Erdőség

Úgy tűnik nem mondhatott akkora hülyeséget, mert új barátja arcára sikerült mosoly csalnia, ez pedig legalább akkora sikerélmény a számára, mintha ki tudott volna emelni egy űrhajót a mocsárból, telekinetikus ereje segítségével. A kis Cindy innentől mellette marad, ám az evidens közös téma helyett inkább rátérnek a videó játékokra, és a rajzfilmekre, mely utóbbiak terén Sean meglepően tájékozott, még akkor is, amikor olyanokról esik szó, melyekhez már a legnagyobb jóindulattal is túl idős. Aztán az is előfordulhat, hogy csak jól tippel, a mesék címéből, esetleg valami más turpisság lehet a dologban, ezeknél a telepatáknál sosem lehet tudni.
-High School Musical? Rádióban hallottam már egy két számot belőle, de még sosem láttam, bocsi...
Mindent azért ő sem láthatott persze. Közben visszatér Sarah is, ki olyan szorosan bújik hozzá, hogy ha a kidől fa törzse, melyen üldögél egyszerű konyhai szék lenne, elférne rajtuk kívül még két ember is az ülőkén.
-Ez a két srác a holdon is tudna piát szerezni - súgja a lány fülébe, szintén kuncogva - meséltem már...
~Inkább így, szóval meséltem már, hogy Daniel, amikor először szedtünk szét gépet együtt, mennyire megörült, amikor meglátta, mennyi üres hely van, egy pc belsejében? Remélem tömény cuccot sosem tart benne...~
Gyanakodva tekint körbe, hogy meghallotta-e más is telepatikus üzenetét Sarah-n kívül, de egyik gyermek sem néz rá furcsán, így lát rá némi esélyt, hogy nem bukott le. Közben megérkezik az emlegetett jómadár, kinek átvizsgálós megjegyzésén hangosan felnevet.
-Nem hagyok ki egyetlen négyzetcentimétert sem, ne aggódj.
A piára ő is csak a fejét rázza. Sosem bírta valami jól, amióta pedig képes tetszőleges méretű kuplerájt kreálni egyetlen karlendítéssel, valahogy még kevésbé vágyik a bódító nedűre. Mich kérésére, hogy belekóstolhasson jobban kirázza a hideg, mint a pók láttán, de szerencsére öreg barátja gyorsan kivágja magát, ezért újra átadhatja magát az erdő nyújtotta élményeknek, és hallgathatja a madárcsicsergést, a fák suhogását, ezernyi kósza gondolatot, és valamit a távolból, amit nem egészen tud beazonosítani, pedig eléggé éles hangnak tűnik. Na persze, van itt valahol egy autópálya, és nincsenek olyan messze a sulitól sem, bármi lehetett.
~Esküvő? Amiatt már ne aggódj haver, lezavartuk titokban, mert kiderült, hogy terhes.~
Na persze, ez sokkal viccesebb lett volna, ha hangosan is kimondja, de az vesse rá az első követ, aki meg merte volna tenni ezt úgy, hogy a mérgező tüskéket lövellő Fúria ujjai épp átkulcsolják a sajátjait.
-Bizony, és remélem van szmokingod, mert már az idén megtartjuk, ugyanis minél előbb gyerekeket szeretnénk. - Vág vissza mosolyogva, ezzel a más sokkal inkább túlélhető fricskával. - És ne feledd, számítok rá, hogy megszervezd a...nos..tudod te.
A fiúra kacsint, s közben újabb telepatikus üzenetet fogalmaz meg a mellette lévő ifjú menyasszonynak.
~Amúgy, ha már így szóba jött, te szeretnél templomi esküvőt? Már persze nem holnap, csak érted na...~
A versengésből hála az égnek őt kihagyják, és még súgni sem súg, részben azért, mert Darren gondolatait sem hallja, de leginkább, mert halvány fogalma sincs, miféle növényről lehet szó. Mázli, hogy a dalos kedvű Daniel is itt van, ki olyan kreatívan ad tippeket a felelőnek, amihez hasonlót utoljára csak az Éretlenek című filmben látott, és az nem tegnap volt. Sajnos a szép nap hirtelen szomorú fordulatot vesz, bár a hír hozója ezt még nem is sejti. Sean csak ezért nem pattan fel ülőhelyéről, mert barátnője feje még mindig a vállán pihen, pedig mióta majdnem hosszabb ideig volt kénytelen élvezni az állam vendégszeretetét, ő sem feltétlenül örül ezeknek a fiúknak.
-Akkor tényleg sziréna volt. - Jegyzi meg szomorúan, majd behunyja mindkét szemét, és koncentrálni kezd. Pár másodperccel később feladja, és újra kinyitja őket. - De Mr.Windsor is velük van, szóval aggodalomra semmi ok, biztos csak valami rutinellenőrzés.
~Nem tudom, mit akarhatnak, még túl messze vannak. A piát azért a helyedben eltüntetném, ha még nem tetted...mármint, nem úgy!~
A telepatikus üzenet ezúttal Greg-nek is szólt Sarah mellett. Ezt követően minden erejével arra koncentrál, hogy megőrizze a hidegvérét, már csak a gyerekek miatt is, illetve amint megérkeznek hívatlan vendégeik, rögtön Adam tekintetét kezdi keresni, jelezve, hogy ha üzenni szeretne valamit, bárkinek, csak tegye, és ő azonnal átadja, legyen az bármilyen őrült szökési terv.
~Bár Adam-re nem jellemzőek az őrült szökési tervek, hála az égnek.~

Bianca unszolására kénytelen voltam részesévé válni ennek a kis vetélkedőnek, amit, és ez engem lepett meg a legjobban, még élveztem is! Hiába tudtam, hogy az ügyeimet kéne intéznem, és igazából minden perccel, amit a kellemes társaságban töltök, veszítek az előnyömből, amit Szellem szerzett nekem az üldözőimmel szemben... De mégsem akaródzott elhagyni a tisztást a gyerekeket, és főleg nem Ratnát...
Különben is, az volt a benyomásom, hogy a jófej Darren bácsi, aki jól kijön a lurkókkal, Ratna szemében jó dolog, szóval már csak ezért sem hagytam fel ezzel a szereppel. Szintén meglepett, hogy még csak nem is állt olyan távol tőlem.
Pikkely bemutatkozása még a játék előtt kissé meghökkentett. Jól esett a közvetlensége és barátságossága, de valahogy nem erre számítottam. Talán csak paranoia...
- Szóval hallott rólam? - kérdem egy pimasz vigyor kíséretében Ratnát - És mit hallott?
A lány válaszát már csak ülve várhatom meg, mert Bianca lerángat maga mellé. Kezdődik a játék!
Egész jó voltam. A legtöbb dolgot felismertem. Aztán, mivel hát minden csoda három napig tart, megakadtam. Ekkor csendült fel Pikkely dala.
- Hát persze! Citrom!
Mindenki nevetett, de bennem valahogy rossz érzést hagyott a dolog. Pikkely túlzottan is... Közvetlen. Ha létezik túl barátságos ember, illetve hát mutáns, ő az. Ez önmagában még nem volna zavaró, persze, és nem is kéne gyanakodnom...
De ahonnan én jövök, ott nincsenek kedves emberek. Aki jó veled, az akar valamit. Viszonzást vár. Aki mindenkivel jó... Az pedig készül valamire. Nem tehetek róla, sőt, valósággal küzdöttem ellene, de akkor is ilyen gondolatok keringtek a fejemben. Pedig Ratna, Fúria és Greg is megbízik a srácban szemlátomást, és a gyerekek is szeretik... Á, nem fontos. Ostobaság az egész.
Épp arra gondoltam, hogy félrehívom egy kicsit Greget, hogy tisztázzuk a tegnapi félreértést, amikor az egyik kiskölyök meghozta a baljós hírt. Azonnal megpróbáltam belepillantani a jövőbe, de a vonalak épp csak egy másodpercre jelentek meg, és a fejembe égető fájdalom hasított.
Ez baj... A képességem továbbra sem működik. Az agyrázkódás kiütötte, gyanítom, hogy mára biztosan, de talán még jó néhány napra.
Greggel találkozott a pillantásunk. Vállat vontam. Mit lehet tenni? El nem futhatok, és a képességem nélkül abban sem vagyok biztos, hogy visszatalálnék az iskolához. Ha értem jönnének, legfeljebb hagyom magam letartóztatni, és amikor újra megy majd a jövőbe látás, meglógom valahogy. Csak majd meg kell kérnem őket, hogy ne a gyerekek előtt bilincseljenek meg...
Megfogtam Ratna kezét a jobbommal. Bianca kis praclija úgy csúszott az én bal kezembe, hogy szinte észre sem vettem. Vártuk, hogy mi fog történni.

Épp, hogy odaérnék Darrenhez, újdonsült kis barátja már be is előz, és beszervezi a következő játékba, versenybe. Így hát nincs mit tenni, csak mosolyogva lehuppanok a fűbe Bianca másik oldalára. Már épp kezdek örülni neki, hogy egy kicsit pihenhetek az apróságok „rohama” után, amikor arra eszmélek fel, hogy 2-3 lurkó már megint ott tüsténkedik körülöttem, az egyikük karján egy olyan kis piknik kosárral, amilyet a rajzfilmekben is látni… Mielőtt azonban megszólalhattam volna, az egyik copfos kislány már a kezembe is nyomott egy szalvétába csomagolt szendvicset, akárcsak Biancáéba és Darrenébe, majd egy nevetve elhadart „jó étvágyat” kívánság után már szaladtak is tovább, hogy folytassák a szendvics-osztást. Ahogy elnéztem, körülöttünk már többen is falatoztak, így aztán még egy gyors „köszi”-t kiáltottam a srácok után, majd a kajának szenteltem a figyelmemet.
Ahogy elkezdtem kicsomagolni az elemózsiát, rádöbbentem, hogy valójában milyen éhes is vagyok, és hogy megfeledkeztem róla… Most, hogy jobban belegondolok, még nem is reggeliztem… reggeliztünk… meg vacsoráztam… vacsoráztunk… Azt, hogy Darren előtte még mennyi ideig koplalt, azt meg pláne nem tudom. Meg amúgy se egy nagydarab ember, szóval egyen csak, ráfér! Amikor azonban a szendvicsbe kukkantva megláttam a felvágottat, csak megcsóváltam a fejem. Na jó, végülis nem tudhatták, hogy mi is jövünk… Darrenre sandítottam, majd miután kicsomagolta a saját szendvicsét, és mielőtt még neki láthatott volna, gyorsan kikaptam a kezéből, hogy átpakoljam bele az én felvágott-adagomat, majd újra visszaszolgáltassam neki.
-Remélem szereted a sonkát, nekem elég a zöldség is bele. –fűztem hozzá magyarázat képpen, de azért titkon reménykedtem benne, hogy nem vegetáriánus a srác.
De tényleg, hogy nézne már ki, hogy egy férfi vegetáriánus legyen?! Na jó, Indiában még talán kinéz valahogy, de Amerikában? Az olyan… illúzióromboló lenne.
Épp sikerült a reggelim-tízóraim utolsó morzsáit elpusztítani, amikor meglátom, hogy Pikkely épp felénk tart. Sarah-hoz hasonlóan csak én is megpaskolom a füvet a még szabad oldalamon, de úgy tűnik, a srác nem úgy tervezte, hogy hosszabb csevegésre marad, csupán leguggol előttünk a fűbe, amíg vált néhány szót Darrennel. Amikor meghallom, hogy milyen barátságosan viselkedik, persze nagy kő esik le a szívemről, de hát a fiút ismerve valami hasonlóra is számítottam, legalábbis erősen reménykedtem benne, hogy nem akarja majd játszani a kiskakast… Ahogy a nevemet említi, csak szótlanul megcsóválom a fejem, nem is ő lenne, ha tenne ehhez hasonló, túlzó kis megjegyzéseket…
Amikor felkelt, már azt hittem, menni készül, de meglepődve tapasztaltam, hogy előtte még lehajol hozzám, hogy zavarba hozzon, mielőtt tovább indul.
-Na de Daniel… -bukik ki belőlem az első reakció, ahogy kissé elvörösödök a szavai hallatán- Hangosabban nem tudnád esetleg?
Darren kíváncsi faggatózására csak rejtélyesen elmosolyodom, majd:
-Arról majd őt kérdezd, én saaajnos már nem emlékszem.
~Épp, hogy kezd komolyra fordulni a dolog Darrennel, ez meg már egyből a gyerekekkel jön nekem? Áh, ugyan, hol van az még? Pár éven belül biztos, hogy nem… Még az is lehet, hogy Darren addig rájön, hogy mennyire kibírhatatlan is tudok lenni a folytonos fecsegésemmel meg hülyeségeimmel, és inkább menekülőre fogja a dolgot… Vagy miután bemutatom a szüleimnek, hmm… Szegény, már előre sajnálom… meg félek, hogy mi lesz majd ott. Áh, ezt inkább egyelőre nem említem neki, majd… talán pár hónap múlva… elvégre a tudatlanság boldogít, nem igaz? No meg ki tudja, ha még ezt is túléli, akkor lehet, hogy Darren nem is akar majd gyerekeket… -sandítottam oldalra, ahol az említett épp Biancával tárgyalt valamit lelkesen~ Na jó, talán mégis… Mindenesetre, ha lesz egy fiunk, első dolgom lesz egy kis csokornyakkendőt varrni a rugdalózójára, milyen vagány lesz már az apjával? Apuci pici fia… És azt hiszem ideje, hogy leállítsam magam, mert ha valamelyik telepata lurkó unalmas perceiben épp az én agyamban turkál, netalántán még Darrennek is elmeséli, akkor aztán magyarázkodhatok… Bár eddig látványosan még senki sem sír a röhögéstől, szóval hátha nem… -lestem körbe a többieken, ugyanis mióta Daniel tovább állt, a többiek is nekikészülődtek a versenynek, így egy szééép nagy körben 1-1 résztvevőként ültünk a tisztáson…
Őszintén, egy eleinte egy kissé aggódtam, hogy Darren majd hogyan fogadja ezt a nagy gyereksereget, gondolom azért pont ide akart jönni az erdőbe, hogy végre ne legyen senki a közelben, erre? Most egy órán belül kb. a fél sulival ismerkedett össze… Vagy ha nem is a felével, azért egész sokkal. Mindenesetre úgy tűnik, nem nagyon bánja a dolgot, a gyerekek legalábbis odavannak érte. Pláne, ahogy a játékos vetélkedő közben brillíroz (Bocs, ezt egyszerűen muszáj belinkelnem... No, ki hányat ismer fel belőlük? Növénybeszámoló). No mindegy, amíg a tanárokkal meg kicsikkel játszik, mellém néhány Bianca korabeli kislány telepszik le, akiket úgy tűnik, a virágok jobban lekötnek, mint az, hogy melyik fának milyen a levele… Miután egész szép kis csokorra való százszorszépet gyűjtöttek a réten, az egyikük kitalálta, hogy fonjunk virágfűzért belőle. Hát, rajtam aztán ne múljon, megmutattam az apróságoknak, hogyan is kell csinálni. Úgy tűnik, hogy ha túl profi módon nem is, de azért boldogultak vele, kivéve egy leányzót, aki csalódottan ücsörgött mellettem.
-Ugyan Emma, fel a fejjel, legközelebb már biztosan sikerülni fog. Ha gondolod, akkor a suliba visszafelé menet majd szedünk még egy adag virágot és otthon megmutatom még egyszer, hogy kell készíteni, rendben? –vigasztaltam a csöppséget, majd míg a többiek a virágokkal pepecseltek, én befontan a bánkódó csöppség haját, belefonva néhány szál százszorszépet is.
Persze nem volt valami egyszerű úgy, hogy közben Lisa épp az én kezemhez méregette az épp-hogy-elkészült kis virágkarkötőjét, hogy jó lesz-e méretre, de azért valahogy csak megoldottuk úgy, hogy mindenki elégedett legyen a végeredménnyel. Közben Darren felé pillantok, hogy lássam, hogy sikerül helyt állnia ennyi fiatal között, ám amikor észreveszem, hogy elbizonytalanodott egy kicsit, csak egy bátorító mosolyt küldök felé, s folytatom is a hajfonást… No meg a múltkori irodalom órás eset után kinek lenne mersze súgni? Ugye, Sarah?
Ahogy meghallom a gitárszót, egyből a hang forrása felé nyújtogatom a nyakam, majd ahogy Pikkely dalra zendül, csak szélesen elmosolyodok, a kezemmel a combomon „dobolva” a dallamot. Ha nem a körben ülnék, akkor még hangosan dúdolásznék is, így viszont nem akarom megzavarni a játékot.
~Meghiszem azt, hogy nem akarsz egy citromfán ücsörögni, legalábbis egy vadcitromfán biztosan… -rémlik fel előttem a növény képe, ám ahogy elkapom a tekintetét, csak kedvesen elmosolyodok „üzenete” hallatán ~Úgy legyen… de ajánlom is, értve vagyok?
Ahogy végignézek a vidám kis társaságon, örülök, hogy mégis itt kötöttünk ki. Ki tudja? Talán még Darren is megbarátkozik a gondolattal, hogy mégiscsak oda költözzön a suliba, ha egyszer tanár lesz… Mindenesetre azt hiszem, a lurkók máris a szívükbe zárták. Olyan családias volt a hangulat, hogy valamiért egyből az Oroszlánkirály 2 - We are one* című száma jutott eszembe róla, és ha nem rohant volna felénk az egyik kissrác, mint valami rosszhír-vivő, az biztos, hogy megkérem Pikkelyt, hogy következő dalként ezt játssza el a gitárján…
Így azonban, miután megtudtuk, hogy kik közelednek a tisztás felé, csak nyugtalan mozgolódás támadt a jelenlevők között.
-Kérdezted, hogy van-e történelem tanárunk. Nos, ő az, Adam Windsor, bal szélen. –súgtam Darrennek, de ahogy hirtelen összerezzent mellettem, aggódva fordultam felé- Minden rendben?
Persze tudtam, hogy valószínűleg nincs, hisz elég rázós pár napja volt, ráadásul úgy tűnik, valami rendőrségi ügybe is sikerült belekeverednünk. Hoppá, rendőrség… Már azt hittem, hogy Darren egyből lenyom egy sprintet vissza a suliba, ám ehelyett csak megszorította a kezemet… amire én is hasonlóan reagáltam, egyfajta bátorítás képp, no meg hogy tudja, nincs egyedül…


*A nem-angolosok kedvéért a magyar verziót linkeltem

Úgy tűnik senkinek sincs ötlete, hogy kiért is jöhettek. Viszont az meglepett, hogy Darrent még itt látom. Ahogy vendégeink közlednek úgy nehezedik a légkör. Az ég mintha beborulna, és nyomasztó érzés telepszik le a környékre. Mintha egy horrorfilmben köd szállna le a sűrű fenyvesre. A nyomasztó érzés epicentruma lassan megérkezik Adammel együtt. Ada határozott, nyugodt kisugárzása elvész a nyomasztó érzések közepette. Mellette az ember határozottnak érezheti magát, de most. Mintha ott se lenne. Ahogy a férfi csöndre inti úgy fest mint egy elárvult kisgyermek az utcán akinek az ebédpénzét vették el a nagyok. A korábbi jókedvnek nyomát se látni. Mindenkit elönt a félelem, rettegés, harag és egyéb sötét érzések. Ahogy a beteges hang felzörren a gyerekek maradék bátorságát is elűzi. Sokuk mögöttem találnak menedéket. Pedig korábban még én játszottam a rosszzsarut. Milyen ironikus, hogy most én vagyok az óvó bácsi. Ahogy az utolsó gyerek is elhaladt mellettem megsimogatom a fejét, beterem magam mögé és előre lépek egyet a rendőrök felé. Legszívesebben arcon köpném azok után amiket mondott. Kihívó tekintetemben, amit a századosra vetek érezhető a kölcsönös megvetés.
-Maga rasszista. Hányni tudnék magától... *PFHEJ!!!- Sercintek egyet a földre. Fejem oldalra fordul de szúrós tekintetem még mindig a Százados szemét próbálom kiszúrni.
Szinte érzem a mögöttem majdhogynem ritmusra dobbanó szíveket és bennük rejlő félelem korbácsként csapkodja a hátam, tarkóm és majdnem minden idegszálamat borzolták. Talán az atyai ösztönt keltették fel bennem, minden egyes másodperc, minden egyes szívdobbanás egyre inkább bőszített és erőt adott. Már majdnem elpattant bent valami. Annak ellenére, hogy mit tanítottak nekünk. Sőt ez is egy kiváltó ok volt a támadásra. Ha nem vagyunk többek, sem pedig kevesebbek akkor ugyan azok a jogok érvényesek ránk is. Holmi, mihaszna, fajgyűlölő százados nekem ne jöjjön ide kekeckedni havi néhány dolláros keresetével különben kirúgatom, bevonatom az engedélyét és tönkreteszem az életét. Az órám többet ér mint mait ő egész életében megkeresett és/vagy meg fog. Fejemben már körvonalazódott egy másik terv, miként ásom el élve az öreget. Aztán amikor a kislányt ütötte volna már indultam is előre. Alig tettem meg két lépést Pikkely már neki is esett a marhacsordának. Vagy a meglepődöttség vagy a lábamnak vágódó kis lurkó zökkentett ki a dühödt állapotomból. Esetleg Ratna csinált valamit, de a vágy, hogy letépjem az öreg arcát, vagy felkössem a nyakkendőjével varázsütésre eltűnt. Lenéztem a kis srácra. Fejére tettem a kezem és megborzoltam a haját és finoman eltoltam a lábamtól. Mint akit kicseréltek, szolid mosollyal szóltam hozzá.
-Nyugi öcskös, nem lesz gond. De összegyűröd a gatyám, és azért pipa leszek és veled vasaltatom ki.
Visszatereltem a kis csoportom többi tagjához. majd karba tett kézzel fordultam vissza a rendbontókhoz. Addigra Pikkely jócskán csikknek nézte az öreget. Kitisztult fejjel átfutottam ismét a történteket. Ha neki esünk abból baj lesz, pedig igazán megérdemelné.
-Daniel! Hallgass a Tanár Úrra... Nem tudnak olyan bizonyítékot felhozni amivel jogerősen elítélhetnének. A rasszista alapú koholmányaikkal pedig nem mennek semmire... Engedd el... kérlek...Nem ér ez annyit.
Teszek rá egy lapáttal, hogy jobb belátásra bírjam a srácot. Összefont karokkal, kihúzva állok a csipet csapat előtt. Magabiztosságot és határozottságot árasztva magamból, hogy legalább ők biztonságban érezzék magukat. Hátrapillantottam az apróságokra, úgy tűnik kezdenek megnyugodni. Felmerült bennem a nagy kérdés, hogy magukra hagyjam e őket vagy sem. Valami azt súgja, jobb lesz ha itt maradok. Ezek után aminek elhordtam az öreget úgy érzem én leszek a következő célpontja. Csak rajta, próbáljon meg megbilincselni, vagy lecsukatni. Ott érne véget az életpályája.
Amennyiben pikkely nem szándékozik elengedni áldozatát kénytelen leszek megpróbálni beavatkozni ami annyiban merülne ki, hogy a föld elkezd felkúszni a lábán spirálisan majd a derekán és egész testén. Ha sikerül minden végtagjára rátekerni a fekete földet akkor megpróbálom lehámozni az öregről. A szemfülesek észrevehetik, hogy jobb lábam bokáig a földbe van süppedve.

Tényleg láttam némi hasonlóságot a tisztásra érkező ápolatlan fickó és a tévés detektív között. Csak Columbo minden hibája ellenére szimpatikus figura volt, ez a fickó meg már ránézésre sem volt az. Persze, sokan mondják, hogy ne ítéljünk elsőre, de én akkor sem néztem ki sok jót belőle. És ha a saját ösztöneim nem lettek volna elegendőek, csak rá kellett néznem a gyerekekre: mind elmenekültek a recsegő hangú fazon elől. Bianca például majdnem megfojtott a zakóm gallérjával, úgy húzta, és láttam, hogy a többiekhez is odacsapódott pár gyerkőc. Sokan sírtak, vagy csak könnyeztek, akárcsak az én kis védencem. Mi lehettünk a menedék, a "ház", ahol a rondán beszélő bácsi nem bánthatja őket.
Kár, hogy én ebben egyáltalán nem voltam biztos...
Pikkelyt keresték, ami kissé meglepett. Tény, hogy a számomra meglepő közvetlensége kényelmetlenül érintett, de egy pillanatig sem gondoltam, hogy igazam lehet, és tényleg vaj van a füle mögött.
De még ha úgy is lenne, a rendőrök fellépése... A legenyhébben fogalmazva is kifogásolható volt. Tudtam, hogy nem szabad magamra vonnom a figyelmet, mert akkor nem egy, hanem két letartóztatás lesz ma, ezért minden erőmmel azon voltam, hogy visszafogjam magam. Pedig nem volt könnyű...
A gyermekek sírtak. Nem vagyok egy jó ember, sem irgalmas szamaritánus, és a legkevésbé fényes páncélú lovag, de ha egy gyerek sír, azt nem bírom elviselni. És azt sem, ha valaki szántszándékkal bántja vagy ijeszti meg őket. Az a fajta vagyok, aki a legtöbbször elmegy a dolgok mellett, szemet huny, és a saját biztonságát helyezi előtérbe... De nem akkor, ha sírnak a gyerekek. Akkor semmiképp sem.
Először azt kívánta, bár működne a képességem, de aztán rájöttem, hogy azzal sem mennék semmire. Rendőrök. Most nem tehetem meg, hogy kirepítem a kezükből a fegyvert, és szaladok... Tudják, kik voltak itt. Tudják, melyik iskola diákjai ezek. Nyilván a többiek is ezért nem használják az adottságukat...
Vagy legalábbis részben ezért, de nyilván van más oka is. Elvégre ez az iskola arra tanítja a fiatal mutánsokat, hogy mindenki egyenlő. És lássuk be, nagyon nehéz lenne erre a toleráns szemléletmódra oktatni a diákokat, ha a nekünk nem tetsző embereket ettől még letarolnánk... Várjunk csak! Mi ez a többes szám? Máris úgy gondolkodom, mintha tényleg az iskolához tartoznék, és nem csak a lurkók fogadtak volna be...
Eddig a gyerekeket néztem, vagy egyszerűen a földet, de most felemeltem a fejem. Dühösnek éreztem magam, talán dühösebbnek, mint valaha. Elkeseredetten próbáltam előhívni a képességemet, de nem történt más, csak a migrén újabb és újabb durva szúrásai hasogatták az elmémet. Ha legalább a jövőt láthatnám, a telekinézisről még le is mondanék... A többiről nem is beszélve. De minden próbálkozás csak önmagam kínzása volt, nem történt más, minthogy pocsékoltam az erőmet... Fel is hagytam vele. Mást kell itt kitalálni.
Olyan bátran, amit el sem tudtam képzelni magamról, a hátam mögé tereltem Biancát és előre léptem. A kislány nem engedett el, aminek nem örültem, de nem is szóltam rá. Ha ő így érzi biztonságban magát, ki vagyok én, hogy ezt elvegyem tőle?
- Álljunk meg egy pillanatra! - emeltem fel a hangom - Mi a vád?
A jogok elmulasztására nem tértem ki, egyrészt mert ha tényleg képesek nem felsorolni, utána Daniel-t még akár én is játszi könnyedséggel hozom ki a börtönből, másrészt pedig, már nem maradt rá idő...
Mintha minden felgyorsult volna. Láttam Pikkely ösztönösnek tűnő mozdulatait, láttam, hogy Greg készül valamire, és láttam, hogy a ebből baj lesz, óriási baj...
És igazam lett. Csakhamar odáig jutottunk, hogy fegyverek kerültek elő, és nem csak amolyan tessék-lássék módon, hanem nagyon is komolyan... Tudtam, hogy az öreg lőni fog. Ha senki nem tesz semmit, lőni fog.
Bár működne a képességem, akkor nem lenne erre szükség... Legjobb esetben is elveszítek minden előnyt, amit Szelem biztosított nekem... De nincs mit tenni. Egy élet a tét. És ha már választani kell, hogy a gyerekek letartóztatást vagy gyilkosságot lássanak... Legfeljebb sosem leszek tanár. Ratnára néztem, és intettem a fejemmel. Reméltem, hogy megérti az üzenetet: vidd innen a kislányt!
- Ne! - kiáltottam fel - Darren Black vagyok! Körözött személy! Itt vagyok!
Nyilvánvaló ostobaság volt, de egyszerűen nem jutott jobb az eszembe. De talán ha elvonom a százados figyelmét, letesz a szándékáról, hogy lelője Daniel-t... Az már más kérdés, hogy remélhetőleg engem sem fog. Párnapja csak, hogy bekaptam egy golyót, igazán nem hiányzik még egy...

Mikor a közeledő csapat megérkezik a tisztásra, kivehetővé válnak az embereke is. Adam vezette a rendőröket és a civil ruhás nyomozót. Adam valószínűleg pont órát tarthatott, mert az egyenruhája volt rajta és bár nem látszott idegesnek, feszült vonásai azért árulkodtak.
A nyomozó tényleg kelthette volna a sorozatból ismert Colombo hadnagy benyomását a gyűrött és elhanyagolt öltözékével, ha a kisugárzása és elsőre is ellenszenves vonásai nem különböztették volna meg tőle élesen.
Sötét árkokkal körülvett, mélyen ülő szemei enyhe megvetést sugározva néztek körbe a társaságunkon mikor recsegő hangon megszólalt és mindenki legnagyobb megdöbbenésére Pikkelyt kereste.
Minden szem a nevezett felé fordult, de akkor Adam nyugtatgató hangját is meghallottuk, amelyet még be sem tud fejezni, a nyomozó fröcsögve félbeszakította, olyan durván és sértőn, hogy egyből felugrottam a földről, ahol eddig ültem.
Mielőtt azonban még bárki és bármit is tett volna Pikkely feltéve a kezét előrébb lépett és kicsit értetlenül nézve a hatósági emberekre bemutatkozott.
Ez az egész incidens fenyegető feszültséggel lengte körül az eddig oly vidám és kacagással telt kis tisztást, hogy a gyerekek ijedten hallgattak el és megérezve a változást remegve és rémülten keresték a felnőttek védelmező közelségét. Én nem vagyok telepata, de még engem is megérintett ez a sötét légkör, így eltudtam képzelni szegény kölyköket, akik ilyen képességgel rendelkeztek, hogy most mit élhettek át.
A közelemben lévő csemeték azonnal mellém húzódtak és úgy kapaszkodtak belém, mit fuldokló az utolsó szalmaszálba. Lenézve rájuk önkéntelenül simítottam végig a fejükön, ahogy láttam a szemükben szűkölő félelmet és az első kigördülő könnycseppeket, hallottam ziháló, kapkodó lélegzetüket. A látványtól és az érzésektől feltámadó dühömet kétségbeesve nyeltem vissza, mert most egyáltalán nem hiányzott, hogy ösztönösen cselekedjek, hiszen nem okozhattam kárt a védelmet kereső kicsikben. Azt hiszem életem egyik legnehezebb pillanatait éltem át! Szinte én is remegtem, csak nem a félelemtől, hanem a visszafojtott dühtől. Erősen koncentráltam Adamra, aki ismerve a képességeinket igyekezett nyugalmat sugározni és nyugalomra inteni bennünket is, hogy elkerüljük a konfliktust, amire a nyomozó provokáló és minket vérig alázó megjegyzései után nagyon is számítani lehetett.
Greg már nem is tudta szó nélkül megállni, aki körül szintén jó pár gyerek csoportosult és ő merőben szokatlan módon most védelmezőként állt előttük.
Az értetlenkedő tekintetek kereszttüzében indul meg az egyik egyenruhás, hogy Adam kérése ellenére itt a gyerekek szeme láttára verje bilincsbe az iskola egyik kedvenc tanulóját.
Persze, hogy ez nem mehetett simán végbe, hiszen mindenki ugrásra készen állt, de mindenkit meglepett, amikor az eddig csöndesen álldogáló, vörös hajó Cindy védelmezően Daniel elé állt.
A következő események olyan villámgyorsan peregtek le, hogy mindenki dermedten nézett, csak egyedül Pikkely volt, aki villámgyorsan közbeavatkozott és megakadályozta, hogy a mocskos szájú rendőr megüthesse az ártatlan kislányt. Így is pattanásig feszültek az idegek, de ha az ütés célba is talált volna, akkor valószínűleg itt elszabadult volna a pokol.
Így is azonnal fegyvert rántottak a rend bátor őrei és most már tényleg vágni lehetett volna a feszültséget. Nem tudtam, hogy mit tegyek! Gondoltam, hogy lefejtem magamról a kapaszkodó kezeket, de a rettegő szemekbe nézve, ezt azonnal elvetettem. Így viszont csak tehetetlenségre kárhoztatva nézhettem az előttem zajló drámát.
Pikkely villogó szemekkel és markolja még mindig az előtte fekvő őrmester karját, fájdalmasan megfeszítve azt, hogy ne mozogjon, és hogy nyomatékosítsa szavait, amiben a gyerekek elengedését kéri, még annak nyakára is lép.
~ Ohh! Pikkely, te aranyszívű kiscserkész! Most aztán pont az ő malmukra hajtod a vizet! ~ nézek körbe a feszült arcokon, a villogó tekinteteken.
De, hát az vesse rá az első követ részünkről, aki nem pont ezt tette volna, hogy megvédje valamelyik kicsit!
Szemem körbesöpör a tisztáson és megakad Ratnán, aki talán a legtöbbet tehetné most, hogy lecsillapítsa a kedélyeket, de látom, hogy ő sincs könnyű helyzetben, hisz rajta is szinte csüngenek a gyerekek. Nem tudom, hogy meg fogja-e próbálni, de valamit tennünk kell.
Érzem a mellettem egyre jobban feszengő Sean kapkodóvá váló lélegzetvételét és habár most nem érzem a gondolatait, sejtem, hogy valami nagyon nem jó dolgot érzéke és ez nagyon idegessé tett.
Adam ismét kétségbeesetten megpróbálja jobb belátásra bírni a nyomozót, és Pikkelyt is, hiszen most kéne a legjobban megmutatni, hogy nem vagyunk valamiféle szörnyszülöttek, hanem mi is alávetjük magunkat a társadalmi szabályoknak, de ez most mindenki számára nehéz, hiszen a gyerekek felől áradó rémület mindenkit a végletekig felzaklat.
A nyomozó viszont nem akar kompromisszumot! Ő balhét akar, hogy bebizonyíthassa a mutánsok bűnösségét! Újabb sértései nem javítanak a helyzeten és Pikkely is megmakacsolja magát ennek megfelelően és nem hallgat Adamre.
A szemem ide-oda cikázik, ahogy a helyzet egyre romlik és várható, hogy valami visszafordíthatatlan fog történni.
Akármennyire is szeretnék a nyomozó torkának ugrani, sajnos be kell látni, hogy abból csak lövöldözés lenne, és az borzalmas következményekkel járna. A józan ész azt diktálja, hogy Pikkely adja fel és majd az Intézet tanárai mindent megtesznek, hogy mihamarabb ismét köztünk legyen. De lassan hol van itt a józan ész?
Már éppen megszólalnék, hogy én is megkérjem Pikkelyt, hogy engedje el a nyöszörgő férfit, mikor felcsattan Darren hangja és szavai teljesen kizökkentenek. Mit csinál? Miért akarja, hogy őt is letartóztassák? De figyelem elterelésnek nem rossz! Csak kérdés, mennyiben oldja meg a jelenlegi helyzetet?

~A kissrácnak igaza volt, tényleg megjelent Columbo, kivéve, hogy ennek itt nincs üvegszeme, még...~
Ahogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak, úgy fordul egyet a világ Sean-al. Telepátia ellen is borzasztó érzés ilyennek látni az előbb vidám gyerekek hadát, de az evolúciónak hála ő pontosan tudja, mi jár a fejükben, s az egyetlen vigasz a számára, hogy lehetne rosszabb is, például, ha éreznie kéne, amit éreznek. Elég sovány vigasz...
~Kell valami...Valami támpont!~
Figyelmét a rendőrök vezetőjére irányítja, s amit ott lát, az sem valami irigylésre méltó, sőt. Ez az ember jobban gyűlöli őket, mint eddig bárki, akivel összefutott, és semmitől sem riad vissza, hogy balhét provokáljon ki. Le fogja lőni Pikkelyt és....Sarah közben felpattan mellőle, mire ő is követi példáját, de csak azért, hogy vissza tudja fogni a lányt. Erősen szorítja meg a kezét, s mialatt minden erejével azon van, hogy megakadályozza Sarah-t abban, hogy hülyeséget csináljon, akaratlanul is felmerül benne a kérdés, hogy őt ki fogja meggátolni ebben? Kétségbeesve tekint körbe elméjével, kapaszkodót keresve, s meg is találja azt, egy számára meglepő helyen.
~Ratna, ez lőni fog! Meg tudnád nyugtatni a gyerekeket? És ha már ott vagy, engem is? Meg úgy mindenkit...~
A telepatikus üzenet elküldését követően barátnőjének is címez egyet.
~Megpróbálok valamit. Remélem sikerül.~
Elengedi Sarah-t, és kissé szédelegve Daniel felé indul. Ahogy az előbb körbenézett, talált egy értelmes gondolatot, és őszintén szólva, meglepte őt, hogy nem neki jutott eszébe először. Greg terve, hogy szereljék le Pikkelyt ők maguk az egyetlen megoldás, hogy mindenki élve ússza meg, még ha árulásnak tűnhet amire most készülnek.
-Engedd el - szól szomorúan barátjához, mikor már a rendőrök tűzének útjában áll, már amennyire tud - megszerzem neked a legjobb ügyvédet, és kihozunk, ígérem.
És akkor, előkerül Ratna hódolója is. Körözött bűnöző? Ó, te jó ég, ez egyre jobb lesz... Nem számít! Ha kijutnak innen élve, megszerzi nekik a legjobb ügyvédeket, olyan pártatlan bíró és esküdtcég fogja tárgyalni az esetet,amilyet csak pénzért kapni lehet, így a végére minden rendbe jön majd, csak ezt ússzák meg valahogy!
~Greg, ha fellököm, le tudod fogni, amíg megbilincselik? Ezek lőni akarnak.~
A telepatikus üzenet elküldése után meg is próbálja lelökni barátját a rendőrről, ha az addig nem adta fel a dolgot. Sajnos még mindig a tömeghisztéria hatása alatt áll, és hacsak Ratna nem segített rá, vagy jelent meg Garfield a tisztáson, és nyugtatta meg a kicsiket, el sem tudja képzelni, hogy lehetne esélye Daniellel szemben, de meg kell próbálnia, ilyen rövid idő alatt honnan kertít másik vőfélyt?!
-Sajnálom...

Hmm… Nagyon ciki az, ha nem tudom, milyen Columbo? Na jó, képről már láttam, meg a reklámban is, meg tudom hogy van egy nagyon édes kis bassethoundja, aztán nagyjából ennyi. Bár az előbb amilyen lelkesen jött az előbb az a kissrác a hírrel, gondolom csak a rendőröktől tartott egy kicsit, bár… Jó, tudom, nem szép dolog a külső alapján ítélni, de hát akkor is. Jó, nem mondom, hogy mindenkinek úgy kell kinéznie mint Greg, bár ő dolgozni se dolgozik, se nem tanul, ergo különösebben semmi, a társadalom számára hasznos dologgal nem tölti el az idejét, érthető, hogy van ideje ennyit pepecselni a kinézetével… De ott van például Darren, még akkor is különbül nézett ki, mint Esperanza százados, amikor „félholtan” épp Dzsinnel viaskodott a folyosón aztán véletlenül rájuk találtam… Szóval nekem ne jöjjön senki azzal, hogy nincs ideje a saját kinézetével foglalkozni, úgyis mindenkinek arra van ideje, amit akar. Egy százados meg ne így akarjon kinézni… Akarom mondani ne így nézzen ki, ha már ilyen magas beosztásban van. De mindegy is, még ha külső alapján nem is ítélkezünk, az öregnek akkor is elég volt megszólalnia, hogy mindenkinek a hideg szaladgáljon tőle a hátán. Meg hogy nyilvánvalóvá váljon, mennyire a pici szíve csücskei vagyunk mi, Homo sapiens ’Superior’-ok. Hát, ha eddig nem néztem Columbot, azt hiszem, ezután se fogom elkezdeni, vagy ha mégis, elég rendesen össze kell kapnia magát ahhoz, hogy elérje a szimpatikus kategóriát a szememben, hisz elég jelentős hátránnyal indul a hírhozó kissrác hasonlata után.
Persze arra is hamar fény derül, hogy mégis ki miatt van itt, ha már senki sem hívta. Ahogy meghallom a számomra kedves nevet, csak értetlen pillantással fordulok a fiú felé, mintegy magyarázatot várva, hogy mégis miért? Az odáig rendben, hogy régebben volt pár ballépése, de azóta már megváltozott. Tudom… Legalábbis erősen bíztam benne, hogy nem lett volna képes újra olyan ügybe keveredni, ami ilyen rendőrségi hercehurcát von maga után, vagy ha mégis, akkor legalább elmondja… De nem, biztos hogy csak valami félreértés lesz a dologban, Daniel nem ilyen… Hisz csak rá kell nézni, ahogy elnézem, ő se tudja, hogy mi lehet ez az egész.
Az újdonsült „mumusnak”, Tobias Esperanzának csupán elég néhány lépést megtennie, hogy a gyerekek rettegve meneküljenek előle, felénk nagyobbak felé. Mellé. Mögé. Nem telik bele néhány pillanat, s minden nagykorú diáktársam közelében ott lapul, bújik néhány fiatalabb társunk, ahogy rettegve próbálnak menedéket lelni. Ki tudja, talán a sok gyakorlás, vagy az előző este bevett nyugtató utóhatása, de eddig még egész jól sikerült kontrollálnom a képességem, annak ellenére, hogy mennyi félelmet éreztem körülöttem „lebegni” a levegőben, ám most aztán tényleg nem akartam, hogy az erőm átvegye felettem az irányítást. Ez az eddig pedig pontosan addig tartott, amíg arra nem eszméltem, hogy két rettegő kisfiú épp engem választott védelmezőül. Elég volt egy pillantást vetnem rájuk, s mint ha a sekély, nyugodt patakban sétálva egyszer csak belépne valaki egy vízesés alá, úgy zúdult rám a félelmük, rettegésük, hogy az szinte már-már fullasztó volt. Azért az se volt gyenge vagy mindennapi érzés, hogy ilyen intenzíven érezhettem mások félelmét ilyen közelségből, ám belegondolva és körülnézve a mezőn, még hálát adhattam az égnek, hogy én csak az érzéseket érzem. Milyen elviselhetetlen lenne, ha még gondolatok is társulnának hozzá?!
Szinte reflexből magamhoz öleltem a gyerekeket, majd miután az érzelem-áradat után újra a „régi” voltam, leguggoltam a kicsik mellé. Finoman letöröltem a könnyeiket és magamhoz szorítottam őket, hátha az egy kis megnyugvást hoz számukra, ha tudják, van, akire számíthatnak, aki megvédi őket.
Az, hogy az egyik rendőr a bilincsével Pikkely felé indul, nem sokat javít a kedélyeken, ám amikor még ahhoz is van mersze, hogy megpróbáljon megütni egy kislányt… Azt hiszem, hálás lehet Danielnek azért, hogy közbelépett, hiszen ahogy a többieket ismerem, ha sikerül neki, biztos, hogy sokkal rosszabbul jár. Nem mint ha a mostani helyzete túl sok reménnyel kecsegtetne…
Elég kétes érzések kavarognak bennem… egyrészt hálás vagyok Pikkelynek, amiért közbeavatkozott, hogy megvédje a kis Cindyt, az azonban már csalódással tölt el, hogy nem csupán megakadályozta, de harcképtelenné is tette a rendőrt… Hisz a rendőrség korábbi reakciója alapján egyértelmű, hogy valami ilyen reakciót akartak kiváltani tőlünk, Daniel pedig azzal, hogy nem bírt parancsolni az indulatainak, csak maga alatt vágja a fát, de nem lomb-, hanem minimum egy láncfűrésszel…
Szinte mindenki egy emberként nézi, ahogy mintegy lassított felvételben, az összes többi rendőr előrántja a fegyverét és Pikkelyre szegezi, ám én csak még jobban elképedek, amikor a fiú még felszólításra sem hajlandó elengedni „áldozatát”.
~Daniel… mégis mit művelsz? Könyörgöm, engedd el… Daniel… - rémült tekintetemmel próbálom elkapni az övét, hogy gondolatban üzenjek neki, bár mivel nem ilyen jellegű telepata vagyok, csak erősen reménykedek, hogy valami csoda folytán célba ér az üzenetem.
Amennyiben ez nem használ, mintegy varázsütésre megváltozik a tekintetem, s a kérlelő kiskutya szemek helyett egy elszánt, szigorú tekintetet tudhat magán, ami egyértelműen üzeni számára: Vagy leállítja magát, most rögtön, vagy én fogom könyörtelenül ebben a minutumban, a képességemmel, mielőtt még nagyobb bajba sodorná saját magát és nem utolsó sorban minket és az iskolát is.
Nem… Ahogy Mr. Windsor is intett minket, a rendőrökön amíg nem muszáj, nem akarom… nem, inkább nem fogom használni a képességemet. Hisz azzal mégis mire mennénk? Ha még hatna is a dolog, mire kiérnének az erdőből, biztosan elmúlna a hatása, annyira meg ők sem idióták, hogy ne jönnének rá, valaki belepiszkált a fejükbe. Azt pedig senkinek sem lenne jó, ha ezzel csak plusz okot adnánk nekik az ellenséges viselkedésre… És hogy mi lenne az a kivételes eset, ha mégis ellenük fordulnék? Ha fizikai értelemben nagyon eldurvulna a helyzet (brutális agresszió, verekedés, kínzás, stb…), vagy bármi olyan tett ami már emberéleteket is veszélyeztet, és nincs más megoldás ellene…A diáktársaim lehet, hogy utálni fognak érte, de idővel talán megértik, és megbocsájtanak… akár azért, ahogy nem használom a rendőrség ellen a képességem, akár arról van szó, hogy rajtuk ellenben igen…
Ugyanis ez volt az a pont volt az, ahol eldöntöttem, hogy elég volt ennyi a kicsik szenvedéséből, így a képességemet kiterjesztve megpróbáltam egyszerre nyugalmat árasztani az összes kiskorú diáktársam felé, ügyelve arra, hogy a „nagyok” még véletlenül se kerüljenek a hatása alá… Nekik most szükségük van a tiszta agyra ahhoz, hogy helyesen cselekedjenek ebben a feszült helyzetben. Ekkor hallottam meg Sean üzenetét is a fejemben, amitől kis híján a szívem is megállt. Kissé elszégyelltem magam, hogy nem jutott eszembe már korábban az, hogy megnyugtassam a gyerekeket, viszont akkor így „közkívánatra” Sean sem maradt ki az osztásból. Azért remélem, nem fogja rosszul viselni a dolgot annak ellenére, hogy ő most találkozik először ezzel a fajta erővel…
~Lőni fog?! Istenek és istennők, most mitévő legyek… Nyugalom… Mély lélegzet, lassan kifúj… még egy mély lélegzet, megint kifúj szép lassan… -kezdtem bele gyorsan a szokásos légző-gyakorlatomba, hogy megőrizzem a hidegvérem, majd miközben figyeltem, hogy Greg és Sean is közbelépnek, hogy leállítsák Pikkelyt, próbáltam valami nagyon megnyugtató emléket előtúrni az agyam mélyéről, méghozzá nagyon-nagyon rövid időn belül…
A fiúk közbelépnek, nem lesz baj… ugye? Ugye nem lesz baj? Ha eddig Pikkely nem reagált volna a tekintetemmel továbbított üzenetemre, akkor most már Sean és a kicsik mellé ő is újra megtapasztalhatja, milyen érzés nyugodnak lenni, nagyon-nagyon nyugodtnak, amit többnyire a tragikus események után lévő megkönnyebbülés után szokott érezni az ember. Például, mint amikor egy szeretted súlyos balesetet szenved, s a több órányi feszült aggódás és várakozás után az orvos közli, hogy túl van az életveszélyen, már nincs miért aggódni… Vagy… Vagy biztos, hogy van még pár hasonló emlék a tarsolyomban, de ilyen pánikhangulatban hirtelen nem jut több az eszembe…
Már-már úgy tűnt, hogy Greg és Sean segítségével sikerül jobb belátásra bírnunk Danielt, amikor oldalra pillantva sikerült elkapnom Darren tekintetét. Mi ez a biccentés? Csak nem most fog lelépni? Végülis, jobb pillanatot keresve se találhatott volna…
Aztán ahogy meghallom a kiáltását, majd az azt követő szavakat… Mondanom se kell, hogy nem kis döbbenet ül ki az arcomra… Ez a hirtelen fordulatot talán még azok is megérezhették, mint kisebb megingás, akik eddig a képességem hatása alatt álltak, ám azt a luxust most nem engedhetem meg magamnak, hogy meginogjak a koncentrációban… Ismét lehunytam a szemem pár pillanatra, majd miután biztos voltam benne, hogy minden rendben, óvatosan megráztam a fejem Darren felé.
-Darren, kérlek… Erre semmi szükség, hogy a hősködéssel te is bajba sodord magad… -suttogtam neki lehetőleg olyan hangerővel, hogy rajta, és a rajtunk lógó gyerekeken kívül más ne hallhassa.
Magyarázza már el nekem valaki, hogy miért akarnak a férfiak mindig hősködni? Mert én nem értem őket… Már a mai nap folyamán is mennyi kellemetlenséget megúszhattunk volna, ha visszabírják fogni az indulataikat… Gondolok itt Greg beszólásaira, Pikkely agressziójára, vagy Darren hirtelen jött tervére…
Persze szép, hogy ő is ilyen önfeláldozó, és ha logikusan, higgadj fejjel végiggondolom, még mindig jobb megoldás, ha mindketten börtönbe kerülnek, mint ha Pikkelyt fejbe lövik, hisz az elsőnél ha törik ha szakad, de úgy is kihozzuk őket valahogy… A másodiknál meg? Na jó, inkább hanyagoljuk most az ilyen pesszimista gondolatokat… De akkor is… Biztos van valami más megoldás, kell, hogy legyen…
Folyamatosan a belém kapaszkodó gyerekek hátát simogattam, hogy ezzel is nyugtatgassam őket, s nem tudom, Darren végül hallgat-e rám, mindenesetre ha nem, akkor Biancát is megpróbálom az oltalmam alá venni. Már ha sikerül őt lehámozni őt a fiú zakójáról. Ha nem, akkor max jön zakóstól a kislány.

~Darren… TE ÁLLAT! Ha lebuksz mehetsz(vissza) a balettba ugrálni… Ezt pedig ezt nem akarod. Mert ennek szerves velejárója, hogy jócskán ki lesz tágítva a „baráti köröd”…
Szitkozódtam egy sort az akcióját hallva. Szúrós tekintetemet rá vetve láttam meg, hogy kissé eltorzult. Hihetetlen ez az ember, ilyen körülmények között is van ideje sminkelni. Ráadásul fiú… Ejnye Darren. Aztán ahogy megráztam a fejem, ekkor megláttam Darrenel érintkező Bobot. Ekkor minden világossá vált, bár azért még nem nyugodtam meg teljesen.
~Idióta… Ratna, remélem ezért még átmosod a fejét… Sean! Kész vagyok, ha te is.
A hangulat pattanásig feszült, mind két lábammal bele dolgoztam magam a földbe bokáig. Aztán az utolsó pillanatok előtt Pikkel jobb belátásra tért. A belül lévő feszültség ami egy tenger által ostromolt gátat is próbára tenne, hirtelen semmivé lett. Mintha az egész tenger átbukott volna a gáton majd egy mederbe kerülve elhömpölygött a város mellett. Nagyot sóhajtottam. A következmények várhatóak voltak.
-Forduljatok el…
Szóltam a gyerkőcöknek komoran. Ha elfordulnak, ha nem én csak homlokom ráncolva nézem ahogy Pikkelyt csikk módjára nyomják el az avarban és megkötik akár csak egy veszett kutyát.
-Majd megmutatom neked hol a te helyed Te rasszista, a bitófán.
Morgom félig meddig hallhatóan, a közelemben lévők minden esetre tisztán hallhatják morgásomat. Fejem lassan fordul ahogy az öreg közeledik Pikeklyhez, peckesen, mintha ő hugyozta volna a golfáramot. Áram… azt kéne vezetnie nem pedig osztagokat. A gyűlölet gyűlöletet szít. Nálam ez nagyon bejött. Már csak a puszta jelenléte fűti a dühömet.
-Ó, hogy Logan vakarja meg a hátad Te szemétláda… Az is ilyenkor nincs itt.
Morgom ismét a gyerekek számára jól hallhatóan. Bár nem mintha tudnának arcot párosítani hozzá. De legendás karmairól biztosan halottak így érhetik a kis szófordulat lényegét. Logan az egyetlen aki még nálam is kevesebb időt tölt az iskola falain elül. Hirtelen eszembe jut valami. Nem is kell sok idő a kivitelezéséhez. Csak egy aprócska gödör, rajta alig egy-két centis földrétek, hogy az vart megtartsa, de egy embert már nehezen. Esperanza szokatlanul egyenletes, lassú lépteivel könnyű kalkulálni. A kesze-kusza mélyedés hamar elkészül éppen földet érő lába alatt. Amolyan rágcsáló vájat. Alján féloldalasan egy kis pukli, hogy a talpát kivezesse a síkból és a bokáját fordulásra késztesse, esetleges törésre.( Mintha a patkán lépne félre valaki) Ej-ej ezek a fránya rágcsálók, földtúrók vagy mik olyan rossz helyre tudnak furkálni. Az ember még kitöri a bokáját…
-Jajj…! …Hülye dögök…
Szólalok fel mintha én is ilyen gödröcskékbe léptem volna. Berogyasztott térdeimet pedig kinyújtom. Meg is van a helyük a lábam alatt. Karjaimat felemeltem „amikor az egyensúlyomat kerestem a megcsúszáskor.” Kimászok a gödörből és kicsit odébb sétálok. Az apróságok lelkesen tipegnek mögöttem, hogy takarásban legyenek a rendőr-bácsitól. Tipikus struccpolitika. Mi nem látjuk, ő sem lát.
Ahogy a vádakat meghallom a csínyemből szerzett káröröm is elvész. Az állkapcsom, ha nem lenne több ponton rögzítve a koponyámhoz akkor most már a földön heverne.
~Alaposan mi? Tudod, Logan na ő vakarjon meg alaposan.
A kezdeti döbbenet után valahogy nem a lassan bezáródó számat lehet látni, hanem a kerekedő ajakaim ahogy vigyorgásra húzódnak.
-HÁH!....
Kapok a számhoz. A körülmények sokat segítenek, hogy ne kezdjek el szakadni a röhögéstől.
-Elnézést… kehmmm…Szóval, ezt maguk sem gondolták komolyan.- Emberelem meg magam. -… Továbbá az utolsó vádponttal nem értek egyet.
Emelem fel a hangomat és teszek pár lépést előre. Ekkor aprajafalva a hátam mögött egy emberként rezzen össze. Hátrapillantok és megállok, majd vissza a zsarukra.
-Csupán segített, hogy a kollégája ne veszítse el az állását, vagy az életét, ha úgy adódik. Sajátos módon ugyan de segített…
Emlékeztetem, hogy miért is volt szükség erre a lépésre. Ahogy jó barátomat a szemem láttára ráncigálják el ismét kissé elkomorodom. Nem létezik, hogy ő embert öljön. Hitegettem magam, de az előbbi kirohanásából ítélve, még elképzelhetővé is vált. Fájdalmas volt a hangját hallani, őszinteég sugárzott belőle. Ez segített elfeledni, hogy kirohanásból megölhetett valakit.
-HÉ! Vigyázzon a szájára!
Üvöltök a rendőrre majd mielőtt rájönnének, hogy én akarom letépni valamivel… najó sokkalta higgadtabb hangon folytatom.
-Gyerekek is vannak… Tudom, hogy ez magukat marhára nem érdekli, de azért mégis… ne ezt tanulják már, a rendőröknek tudtommal illik jó példával elöl járni, de ez… ez mindennek az alja…
Kis gesztikulációval is megfűszerezem a szemrehányást. Ahogy Pikkely elfeküdt ránéztem. Láttam lendülni a rendőr lábát. Rándultam egyet ahogy betalált a rúgás. Talpam a talajba süppedt ahogy fél lábra nehezedtem. A Rendőr mellett a földhöz közel volt egy elhalt gyökér. Ezt tisztán éreztem. Nem kellett sokat dolgozni rajta, hogy kicsit kibukjon a földből és a fordulatból lépő rendőr lába útját állja és megakassza azt. Esetleg kigáncsolja és/vagy földre kényszerítse.
’-Mozogj már szemétláda!
-Hékás!
Szóltam rá ismét a rendőrre rosszalló tekintettel és felháborodottan megcsóváltam a fejem.
~A falnak beszélek vagy mi van itt? Komolyan mondom anyám chihuahua(csivava)ja is hamarabb megértette amit mondta neki. Pedig az aztán suta egy jószág annyi szent.
Mérgemben összefontam a karomat magam előtt. Egy bátorító pillantást vetettem a kicsikre. Amolyan nyugi, minden rendben pillantást. raffaelo-t nem adhattam nekik, még ha többet is mond minden szónál. Haragos tekintetemet felvéve pásztáztam körbe a terepet. Aztán Adam szólított minket. Hátrafordultam a gyerekekhez.
-Nyugi, nem lesz baj.
Lassan odasétáltam és heccből beleléptem egy álgödörbe megint. Rövid szitkozódás után oda is értem. Esperanza szavait hallva és a tényeket megvizsgálva, kicsit utána számoltam a dolgoknak. Egyre magabiztosabb lettem. Flegmán legyintettem.
-Ez teljes képtelenség. Ilyesfajta koholmánnyal nem tudják rábizonyítani. Különben is… Aznap éppen meccseztünk. 2 perc alatt nem érhetett oda. Meg ilyen pontosan megállapítani a halál idejét csak kórházban szokták, vagy elmebetege kakik odaírják… vagy netán ismer egy másik módszert uram?
Hangomon érződhetett, hogy szinte már nem is veszem komolyan az egészet. A vádaskodás, a tények mind a józanész ellen szólnak.

Mivel úgy tűnt, Pikkelynek esze ágában sem volt reagálni a jelzésemre, akármennyire is nehezemre esett, végül mégis használtam a fiún is a képességem, hogy lehűtsem a forrongó vérét. Ahogy az erőm hatása elérte, s a tekintetében valami lassacskán megváltozott, óriási megkönnyebbülés volt számomra, mint ahogy az is, hogy elengedte a meggondolatlan rendfenntartót. Miután a tekintetünk találkozik egy pillanatra, egy szelíd, barátságos mosollyal üzenek neki, hogy semmi baj, minden rendben lesz… Amikor az egyik rendőr néhány csúnya ütéssel, rúgással jutalmazza a korábbi tettét. Nem hittem volna, hogy valaha hasonló gondolatok fognak eszembe jutni, de a korábbi csúfolódások ellenére most még Siva bőrébe is szívesen bújtam volna, hogy mind a 32 kezemmel befoghassam valamelyik gyermek szemét, ezáltal megkímélve a következő néhány pillanattól… Ennek hiányában azonban csak Greghez hasonlóan próbáltam magam felé fordítani a két kisfiút, szorosan átölelve, hogy még véletlenül se lássák, amit az általuk is oly nagyon kedvelt fiúval tesznek. Legszívesebben én is elfordítottam volna a tekintetem, de miután én is szinte minden ütésre, rúgásra összerezzentem, képtelen voltam máshová figyelni, egyszerűen megbilincselt a látvány.
Persze ha magamat akarnám megnyugtatni, mondhatnám, hogy Pikkely érdekében cselekedtem, de miután ilyen durván bántak vele, nem hiszem, hogy bárkinek is vigaszul szolgálna… Igaz, még mindig szerencsésebb helyzetben van, mint ha senki sem avatkozik közbe és netalántán egy hullazsákban végzi, ólommal telepumpálva, de azért ez a verzió sem volt egy leányálom. És bármennyire is próbálom magamnak bemesélni az ellenkezőjét, részben nekem is köszönhető… És akármennyire is elítél bárki ezért, valahol még a rendőrség reakcióját is ésszerűnek tartottam, hisz hasonló esetben valószínűleg az emberek többsége hasonlóan reagálna, miután kiszabadult az életveszélyes helyzetből, első lépés a támadó ártalmatlanná tétele. Az egészben pedig az volt a rettenetesen nehéz, hogy ez esetben a támadó, akit valójában nemes cél vezérel, csak kissé túllőtt a célon, az egyik legjobb barátunk.
Esperanza százados már Darrenre tereli a szót, amikor én még mindig földbe gyökerezett lábbal figyelem aggódó tekintettel, hogy Danielnek van-e valami komolyabb sérülése, vagy megússza néhány nagyon csúnya zúzódással, amikor… Mi? Még hogy nem hasonlít? Ahogy végre sikerül elszakadnom a sajnálatra méltó fiú látványától, Darrenre pillantva a szavam is elakad. Ha nem az előbb verték volna össze a szemem láttára az egyik barátomat, valószínűleg a fetrengek-a-röhögéstől lenne a következő reakcióm, így azonban csak értetlenül állok a dolog előtt, hogy mégis mi lehet ennek az egésznek a magyarázata… Ahogy megpillantom Bobot, hirtelen rendkívüli hála tölt el iránta, hogy még ha bármiféle előzetes jelzés vagy kérdezés nélkül is, de meghiúsította Darren tervét. Azt hiszem, jövök eggyel a srácnak, pláne hogy ilyen jól vág az esze éles helyzetekben. Erősen reméltem, hogy amíg egy rendőr is ólálkodik 1 km-es körzeten belül, addig nem hagyja magát lerázni a kölyök. Bianca már úgy is ott lóg Darren zakóján, mit számít az, ha mellé még Bob is a kezét szorongatja?! Tudva, hogy kinek a keze van a dologban, azért megnyugodtam, hogy nem lesz tartós ez az új külső, legalábbis nagyon-nagyon-nagyon erősen reménykedtem benne. Ha pedig mégis tévednék, megvan, hogy mi lesz a következő karácsonyi ajándék: szemöldökcsipesz. Egyből kettő, hogy ha az egyik elveszne, még mindig legyen egy tartalék. Nem érdekel, hogy otthon nem szoktuk megünnepelni, ezúttal hajlandó vagyok kivételt tenni. Na jó, tudom, hogy nem a külső számít, hanem a belső szépség, de nekem valahogy mégis jobban bejött a barna haj és szem…
Persze mire túlteszem magam a Darren új külseje okozta kisebb sokkon, már választ is kapunk a kérdésünkre, hogy mégis miért akarják magukkal vinni Pikkelyt… és azt kell mondjam, hogy szinte sokkoltak a hallottak. Egyből őt kezdem figyelni, hátha a tekintetéből, reakciójából, valami apró, rejtett kis utalásból rájövök valamire, de semmi sem tud eltántorítani a korábbi meggyőződésemről, hogy ez a fiú ártatlan… Jó, igaz, hogy korábban volt pár rossz húzása, viszont mióta megismertem, és ahogy megismertem, kizártnak tartottam, hogy igaz legyen a vád. Néhány kis diákcsíny, az persze, nála is volt, kinél nem? De hogy gyilkosság? Nincs az az isten, hogy én ezt elhiggyem, hacsak nem látom, vagy ő mondja nekem… De akkor mégis miért pont őt szemelték ki bűnbaknak? Sajnáltam szegényt, hogy a sors kegyetlen tréfája miatt pont neki kell ennyi szenvedésen átmennie, bár igazából senkinek sem kívánnék még csak hasonlót sem. Talán én is féltem bevallani magamnak, de a lelkem mélyén, valahol szurkoltam neki, hogy használja a képességét, szökjön el, mire vár?! Hisz megteheti… Persze az eszem tudta, hogy az sem lenne megoldás, ha ezentúl örökké bujdosásra kényszerülne, s ezzel csak veszélybe sodorná minden ismerősét, rokonát… Csodáltam érte, hogy ilyen nehéz helyzetben nem él vissza a hatalmával, hanem hősiesen tűri ezt a kemény és megalázó bánásmódot…
Miután a hallottak Daniel agyáig is eljutnak, szívszaggató, végtelen hosszúnak tűnő néhány pillanat veszi kezdetét… Az egyetlen pozitívum csupán az, hogy a korábbi sejtésem megerősítést nyert, miszerint tényleg csak valami félreértésről lehet szó, s kizárt, hogy Daniel képes legyen bárkit meggyilkolni. A könnyeimmel küszködve figyelem, ahogy próbálják elrángatni szerencsétlent, de amikor felém fordulva próbálja bizonyítani az ártatlanságát, csak még jobban elszorul a torkom. Úgy tűnik azonban, hogy a nagy erejű félelem, kétségbeesés és düh legyűrte a fiúnak szánt nyugalom érzését… sajnos.
Csupán egy újabb durva rúgás, s Pikkely kis híján a lábamnak esik a lendülettől. Szinte ész nélkül engedem el kis védenceimet, hogy lehajoljak a fiúhoz, s ahogy kétségbeesetten kérlelni kezd, finoman megsimogatom az arcán, miközben hevesen bólogatok, jelezve, úgy lesz.
-Daniel, figyelj rám kérlek, tudom, hogy ártatlan vagy, hogy nem te tetted… Ismerlek, te képtelen lennél ilyet tenni… Ez csak valami félreértés lehet… Persze, persze, beszélek édesanyáddal, ne aggódj… De kérlek, légy erős és tarts ki… Bebizonyítjuk, hogy ártatlan vagy és kihozunk téged, ígérem… -hadartam válaszul a fiúnak, hogy ezúttal a szavaimmal próbáljak enyhíteni a szenvedésén, hogy egy kis reményt gyújtsak a szívében, egy kis lendületet adjak a kitartáshoz, és legfőbbképpen, hogy tudja: nem kell egyedül megvívnia ezt a harcot, hisz mi mind mellette állunk.
Ahogy elrángatták a kétségbeesett fiút, s még meghallom az utolsó fájdalmas szavait, már nekem is csendben potyognak a könnyeim, hiába tudom, hogy ezzel most aztán tényleg semmin nem segítek. Mivel ha megszólalnék, úgy is egyből elcsuklana a hangom, így csak némán bólintok neki, ahogy utoljára találkozik a tekintetünk, majd miután eltűnt a rendőrök kíséretében, a szemeimet törölgetve rogyok össze az őszi avarba. Ahogy a földön ücsörgök, próbálva megőrizni azt a kevéske megmaradt nyugalmamat, hogy legalább a gyerekek és Sean szenvedésén enyhítsek, valahogy a forró, fülledt nyári délutánok jutnak eszembe. Amikor a ragyogó napfény mindenkit élettel és vidámsággal tölt el, de aztán egyszer csak a semmiből feketébe borul az ég és a rövid, ám annál intenzívebb felhőszakadás mindent elmos. Leginkább ehhez tudnám hasonlítani a mezőn uralkodó hangulatot, onnantól kezdve, hogy Darrennel összefutottunk a kis csoporttal, azon át, hogy megérkezett a százados és kísérete, egészen addig, hogy Pikkelyt elhurcolták a szemeink elől. A szomorú csak az a dologban, hogy a vihar után jobb esetben mindig újra napsütés következik, ami felszárítja a felhőkből érkező csapadékot, a könnyeket, ám a mostani kilátástalan helyzetünkben aligha jutott eszembe bármi olyan dolog, ami pozitívan hatna Daniel jelenlegi helyzetére.
Nem tudom, másokat vajon mennyire viselhetett meg az elmúlt néhány perc, de engem most valahogy Mr. Windsor meglepett szavai sem tudtak lázba hozni. Ahogy megtöröltem a szememet és mosolyt erőltettem az arcomra, a kicsikkel kézen fogva indultam meg a többiekkel együtt a százados felé. Lehet, hogy nem akart sokat elárulni a nyomozás részleteiről, ám ez a kevés is felkeltette bennem a reményt. Mint azok a bizonyos napsugarak, amik először jutnak át a sötét fellegeken a vihar után… Ahogy Greg beszámolóját hallgattam, körbepillantottam a többieken, s magamban is próbáltam felidézni a két nappal ezelőtt történteket…
-Mr. Esperanza, igazat kell adnom a diáktársamnak, itt valami félreértés történhetett –magam is meglepődtem, hogy azok után, amit Daniellel művelt, pont én vegyem a bátorságot, hogy beszéljek vele…
Ám ha ez akár csak egy hajszálnyi esélyt is jelenthet a fiú számára, én aztán nem rágódok miatta, megpróbálom!
-Igaz, én magát a meccset nem láttam, különösebben nem vonz a kosárlabda, így elvállaltam, hogy készítek némi frissítőt, amíg mennek a meccsek. Emlékszem, a meccs előtt Daniel milyen lelkesen újságolta, hogy a csapata bejutott a házibajnokság döntőjébe is, és hívott, hogy mindenképp nézzem meg! Igaz, csak az utolsó néhány percre értem vissza, de valóban délután 5 óra körül ért véget a mérkőzés… És egyébként sem volt fegyvere, hisz ezt az iskola házirendje is tiltja! –erősítettem meg Greg szavait, majd Sarah és Sean felé pillantottam, tőlük is megerősítést várva, hisz ha jól emlékszem, ők még a versenyben is részt vettek.

Végül úgy nézett ki mégis csak Ratna lesz az, aki megoldja a pattanásig feszült helyzetet, hiszen mielőtt akár Greg, akár Sean közbeléphetett volna, láthatóan megváltozott valami.
A belém eddig rettegve kapaszkodó és rettegve könnyező gyerekek, mintha egy csapásra megnyugodtak volna. Arcvonásaik kisimultak, szemükből eltűnt a páni félelem és görcsös szorításuk is oldódott. Így már lehetőségem volt, hogy kissé előrébb lépjek, nem távolodva ugyan el tőlük vészesen, csak annyira, hogyha szükséges a veszélyeztetésük nélkül tudjak cselekedni, hiszen azok a fegyverek még mindig fenyegetően meredtek az egyik legjobb barátomra, aki semmi más nem tett csak megvédett egy ártatlan gyereket.
Persze azzal is tisztában voltam, hogy a rendőrök a végletekig el fognak menni, ha társukat veszélyben érzik, ezért volt nagyon életveszélyes a helyzet.
Aztán már nem csak a gyerekek, de Pikkely eddig hajthatatlan és a végletekig elszánt arca is a békés beletörődést kezdte sugározni. Mivel én nem éreztem hasonló rám telepedni akaró nyugalmat, sejtettem, hogy Ratna csak a legrászorultabbakra terjesztette ki a hatalmát, ami meg is hozta a várt eredményt és a fiú elengedte az előtte heverő őrmestert.
Még mindig félő, hogy a zsaruk mit fognak lépni, de Esperanza felügyelő most először mióta megjelent tesz olyat, amivel teljesen egyet tudok érteni, és a fegyvereik eltételére szólítja fel az embereit, akik kisebb hezitálás után meg is teszik.
Ami ezután jön igazán nem lep meg, de a végletekig felzaklat és minden ízemben reszketek, hogy uralkodni tudjak magamon. Állandóan mondogatom magamban, mint egy mantrát, hogy tárni kell, a gyerekek és az iskola érdekében, hiszen valószínűleg azonnal Adamék és az Intézet inná meg a levét, ha most bármilyen atrocitásra kerülne a sor. csak abban tudok bízni, hogy majd Pikkelyt hamar ki tudják, ki tudjuk szabadítani, ha végre kiderül, hogy nem követett el semmit.
Ismerve a zsaruk hozzáállását, ha az egyik társukat bántalmazza valaki, még Daniel nem is kapott sokat, de eltudom képzelni, hogy ez még csak egy kis ízelítő volt a részükről, és ha majd nem látja senki, akkor folytatják. Sajnos volt már pár régi haverom, aki erről mesélni tudna.
Igyekeztem azért, hogy az engem körülvevő gyerekek, minél kevesebbet lássanak a dologból, de hát nagyon em lehetett mit tenni, csak reméltem, hogy Ratna valamennyire tompítani tudja az őket ért traumát, ahogy egyik kedvenc barátjukat bántalmazzák.
Közben Esperanza Darren előbbi megmozdulását nem elfelejtve a srác felé lépked és már azt várom, hogy ő lesz a következő, akit ma letartóztatnak, de mikor ránézek elakad a lélegzetem. Ratna barátjának helyén egy enyhén szólva is ronda férfi ácsorog! Amit azonban a magától elszállt nyomozó nem lát, hogy az egyik diáktársunk áll Darren háta mögött és az érintésével tartja fenn az illúziót. Nagyon remélem, hogy elég kitartóan sikerül neki, hogy ne bukjanak le. Azért minden elismerésem a kiskölyöké! Így aztán persze Darren csak egy kisebb megrovásban részesül a „félrevezetés” miatt, és ennyivel megússza.
Mikor már Pikkely bilincsbe verve ismét a talpán állt a százados, mint egy győztes hadvezér sétált oda hozzá, majd kiélvezve a helyzet minden számára valószínűleg kéjes örömet okozó cseppjét, barátom szemébe nézve közölte, hogy mivel vádolják.
A tisztásra most halotti csönd telepedett, mindenki, legalábbis mi Xavieresek leesett állal álltunk ott és nem akartunk hinni a fülünknek. Végül Pikkely volt aki először megtörte a csendet, és még a vak is láthatta a megdöbbenést az arcán, ahogy tudatosult benne, hogy mit akarnak a nyakába varrni és azonnal tiltakozni kezdett.
Természetesen én a rendőr egy szavát sem hittem el egy percig sem! teljesen kizártnak tartottam, hogy Daniel bántalmazzon valakit, nem hogy elvegye az életét, ráadásul egy rendőrét! Az egész vád egyszerűen abszurd volt! Mindenki, aki ismerte Pikkelyt ezt azonnal megcáfolta volna. Persze neki is voltak botlásai, ahogy itt majdnem mindenkinek, de ezek kisebb stiklik voltak, nem komoly balhék.
Daniel is egyre kétségbeesettebben próbálja bizonygatni az igazát, és főleg Ratna az akihez fordul, hiszen ismeri a képességét. Szegény lány! Elképzelem most mi játszódhat le benne, csoda, hogy ennyire jól bírja még, de talán a gyerekek tartják benne a lelket.
Mikor a rángatás következtében Pikkely Ratna lába előtt landol, a lány megpróbál egy pár biztató szóval lelket önteni bele, amit az egyik zsaru durva rúgása szakít félbe, aztán már elvonszolják szerencsétlen fiút.
Na, itt szakadt el nálam a cérna! Mivel azonban nem csinálhattam semmi feltűnő dolgot, így csak a kevésbé látványos és hatásos képességemhez fordulhattam és a Danelt kegyetlenül bántalmazó rendőr lábszára felé irányítottam és kilőttem a tüskéimet, aztán hogy a nagyképű és felettébb unszimpatikus, mutánsgyűlölő Esperanza sem maradjon i a szórásból, kicsit elfordulva ő is kapott párat.
Utána a legártatlanabb arckifejezéssel néztem körbe, mikor a várt hatás nem maradt el. Ccsak Sean vehette észre a kisebb elégtétellelt a szememben.
Aztán amikor elhalnak az utolsó kiáltások is, hirtelen olyan borzalmas üresség telepszik a tisztásra, hogy beleborzongok. Mintha valami komor felhő ülné meg a tájat, úgy telepszik rám a tehetetlenség és a bánat. MI lesz szegény barátunkkal? Minél előbb ki kell szabadítani, ez nem kérdés!
A borús gondolataimból Adam kiáltása szakított ki, mire megkerestem Seant és bátorságot és támaszt keresve megszorítottam, majd a századossal beszélgető Adamhoz siettünk. Vajon miféle meglepetést tartogat még mára ez a vadmarha!
Végighallgatva Esperanzát, már kezd mosolyra húzódni a szám és tudom Adam is miért lelkesedett fel. Hiszen nem vádolhatják meg Pikkelyt azzal a gyilkossággal! legalább 30 tanú bizonyíthatja, hogy a kosármeccsen volt! köztük természetesen én is!
Mielőtt megszólalhatnék már Greg és Ratna is biztosítja erről a nyomozót.
- Igen! teljes képtelenség, hogy Daniel ott lehetett volna a gyilkosság helyszínén, hiszen egy csapatban játszottunk! Én is tanúsítom, hogy öt órakor még a győzelmünket ünnepeltük. – erősítem meg társaimat.

Már épp készülne rá, hogy drasztikus lépésre szánja magát, és rátámadjon barátjára, mikor egyik pillanatról a másikra a helyzet kedvező fordulatot vesz. Egyszerre nem is tűnik olyan kilátástalannak a helyzet, sőt, hirtelen úgy látja, nem lesz itt semmi baj. Magához öleli a körülötte lévő, mostanra már nem is reszkető kicsiket, s maga felé fordítja őket, hogy ne kelljen lássák, ami ez után történik. Ami őt illeti, legszívesebben tombolna, de végre belátta, hogy annak nincs semmi értelme, és most már minden rendben lesz...
~Nem lesz semmi baj...várjunk csak, Ratna?~
A lány képességének hatását még sosem tapasztalta saját bőrén - már amennyire tudja - így nem lehet benne biztos, de van egy sejtése, hogy ez a villámgyors kedélyváltozás az ő műve volt. Na persze, megkérte rá, szóval ehhez nem kellett nagy logika...
~Huhh, hála az égnek, hogy Ratna udvarlója nem hasonlít arra a Black-re. Az ő ötlete sem lett volna persze nagyobb hülyeség, mint az enyém, de mégis, a frászt hozta rám az előbb.~
Persze hallja barátja ki sem mondott búcsúüzenetét, illetve, mivel rá figyel, valami mást is. Telepátia nélkül sem kételkedett volna a szavában egy percig sem, így azonban teljesen biztos lehet benne, hogy a fiú ártatlan, már amennyire meg tudja állapítani 2 hetes gondolatolvasói tapasztalatával, de abban egészen biztos, hogy őszintén meglepték őt a vádak, és tényleg most hallott először arról a hogyishívják rendőrtisztről...nyugodjék békében egyébként. A lényeg, hogy a barátja ártatlan, és tudja, hogy az a szemét, aki bántotta őt csak a munkáját végezte, de az ügyvéd is csak a munkáját végzi majd, amikor földönfutóvá teszi majd ezért...
~Majd átadod a jókívánságaid élőben. Ki fogunk hozni onnan, őket pedig majd bírói határozat kényszeríti arra, hogy bocsánatkérésként megcsókolják a....~
Sarah apró közjátéka kicsit megzavarja a gondolatmenetét, pontosabban, már akkor tudja, mire készül, mikor még csak eszébe jut a dolog, és azonnal rádöbben, hogy most neki kell közbelépnie....kéne.
~Á, nem fognak belehalni.~
Ezek után Adam magukhoz parancsolja őket, s mikor végre kiderül, mi is a helyzet pontosan, végtelenül hosszúnak tűnő idő után először Sean is elmosolyodik.
-Naná, hogy emlékszem! A meccsnek már percek óta vége volt, de ő még mindig ugrált ürömében. - Amikor Ratna kijelenti, hogy nem lehetett fegyvere, mert tiltja a házirend, egy pillanatra jobban megszorítja Sarah kezét. A gyilkosságot is tiltja a törvény, valaki mégis elkövette, arról nem is beszélve, hogy neki speciel volt fegyvere első éve alatt. - Biztos vagyok benne, hogy 17:02-kor, sőt, még az után pár perccel is láttam még itt. Miért gondolják egyáltalán, hogy ő tette?
Persze ez költői kérdés volt, de azért különleges képességével a nyomozóra kezd koncentrálni, hátha gondol a férfi egy igazi válaszra is. Ideje lenne, hogy valami haszna legyen ebből a képességből, és ne csak a gyengélkedőn kössön ki miatta állandóan. Ha megtud bármi érdekeset, azt először Adam-el osztja meg telepatikus úton, és ha utasítást kapna rá, akkor a többiekkel is, kivéve Sarah-t, aki akkor is tudni fog róla, ha nem kérik meg rá, hogy elmondja neki.

Ez teljesen hülye. Jó, úgy nézek ki, mint akit lelőttek, leütöttek, teleportáltak, és aki mindezek után megküzdött egy telepata házőrző Dzsinnel is, de attól még... Attól még igenis én vagyok én, és ebben meglehetősen biztos voltam! Oké, hogy szarul nézek ki, de annyira nem lehet rossz, hogy ne lehessen rám ismerni!
Életemben először akartam elkezdeni veszekedni egy rendőrrel, hogy "De igenis, én vagyok a körözött személy, tessék szépen letartóztatni", de aztán észrevettem, hogy több ismerős is rajtam felejtette a pillantását. És nem a szánakozót, hogy "te barom, mit hősködsz már itt?", illetve Greg igen, de tőle nem is vártam mást... Amennyire tudtam, végignéztem magamon, miután a főzsaru elfordult tőlem. Ugyanaz a ruha, de ahogy végigtapogattam az arcomat, éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel...
Persze nem volt nehéz kitalálni, hogy ennek ez a dolog összefüggésben állhat az újonnan belém kapaszkodó kiskölyökkel... No mindegy, hát én megpróbáltam. Így, hogy a dolgok úgy-ahogy rendeződtek, már nem éreztem szükségét, hogy lecsukassam magam. Helyette előhalásztam a mobilomat, és a tőlem telhető legdiszkrétebb módon készítettem felvételeket a brutális letartóztatásról. Nem volt némára állítva a mobil, de ebben a kiabálásban, amiit a zsaruk produkáltak, aligha hallhatta meg bárki is a halk kattanásokat. A képek remek bizonyítékok lesznek egy polgári peres eljárás során, már ha Daniel esetleg be akarja majd vádolni a rendőrséget brutalitásért, vagy rendőri túlkapásért, szóval ilyesmiért.
De a műsor hamar véget ért. Én, aki az utcán nőtt fel, és amúgy sem épp feddhetetlen, ismertem pár jó színészt, gyilkosról már nem is beszélve, de ez a srác aligha volt az. Őszinte volt a kétségbeesése. Ez számomra nyilvánvaló volt. Persze akár tévedhetek is, de nem igazán hittem, hogy erről lenne szó... Arról nem is beszélve, hogy szemlátomást senki más sem hisz a fiú bűnösségében. Persze sok gyilkos ilyen, aztán meg a híradóban nyilatkozzák a szomszéd nénik, hogy"Pedig olyan rendes fiatalembernek tűnt, mindig hozta a csomagomat, meg minden...".
A feszülő ruhás fickó odahívott mindenkit a főzsaruhoz.
- El ne engedj, kishaver, mert nagy bajba kerülünk - súgtam a megmentőmnek, és elindultam én is a kis gyűlés felé. Az elejéről lemaradtunk, de a lényeg azért megvolt.
- Na látja - szóltam a rendőrhöz - Szóval ha nincs egy hiteles videója arról, hogy Daniel épp megöli azt a rendőrt, talán szóljon is az embereinek, hogy elengedhetik. Azt hiszem, tévedés történt.
Meglepett, mennyire nyugodtan, milyen kevés gúnnyal tudtam kimondani mindezeket. Csak térjen vissza a képességem, te csúnya kis ember, úgy megtáncoltatlak, mint még soha senki...

Mikor már azt hisszük gyerekjáték lesz kiszabadítani Pikkelyt, az eddig is gúnyosan minket méregető zsaru szabályosan lesöpri a vallomásunkat egy szavával, mely csöpög az alig titkolt rosszindulattól, sőt Adamot egyenesen le terroristázza, persze velünk együtt.
Távozása kissé botladozóra sikerül, hála egy előtte termett gödörnek és néhány szúró tüskének, de ez nem vígasztal egyikünket sem. Várakozva nézünk Adamre, hogy hátha mond valamit, amivel legalább részben megnyugtatna minket, de ehelyett a kis Mitchell robban be közénk zihálva és ijedten a sok felé forduló felnőttől. Végül csak kinyögi, hogy az oly bátran a Daniel elé álló Cindy-vel van valami baj.
Szemünk rögtön a vörös hajú kislányt kezdi keresni, és mintha zsinóron húznának minket felé is indulunk, hiszen látszik, hogy tényleg valami nincs rendben, mert a lányka mozdulatlanul és mereven ül a földön, a szemei semmit nem látóan merednek egy pontra, és az arca is halottsápadt. Mellette már ott sírdogálnak öccsei is, az ikrek, hiszen ők is nagyon megrémülhettek nővérkéjük állapotát látva, mint ahogy mi mindnyájan.
Mielőtt bármit is csinálhatnánk, hogy változtassunk a helyzeten, vagy segítsünk rajta, Adam kétségbeesett hangja üti meg a fülünket, de már megkérdezni nincs időnk, hogy mi a baj, mert a következő percek eseményei olyan pillanatok alatt játszódnak le, hogy az mindenkit lebénít.
A kislány egyik testvére, hogy magához térítse a lányt, megfogja a vállát és megrázza. Ekkor a lány, mintha kissé magához térne, felemeli a fejét, a haj kihullik az arcából, de amit ott látunk az maga a megelevenedett borzalom. Ha lehetne és tehetnénk sikítva menekülnénk azok elől a szemek elől, melyek üressége a kies sivatagot idézi és melyek pillantása a csontunkig hatol, belénk plántálva mindazt a kínt és rettegést melyeket eddigi élete és emlékei magában hordoztak. Még hallom a tanár kiáltását, de a fejembe emlékképek robbannak és mint a fuldokló, aki feladja végül a küzdelmet, úgy merülök el bennük.

Az első képsorok mosolyt csaltak az arcomra, ahogy a boldog játszadozásba merültem, a babázás, a kergetőzés, majd a finom illatok olyan kellemes és békés érzést keltettek bennem, amibe szívesen merítkeztem. Éreztem a buktába harapva, ahogy a meleg lekvár szétterül a számban, majd jókat nevetek apuval, ahogy megtörli maszatos arcomat. Hiába nevet rajtam a bátyó, akkor is érzem, hogy nem csúfolkodni akar velem, csak játszik velem. Jól eső fáradtsággal hallgatom a mesét, majd merülök álomba az egész napos élményekkel.
Aztán az félelem érzései jönnek, az izgatottságé, ahogy meghallom a hangos szavakat, majd az értetlenség, amikor a pisztolydörrenést meghallom és apa rángatózva összeesik. Sikoltozok és rettegek, ahogy felém jönnek, de Charlie elhúz előlük, az én kedves, bátor bátyuskán. Én nagyon szeretem őt, ezért szót fogadok neki, akármennyire is sírni és apához szaladni szeretnék.
Könnyeimet nyelem, mikor megjelenik anya, aki most nagyon mérges és kiabál a bácsikkal, amitől én megint megijedek és reszketni kezd a gyomromban valami. De közben Charlie magával húz, mutatja, hogy menjek vele, de olyan gyorsan fut, hogy az én apró lábaim nem tudják követni, ezért felkap és így visz tovább. Az ablakon egyszerűen kiugrik és én kétségbeesve kapaszkodok a nyakába, mert azt hiszem, meg fogjuk ütni magunkat, de nem, gond nélkül érünk le a földre. A bátyám arca falfehér, nem tudom, hogy az ijedtségtől, vagy mert esetleg megütötte magát, de nem tudom megkérdezni, mert kitörik az ablak és az egyik férfi esik ki, de már anya is ott van, aki nagyon mérges és ő dobálja őket, de megint hallom a lövést és anya elesik. Miért esik el? Ő olyan erős, ő meg tud védeni minket! Aztán újabb és újabb lövések, amitől anya lefekszik a földre és a szeme olyan furcsán üveges lesz, aztán lecsukódik, és én tudom, hogy meghalt, mint apa.
Ekkor Charlie már nem fogja a kezem és én újra rettegni kezdek, ahogy fájdalmasan kiabálva anyuhoz szalad. Látom az arcán, hogy ő is fél ezektől az emberektől és ettől még jobban rázni kezd a hideg és legszívesebben én is oda rohannák de valami visszatart, mozdulni sem tudok, csak tehetetlenül nézem és hallgatom, ahogy megint meghallom a durranást, amitől hideglelősen összerándulok, és mikor újra felnyitom a szemem, már a bátyus is mozdulatlanul hever anyun. De miért nincs neki feje? A bácsi a pisztollyal lelőtte, azért nincs neki? Nem tusom mi történik még, de nagyon félek, szeretnék oda rohanni ahol a többiek vannak, de a lábom inkább távolabb visz. Visszafojtott sikításom már-már hangos zihálásba csap át és én rálépve a hálóingemre elvágódok és a dörrenős bácsi meg egyre közelebb ér. A sötétben nem látom jól az arcát és a kalapjáról az arcomba hulló esőcseppektől sem, de az agyamba ég a vékony szája, a szürke szeme és a medálján lévő NYCP betűk. Beleszív a cigerettájába, majd rám emeli a fegyvert, és ekkor látom meg az ujján a rózsát ábrázoló gyűrűt.
Ránézek, mert az ígéri, hogy találkozhatok anyuval és apuval, meg a bátyóval, de valahogy ezt most nem hiszem el neki, pedig a felnőtteknek igazat kell mondani a gyerekeknek.
Mikor egy másik ember szól hozzá, és leveszi rólam azokat a hideg szemeit felállok és futni kezdek. Hallom, hogy kiabál és csúnya szavakat mond, aztán meghallom a dörrenést és mielőtt újból megijedhetnék valami nagyon megüti a vállamat, nagyon fáj de ettől még jobban szaladok, hiszen tudom, hogy valószínűleg eltalált egy golyó. Csak futok és futok, árkon-bokron keresztül, nem érdekel, hogy megkarcolom, lehorzsolom magam, csak minél messzebb akarok lenni ezektől a gyilkosoktól.
Halk énekszó üti meg a fülem, de nem tudom ki lehet az aki ilyenkor énekel és már senkiben nem bízom. Hirtelen lecsap rám a rémület, ahogy eszembe jutnak a testvéreim a házban! Vajon mi lesz velük? Őket is lelövik,, mint Charlie-t és anyáékkat? Arcomon patakokban folynak a könnyek, de már nincs hangom, hogy sikítsak, a vállam már nem is érzem lassan, de iszonyúan fázom és már alig állok a lábamon. Az énekszó egyre jobban vont, hiszen aki így énekel, nem lehet rossz ember, anya is szokott énekelni. Így aztán arrafelé bukdácsolok, ahonnan a hangot hallom. Érzem, hogy egyre jobban elhagy az erőm és nem fogok odaérni, hogy segítséget kérjek, ezért egy utolsó botladozó lépés, és az összeesés közben még egy kétségbeesett segítségkérő sikoltás hagyja el ajkaimat.
Vízbe esem, eddig is fáztam, de most már szabályosan ráz a hideg, a fogaim összekoccannak, mikor egy fiú emel ki a pocsolyából és ijedt szemekkel néz rám. Megkönnyebbülök, hogy nem olyan ruhában van, mint akik a házunkban jártak és ráadásul megsimogatja az arcomat, a jó meleg kezével. Kérdez! Kérdezi mi történt és én összefüggéstelenül, de mesélek és ő mégis megérti, mert nem sokat kérdez már, hanem betakargat a dzsekijével és megígéri, hogy elmegy az öcsikéimért. De nem örülök, hogy itt hagy, újból félni kezdek, pedig olyan jó volt a védelmező karjaiban lenni. Csörömpölést hallok, ahogy beveri egy autó ablakát. Amitől megint összerezzenek, hisz tudom, hogy ezt nem szabad, ez autólopás, de ő elhajt én meg már nem bírok a lecsukódó szemhéjaimmal.
Zötykölődésre ébredek a kocsi hátsó ülésén és boldogan pillantom meg a két öcsköst mellettem, tehát elhozta őket, ahogy ígérte. Legszívesebben egy nagy puszit adnák neki, de most nagyon beszélget valakivel telefonon és úgy hallom rólam, és a kicsikről van szó, ezért nem zavarom. Aztán végre felém néz és rám mosolyog, mire én is visszamosolygok, hiszen ő nagyon kedves fiú. Tudom, hogy ilyenkor illik bemutatkozni, ezért meg is teszem és ő is megmondja a nevét: Daniel. Szép név!
Aztán azt mondja, elvisz egy doktor nénihez, amire eszembe jut, amit a szüleim mondtak az idegenekről és meg is mondom neki, de ő olyan aranyos és megnyugtat, hogy vigyáz ránk.
Így hát kicsit ugyan bizonytalanul, de rábólintok, mert tudom, hogy a doktor az csak jót akar majd nekünk, és azt sem szeretném még , ha Deniel vigyázna utána ránk, és meg is ígéri, hogy velem marad, így hát boldogan vackolom be magam az ülés biztonságos melegébe és az öcsikéim arcát nézve ismét álomba merülök.

Arra eszmélek, hogy Cindyt az ölemben tartom és az arcomon patakzó könnyekkel és véresre harapott szájjal ringatom magammal együtt. Hirtelen zuhanok vissza a valóságba és ijedten nézek a kislányra, aki mozdulatlanul hever, csak monoton ismétlődő szavait hallani, mint az esőcseppek kopogását.
- Elvitték... őt is elvitték... őt is elvitték.. őt is...
Homályos tekintettel néztem körbe a tisztáson, amely most úgy nézett ki, mintha tornádó kapkodta volna fel a tárgyakat és repítette volna szanaszét őket. A többiekre nézve látom, hogy mindenki elég rossz bőben van és most kezdenek magukhoz térni, majd mindenki felénk rohan.
Az ölemben fekvő kislány továbbra sem reagál semmire, de az öccsei sincsenek s okkal jobb bőrben, csak egyfolytában zokognak. Feleszmélve rémülten nézek a többi gyerekre, de úgy látszik a biológia tanár, időben tudta őket megvédeni a, képességével, így ők legalább nem szenvedték meg ezt az iszonyú látomást.
Viszont egy felnőtt sem úszta meg, amit Hardy tanár úr és Adam szavai is bizonyítanak.
Nehezen szedem össze magam, főleg, hogy a kislány állapota semmit nem akar javulni, bárki bármivel is próbálkozik rajta, úgy látszik semmi nem segít, hiszen ezt a törékeny kis lelket most másodszor rabolta meg a kegyetlen sors.

Nem meglepő módon senkinek sem tettszik a gonosz felügyelő - vagy a fene tudja már, mi a rangja, Sean csak abban biztos, hogy ha rajta múlna, biztonsági őr sem lehetne egy lakatlan szigeten - lezser mozdulata, mellyel félresöpör minden bizonyítékot maga elől, s arrogánsan távozik a színről. Amíg a fickó kicsit problémásan távozik, ő maga Adam felé fordul, s egyenlőre csak neki üzen telepatikusan, nehogy még nagyobb verembe zuhanjon a drága rendőrbácsi, és a föld nyelje el habzó szájú holttestét, mielőtt még a bíróság felmenthetné barátjukat.
~Előőrs!~ - Szólítja őt mutáns nevén, ha már mutáns módra kommunikálnak. ~Nincs semmijük, csak egy távoli videó felvétel, amin az arca sem látszik az elkövetőnek, de valamiért az az érzésem, hogy nem riadna vissza tőle, hogy kreáljon még bizonyítékot, ha ez nem elég.
Az, hogy terroristának titulálják a legkevésbé sem javít a hangulatán, és ezen a ponton - bár érez némi bűntudatot emiatt - szívesen végignézné, ahogy pár igazi mutáns terrorista mit művelne az ilyen "hősökkel". Persze, a beszólás jóval korábban hangzott el, csak akkor még nem figyelt, mert épp Adam fejét bombázta saját gondolataival, így csak társai háborgó elméjéből értesült róla, hogy már megint milyen jelzővel illették őket. Méltatlankodni nincs ideje, hisz Mitch feléjük szalad, hogy ismét jó hírrel örvendeztesse meg őket. Adam reakciója megrémíti őt, jobban, mint eddig bármi, hisz ha van olyan dolog, amire a férfi így reagál, azt ő nem szeretné a saját bőrén megtapasztalni. Sajnos azonban, ez nem rajta múlik...

A látomás, amibe csöppen nincs ellenére, a legkevésbé sem. Talán ez a magyarázat arra, hogy olyan könnyen bedúl neki, hiába telepata ő maga is, de aztán az is elképzelhető, hogy jobban kéne igyekeznie azokon a bizonyos különórákon, és nem a papírmasé figurák tervezgetésével kéne az időt mulatni. A lényeg, hogy a látomás szépen startol, a szülei élnek és ott vannak vele, sőt, még testvérei is vannak! Az egész olyan szép, és nyugodt, mint valami álom, miből csak a tündérpor hiányzik. Az egész olyan tökéletes, és talán éppen ezért nem tarthat örökké.
Odakint a való világban teste minden izma görcsbe áll, ahogy küzd a telepatikus támadás ellen, de elméje ebből semmit sem fog fel, csak azt látja, hogy édes álmát megzavarják azok az idegenek, és bántják az apukáját! A valóságban kövér könnycseppek áztatják arcát, s ugyanúgy leblokkol, ahogy Cindy az emlékben - illetve így ő maga is - kit csak bátyja közbelépése mentett meg attól, hogy édesapja sorsára jusson. Minden olyan gyorsan történik, hogy a amikor képes is rá, hogy reagáljon, ösztönösen teszi azt, mondhatni teljesen öntudatlanul. Háromszor is szembesülnie kellett a halállal, de a szörnyetegeknek még ez sem volt elég! Tovább üldözték őt, árkon bokron át, mígnem elő nem került a hőse. Daniel ismerős arca sosem volt annyira szimpatikus, és bizalomgerjesztő, mint akkor éjjel. Csak egy gyerek volt maga is, de felvette a harcot a gonosszal, mely csaknem a lány kiirtotta egész családját, s még őt is sikerült megnyugtatni valamennyire. A lány behunyja két szemét, Sean pedig ebben a pillanatban nyitja fel sajátját, vagy csak újra lát velük, nehéz lenne megmondani, melyik is történt valójában. A földön térdel, két tenyerével a földön támaszkodva, nehogy orra essen. Több apró seb is csúfítja bőrét, melyekről fogalma sincs, honnan szerezhette, de a szerteszét heverő törött ágak, és kavicsokból kiindulva lenne pár tippje. Hogy pontosan mi történt az előbb, még pár pillanatig ködös előtte, de aztán ahogy meglátja a Cindy-t babusgató Sarah-t, egyszerre kitisztul minden. Az ember azt hihetné, hogy egy telepata könnyebben megússza az ilyesmit, hát egy frászt! Ahogy elég közel ért a lányhoz, nyomban megpróbálta kiolvasni az elméjéből, mi lehet a baj, hisz láthatóan szóban nem akarta elmondani, és ennek köszönhetően ő még előbb kapott az emlékből, mint társai. Újra maga előtt látja a kifejezéstelen tekintetet, és a szemeket, melyek híján vannak az élet legapróbb szikrájának is, és csak ekkor döbben rá, hogy két kezét ökölbe szorítva álldogál ott egy helyben.

Közelebb sétál a két lányhoz, leguggol eléjük, és amennyire tud, mosolyt erőltet magára, bár ez nyilván nem túl meggyőző, hisz szemei még mindig könnyektől csillognak. Gyengéden cirógatja meg a vörös hajú lány fejét, miközben Sarah tekintetét keresi.
-Ne aggódj Cindy - suttogja a lánynak. - Mi vigyázunk egymásra, és meg fogjuk őt menteni. - Feláll mellőlük, s újra ökölbe szorítja a kezét, miközben elszántan tekint abba az irányba, amerre a rendőrautók távoztak. - Vissza fogjuk hozni Danielt, erre a szavamat adom...
Újra feldereng előtte az emlékkép. Zsaruk tették...Cindy szüleinek gyilkosai is rendőrök voltak, pont mint akik most...na jó, ne rohanjunk ennyire előre! Több ezer Rendőr dolgozik a városban, csak mert valaki jelvényt viselt, amikor bűnt követett el, még nem feltétlen jelenti azt, hogy Esperanza-nak köze lehetne a dologhoz, ez legalább akkor baromság, mint az, hogy Daniel-nek köze lenne a gyilkossághoz, csupán mert valaki, aki messziről, és hátulról nézve hasonlít rá, követte el azt. Na persze, gyanús, hogy ennyire le akarják csukni szegény Pikkelyt, de amíg még ő sem tud semmi konkrétat, addig ez az egész nem több, mint összeesküvés elmélet, azokat pedig nagyon rühelli.
-Mit tegyünk? - Kérdi Adam-et, s közben letörli könnyeit, melyet végre észrevett az arcán. - Ismerek pár ügyvédet, a legjobbak közül, és biztos vagyok benne, hogy Greg-nak is megvannak a kapcsolatai ~Illetve, az előbbi kirohanása alapján Darren-nek is, gondolom, bár neki valószínűleg inkább a vád képviselői közül, ezek szerint.~ szóval, szerezhetnénk neki pártucat sztárügyvédet.

Esperanza szavai tovább hergeltek. Aztán mély levegőt vettem. Rájöttem, hogy pénzzel ma már bármit lelehet intézni, főleg egy ilyen senkiházi trógert.
-Ezért még csúnyán megfogja ütni a bokáját...
Mondá Gregory s úgy is vala. Tervem kitűnően sikerült. Elégedetten bólintottam amikor elsántikált tőlünk. Valahogy éreztem, hogy ez nem jó jel. Mármint, hogy valaki megint lihegve szalad hozzánk. Persze, hogy baj van. Mi mást tudnak a mai fiatalok mondani? Ma csak a baj van.
~Lássuk miféle...
Fordulok lassan a helyszín felé. Megpillant ma lányt majd ugrásszerűen egy szerény hajlékban találom magam. Olyan furcsa volt az egész. Olyan mint egy elfojtott emlék ami most tört elő. Az eleje elgondolkodtató volt, aztán eldurvultak a dolgok. Ösztönösen cselekedtem. Külső szemlélő csupán azt láthatta hogy kissé görnyedt tartásban fogom a halántékom. Szemem lehunyva arcizmaim meg meg feszülnek alkalomadtán. Nem egyszer össze is rezzenek. Nem kellemes látvány amikor a rokonságot a szemed előtt mészárolják le. Az emlékképeket meg meg zavarják bizonyos tárgyak "mátrixa", felépítése. Nem tudom hogy kerülnek a képbe. Amikor a kilincset fogtam meg akkor csak egy egyszerű fadarab képe sejlett fel bennem. Amit a valóságban lényegében csukott szemmel kaptam el az arcom előtt. Le is nyomtam, mint 1 kilincset majd ledobtam a földre. Míg az emlékek kínoztak ide oda forgolódtam egy helyben állva. Menekülés közben pedig úgy éreztem, hogy egy még nagyobb fadarabbal lőttek vállba. Ahogy visszazökkenek a valóságba meredten bámulom a földet. Homlokomat dörzsölgetem. Körülöttem különböző korábban belém csapódott tárgyak pocsolyák formájában vannak jelen. Vállamról pedig éppen egy nagyobb fadarab csordogál le.
-Te ma ne szólalj meg többet... Meg úgy egyikőtök se...
Szólaltam meg a kicsiknek amikor végre kicsit magamhoz tértem. Elmerülten bámultam a talajt és rendeztem a gondolatokat amit a felsejlett emlékkép kreált idő közben. Ahogy kicsit jobban körülnéztem kezdett összeállni pár részlet. Pikkely-t látta az emlékeimben, de ő vele megy idős. Ahogy a többiek felé néztem megpillantottam az ikreket, őket is láttam mint a testvéreim... Zavarodottan megráztam a fejem és a történteken töprengve kicsit közelebb lépdeltem a csordához. úgy tűnik ők sincsenek túl jó passzban.
-Veletek is történt valami furcsa?
~Ezek nem lehettek az én emlékeim. Ilyen kis házikó a közelben sincs.
Az élmény hatására szívem még mindig hevesen vert. Arcomon nem látszódik a megrázkódtatás de elég intenzíven tombol még bennem. Csak lassacskán sikerül megnyugodnom.

Esperanza százados fellépésére csak csodálkozva pislogok, mi ez a nagy elszánt ellenkezés? Úgy tűnik, mondhatunk neki bármit, ő csak görcsösen ragaszkodik a saját igazához. Hiába érvelünk bármivel, csak hárít, közben pedig semmi konkrétat nem mond. Gondolom azért, mert nem is tudna ésszerűen visszavágni, és ezt ő is tudja… a nagy magabiztos elszántsága mögött azért enyhén érezni egy kis bizonytalanságot is, érzem én, hiába próbálja titkolni. Cöhh, ha bármit is titkolni akar előttünk, akkor azt hiszem rossz helyre jött, nagyon rosszra. Azt hiszem kár is tovább pazarolni a szót, úgy se megyünk semmire vele. Csóri Pikkely, már előre sajnálom szegényt, úgy tűnik ez nem lesz egy egyszerű menet, mire bebizonyítjuk, hogy ártatlan. Videofelvétel? Hát, ha az amerikai filmekben látottakra gondolok, akkor képzelem milyen csúcsminőségű lehet, pláne ha az is fekete-fehér, egy kis zaj-effekttel felturbózva, mert úgy az igazi, hmm…
-Attól, hogy a kosárlabda pálya nincs bekamerázva, valamelyik diák még készíthetett fotót vagy akár felvételt a telefonjával, én legalábbis nem tartanám kizártnak… -jegyzem meg csak úgy mellékesen, de a százados következő megjegyzésein teljesen elképedek.
Még hogy ez terrorista központ?! Eszem megáll, még jó, hogy nem az apám lobbanékony természetét örököltem, mert akkor most úúúgy megmutatnám neki, csak hogy igaza legyen... De mázlija van, hogy ilyen téren inkább anyámra hasonlítok, szóval bírok magammal, ha már eddig is bírtam, és jól viselkedek, nem terrorizálom a rendőr bácsit, bármennyire is megérdemelné. Viszont a tanúskodással kapcsolatos megjegyzése sem hagy nyugodni.
-Mi az, hogy 21 év alatt nem lehet tanúskodni?! –bukik ki belőlem a kérdés, miután Esperanza már fájdalmas búcsút vett tőlünk- Egészen véletlenül nem úgy van, hogy 18 éves kortól jogilag önálló az ember? Lakhat egyedül, szavazhat, meg ilyenek, büntethető, tanúskodni meg nem tanúskodhat? Vagy én tudom rosszul? –néztem a többiekre tanácstalanul, hátha valaki okosabb választ tud adni a kérdésemre.
És áh, még csak egy kicsit se bosszantott, hogy majd’ egy évem van a 21-ig, ugyaaan… Bár ha már betöltöttem volna, Esperanza szerint akkor se tanúskodhatnék, szóval nem tudom mit strapálom magam itt feleslegesen. Mindegy is, épp magamban mérgelődtem a százados megjegyzésein, amikor az egyik lurkó fut felénk, látszólag elég zaklatott állapotban.
-Mitchell, mi történt Cindyvel? Mi nem jó vele? –kérdezem aggódva, ám elég egy pillantást vetnünk rá, s már magunk is láthatjuk, mire gondolt.
És ez hogy nem tűnt fel nekünk eddig? Hisz látszólag már percek óta ilyen állapotban lehet, és pont egy másik gyerek vette észre, hogy baj van, pedig mennyi felnőtt van a közelben… szégyen. A baj csak az, hogy ránk nézve… Már épp indulnék a gyerekek felé, amikor Mr. Windsor hangjára megtorpanok és felé kapom a tekintetem. Most meg mi történt?! Csak nem őt is olyan állapotba taszította valami, vagy valaki, mint Cindyt? Majd Mr. Hardy kiáltása… Na jó, most már kezdek félni, mi folyik itt?! S már épp néznék körbe, hogy mégis ki szórakozhat velünk, mert ez egyáltalán nem vicces, amikor egy váratlan, hirtelen jött láthatatlan erő egyszerűen felborít. Amikor már a földön ültem, vettem észre, hogy kitől is származik ez a hatalmas erő. Cindy? Egy ilyen csepp lányban már ekkora erő lenne? De… Mégis olyan kísérteties, ahogy néz, ahogy kinéz… Olyan baljóslatú…


A következő kép, ami fogad, egy barátságos, fehér ház képe, melynek kertjét egy magas kőkerítés takarja el az idegen tekintetek elől. Biztosra veszem, hogy még sohasem jártam itt azelőtt, ám valahogy mégis olyan furcsán ismerős ez a hely… Ahogy a babát szorító kezemre téved a szemem, már gyanús a dolog, hogy valami illúzió vagy látomás lehet a dologban, mindenesetre egy telepata műve, ugyanis már jó pár év eltelt azóta, hogy a saját kezeim ekkorák lettek volna. Megfiatalodtam volna? Sőt, még csak nem is ilyen babám volt… Egy bátyó, igen, az mindenesetre stimmel, még ha nem is Nishan az, de ő mégis hogy kerülne ide? Na mindegy. Babázok… Hát, az se tegnap volt, hogy utoljára a fűben ücsörögve babáztam az udvaron, de végülis, nem olyan rossz az. A régi szép idők… Úgy leköt a nosztalgiázás, hogy szinte észre sem veszem, ahogy lassan besötétedik, csak akkor, amikor a bátyám… várjunk csak, ez nem is az én bátyám, akkor meg miért hiszem azt?! Meg hívom így? Na mindegy… a lényeg, hogy egyszer csak kikapja a kezemből, én pedig már pattanok is fel a helyemről, hogy visszaszerezzem. Hoppá, kicselezett, de mindjárt elkapom, mindjárt… Jajj, ne, jobbra, most arra kéne… áh, de miért balra kanyarodtam? Basszuskulcs… Csak most esett le, hogy nem is én irányítom a testemet… De az meg hogy… Csak valami külső szemlélő lennék? Vagyis más szemével látnám a világot? Vagy a történteket, vagy akármit… De várjunk csak, akkor ez nem is az én testem… Uh tényleg, az én bőröm nem ilyen fehér. Ajjaj, rosszat sejtek… Oké, tudom, én mondom mindig azt, hogy, amíg mások használják rajtam a képességüket, és nem kínos vagy kellemetlen, addig nem zavar, de azért azt nem bánom, ha előtte nekem is szólnak. Mindenesetre eddig semmi gáz, sőt, még kimondottan tetszik is a játék. Újra gyerek vagyok, hurrá!
Ahogy besétálunk a házba, valami nagyon finom illatra leszek figyelmes… Csak… csak nem süti?! Áh, már csak ezért is megéri itt élni Amerikában, sokkal kreatívabbak édességek, sütemények terén, mint odaát Indiában. Bár nem én irányítom a testem, úgy tűnik, a tulaj is hasonló nézeteket vall mint én, vagy csak ennyire szadista, hogy azokkal a gusztusos kis buktákkal szemez, csak hogy engem kínozzon. Ejj már, gyorsan edd meg azt a levest aztán térjünk a lényegre! Hahóóó! Hoppá, ez meg ki? Csak nem az új, ideiglenes „apukám”? Na jó, ez hülye kérdés volt, ugyan ki lenne? Csak nem a postás az… Ó, megeszi a levest? Szövetséges! Jöhet a süti! Ahogy az arcomhoz ér, családtagok között egy igazán kedves gesztus, viszont így, mint „kívülálló”, nekem egy kissé kínos, még ha tudom is, hogy valójában csak szemlélő vagyok, ők nem tudnak rólam… Hmm… lekváros bukta. Finom, friss, meleg, édes, lekváros, puha és még az ízét is érzem! Egyre inkább tetszik a helyzet. Nem telik bele sok idő, „anyuval” is találkozok, aki mesét is mesél nekem. Szóval itt Amerikában a Hamupipőke a menő? Nálunk meg a Krisna és Rádha szerelmét olvasták rongyosra… Mindig is szerettem meséket hallgatni, így örömmel hallgatom végig a történetet, még ha ismerem is, és kissé talán túlságosan is gyereknyelven íródott. Mire a végére ér a történet, az eső is elered, a résnyire nyitott ablak miatt nem csak jobban hallani a monoton halk kopogásokat, de az illata is beérződik. Hogy én mennyire szeretem az esőillatot, meg magát az esőt is. Ha irányítani tudnám ezt a testet, már biztos az ablakban ücsörögnék, hogy úgy bámuljam a zuhanó kis cseppeket, már amennyire a lámpa- és holdfénytől egyáltalán látszódnak. Így viszont úgy tűnik, alvás következik, amit különösebben nem bánok, de azért titkon reménykedek, hogy ezzel ez a különös álom is véget ér. Túl szép lenne ahhoz, hogy valamivel esetleg elrontsuk.
Ahogy másnap reggel kinyíltak a szemeim, kissé csalódottan tapasztaltam, hogy nem, még nem ért véget ez a különös álom-utazás. Úgy tűnik, jött valaki, legalábbis a hangokból ítélve, tegnap nem ennyien voltunk. Vajon rokonok? Vagy ismerősök? Barátok? Ki tudja, mindjárt kiderül, úgy tűnik a test tulajdonosa is kíváncsi természet, akárcsak én. Mondjuk így, hogy én is éreztem amit ő, egy cseppet bántam, hogy valaki lusta volt papucsot húzni, ugyanis mit ne mondjak, elég hideg volt az a padló. De a kíváncsiság erősebb, szóval irány leskelődni! Apu már előző napról ismerős, viszont úgy tűnik, valami felzaklathatta. Mire a lépcső tetejére érek, már azt is látom, hogy kicsodák. Vagyis, hogy ki az, azt nem tudom, csak azt, hogy 3 férfi akit valószínűleg nem baráti szándék sodort erre, és… basszuskulcs, fegyverük is van?! És… és használták is… Szinte gombnyomásra úrrá lesz rajtam a félelem és a rettegés, ahogy a szemem láttára lőtték szét a férfi arcát. Ha belegondolok, hogy mi lenne, ha az apám lenne… áh, ez rossz ötlet volt, nagyon rossz! Ez nem az én apám, inkább nem is akarok erre gondolni, akkor csak még rosszabb lesz… de akkor is lelőtték… De mi a búbánatért állunk még mindig itt? Miért nem menekülök? A végén még észrevesznek! Istenek és istennők, kérlek, adjátok hogy ne vegyenek észre, kérlek-kérlek-kérlek… Majd ahogy meghallom, hogy az apró test tulajdonosa, amiben épp potyautasként tartózkodok, felkiált, csak meghűl bennem a vér. Már csak ez hiányzott. Meghallottak, jönnek… Ahogy valaki megragadja hátulról a vállam, én szívem szerint már rég felsikítottam volna a rémülettől, bátor ez a kicsi lány, hogy ő nem… Ó, végre, a bátyus. Végre egy idősebb ember aki jobban képben van, hogy mi történik és ahelyett, hogy leblokkolt volna, cselekszik. Pedig biztosan ő is látta, hogy mi történt. Még mielőtt elrángatna, egy pillanatra látom, ahogy az „anyukám” is megérkezik, és… és milyen erős, és… és mutáns?! Ó jajj, akkor már értem, miért jöttek azok a fegyveres alakok… Csak remélni merem, hogy egyedül elbír a fegyveresekkel és nem esik baja, engem ugyanis már rángat maga után a testvérem, s mire észbe kapok, már kint is vagyunk az udvaron. És… És ugrás közben a színét is változtatta. Változtattuk, ami azt jelenti, hogy ő is mutáns. Épp ekkor távozik az egyik fegyveres is az ablakon, utána repül „anyu” is, amikor újabb dörrenés zaja töri meg a viaskodás hangjait. Jajj, ne… A férfi szenvedése most annyira nem hat meg, annál inkább sokkol az, ahogy látom a másik szülőt is meghalni. És mindezt a gyerekek szeme láttára… Ha az én képességem most hatna, akkor biztosra venném, hogy a környéken élő összes túlélő visítva sprintelne minél távolabb innen, de… még ez sem megy. Kénytelen vagyok én is átélni ezt a kegyetlen emléket, a kétségbeesett menekülést, a szívszaggató kiáltásokat, a félelmet, amely szinte már tapintható… És nem tudok ellene semmit sem tenni, csupán a kislányban bízhatok, hogy helyesen cselekszik.
Még egy lövés, s a „bátyám”, akivel tegnap még milyen önfeledten játszottam, most holtan esik össze. Még mindig esik az eső, ami valószínűleg tegnap este óta el sem állt… s miután elesünk, az egyik fegyveres minket is észre vesz, s szinte már felkészülök a legrosszabbra, hogy én… hogy mi leszünk a következők, s itt helyben végez velünk is… Ki tudja, talán akkor végre kiszabadulhatnék ebből a rémálomból… De inkább nem kockáztatnék. Ahogy közelebb ér a férfi és meglátom a jelvényét, teljesen elképedek? Rendőrök?! Ez most valami vicc?! Pont a rend őrei gyilkolják le az ártatlan civileket? Ez meg mi?! Ráadásul cigizik is, ó, hogy tépném ki a szájából ha nem egy kislány testébe lennék zárva és épp most készülnének megölni… És az a gyűrű… Mekkora gyűrű már ez egy férfinak? Ráadásul pont egy rózsa van rajta? Egy virág? Hát, férfiasabb darabot el se tudok képzelni, de tényleg, felügyelő úr… Ahogy számomra szinte kínzó lassúsággal felemeli a fegyverét, rajtam már teljesen úrrá lett a rettegés, amikor valaki megszólal, mi pedig elindulunk… indulunk? Futunk! Rohanunk! Az újabb lövés hallatán, ha tudnék, összerezzennék, így viszont meg sem állunk csak rohanunk tovább, még ha sajgó vállal is… Csak tudnám, hogy mi volt, csak beütöttük valamibe vagy a golyó súrolta… Aztán meghallva az egyik zsaru szavait, inkább az utóbbira tippelek, bár nem tudom megnézni, viszont ahogy a többieket emlegeti… ezek szerint még többen is vannak bent? És ezt a fegyveres erők is tudják? Ajjaj, ez nem jó, nagyon nem… Csak tudnám, hogy kire gondoltak, hisz előző este csak 4-en voltunk, és… és abból már 3-an halottak. Mi pedig csak futunk a túlélésért, meg sem állva, kerítésen átbújva, bokrokon keresztülvágva, sérülten, fázósan, hálóingben, amikor a távolból énekszóra leszek figyelmes. Nem ismerős a szövege, se a dallama, és olyan furcsa, ahogy épp egy ilyen vérengző szituációban csendült fel. Lehet, hogy csak képzelődök? Az egyre erősödő fájdalom a vállamon nagyon is valódinak tűnik… Ráadásul vérzik is, uhh, ezek szerint mégiscsak lövés volt… Nem jó, nagyon nem jó… De mi csak futunk tovább, ijedten, rémülten, kétségbeesetten, elveszetten a szakadó esőben, az egyre lüktető fájdalommal küszködve… Egészen addig, amíg a fáradtságtól összeesve egy pocsolyába érkezünk. S a kiáltás… Elhalt az ének. Vége… Már arra sincs erőm, hogy rettegjek, mint ha valami megtört volna bennem, már minden mindegy, semmi sem számat.
Ahogy a közeledő léptek zaját hallom, magamban már végképp lemondok mindenről, ám ahogy felkapnak és meglátom, ki is talált rám, teljesen ledöbbenek. Daniel?! Pikkely?! Igaz, hogy itt még valamivel fiatalabbnak tűnik, de… Ez… Ezt meg hogy… Nem értem… Mindenesetre, ahogy meglátom, már tudom, hogy nincs miért aggódni, ha ő itt van, már nem történhet baj, még akár az életemet is nyugodt szívvel bíznám rá…
S ahogy az apró test tulajdonosa beszélni kezd, a korábbi kérdéseimre is választ kapok. Szóval még kisöcsik is vannak? Akkor ők maradtak a házban… Bár Daniel a hátunkra teríti a bőrdzsekit, már annyira átfagytam a vizes ruhámban, hogy meg se érzem. Nem akarom, hogy magamra hagyjon, pláne azok után, amik alig néhány perccel ezelőtt történtek, hisz valószínűleg még mindig üldöznek minket… Ez meg mi? Betörik egy autó ablakát? Csak nem el akarja lopni? Várjunk csak, autólopás? Szóval ez lenne AZ a bizonyos autólopás, amit említett régebben? És még csak nem is a saját szórakozásából tette, hanem azért, hogy egy kislányt megmentsen… Még szerencse, hogy az önzetlen természetű Danielre nincsenek hatással az önző gondolataim, így mielőtt elsötétülne a kép, már el is indul, hogy megmentse a többieket… Remélem sikerül neki… remélem…
Amikor magamhoz térek, már javában úton vagyunk az autóban, s miközben Daniel telefonál, az én tekintetem a mellettem levő fiúkra téved. Hogy milyen egyformák, tuti, hogy ikrek… várjunk csak, ikrek? Ahogy jobban szemügyre veszem őket, a felismeréstől teljesen elkerekednek… elkerekednének a szemeim, ha tudnám irányítani ezt a testet. Hát persze, Peter és Freddy. Az ikrek. Cindy öccsei… Végig Cindy testében lakoztam, azt láttam, éreztem, amit ő, azt éltem át, mint ő… ez Cindy emléke… Ez… Ez szörnyű, ezt nem is tudtam… Hogy azért kerültek ilyen fiatalon a suliba, mert a szüleiket és a bátyjukat lemészárolták…
Még mindig a felismerés sokkja alatt voltam, hogy hogyan lehettem olyan idióta, hogy nem jöttem rá hamarabb erre, hiszen annyira egyértelmű… Szinte meg se hallottam, hogy Daniel kivel, vagy éppen mit tárgyalt a telefonon, egészen addig, amíg engem nem szólít. Amikor a nagy házat említi, már sejtem, hogy a Xavier sulira gondol, miután pedig bemutatkozik, teljesen biztos, hogy ő az a Daniel, akit én is ismerek. Az apró test tulajdonosát hallva úgy tűnik, van némi fenntartása a fiúval kapcsolatban, amit a történtek után teljességgel megértek, én se bíznék egy idegenben sem a helyében, ám magamban azért próbálom szuggerálni, hogy semmi félni valója a fiútól, benne tényleg megbízhat, hisz nem akar rosszat neki. Jó, tudom, hogy úgy se használ semmit az egész, de olyan szörnyű ez a tehetetlenség, amiből eddig nem sikerül kitörni, de azért én sem adom fel a próbálkozást...


S egyszer csak vége szakad az álomnak. Ahogy kinyitom a szemem, már újra a tisztáson vagyok. Igen, a tisztáson, az erdőben, ahová reggel még Darrennel indultunk el, és egyikünk sem sejtette, hogy mennyi minden fog történni. Úgy tűnik, a látomás alatt valószínűleg a földre borulva remeghettem, ugyanis az arcom maszatos, a ruhámat több helyen is összekoszolta és eláztatta a nedves avar, a hajamban még mindig kisebb levelek és ágdarabkák vannak, azt pedig már most érzem, hogy a hátamon lesz néhány kék-zöld folt estére. Mi történt itt, amíg nem voltam magamnál? Első reakcióm, hogy körbenézek, hogy vajon csak én éltem át ezt a különös látomást, vagy a többiek is részesei voltak? Ám úgy tűnik, inkább az utóbbi az esélyes, elég végignézni a többieken, legalábbis a felnőtteken, a látvány magáért beszél. Bár nem vagyok benne egészen biztos, de van egy erős sejtésem, hogy valószínűleg az én képességem is önállósíthatta magát a látomás alatt, még ha én ezt az álomban nem is érzékeltem. Szegény többiek, ha esetleg nem lett volna elég az a sok borzalom amit átéltek, akkor nesze neked, én segítek együtt érezni…
Felkelek a földről, s én is elindulok a többiekkel Sarah és Cindy felé, s ahogy meghallom a kislány szavait, teljesen elszorul a szívem. Így már érthető, hogy ennyire megviselte az, amit a fiúval tettek a rendőrök… Nem elég, hogy a fél családját lemészárolták a szeme láttára, most a megmentőjét, a reményét is elveszik tőle. És rendőrök. Megint rendőrök… Miután remegő léptekkel odabotladozok a lányhoz, megpróbálom összeszedni magam és szinte már kötelesség szerűen használni a képességemet, hogy enyhítsek Cindy szenvedésein, ám amit tapasztalok, az meglep. Semmi. Üresség. Nihil. Nuku érzelem. Mondanám, hogy mint Dzsin esetében, de nem, ez inkább olyan, mint ha egy porcelánfigurába próbálnék érzelmeket tölteni. Hiába próbálkozok…
-Ez furcsa… De nem érzek semmit. Mármint Cindynél, mint ha egy élettelen tárgy lenne… -suttogom riadtan magam elé, majd a többiekre nézek segítségkérő tekintettel, hátha ők választ tudnak adni a kérdésemre...

Komoly önfegyelemre volt szükségem, hogy ne üssem meg a zsarut. Nagyon komolyra. Micsoda hülyeség ez, hogy nem számít száz ember tanúvallomása, csak mert mutánsok? A hülye állatja... Meg fog lepődni, azt hiszem. Rendben, hogy ő azt hiszi, ő itt az atyaúristen, meg a szentlélek vagy mi egy személyben, de a bíró meg az esküdtszék ezt nem így fogja gondolni, már ha egyáltalán eljut odáig az ügy, ilyen silány bizonyítékok mellett... Vagy pedig...
Riasztó gondolat volt, hogy Daniel-t esetleg nem is akarják bíróság elé állítani. Mondjuk csak véletlenül bezárják egy cellába hat kigyúrt, kopasz mutánsellenes állattal, akiknél, persze szintén véletlenül, maradt egy- két kés... Basszus, sietnünk kell majd, ha élve akarjuk kihozni azt a srácot onnan. Nem vagyok az az anarchista típus, de mióta ez az új nagykutya vezeti a rendőrséget, kósza suttogások keltek lábra.... Szóval jelenleg, főleg az előbbi közjáték miatt, még kevésbé bíztam a rendőrökben, mint amúgy.
Elismerően pillantottam Ratnára. Milyen remek ötlet! Eszembe nem jutott volna, pedig az előbb én is épp a telefonommal készítettem, dokumentációt, biztos, ami biztos... Meg is fogtam a lány kezét egy pillanatra, hogy éreztessem vele, értékelem, amit mondott... És utána el sem engedtem.
A pókos kiskölyök jött futva, és bár pillanatnyilag nem láttam a jövőt, nem volt kétségem afelől, hogy nem jó hírt fog hozni. És lőn...
A többiekkel egyetemben siettem a kislányhoz. Rémítő látványt nyújtott, mint valami horrorfilm szereplője. Megszorítottam Ratna kezét, aztán elengedtem, hogy elinduljak a kislány felé. Alig hittem, hogy pont én leszek az, aki segíteni tud rajta, bármi legyen is a baja, de akkor is meg akartam próbálni.
Akkor torpantam meg, mikor az X-egyenruhás fószer hangjából kihallottam valamit... És utána sötétség.

Nagy, fehér ház. Szép gyep, babázás, testvéri marakodás, kertvárosi idill... Aztán kellemes vacsora, lekváros buktát eszem, és ízlik, pedig nem is szeretem... Valami nem stimmel, azt hiszem. Apaként és anyaként gondolok idegenekre, pedig nekem soha nem is voltak szüleim... És ami azt illeti, testvéreim se, ez a srác mégis a bátyám... És hiába akarom nem enni a buktát, mégis eszem. Aztán lefekvés, csinos nő, betakargat, meg ilyesmi, és kezd derengeni, hogy valaki más testébe kerültem. Vagy másvalaki emlékébe? Még az időutazást sem zártam ki, bár nem tartottam túl valószínűnek... Ellenben az illúzió, az még lehetséges. Végül is, miért ne? Egy erős illuzionista éppen kelthet ilyen komplex látomást, nem? De mi okból? Hogy megnyugodjunk? Mert engem a kertben babázás inkább felzaklatott... De már folytatódik is a látomás, pedig arra számítottam, vége lesz az elalvással.
Hangok, mintha valaki odalent, a földszinten veszekedne. De miért? És miért éjszaka? Ilyenkor inkább aludni kéne, mint veszekedni... Agyamban egy kislány cselekedetei és gondolatai visszhangoznak, érzem a félelmét, és magam is félni kezdek... Valami nem stimmel ezekkel az emberekkel. Túl hangosak és túl durvák. Aztán... Fény és hang egyben, és a férfi, az apám, a sosemvolt apám összeesik, és valahol belül tudom, hogy nem csak alszik, nem alszik, mert halott, halott, és soha senki nem fogja tudni visszaadni nekem... Aztán, bár ha lettek volna saját sejtjeim, mindegyik sikítva követelte volna a menekülést, én csak álltam ott, álltam és néztem, mi történik, mert a kislány is ezt tette, akinek az elméjébe vagy testébe vagy emlékébe bezártak engem, mint egy börtönbe... Vajon ha meghal, én is meghalok?
De nem halt meg, most még nem, mert jött valaki, és megmentett mindkettőnket, a kislány bátyja, a bátyám, igen, megmentett, és futottunk és ugrottunk és ha lett volna gyomrom, biztosan görcsbe rándul... Aztán semmi, biztonságban leértünk, csak valami zöldet láttam, amit nem tudtam hová tenni, de a kislány tudta, ő emlékezett, mi az... De nem menekültem meg, a borzalom folytatódott. Előbb a nő, az anyám esett el, majd a bátor bátyám is, a kisfiú, aki megmentett... És testemben, valakinek a testében végre felébredt a túlélési ösztön. Rohant, és én, akinek nem kellett az irányítással törődnie, végre megértettem, mi is zajlik itt...
Mutánsok. A rendőrök lemészároltak egy átlagos, mutáns családot. A mocskos állatok... Bár ott lehettem volna, szétszórtam volna a darabjaikat a környéken...
Éreztem mindent, amit a kis menekülő, a félelmét, a kétségbeesését, és a fajdalmát is. Rálőttek! Láttam, ahogy a férfi tarkón lőtte azt a kisfiút, de nem hittem volna, hogy utána egy kislányra fordítja a fegyverét, ez... Ez nem lehetséges. Nem lehet igaz. Nem most zajlik, igaz? Nem került az elmém egy idegen testbe, ugye? És mondja valaki, hogy nem is emlék! Nem lehet emlék, ilyet nem élhetett át senki... Nem, nem, nem... Kérlek, istenem, ne...
Vér, vér folyt a kis vállról, és a tompa fájdalom, és minden, minden együtt... És mi? Kik? Kicsodák? Más is van odabent, odabent azokkal a szörnyetegekkel? Akkor... Vissza kell menni! Gyerünk, kislány! Menjünk vissza értük!
De nem, az énekhang felé mentünk. A kislány nem ismerte, nehéz volt megismerni, nekem is nehéz, de alig egy órája segített nekem ez az énekhang... Daniel hangja. Daniel Ortega, Pikkely, a fiút, akit letartóztattak a szemem előtt, most itt járt, énekelt, és segített. Most egyáltalán nem láttam rajta félelmet, sem azt a számomra kissé kényelmetlen kedvességet... Segített rajtam. Megvédett. Végre lehunyhattam a szemem... És amikor kinyitottam, két kis lurkó volt mellettem. Halványan ismerősek voltak. A tisztásról... Milyen tisztás? A tisztásról... Ratna lábába kapaszkodtam, és úgy tűnt, rettegnek... Az egyikük pillantását kaptam el, akkor tettem azt az eszetlen dolgot... Milyen tisztás? Milyen...

A tisztás. A földön feküdtem, az avarban, és a ruhám, amit Greg csak előző nap készített nekem, most éppolyan viseltes volt, mint az elődje. Már nem fogtam Ratna kezét. A vállamhoz kaptam, de nem volt ott semmi. Nem volt lőtt seb. Körülnéztem, és megláttam őket, a három kisgyermeket. Egyikük a Fúria karjaiban, másik kettő mellettük... És... És akkor megértettem. Az ikrek. Ugyanaz a két arc, itt láttam őket, itt, a tisztáson. És a lány, a katatón lány, aki halottnak tűnik, élő halottnak, ő volt az... Őbelé költöztem. Az látomását láttam. Vagy... Istenem, ne, ugye nem?
Az ő emlékét.
Cindy emlékét éltem át. Ezért át Daniel elé, és ezért van most ilyen állapotban.
Az ő emléke volt.
És aztán meghallottam a lány vékony, kifejezéstelen hangját.
- Elvitték... őt is elvitték... őt is elvitték.. őt is...
És elmémbe robbant a látomás minden fájdalma, borzalma, keserűsége...
Felordítottam. Artikulálatlanul üvöltöttem, és a fák körben megroppantak, majd kidőltek... Aztán iszonyú fájdalom, olyan, amilyet még sosem éreztem, lángolt az elmémben, vagy egyenesen a koponyám csontjában... És elsötétült előttem a világ.

( A karakter pár percig ájult, ha a kalandmester másként nem dönt. Utána kótyagosan is igen erős migrénnel, de magához tér, és nincs komolyabb baja. Mindenre emlékezni fog, ami történt.)

Ahogy az emlékek lecsillapodnak és rendeződnek. Lassan felismerem a kis ikerpárt. Megingattam a fejem hitetlenkedve. AZ nem lehet... Sajnos alig, hogy erre sor került Adam megerősítette, hogy már pedig igen is, ezek a lány emlékei voltak. Ez egy kicsit ledöbbentett. Fejemet ismételten megingatva szám elé emeltem a kezem. Kétféle dolgot tudtam mondani ebből az egyik a ,,huuu" volt a másik pedig az utána következő cifrábbnál cifrább szavak sokasága. Egyiket sem mondtam ki. Legkisebb gondom a gyerekek voltak, előbb utóbb úgy is találkoznak ezekkel a szavakkal. De ez Adamet nem érdekelné és itt helyben összecsomagolna. Ahogy kért egy cigit ránéztem. Ingerül tekintetében ott égett a nikotin utáni vágy heves tüze. Nem néztem jó szemmel, hogy a gyerekek előtt akar rágyújtani. Egy rövid ideig farkas szemet néztünk, aztán rájöttem, hogy nem akarok egy láncdohányost aki mellesleg ex-katona felhúzni. Szemeimben még ott kuporogtak az élmények negatív hatásai melyeket igyekeztem bőszen elnyomni.
~Nme az én bajom, nem az én bajom, nem az én bajom... én nyugiban és pompában élek, úgy ahogy akarok, ez elmúlt, nem az én gondom, nem az én gondom...
Hónom alá szorított kezemet előveszem, benne egy szál cigaretta. Adam felé nyújtom. Ahogy elveszi csettintek egyet és hüvelyk ujjamon fellobban egy kis láng. Nem nagyobb mint egy öngyújtóé. Ahogy begyújtotta a cigarettát gyorsan elfújom és többi ujjam segítségével lemorzsolom róla a kis hártyaszerű valamit.(Két leginkább kontaktlencséhez hasonló áttetsző anyag. Amikkel ha összesúrlódnak tüzet lehet csiholni. Bűvészek használják tudtommal.)Kicsit piros tőle az ujjam de rá se rántok, ez legyen a legkisebb bajom. Ahogy meglátom a kislány mit is művel velünk felsejlik bennem az elmúlt pár hét. Ha hozzám ér, leolvad az erdő. Így miután Adamet rendbe hozta és felém fordult felemeltem a kezem, behúztam a hasam és ijedten hátraléptem egyet.
-Öhm... köszi, kedves tőled, de... jól vagyok...
Megpróbálok kedvesen elmosolyodni. Ahogy elmúlt a veszély leengedtem a karom és megnyugodtam. Megkönnyebbülve ki is fújtam a bent tartott levegőt. Adam az első néhány slukk után nekilátott kiosztani a csipetcsapat feladatát. Körbenéztem és megláttam a földön fekvő Darrent aki éppen romjaiból építenek újjá. Adamaet vállba veregettem mire ruházata önálló életre kelt és ismét régi fényében pompázott. Úgy tűnik azonban a burkolatot a leányzó nem képes rendbe hozni. Ezt a feladatot magamra vállaltam. Menet közben elhaladtam Ratna mellett akit háton böktem mire a kirojtosodott szálak a szakadások mentén egymásba csimpaszkodtak majd szépen elsimultak és eltüntették a szakadásokat. Egy molekulányi koszt nem lehetett felfedezni a lány ruháin. Végül elértem véső célomat. Megálltam fölötte zsebre dugott kézzel. Árnyékom Darrenre terült ahogy a hátam mögött vöröslő gázorjást kitakartam szemei elől. Így csak egy fekete alakot láthat belőlem. Bár testtartásomat vélhetőleg felismeri majd, ha mást nem a hangomat.
-Ébresztő hétalvó, hátsódra süt a nap. Tudom, hogy hosszú volt az éjszaka. De dolgod van... Mellesleg, igazán levehetnéd ezt a rusnya álcát, a zsaruk már leléptek.
Szólalok meg ha látom jelét, hogy felébredt. Remélem érzi, hogy ez csak csipkelődés, ha nem akkor szóvá teszem, hogy csak vicc volt. Segítő kezet nyújtok neki. ha elfogadja felsegítem. Ezalatt beiktatok egy teljes tisztító javító programot a mosásba. Amint talpra állt megveregetem a vállt.
-Örülök, hogy jól vagy.
Ha nem igényli a segítségem akkor csak a vállát veregetem meg, hogy bátorítsam egy kicsit és rendbe rakjam a ruháját.
Ezek után se szó se beszéd, ellépek mellette. Nem érzem szóban kifejezni, hogy nincs harag. Úgy érzem ismer annyira, hogy ezzel tisztában legyen. Ha pedig nem, akkor így járunk. Az én lelkem tiszta a tegnapi miatt. Nem várom el, hogy megbocsássa. Majd ő szépen eldönti. A tisztás közepére érve körülnéztem, feltérképeztem a terepet. Saraht egy lágy fuvallat avarjaira morzsolta. Darren és Ratna lovagló leckéket vettek. Ki-ki a maga módján. Kinek a szél kinek a Grizzly háta szolgált ülőhelyül. Leguggoltam és végig simítottam a talajt. A (Bi)lincselés helyszínére néztem. Szemeim előtt ismét lejátszódott a folyamat. A földet simogatva a mező élettelen tárgyai visszanyerték eredeti helyüket, alakjukat. A földben lévő mélyedések feltöltődtek. Lassanként fel egyenesedtem, körbepillantottam. Kezemet leporoltam és elraktam a gatyám oldalán a számukra kialakított vájatokba. Utolsóként hagytam el az elsüllyedt hajót, noha nem én voltam a kapitány, és süllyedő hajóból se volt nullánál több, még is ilyesmi érzésem támadt. Messze lemaradva a többiektől elindultam az épület felé. Azért körbepillantottam, hogy nem csatangolt e el valamelyik lurkó.

Annak ellenére, hogy a képességem nem hatott a kislánynál, azért még tovább próbálkoztam, még ha egyre kétségbeesettebben is… Mert azt egyszerűen nem bírtam ésszel felfogni, hogy hogyan lehetséges, hisz egy élő emberről van szó. Igaz, most ilyen rongybaba testtel, üres tekintettel nem sokban hasonlított egy élőre… Talán épp ezért próbálkoztam annyira, hátha sikerül bármilyen kis érzelemfoszlányra bukkannom nála?
Ahogy Darren felkiált riadtan kapom a hang irányába a tekintetem, s már indulnék is felé, ha nem éreztem volna valaki kezét a vállamon. Aggódva figyeltem Adamre, majd a kicsikre, majd Darrenre, majd újra Adamra… majd fáradtan biccentettem egyet, hogy értettem a kérését és a két apróság felé indultam. Ahogy feléjük lépkedtem, próbáltam én is kellően lenyugodni ahhoz, hogy koncentrálni tudjak, valami szépre, kellemesre gondolni a korábbi rettenet után, de nehezebben ment, mint számítottam rá. Először csak leguggoltam a kicsik mellé, majd szavakkal, apró érintésekkel próbáltam meg javítani a lelkiállapotukon, majd miután Margareth kezelésbe vette Darrent és legalább már miatta nem kell aggódnom, óvatosan megpróbálom a képességemmel is nyugtatgatni a fiúkat.
Amikor meghallom, hogy valaki cigarettát említ, egyből hátrakapom a fejem, ám mielőtt még megszólalhatnék, már le is lettem oltva. Na szép… Ennyire azért én se vagyok szadista, hogy egy ilyen rémálom után amit átéltünk, elvegyem a „koldustól a botot”. De a füstöt azért kihagyom, így ha véletlenül felém szállna, szó nélkül arrébb battyogok, hogy meghallgassam, mit akar mondani Mr. Windsor. Egymás után hangzanak el a különböző feladatok, s ha némelyik talán még feleslegesnek is tűnik, biztos megvan az oka, hogy miért is szükséges. Mindenesetre én hálás vagyok érte, hogy van mivel lefoglalni magam, így legalább addig se a látomáson rágódok. Csak kíváncsian figyeltem, ahogy Sarah és Csavargó teste mint egy rakás őszi falevél hull a földre. Bianca képességét ismerve erősen reméltem, hogy még véletlenül sem jut eszébe engem segítségül hívni, de úgy tűnik, nem is kellett ettől tartanom, ugyanis inkább az újdonsült barátját hívta repülni. Szerencsére. Viszont helyette valaki mást talált meg engem...
-Igen, Norman? Mondd csak nyugodtan. –bíztatom barátságosan, ám amikor meghallom, hogy szólít, nem bírom megállni, hogy ne mosolyodjak el.
Szemmel láthatóan eléggé zavarban van szegény, így nem is akarom sürgetni, csak kíváncsian várom, hogy mit szeretne mondani nekem. És lassan össze is áll a kép, hogy miért pont hozzám jött ide a kissrác.
-Ó, ééértem. –bólintok lassan, miután meghallom a hasonlatát.
Amikor pedig megláttam azt a kérlelő tekintetet… jajj nekem, az ilyen kiskutyaszemek láttán van olyan ember aki nemet tudna mondani? Lehet, hogy akadna, de az biztos, hogy nem én.
-Ne aggódj Norman, persze, hogy segítek. Minden rendben lesz. –paskolom a vállát bíztatóan- Egyébként nem szükséges magáznod, nem vagyok én olyan öreg. Meg egyébként sem vagyok tanár, szóval nyugodtan tegezhetsz.
Idő közben Margareth is ideért, s ahogy a kellemes meleg bizsergés lassan végighaladt a hátamon, egy hálás mosollyal köszöntem meg a segítségét. Az, hogy a végén mintegy bónuszként még egy puszit is kapok tőle, még engem is meglep, így mire reagálhatnék rá, már el is iszkolt a leányzó. Csak a fejemet csóválva elmosolyodok a tettén, de persze talán nem is tudja, milyen örömet okozott most nekem ezzel a néhány rövid kis szóval.
-Norman? Ha készen állsz, akkor kezdhetünk. Nyugi, nem hagylak cserben. –fordulok újra a fiú felé, majd biztos, ami biztos hátrálok egy kicsit, elvégre kell egy kis idő a képességemnek, hogy kifejtse a hatását.
Ahogy a fiú átalakul egy hatalmas grizzlyvé, csak elkerekedett szemekkel figyelem, majd gyorsan észbe kapva már rajta is vagyok, hogy megszelídítsem a termetes mackót. Miután megbizonyosodok róla, hogy nem esik helyből a torkomnak, óvatosan közelebb lépkedek hozzá, majd megsimogatom a fejét. Na most hogyan tovább? Körbenéztem, hogy ki maradt itt a közelben, majd annak függvényében, segítséget kérek valamelyik felnőtt férfitől, hogy segítsen feljutni a medve hátára. Mármint nem nekem, miután a grizzly lerogyott/lehasalt a földre, én még boldogultam, Cindy volt az, akit egyedül nem tudtam feljuttatni a fiú hátára. Sean? Mr. Windsor? Mr. Hardy? (Esetleg Darren, ha valami véletlen folytán visszautasította volna Bianca kérését, de ő csak menjen repülni…)
Aztán ha még az ikreknek van kedve, jöhetnek ők is a maradék helyre, hátha a mackón utazás kicsit jobb kedvre deríti őket, na meg így legalább a nővérük közelében lehetnek. És amúgy is elég messze van a suli, biztos ők elfáradnának, mire hazaérnénk, pláne ilyen megrázkódtatások után. Amennyiben inkább kihagynák a mackóházon utazást, akkor bármelyik két gyerkőc jöhet (vagy amennyit grizzly pajtás elbír, gondolom testsúly-függő a dolog), akinek kedve van utazni. A felnőttek csak gyalogoljanak… Jó, tudom, én meg potyázok itt, de hát valakinek Cindyre meg a többiekre is figyelni kell, nehogy leessenek, nem igaz? Így meg egyszerűbb, mint a medve mellett bandukolva.
-Mr. Windsor! Mi elindulunk vissza az iskolába. Gondolom, így előbb visszaérünk, mint a többiek, esetleg elvigyük Cindyt a gyengélkedőre addig? Vagy inkább lassan haladjunk, és vigyük azokat, akik nem bírják a sétát a suliig? –fordulok az igazgatóhelyettesünk felé, majd miután megvártam a válaszát, elindulunk vissza az iskola felé.

Még mindig alig tudok uralkodni magamon, de az ölemben fekvő kis test miatt, most van a legnagyobb szükség az önuralmamra, így csak ide-oda dülöngélve próbálom nem csak a kislányt, hanem magamat is nyugtatni.
Azt hiszem a többiek sincsenek sokkal jobb állapotban, mindenki zavarodottan ácsorog, és talán a legrosszabb bőrben közülünk Darren van, aki valószínűleg el is ájult.
Ratna próbálja a kis Cindyt elérni, hogy megnyugtassa, de kétségbeesett arcán látom, hogy nem jár sikerrel
Aztán jön Adam és akármennyire is látom az arcán, hogy holtfáradt és meggyötört, most igyekszik a társaságot felrázni a zavarodottságból és a hiábavaló gondolatokból.
Először Ratnát irányítja át a kislány öccseihez, hiszen ott biztosan sokkal sikeresebb lesz a képessége használatával, majd egy másik kisdiákot, Margareth-et küldi először Darren-hez, majd a többi kisebb-nagyobb sérülthöz, mert ismeri a gyógyító képességét, és aki rögtön rohan is teljesíteni a kérést.
Továbbra is igyekszem Cindy felé biztonságot sugározni, ezért aztán mikor eltávolodik tőlem, már nem is figyelek Adamra tovább, csak mikor kissé felcsattan a hangja, akkor kapom rá a pillantásom, de akkor már éppen Greg ad neki tüzet, a maga furcsa módján. Ismerem a fogadott apámat és tudom, ha itt a gyerekek előtt rágyújtott, akkor annak meg van a maga nyomós lelkiállapota, így nem is hökkenek meg rajta.
Aztán végighordozza rajtunk kissé fénytelen tekintetét és megnyugtat mindenkit, hogy, ha már rendeződtek egy kicsit a gondolataink, visszaérve az iskolába ismét összedughatjuk a fejünket a további teendőket megvitatni.
Közben a kis Margareth hozzám is odaér, de én kérdő tekintete láttán halványan elmosolyodom és megrázom a fejem.
- Köszönöm, aranyos vagy, de én nem sérültem meg. – így aztán fürgén tovább szalad.
Adam, most Mitch-et szólítja, aki kicsit még sápadtan az átéltektől, de készségesen rohan oda hozzá, hogy meghallgassa utasításait.
Meglepődve nézek fel, mikor Adam a vállamra teszi a kezét és engem bíz meg, hogy vigyázzak a kisfiúra, ha esetleg a kémkedése rosszul sülne el. Mi a fenének kéne utánuk menni! Biztos eszük ágában sincs most visszajönni!
Nem is értem miért pont rám gondolt Adam, hiszen olyan nehéz elengednem a kicsi lányt, aki még mindig nem reagál semmire, de végül nem akarok vitatkozni, így finoman a fűre fektetem, és már kérdezném is, hogy mi lesz vele, hisz jobb lenne minél előbb orvoshoz vinni, de fogadott apám már sorolja is tovább a feladatokat, amiből senkit nem felejt ki.
Így mindjárt rájöttem, hogy Cindy is hamar jó kezekbe kerül, hiszen Normann, aki, mint kiderült grizzly alakját is képes felvenni, igaz annak kordában tartásához nem árt Ratna hathatós segítsége, már hamar el tudja juttatni a kislányt a gyengélkedőre.
Közben a magához tért Darren kis partnere is feladatot kap, akit Adam szintén a körülnézésre bíztat, és aki kísérőként eddigi beszélgetőtársával szemez.
Érdekes megtudni némelyik kisebb diáknak a szuper képességét, de közben rájöttem, hogy Adam ezzel csak figyelmünket igyekszik elterelni, s így már egészen már színben látom a dolgokat.
Megfogom a kisfiú, Csavargó felém nyújtott kezét és mire megkérdezhetném, hogy ő milyen képességekkel is rendelkezik, már teljesen felesleges, hiszen azt a gyakorlatban is megtapasztalhatom. Hirtelen úgy érzem, mintha szétfolyna a testem és én szinte a talajba, a környező fákba, a lehullott levelekbe szivárognék, mindent megtapasztalok, ami a környezetemben történik, de nem úgy, hogy hallom őket, mint emberként, hanem, mint egyfajta vízió jelennek meg előttem a képek. Ilyen módon látom egyszerre a társaimat, az erdőben táplálkozó, vagy kószáló állatokat, látom a lehulló leveleket. Ez a soha még nem tapasztal érzés valami fantasztikus, de érzem Mitch sürgetését, így abbahagyom az álmélkodást és csinálom amit ő. Többször felszínre bukkanunk itt-ott az erdő különböző részein, amiből nyilvánvaló, hogy a kisfiú még nem uralja teljes mértékben a képességét, de hát végül is ezért van közöttünk, hogy ezt erősítse és megtanulja, így ez teljesen természetes.
Így is nagyon ügyesen és főleg kitartóan csinálja.
Mikor aztán egy szép termetes fa mellett bukkanunk ki és kis pihenőt tartunk Csavargó, aki eddig egy kukkot sem szólt hozzám, csak néha elmosolyodott, most halkan megszólalt és mondandója nagyon is szíven ütött.
- A tanár bácsiknak biztosan igazuk van, hiszen már most is nagyon ügyes vagy Mitch! – simogatom meg selymes haját. – És az is igaz, hogy fantasztikus élmény, amit így megtapasztalhatsz, de gondolj azokra is, akik szeretnek téged. Nekik milyen érzés lenne elveszíteni Csavargót! Pont olyan, ami elől el szeretnél most bújni. De a baráti kötelékek erősek Mitch, és emberként sokat tehetünk azért, hogy se nekünk, se másoknak nem vigyék el a barátait. Levélként ezt nem tudnád megtenni, igaz? – nézek a szomorú szemekbe, remélve, hogy megértette, mit akarok neki mondani. – Azt hiszem a többiek már elindultak visszafelé az iskolába, nekünk is menni kéne, hiszen nem találtunk semmi gyanúsat, ugye? – fogom meg a kezét és a segítségével újra beleolvadunk a falevelek közé, majd nem sokra rá, már a többiekkel sétálunk vissza az Intézet felé.