Erdőség

András még mindig szomorúan bámulja a kidőlt fákat.
~Még, hogy Chriss képessége azoknál a fajankóknál! Nem elég kifinomultak hozzá de ezt Max is belátja majd amikor találkozik vele.~ Vigyorodik el.
-Hát lehet hogy látni is fogod, szerintem meghívom a Vadász vadászásra...
Vigyorog András töretlenül.
-Tudod ő a diáktanács elnöke és a legbefolyásosabb, és legerősebb tizenéves mutáns. Nála kell majd jelentkezned.
András ismét elmereng, leguggol és beletúr a földbe. A mosolya lehervad. Barna Erdőtalaj... Eszébe jutnak a borászleckék, a régi szép idők...

- Remek ötlet. Apropó Vadász vadászata. Mi a terved? Hol kapjuk el? - kérdi az éppen földet vizsgáló rokonától.
- Látom téged sem hagy nyugodni a múlt, nekem is sokszor eszembe jut.
~ Az otthon töltött születésnapok. A haverokkal töltött régi szép idők. Olyan közeli mégis elég távolinak tűnő emlékképek. Nem is csoda, azóta 180°-os fordulatot vett az életem. Itt állok a Xavier iskola területén, és hamarosan jelentkezek is ide. A mindig is számomra érdektelen mutáns ügyekbe mostantól én is belefolyok. Nincs visszaút, vagyok ami vagyok most az a lényeg, hogy teljesen megtanuljam használni erőmet.~
Gondolataiból kissé lassan visszatérve válaszol Andrásnak:
- Bocs, kissé elkalandoztam, de ahogy látom te is. Legbefolyásosabb? Ha van még időd majd felkísérhetnél hozzá, mert ahogy már mondtam itt eligazodni...Kíváncsian várom a vele való találkozást.
Szavait telefonjának csengése szakítja félbe. Max felveszi.
*- Tessék. Főnök?* - kissé távolodva Andrástól beszélgetésbe kezd az újság főszerkéztőjével, majd leteszi s ismét visszatér mellé.
- Fizetésemet átutalta, ezért hívott. - mondja.
- Egyébként mennyi mindent tudsz a Tesvériségről? Kevés dolog jutott a fülembe, de azt rebesgetig újra meg erősödnek. És Magneto újabb és újabb követőket toboroz, míg ő is visszaszerzi régi hatalmát... Ha jól tudom a Lakeside Öregek Otthonában tartózkodott egy ideig.
~ Egy ilyen kaliberű ember vajon, hogy bírhatná ki azt, hogy végleg elveszti erejét.~
- Mit gondolsz az ő nézőpontjukról?

András kissé megütközve hallgatja a szám elejét, majd amikor Max visszatér így szól:
- Nem is tudtam hogy Repper vagy... Na mindegy... Ó, az ő nézőpontjuk... kissé drasztikus de van benne igazság... Magnetorol pedig azt hallottam, hogy művelt kifinomult úriember, aki tartja a lépést a világgal és kiváló beszélgetőpartner. Tudom, hogy hol lakik de még nem jártam nála...
~Majd kilincsel ő nálam, ha megtetszik neki a képességem...~
-De úgy hiszem a testvériség meg az X-men körülbelül egyenlő ellenfelek. Csakhogy az X-man-eknek van egy határozottan perdöntő előnyük:
(önhitten kihúzza magát)
-Mi.

- Nem vagyok rapper, minden zeneműfajt szívesen hallgatok. Az egészen lassú komoly zenétől, a zúzós rock-ig. Csak valahogy megtetszett ez a szám.
Max hangosan felnevet cousin-ja kissé öntelt poénjától.
- Egyenlőre, kissé többen vagyunk, mi. Azonban nem tarthat ez sokáig. A természetnek szüksége van az egyenlőségre.
Feleli, kissé saját maga is meglepődve filozofikus válaszától.
- Valóban drasztikus. - bólint helyeselően Max. - Én nem értek egyet velük. Viszont amióta csak mutáns vagyok sokat csalódtam az emberekben. Bármikor, ha úgy lenne próbálnám őket óvni, de legtöbbjük korcsnak és torzszülötteknek tart bennünket. Nem rég hallottam csupán Az Alcatraz-nál történtekről.
- Te hallottál róla? - kérdezi a mellette haladó Andrástól.
- Először csak ellenszerként kezdték ajánlgatni a magukkal elégedetlen mutánsoknak, majd később fegyverbe töltve Magneto-ék ellen alkalmazták.
~ Bármit megtennék, de sosem akarnék átlag ember lenni ismét. Ez így pont jó. Hiányzik a régi életem, de most kezdek hozzászokni és alkalmazkodni.~
Majd lába elé nézve magában dúdolgatni kezdi az imént megszólaló dalt.
~ New Yo-o-ork...~

-Hát az nagyon baró volt! Azóta az az álma minden itteni erős mutánsnak, hogy hidakat röptessen, eltüntessen, átalakítson, építsen... Nagy nap volt a zsebkendőnyi történelmű Amerika töri-könyveiben...
András ezután idétlenül úgy tett mintha erőlködne, kezeit pedig abba a pózba tette amiben magneto a hidat mozgatta. Majd elunta ezt a játékot és komolyan unokafivére felé fordult.
-Én nem értek egyet velük, de a képességem...
Elgondolkozott hogyan tudná a legjobban elmagyarázni.
-Nos ahogy nézem belőled is egy Magneto szintű állat lesz. A képességünk azonban mennél erősebb, annál inkább önálló, láthattad mi történt Professor Jean-nel. Magneto nem tudom, hogy tartja kordában de nálam nem fenyeget ez a veszély. Nálad azonban...
~No igen, hogy győzhetne le az akaratom?~

- Az ám, és hát nem indoktalanul akarják. Magneto iszonyú erős mutáns volt még akkor.
~ Bár ki tudja, hol tart a visszafejlődött ereje. Azóta újra elérhette azt a hatalmat. ~
Max mosolyogva nézte a mellette haladó Magneto-t utánzó Andrást.
- Már csak a sisak hiányzik. - mondta, miközben komoly arccal felé fordult unokatestvére.
- Igen, az őszintét szólva én is tartok kissé magamtól, vagyis jobban mondva az erőmtől. Ezért is jöttem ide, ahogy csak tudtam. Hiszen ez a legjobb hely a világon, ahol megtudnak tanítani erőink használatára.
- Hát igen, Jean Grey. Jobban mondva Főnix... Amekkora pusztítást okozott az Alcatraz-nál.
Max elgondolkozott rokona szavain és hirtelen bevillant előtte, ahogy ő áll ott, Jean helyett, ereje teljében. Egy óriási mindent elpusztító földrengést generálva a szigeten...
Még csak a gondolatba is bele borzongott.
~ Nem akarom, eluralkodjon rajtam a képességem és a hatalomvágy....~

A beszélgetésbe merülve egészen az erdőség belsejébe kötöttek ki.
- Lassan indulhatnánk visszafele, időben szeretnék jelentkezni a suliba.- mondja kissé dideregve.

-PROFESZOR Jean Grey, legalábbis ha nem akarod hogy valaki teljes testhosszodban három felé hasítson.
Vigyorog András.
-Cha! Nehogy már! Ettől a szellettől! Sokat puhított rajtad a város Max! Többet kellene természetet járnod!
András fejcsóválva fordul meg.
-Hát most nagyot csalódtam... Mármint egy őrült mutánssal se találkoztunk...
András ezután kellemesebb témára terelte a szót:
-Találkoztál már mutáns csajjal? Elképzelhetetlen tudom, de mintha csak a legszebb embernők mutálódnának! És a képességeik...

A fiú is elmosolyodik.
- Arra a szivaros, goromba férfira gondolsz? Ha jól tudom ő is tanár jelenleg. -Nem igaz? - s kérdően Andrásra pillant.
- Nem a hideggel van gond, csak már kíváncsian várom az iskolát. - s a kuzinra kacsint. - Főleg a lányokat.
- Mutáns csajjal? - közben ő is megfordul és az iskola felé kezd elindulni. - Hehe, nem még nem. De már nagyon szívesen összefutnék egyel. Személyesen egyet sem ismerek, a jelenlegi igazgatónőről és professzor Jean Grey-ről hallottam már. Mint mondtam korábban, rajtad és Damon-ön kívül alig találkoztam pár mutánssal. Ezért is szerettem volna már ide jönni.
~ Jó lenne beszélgetni más 'sorstárssal is'~
- És te találkoztál már? Van esetleg, akit komolyabban is megismertél? - enyhe utalással hanglejtésében.
Közben előkészíti fényképezőgépét.
- Ha visszaérünk a pusztításom helyére, lekapnám, ha nem probléma. Már gyűlnek a képek egy saját fotó kiállításhoz, csak egy jó kis hely kellene...

-Há majd megtudod mi vár rád ha továbbra is ilyen szemtelen leszel a mutáns csajok körül... Csak a példa kedvéért van itt egy indiai csaj és ő elintézheti, hogy halálosan beleszeress abba a szivaros csávóba! Mellesleg csak helyettesít, de itt van tesitanárnak Zeusz, akarom mondani Electro...
~Na őhozzá képest Lacibá egy szende tündér...~
András teljesen spontán elkezdett hahotázni ahogy régi tanárát képzeletben ellátta tüllszoknyával meg csicsás rózsaszín pálcával.
-Bocs, bocs nah ez az Electro a tesitanár... HEHE-eehe- HE!!! ... bocs na és vannak más...
Innentől a kóros röhögés annyira elhatalmasodik rajta hogy képtelen összefüggően beszélni.

- Jó na, nem azért mondtam. - majd legyint egyet. - Én mindig is tisztelettel bántam a szebbik nem képviselőivel.
~ Csak poén volt.~
- Képes manipulálni az érzéseket? Hát az komoly, úgy látom van még mit tanulnom a mutánsokról.
~ Még, hogy beleszeressek Wolverine-ba, vagy hogy is hívják.~
Max összezavarodottan figyeli, ahogy elkezd hadonászni majd fennhangon röhögni-
~ Ő sem százas.~
Gondolja, persze teljesen komolytalanul. Ő is elkezd nevetni akaratlanul, mikor András próbálja összeszedni a szavakat , de ez a röhögése miatt teljesen érthetetlenné válik. Amint komolyabbá válik, és képes egybefüggő szöveget elmondani, ismét kérdez:
- Kik vannak még?
Majd egyre-egyre közelednek a "pusztítás" helyéhez. Max kezébe veszi a gépét, beállítja rajta a fényviszonyokat, a zoom-ot és már is kattint párat.
- Úgy döntöttem kiállításom egyik főbb témája - ami minden képen átvonul - az a mutáns-ság lesz.

-Sokan, nagyon sokan. Van olyan aki gyógyítani képes, s más ki tüskéket növeszt, olyan is akad aki teleportál, gondolatot olvas, növényeket növeszt, anyagot teremt/pusztít, formázza, fantáziát vetít, a méretét változtatja, pumává változik, vihart kavar, vízzé jéggé gőzzé válik...
Egyszóval sokan.
András elgondolkodik a pusztulás tisztásán, hogy ha a kedves unokaöcsi ilyeneket tud tapasztalatlan mutánsként... Nade egy világért nem vallaná be, de nagy kaliberű a srác...
-Jó ötlet...

Ámulva figyeli a felsorolást. Gyógyítás, teleportálás, alakváltozás. Egy faj, mégis mindenki más és más. Az emberek között sincs két egyforma, hát a mutánsok között sem.
~Milyen sokrétű mutációt képes okozni az X gén.~
- Köszönöm, nagyon sok ötletem van hozzá, de hát ehhez támogatók is kellenek.
Elképzeli, ahogy pezsgőt tartva a kezében sétál képtől képig. A saját, általa készített fotókat nézegetve. Beszél a tömeghez, mindenki tapsol....
- P-persze nem akarlak untatni a részletekkel. Tudod, a fotózás a rögeszmém. Ilyen szinten talán még az építészet tud lenyűgözni. Azért is gyönyörködtem annyira a Xavier kastélyban. Ha jól tudom, téged a festészet érdekel.
- Apropó Xavier, alig tudok valamit a professzorról...- jelenti ki, kicsit Andrástól várva felvilágítást.

András hosszas gondolkodás után, három szóban foglalta össze véleményét:
-Jó mutáns volt.
Persze nem erre volt kiváncsi Max, így hátelkezdte ontani az általa az iskolába jövetel előtt bemagolt infókat:
-Rengeteg mutáns tartozik neki egy kezdettel, megakadályozott egy háborút, nagyon erős volt, és méltatlan halált halt, magneto hibályából...
Ennyi elég?
András nem igazán szerette az információkat ingyencukorként kezelni, ezért csodálta ennyire azt az embert aki ilyen iskolát létesített.

- Ha még élne, bizonyára őt kerestem volna fel leges legelőször, ahogy csak tapasztaltam erőmet. Véleményem szerint minden mutáns rengeteg köszönettel tartozhat neki, hiszen nincs még egy olyan valaki, aki ennyit tett volna az egyenlőségért. Viszont kissé naivnak tartom. Nem hiszem, hogy létrejöhetne az az egyenlőség amely az ő fejében fogant meg. Hiszen midig is lesz ember, aki nem lépes minket elfogadni...
Max utolsó szavait kissé szomorúan mondta ki. Már többször került ez miatt konfliktusba.
~ A korcs és hasonló szinonimájú szavak, már lepattognak rólam, de roppant idegesítő tud lenni...~
- Ennek ellenére nagyon-nagyon tisztelem. Képes volt ennyi mutánst kordában tartani. - mondja miközben feltűnik látóhatárukban a Xavier intézmény.
- Jól tudom, hogy a ligetben található az emlékművük?

-Igen.
Mondta András.
-Hát nem ironikus, az első X-men, és a saját halálát, egy X-men okozta, akinek szintén itt az emlékműve.
András sokat gondolkozott azon, hogy melyik oldalt válassza...
-Ámbár nem az embernek kell elfogadni a mutánst, hanem a mutánsnak az embert...
~"Egy fejlettebb faj megjelenése, mindig a fejletlenebb faj kipusztulását jelentette..."~
Talán igaza van annak a "jó-modorú és művelt" úriembernek...

Egyetértését kifejezve bólint egyet.
- Hát hogyne.
Beszélgetésükbe merülve közben visszaértek a az iskola elé.
- Hát András! Utunk itt talán véget ér. Én összeszedem a cuccom és elindulok befelé, jelentkezek végre az iskolába.
~ Roppant kíváncsi vagyok. Végre megláthatom belülről is az intézményt, amiről már annyit hallottam. Vagyis, ha minden jól megy egy ideig itt is fogok élni.~
Max tekintete közben végigsiklik az épületen.
~ Fantasztikus építészeti alkotás, egyszerűen lenyűgöző.~
Megemeli fényképezőgépét, és itt is készít pár remekműt. Közben András felé fordul ismét.
- Még úgyis összefutunk. - elmosolyodik - jó volt beszélgetni, és úgy látom hasonló véleményen vagyunk, ami a mutáns ügyet illeti.
*Kezet nyújt unokatestvére felé*
- A további viszont látásra és szép napot!~
Közben lassan távolodik a rokontól.
~ Egy ágról származunk, mégis mennyi dologban különbözünk.~
Majd cipőjét kezdi bámulja és egy kisebb kavicsot kezd rugdalni.
~ Nem az embernek kell elfogadni a mutánst, hanem a mutánsnak az embert. Milyen érdekes gondolat...~

//Köszi a játékot! //

Kicsit még kómásan indultam neki az erdőnek. Nem számított, hogy sunyásba megyünk, esetleg elázunk és sárosak leszünk. A tereptől függetlenül, öltöny és elegancia volt a mérvadó szempont öltözködés szempontjából. Nem is tudom mikor volt rajtam utoljára köznapi viselet. Az is meglehet, hogy öltönybe születtem és a nyaktekerészetimellfekvens(nyakkendő)emnél fogva húztak ki. Már néhány 100 métert megtettünk az erdőben amikor elkezdett rendesen kinyílni a csipám és érzékelni kezdtem a külvilág kisebb ingereit is. Példának okáért Sean és Sarah láttán kicsit meglepődtem.
-Sziasztok... Vagy már köszöntem?
Köszönök álmos hangon, vélhetőleg a mai nap folyamán másodjára s legyintek is egyet. Ahogy bágyadtan körbefordultam Pikkelyt is kiszúrtam. Neki is köszöntem egy nagyot. A túra unalmas volt így hamar szóba elegyedtünk. Felidéztünk néhány görbe estét és megbeszéltünk egy újabbat ami a túra után esedékes azonnali kezdéssel. A nap itteni állása nem befolyásolja. Nem tartottuk szükségszerűnek hogy itt legyen éjszaka. A hülyülést egy kisebb baleset szakította félbe. Ahogy elővettem a fiolát már éreztem, hogy ebben nem az van aminek kell. Illetve kell a túlélésünkhöz de nem a kis srácéhoz. Úgy tűnik Pikkely mindenre gondolt. Míg ő a lány kedvét próbálta feljebb tornázni és eljátszotta ma rossz zsarut a srácnál.
-Öcsi, van egy kis gondunk... Nincs nálunk megfelelő felszerelés... valaki nem ellenőrizte a bepakolásnál felszerelést. Bocsánatot kéne kérned, hogy meggyógyítsa a lában. Különben félő, hogy elfertőződik és le kell vágnunk. Azt pedig senki sem szeretné, ugye?
Vagy az ijesztés vagy az őszinte megbánás hatása de a könnyek minden esetre igaziak voltak és békítő hatásúak. Gyorsan felzárkóztunk a többiekhez. Itt két meglepetés vendék bújt elő a semmiből. Ratna és Darren. Távolról intettem nekik. Úgy tűnik elsimították a tegnapi félreértést. Ahogy pihenőt csaptunk gondoskodtam egy kényelmes fotelról magamnak. Nem fogok én öltönyben a koszos földön ücsörögni... Magammal szembe csináltam egy másikat Pikkely számára majd folytattuk az esti szökési tervünk kidolgozását.

Na arra nem számítottam, hogy ez ekkora séta lesz! A mindenit... Már akkor egészen ki voltam fulladva, mikor az erdőt elértük. Nos igen, az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a parkour edzéseket, pedig az jól kondiban tudja tartani az embert... Tény viszont, hogy anélkül is futottam eleget.
Ratna előtt nem akartam mutatni, hogy ilyen hamar elfáradtam, de végül ezt is megúsztam, mert a lányt egy egész törpehadsereg támadta meg, és onnantól már nem igazán volt érkezése rám figyelni.
Persze nekem is kijutott. Alig volt időm biccenteni pár nagyobbacska ismerősnek, máris kérdések záporát kaptam. Ki vagy? Ismered Ratnát? Ő a szerelmed? Sokszor jársz az iskolában? Tanár vagy? Miért vagy itt? Van csokid?
Sajnos nem volt csokim, de azért igyekeztem készségesen válaszolgatni. Végül nagyjából rám untak. Egy-két kissrác mellém szegődött egy időre, de csakhamar találtak maguknak valami érdekességet. Így hát alkalmi rajongóim tábora rövid idő alatt egy főre gyarapodott.
Ám attól, amit a kislány kérdez és mesél, megfagy az ereimben a vér. Hirtelen olyan pusztító, égető düh kerített hatalmába, hogy a képességem automatikusan bekapcsolt, de nem értelmeztem a látottakat, ahhoz túl sok minden kavargott a fejemben. Az erőm, amiről magam sem tudtam, voltaképpen mekkora, el akart szabadulni. De végül visszafogtam, és a valószínűségi vonalak is kikoptak a látóteremből, ahogy a dühömet valami tengermély szomorúság váltotta fel.
Leguggoltam a kislányhoz, és megpöccintettem az orra hegyét, ahogy tegnap este Ratnáét. Reméltem, hogy a kis gesztussal mosolyt csalok az arcára.
- Figyelj ide rám, kicsi lány. Nézz itt körül, jó? Nézd, ott van Ratna, látod? Kedveled őt? Úgy veszem észre, itt mindenki odavan érte. Ő is olyan, mint te. Ő persze nem tud szelet kavarni, de ő is tud valamit, amit mások nem. Sőt, én is. Nem vagyunk szörnyek. Sem boszorkányok. Figyelj... Azok a szörnyek, akik bántottak téged. Félnek tőled, de nincs rá okuk. És tudod, mit? - mosolyogtam rá - Rég láttam már olyan klassz képességet, mint a tiéd. És nem, engem nem bántanak azért, ami vagyok.
Azt nem árultam el a lurkónak, hogy más okokból már annál inkább.
- Odakint is vannak, akik nagyon fognak szeretni téged. Ismerek például egy nagyon kedves doktornénit, aki képzeld, vízzé tud változni - nevettem.
A kislány végre velem nevetett, de félénken, mintha nem lenne biztos benne, hogy szabad-e neki. Legszívesebben a puszta kezemmel... Nem. A képességemmel téptem volna darabokra azt, aki bántotta őt. Hadd tanulják meg, hogy... De nem, ezt nem szabad. Ez rossz útra vezet, azt hiszem.
- Ők nem értenek meg valamit, amit mi tudunk. Mégpedig azt, hogy mind emberek vagyunk. Ugyanolyanok. Csak te, meg Ratna, meg akik itt vannak, ebben az iskolában, tudnak olyan dolgokat, amiket más nem. De ettől még nem jobbak nálunk mások, és mi sem vagyunk jobbak nálunk, érted?
Jóságos ég. Szegény kislány. Megint megfricskáztam az orrát, és most már bátrabban mosolygott.
- És most... Futóverseny a többiekig! Nem ér csalni!
A kislány kacagva futott előttem, én pedig hagytam... Volna nyerni, ha nem lett volna nagyságrendekkel gyorsabb nálam.
Egy tisztásszerűségen pihentünk meg. Nem tudtam, a kislány velem akar-e maradni, de nem bántam volna. Hátha fel tudom még jobban vidítani...
Greg... Ez jellemző, ő máris egy fotelben pihen...

Amikor Darren azt mondta, hogy egy kis friss levegőt szeretne szívni, először azt hittem, csak arra gondol, hogy menjünk ki a teraszra, netalántán az iskola kertjébe… De miután már hosszú percek óta gyalogoltunk… khm… akarom mondani sétáltunk, kezdett gyanús lenni a dolog, így faggatni kezdtem.
Majd amikor megtudtam, hogy az erdőt tervezte úticélnak, csak sejtelmesen elmosolyodtam magamban. Igaz, mióta itt lakok, egyedül még egyszer sem mertem kimerészkedni oda, de azt már hallottam, hogy szép kis gyalogtúra, mire eljut odáig az ember. Darrennek persze egy szót se, hiszen olyan lelkesnek tűnt, hogy sétáljunk, nem akartam elrontani az örömét bármivel is. Meg amúgy is azt hallom minden lány ismerősömtől, hogy a fiúk mennyire utálnak sétálni, szóval meg kell becsülni az ilyen alkalmakat. Én egyébként is szeretem az erdei túrákat, bár az igaz, tényleg nem voltam ennyi km-hez szokva, mindenesetre vidáman dúdolászva battyogtam Darren mellett.
Már egy jó ideje a fák között haladunk, amikor a gondolataimban elkalandozva arra riadok fel, hogy valaki nekem szaladt, s mivel nem számítottam rá, kis híján fel is lökött. Tényleg el vagyok varázsolva, ha meg sem hallottam a közeledő lurkókat…
-Nocsak, hát ti meg hogy kerültök ide? –simogatom meg az egyik apróság fejét, játékosan összekócolva egy kissé a haját- Csak nem lemaradtatok a csoporttól?
Bár van egy sejtésem, azért kíváncsian körbenézek, hogy melyik tanárral, milyen óra keretében kerültek ide az apróságok. Amikor észreveszem, hogy épp felénk tartanak, nem is strapálom magam, hogy a visszatereljem őket a csoporthoz. Miután a lurkók annyira örülnek nekem, hogy szinte mozdulni se tudok tőlük, így csak egy vállvonással egybekötött mosolyt küldök Darren felé, hogy „bocsi, de ez van”. Bár ahogy elnézem, nem hiszem, hogy nagyon bánná a dolgot, hisz ő sem marad sokáig társaság nélkül… Ahogy a diákok csoportja is odaér hozzánk, integetve köszöntöm az ismerős társakat, tanár(oka)t, majd miután a kicsik hajlandóságot mutatnak a továbbhaladásra, óvatosan a próbálom terelgetni őket, mielőtt lemaradnánk és itt felejtenének minket. Azt persze mondani sem kell, hogy ennyi lelkes gyerkőc között én is vidáman válaszolgatok a kérdéseikre, minden apró kis érdekességre van egy-egy kedves megjegyzésem, amit mutatni akarnak. Mindig is szerettem gyerekekkel foglalkozni, ám mivel sajnos nekem csak egy bátyám volt, kistesóért pedig hiába könyörögtem a szüleimnek, így erre csak ritkán volt lehetőségem, így hát hálásan éltem minden a mostanihoz hasonló lehetőséggel.
Amennyiben sikerül elkapnom a tekintetét, Pikkelynek is köszönök, ám úgy tűnik, hogy ő most jó társaságra talált Greg személyében. Mindenesetre, amennyiben odajönne hozzánk, bemutatom őket egymásnak Darrennel. Ezidáig különösebben nem meséltem neki a diáktársamról, hisz túl sok időt nem töltünk együtt ahhoz, hogy olyan gyakran szóba kerüljön, másfelől pedig nem biztos, hogy sokra menne vele, ha minden diáktársamról mesélni kezdenék neki… Pláne, hogy személyesen csak egy párat ismer, a többiekhez pedig arcot se tudna társítani. Persze ha bármi kérdése van, akkor most szívesen súgok neki a többiekkel kapcsolatban.
Pikkely… akarom mondani Daniel… Hogy őszinte legyek, volt egy kis lelkiismeret-furdalásom miatta. Azt hiszem, azt mindenki tapasztalta már, hogy milyen „nehéz” egy teljesen új, idegen társaságba beilleszkedni, ráadásul nem is olyan kevés idő, amíg az ember végre otthon érezheti magát barátok között. Teljesen mindegy, te mennyire igyekszel, azért jócskán függ a többiektől az, hogy „mikor olvad meg végre a jég”. Nem volt ez másképp az én esetemben sem, eddigi életem során már volt szerencsém egy párszor átélni ezt a helyzetet, legutóbb akkor, amikor ide kerültem, ebbe az iskolába. Példának okáért vegyük Greget. Amikor először találkoztunk, hiába próbáltam mindenféle témát felhozni neki, hogy legyen miről beszélgetni, ha egyszer úgy kellett minden szót harapófogóval kihúzni belőle… Azóta persze már eltelt pár hónap, és szinte rá se lehet ismerni! Szerencsére azért nem volt mindenki ilyen hűvösen távolságtartó, Daniellel például már az első találkozás alkalmával is kellemesen elbeszélgettünk, sőt, azt hiszem mondhatni, hogy az elsők közt volt a suliban azok között, akiket barátomnak tekintettem. A lényeg, hogy jól kijöttünk, bármikor számíthattam rá… a probléma persze ott kezdődött, hogy ő nem egészen úgy kedvelt engem, ahogyan én őt… Akárhogy is érzett, én nem akartam veszélyeztetni a barátságunkat azzal, hogy esetleg nem működne kettőnk között egy komolyabb kapcsolat, mert az minden bizonnyal negatívan hatott volna ki rá… Így aztán az én szememben mint egy segítőkész „pót-bátyó”, maradt meg. Persze nem akartam hamis ábrándokba ringatni szegényt, próbáltam utalni, célozgatni, hogy inkább ne erőltessük a dolgot… Magamban pedig minden erőmmel szurkoltam neki, hogy inkább valaki másba szeressen bele, valaki olyanba, aki viszonozza az érzéseit és aztán boldogan élhetnek… Mindenesetre azt hálásan fogadtam, hogy amikor Darren képbe került, már jóval alább hagyott Daniel a lelkesedése, mert őszintén, nem hiányzott, hogy még emiatt esetleg valami félreértés történjen, netalántán valami cirkusz robbanjon ki miatta…
No de a gyerkőcökhöz visszatérve… miután sikerült kiszabadulnom az apróságok gyűrűjéből egy pillanatra, Darrent kezdtem keresni a tekintetemmel, vajon merre lehet, ám ahogy láttam, épp az egyik szőke kislánynak magyarázott nagy bőszen. A kicsi olyan lelkesen figyelt minden szavára, hogy nem volt szívem odamenni és megzavarni őket, így aztán a tanárt követve én is haladtam a csoporttal együtt tovább. Persze úgy tűnik, én sem maradtam sokáig társaság nélkül, legalábbis, ha sokat nem is szóltunk egymáshoz, de egymás mellett battyogtunk.
-Köszi, igazán kedves tőled, de olyan sietve indultunk el a suliból, hogy a táskám a szobámban maradt… -reagálok a segítőkész felajánlására.
Jól esik egy kis csend, de miután a vak is látná rajta, hogy valami kérdés foglalkoztatja, bátorítóan rámosolygok.
-Ha valamit kérdezni szeretnél, csak nyugodtan… Bár nem vagyok biológia tanár, de megpróbálhatok válaszolni. Nos, csak rajta.
Aztán ahogy meghallom a kérdését, elgondolkozok egy pillanatra, hogy mit válaszoljak, no meg hogyan, hogy az egy ilyen korú fiatal számára is „emészthető” legyen.
- Azt hiszem, talán azért, mert az emberek túl önzőek és csak magukkal foglalkoznak, azzal már kevésbé, hogy milyen kárt okoznak ezzel. Csak az érdekli őket, hogy nekik jó legyen és nem törődnek azzal, hogy más élőlényeknek mi lenne igazán jó. Vagy hogy mennyire is fontosak és értékesek, ahhoz, hogy a természet körforgása zavartalanul folytatódhasson. Sőt, talán kissé tudatlanok is vagyunk, hiszen annyi megválaszolatlan kérdés van még az élővilág kapcsán… Amit pedig nem ismer az ember, attól általában félni szokott, ilyen a természetünk. -majd amikor látom, hogy ez talán már túl elvont a fiú számára, megpróbálom más irányból megközelíteni a dolgot- Ha például ezt az afrikai mészárlást nézzük… arra nem emlékszem, hogy pontosan mikor volt, de már jó pár éve, az biztos. Akkoriban még nem tudták az emberek, hogy milyen nagy kárt okoznak azzal, ha elpusztítja ezeket az állatokat. Az tény, hogy nem túl szimpatikusak az emberek szemében, de ahogy az órán is tanultátok, nagyon fontos feladatot látnak el a természetben azzal, hogy eltakarítják a maradékot, amit a nagyobb ragadozók, mint például az oroszlánok meghagynak. Persze manapság már tudjuk, hogy milyen pótolhatatlanok, még ha ilyen pusztítás árán is kellett megtudnunk. De hát ilyen az ember, a saját kárán tanul. Képzeld, múltkor épp egy természetfilmet néztem a tévében, az is Afrikában készült, egy nemzeti parkban. Arra már nem emlékszem, melyik országról volt szó, de pont az volt a film lényege, hogy volt egy hiéna-mama a kicsinyével, akik valahogy odatévedtek és milyen elszántan próbálták megvédeni őket nem csak az embertől, de a többi állattól is! Elmondták, hogy a hiéna-mamák néha több napra is eltűnnek, hogy zsákmányt kerítsenek, hogy aztán legyen mit enni a kicsinyüknek… Képzelheted, mennyire félthették őt az emberek, hiszen miután egy napig nem mutatkozott az odú közelében, még egy kamerát is felszereltek az egyik fára, hogy megbizonyosodjanak róla, ha visszatért! –magyaráztam a fiúnak, a vége felé már lelkesen gesztikulálva… jajj nekem, amennyire beleélem magam ilyenkor a mesélésbe, meg amennyit beszélek, remélem azért nem ijesztettem meg nagyon.
Miután a természetfilmes történetem végére érek, már azon kapom magam, hogy egy kisebb tisztásra értünk, ahol az emberek kisebb csoportokba verődve heverednek le a fűre, tisztelet a kivételnek, aki olyan elkényeztetett, hogy fél összekoszolni magát és párnás fotelben várja a tovább indulást. A tekintetemmel a többieket kerestem, ám miután úgy sejtettem, hogy Sarah Seannal fog beszélgetni, Greg meg jobb híján Pikkellyel folytatta a korábbi eszmecseréjét, én Darren felé indultam, és oda is értem, hacsak nem rohamoznak meg megint a gyerekek, hogy játszani akarnak…

Mikor megtudtam, hogy a kicsik biológia óráját megint rendhagyó módon az erdőben tartják és a szokásos kísérő tanár lebetegedett, rábeszéltem Seant, hogy segítsünk be egy kicsit és vállaljuk el, hogy pesztrálkodunk egyet a gyerkőcök között. Nekem igazán jól jött volna egy kis jóindulat a jegyeimnél, meg aztán kimozdulni is rég mozdultunk ki Seannal a szabadba, így összeköthettük a kellemest a hasznossal és belevágtunk.
Miközben kéz a kézben andalogtunk a fák között és élveztük a gyerekek felszabadult csicsergését kajánul mosolyogva böktem meg kedvesem vállát.
- Szerinted Greg tudja egyáltalán, hogy egy erdőben jár? – intettem a kómásan imbolygó fiúra, aki látszatra még félig aludt.
Még egy társunk tartott még velünk, Pikkely, akit induláskor vidáman üdvözöltem, hiszen vele mindig is jó volt a kapcsolatom, mióta csak a suliba kerültem. Ő volt, aki először jött oda hozzám, mikor megtudta, hogy bandatag voltam és az utcán éltem, és felajánlotta a segítségét a beilleszkedés meggyorsítása érdekében. Ekkor tudtam meg, hogy neki is volt egy-két nem éppen törvényes stiklije, így hamar megtaláltuk a hangot és sokat lógtunk együtt. Rengeteget köszönhettem neki, főleg az első időkben, néha még kisebb hamísításokat, vagy beadandó dolgozat megírását is bevállalt az érdekemben. Ez persze magával hozta, hogy egy idő után elmélyült a kapcsolat és könnyed udvarlásba csapott át, amit persze egyikünk sem vett nagyon komolyan. Amikor aztán feltűnt Sean ez hamvába is halt, anélkül, hogy megbántódás lett volna a vége, és szerencsére azóta is jó barátok vagyunk. Nagyon könnyű volt Pikkellyel kijönni, ezért is kedvelte jóformán mindenki, akit ismertem. Vidám és laza természete, mulatságos átalakulásai kedveltté tették a diákok és a tanárok szemében is.
Az erdő belsejében aztán már eléggé szétszóródik a kis társaság és kicsit szaggatottan hallatszik el hozzánk a tanár magyarázata, mikor egy 10 év körüli kissrácot pillantok meg, aki teljesen belefeledkezve bámul valamit a kezében.
- Megyek és a többiekhez kísérem, nehogy eltévedjen. – mondom Seannak és elengedve a kezét a fiú felé irányítom a lépteimet, hogy a többiekhez tereljem. – Te is próbáld összeterelni az elcsatangolókat.
Aztán, ahogy közelebb érek meglátom, hogy mi az érdeklődése tárgya. Egy körömnyi pókocska fekszik a srác tenyerén. Látva, hogy árnyék vetül rá, felpillant és mikor megismer elgondolkozva megszólal.
- Sosem láttam még narancsszínű pókot. Olyan más, mint a többi – néz rám hatalmas szemekkel. - Ami más, mint a többi, az betegséget jelent?
Pfff! Érdekes és egyben nagyon elgondolkodtató kérdés, ami egy ilyen korú gyerekben a pici pók láttán felmerül
- Nem! – rázom meg a fejem mosolyogva miközben lehajolok, hogy én is megcsodálhassam a kis nyolclábút. – Ez csak azt jelenti, hogy a természetben milyen csodálatosan sokszínű élővilág létezik, mint ahogy az emberek között is sokféle van. Találkozhatsz fekete, fehér és sárgaszínű emberrel, szőke, barna, fekete vagy vörös hajúval, magassal és alacsonnyal, sovánnyal és kövérrel. Ha körbe nézel itt, láthatod a saját szemeddel, akár az osztálytársaidon is. – intek a nem messze, egy tisztáson csoportosuló társaira. – És egyiket sem tartod betegnek, csak azért mert más, igaz? – nézek a szemébe kedvesen. – Gondolj bele, milyen unalmas is lenne, ha mindenki egyformán nézne ki! – teszem még hozzá játékosan egy barackot nyomva a fejére, majd megfogva a szabad kezét a többiek után indulunk.
A kis csapat pihenőt tartott a tisztáson, így gyorsan beértük őket, ahol már ismét megpillantottam Seant is, így a gyerkőcöt a társai között hagyva, felé indultam, hogy mellé telepedjek. Ekkor bukkant elő a fák közül Ratna és Darren a még hiányzó gyerkőcökkel, akiket vidáman üdvözöltem, hogy ilyen váratlanul belecsöppentek egy egész siserehadba, hiszen gondoltam, hogy eredetileg nem ez volt a céljuk.

Miután Sean végzett az aznapi különórával Windsor professzornál - bár az igazat megvallva, másféle órája nem lévén, lehet, hogy ezeket az alkalmakat nem különórának kéne nevezni - újfent megállapította, hogy nem ártana komolyan foglalkoznia papírmasé figurák készítésével, mint hobbival, hogy legalább ne vesszen kárba az a sok újság, ami egy ilyen alkalom során áldozatául esik. A búcsúzást követően első útja a birtok hátsó kijáratához vezet, ahol Sarah már vár rá, egy nagyobb napközis csoport társaságában. Mielőtt a lányhoz érhetne, azért még ad egy pacsit Daniel-nek, és Greg-nek is, elvégre a jelek szerint mindkét fiúval hasonló az ízlésük.
~Sajnos ilyen ez a rohadt telepátia, az ember túl sok olyan dolgot tud meg, amire igazándiból sosem volt kíváncsi.~
A sok gyerek tengernyi gondolata közt hamar leblokkol, és egy végtelenül hosszúnak tűnő 10 másodpercig csak mered maga elé, aminek csak egy finom női kéz érintése vet véget. Ujjai az ő ujjai közé fonódnak, Sean pedig sután néz le, de aztán a lányra mosolyog, ki bátorítóan szorítja meg a kezét. Barátnője aggódva tekint rá, de ezt azonnal el tudja mulasztani egy kedves mosollyal, mondván, most már minden rendben van.
~Ez is csak egy érzékszerv, ami kicsit úgy működik, mint amikor valaki 10 évnyi vakság után nyeri vissza a szeme világát, és az agy eleinte nem tud mit kezdeni a rengeteg új információval. Koncentrálni kell csak, és menni fog a dolog! Tehát akkor most koncentráljunk arra, hogy...~
-Huhh? - Kérdi meglepetten, hisz csak annyit fogott fel hirtelenjében, hogy örök vidám barátnője feltett neki egy kérdést. Sarah felé fordul, mélyen a szemeibe néz, és csak utána válaszol. - Ó igen, tényleg elég kómás szegény - majd még súgva hozzáteszi: - Lehet megint kimaradt este.
~Te jó ég, tényleg az erdőben vagyunk már!~
A gyalogtúrát Ratna, és az új srác érkezése zavarja meg - nyilván ő az, akivel a lány el szeretne jutni abba az álarcos bálba. Érthetetlen, hogy miért, nem rossz képű egyáltalán, miért akarja eltakarni egy maszkkal?
-Sarah, azt hiszem én most leülök picit - szól a lánynak, s elengedi őt, részben mert rég csevegett már pikkely-el, de főleg, mert az egyik gyerek egy az ő mércéjével hatalmas narancssárga pókot tart a kezében, és csillogó szemekkel közeledik feléjük.
Nagy léptekkel indul hát Greg, és Pikkely felé, ki hála az ő bölcsességének, és útmutatásának, rekord idő alatt tanult meg Unreal Tournament-ben tarolni, illetve a dolgozat közeledtével szükségesnek is látták átfutni a tananyagot is, két Last Man Standing közt, de lássuk be, az emberben nem ez marad meg a gyermekkorából. Furcsamód, ugyanaz a lány tettszett meg mindkettejüknek, de a jelek szerint ezért nem neheztel rá, hisz azóta ő is tovább lépett, és inkább Ratna-nak csapta a szelet, mígnem...áúcs...kicsit emlékezteti ez saját magára...mármint a régi önmagára, hála az égnek. Sajnos a terve, hogy elbeszélgessen régi barátjával füstbe megy, hisz más elfoglaltsága akad, ahogy Greg-nek is, ezért lekuporodik hát a fűbe, és Sarah-t kezdi figyelni, ahogy lelkesen magyaráz a pókos gyereknek a sokszínűségről, és ehhez hasonló dolgokról, mikor neki is akad egy kis barátja. Először alig veszi észre a csendes lánykát, annak ellenére, hogy lángvörös hajával, és hófehér arcával igencsak kitűnik a tömegből. Mikor aztán felfedezi a lányt, barátságosan rá mosolyog, és magához is inti, mert valamiért az az érzése, hogy vele szeretne beszélni, bár biztos nem lehet benne, hisz az ő gondolatait nem hallja, hála az égnek.
-Lehet - feleli vidáman - de csak ha nem hívsz többet bácsinak, elég lesz a Sean is. Téged amúgy hogy hívnak? - Ha a lány bemutatkozik, elismétli a keresztnevet, hogy memorizálhassa azt, és persze azt is hozzá teszi, hogy: "Örvendek a szerencsének." - Mit szeretnél tudni?
Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem tudja átérezni teljes szívéből a lány félelmét, hisz ő is pontosan ezt érezte, és érzi néha még most is. Kedvenc könyvében egy földönkívülinek volt egy elmélete, hogy a kék bolygó lakói azért locsognak egyfolytában, mert ha leállna a szájuk, beindulna az agyuk, és az pedig borzalmas volna. Sajnos neki erről szól az élete újabban, ugyanis kevés kivétellel, amint valaki megtudja róla, hogy mire képes, vagy folyamatosan ökörségeket beszél, nehogy valami helytelenre gondoljon, esetleg úgy kezd viselkedni, mint egy zombi, és ez nagyon zavarja őt.
-Nincs mitől félned - feleli, előző komor gondolatai ellenére széles, sugárzó mosollyal az arcán, ugyanis bár igaz, hogy ő maga is pont ettől tartott, ám most, hogy ilyen aranyos tálalásban volt szerencséje fóbiájához, valahogy már nem is tűnik olyan vészesnek a dolog, sőt, egyáltalán nem tűnik annak. - Mindig van olyan, aki olyannak szeret, amilyen vagy - itt egy pillanatra a valamiért Fúria névre hallgató lányra sandít - Egyébként, ha biztonságban van nálad a titkuk, nincs okok haragudni rád, márpedig, ha nem kürtölöd világgá, akkor nálad még nagyobb biztonságban van az a titok, mint a saját fejükben, hisz a te gondolataidban én sem tudnék olvasni.
~Vagy, legalábbis nem könnyen, igazándiból fogalmam sincs...sosem próbáltam bejutni annak a fejébe, akinek nem sikerült alapból.~
-Az én barátaimat nem zavarta az új trükköm, te pedig nagyon aranyos lánynak tűnsz, szóval igen, biztos vagyok benne, hogy lesznek még barátaid.

(Az igen! Na ilyen utazó sebességre nem számítottam kedves kalandorok, de akkor folytatódjon a játék )

A biológia tanár lassan összegyűjti a gyerekeket egy kis játékos feladathoz. Persze ez nem megy túl gyorsan. Darren például kénytelen beülni a gyerekek közé, mert új "kis barátnője" a férfi kedves szavai után menedéket keresően talán, de igen határozottan szorítja a kezét. Bianca aranyos, bár csendes kislány. Nem nagyon mond semmit a mutáns felvetéseire, de a szemei csillogása, a belőlük sugárzó hála többet mond a legtöbb szónál. Melléjük ül Ratna is, akit persze szeretettel néznek most is a gyerkőcök, de végre hagyják levegőhöz jutni, miután minimum egy szendvicset elfogad a tucatnyi felkínálásból. Fúria és Sean is lassan egymáshoz tud csapódni, bár ők is hűséges "követőkre" tettek szert a (Sean örömére pókjától már megszabadult) kis Mitchell és a vörös hajú Cindy személyében. A gyerekek csacsogása kellemesnek is mondható egy idő után amolyan háttérzeneként funkcionál mindenkinek, életvidám jó kedvük ragadósnak tűnhet. Gregory és Pikkely egy-egy fotelba rogyva vidáman tartanak magán kémia órát a "sebbenzin" áldásos hatásairól, egyúttal pedig a gyors felmérését is elvégzik az Intézet menekülő útjainak, szóval nagyjából alakul az az esti program.
Míg a versenyfeladatra készülődnek a gyerekek Pikkely azért fut egy kört, ellenőrzi, hogy minden rendben van-e mindenkinél. Eszerint mindenkinek van vele egy beszélgetése.
Sarah és Sean: hozzátok is odajön persze, ledarálja a biológiatanártól tanult és unalomig ismert szent szöveget:
- Sziasztok! Ne felejtsétek el időnként ellenőrizni egymást, hogy nincs-e a társatok nyakába vagy végtaghajlataiba fúródva kullancs, netán más élősködő - hadarja, aztán vigyorra vált: - Este majd átnézitek egymást tisztességesen, tudom én, de azért időnként nem árt út közben is. Viszont, nem elfelejteni: gyerekek is vannak! - kacsint rátok. - Miket tudnátok ti rombolni ártatlan, gyermeki lelkemen - kuncog. Mindkettőtöket megkínálja a whiskeyje maradékából fű alatt, akár elfogadjátok, akár nem, Mitchnek feltűnik a dolog és ő is kér az üdítőből... Pikkely nevetve megrázza a fejét:
- Ez még nem neked való nagy fiú, majd ha akkora leszel legalább mint Sarah - vigyorog. - De hozok neked egy colát.
Szavának is áll, majd barátságosan érdeklődik, hogy az esküvőre csak polgári vagy egyházi szertartást is terveztek-e, mert ha utóbbi, akkor átolvassa újra a hozsannát, mit kell egy olyanon csinálni. Barátságos csipkelődését persze nem érdemes komolyan venni, visszavágásaitokra mindig van pár könnyed riposztja.
Ratna és Darren: hozzátok is odajön az előkészületek alatt, sőt (valószínűleg a lány nagy megkönnyebbülésére) kezet nyújt a férfinak:
- Hello! Daniel Ortega, de szoktak Pikkelynek is nevezni - mutatkozik be. - Te lehetsz Darren, már hallottam felőled - mosolyog, aztán a lányra siklik a pillantása: - Na persze olyan forrásból, ahonnan még Hasfelmetsző Jack is valahogy szimpatikus, kissé elesett férfi benyomását keltené - vigyorog a közismerten aranyszívű Ratnára. Aztán némileg komolyabban fűzi hozzá Darren szemébe nézve: - Remélem azt tudod, hogy vele megütötted a jackpotot. Úgyhogy nagyon ajánlom, hogy a vigyázz a szívére, mert morcos is tudok lenni. De... amíg boldog melletted, addig a vén pikkelyesre te is számíthatsz haver, hisz a barátom barátja nekem is olyasféle, nemde?
Ratnának még odasúgja (bár feltehetően Darren számára is hallhatóan):
- Hát a pasid ért a gyerekekhez - int mosolygós szemekkel a még mindig Darren kezét szorongató és kabátjához bújó Bianca felé. - Remélem látok majd igazi indiai keresztelőt, el ne felejts meghívni! - vigyorog, majd sürgősen olajra lép.
Greg: mikor visszatér hozzád a srác levágódik a fotelba és feléd hajol:
- Van számodra egy rendkívül komoly ajánlatom - közli az ehhez egyáltalán nem illő széles vigyorral. - Találtam egy különleges és ütős italreceptet nem régiben. Azt hiszem imádnád, ha... meg tudnád alkotni. De én odaadom neked majd a receptet, ott van az Intézetben a szobámban, ha most összepakolsz nekem egy gitárt, mert halálra fogom unni magam a srácok játéka közben...
Emellett természetesen megtervezitek a szökés részleteit, Pikkely jó szokása szerint lenyúlta a napi azonosító kódokat, csak hogy ne kelljen öltönyben kerítést másznod vagy azt rongálnod az erőddel "te fagyott vérű angol".
Mindenesetre ez után már elindul a kis verseny, amibe Darren is bekerül akarva-akaratlan az egyik csapat tagjaként. Alapvetően persze nem lenne nehéz az egész, állatokat és növényeket kell felismerni szőrzetük, levelük vagy termésük alapján. Csak hogy neked sem tegnap voltak ezek a tanulmányok, márpedig azért igen kínos lenne beégni a gyerekek előtt... Szerencsédre egy ideig jól haladsz, csak néha kell a súgásra hallgatnod, ekkor is poénosan rájátszva, de aztán eléd raknak egy levelet, amire csak felvonod a szemöldököd. Na ezt már láttad valahol, de... de az elég régen volt. Kétségbeesve várod a súgást, de bizony az nem jön, a gyerekek is törik a kobakjukat. Ratna láthatóan felismerte, de nincs súgáshoz megfelelő helyzetben, már ha egyáltalán akarna ilyesmit, mert pár kislány épp virágokból fűzött karkötőt próbál rá a kezére. Ekkor csendül fel a hallgatható, nem túl jó, de nem kellemetlen hangú dal Pikkely előadásában (és ha megkapta a gitárt Gregtől, akkor azzal kísérve). Greg meg is lepődik, sokszor hallotta már énekelni cimboráját, de ilyen ősrégi dalt még sosem. Mindenesetre Darrenre szélesen vigyorog közben, akinek így leeshet miféle fa levelét is tartja a kezében.
Amíg a férfi a válaszával van elfoglalva Pikkely megkeresi Ratna tekintetét, mikor egy adott szövegrészlethez ér:
"Isolation is not good for me, isolation,
I don't want to sit on a lemontree,
I'm stepin' around in a desert of joy,
maybe anyhow I get another toy
And everything will happen, and you wonder"*
Nagyot kacsint, amiben minden benne van. Amolyan egyszerre fejezi ki a "nincs baj, megvagyok, meg leszek és még mindig barátok vagyunk" érzést. Talán már csajozik is valamerre? Nem lenne meglepő, bár talán szerencsés sem, a srácban most még valószínűleg te vagy benne Ratna, de úgy néz ki, tényleg túl fog lendülni ezen a kapcsolatotok sérülése nélkül. Persze a dalba ágyazott súgás hatására kitör a gyerekek csilingelő nevetése, a tanárotok látszatra szigorú szavaira pedig feltartott kézzel védekezik: ő bizony csak énekelt... Na persze!

Itt egy kicsit szabadjára vagytok eresztve, a versenyen kívül is pihentek egy kicsit. Sok gyerekkel körülvéve, a természet lágy ölén, őszies, de nem hideg időjárásban, szóval egy kellemes túrán. Az egésznek valahogy tényleg van egy olyan "nagy család" hangulata. Akárkire néztek arra számíthattok vagy a csöppségek arcát szemlélve tudjátok, hogy számíthat rátok. Ezt a hangulatot valamelyes szinten mindenki megérzi, még Darren is, aki nem is jár ide, de úgy érzi magát, mint akit 5 perc alatt befogadtak egy nagy és szerető közegbe, főleg a gyerekek. Szóval szabadon írhattok érzelmeket és érzéseket ebben az időben, kisebb-nagyobb eseményeket is, de a tisztást ne hagyja el a karakteretek.

Mindenki posztja ott zárul, mikor az egyik mutáns kisfiú lelkendezve fut be középre az ösvény felől:
- Jön Windsor tanár bácsi és néhány rendőr, meg a Columbo felügyelő! - lelkendezik.
Ti ösztönösen összenéztek. Már tudjátok miért hozott nem olyan régen szirénaszót a szél eszerint, de vajh mit kereshetnek ebben a birtokhoz oly közeli és így nem éppen turistaterületnek számító erdőben a rendőrök?

Nos, nagyon ajánlom, hogy töltődjetek fel pozitív élményekkel ebben a posztotokban, mert innentől elkezdődnek a nehezebb részek, amikor bizony nehéz időszaka lehet a karaktereiteknek lelkileg. Ilyen sebesség mellett határidő kiírásnak nincs értelme.

* A hozzám hasonlóan nem angolosok kedvéért egy szabad fordítás a dalrészletről:
kb:"Az elszigeteltség nem nekem való, elszigeteltség.../Nem akarok egy citromfán ülni/Lépegetek az élvezet sivatagán át/Baby lesz másik játékom majd/S ha minden beteljesül, akkor majd meglepődhetsz"

Míg Pikkely odavolt, hogy megpróbálja mások torkát is leápolni a nedűvel a szék karfáján könyökölve, fejemet tenyeremen támasztva néztem körül a díszes társaságon. jól beláttam az egész terepet a szélről. Egy pillanatig elakadt a pásztázás ahogy Ratna-ékra néztem. Talán a tegnapi kis közjáték segített rajtuk. Jókedvűen elmosolyodtam. Végül Daniel visszatért egy remek ötlettel. Érdeklődve hallgattam miután rászóltam:
-Hé! Óvatosan, antik darab....
A kis csipkelődés után a torkomat rendszeresen fertőtlenítettem ezzel a finom sebbenzinnel. Aprókat bólogatok.
-Minden további nélkül. Örömömre szolgálna, ha részt vennél a kóstolás hosszadalmas procedúráján.
Játszok rá az üzletember szerepére egy kicsit, már csak a hangulat kedvéért. A friss szellő, a madarak csiripelése és a levelek suhogása, könnyed gyerekzsibaj és a kényelmes bőrfotel. A természet lágy ölén. Igazi álom iroda. Tervünk szépen lassan alakot öltött ahogy egy esztétikusan kidolgozott gitár is a földből felemelkedve egészen a kezemig. Megfogtam a végét és átnyújtottam.
-Tessék. Aztán nem elüldözni a gyerekeket. Meg a földhöz csapkodni...
Tudom kicsit nagy az egóm.... mint bárki másnak... De a gitár jobb alsó sarkában lévő díszítő fekete részen kénytelen voltam ráírni a GSS márkajelzést csillogó aranyszínű betűkkel.
-Tudod, antik darab...
Nem sokkal ezután felcsendült a dal. Fotelben hátradőlve, ujjammal kopogtam a ritmust.Magamban pedig dúdoltam a dalt. Annyit közel sem ittam hogy dalra fakadjak. A hangulatemelkedés is inkább a társaság mint sem a szesz érdeme. A kellemes zenés délutánt egy fiatal társunk bontotta meg. Adam és egy zsernyák. Rögtön Darren felé kaptam a fejem. Fellöktem magam a székből. Kezeim nyomán a fotel elfeketedett és visszasüppedt a talajba nyomot sem hagyva, hogy korábban itt lett volna. A másik fotelhoz mentem, kicsit komolyabb arccal az eddigieknél. Ha Daniel nem szál ki akkor szólok neki, bár ismerem annyira, hogy erre nem lesz szükség.
-Ezek mi a francot akarhatnak?
Majd egy bökéssel ezt is a földdel teszem egyenlővé. Tekintetemmel ismét Darrent keresem, lelépett e már vagy mi a szösz van vele. Nem dobott fel a hír, hogy a zsaruk erre járnak. Ahogy elnéztem a távolba már láttam is őket közeledni. Mögöttük mintha kék-piros fények villódznának de nem tennék rá 1 dollárt sem. Kissé komoran a többiekhez sétálok és felteszem a nagy kérdést itt is.
-Ezek mi a francot akarnak? Ötlet?

Az egész tisztást betölti a vidám gyerekzsivaj, ahogy minden nagyobb diákhoz és a tanárhoz is számtalan kedves kérdés érkezik, majd már kissé szabadon egymáshoz csapódnak és kialakulnak a különböző csoportok. A tanár ezért egy kis versengésre hívja a csemetéket, hogy egyrészt okosodjanak, ha már kihozta őket a természetbe, másrész a nagyobbak is fellélegezhessenek egy kicsit, köztük mi is Seannal, hiszen a kis pártfogoltjainkat a beszélgetéseink után már le sem lehetett vakarni rólunk, de persze ezt egyáltalán nem bántuk, hiszen olyan aranyosak voltak és olyan vidámsággal töltöttek fel, hogy ezért nagyon hálás voltam nekik.
Ahogy minden kölyök a tanár köré csoportosult, én is közelebb húzódtam Seanhoz és a vállára hajtottam a fejem, úgy néztem a tisztáson szétszóródott társaságot. Darren és Ratna nem úszta meg és beülhettek a csillogó szemű kicsik közé segíteni, viszont a kényelmes fotelokban heverésző Greg és Pikkely eléggé áhítatos arccal emelgették a szájukhoz a sebbenzines üveget, ami kissé kétségessé tette annak tartalmát.
- Te Sean? Azt hiszem nem lenne jó balesetet szenvednie egy gyereknek sem, mert akkor szárazon maradna a két jómadár torka! – kuncogtam fel a látványra.
Míg vidám tekintettel néztük őket, Pikkely éppen feltápászkodott és felénk indult. Odaérve megállt előttünk és félrebillentett fejjel és kaján vigyorral az arcán belekezdett a biosz tanártól már persze ezerszer és százezerszer hallott figyelmeztető szövegbe a kullancsokról, és persze nem állja meg szó nélkül finoman utalni a kapcsolatunkra vele. Mit utalni! Nem átall vigyorogva ugratni minket vele!
- Ne fél Pikkely koma! Alaposan átfogjuk nézni egymást abban nem lesz hiba, és nem kell irigykedni, mert téged max. Greg nézhet át a túra közben. A gyermekek lelke és egészsége is nagyobb biztonságban van felőlünk, mint felőletek. – intek a kezében lévő üvegre, amivel épp az előbb kínált meg minket.
Mintha csak végszóra érkezett volna a közben fél füllel figyelő Mich kíváncsiságát is felkeltette az elsősegélyládából elorzott üveg és Pikkely tudomására hozta, hogy ő szívesen kipróbálná. Ezen jót derülten és persze Pikkely is inkább egy colával kenyerezte le a kissrácot, mielőtt az a tanár bácsinak is elújságolta volna az érdekes felfedezését.
Miután beszerezte Michnek az itókát és az boldogan rohant vissza a többiekhez, Pikkely tovább húzta az agyunkat, most épp az esküvőnk megtervezésével.
Seanra néztem, majd megütögettem magam mellett a földet, jelezve a fiúnak, hogy üljön le mellénk.
- Jó, hogy mondod! Már épp akartam kérdezni, hogy, hogy állsz a hosszabb vers tanulásokkal, mert arra gondoltunk Sean-nal, hogy te lennél a vőfély! Amilyen beszélőkéd van hallod! Simán eligazítod azt a pár száz embert, akit meghívunk a lagzira! – vigyorgok rá, hiszen tudom, hogy annyira nem szeret idegenek előtt szerepelni. – Szóval el ne feledd, számítunk a segítségedre mindenképp, és ugye nem akarsz nekem az esküvőmön csalódást okozni. – kezdem el szemlélni a tüskékkel borított tenyerem, mintha látnék rajta valami érdekeset, és közben nagyon vigyorgok.
Persze ezt a csipkelődést Sean sem hagyhatja szó nélkül, így igen csak jól szórakozunk egy darabig.
Később, ahogy elkezdődik a vetélkedő a hangulat is emelkedik, és én jókat derülök a sokszor frappáns válaszokon, meg Darren egy-egy beszólásán, mikor felcsendül egy gitárral kísért dal, méghozzá Pikkely felől. Odakapom a fejem és meglepődve, de mosolyogva hallgatom, ahogy segítséget nyújt ilyen ötletes módon a válaszadásnál bajba került Darrenen.
A mutatvány nagy sikert arat, már mint a diákok körében, hiszen ilyen ötletes súgásra ritkán kerül sor, persze a tanár úr már kevésbé díjazza, de a szája sarkában neki is mosoly bujkál, akkor is mikor megfedi a csibészkedő Pikkelyt.
Ez a kis közjáték megint csak hozzásegíti a társaságot, hogy összetartónak érezze magát, én is boldogan nézek Seanra, mert hirtelen olyan békés és boldog érzés áradt szét bennem, ahogy végignéztem a gondtalanul futkározó és nevetgélő gyerekeken, a beszélgető és csupa mosoly „felnőtteken”, hogy szívesen maradtam volna így egy jó darabig, lehetőleg megőrizve ezt a pillanatot, hogy sose múljon el. Aztán, ahogy kedvesem szemében is visszatükröződni láttam ugyan ezt az érzést, még jobban belesimultam a karjaiba, elfészkelve magam benne.
Persze tudtam, hogy ez nem tarthat örökké és ez csak egy szép álom, de, hogy ilyen hamar megtörje valami, azt nagyon nem értékeltem, pedig az egyik kissrác, most lohol be az ideiglenes kis tábor közepére és lelkesen újságolja, hogy felénk tart Adam és vele rendőrök.
Neki ez egy klassz kis eseménynek tűnik, de nekünk ez baljós előérzetet okozott.
~Szóval ezért hallottuk a szirénákat nem sokkal ezelőtt! ~
- Vajon mit akarhatnak? Nagyon nem tetszik ez nekem. – pillantottam rosszat sejtve Sean-ra és megszorítottam a kezét.
Ahogy vártam a többieknek sem tetszik a dolog, amit Greg hangosan ki is mond.