dr Adam Windsor hálószobája

Elmosolyodtam egyszerűen túllépve a nyugdíjasok kérdéskörén immár, nem tudom elmagyarázni annak, akinek nincsenek érzései, ezt be kellett látnom. Helyette a mondataira koncentráltam és bólintottam:
- Mivel az "úrnő" kifejezést ma már viszonylag speciális helyzetekben használják csak, így meg tudom érteni Nayar kisasszony ellenérzéseit ez iránt - feleltem neki. - Inkább kellemetlen lehet neki, bár nem feltétlenül pejoratív kifejezés, de mivel a szolga lényegében kiveszett, így... az effajta megszólítások sem időszerűek már.
Magamban nem tudtam elfojtani egy gonosz kis gondolatot az úrnő, mint szexuális értelemben vett kifejezés kapcsán. Nagy tapasztalatom nincs a témában, de a fekete latexruha, korbács, bőrcsizma azért fejben persze megvan. Nem csoda, hogy a szende kis Ratna erősen ellenáll a megszólításnak - kuncogtam magamban.
- Viszont ez még mindig nem válasz a miért kérdésre - mutattam rá. - Egy lény érzelmi szempontból alárendelheti más lénynek az akaratát tiszteletből, csodálatból, szerelemből vagy félelemből. De pusztán logikai síkon, ez értelmetlennek tűnik, maga, akinek nincsenek érzelmei mégis megteszi. De miért?

Felpiszkálta a kíváncsiságomat mondandója. Épp kérdezni akartam, hogy mi is lenne ez a speciális eset amikor is felderengtek benne bizonyos gondolatok.
-Nem egészen értem, hogy ennek a furcsa viseletnek és a szexualitásnak mi köze van egymáshoz és Ratna-hoz. De ha kérhetem ódzkodjon az ilyesfajta gondolatoktól. Illetlenség, sőt, sértő rá nézve, tekintve hogy ön nem családtag.
Hangzott egyhangúan a felszólítás Adam fejében. Ekkor visszakanyarodtunk egy olyan témához amit ő nem ért. Pontosabban ő sem. Így hogy rávilágított a dologra el kellett gondolkoznom, hogy mi is az ami engem ilyesmire ösztönöz. Egy ésszerű magyarázat jutott eszembe.
-Mert Nayar úgy Akarta.

Megcsóváltam a fejem az ablakhoz lépve és kitekintettem, majd hívólag intettem, hogy jöjjön ő is. Ha mellém gomolygott kimutattam a távolba, az erdő vonala felé a horizonton:
- Nézzen el arra Dzsin - sóhajtottam. - Nagyjából milliónyi ember él arrafelé, akiknek fogalmuk sincs a gondolatolvasásról. De finoman fogalmazva nem örülnének neki, ha tudnák, hogy a fejükbe lát. Ezt ki is mondani, igencsak udvariatlan, sok esetben sértő viselkedés. Az ember azt gondol, amit csak akar, amíg nem mondja ki, addig nem sértő. Ha Ön annak veszi, az a maga baja, de ettől még nem fognak ezzel mások törődni. Alapvetően én sem. Főleg mivel a gondolatainkat nem uralhatjuk. Nem csak érzelmek miatt, más szinten sem. Ön sem képes rá. Lévén a gondolat fogalmazódik meg először, nem annak tiltása. Mellesleg a kérdése válasza: az "úrnő" mint kifejezés manapság leginkább talán a szexualitásban köszön vissza, mivel a normális életből régen kiveszett. Tudom, hogy az indiai kultúra e téren bizonyos szempontból rendkívül megengedő, de az európai eredetű nem az, vagyis nem igazán az. Azon szexualitási forma, amelyhez hozzáköthető ez a megszólítás azt hiszem a frászt hozná szegény Nayar kisasszonyra, ezért is találtam humorosnak a gondolatot. Jobb ha megszokja: a gondolataiért senki sem fog bocsánatot kérni, akkor sem, ha magának vagy akár Nayar kisasszonynak nem tetszik. Amíg nem kerül kimondásra, nem történt meg - vontam vállat. - Idővel hozzáedződik. Kénytelen lesz.
Visszafordultam a szobába és kényelmesen leülve megráztam a fejemet:
- Csakhogy ez logikailag nem válasz - feleltem. - Nayar élt és akkor használta az akarata erejét, ez rendben van. De ő már halott elég régen. Mentális képesség nem élheti túl a létrehozót, hiszen nincs elme, ami fenntartsa. Miért kell még most is szolgálnia, Dzsin?

Az arc követi Adam mozgását. A felszólítására megbolydul ideiglenes külsőm és egy vékony csíkban indulok felé. A belülről kifelé áramló füst misztikusan szegélyezi a középen húzódó sűrűbb, sötétebb részeket. Az előrehaladás egy ponton megáll. A kis hömpölygő körtő belsejéből sebesen, vulkáni hamu módjára kiáramló füst eleinte szétterül, majd szépen alakot ölt az üveg előtt. Szememként szolgáló két sötétebb foltot az erdő irányába fordítom.
-Az erdőben? Elszaporodtak a vadak?
Teszem fel gyorsan a kérdést a rövid szünetben. Tovább hallgattam Adam okításait. Fel sem tűnt, hogy szépen lábat és végtagokat eresztettem. Lábujjhegyen álltam a párkányon, jobb kezem ujjbegyei óvatosan érintették az üveglapot. A görögöktől megszokott, tökéletesített arcforma szépen egyéni vonásokat öltött, köztük hajat, szájat, orrot. Az állkapocs megindul lefelé. A benne hömpölygő nyelvszerű valami szintén. A beszéd formája közel sem hasonlított Adam fejében felcsendülő szavakra.
-Nem érzek. Nem sérthet meg. De a protokol szerint ez sértő. De ha fejben maradván ez nem bűn, akkor elnézését kérem.
Ahogy a fej odafordul az eddigi alak teljes mértékben robbanásszerűen megbomlik. Hirtelen mosódnak el az éles kontúrok és lassan gyűlnek vissza az arc mögé. Adam mondataival beérkező képek ismételten segítségemre vannak, hogy melyik szó alatt mit ért pontosan.
-Amennyiben a frászt hozza rá, úgy ildomos, ha értesítjük róla és felkészítjük. Ha megfigyeléseim helyesek eddig nem volt rá alkalmas egyén. Így ezt kötelességem megtenni.
Visszafordultam az erdő irányába és az erdőben élő vadakat kezdtem keresni. Az jutott eszembe, hogy ha itt mindenki, különleges. Akkor egy védvonal is lehet ez a létesítmény ami megvédi a civilizációt a vadaktól. Adam szavait hallva az arc vonásai a füstgömb túloldalán jelentek meg mialatt az ablaknál teljesen elmosódtak. Ahogy Nayar halála szóba került a füst saját sebességével leépítette a vonásokat. szépen lassan egy fénylő gömbbé burkolóztam.
-Igen, ha meghal meg szűnik a hatása.
Ezután némaságba burkolózva kavarogtam alig pingponglabda méretekkel. A belőlem áradó tompa fény néhol felvillantotta a sötét burok alatt lévő világosabb kék színt. Tompa sötét, kékes színű gömb voltam.(Mint a honlap)

- Nem - sóhajtottam. - Az erdőn túl, a városban.
A felvetésére már csak hevesen ráztam a fejemet:
- Más megoldás lenne az optimálisabb: kérése szerint el kéne hagynia az "úrnő" megszólítást és akkor nem támadnának ilyen jellegű kínos gondolatok - válaszoltam. - Ez valamivel jobban rendezi a helyzetet, mint elmondani neki és ezzel zavarba hozni, már a puszta logika alapján - engedtem meg magamnak egy apró mosolyt.
Kortyoltam egy nagyobbat a vizemből, majd félre is nyeltem, hogy majd az orromon jött vissza az ital. Visszafogottan fuldokoltam, majd köhécselve rendeztem a lélegzetem:
.- Tessék?! - meredtem a kékes energiagömbre. - Nayar századokkal ezelőtt élt. Mostanra csak csont és hamu lehet, semmi más... - rökönyödtem meg.

Az összeesküvés elméletem alapjaiban dőlt össze. Úgy tűnik ez tényleg csak egy iskola. Nem élnek vadak a nagy zöld rengetegben melyet oly sok furcsa, és eltérő pálma alkot. Sűrűbben kéne őket metszeni és akkor szép száruk lenne. De ezek olyan egyenetlen fák.
-Én igyekszem a tőlem telhető leghamarabb és lehető legjobban megfelelni az ú... az elvárásainak. De nálunk ez a téma fontos a családon belül. Legalább is régen az volt. Nem tudom ez is változott e azóta.
Nem igazán értettem mi ez a reakció. Talán amit mondtam. Igen, abban lehet valami ami a félelem nevezetű furcsa és igen sokféle reakciót váltja ki valakiből. Megértem, Nayar nem volt egy könnyű eset, mindemellett hatalma is volt. No meg a paranoia az agytúrkászok ellen.
-Jobbulást.
Mondom valamivel hangosabban, bár nem sok értelem van, elviekben tökéletesen kéne hallania a fejében. Akkor miért kérdez vissza, hogy tessék? Vagy úgy, jött is a válasz rá. Hosszú, kínzó csönd után végül felszólaltam, már amnnyire lehetőségem volt rá.
-Lehet...
Ezt a rövidke szót kételyek sokasága övezi. Baljóslatúan hangzik. Amennyire módomban áll ugyan csak ilyen hangnemben kiegészítem.
-Halála óta nem láttam. Nayar hamvai sosem lettek elszórva.

Megráztam a fejemet:
- Szerintem nem véletlenül kéri azt Nayar kisasszony, hogy hagyja el az "úrnő" megszólítási formulát Dzsin - mutattam rá. - Ha ténylegesen így is érez iránta, akkor cselekedjen is eszerint, ne használja, ha azt kéri - próbáltam meg a logikai síkon megmaradni.
A további szavai teljes értetlenségbe ütköztek részemről, fáradtan sóhajtottam:
- Na de állj! Egy mentalista nem él örökké. Akár elszórják a hamvait, akár nem, ha meghal, akkor meghal - vetettem fel némileg elveszetten. - Még ha esetleg akkor nem is halt volna meg, évszázadok teltek el, ezt egy biológiai létforma sem bírja ki néhány fán kívül... - ráztam a fejem. - Fejtse ki, mire gondol!

Immáron nem láttam értelmét ismételten az orrára kötni, hogy nem érzek. Bizonyára neki is a megszokás diktál. úgy tűnik egyre inkább az aggodalom lesz úrrá rajta. Szavaiból legalább is erre tudtam következtetni leginkább. Érvelései teljesen logikusan voltak felépítve. Már ami a természet alap törvényeit illeti. Úgy tűnik elfelejtette, hogy a természet ezen néhány szabálya nem mindenkire vonatkoznak egyaránt. Kérésére bővebben és amennyire tudtam kifejtettem álláspontomat az üggyel kapcsolatban.
-Adam, nézzen körül. Az emberiség lassan túltesz a természeten. Jómagam is elvesztettem a testem biológiai részét, évszázadokkal ezelőtt. Nem mindenki hódol be a halálnak... Én sem akartam. Most itt vagyok, sok holddal az incidens után is.
Lassan ismételtem arcot öltök, ez úttal egy élénkebb árnyalatában a kéknek. Tekintetem az illem szerint Adam tekintetébe fúródik.

Némi aggodalmat keltettek bennem a szavai, pedig más esélyt magam sem láttam, hogy egy mentális képesség még kifejtse a hatását a létrehozó halála után is, de ez akkor is... egyszerűen túl... túl manga. Mint azokban a japán ponyvákban, a folyton feltámadó és visszatérő szupergonoszok, amik állandóan a világ feletti hatalmat akarják. Túl nagy szabású... valahogy, valahogy túlságosan sok. Mindenesetre feleltem:
- Hát most már bármikor visszajöhet Nayar kisasszony, akkor ezt majd vele is megosztom, de még mindig nem látom logikusnak a dolgot - ráztam a fejemet. - Ha Nayar életben lenne, akkor magának most őt és nem valamely leszármazottját kellene szolgálnia - hangsúlyoztam a szavaimat. - Nem mellesleg az elme feletti uralom önmagában egy hatalmas adomány, de tisztán mentális készség. Emellé valamiféle fizikai jellegű elpusztíthatatlanság, időtlenség némileg túlmutat azt hiszem az X gén lehetőségein. Ez így egyszerűen... egyszerűen lehetetlen. Nagyon nehéz lenne ekkora erőt kontroll alatt tartani az agynak, szerintem beletébolyodna - ráztam a fejem.

Ahogy Ratna ismételten szóba került színem valamivel jobban elsötétült. Akár csak a lány szeme, olyan kékben pompáztam.
-Nayar most nincs itt. Csak Ratna. És mint törvényes örökös, felesküdtem neki. Tartom a szavam és megvédem mindentől míg egy új örökös napvilágot nem lát. Onnantól Ratna eldönti, hogy őt vagy az újszülöttet szolgáljam. Nayar arra tanított, kért, hogy az elsődleges irányelvem a család fennmaradása legyen.
Ezt miután kifejtettem ismét szóhoz engedtem. Nem tudtam semmiféle fizikai képességről ami ember feletti lenne. Nayart pusztán a mérhetetlen akaraterő jellemezte.
-Sosem mondtam hogy nem tette....

Felsóhajtottam:
- Értem mindazt, amit mond, kedves Dzsin, de... - megráztam a fejemet. - Az idő az egyik legnagyobb ellenfél, igen kevés olyan van, még köztünk, mutánsok között is, aki képes legyőzni annak hatalmát. Ez vagy fizikai jellegű, mint például az önregenerációs mutánsok esetén, bár azt hiszem ez sem teljes értékű, mindössze sokkal lassabban öregszik el a szervezetük, bár kellő idő hiányában ennek nem volt módunk még bizonyítást adni, vagy pedig szellemi, akarat alapú, mint az Ön esetében is. Viszont akinek ilyen akaratereje van, azt uralni már... nos ez a lehetetlent súrolja.
Halk kopogtatás vetett véget a gondolataimnak:
- Szabad! - kiáltottam ki.

Hamar elrohant az idő, így hogy nem lebegett ott körülöttem a kis kék füstpamacsom, mint kéretlen kis szobatárs. Nem mint ha zavaró lett volna, sőt, igyekezett nem útban lenni, de akkor is, azért nem ugyanaz. Kihasználva a potya szabadidőt, egyből neki is láttam, hogy végigjárjam a sulit és elintézzem az ügyes-bajos kis dolgaimat... Kölcsönadni az egyik jegyzetet ennek, visszakérni a füzetem a másiktól, segíteni az egyik házi feladatnál egy harmadik diáktársamnak... S mire észbe kaptam, már hopp, el is telt majd' 2 óra, ami már egy egyetemi előadással is felér. Így hát, miután visszatértem a szobámba, egyből Adam szobája felé vettem az irányt, majd az ajtó előtt megállva óvatosan bekopogtam.
-Mr. Windsor? -léptem be a szobába miután meghallottam a hangját, majd miután becsuktam magam mögött az ajtót, bentebb sétáltam a szobában.
-Mivel nem beszéltük meg, hogy mikor jöjjek vissza, úgy gondoltam, lehet ideje lenne. Persze, ha még tart a "korrepetálás", akkor később is visszajöhetek.

Hosszasan töprengte az elhangzottakon. Nagyon nem igazán tudtam mit hozzá fűzi a dologhoz. Igaza van.
-Semmi sem lehetetlen, csak tudni kell megcsinálni.
Fűztem hozzá véleményem a lehetetlenségről. Valami ami eddig is mocorgott bennem az most kicsit felgyorsult. Ratna közeledik, illetve az ajtóban van. Adam ebből csak annyit láthat, hogy arcom az ajtó felé fordul még a kopogás előtt. Amint Ratna belépett, és megpillantottam rögvest köszöntöttem a magáncsatornánkon.
-Namaste.
A fej kicsit előre hajolt szimbolizálva a meghajlást.

- Üdvözlöm Nayar kisasszony - mosolyodtam el, enyhén meghajtva magam. - Érdekes és építő beszélgetésen vagyunk túl Dzsinnel, de azt hiszem lassan elszólít majd a kötelesség engem is, így ideje, hogy visszatérjen Önhöz. Néhány gondolatot azonban előbb megosztanék Önnel...
Intettem, hogy foglaljon helyet, majd töltöttem neki teát és magamnak is, a hamutartót pedig udvariasan átvittem a fürdőbe és becsuktam az ajtót. Az ablak résnyire nyitva van, így egyéb probléma aligha lehet talán ezzel. Leültem újra én is és a teámba kortyolva belekezdtem:
- Egyrészt: törlöm a történelem házi feladatait Nayar kisasszony, nem kell megcsinálnia őket, sőt! Mostantól valamivel kevesebbet fog kapni. A felszabaduló idejében arra kérem, hogy foglalkozzon a pártfogoltjával, tanítsa meg kérem olvasni, hiszen a könyvekből sok ismeretet meríthet - kezdtem.
A kéken gomolygó lényre pislogtam, magamban elmerengve. Felkészült vajon a lány arra, hogy elmondjam neki a fenti gondolatainkat? Bárhogyan is, ezt tudnia kell...
- Elbeszélgettünk Dzsinnel az Ön felmenőjéről, arról a Nayarról, aki béklyóba fonta az úr elméjét - sóhajtottam. - Az álláspontját nehezen tudom elfogadni személy szerint, de jobbnak látnám magam is, ha később erről beszélnének. Elképzelhető, hogy érdekelni fogják ezek a történetek...
Végül mosolyogva biccentettem Dzsin felé:
- Nos, ha a későbbiekben szükségét érzi, akkor állok elébe hasonló óráknak máskor is. Önnek tudok még valamiben segíteni, kisasszony? Vagy Önnek uram?

Biccentettem Dzsin felé egyet, majd kíváncsi tekintettel fordultam Mr. Windsor felé.
-Ó, ezt örömmel hallom. Azért remélem, jól viselkedett és nem volt gond vele. -sandítottam az érintett felé, ám Adam szavait felkeltették bennem a kíváncsiságot.
Vajon mit akar megbeszélni velem? Mindenesetre amikor hellyel kínált, helyet foglaltam a korábbi "helyemen". Megköszöntem a teát, majd miközben aprókat kortyoltam az italból, kíváncsian figyeltem. Szóval törlődnek a töriházik? A jövőben meg kevesebb? Ejjejj, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és be is jön a megérzésem, yay!
-Hogy... hogy én? -kérdezek vissza csodálkozva- Úgy értem persze, az számomra is egyértelmű volt, hogy van mit bepótolni vele, és ez jórészt rám vár majd, csak... Hogy őszinte legyek, még sosem próbáltam másokat tanítani... Vagyis segíteni már segítettem a tanulásban, esetleg korrepetálás, gyakorlás, de ott többnyire már megvoltak az alapok hozzá. De tanítani... Húha... Azt se tudom, hogy hol kéne nekikezdeni... -néztem tanácstalanul Dzsinre.
Áh, mindegy. Valahogy majd csak belevágunk, lesz ami lesz. Annyira csak nem lehet vészes, nem igaz? De mielőtt még nagyon elkalandozhatnának a gondolataim, hogy mégis hogyan fogok én "órát tartani" kis háziszellememnek, már terítékre is kerül a következő napirendi pont, a felmenőim. Húha...
-Miért? Valami aggasztót mondott? -kérdeztem, sűrűn tekintgetve Dzsin felé- Ami azt illeti, nincs igazán elképzelésem arról, hogy mi is az a bizonyos álláspont, legalábbis nekem nem említett hasonlót... De akkor én is örülnék neki, ha beszélnénk róla, főleg, ha Ön is ezt javasolta.
Majd az óra-ajánlatra:
-Rendben, amennyiben Önnek nem jelent terhet vagy kellemetlenséget, akkor azt hiszem, számára is hasznos lenne az itt eltöltött idő. Dzsin, neked mi a véleményed?

Kitolattam a képből és Ratna bal válla fölé csapódtam. Kicsivel lemaradva lebegtem a levegőben és követtem a mozgásban. Úgy tűnik sikerült akaratlanul is elérni valami pozitívumot. Nincs házi feladat, vagy a van akkor kevés. Az én időmben is sokat panaszkodtak az ilyesfajta dologról, nem hinném, hogy ez ma másképp volna. Különben is egy kósza ,,Hurrá"-t halottam Ratna fejében.
-Igyekszem majd a legjobbat nyújtani.
Nem értettem pontosan, hogy miért is jobb az a bizonyos olvasás dolog. Nem sietünk sehová. A könyvtől ha kérdezel és nem olyan a mutációd akkor nem fog válaszolni. Vagy ha nem vagy hibbant. Mire ez az eszmefuttatás a végére ért, a téma új medrekbe terelődött. Ez idő alatt szépen kezdek Ratna széke mögött alakot ölteni. Az eddig megszokott aprótól eltérően most egy magas alak formálódik belőlem. Aztán megint ez a vélemény dolog. Olyan idegen ez az egész. Hirtelen nem is tudok mit mondani. A lecsapódott formám megbolydul és felzárkózik az mosódó arc mögé. Hosszas némaság után végül sikerül mindkettejük fejében felszólalnom.
-Öhm... Amennyiben így akarod akkor így lesz és eljövök alkalomadtán.

Biztatóan mosolyogtam Ratnára:
- Alapvetően rengeteg pótlásra lesznek alkalmasak a könyvek és magam is rendelkezésre állok majd, ha szükséges, az olvasási készség elsajátítása pedig azért nem egy korszakos feladat - vetettem fel. - Amúgy is szokott a kicsikkel foglalkozni Nayar kisasszony, ez már azt hiszem nem jelent különösebb nehézséget Önnek, főleg, hogy kapcsolatukból eredően a tanítványa inni fogja a szavait és a lehető legtöbbet tesz majd meg az ismeret elsajátításáért. Menni fog - mosolyogtam. - Illetve egyúttal amit esetleg nem ismer az alapvető matematikai műveletek közül Dzsin, azt szintén vegyék majd át. Nem gyökvonásra és deriválásra gondolok nyilván, de a négy alapművelettel, meg a prímszámokkal kb legyen tisztában - vigyorodtam el.
Dzsin szavaira már csak fáradtan sóhajtottam. Legalább az úrnőt elhagyta már, haladunk azért... Bólintottam végül:
- Keressenek fel, ha szükségét látja Nayar kisasszony - adtam meg magam végül én is, ha Dzsin így akarja, ám legyen, számítson csak Ratna véleménye.
Kényelmesen elfogyasztottuk a teát, udvariasan elköszöntem mindkettejüktől, majd amint távoztak sürgősen visszahoztam a hamutartót és rágyújtottam egy szál cigarettára.

//Játék vége - köszönöm szépen //

-Remélem is... -sóhajtottam egyet a bíztató szavakra, majd hátrasansítottam leendő kis tanítványomra.
Azt, hogy mennyire lelkesedett a tanulásért, a válaszából nem tudtam leszűrni, de azért reménykedtem benne, hogy tényleg igaznak bizonyulnak Adam szavai és rájön időközben, hogy tanulni jó dolog. Bár, azért fejlődőképes a gyerek, ahhoz képest, hogy milyen hamar idő alatt sikerült rászoktatni a tegezésre, előbb-utóbb majd csak lesz saját véleménye is. Legalábbis nagyon remélem, nem marad ilyen szolgalelkű, akit folyton nekem kéne irányítani...
-Rendben, köszönöm Mr. Windsor, azt hiszem, élni fogok ezzel az ajánlattal.
Még megittam a maradék teát, majd még egy sor udvarias hálálkodás és búcsúzás után Dzsinnel együtt távoztunk. S amíg a szobám felé battyogtam, lelki szemeim előtt már ott lebegett a kép, ahogy mostantól minden délután egy kis kékes füstpamacsot tanítok írni, olvasni...

//Köszi a játékot annak ellenére, hogy itt most csak vendégszereplő voltam Azért jó volt olvasni titeket ^^//

Fokozott figyelemmel követtem az események sűrű, gyors folyását. Ratna rám szegeződő tekintetét látva egy kérdés merült fel bennem. Pontosabban egy felajánlás.
-Amennyiben ez gondot okoz, úgy vélem eltekinthetünk a dologtól. Nem kívánok a terhé... terhedre lenni. Nem is volna szabad.
Közöltem aggályaimat a 2 személyes csatornánkon. Amit Ratna fejében hallok elgondolkoztat. Úgy tűnik őt zavarja a "szolga lelkem", és az uralkodáshoz sincs sok kedve. Ez teljesen illogikátlannak tűnik, az emberek szeretnek uralkodni. Ez egy alapvető tulajdonságuk. De Ratna más. Talán mindenki más a mai világban? Végül is, a hatalmat is felosztják egymás között a nagykutyák. Távozásunkkor Ratna mögött ballagtam, amíg az ajtót nyitotta én egy majdnem emberi alakot, minden esetre egy emberre hasonlító alakot öltöttem és összetett csápokkal meghajoltam.
-Köszönök mindent Bölcs Mr Adam.
Aztán az arc tarkójából megindult a vékony füstcsík maga után húzva többi részemet és felzárkóztam Ratna válla fölé/mögé.

// Én is köszönettel tartozom. Élmény volt //

Komoran ültem az íróasztalomnál és idegesen doboltam az ujjaimmal annak lapján. Előttem a hamutartóban inkább nem is számoltam, hogy hány cigaretta volt már elnyomva, de most is füstölt egy az ujjaim között, lassan kezdett visszaégni a bőrömre, míg elgondolkodva bámultam a falat velem szemben. Undorodva nyomtam el és idegesen ropogtattam meg az ujjaim, majd kortyoltam egy újabb adagot a whiskeyből. Nagyon ritkán iszom szeszes italt. Ma sem sokat, mindössze a második pohár volt, de ez nekem úgy egy féléves adag. Nem voltam biztos abban, hogy helyesen cselekszem-e. De éreztem, itt van az ideje...
Éppen meggyújtani készültem az újabb szálat, mikor halkan kopogtak. Kinyitottam az ajtót, hogy aztán lássam Sarah vidáman mosolygó arcát, bár heves sebességgel kopott le róla a jókedv gesztusa, megpillantva az arcomat.
- Szia Sarah! - villantottam rá egy ideges mosolyt. - Kérlek fáradj be, igen, én hívtalak.
Óvatosan belépett, majd döbbenten meredt a félig teli pohárra és a hamutartóra, amiből lassan már-már kihullottak a csikkek. Rám nézett mire vállat vontam:
- Két pohár skót whiskey és három doboz cigaretta. Ideges vagyok. Foglalj helyet.
Becsuktam az ajtót, majd leültem vele szemben és ösztönös mozdulattal megfogtam a kezét. Komolyan néztem a szemébe:
- Sarah, most már... most már az iskola tanára vagy, nem csupán tanulója. Nem voltam biztos benne, hogy elmondjam-e azokat, amiket ma szeretnék megosztani veled. El merjem-e mondani... Még most is... - félre néztem a szeméből. Ritkán vagyok gyenge, de ebben a percben nem volt erőm. Semmi erőm sem. - Még most is félek tőle. Nem mindattól, amit hallani fogsz, ha te is úgy akarod, hanem... hanem, hogy elveszítelek téged. Számomra te a kislányom vagy. Vérségi kötelék ide vagy oda, de... de így érzem. Emlékszem arra a vadóc kislányra, akit idehoztam az Intézetbe. Emlékszem a haragra és a fájdalomra, ami benned volt és valahol, nagyon mélyen azóta is benned van. Te... ismered az elveimet. Az iskola elveit... A professzor örökségét. Én... én... - mély levegőt vettem, majd folytattam: - Kész vagyok eléd tárni az iskola utolsó titkait is. Elmondani, hogyan kezdődött minden. Amikor én hallgattam ezt végig... én... Nem. Nem befolyásolhatlak. Itt és most nem. Csak... egy lehetőséget kínálok. Szeretném ha megismernéd a tényeket, ha tudnád, hogyan is kezdődött. Még akkor is, ha... ha esetleg utána hátat fordítasz az Intézetnek. És nekem. De ez a te döntésed kell legyen... - emeltem újra a tekintetem a szemébe.

Már egy ideje nem találkoztam Adam-mal, mert elég sok kötelezettség szólította el, és eddig meg nekem is ott voltak a vizsgáim, na és nem utolsó sorban Sean.
Így aztán természetesen nagy örömmel hallottam, hogy az igazgató-helyettes és szeretett nevelő apám ismét az iskola falai között tartózkodik és engem vár a szobájában.
Mivel a hírt a harci Teremben kaptam meg, miközben egy kis levezető edzést tartottam a szünidőt itt töltő diákok közül párnak, így csak kis késlekedéssel indulhattam, hogy üdvözöljem és jól megölelgessem Adam-ot.
A szobához érve izgatottan, de nagy örömmel kopogtam, de ahogy nyílt az ajtó és megláttam, ahogy egy fáradt és kissé feszült arc néz vissza rám, azonnal elkomolyodtam, mert azt hittem valami baj van. Még szóhoz sem jutottam, mikor már megszólalt, aztán ahogy beljebb léptem és ránéztem az asztalon lévő félig telt pohárra és hemzsegő cigeretta csikkekre már erősen felhúztam a szemöldököm és kérdőn néztem a férfire, hiszen még ha sokat is füstöl, azért ennyi már nála is tekintélyes mennyiség, az italról nem is beszélve.
Most már rám is rám ragadt a feszültség, ahogy kérésének eleget téve leültem az asztal túloldalán és néztem, ahogy a kezemet a magáéba temetve, belekezd a magyarázatba.
Akadozó szavai, amelyek annyira nem voltak jellemzőek rá, és a nekem szánt mondanivalójának súlya annyira izgatottá tettek, ráadásul büszke is voltam, hogy eljutottunk odáig, hogy bízik bennem annyira, hogy meg akar osztani velem egy ilyen volumenű dolgot, ezért teljes bizonyossággal bólintottam és álltam kérdő tekintetét.
- Örülök neki Adam, hogy bízol bennem annyira, hogy ezt a titkot meg akarod osztani velem. Tényleg örülök, tiszta szívvel. Ezért élni szeretnék a lehetőséggel, minden befolyástól mentesen. – mondtam határozottan és most már igazán kíváncsian vártam a folytatást.

Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam:
- A most következő beszélgetésünk, ezek az információk azt hiszem sok mindent megváltoztatnak majd a benned kialakult képekről bizonyos személyek kapcsán. Kezdjük talán... Nos kezdjük a Magnetoval. Számodra egy mutáns terrorista vezér, mint szinte mindenki másnak is. Nem sokan lennének képesek megbocsájtani azt, amit az Alcatrazon művelt, de... Hmm. Elmesélem a kezdeteket hát...
Felálltam és pár lépést sétálva meredtem a falra, majd csendesen beszélni kezdtem:
- Eric Magnus Lensherr... Idős ember már, ugye tudod? Persze, hogy tudod, láttad már a képét. Ő Európában született még a második világháború előtt. Zsidó családban Sarah... - néztem a szemébe, ha nem voltak hiábavalóak az óráim, már sejteni kell mit jelent mindez. - Persze akkoriban csak gyermek volt. Egy rémült, gyámoltalan kisfiú, akit a szüleivel együtt elhurcoltak egy gyűjtőtáborba. Az ilyeneket németül úgy mondják: Konzentrations Lager. A nőket és a férfiakat koruktól függetlenül külön kezelték. Egy azt hiszem 8-10 év közötti kisfiút elszakítottak az anyjától, miután durván az alkarjába tetoválták a nyilvántartási számát. Charles azt mesélte, s ő tudta, hiszen látta Magneto fejében, mert egykor barátok voltak, de erről majd később, szóval hat SS katona kellett hozzá, hogy el tudják vonszolni. Akkor tört ki a képessége, megmozgatta az acélkaput, míg puskatussal össze nem verték. De az eset szemtanúja volt a Lager parancsnoka is...
Felvettem az italomat és kortyoltam belőle.
- Érdekelte a fiú képessége. Behívatta az irodájába. Azt akarta reptessen egy pénzérmét. Sarah... Magneto akkor még csak egy kisfiú volt. Egy éhező, félelemtől és hidegtől reszkető kiskölyök, akiből egyetlen egyszer, szélsőséges körülmények között tört ki a készsége. Fogalma sem volt, hogyan kéne. A parancsnok erre odahívatta az édesanyját. Háromig számolt... Majd a gyermek szeme láttára hidegvérrel agyonlőtte... Akkor tört ki másodszor a mágneses ereje...
Letettem a poharat, elgondolkozva bámultam az ital felszínét, majd csendesen mormoltam tovább:
- Verték, éheztették, kopaszra borotválták. Tudta már a tábor parancsnoka, hogy a haragja az, ami felszítja az erejét. Számára a fiúcska egy leendő csodafegyver volt. Hát megadott minden alapot ennek az érzelemnek. Az őrök összeverték, meztelenül futtatták, levizelték, elektrosokkal kínozták. Látta az orvosi kísérleteket. Ha valakivel is közelebbi kapcsolatba került, azt azonnal gázkamrába vitték vagy odaadták az orvosi tiszteknek. El tudod képzelni miknek volt szemtanúja az a kisfiú? Nem tudod, Sarah... Akkor az orvosok a születésszabályozást próbálták megoldani. Röntgensugárzással - morogtam súlyosan. - Kisfiúk fejletlen ivarszerveit sugározták be a normális dózis több százszorosával. A szervek összeestek, borsó méretűre, megfeketedtek, az alhasban elburjánzottak a sejtek és elhaltak, rothadni kezdtek a szövetek. Azok az... "orvosok" pedig végigcsinálták, feljegyezték az eredményeket, még csak fájdalomcsillapítókat sem adtak a kicsiknek. Aztán... tartósították a szerveket, ha a páciens már... meghalt. Neki pedig benn kellett lennie, és végig kellett néznie. Ha valakivel megbarátkozni akart volna, az mind odajutott. Mert nem Eric Magnus Lensherr kellett. Senkinek. Csak a haragja. A mágneses ereje.
Sóhajtottam egyet és folytattam:
- Gondolom tudod, hogy a második világháború után a legtöbb náci Dél-Amerikába menekült. Lensherr, amint felnőtt utánuk ment. Megkapták az erőt, amit annyira áhítottak a gyakorlatban. Könyörtelenül kivégezte a tábor megmaradt tisztjeit és a kutató orvosokat mint a veszett kutyákat. Senkinek nem adott könyörületet. Sarah... én... - a lány szemébe néztem. - Ki mernéd-e jelenteni, hogy te nem gyűlölted volna meg a helyében az embereket? Mert én nem merem...
Szomorúan gondoltam bele, hogy ez még csak a kezdet. Csak a kezdet...

Várakozva dőltem hátra, hogy meghallgassam hát azt a történetet, amely annyira felkavarta Adam-ot és amit úgy gondolta nekem is hallanom kell.
Csendben figyeltem és ahogy egyre jobban előrehaladt a történetben, Magneto történetében, melynek kezdete a II.világháborúig nyúlt vissza és melyet természetesen tanultam Adam történelem óráján, de ami most egy kisfiú szemszögéből elevenedett meg előttem és ettől valahogy képletesebbé vált, szinte láttam magam előtt a történetet mesélő férfi szavai alapján megelevenedni a helyszíneket és az embereket, a meggyötört és halálra vált kisfiút, akinek elmondhatatlan szörnyűségeken kellett átmennie, mert......mert mutáns volt és valaki ebből hasznot akart húzni, valaki......aki nem volt képes másra csak a szadista kínokozásra. Egy ember. Aztán ha akartam, ha nem megelevenedett előttem a nem kevésbé szadista "orvosok" tevékenysége és egyre zaklatottabb lettem, a kezem önkéntelenül is ökölbe szorult és szívesen drukkoltam volna a gyerek Magneto-nak, hogy használja a képességét és tüntesse el a föld színéről ezeket az állatokat.
Így aztán szinte megkönnyebbültem, mikor Adam elmesélte, hogy később, már felnőttként, hogyan állt bosszút a mai Testvériség vezetője azokon a bujkáló nácikon, akik el akarták kerülni a felelősségre vonást.
- Nem! Én nem ítélem el ezért Magneto-t, hiszen te is tudod, hogy én is ilyen cipőben jártam, habár össze sem lehet hasonlítani az indokokat. - válaszoltam amikor Adam kis szünetet tartott a mesélésben, ami már így is kellően fel- és megrázott. - Nem, nagyon is megértem, mi dolgozhatott benne, milyen elemi gyűlölet azok iránt, akik ezt tették vele.

Sóhajtottam, de egyelőre nem kezdtem el az erkölcs örök bajnokát játszani. Egyszerűen csak folytattam a történetet:
- Ennyi nem volt elég önmagában, hogy Magneto végleges embergyűlölővé váljon - mormoltam. - Bizalmatlan volt, ez tény. Megkeseredett. De a gyűlöletének célt és irányt adott az egykori tisztek és orvosok irányában. De aztán történt más is...
Merengve folytattam:
- Akkoriban dúlt a hideg háború. Egy Sebastien Shaw nevű, meglepően erős mutáns jutott el arra a következtetésre, hogy az atomkorszak az, ami ennyire hihetetlenül felgyorsította a mutáció terjedését a világban. Nem ismerem részleteiben a férfi pályafutását, de tény, hogy akkoriban már meggyőződése: az emberiség ki fogja irtani a mutánsokat, vagy a mutánsok az embereket, de itt nincs harmadik forgatókönyv. Ő pedig fel akarta gyorsítani mindezt. Elvileg a szovjeteknek dolgozott, valójában csak egy valamit akart. Nukleáris háborút. A felszabaduló atomenergia mennyiség felgyorsítaná a mutációs folyamatokat és eltörölné az emberiséget. A CIA létrehozta a maga válaszcsapását Shaw mutáns különítményére. Egy mutáns osztagot. Fiatal, az erejüket akkoriban felfedező gyerekekből. A csoport természetesen egy emberi tiszt, egy nő irányítása alatt állt. Az új csapat szellemi vezetője viszont egy friss diplomás professzor volt. Charles Xavier.
Lassan doboltam az asztallapon, majd halkan folytattam:
- Nem akarlak minden részlettel untatni, legyen elég annyi, ami lényeges is. A ki milyen harci technikákat alkalmazott most nem releváns. A lényeg: amit ma kubai rakétaválságként tanítunk, az az igazság egy igen halvány árnyéka. A szovjetek megindították az atomrakétákat szállító hajókat, az amerikai flotta védelmi zárat vont, amelyen ha átlépnek, kitör a harmadik világháború. Shaw és csapat igyekezett biztosítani a terv sikerét. Azok a mutáns kölykök szálltak szembe velük Sarah... és ott volt közöttük a fiatal Magneto is. Huszonéves lehetett, tele fájdalommal, dühvel, képzés nélkül, de amikor kellett,.hát helytállt... Az elméjével egy atom tengeralattjárót emelt ki a tengerből. Majdnem belehalt. De megcsinálta, hogy megmentse ezt a világot... Bárki bármit mondjon is az öregről, én valamelyes szinten tisztelem és megértem őt.
Merengve folytattam:
- Különösen az események tükrében. A Magneto bement annak a roncsnak a reaktortermébe és ott párbajt vívott Sebastien Shaw-val. Kora egyik legfejlettebb mutánsával. Az a férfi képes volt elnyelni bármilyen energiát és visszasugározni a világba ha kellett. Megvívott vele és legyőzte. Megmentette a flottát, a társait meg sikeresen elkerült egy nukleáris világégést.
Most a lányom szemébe néztem:
- Mikor kilépett a roncsból, ahol a két frakció mutánsai hadakoztak egymással, egy valamit láthatott ez után.... - mély sóhaj. - Az amerikai és a szovjet flotta tüzet nyitott, rakétazáport zúdítva a lakatlan kis zátonyra. Mindkét oldal úgy döntött, most, hogy a veszély elmúlt, a következő esetleges veszélyforrást kell kiiktatni. A mutánsokat. Még a velük lévő ügynöknőt is hajlandóak voltak feláldozni, hogy egyszer s mindenkorra véget vethessenek a fajtánk által képviselt veszélynek.
Megráztam a fejemet:
- Lensherr leszámolt minden illúziójával az emberek kapcsán. Így lett belőle a Magneto...

Vártam, hogy kicsit hevesebb kirohanásom a szokásos Adam féle dorgálást vonja maga után, de végül csak folytatta a történetet egy nagyobb sóhaj után, ami azért megfelelt egy kisebb figyelmeztetésnek.
Az ezt követő korszak történései már nem voltak annyira szörnyűek, legalábbis annyira személyesek, mint az előzőek, így volt időm kicsit lehiggadni és összeszedettebben követni nevelő apám szavait. Érdekes volt hallani az első lázadó mutánsról, aki majdnem kirobbantotta a harmadik világháborút egy nukleáris katasztrófával megfűszerezve, de az még meglepőbb volt, hogy kik szálltak szembe vele a kormány megbízásából. Már hallottam róla, hogy Xavier és Magneto valamikor jó barátok voltak, de most azt is megtudtam, hogy hogyan kezdődött. Beleborzongtam a gondolatba, hogy már akkor milyen erőkkel játszadozott, de még mindig kiált az emberek mellett, majdnem az életét is feláldozta, annak ellenére, hogy min ment keresztül.
És aztán? Aztán talán kitüntették őket? Pedesztrára emelték őket az emberiség megmentéséért? Nem! Azt tették, amit a mai napig! Megpróbálták eltüntetni, letörölni a föld színéről, ami más, mint amit ismernek, amit nem értenek! A mutánsokat! Magneto-t és Xavier-t! Nem csodálkozom a férfi döntésén. Egy percig sem csodálkozom!
A végkifejlet mesélésénél komoly erőfeszítésembe került, hogy visszafogjam magam, hogy ne kiáltsak közbe, hiszen megkérdezzem miért? Miért nem állt Xavier végül a barátja mellé? Miért hitt még akkor is az emberekben, azokban a hitszegő emberekben? De nem tettem. Lehet, hogy egy évvel, de lehet, hogy még fél évvel ezelőtt is megtettem volna, de ma már nem! Dühös és csalódott voltam, de tiszteltem és szerettem Adam-ot annyira, hogy hagyjam, hogy befejezze, hogy megmagyarázza! De ez volt életem egyik legnehezebb pillanata!