Mikor azonban megláttam Christ, mindezen jóhiszemű gondolatok elpárologtak a fejemből. Az egy dolog, hogy egyáltalán nem számítottam rá, de a legkevésbé sem vágytam a társaságára, azok után, ami legutóbbi találkozásunkkor történt. Még fogtam is a kilincset, amikor eldöntöttem, hogy nem pazarlom rá az időmet, úgyhogy ugyanazzal a lendülettel, amivel kinyitottam, már láttam is neki bevágni az ajtót.
-Nincs az az isten, hogy...
Ekkor megláttam a virág áradatot. Megannyi sárga rózsa!
Az ajtó ismét kitárult, úgyhogy az arcomon immár többszörös szélroham söpört végig. Nem tudtam levenni a szemem a virágokról, amelyektől a váróterem szinte ki sem látszott. És az a finom illat, ami áradt belőlük! Annyira el voltam képedve a váratlanság és a meghatottság együttes ostromától, hogy csak fél füllel hallgattam, amit Chris mondott.
Nem sokáig zavar... Elnézést... Illetlen... Meg a sárga rózsa jelent is valamit...
Amennyire megindított ez a kedves szentimentális gesztus, annyira nem tudtam, hogy szabad-e most nekem fátylat borítanom mindarra, ami miatt még mindig képes lennék kis időre hátat fordítani az orvosi eskümnek.
~De hát eljött. Kereskedelmi mennyiségű virággal. És még ki is van öltözve; vajon miattam? Mindegy talán én is megenyhülhetnék~
Sikerült azonban nem túl látványosan elolvadni, inkább óvatosan tartani a három lépés távolságot.
-Be kell látnod, hogy semmiféle tartás nem lenne bennem, ha ennyi elég volna - mondtam neki, időnként vissza-visszapillantva a gyönyörű rózsákra. - Bár értékelem az igyekezeted. Igazán kedves. Viszonzásul kapsz öt percet, hogy elmond, miért is kéne elfogadnom. Ha a helyembe képzeled magad, beláthatod, hogy kifejezetten nagylelkű vagyok.
A rendelőm belseje felé tártam a karomat beljebb invitálva váratlan vendégemet.

Bár a lány arcán határozottan látszik, hogy belépőm erősen pozitív hatást gyakorolt rá, mégsem örömködök látványosan. Egyelőre csak az az óvatos, bocsánatkérő mosoly van az arcomon, talán már jobban láthatóan, mint korábban.
Azért eltart néhány hosszú pillanatig, mire választ is kapok, amiben persze pezsgő büszkeség villan. Nincs jótékonyság, nincs gyereknap. Nem csüggedek, csak egy biccentéssen fogadom a feltételeket.
- Nos, mint említettem, illetlennek és gyerekesnek ítélem akkori viselkedésemet. Ugyanakkor meggondolatlannak is. Túlságosan megnyíltam, és ez talán kölcsönös volt. Kettőnk közül én ijedtem meg később.
Széttárom eddig összekulcsolt kezeim, afféle geztusként, jelezve: nincs mit takargatnom. Ezzel egyidőben folytatom is megkezdett gondolatmenetemet.
- Szerintem ez nem tartás kérdése, de nem szándékozom vitába szállni veled. Tudomásul veszem a véleményedet. Csupán gondoltam, jelzem: fontos számomra a rólam kialakult véleményed - ezzel egyidőben ismét széttárom kezeimet, bár most inkább öltözékem láthatóbbá tétele a cél, majd jobb kezemmel karmesterként intek a virágok felé -, és ennyi telik tőlem, hogy jóvá tegyem. Csúf gondolatokat hagytam benned magam kapcsán, így gondoltam, valami széppel ellensúlyozom. Innentől a te döntésed, tiszteletben tartom.
Várok egy kicsit, hátha mondani akar valamit. Ha nem, akkor ismét megszólalok.
- Amennyiben továbbra is rossz szájízzel gondolsz rám, akkor inkább hagyom magam elfeledni. Nem kívánhatom, hogy miattam legyen rossz kedved. A virágok kapcsán viszont fontos megjegyeznem, hogy gyökereztetett rózsákat hoztam. Nem szeretem a halált, és ezt valóságos mészárlás lett volna egyszerű, metszett virágszálakkal véghezvinni.
Nem szólok többet, csak állok csendben. Lehetőleg úgy, hogy ne takarjam ki a várót, hiszen akkor nem érvényesülhetne úgy a virágok látványa. Amihez számomra is kellemes illat társul.
És valóban, nincs is jobb reggeli időtöltés, mint virágos kertben sétálni. Na jó, talán van jobb dolog, de azért ott van a toplistán ez is.

Felsóhajtok. Ha kívülről néztem volna ezt a jelenetet két idegenről, biztos arra buzdítottam volna magamat, hogy felejtsem már el az ostoba kis sérelmemet, hiszen csak nézzek rá az ég szerelmére, hát lehet egy ilyen emberre haragudni?
Hogyne lehetne, de végül is megérdemelhet még egy esélyt. Talán csak félreértette a helyzetet, rossz napja volt vagy valami. Abban már biztos voltam, hogy sosem leszünk legjobb barátok, de hát nem lehet olyan rossz ember, ha ennyire töri magát, hogy jóvátegye a tolakodását.
-Gyere csak be, két szék azért itt is akad - intettem újra a rendelőm felé szélesre tárva az ajtót félig az invitáló gesztus megerősítéséért, félig azért, hogy eszébe se jusson becsukni maga mögött kizárva a virágok látványát és illatát.
~Az igazán vétek lenne!~
-A virágok igazán szépek, köszönöm szépen - folytattam, ha elfogadja a hívásomat, és bejön már a székemről, ha nem még az ajtóban. - Bár nem kellett volna egy vagyont költened rám, meg még ki is öltöznöd. Ezt inkább akkor lődd el, ha meg akarod kérni a barátnőd kezét. Nekem az is elég lett volna, amit elmondtál. Tudom, hogy nem lehetett könnyű.
Elmosolyodtam.
-Nem mondom, hogy a mérgem most aztán pillanatokon belül szertefoszlik, de... azért ha bármiben segítség kell, ismét felajánlom, hogy fordulj hozzám bizalommal.
A pár nappal azelőtti hozzáállásomhoz képest ezért a kijelentésemért most igazi hősnek éreztem magam.

Figyelem, ahogy valószínűleg magában mérlegel. Ilyenkor azért szívesen venném, ha értenék a telepátiához, de valószínűleg még több fejfájással is járna.
Az invitálást egy biccentéssel fogadom, majd belépek az ajtón. Közben feltűnik, milyen gyakran néz Lynn a magam mögött hagyott virágokra.
- Köszönöm!
~ Úgy tűnik, tényleg tetszik neki. Ezek szerint megérte a küzdelem érte azzal a másik növénnyel.
Ha felkínál ülőhelyet, akkor ott helyet is foglalok. Ha nem, akkor csak felveszek egy olyan pozíciót, ahol nem takarom ki a virágokat.
- Örülök, ha tetszenek. Nem mondom, hogy olcsó volt, de közel sem annyira drága, mint lehetett volna. Valószínűleg azért, mivel én magam ástam ki a megvett növényeket - erre elmosolyodom, és a kezeimre nézek - Össze is karistoltam magam a tüskékkel néhány helyen. Látszik, hogy nincs gyakorlatom a kertészkedésben. Az öltözék pedig szerintem indokolt volt. A túlzott közvetlenség okozta a nézeteltérést, úgy vélem. Az öltöny pedig a tiszteletadás és egyfajta távolságtartás jelképe is. És őszintén, ha nem öltözök ki, nincsenek a virágok, akkor szóba álltál volna velem?
Hogy könnyű volt, vagy sem elnézést kérni, ahhoz nincs sok hozzáfűzni valóm. Nem is nagyon jut eszembe erről semmi. Úgy döntöttem, szükség van rá, idejöttem, megtettem.
- Nem is várom. Ebben hasonlítunk, erős a büszkeségünk. És ha egyszer sértődésig jutunk valaki kapcsán, onnantól talán már nem is emlékszünk konkrétan a sérelemre, de a tüske még ott marad - közven sziszegve kipiszkálom egy tüske hegyét a csuklómból, amit most vettem észre - Köszönöm a felajánlást. Bár azt hiszem, illetlenség lenne egyből kérnem bármit is, de észben tartom a lehetőséget.

Amint belépett rögtön a fennmaradó székre mutattam, amire általában a félős gyerekek anyukája szokott ülni, de ezek szerint más alkalmakra is hasznos.
Mikor bevallotta, miért nem volt olyan drága a virág, mint lehetett volna, elkerekedett a szemem.
-Te magad ástad ki? - hüledeztem. - Te jó ég, hát ez igazán... igazán... - nem tudtam megfelelő szót találni, úgy éreztem, a ,,kedves" nem volna elég, ezért aztán inkább arra koncentráltam, ahol biztosabb talajon éreztem magam. - Szeretnéd, hogy megnézzem a sebeidet?
Bár, már távolról is láttam, hogy tényleg csak karcolások (bár így is mélyen meghatott, hogy mindezt csak miattam vállalta), ha megengedi, szemügyre veszem meggyötört kezét, és a mélyebb sebekre teszek némi fertőtlenítőt, amiről megnyugtatom, hogy nagyon hamar szívódik be, és nem hagy nyomot a ruháján, ha addig hozzá is érne.
Ekkor megszólalt a telefon. Az a páciensem volt, akit elsőnek vártam. Lemondta, mégsem jön, inkább elmegy síelni és viszi magával a torokgyulladását.
Miután letettem a kagylót, Chrishez fordultam.
-Nincs kedved elmenni valahova? Persze csak ha ráérsz. A betegem lemondta a vizsgálatot, úgyhogy nekem van most időm bőven. Egy rendelő azért nem túl kényelmes, bár a virágok tagadhatatlanul vonzóvá tették.

Kicsit furcsa érzés a rendelő levegőjét szívni, hiszen már gyerekkorom óta nem voltam oltáson kívül más okból orvosnál.
Minden esetre egészen kellemes a légkör, néhány vidámabb, színes dísszel a falon. Különös, mintha többféle korosztályt is ellátnának itt. Nem töröm ezen feleslegesen a fejem, hiszen nem az én dolgom.
Lynn kérdésére csak bólintok, majd előre nyújtom a kezeimet, hogy megnézhesse.
- Azért nem most jöttem a kertből - mondom mosolyogva -, már volt alkalmam kimosni és fertőtleníteni a sebeket. De ha a doktornő azt mondja, akkor menjünk biztosra!
Innentől átengedem a terepet. Szerencsére megnyugtat, hogy a sebeimre kent szer nem hagy nyomot a ruhán, így emiatt sem kell aggódnom.
Már éppen kezdeném élvezni, hogy megint gyerek lehetek, és aggódó szemek vizslatják sérüléseimet, mikor ezt az idillt a telefon csörgése szakítja félbe.
Egészen gyorsan lezárja, és már kapok is egy meghívást, bár még a helyét nem tudom, hova is pontosan.
- Nincs dolgom estig. Számítottam rá, hogy esetleg megint szárítkoznom kell, vagy most pótlólag megkapom azt a tökönrúgást. Így szabadon hagytam ezt az időt az esetleges átöltözésre vagy orvosi kezelésekre...
Eleinte igen komoly arckifejezéssel kezdek bele, majd egyszerűen muszáj megeresztenem egy vigyort a végére. Nyilván viccelek, de ezt már elég hamar sejthette Lynn is.

/Lynnek/

Mikor megérkeztünk a címre, nagyon megörültem, hogy a Lynn-nek magánrendelője van, mert így nagyobb valószínűséggel tudja szakszerűen ellátni a bokámat, habár eddig sem kételkedtem benne, hogy mindent meg fog tenni, az eddigiek ismeretében.
Kikászálódtam a taxiból és mikor kinyitotta a zárakat, a segítségével beugráltam a rendelőbe.
- Azt hiszem most rám férne egy adag…egy jó adag fájdalomcsillapító. – sziszegtem egy kicsit sápadozva, mert a fájdalom most már úgy éreztem a fejemben kalapál. – Mert, ha most hozzáérsz a lábamhoz, lehet, hogy csúnyán fogok beszélni. – próbálkozom meg azért egy gyenge mosollyal. – Azt meg nem szeretném.
Minden esetre amíg összeszedi, ami kell, hogy ellásson, addig én gyorsan letelepszem egy székre, hogy addig is nyugalomba helyezzem fájó végtagomat.
- Azt hiszem, egy darabig nem fogok motorozni és így a munkámnak is lőttek egy darabig. – állapítom meg nagy éleslátással a mai felelőtlen ugrabugrálásom következményeit. – Ha tényleg eltört, meddig kell gipszben lennem, vagy van valami amivel esetleg nem kell feküdni, hanem közlekedhetek is? – jut eszembe megérdeklődni.

//Chrisnek//

Chris egészen jól tűri, hogy a sebét vizsgálgatom, meg még el is látom. Az egy dolog, hogy az elmondása szerint ezen már túl van, de valamiért, ahogy eddig megismertem, azt hittem, kijelenti majd, hogy ez igazán semmiség, nincs szükség tutujgatásra. Örömmel veszem, hogy elfogadja a szakmai segítségemet.
Azért, még ha különösebb ellátásra tényleg nem is szorult, azért bebiztosítom a sebgyógyulását némi fertőtlenítővel. Sajnáltam, hogy a fertőtlenítő szúrós szaga átmenetileg elfedte a rózsák mennyei illatát, hozzászoktam már, hogy ezen a helyen nagyon kell ügyelni a prioritásokra.
Miután megbeszéltük, hogy elmegyünk valahova, már nyúltam is a táskámért. A megjegyzésére én is elvigyorodtam.
-Ne aggódj, ha jó fiú leszel, ma már többet nem kell ápolni téged - ígértem neki, majd elővettem a kulcsaimat, hogy bezárjam utánunk az ajtót.

//Folytatás: eXile//

//Sebastiennak//

-Jól van, ezt most kérlek, bírd ki - próbáltam csitítgatni, ahogy a váróból nyíló ,,Raktár" feliratú helyiség felé vettem az irányt. - Muszáj készíteni egy röntgent a lábadról.
Odabent felkattintottam a villanyt, aminek a fénye a rendelőnél valamivel nagyobb terepet világított meg. Azokat a felszereléseket tartottam itt, amit csak vészhelyzet esetén használtam, ugyanis a számlák állításaival ellentétben ez a hely nem a Benton Green Kutatóközpont volt, és nagyon ügyeltem a biztonságra. Aki még nem járt itt, annak ez a hely seprűket és takarítószeres flakonokat rejtett. Egyébként volt itt ultrahang készülék, röntgen gép, defibrillátor és még egy halom más, időnként kapóra jövő ketyere.
A felvétel hamar elkészült, és mikor szemügyre vehettem rögtön fel is lélegeztem.
-Nincs nagy baj - fordultam hozzá mosolyogva, és megmutattam neki is a képet. - Csak egy kisebb repedés a szárkapocs csonton. A bokád kificamodott, ez okozta repedést. Azt mindenképpen helyre kell tennem, utána begipszelem a lábad, kapsz egy csinos mankót, és pár hét múlva szaladsz, mint egy nyúl!
Miközben a hóna alá nyúltam ismét támasznak, valamivel elsötétültebb arccal hozzátettem:
-Kapsz majd fájdalomcsillapítót, de nem ígérhetem, hogy nem érzel majd semmit. Viszont gyors leszek megígérem.
~Azt csak nem mondhatom el neki, hogy be fog tojni a fájdalomtól!~
Mindenesetre a legbiztatóbb mosolyommal fordultam hozzá, miközben áttotyogtunk a rendelőbe.
-Ne aggódj, nagyon hamar túl leszel rajta, és utána már sokkal jobb lesz. Ha készen állsz, kezdhetjük.

Sean Gregory Lexinbourgh "Fireheart" végigbiceg a várón. Sántítása most fájdalommal is párosul; máris ki tudja találni, hogy átvérzett a kötés.
~Minek kell túlerőltetnem magam? Tessék, máris itt az eredménye.~
Fireheart persze tudja erre a választ. Egyszerűen képtelen ellenállni, hogy használja az adottságát és segítsen másokon. Furcsa. Az edzés, a fokozatos comb-erősítés nem hagyott olyan nyomot a sebén, mint a képességének a használata.
Most pedig itt van. Egy telefonba került csak, és kiderült, tényleg igaz, hogy van egy orvos, aki foglalkozik mutánsokkal és nem kérdez sokat. Ez pedig jó. Sean-nak nem volt ínyére a kötelező kérdezősködés és a papírmunka. Már így sem tetszett neki, hogy egy kórház bele lett vonva a történetbe, bár sikerült elvarrni a szálakat, a hatóságok közül senkinek nincs sejtése sem, hogy a Liberty Island-incidensben mutánsok voltak érintve.
~Elvarrni a szálakat... hmm, milyen stílusos... nos, mindenesetre... Azért nem jó kísérteni a sorsot ~ gondolja Sean és eddigre odaér a rendelő ajtaja elé. Tőle telhetően halkan bekopog és várja a választ.

/Lynnek/

Kicsit elcsodálkoztam a rendelő felszereltségén, de aztán az elmondottak alapján feltételeztem, hogy nem csak én vagyok allergiás a kórházra a mutánsok közül, így érthető a jobb felkészültség.
A röntgen után izgatottan vártam az eredményt és igazán megnyugtatott, amikor a doki néni közölte, hogy nem tört el, csak kificamodott, viszont az sem úszom meg helyretétel és gipsz nélkül. A fájdalomcsillapító emlegetésére csak lelkesen bólogatok, de aztán valami szöget üt a fejembe.
- Mintha valahol azt hallottam volna, hogy a ficam helyretétele eléggé egy fájdalmas dolog, de ha kapok egy kis érzéstelenítést és azt mondod ki fogom bírni, akkor hiszek neked és essünk neki minél előbb, mert egyre jobban fáj. – grimaszolok egyet.
A segítségével átugrálok a rendelőbe, miközben kezdem felkészíteni magam a dologra, meg arra, hogy majd napokig mankózhatok utána, ami nagyon nem tetszik, de örülhetek, hogy ennyivel megúsztam és annak is, hogy ilyen kedves segítőbe botlottam véletlenül.

//Lex//

Már fél órája, hogy az utolsó betegem elment, de nem mondhatnám, hogy a kopogtatás meglepett, hiszen mindig is voltak, akik rendelési időben csak úgy időpont egyeztetés nélkül estek be. Mikor azonban kinyitottam az ajtót, és megláttam, hogy az eddig sosem látott férfiból dől a vér, rögtön leesett, hogy ő nyilván egy újabb mutáns, aki kerülné a kórházat.
-Jöjjön be - mondtam neki röviden, és halkan és közben meggyőződtem róla, hogy a váró valóban üres.
Segítettem neki elhelyezkedni a vizsgálóasztalon, majd lehúzni a nadrágját, hogy jobban szemrevételezhessem a sebet, amit mintha hozzáértő kezek már egyszer elláttak volna, ha nem is túl ügyesen. A seb felszakadt, vér áztatott mindent.
-Ezt vagy egy gyakornoknak sikerült összefoltoznia, vagy a szomszéd asszonynak - morogtam, miközben nekiláttam újravarrni a sebet. - De ahogy a körülötte lévő bőrfelület sérüléseit nézem, maga sem nagyon kímélhette. Az ilyen sebeket pihentetni kell.
Nem kellett hozzá tíz perc, hogy rendbe tegyem a lábát. A helyi érzéstelenítő hatása, amit injekció képében kapott még a varrás előtt, még biztosan tartott, de azért figyelmeztettem, hogy kb. negyed órán belül kisebb fájdalmat érezhet majd, de ez normális, el fog múlni, a sebet ne piszkálja...
-... és az ég szerelmére, pihentesse, különben hiába dolgoztatja az orvosait, rendben? - néztem rá mosolyogva, hogy szigorú szavaim élét némiképp tompítsam. - Lehetőleg még legalább pár napig, de lehetőleg egy hétig csak akkor álljon rá, ha nagyon muszáj, éjszakára pedig polcolja fel, és vigyázzon, hogy a kötéshez ne érjen víz. Elképzelhető, hogy ahogy gyúgyul időnként viszketni is fog, de ugye mondanom sem kell, hogy vakarászásról szó sem lehet. Van valami kérdése?

//Sebastiennek//

Mikor végre a vizsgálóasztalra került, már nem volt rajta a nadrág, amit sajnos le kellett vágnom róla, mivel megduzzadt bokáján nemhogy épeszű orvos, de épeszű akárki nem kísérelte volna meg átszuszakolni - hacsak nem akart volna nagyon-nagyon értékes információkat kiszedni belőle, de jelen helyzetben erről szó sem volt.
Megkértem, hogy dőljön hátra, és bármennyire is fáj, ne rúgjon orrba.
-Nincsenek szíjaim, nem tudlak lekötözni, de ha nem muszáj, nem is tenném. Csak rövid ideig fog fájni.
Óvatos mozdulatokkal fertőtlenítettem a célpontot. Lidocainnal körbeszurkáltam a sebet, majd feltűrtem a köpenyem ujját.
-Szorítsd össze a fogad, hogy még véletlenül se harapj a nyelvedre. Ha nem ficánkolsz, másodpercek alatt megvagyok.
Felléptem a lépcsős kis zsámolyra, hogy jobban hozzáférjek, majd megragadtam a lábfejét. Próbaképp megnyomtam egy kicsit a lila foltot, de a szempillája sem rezdült, úgyhogy biztos lehettem benne, hogy az érzéstelenítő már hat.
-Háromig számolok. Egy... kettő...
Hatalmas rántás előre, aztán vissza a helyére.
-... három. Kész. most maradj nyugton, amíg rögzítem.
Gyorsan körbecsavartam a lábát, majd nekiláttam a gipszelésnek.
-Jól van, most már túl vagy a nehezén - mondtam nyugtatóan, hogy ellensúlyozzam az előbbi kínzást. - Már semmit nem fogok csinálni, ami fájna. Felteszem a gipszet, várunk, amíg megszárad, és már kész is vagyunk.

A szíjak és a lekötözés hallatán, kicsit azért összetojom magam, de egy hölgy előtt, azért próbálja az ember a kemény, férfias oldalát mutatni, így csak egy lebiggyesztett szájjal válaszolok a dologra.
~ Remélem nem gondolatolvasó is, mert akkor csúnyán pofára esek! ~
A nadrágomnak annyi, mivel Lynn nemes egyszerűséggel leszabdalja rólam, de hát nem rovom fel neki, mivel úgy sem engedtem volna, hogy a feldagadt lábamon keresztül próbálkozzon a levételével.
- A filmekben ilyenkor valami fadarabot dugnak az ember szájába, nem? – igyekszem humorral oldani az félelmemet, de azért megfogadom a tanácsát és alaposan összeszorítom a fogam, hogy csak úgy csikorog.
Az érzéstelenítő injekciókat még érzem, de aztán már azt sem mikor nyomogatni kezdi, pedig előtt, ha csak a szellő meglegyintette már ordítani tudtam volna., így kicsit megnyugszom, amit nem kellett volna, mert a következő pillanatban olyan írtózatos fájdalom söpör végi rajtam, hogy még ordítani is elfelejtek. A szemem könnybe lábad és legszívesebben sítva fakadnék, de már is enyhül a kín és már levegőt is merek venni, ami nagyban segít, hogy jobban érezzem magam.
- Azta! – lehelem elhaló hangon. – Szerintem az érzéstelenítés nélkül végzett amputáció is hasonló lehetett. De, kösz már meg vagyok! Ezek után egy gipszelés már kész felüdülés lesz. – próbálom nem látványosan kiköpdösni a vért a számból, mert azért csak sikerült elharapni a nyelvemet.

//Sebastiennek//

-Jól van, semmi gond - paskoltam meg a másik lábát persze csak a könyökömmel, hiszen könyékig maszatos voltam a gipsztől, igaz a nadrágjának már úgyis mindegy volt. - Legközelebb azért majd harapdáld inkább az asztal sarkát, de ha ez megnyugtat, a szájban lévő sebek gyógyulnak a leggyorsabban. Versenyeztetheted a lábaddal.
Már félig kész voltam, amikor eszembe jutott valami.
-Kit értesítsek? Mármint így ránézésre kiskorúnak tűnsz, javíts ki, ha tévednék. Szülők, barátok, iskola? Meg egy új nadrág sem ártana. Sajnálom, hogy szét kellett vágnom, de a fejed felé is könnyebb lett volna lehúzni.
Még egy kis szöszmötölés a lábával, és kész is voltunk. Amíg száradt, kezet mostam, majd elpakoltam. A srác vérző száját látva, megkérdeztem, hogy szeretne-e egy pohár vizet, amivel kiöblítheti. Ő még nem állhat fel, de hozok neki, ha kér.

A gipszelés már aránylag fájdalommentesen és Lynn ügyességének hála gyorsan ment. A sebek versenyeztetésének gondolta pedig már egy vidám mosolyt is varázsolt az arcomra.
- A Fordhamra járok és a koleszban lakom. – rázom meg a fejem az értesítendőkre vonatkozó kérdésére. – Nem hiszem, hogy valamelyik felügyelő tanár is boldogan rohanna, hogy hazáig pátyulgasson. Meg még az is lehet, hogy szobafogságot kapnék, mert hülyeséget csináltam, habár így sem fogok sokat rohangálni, azt hiszem. – mutatok a begipszelt lábamra. – Inkább, majd taxival, valahogy megoldom egyedül. – vonom meg a vállam.
Kínálására igent mondok, és mikor megkapom a vizet kiöblítem a szám, majd a maradékot megiszom.
- Aztán mennyi ideig kell, hogy ez rajtam legyen? – nézek a szépen bevakolt végtagomra keservesen. – Így, hogy nincs eltörve, remélem hamarabb szabadulok tőle.
Nem mondom ki, de nehéz begipszelt lábbal elszaladni, ha valami balul üt ki, és még azt is ki kéne próbálni, hogy eltűnik-e velem együtt, vagy nem, ha használom a képességemet. Habár, viszont jókat lehet vele rúgni, az biztos.
- Aztán meg, meg kellene beszélnünk, hogy mivel hálálhatnám meg, hogy ilyen kedves voltál velem és még a programodról is lemondtál, hogy engem kisegíts a bajból? – nézek rá kíváncsian.

//Sebinek//

-Legyen, ahogy akarod - bólintottam a döntésére, hogy inkább egyedül menne haza. Bár nem örültem neki, de ha minden támogatás nélkül akar elbicegni, az az ő döntése.
Pakolás után visszaültem a székemre, és elégedetten szemléltem a gipszet. Egészen jól sikerült, már csak azért is, mert nekem ehhez nem is kéne különösebben értenem, de hát az én helyzetemben sok minden mást is el kell időnként végeznem, amihez nem kellene értenem. Nem mintha zavart volna, sőt! És, ha még ilyen jól is sikerül, mint ez a gipsz...!
Ezért aztán a következő kérdése kicsit szíven talált. Hogy mikor szabadul meg végre tőle? Értsem úgy, hogy nem akarja egész életében hordani ezt a műalkotást?
~Na jó, mondjuk én sem repesnék, ha gipszelt lábbal kéne sasszéznom. ~
-Hát az ilyen esetekben az esettől függően 3-4 hetet szoktak mondani - válaszoltam szigorúan a szalmai oldalát figyelve a kérdésnek. - Én jelen helyzetben biztonságosabbnak tartom a négy hetet. És az eddig elmondott óvintézkedések mellett, csínyán a képességeddel, főleg ha az fizikai természetű. Ha nem akarod nem kell elmondanod, mi az, de mindképpen figyelmeztetnem kell, hogy óvatosan használd mostanában.
Mikor az ellátása kompenzációjáról kezdett beszélni, megráztam a fejemet, és védekező mozdulatba emeltem a kezeimet.
-Fizetned nem kell. Az ellátás bajbajutott mutánsoknak ingyenes. Az emberek fordulhatnak bárhova, mi nem annyira, úgyhogy ez a szabály. Emiatt ne fájjon a fejed. Hanem a gipszed lassan megszárad. Ha gondolod, megyek veled néhány próbakört a váróban, hogy megszokd. És megkapod a mankóidat is - nyúltam az említett eszköz felé, ami az ajtó melletti falnak volt támasztva (igazából eddig merő lustaságból nem pakoltam el, de most jól jött.)

- 3-4 hét! Atyavilág! – hördültem fel. – Az nagyon-nagyon hosszú idő! – estem kicsit kétségbe. – Nem tudom ismered-e a Fordham-ot, vagy hallottál-e róla, de ott nem nagyon szívelik a magunkfajtát. Rajtam kívül álló okok miatt egyelőre muszáj ott maradnom, de minden nap egy lutri, hogy rájönnek-e ki vagyok, mivel a képességem még elég adhoc jelleggel működik.
Miután kihúzott a bajból, persze egy percig sem gondolkoztam azon, hogy vajon elmondjam-e neki, milyen jellegű a képességem, de arról fogalmam sem volt, hogy ez kihatással van-e a begipszelt lábamra vagy sem.
- Talán inkább jobb, ha megmutatom, - gondolkoztam el a dolgon, - mert, ha valami balul ütne ki, még mindig jó kezekben vagyok, hogy segíts rajtam. – mosolygok a lányra. – Nem tudom, hogy egyáltalán működni fog-e, vagy a gipsz akadályozza-e, de megpróbálom.
A séta és a mankó felajánlására pedig csak lelkesen bólintottam, legalább nem kell pofára esnem mások előtt, ha ügyetlenkedem.
Azutánl rákoncentráltam és előhívtam a képességem, mire az legalább most működött is, és aránylag elég gyorsan átvettem a környezetem színeit, mi azért jó dolog volt, mert egyre biztosabban használtam már, de természetesen a gipsz továbbra is ott virított láthatóan az ágyon. – Hopsz! Ettől féltem! – keseredtem el.

Aggódva hallgattam végig a beszámolóját veszélyes helyzetéről az iskolájáról. Nem gondoltam, hogy a sérülésének ilyen hátrányai is lehetnek. És én még azt nem tudtam eldönteni, hogy figyelmeztessem-e mekkora kihívást fog jelenteni egy darabig még a vécé használata is!
-Hát ami azt illeti, tényleg nem igazán tudom hova tenni, hogy a Fordhamre jársz - ismertem be homlokráncolva. - Mi lehet olyan súlyos indok, ami miatt pont oda kell járnod? Komolyan elképzelni sem tudom.
A szomorú beszámolója nehéz iskolai helyzetéről eszembe jutotta, hogy milyen volt nekem is az egyetemi évek alatt, úgyhogy határozottan megragadtam a vállát.
-Figyelj, ha nagyon nagy gáz van, csapj oda nekik. Vagy hívj engem, és segítek, oké?
Amikor elhatározta, hogy inkább megmutatja, mint elmondja a képességét, kicsit megijedtem.
-Nem! Épp ezt mondom, hogy nem kéne...
Hát beszélhettem én neki! A következő, amit láttam, hogy gyors ütemben kezdett eltűnni a szemem elől. Már épp arra gondoltam, hogy olyasféle képessége lehet, mint Szellemnek, amikor észrevettem, hogy teljesen azért nem tűnt el, bár, ha nem tudtam volna, hogy hol van, tuti nem láttam volna meg, ahogy mint egy sérült kaméleon, gubbaszt a vizsgálóasztalon.
-Szép - mondtam elismerően, és nem tudtam elfojtani a mosolyomat a lebegő gipsz láttán. - Azért ezt lehetőleg ne csináld túl gyakran. Ahogy látod, igazából nincs is sok értelme. Na gyere, gyakoroljunk! - intettem a váró felé.

Visszaalakultam és fancsali képet vágva néztem a doktornőre.
- Hát ez elég hülyén nézhet ki! Igazad van, nincs sok értelme, legfeljebb bűvész trükknek megy el a gyerekeknél.
Lekecmeregtem az ágyról és a mankó és Lynn segítségével átbicegtem a váróba, hogy ügyesedjek és holnap ne rajtam röhögjön a fél suli, ha eltaknyolok a folyosón, vagy az osztályteremben.
15 perc gyakorlás után már egészen tempósan tudtam közlekedni.
- Mennyivel könnyebb lenne, ha olyan kis görgőket építettél volna bele a talpába. – intek a gipsz felé. – Akkor már gyorsabb lennék, mint motorral, - vigyorgok szélesen, lassan megfeledkezve a fájdalomról is. – Mit gondolsz ez a sebesség jó lesz?
És gyorsan végig száguldok a várótermen, aminek persze meg lesz a következménye és a fordulónál kicsúszik a mankó lába, minek után éppen csak eltudom kapni a falat, hogy ne boruljak meg. – Hoppá! Ez talán még kicsit korai volt! – pirulok el egy kicsit szégyenlősen.
Visszatornázom a hónom alá a mankót és már újabb körre indulnék, mikor erőteljesen megzörgetik az ajtót. Mivel éppen közel állok hozzá kikukucskálok, aztán falfehér arccal fordulok Lynn-hez.
- Azt hiszem most bajban vagyok! Van valahol hátsó kijárat? És, ha lehet várj egy kicsit az ajtó kinyitásával, mert ha itt találnak, veled is végezhetnek. - intek az ajtó felé.