Erdőség

- Megvagyok... csak meglapogatta picit az oldalamat... nyugi, már elment - körbenézek. - Mindjárt kihozlak onnan, nyugalom.
Nagyjából három méterre becsültem a mélységet. Viszont amilyen ingatag az ilyenek oldala, Abyss kimászni nem tudna. Más megoldás kell. Ahogy nézelődök, észreveszek valamit. Egy gyökér áll ki a földből, nem messze tőlem. Kigyullad a fejemben a lámpa. Kicsit egyengettem a földön, így be tudtam akasztani a lábamat a gyökérbe. Kicsit rángattam rajta, de elég stabil volt, meg fog tartani. Utána átfordultam a hasamra - aucs -, majd amennyire csak tudtam, belógattam magam a gödörbe. Majdhogynem deréktól lefelé be tudtam magam ereszteni, már láttam Abyss vörös frizuráját is.
- Megjöttem - vigyorgok, majd nyújtom felé a kezemet. - Gyere, kihúzlak. Ugorj, ha kell, elkaplak.

Amikor eltűnt a lyuktól, kicsit megijedtem, de nem kellett sokat várnom arra, hogy ismét előbukkanjon. Lelógatta magát! Elképesztő, milyen ötletei vannak... Halványan elmosolyodok rajta, ahogy rám vigyorog, de aztán bizonytalanná válik a tekintetem.. Elfog bírni? Habár kicsit bizonytalan voltam ebben, végül is sok választásunk nem maradt.. De ha leesik ő is akkor mi lesz..? Engem ki tudna segíteni, de én hogy húzom fel őt? Nagyot sóhajtok. Jobb, ha erre nem is gondolok. Inkább azon kéne törni a fejem, hogy kapaszkodjak meg benne. Ha a karom adom, akkor kicsúszhatok a kezéből, vagy kificamítja a kezem, vagy nem tudom... Szóval máshogy kéne megoldani. Végül is marad akkor az ugrás, mert máshogy nem nagyon érem el..
- Biztos nincs már itt? - kérdezem. Mikor biztosít arról, hogy nincs itt a medve, mély levegőt veszek.
- Oké.. akkor.. ugrom... - mondom és ahogy az iskolában tanultuk, elrugaszkodom a földről. Az oké, hogy elkap, de hogy egészen biztosan ne essek vissza, átkarolom a nyakát, mind a két kezemmel. Persze a sebemnél ami eddig megalvadt úgy ahogy most ismét felszakadt, halk, fájdalmas nyögéssel konstatálom ezt... de mindezek ellenére úgy szorítom magamhoz Farkast, mintha alattam tüzes láva folyó csörgedezne...

- Nyugi, már nincs itt.
Végül a lány összeszedi magát és ugrik. Nem olyan könnyű a dolog, mint ahogyan azt elképzeltem. Az egy dolog, hogy Abyss megkapaszkodott bennem, de a fordítottja már bajosabb. Először a derekát akartam elkapni, de az túl alacsonyan van. Viszont egy gyors korrekcióval sikerült a hónalja alá benyomnom a kezemet.
- Megvagy.
Megcsapja az orromat a vérszag, de most nem okoz olyan problémát, mint pár napja a szőkével. Ember alakban nem olyan csábító a vérszag, mint emberként. Az oldalam viszont beszúr, ami jelzi, hogy gyorsan el kell intéznem a dolgot. Veszek egy mély levegőt és a lábam támaszát kihasználva igyekszem feljebb húzni a lányt.
- Még jó... hogy... könnyű vagy.
Milliméterről milliméterre haladtunk. Szépen lassan sikerült kihúznom a testemet a lyukból... majd egyre fentebb emelkedek, egyre több részét emelve ki a lánynak a gödörből. Az izmaim megfeszülnek, ahogy összeszedem a maradék erőmet és hopp, Abyss kiemelkedik, be is húzom magamhoz a stabil földre.

Szorítottam. Ahogy tudtam, hogy ne essek le, és hogy neki is könnyebb legyen. Lassan haladtunk, éreztem, ahogy a férfi izmai megfeszülnek a kezem alatt.. Borzongató érzés volt. Megjegyzésére csak elmosolyogtam magamat, de éreztem hangjában a fájdalmat, ami miatt aggódtam is egy kicsit. Miután ő végre kint van, már könnyebben emel ki engem és húz magához. megkönnyebbült sóhajjal engedem el a nyakát, sérült kezem ernyedten esik le testem mellé... Az egész zsibbad, eléggé kellemetlen érzés. De a lényeg, hogy a medve elment, és én is kint vagyok a lyukból. Fejemet Farkasnak döntve hunyom le a szemeimet egy pillanatra.
- Ismét csak hálálkodni tudok... - mondom halkan, majd kinyitom a szemem, s így közelről észre veszem oldalán a medve mancsának nyomát: egy jókora bevérzést.. lila foltot. Finoman oda nyúlva érintem meg az oldalát. - Nagyon fáj...? - kérdem halkan, mintha az segítene rajta.. De hát tudom, hogy nem fog, de legalább a medve nem jön vissza rá.
- Mi van, ha eltört egy bordád..?

Megtámasztottam a lányt, amíg igénye volt rá. Közben éreztem, hogy elkezd elpárologni az agyamból az adrenalin. Büdös dög, sikerült majdnem teljesen elrontania ezt a csodás napot. Na de remélem egy életre elvettem a kedvét attól, hogy ilyen orvtámadásokat hajtson végre. A gondolatból Abyss aggodalmaskodása hoz ki, amikor megérinti a fájós részemet. Halkan felszisszenek.
- Ah... semmi komolyabb. Intéztek már el jobban is... hát... a bordatörés nem kellemes, de még mindig jobban jártam, mint ha letépte volna valamimet, nemde? - vigyorgok kényszeredetten. - Na de majd kipihenem... ahj, ne nézz már így. Minden rendben van.
Viszont amikor odanézek a sérülésemre, valami szemet szúr. A ruhám fel van szakadva az ütés nyomán... a... ruhám?! Jobban megnézve, fel vagyok öltözve! Nofene. Le kellett volna szakadnia rólam a ruhának, amikor átváltoztam. De ahhoz képest... mindenem megvolt... leszámítva a foltot a seb mentén. Amikor ezzel szembesültem, elnevettem magam. Kissé talán furcsa lehetett egy ilyen eset után.
- Bocs, ezt most kellett - nézek a lányra, miután elhallgattam. - Eddig csak ruha nélkül tudtam átváltozni. Úgy tűnik, fejlődött a képességem, ha már ruhában is képes vagyok rá.

Amikor felszisszen érintésemre, hirtelen elkapom a kezem és féltő pillantással nézek fel rá. Amikor rám szól, lesütöm a szemeimet, de nevetésére ismét rápillantok, értetlenül. Mi baja van? Látva értetlen arckifejezésemet, hamarosan meg is kapom a választ, mire irigykedve méregetem.
- De jó neked! Én ha ruhában kezdek átváltozni, akkor átváltozáskor vagy amúgy is letolja rólam az alakváltás az alsót, vagy bele nő a szöveteimbe, ami lássuk be, elég kellemetlen és még fájdalmasabb, mint amúgy. - mondom és elhúzom a számat. Nem lenne kedvem kipróbálni... Kezemet újra a sebemre szorítom, s elfojtok egy fájdalmas nyösszenést.
- Azt hiszem.. kórházba kéne mennünk.. téged meg kéne röntgenezni, hogy biztosak legyünk egyáltalán a törésben, meg hát mi van, ha éppen átszúrni készül a tüdődet? Meg az én sebemet is be kéne varratni, mert magától nagyon kétlem, hogy be fog gyógyulni... - húzom a számat.

A lány felvetésére bólintottam, miközben lassan talpra álltam és segítettem neki is megtenni ugyanezt. Nem voltam az a fajta, aki szívesen veti be magát az orvosok karja közé. Sajnos manapság egyre több a sarlatán, szóval figyelni kell rá, kihez fekszik be az ember. Mindenesetre, ha a lányt ez megnyugtatja, akkor üsse kavics, egyszer meg lehet tenni. Szóval elindultunk újfent eredeti irányunk felé... én viszont előhorgásztam a telefonomat a helyéről.
- Hívok egy taxit, hogy várjon minket az út mellett. Azzal lényegesen hamarabb beérünk a kórházba, mint ha várnánk a buszt - elvigyorodok. - Röhögnék, ha Nick jönne ki pont.
Pár perc múlva megtaláltuk a földutat szerencsére, amelyre rá is fordultunk és elindultunk kifelé az erdőből. Addigra már lerendeztem a rendelést, már csak oda kellett érnünk.
- Sajnálom, hogy ez becsúszott a végére - sóhajtom.

- Soha ne sajnálj és soha ne bánj meg semmit, Farkas. - mosolygom rá halványan - Minden történik valamiért. Szerintem ez a kaland pont azért történt meg, mert már rá kellett jönnöd, hogy ruhában is áttudsz változni. Meg azért, hogy most már beton szilárdan tudhassam, hogy mindig és kivétel nélkül számíthatok rád, és tudjam, egy igaz barátom már van... - mosolygom szélesen a férfire, megérintve karját. Aztán az ösvényre pillantottam és figyeltem, merre haladunk, habár a sötétben én még mindig nem teljesen igazodtam ki. Végül végre kiértünk a fák közül, az útra... A taxi még nem volt itt. Kezdtem fázni, főleg ahogy a vér ráhűlt a kezemre, ahogy egy kisebb fuvallat végig söpört a területen. Kirázott a hideg és felnéztem az égre. Most, hogy távolabb vagyunk kicsit a várostól, annak fényei nem halványítják el a csillagokat. Halványan elmosolyodva, a hidegtől libabőrösen figyeltem az eget.

Kissé elvörösödtem a lány szavaitól, még jó, hogy sötétben voltunk és nem látszott annyira. Ha a szavai nem lettek volna elegek, még meg is érintette a karomat. Hááát... most mit mondjak, legszívesebben megöleltem volna a lányt, de emlékeztem rá, milyen reakciót váltott ki belőle a legutóbbi... hirtelen, ilyesfajta tettem. De cselekedete nem maradt reakció nélkül azért: kezemet az ő közelebbi levő kezébe kulcsoltam, rámosolyogtam a lányra.
- Köszönöm Abyss. Jól esik ilyeneket hallani tőled.
Viszont ahogy sétáltunk, éreztem, hogy a lány testén időről időre átfut a remegés. Neeem, nem úgy tűnt, mint ha tőlem remegne. Sokkal inkább... ahhá, hidegrázás. Mondjuk nem lep meg. Nem azért mondom, Abyss szerelése nem pont a hideg időre való. Természetesen tetszett benne a lány, jól állt neki, de... hát na, picit vékony. De volt egy mentőtervem.
- Várj csak.
A táskámat - melyet csoda folytán megtaláltunk kifele jövet - levettem a hátamról, kinyitottam, majd kiemeltem belőle az ominózus pokrócot. Odaléptem Abyss mögé és ráterítettem. Magamban elvigyorogtam azon, hogy nézhet ki. Cowboykalap és pokróc.
- Kész ombre vagy - nevetek.

Amikor megfogja a kezem, kissé összeszorul a torkom.. Kissé azt hiszem, el is pirulhattam, mert érzem, ahogy ég az arcom. Aztán kiérve a fák közül, látom ahogy leveszi a táskáját, és elkezd matatni benne.
- Milyen figyelmes tőled... - mosolyodom el, amikor rám rakja a pokrócot. Összehúzom magamon, mire elneveti magát, és közli, hogy tiszta "ombre" vagyok. Ezen elnevetem magam, majd végig pillantok magamon.
- Várj, azok nem mexikóiak és nagy, kerek kalapot viselnek? - sandítok rá.. Bár eléggé nagy az esélye, hogy csak én keverek valamit. De mintha a
zenészek lennének olyan ponchóban, meg abban a nagy kalapban.. Na mindegy, én ehhez már tényleg igazán nem értek. A zenéhez is, énekléshez is, tánchoz is botfülem, lábam van, hát még a divathoz! csak utánozni tudok, de azt olyan jól, hogy akárki megirigyelhetné, talán "színészi" készségeim miatt van. Aztán az útra pillantok, fényt látok meg... Egy kocsi, de elszáguld mellettünk szóval nem a taxi az. Sóhajtok egyet, fáj a karom, már megint.. Remélem nem kell amputálni, vagy hasonló...

- Azok azok. Ola amigooos... izé, nem beszélek spanyolul - vakarom meg zavartan a tarkómat.
Nakész, teljesen hülyét fogok csinálni magamból, mire hazaérünk a Steinway-házba... ami jó esetben is hajnalban lesz, ha a sok hülye most küldte magát az esti ügyeletre és nem kerülünk hamar sorra. Na, mindegy, úgy se tudok vele mit kezdeni majd. Elvégre, korházban csak nem verhetem ki a balhét... mondjuk... hupsz, jobban belegondolva, meg kell gondolnunk, melyik kórházba megyünk. Abyss külseje miatta végén még nem látják el őt és akkor kész a baj. Hm... na majd meglátjuk, remélhetőleg a manhattani kórházban normálisak a dokik. Közben kiértünk az út mellé, ahol a korlát mögött álldogálva várakoztunk. Időről időre megjelent a távolban egy autó, de azok el is mentek. Kicsit morogtam is emiatt.
- Azt hiszem a gyorsaságáért nem fog ma borravalót kapni.
Kicsit azért túlzás volt, hogy még nem ért ide. Elvégre, még az erdőből telefonáltam, azóta ki is értünk. Mondjuk... annyival több időt tölthetek eme kellemes társaságban.

Mosolyogva figyelem "előadását". Kissé mulatságos, igazából ki nem nézné belőle az ember. Én se néztem ki. De lehet, hogy csak velem viselkedik így? Nick előtt sem volt olyan humor herold, amikor bevitt a Testvériségbe. Mondjuk a téma sem volt olyan irányzatú, hogy nevetni lehessen rajta. Na mindegy. Aztán a taxit emlegeti.. Hát igen. lehet, hogy dugó van a városban? Nem tudom.
- Hát, lehet hogy ütközött... vagy dugó van.. Vagy csak veri a..... - inkább nem fejezem be a mondatot.. Telnek a percek, ott álldogálunk és beszélgetünk egy ideje.. A mosómedvékről.... Igen, róluk. Felhoztam, mert egyre többet látni a városokban a kis állatkákat. De hát nem mintha zavarna, de valami téma kellett... Nem volt semmi ötletem... Na mindegy, lassan meglátok a távolban ismét egy kocsi lámpa fényét. Hát nem a mi taxink az? Lassan beszállunk, mint a rokkantak.... Én óvatosan a karom miatt, Farkas óvatosan az oldala miatt.. Chh.. Ennyi erővel már nyugdíjat is kaphatnánk komolyan, mert csak egy-két ránc kéne és tökéletes öreg nyugdíjas jelöltek lennénk.. Na mindegy, Farkas megmondja, hogy a Manhatteni kórházba vigyen minket. Én csak hallgatok, magamon a pokróccal..

- A taxiórát - fejeztem be Abyss be nem fejezett mondatát.
Előtte viszont vetettem rá egy olyan pillantást, mint ha azt mondtam volna, hogy ,,perverz". Mondjuk rossz, aki rosszra gondol... meg hülye, aki nem, szóval... áh, döntse el magának mindenki. Mindenesetre amíg a taxis kiért, hát... tényleg fontolóra vettem, hogy valami hasonló dolgot művelhet magában. Jó, annyit azért nem foglalkoztam a gondolattal, Abyss lefoglalt. Eléggé standard témák jöttek elő. Azért látszott, hogy egész nap együtt voltunk, kezdtünk kifogyni a témákból. Mondjuk nem mint ha én valami nagyduma-iparos lennék, csak most jár ennyire a szám. Mindenesetre, igyekeztem azért fenntartani a figyelmet. Ám hamarosan megjelent a ,,sárga angyal" a távolban és megállt mellettünk. Miután körülményesen bekecmeregtünk a hátsó ülésre, előre dőltem:
- Vigyen minket a Manhattani korházba... minél ELŐBB.
Eléggé nyomatékosítottam az előbb szót, kissé morcosan is néztem a sofőrre. Most tényleg nem vettem volna jó néven, ha direkt elkezd a sofőr össze-vissza csalinkázni, csak hogy több bevétele legyen. Utána hátradőltem az ülésen.
- Hogy van a karod? - kérdeztem Abysst.

//Pár héttel később//

A szemembe sütő nap sugarai ébresztettek aznap is. Teljesen ki voltam merülve, a testem alig reagált a külvilágra. Csak feküdtem a kihűlt földön és bámultam fel a magasba. Igazából fogalmam sem volt róla, mióta lehetek itt... talán... három napja? Négy... teljesen összezavarodott a testem és a szellemem. Semmi táplálékot nem kaptam már jóideje, még folyadékot se... én pedig éreztem, hogy szépen lassan kezdi feladni a testem ezt a harcot. Lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy nem tudok már sokáig magamnál maradni.

Aznap este éppen hazafele sétáltam, amikor lépések zaját hallottam magam mögött. Megpördültem, de ezzel csak annyit értem el, hogy láttam, mi történt. Egy jókora fahusáng csapódott az arcomba, amitől kifeküdtem. Hiába próbáltam meg utána felállni, egyből kaptam a következőt... és a következőt... és a következőt... egészen addig, míg el nem vesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egy több méter mély szakadék aljában találtam magam... valahol az erdőben, mert láttam odafent a fákat. Kiabálni kezdtem, mire megjelent az elrablóm... na és innentől lett érdekes a dolog. Mint kiderült, már jóideje figyelt ez a mutánsellenes személy, én pedig már a sokadik ,,áldozata" vagyok. Elég szép szóváltásaink voltak, mit ne mondjak. Megfenyegettem neki, hogy ha nem enged ki, akkor ki fogom nyírni, szemben azzal a félholt állapottal, ami rá vár, ha kienged. Persze nem engedett ki és megindult a szenvedés. Az elmúlt napokban se inni, se enni nem kaptam. Ellenben az energiám szépen felemésztődött. Próbáltam kijutni a veremből, mind farkas, mind ember alakban, de túl jól volt megásva, nem tudtam kijutni. Újra és újra nekiveselkedtem, de semmi haszna nem volt a dolognak. Aztán... idővel elkeseredésemben már kiabáltam, üvöltöttem, röhögtem, mint valami őrült... az idő pedig ment... én pedig egyre jobban kikészültem... az a szemétláda pedig, aki a jelek szerint el sem mozdult egész időtájt a verem mellől, nagyon jókat mulatott rajtam a maga perverz módján. Nevetett, sértegetett, sőt, a szadista állatja még előttem is evett olykor, rám szórva a morzsákat... míg én a kimerültségtől lassan már mozdulni is alig tudtam.

A szemem újra kinyitottam és már este volt. Majdhogynem teljesen kiesett ez a nap, odafent már a csillagok mosolyogtak vissza rá. Emlékszem, mennyit hevertem régen az avarban és néztem az eget. Gyönyörű volt, főleg, ha felhőtlen és még a Hold is fent van... óóó, a telihold... most is mosolygott le rám. Olyan magason volt, még magasabban, mint ha csak a földről nézném.... de most egy árok mélyén hevertem és bámultam felfelé, mint egy idióta. Úgy tűnik, nagyon önelégült lehettem mostanra. Na ez a gondolat meg honnan jött elő? Szép, kezd elmenni az eszem... de még így is... még így teljesen kiszolgáltatva, fáradtan, éhesen, szomjasan, majdhogynem félholt állapotban... valami dolgozott bennem. Valami, ami nem hagyta, hogy felhagyjak a reménnyel. Ki akartam jutni innen... de már nem tudtam felülni. Csak a kezemet tudtam magasra emelni, vágyakozva nyúlva az ég felé. Ki akartam jutni... ki akartam jutni... kell lennie valami módnak! Valaminek... valaminek, ami kijuttat engem ebből az átokverte helyből... menni akartam... de... miért? Mert csak élni akartam? Ugyan, mit akartam én ettől az élettől? Nincs senkim... nincs semmim... és ekkor, mint ha az égen kirajzolódott volna valami... egy... egy kedves arc...
,,Abyss"
Újult energiával teltem el. Ki kell jutnom!!! Akkor pedig... elkezdődött. A testem égni kezdett és mint ha minden elkezdett volna összemenni.... vagyis... minden nagyobb lett, ellenkezőleg. A testem átalakult. Valami kinőtt a testemen, a szám mint ha megnyúlt volna és keményedne... a lábaim összeszűkültek, valami kinőtt a végén. A kezeimen az ujjak összenövését éreztem, azokon is kinőtt valami. Vagy öt percig tartott a folyamat, mire úgy éreztem, hogy elmúlt az égető fájdalom... lüktetés... ugyanazok az érzések, mint amikor először alakultam át farkassá. De most... most nem farkas voltam. De valahogy annyira fáradt se. Talpra álltam és... hé, mi ez a valami az orrom előtt? Megpróbáltam megpiszkálni, de a kezem helyett egy fekete valami jelent meg. Mi a... szárny? Végignéztem magamon... bakker, de kicsit vagyok! Madár lettem?! Pár percig döbbenten álltam a tényállás előtt. Mi ez? Én... én nem tudok madárrá változni! Én farkas vagyok, nem... nem madár. Vagy mégis? Áh, ez valami lázálom lehet, majd felébredek... de ha nem... akkor. Felnéztem a magasba, az ég felé. Ha ez igaz, akkor hatalmas lehetőséget kaptam az élettől. Kitártam a szárnyaimat, de mire levegőbe tudtam emelkedni, az nem pár másodperc volt. Egy órába biztos beletelt, de aztán kibukkantam a szakadékból. Megállapodtam... kijutottam... kijutottam ebből a francos lyukból... előttem meg ott aludt hálózsákban az a rohadék. Kappantottam egyet a csőrömmel, majd odaugráltam a testhez... csőrömmel pedig kitéptem az egyik szemét. Erre üvöltve felébredt, de én eltávolodtam, majd újra a magasba emelkedtem... most viszont már nem néztem vissza. Sajnos többet nem tudtam tenni az ügy érdekében, de eléggé megjegyeztem az arcát, hogy legközelebb már megkapja tőlem a magáét... de most... most már csak haza akartam jutni...

//Sheenának//

Hamarosan árnyék vetült a testemre, jelezve, hogy beértem az erdőbe. Amint ez megvolt, hátamat nekivetettem a fának, majd sóhajtottam egy mélyet. Sajnos ezúttal csak egyedül jöttem, Abyss nem ért rá. Persze nem a legutóbbi, kissé balul végződött eset miatt, egyszerűen csak így alakultak a dolgok. Megesik az ilyesmi. Mondjuk olykor egy kis magány nem árt az embernek, de azért valahol bántott, hogy így alakult. Sóhajtottam még egyet, majd ellöktem magam a fától. Ah, most nem akartam rágni magam ezen, elvégre mostanra teljesen rendben voltam már, ki kell használni, hogy nem bicegve meg hasonló helyzetben kell mozognom. Újra teljes valómban... végre. Igaz, hollóvá azóta se próbáltam változni... talán ma sort kerítek erre is. De először a régi jó alakomban fogok tenni egy kört. A végén még elmacskásodnak bennem a vadállati énjeim. Tegnap este már csillapítottam az újfent elviselhetetlenné válni akaró vérszomjamat, így teljes egészében ki tudom élvezni a kirándulásomat és nem fogok az első lehetséges vadra ráugrani, ami szembejön. Amúgy se vagyok vadászós kedvemben. Csak egy kis csend legyen végre a metropolis zúgását követően. Halványan elmosolyodtam, miközben leguggoltam. Az utóbbi két alkalommal, amikor az erdőben jártam, elég komolyan megsérültem. Főleg a legutóbbi alkalommal. Remélem nem lesz okom listát írni az ilyesmiről. Szerettem a veszélyes helyzeteket, de azért rendszer nem kell belőlük. Na mindegy, vége a siránkozásnak. Leraktam két kezemet a földre, le is térdeltem, majd vettem egy mély lélegzetet. Lehunytam a szememet, majd hagytam, hogy elinduljon a folyamat. Olyan sokszor átestem már ezen, semmi szokatlant nem tapasztaltam. Mire a szememet kinyitottam, már teljesen farkasként álltam az erdőben. Ha tudtam volna, most mosolyognék. Olyan jó érzés volt ebben a bőrben lenni. Össze sem lehet hasonlítani az emberi léttel. Fejemet hátravetettem és egy jókorát vonyítottam, mintegy örömkiáltást hallatva. Remek, nagyon remek. Felkeltem a földről, majd rohanvást vetettem bele magamat az erdőbe, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva. Eljött az egészségügyi séta... akarom mondani rohanás ideje...

Nem tudom miért álltam meg a Xavier Intézet melletti erdőség mellett. Talán valamiféle nosztalgia, hiszen Joshua-val sokat sétáltunk errefelé, mikor a börtönből való szökés után itt töltöttem pár hetet. A munka is sok volt mostanában, az állandó veszélyérzet a lebukás miatt pedig már kezdte kicsit felőrölni az idegeimet, így talán nem is baj, ha kicsit kiszellőztetem a fejem. A motoromat kissé beljebb toltam az útról és ott támasztottam le, majd a bukómat bezártam az ülés alatti kis rekeszbe, ahová a bőrdzsekimet is begyömöszöltem, hiszen nem volt hideg. Így csak egy fekete garbó és a bőrnadrág maradt rajtam, na meg a fűzős, térdig érő, puhatalpú bakancs.
Nagy levegőt véve néztem körül, hogy merre is induljak, de aztán csak megvontam a vállam, hiszen oly mindegy volt, így aztán elindultam előre, élvezve a friss levegőt és az enyhe szellőt, mely jólesően simogatta az arcomat. Jó volt kiszakadni kicsit a nyüzsgő városi zajokból, amik szinte teljesen elhaltak egy idő után és csak az erdő nesze maradtak.
Nem féltem egyedül lenni, hiszen okom sem volt rá, na meg aztán nem is voltam az a védtelen valaki, akinek bármitől is tartania kellett volna, ha csak nem egy századnyi felfegyverzett kommandós nem túrázik az erdőben.
Mélyen bent jártam már a fák között, ahová a nap sugarai is csak nehezen hatoltak be, így gondoltam pihenek egyet, és leültem az egyik kidőlt fa tövébe, hallgatva a körülöttem lassan felerősödő a szél és az apróbb állatok okozta zajokat, próbálva megkülönböztetni vajon mitől származhat. Jól éreztem magam és kezdtem átadni magam a nyugalomnak.

Csakhamar magam mögött hagytam átváltozásom színhelyét és mélyen bent jártam a jókora erdőben. Nem volt előre eltervezett útvonal. Csak befelé, minél mélyebben, távol ettől az átkozott, civilizált világtól. Olykor jó volt elhúzódni, bemenekülni a vadonba. Mindenki és minden elől... oké, talán egy valaki elől nem, de akkor is, kellett a kikapcsolódás. Szabadon mozogni, minden kötöttség nélkül. Azokra az időkre emlékeztetett, amikor még egyedül jártam az erdőt, éveken keresztül. Felemelő érzés volt, ugyanakkor persze veszélyes is. Mint minden, ebből New York se kivétel... de talán az még veszélyesebb, mint akármilyen vadon... azért a téged üldöző grizzlymedve nem feltétlenül fog pisztollyal rohangálni utánad. Még ha kényelmesebb is ott az élet... a mesterséges dzsungel mindig is veszélyesebb marad... ezt mindenki tudja, aki csak kicsit is élt a városok árnyoldalán. Na tessék, csak kellett nekem veszélyről filozofálnom. Egyáltalán nem terveztem útvonalat, de a sors olyan helyekre vezetett engem, ahol már jártam... két mélyedéshez... de mindkettőt egy életre megjegyeztem. Az első az volt, ahová Abyss esett le a grizzly elől menekülve. Megálltam a gödör mellett, lehunytam a szememet. Felidéztem azt a pillanatot, amikor nekiugrottam a medvének... amikor elöntötte a szar az agyamat és el akartam kergetni mindenáron azt a dögöt. Olyan régi emléknek tűnt, de mégis éberen élt az emlékemben. Pedig jópár ilyen eset volt... de mind közül ez a legemlékezetesebb. Talán mert ez volt az egyetlen, ahol valakiért küzdenem kellett... elfordulta a réstől és tovább baktattam... na erre megtalálta azt, ahová az a kurafi zárt be engem. Na szép, miért nem a tóhoz jutok már ki inkább, ahol legalább van jó emlékem is?! Letekintettem a gödör aljába. Láttam magam, ahogyan lent fekszek, kimerülten, kiszolgáltatottan a gödör alján, már sokadik óra óta. Najó, mentem is innen. Pihenni akarok, nem depressziózni. Hm... menjünk csak beljebb... oké. Merre is van a beljebb? Kezdtem elveszíteni a tájékozódási képességemet. Talán az általam hátrahagyott szakminta alapján vissza fogok tudni találni, de ha anélkül kellene navigálni... nagyon nehéz lenne. Már sokadik órája baktattam, amikor szagot fogtam. Emberszagot. Óóóó, na tessék, még egy lelkes erdőjáró. A szag alapján nő lehet... gondolom én... na mindjárt kiderül, megnézem magamnak ezt a valakit. Ki tudja, hátha el tudok játszadozni vele egy picit. Elindultam a szag irányába. Öt perc gyaloglás után aztán kidugtam a fejemet az egyik bokorból és megláttam azt, akit kerestem.
,,Nane, már megint egy szőke..."

Behunyt szemmel pihentem és már-már majdnem elszunyókáltam mikor valami éberré tett. magam sem tudom, hogy mi volt az oka, de a hatodik érzékem azt súgta, hogy valaki figyel.
Egyelőre nem nyitottam ki a szemem csak éppen a pilláim alatt lestem körbe és minden érzékszervem kiélesedett egy pillanat alatt, hiszen, ha valaki ártatlan szándékkal közeledett volna, az nem leskelődik, hanem nyíltan jön felém.
Sokat nem láttam így viszont, csak mintha valami sötét árnyékot láttam volna az egyik bokor mögött, meg talán egy szem villanását. Abban kezdtem biztos lenni, hogy nem ember, ahhoz túl alacsonyan volt és a szeme sem erre utalt.
~ Ragadozó ilyenkor? ~ futott át rajtam a gondolat, hiszen fényes nappal volt még, nem éjszaka.
Viszont nem akartam a földön megvárni, hogy mire jut,  így úgy tettem, mintha nem vettem volna észre és lassan felálltam, majd sétálni kezdtem vissza, arra, amerre a motorom hagytam, de közben élesen figyeltem, hogy mit lép az engem figyelő valami…….vagy valaki.

Érdekes, a jelek szerint nem látott meg. Legalább is amikor kidugtam a fejem a bokorból, éppen szedelőzködött. Ránézésre olyan, mint ha éppen már készült volna menni... de ez csak első ránézésre volt így. Sajnos innen nézve nem igen láttam rá az arcára, elvégre háttal volt, de valami szemet szúrt... pontosabban az orromat. Van egy jellegzetes illat, ami akkor jön elő egy emberből, ha ideges lesz, vagy valami készenlétbe helyezi a testet. Ez a jellegzetes, valószínűleg emberek által nehezen érzékelhető szag került a levegőbe... ám egy farkas orrának nem lehetett nehéz észlelni. Oh, nocsak, csak nem észrevett. Bár ez kérdéseket vet fel. Nem emlékszem rá, hogy kibukkantam volna valahol, vagy nagy zajt csaptam volna... mondjuk oké, a természetben nagyobb a csend, a csörtetést hamarabb észre lehet venni, mint a városban. Valószínűleg így tűnhetett fel neki... bááár... ha ,,menekülni" akart.... óóó, remek, szóval most megint lehet egy kis esélyem gonoszkodni. Neeem, nem fogom megtámadni... de ki tudja, talán rá tudom hozni a frászt... zene füleimnek az ilyen gondolat... ööö... oké, ez csak gondolat, akkor nem hallom... áh, mindegy, kezdődhet a gonoszkodás. A tervem egyszerű volt... körülötte fogok barangolni, lehetőleg zajt csapva, hogy kizökkentsem még jobban a szőkét a nyugalmából. Kapirgálások a közeli fákon, rálépés direkt egy-egy száraz ágra, egy vonyítás megerszesztése ilyen és ehhez hasonlók, ahogy közben gyakorlatilag körözök a nő körül, a növényzet takarásában...

Éles hallásom és szaglásom nem tudja becsapni a lopakodó, de egy idő után rá kell jönnöm, hogy nem is áll szándékában, sőt…….Mintha kimondottan az lenne a szándéka, hogy észrevegyem, de egyelőre nem mutatkozik, csak a jelenlétét hozza a tudomásomra.
Ha szimpla ember lennék biztos a frász jönne rám, mintha valami néma kísértet caplatna a nyomomban, de nem vagyok az és bár izgatott vagyok az események ilyen alakulása miatt, nem tojom össze magam. Most már kíváncsi vagyok, hogy ki szórakozik velem, mert ez csak szándékos lehet, viszont elég gonosz dolognak tartom, hogy az ártatlan erdőlátogatót így stresszelje, merő szórakozásból.
~ Ha te így, akkor én is! ~ húzódik mosolyra a szám és belemenve a játékba, időnként eljátszom az ijedt összerezzenést, majd hirtelen futásnak eredek, de már kiszemeltem egy szép termetes fát magamnak a távolban, amire majd felkapaszkodva és eltűnve a lombokban kicsit visszaadhatom a kölcsönt bujkáló barátunknak.
Talán akkor felfedi magát és én is eldönthetem hogyan tovább. Lehet, hogy üldözöttből üldöző leszek és majd én játszadozom vele egy kicsit.
~ Gyere csak, gyere! ~ mondogatom magamban, miközben ruganyos lendülettel futok a kiszemelt célpont felé, hogy aztán egy ugrással felhúzzam magam az alsó ágakra és gyorsan tovább mászva meglapuljak egy vaskosabb ágon. Szemem sárgába fordul és minden érzékszerve a követőre koncentrál.

A kis ijesztgetésem a jelek szerint beválni látszott. Most már láttam a nő arcát, ahogy kerülgettem a fák között. Ijedtnek látszott, ahogy sétált a fák között jobbra-balra nézelődve. Csórikám, ha csak tudná, hogy ijesztgetés a célom egyedül... biztosan nem köszönné meg nekem. Ahogy a másik se, ha rájönne, hogy igazából csak részben vagyok farkas. Viszont éreztem, hogy valami talán nem teljesen úgy van, ahogyan gondolom. A farkasként megkapott állati érzékek azt súgták, hogy most valami nem nagyon klappol. Azt persze nem mondták meg, hogy mi, de azért nem ártott résen lenni. Na viszont idővel a nő elkezdett rohanni. Követtem őt az erdő takarásában ééééés.... naneeeeeeee. Megtorpantam, ahogy egy képzeletbeli izzadtságcseppel a fejemen néztem végig, miközben a leányzó felmászik a biztonságosnak vélt fára. Ezt nem hiszem el. Előlem minden szőke fára mászik vagy mi a fene van? Most meg ráadásul látni sem láthatott... ah, fejlődök. Felvetődött bennem, hogy megrázom alatta is a fát, de aztán elvetettem. Az itteniek sokkal erősebbek, mint az, amire a másik menekült fel a tóparton, ezt esélyem se lenne úgy megmozgatni, hogy az látványos is legyen. Hát akkor bizony marad a kivárás... némi kilátástalansággal, elvégre még nem láthatott... de aztán végül kidugtam a fejemet az egyik fa mögül. Persze játszottam az agyamat, hogy körbenéztem az erdőségben, mint ha keresnék valamit... csak végül néztem fel a fára és tettem úgy, mint ha most vettem volna észre a fent gubbasztót - füleim feljebb álltak. Mint ha csak köszöntem volna hogy: ,,Szia ebéd". Meg forgattam a fejemet kissé bambán, hogy egy emberszabású, láthatóan nem majom élőlény miért mászik fára... mondjuk az itteni farkasok nem nagyon láthattak majmokat, de sose lehet tudni, mi szökik meg az állatkertből...

Nem kellett sokáig várnom, egyszer csak kidugta a koma a fejét a bokrok közül és keresgélni kezdett. Persze nem ámítottam magam, hogy nem fog kiszagolni, hiszen egy farkasnak nem rossz a szaglása, bár azért elég fura egy állat volt, azt meg kell hagyni. Termetre és viselkedésre is más volt, mint egy sima vadállat és az ösztöneim azt súgták, hogy nem árt vigyázni vele. Lehet, hogy nem is vad? De akkor miért viselkedik így, miért játszik így?
Azonban meggyőződésem volt, hogy nem tudja kibe futott bele, amire egy könnyed mosoly suhant át az arcomon, mert én is tudok okozni neki, némi meglepetést, ha igazi farkas, ha nem. Még az is eszembe jutott, hogy valaki egy alakváltó bérgyilkost akasztott a nyakamba, habár nem vettem észre, hogy követtek volna, ráadásul teljesen véletlenül álltam itt meg. Egy távcsöves puskával biztosabbra mehettek volna.
Az is gyanús volt, hogy egy igazi négylábú vadász, nem nézegetett volna felfelé, ahol szinte lélegzetvétel nélkül, mozdulatlanul lapultam, hiszen az állat nem gondolkozott volna logikusan, hanem csak a fa körül szaglászott volna. Egyre biztosabb voltam benne, hogy mutánssal van dolgom.
~ Akkor most okozok egy kis meglepit! ~
Szinte pillanatok alatt alakultam át és már huppantam is le puhán a földre, hogy a lendületemmel felborítsam. Nem, nem akartam bántani, csak kicsit megijeszteni, így aztán morcosan rá is morogtam.
~ Na, erre varrjál gombot koma! ~

Elég hamar beigazolódott, hogy a mostani eset eléggé szervesen egybefügg a legutóbbival. Mint akkor kiderült, az a kétbalkezes csaj mutáns volt, aki a jelek szerint tudta magát regenerálni... a sors pedig eléggé érdekes tréfát akart űzni velem, mert eléggé sok már az egyezés a két eset között. Mindkét nőszemély szőke volt... mindkettő felmászott előlem a fára... mindkettővel természetes közegben futottam össze... most pedig szépen az is kiderült, hogy a mostani delikvens szintén mutáns. Eléggé megrökönyödve néztem, hogy az odafent üldögélő nő szépen lassan elkezd átalakulni, majd láthatóvá válik a nem is akármilyen végtermék: egy párduc. Nofene, erre tényleg nem számítottam, jó darabig csak pislogok felfelé. Ez az első eset, hogy egy másik transzformáló mutánssal futok össze. Oké, Abyss is képes magát változtatni, de ő mindig humanoid marad. Vele ellentétben itt teljes volt az átalakulás. Arra ocsúdtam csak fel, amikor a párduc elvtárs leugrott a fáról és felé suhant. Ugyanakkor kis híján be is nézte a dolgot, elvégre én csak a fejemet dugtam ki a fa mögül és mivel felém ugrott, majdnem neki is ütközött. Valahogy sikerült elérnie, de még időben elmozdultam a helyemről, így nem tudott elérni. A mordulására mordulással válaszoltam, kivillantva az agyaramat a másik négylábú felé. Ez inkább egy olyan gesztus volt, hogy ,,Na maradj csak ott", sem mint valami fenyegető gesztus, hogy ,,Szétkaplak csaje!". Ha nem történik semmi, akkor megint elrejtem az agyaraimat a szám takarásába és lehuppanok a földre, csak két lábammal támaszkodva. Fejemet érdeklődve fordítom oldalra, hogy jobban szemügyre vegyem az előttem levőt... ha viszont történik valami... hát akkor igyekszem valahogy lereagálni a dolgot.

Szerencséjére az utolsó pillanatban elmozdult, bár az igaz, hogy nem sokat láttam belőle a fején kívül, így nehéz volt felmérni az ugrás pontos helyét.
Az viszont igen csak meglepett, hogy nem szaladt el pánikszerűen, hanem még vissza is morgott, kimutatva a foga fehérjét, ami egyértelműen fenyegetést sugallt…….ha nem vagyok alakváltó mutáns és nem feltételezem, hogy ő is az. Így azért nem az állati ösztönök domináltak elsősorban és nem támadtam meg, csak néztem rá egy pár pillanatig sárgálló szemeimmel, de az izmaim megfeszültek. Egészen addig, míg az előttem álldogáló farkas, abbahagyva a vicsorgást a fenekére nem tottyant és kiköpött érdeklődő arckifejezéssel kezdett nézegetni.
Mivel látott az átalakulás közben, így nem volt nehéz kitalálni, hogy miért viselkedik így.
Ráadásul mivel ős sem táplált ellenséges szándékot felém, nekem sem volt okom megtámadni, valószínűleg csak egy hasonló kis szabadságra vágyó mutáns ő is, mint én.
Mivel így nem tudtam beszélni, inkább visszaváltoztam és én is leültem vele szemben a fűbe.
- Örvendek a szerencsének farkas koma. – mosolyodtam el én is félrebillentve a fejem, őt utánozva. – Ha már ilyen szépen összefutottunk, talán meg is ismerkedhetnénk, nem gondolod?

A kedélyek lecsillapodtak, elvégre egyikünk se akart harcolni... legalább is jelenleg. A nőstény hamar le is dobta a bőrruháját és hamarosan már emberi valójában üldögélt velem szemben. Az érdeklődő arc megmaradt, még mindig nem tudtam teljesen hozzászokni a gondolathoz, hogy másik hozzám hasonló mutáns is van a közelemben. Új volt, hiába tartoztam egy mutánsokból álló csapathoz. Volt olyan, hogy részleges volt az átalakulásuk, vagy egyes állatoknak tudták átvenni a tulajdonságukat, de teljes az... nem, nem rémlett, hogy volt. Bár lehet, hogy csak a saját nagyképűségem miatt nem vettem észre... könnyen lehet, be tudom nézni az egyértelműt is. Mindenesetre... AH, az Isten verje meg! Előre hajtottam a fejemet és a lábammal elkezdtem a nyakamat kaparászni. A franc essen ezekbe a bogarakba, nemigaz, hogy mindig megtalálnak. Ez az egyetlen gyengepontja a vadon való életnek: nincs semmi rovarriasztóm. Na, nehezen sikerül kioperálnom a bundámból azt a valamit, majd utána négy lábra álltam és megráztam magam, nem törődve vele egyáltalán, hogy merre repkednek a dolgok rólam. Utána visszaültem a földre és újra a szőkére néztem. A kérdésére csak annyiban reagáltam, hogy most a másik oldalra döntöttem a fejemet, ugyanazzal az érdeklődő kifejezéssel, de mást nem csináltam. Ha már mindenáron utánozni akar, tornáztassa csak meg a nyakát, jót tesz a vérkeringésnek... azt hiszem... najó, azért egy kérdő vakkantást azért megeresztek a nő felé... legalább is valami hasonló hangot. Nem vagyok kutya, nem tudok ugatni, de talán ez a hang még kijön a torkomon valami ilyen tónusban: ,,Na mit is akarsz?"