Harci Terem

Ez a Greg valahogy nem az a Greg volt, akire én emlékeztem, és valahogy az energia és mintha a tesztoszteron is túltengett volna bennem, annyira bennem volt a cselekvési vágy.
-Mi az, hogy letörik a körmöd, te hisztis picsa?!-csúszott ki a számon, és bár hasonló stílusom volt nekem is, de azért alapjáraton lehet, hogy nem lennék ennyire nyers, vagy hát, a fene se tudja. Végül is egy "cöh" és egy vállrendítés nyomán nem figyeltem tovább Gregre, aki valamiért átment tényleg csajba.
~Kész kabaré..~gondoltam, az egész olyan volt, mint valami rossz helycserés támadás, ahol minden a feje tetejére áll, a szereplők tudta nélkül.
A figyelmemet az érkező szörnyeteg kötötte le, de Sean közben azt mondta, hogy mégsem azt látom ténylegesen, amit látok.
~Most akkor mi van?!~bevallom már végképp össze voltam zavarodva, és jobban örültem volna annak is, ha Sean nem a fejembe közli a részleges infóit, hanem ténylegesen ki is mondja azokat. De csak magamban zsörtölődtem rajta.
Mikor már ugrottam is volna neki a sárkánynak, Sean hirtelen közölte az infót, hogy várjak. Az ugrást nehéz volt módosítani, pláne ilyen kivont karmokkal, de próbáltam lökni magamon, így a sárkány mellett értem célba, miközben az adamantium karmok mély lenyomatot véstek a falba, ahogy én is csúsztam le a fal mentén.
~Végül is, tompította a becsapódást.~gondoltam, de azért ami azt illeti meglepően pislogtam a falban hagyott nyomra.
-Jó kis cucc ez.-motyogtam magam elé, majd nézegettem pár másodpercig a frissen növesztett karmaimat.
De aztán ismét a lényre koncentráltam, és Sean gondolataira.
-Egy kislány? Maguknál ilyen a "tanuljuk meg használni a képességeinket módszer?" Rendben, rajta leszek.-egyeztem bele, de fogalmam sem volt, hogy akkor milyen módszerrel is kezdjek neki egy sárkányba bújtatott kislány lecsitításához. Az első talán, hogy nem kivont karokkal kellene köröznöm körülötte, és a gondolatra már húzódtak is be a karmok.
~Ez de sz*r érzés.~sziszegek magamban.
-Na jól van kislány, mit játszunk, fogócskát vagy inkább bújócskát?-kérdezem a rém felé fordulva, és egyelőre kivárom, hogy mit lép, illetve, hogy Sean mit tervezett.

-Armaniban kényelmetlen aludni... és csak egyszer fújtam orrot az is egy százas volt... nem volt nálam más... meg oda adtam egy hajléktalannak...
~Jó hozzávágtam de a lényeg, hogy az övé lett...
-Az az üzlet kifizetődő volt... részben... akkor kimondottan örült neki... De.. miért is mondod nekem ezeket?
Ösztönből próbálom terelni a dolgot a nekem kedvező irányba. Bár pont egy telepata előtt próbálok titkolózni? Az egy dolog hogy magamnak letagadom az érzelmi felindulásokat, sőt megtagadom őket és nem veszek róluk tudomást, de attól még a fejemben valahol ott vannak. Sajnos.

-Ha letörik egy vagyon megcsináltatni!
Szólok vissza indulatosan Roxinak. Úgy fest sikerült a nők hisztériás oldalát előhoznom mindkettőnkből, még szerencse, hogy Seanra még nem ragadt rá a dolog. Amikor azonban ki küld a helységből csak égnek szegezett, sértődött Lady módjára kitipegek a helységből.
-Jól van... ezt megjegyeztem...
~Pofám leszakad ettől a kettőtől...
Ha tehettem volna úgy becsaptam volna magam után az ajtót, hogy kifordul a helyéről, de a fotocella és a képességem hiánya valahogy ezt nem tette lehetővé számomra. Pedig olyan jól esett volna.
Dühösen lépkedtem a falhoz aminek végül neki dőltem háttal és néztem mit produkálnak ezek ott benn. Összefontam karjaimat de valahogy nem volt olyan kényelmes, mint egyébként. Amikor odanéztem láttam, hogy szép melleim is nőttek időközben. Érdeklődve fogtam rájuk. Emelgettem, nyomogattam.
~Minidig is tudni akartam... de ez azért bizarr... De ha ez itt van akkor...
Guvadtak ki a szemeim és le is fagytam egy bő félpercre. Nem mertem belegondolni, hogy ott lent jó néhány centivel rövidebb lettem, sőt még többel mélyebb... Még a víz is kivert ahogy oda nyúltam. Aztán átgondoltam a helyzetet. Hamar meg is találtam az előnyét.
~Ez még nem jelenti hogy nem lehetek lányokkal egy ágyban... De azért... Remélem egy hónapon belül elmúlik... Nem akarom tudni milyen érzés...
Nyeltem egy nagyot ahogy eszembe jutott a férfiak legnagyobb ellensége, a vörös ruhás ördög aki havonta megszállja a nőket.
~Basszus...

szemeit forgatja Greg válaszát hallva, ám közben még mindig ott díszeleg az arcán az a levakarhatatlan rosszindulatú mosoly, ami egész beszélgetésük alatt ott pihent. A végére már elneveti magát, és finoman megveregeti barátja vállát.
-Ne haragudj, de egész életemben szerettem volna elsütni ezeket e vicceket, csak eddig senkivel sem futottam össze, aki gazdagabb nálam. Úgy örülök, hogy megismertelek, de tényleg...

A következő pár perc már nem telik olyan vidáman a számára. Ha lenne egy olyan Dzsinn kéznél, aki kívánságokat teljesít, és nem csak arról gondoskodik, hogy senkinek se csökkenjen le vészesen alacsony szintre a vérnyomása, akkor biztos azt kérné tőle elsőre, hogy egy kényelmes fotelből nézhesse pattogatott kukoricát majszolva, ahogy Greg előadja ezt a sok hülyeséget, amit a fejében hall most. Akkor biztos betegre röhögné magát barátja szenvedésein, nem pedig verejtékező homlokkal piszkálná a terem vezérlőpaneljét, hogy betöltsön egy felettébb aranyos szimulációt, mielőtt a kis Cindy szerezne magának még néhány olyan emléket, amit az életben nem fog kiheverni, a meglévő tetemes gyűjteménye mellé. Ahogy megvan, a gép elkezd visszaszámolni, ő pedig a telekinézis segítségével meghúzza a förtelem farkát - nem azt a farkát, mielőtt valaki rosszra gondolna, most az a cél, hogy ne okozzunk még nagyobb traumát a kislánynak rémlik? - aztán először a hátára szökken, majd Roxy elé, aztán pedig vele együtt kiugrik a teremből, épp időben, mielőtt az ajtó becsukódna mögöttük. Hangos koppanás jelzi, hogy a jelenleg csak mérsékelten bájos "kislány" megpróbálta követni őket, a reccsenésből pedig sejteni lehet, hogy legalább az egyik agyara letört, mielőtt még hatalmába csapdába ejtette őt a terem.
-Bocs - szól Sean, mikor végre kifújja magát, és azon nyomban felpattan a nőről, akire a vetődés következtében rázuhant, majd kezét nyújtja neki, hogy felsegítse a padlóról. - Nem tudom, mi idézte elő, de úgy tűnik néhányunknak valami baj van a képességével, a kis Cindy azt hiszem Nick képességét kapta meg, Greg....
Ebben a pillanatban rádöbben, hogy túl közel áll a fiúhoz(?) és ijedtében hátrébb ugrik, ugyanis gyanúsan magasnak hallja saját hangját egyszerre, az pedig nem jelent jót. A falig hátrál, és csak ott folytatja, mintha mi sem történt volna.
-Szóval... - torokköszörülés, de sajnos ez sem segít sokat, sőt, szinte semmit - Greg Kikki képességét kapta meg, te pedig...ISTENEM! - sikkant fel, és két tenyerét a szája elé teszi, betapasztva azt - Logan...a képessége nélkül meghal, ha még a testében van az a fém...Roxy! Azonnal meg kell találnod őt!
Ha a nő esetleg ellenkezne, Sean azonnal magyarázni kezd neki csípőre tett kézzel.
-Ugyan már kisanyám! Mégis mitől félsz? Per pillanat halhatatlan vagy, és neked van a legtöbb esélyed levadászni őt, úgyhogy siess. Ha megtaláltad gondolj rám erősen, mi addig kerítünk egy gyógyítót...remélem még időben...

Őszintén szólva igen nehéz volt visszafognom magam, ahogy ott álltam, egyenesen szemben azzal a sárkányszerű izével, aki egyszerre tombolt és volt kétségbeesett. Más helyzetben talán még mókás is lenne a jelenet, de nagyon nem éreztem annak, főleg, hogy bennem is olyan hatalmas tettvágy mozgolódott, hogy igen nehéz volt visszafogni magam, hogy ne rohanjak telibe, és marcangoljam apró darabkákra ezt az izét. Pedig alapjáraton nem voltam egy vérszomjas vadállat, leszámítva azt, mikor átváltoztam, de valahogy most olyan hiányérzetem volt ezzel kapcsolatban. Csak a bennem munkálkodó tettvágy tudott lekötni. Ahogy ott álltam a sárkány előtt megropogtattam a nyakam, egyet jobbra, egyet balra, és máris sokkal felemelőbb érzés volt.
-Akkor játszunk.-mondtam egy magabiztos mosoly keretében, nem igazán tudtam, hogy Sean mit tervez, de nekem jelen esetben a lefoglalás szerep jutott, akkor hát rajta. Nekirugaszkodtam, igyekeztem finoman terelgetni, körözni a lény körül, ha támadt, akkor kivédeni, vagy éppen magamra terelni, és magamon tartani minden figyelmét, anélkül, hogy komolyabb kárt ne tegyek benne, ami azért elég nehéz feladatnak bizonyult.
Aztán nem sokkal később Sean megragadott, és már kívül is kerültünk a teremből, melynek az ajtaja lezárult.
A lendülettől nagyot puffantunk, és a szemközti fal állított meg minket.
Ez kissé gyorsan történt, mire feleszméltem, azt vettem észre, hogy Sean teljes súllyal rám nehezedett. Megéreztem, de most valahogy kevésbé tűnt nehéznek. Ahogy felsegített, akkor vettem észre, hogy felhorzsoltam a kezem, valószínűleg a csúszás során, de ahogy Sean fogta a kezem, elkerekedtek a szemeim, ahogy láttam, hogy szinte miként tűnik el pillanatok alatt a kisebb horzsolás, és még csak nyoma sem maradt.
-Woww....itt valami most már tényleg nem tuti.-jegyeztem meg, hiszen oké, hogy hirtelen vaskarmokat növesztettem, meg háromszorosára nőtt bennem az adrenalin és tesztoszteron szint, de hogy még a sebeim is így begyógyulnak...
-Mi van? Mi az hogy képességcsere? Ez meg egyáltalán, hogy a büdös fenébe eshet meg?-igen, kissé felfokozott idegállapotban voltam, és ahogy mutogattam, akaratlanul is elővillantak az adamantium karmok, ugyanis még nem egészen tudatosan csinálom a dolgot, ami nem is csoda, hiszen még egy órája sincs, hogy ez a kavar megtörtént.
-Hogy az a.....-káromkodtam el magam, ugyanis a fájdalom sem mindennapi, ahogy a karmok kilövellnek a kezemből.
-Ezt nem hiszem, hogy meg tudnám szokni.-sóhajtok egy nagyot, hiszen azért van nekem fájdalomtűrő képességem, de azért mégis.
-Logan?-kérdezek vissza felvont szemöldökkel, persze, annó említette, hogy itt a Xavierben meg lehet találni, de nem éppen most, és nem éppen így volt rá szükségem.
-Meghalhat?-kicsit értetlenkedtem, nem igazán tudtam összekombinálni mi köze a fémnek Loganhez, meg a halálhoz. És akkor hirtelen azért csak megvilágosodtam én is, ahogy összeraktam a kis kockákat, öngyógyító képesség, fájdalmas karmok, fém a testben, és az arcomra is kiült az értelem, ahogy összeraktam a képet.
-Viszont, ha azt mondod, mindenki valahogy kicserélődött, akkor....ha az ő képessége bennem van, valaki másé lehet benne...vagy...a szentségit, hogy pont most esik meg ez a szar is!-fakadok ki, mert nem igazán tetszik a kialakult helyzet, pláne, hogy én sem vagyok egy hős megmentő típus.
Felkúszott szemöldökkel hallgatom Sean magasabb hangon leadott furcsa stílusú lecseszését.
-Ki a fene mondta neked, hogy félek pubikám?!Nálam azt az oldalt ki sem nyomtatták a szótárban!-felelem neki, és hirtelen tartok egy kis szünetet, ahogy belegondolok abba, hogy milyen stílusban is beszélek.
-És mégis, megmondanád, hogy hol a rákban keressem meg őt? Mi vagyok én, a bébicsősze, hogy tudnom kellene merre van?-fújtatok egy hatalmasat. De nem kellett noszogtatni, nem vettem volna a szívemre, ha Logan miattam nyúvadna ki, pláne, hogy még nekem is szükségem lesz rá, akár akarja akár nem! Vártam némi instrukciót, hogy merre is keressem, esetleg a suli területén, vagy máshol, aztán ha akad valami használható, akkor nekiveselkedem a dolognak, már ha nem jön közbe megint valami különös meglepi, mint eddig, most már sosem lehet tudni...

Nem volt időm a menstruációtól aggódni, valami közelebbi és életveszélyesebb dolog terelte el a figyelmem róla.
-HÉHÉHÉ nyugi csajszi. El ne vágd az öltönyöm azokkal a karmokkal...
Ugrottam arrébb ahogy elő ugrottak belőle majd megigazítottam a felsőmet. Különös gondot fordítva a dekoltázsom környékére. Talán kicsit túl sok figyelmet kapott. Hirtelen jött zavaromban megköszörültem a torkom, már amennyire ezt a cérna hangot meg lehetett. Flegmán ám annál nőiesebben(3,14csásan) legyintettem oldalra kidobott csípővel.
-Uggyanmáár... biztos részegen fetreng valahol, most, hogy be tud rúgni... Meg mé halna má bele? Ügyes kis fém az az adamantium, nem mérgező, nem lép reakcióba a testtel, mint a platina. Egészséges implantátum... De ha a karmok Roxiban vannak, akkor a csontváz is át került nem? Mellesleg, neked drága mi van az erőddel? Mükszik még a turizzunk másik agyában? Mellesleg, az hogy én ilyen cipőben szaladjak az teljességgel ki van csukva, nem-nem á-á...
Ingattam a fejem és mutató ujjamat ég felé szegezve is nemet mutogattam.
-Ez a cipellő több, mint 500 dolcsi volt darabja, nem fogom tönkre vágni... Szerencsére csak 2 lábam van de így is egy 1000 es volt...
Aztán megráztam a fejem, eszembe jutott hogy Logan élete lehet veszélyben van.
-Egyébként a szobájában lesz... enyém mellett kettővel a folyosó végén...
Kezdtem magyarázni nyugodtan közben előkerült a körömreszelő és elkezdtem karmaimat rendbe rakni.

Amit Greg mond, az valóban elgondolkodtató. Mi van, ha ma is vodkát reggelizett, és most épp alkohol mérgezést kap valahol szerencsétlen, miközben a suli a feje tetejére áll. Bárhogy is, sietniük kell.
-Greg! - Kiált a lányra, majd az egyik szekrényből előkap egy sárga színű, hatalmas, ám mégis könnyű műanyag puskát, és a kezébe lebegteti. Közel menni nem mer hozzá továbbra sem. - A szoba nem hülyeség, de talán jobb lenne, ha nem mennél a közelébe most, hogy ilyen...khmmm...érdekes lennél a számára.
Ez után Roxy-ra sandít.
-Te viszont ezzel a Kanadai favágó stílussal biztonságban leszel, és amúgy is szükség van rád, hogy megtaláljuk, szóval gyere velem kérlek. Viszont, néhány alapszabály: odafent nincs pia, nincs szex, és nincs trancsírozás, ez ugyanis egy iskola, és tele vagyunk gyerekekkel. Érthető voltam?
Ha igen, már vezeti is Roxy-t a lifthez, hogy elhagyják az alagsort. Közben telepatikusan azért beszél még Greg-el.
~Hát...azért én még szurkolok nektek. Egyébként az a kezedben egy kábító puska. 10 töltet van benne, és bőven elég egy, hogy kiüss valakit. Használd óvatosan, nem szeretném, ha valakit túladagolnál.~
-Még valami - szól Roxy-hoz, ha Greg kivételesen egyet ért velük, és lent marad - Nem tudom mi folyik itt, és meddig tart, de azok a karmok átvágnak jó néhány helyet, szóval...a helyedben nem használnám, nehogy elvérezz itt nekem, amikor visszaáll minden normálisba.
A lift ajtaja kinyílik, és néhány madárként repkedő tankönyv látványa fogadja őket, amit aztán bekebelez egy lángszörnyeteg, ami aztán feléjük fordítja rusnya fejét. A tűzcsóva egy kisfiú kezéből bukkan elő, aki kétségbeesetten próbálja azt maga felé rángatni.
-..amennyire itt normális lehet a helyzet.

Totál káosz volt az egész szitu, és ahogy hallgattam és elnéztem ez az elkővetkezőkben csak még rosszabb lesz. Hatalmas kitágult pupillákkal pislogtam Gregre, tulajdonképpen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy röhögjek rajta. De egy valamit biztosan tudtam, hogy az a pipiskedő rinyálás amit művelt eléggé bosszantott, amit nem is nagyon tudtam szó nélkül megállni.
- Rettentően hálás lennék ha abba hagynàd ezt a nyivákolást cicám, addig amíg nem én teszek róla!- azzal újra kieresztettem a karmokat egyenesen Greg felé amolyan nyomatékosításképpen.
- Logan , hogy volt képes ezt megszokni?!- értetlenkedek, hiszen minden egyes alkalommal kínzó fàjdalom nyilal a kezeimbe. Most valahogy semmi nem tetszett, mindennel elégedetlen voltam. Egyik szemöldököm feljebb kúszott ahogy Seant hallgattam.
- Mit gondolsz te rólam?!szex, pia, rock and roll.- kúszott egy kaján vigyor az arcomra.Majd a következőben már fontorogtam is, ahogy belegondoltam milyen stílusban ömlenek belőlem a szavak.
- Rendben, menjünk. Minél hamarabb megtaláljuk, talàn annál hamarabb a helyére. rázhatjuk a dolgokat. És Logan halálát se venném a szívemre, ugyanis saját kezűleg
szeretném kitekerni a nyakát. Még az adósom egy két dologban!- morgom az orrom alatt, miközben követem Seant a lift felé.
- Nyugi öcsi, jó kislány leszek!...Te jó ég ha ennek véga szappannal mosom ki a számat.- mondom. - Szóval ezek ilyen spéci cuccok, talán nem volt a legjobb ötlet egy kiszámíthatatlan részeges disznó kezébe ilyen képességet adni. Bár ha jobban belegondolok van oka ennyit morogni.- azért kezdtem érteni, hogy nem lehet kellemes ilyen fémekkel a testében az embernek, főleg nem az állandó fájdalommal. Kicsit furcsán összeszorult a szívem, ahogy ebbe kicsit mélyebben belegondoltam. El is csendesedtem addig, amíg fent is meg nem láttuk a kialakult káoszt.
- Mekkora mázli, hogy az egész Roxfort a feje tetejére állt!-csúszott ki a számon kissé cinikusan.
- Na merre van az az őstulok?!-nézel Seanra, hiszen egyértelmű volt, hogy sietnünk kellett.

Elég kevés alkalommal jártam ebben a teremben, mert még sosem tudtam rávenni magamat. Mivel nekem igazából már csak különbözeti vizsgát kellett tennem, a legtöbb óra alól fel voltam mentve, így az itt tartott kiképzések is fakultatívak voltak a számomra. Nem mintha nem találtam volna hasznosnak, de így a vizsgáimra készülve, hogy végre egyetemre járhassak, inkább csak a fontosabb órákra koncentráltam. Viszont Sarah meggyőzött, hogy hasznos, úgyhogy párszor már ellátogattam ide, de szigorúan csak akkor, amikor nem volt itt senki. Ez persze a kiképzést magát némiképp értelmetlenné tette, de számomra már az, hogy átléptem a küszöböt, hatalmas előrelépésnek számított.
Ma azonban valami más volt. Nem láttam senkit odabent, de a hideg fémlemezekkel borított fa helyett megnyugtató virágos rét képe fogadott, lágy napsütéssel, röpködő pillangókkal, és ahogy a virágok fejei gyengéden ringtak az enyhe szellőben, szinte éreztem is, ahogy az én hajamat is meglibbenti. Az irányítópult mögé lépve érdeklődve néztem le az akváriumszerű kabinból a az alattam lévő teremre, hogy lássam, ki állíthatta be ezt a képet, ami bár nagyon tetszett, eléggé eltért attól, amiket itt szoktak használni, és amit elég volt csak egyszer látnom ahhoz, hogy egy életre elijesszen az itteni edzésektől. 
Odalent egy földön ücsörgő alakot pillantottam meg, de nem láttam az arcát, mert háttal volt nekem. Viszont rémlett, hogy volt itt valahol egy kapcsoló, amivel a kamerák képeit lehetett megnézni. És valóban, miután lenyomtam pár kapcsolót, meg is találtam azt, amelyik bekapcsolta a monitorokat. 
Közelebb hajolva nézegettem az ismeretlen férfi arcát, aki még csak nem is volt ismerős. Legalább látásból ismertem már mindenkit, de őt egészen biztos voltam benne, hogy még sosem láttam. Ahogy előrébb dőltem, és a pultra támaszkodtam, véletlenül lenyomtam egy gombot, amivel eddig nem nagyon törődtem, mert fogalmam sem volt, mit tud csinálni. Hát most kiderült.
A falon egy nagyjából másfélszer másfél méteres négyzeten megjelent az én arcom a padlótól körülbelül két méteres magasságban, megtörve azon a részen az idilli tájképet.
-Ó, jesszus! - kaptam a szám elé a kezem.
A következő meglepetés azonban csak ekkor ért, ugyanis a hangom visszhangot verve zendült fel a teremben, amitől csak még erősebben szorítottam a kezemet a számra riadalmamban. 
-Bocsánat - szabadkoztam kapkodva, miközben villámgyorsan próbáltam megtalálni a kapcsolót, ami mindezért felelős volt, és talán visszacsinálja ezt az egész szerencsétlen malőrt, amivel megzavartam az ismeretlen férfi nyugalmát. - Sajnálom, bocsánat, elnézést, tényleg... tényleg... tényleg ne haragudjon, nem tudtam, hogy lesz itt valaki, de már próbálom... próbálom... mindjárt... Jaj, istenem, mit csináltam! Hol van ez a gomb? Melyik gomb az? 
Kétségbeesetten próbáltam rálelni a kapcsolóra, de biztosra akartam menni, nehogy még a végén rászabadítsak valami robotszörnyet, amivel itt néha szoktak viaskodni, de ehhez végig kellett olvasnom az össze feliratát, és még csak nem is volt az összesnek felirata. 
-Mindjárt meglesz - cincogtam halálra rémülten, nehogy pont róla derüljön ki, hogy Belzebub személyesen, s ezért most szét fog tépni. - Tényleg mindjárt, csak nem találom... és aztán már itt sem vagyok, becsszó... Istenem, hol van?

A maga módján meglehetősen groteszk volt a helyzet. Amikor elájultam, még Heily karjai között voltam, a fejem lüktett, éreztem minden egyes életet a környéken és... és akkor elájultam. Amikor viszont magamhoz tértem, már egészen máshol voltam. Egyből éreztem, hogy valami nem volt rendben. Magam körül egy gyönyörű, festői tájat láttam, semmi háborítatlanság, semmi külvilág... csak... csak a táj, a maga szépségében. Igen ám, de aztán volt egy kis probléma, ami ebbe bezavart. ... valami nem stimmelt. Eddig éreztem mindent, ami a közelembe jött... éberen élt az emlékeimben, mennyire közelinek éreztem a fejemben Heilyt a szomszéd szobában. Most pedig... csak nagyon messze éreztem élőlényt mozgolódni... mindezt úgy, hogy a közeli erdőben szarvasokat láttam mozgolódni, míg az égen ott repkedtek a madarak is. A történtektől aztán csak nagyobb frászba kerültem, mint voltam, elvégre a képességem még mindig nem kapcsolt ki. Egy idő után kiabálni kezdtem, hogy hall-e engem valaki. Beletelt pár percbe, mire végre egy érces férfihang megszólított. Eléggé gúnyos volt a hangja, de végül felvázolta. A Xavier intézetben voltam. Természetesen hallottam már róluk, amikor a kutatásaimat végeztem a mutánsokkal kapcsoltban. Mint kiderült, valahol az alagsorban voltam. Helyes, zárjanak csak el, közveszélyes vagyok most, fokozottan. Aztán arra is választ kaptam, mi is ez az egész: egy szimulációs terem. Hát meg kell hagyni, eléggé életszerű volt. Kézzel fogható, fogalmazzak úgy. Ezt követően Heily is megszólított. Elmondta, hogy azért hoztak ide, mert itt nem bánthatok senkit, emellett talán a táj megnyugtat. Hááát, nem nyert, de legalább a látvány szép volt. Ám ami a legfontosabb: így volt lehetőségem az előrelépésre. Talán megtalálom a megoldást a problémára...

Szóval a közelgő napok ezzel teltek. Igazából nem is tudom, mennyi idő telt el. Állandóan nappal volt, szóval az időérzékemet elvesztettem. Próbáltam elütni hát az időt így. A táj meg... hát, legalább annyira segédkezett, hogy nem voltam teljesen transzban. Ám nem múlt el... nem akart, és amíg a képességemet nem tudom uralni, ez így is marad... addig nem jöhet senki se a közelembe... addig nem tarthatom Heilyt se a karjaim közt. Így tényleg nem volt más dolgom, mint dolgozni a megoldáson. Naphosszat csak ücsörögtem, ahogyan befelé koncentráltam. Próbáltam megtalálni a... hát nem tudom jobban megfogalmazni, de a ,,kapcsolót". Olykor megpróbáltam edzeni, de sajnos nem tudtam eléggé kitisztítani az elmémet hozzá. Így mondanom se kell, mennyi eredménnyel. Semennyivel. Valahogy nem tudtam megérteni a képesség természetét. Nem ment... ez pedig rásegített arra, hogy olykor rosszabb legyen a hangulatom.

Pont egy ilyen gondolkodós napom volt, amikor egyik pillanatban elég érdekes látványban lett részem. Ugyanis előttem a földön egy jókora képernyő jelent meg, rajta egy... zöld hajú lánnyal?! Najó, mondjuk amilyen helyen vagyok, igazából meg se kellene lepnie az ilyesminek. Jött a sűrű bocsánatkéregetés, meg a hangok alapján elég sok kapkodás is volt odalent, szóval... én meg csak vakargattam a fejemet, hogy mit is mondhatnék. Egy pillanatra el is feledkeztem arról, mit is keresek itt... majd megint eszembe jutott és nem akart magamra hagyni a félelem.
- Nyugi... nyugi - ah, nézd már, ki beszél. - Csak nehogy megnyomj valami olyat, amit nem kellene.

Ahogy lenéztem az alattam elterülő gyönyörű réten ücsörgő férfira, nem úgy tűnt, mint aki záros határidőn belül át fogja harapni a torkomat, és a monitoron elém vetített arca sem tűnt valami ádáznak. De sosem lehet tudni. Addig a legbiztosabb életben maradni, amíg mindenki ellenség, hacsak nem mutatja ennek az egyértelmű cáfolatát. Minek kockáztatni? Ezt pedig csak alátámasztani tűnt egy, az ajtóra ragasztott cetli Logan jellegzetes macskakaparásával: ,,A Harci Terem használaton kívül! Veszélyes mutáns!!! Ki ne merészeljétek engedni!!!" 
Annál nagyobb tempóra (kapkodásra) kapcsoltam, hogy minél előbb megtaláljam a megfelelő gombot, hiszen, ha tényleg veszélyes mutánsról volt szó, akinek lakat alatt volt a helye, nyilván okkal zárták be ide, és eszemben sem volt kikísérletezni, hogy vajon egy olyan apróság, mint a szép tájkép tönkretétele elég-e ahhoz, hogy begőzöljön, és itt helyben megöljön. 
Éppen ezért a hangja, amin megszólított, bár nagyon kedvesen csengett, nem tudtam mást hallani benne, mint nyílt fenyegetést. Nyugi! Nyugodjak meg, mert innen már úgysincs menekvés, ő dönti el, hogy életben maradok-e! Nehogy megnyomj valami olyat, amit nem kellene! Csak próbáljam meg, és máris halál fia vagyok!
Eddig bírtam. Én sem voltam kőből.
-Nagyon kérem, ne öljön meg - nyüszítettem fel rémülten, miközben remegett a szám, a fogaim pedig hangosan vacogtak. - Nem akartam megzavarni. Igazán én... próbálom visszacsinálni, de nem találom. Istenem... hol van? Hol van már? Talán ez az.
Esküdni mertem volna, hogy ez a gomb lehetett az, de ha tényleg az is volt, nem éppen azt értem el vele, amit szerettem volna. A falra vetített képernyő ugyanis, ami engem mutatott, széltében is hosszában is a kétszeresére nyúlt, úgyhogy már egész sokat láthatott a vezérlő szobából, és engem is derékig. 
-Te jó ég! - sipítottam zaklatottan túrva a hajamba. - Sajnálom, nem így akartam. Most már meg kell halnom, igaz? Ezért már meg fog ölni? De keresem... keresem én... csak... nem értek hozzá... 
Eddigre azonban már olyan erősen reszkettem, hogy az ujjaim szinte használhatatlanokká váltak, ahogy az apró kapcsolók között matattam. Ez, és a felismerés, hogy ötletem sincs, hogy kéne visszaállítani a teljes lenti képet, végképp lenullázta minden kitartásomat.
-Szépen kérem, ne bántson - emeltem a megadás pózába mindkét kezem, miközben enyhe zihálással, könyörgőn néztem rá a monitoron, úgyhogy ő ott lent úgy láthatta, hogy pont a szemébe nézek. - Nem akartam... én igazán nem akartam... Most... most mit fog csinálni? Széttép? Megesz?

Az egész ügy lassan kezdett tragikomikussá válni. Én csak felvontam a szemöldökömet, amikor a kép növekedni kezdett. Jóhogynem már trapézba vagy háromszögbe megy át, esetleg konfettik kezdenek el potyogni a lány fejére... na, azt inkább azért mégse, mert a végén még attól is halálra rémül a mostani mellé. Az pedig egyáltalán nem hiányzott. Már igazából így se értettem, mi ez a nagy riadalom. Mint ha valami sorozatgyilkos vagy nem is tudom én, mi lennék, úgy szabadkozott és igyekezte rendezni a dolgokat, holott csak rosszabb lett.
- Nyugalom - sóhajtottam egyet még az első szabadkozás hullám után. - Nem foglak bántani és amúgy se tudlak, amíg nem vagy velem egy légtérben.
Hát mondanom se kell, hogy egyáltalán nem segített semmit a dolog. Ugyanúgy megmaradt a halálfélelem, a rimánkodás, na meg persze a kapkodás. Én meg csak ültem a ,,fűben", ahogy próbáltam kitalálni, most mégis mit kezdjek ezzel a mutánssal. Legalább a haja után úgy véltem, hogy mutáns, hacsak a zöldike haj mostanában nem lett divat. Ez mondjuk könnyen lehet, hiszen egyáltalán nem követem a divatot. A harmadik hullám aztán már kezdett nekem sok lenni. A végén még tényleg szívrohamot kap a lány, vagy ami rosszabb, beindít valami olyan mechanikát, ami a végén még levegőbe repíti az egész komplexumot... azért nem kéne, hogy ez az én lelkemen száradjon.
- Héhé... hahó... héééé! Hahhó, figyelj rám - igyekeztem a lehető legnyugtatóbb hangot kiadni, de a félelmeim közepette azért volt egy kis ideg a hangomban. - Nyugi, nem olyan rossz a helyzet. Nem foglak bántani, de azért kicsit illuzióromboló így a táj - sóhajtok. - Na figyelj... mondom figyelj. Úgy... engedd el a konzolt... engedd el... csak figyelj a hangomra és minden rendben lesz. De ha csak nyomkodsz mindent, ami az ujjaid alá kerül, az nem fog segíteni. Szóval... engedd el a konzolt... és kezdj el mély lélegzeteket venni.
Próbáltam annyira segítőkész lenni, amennyire csak engedhető volt az én helyzetemben...

-Oké - bólogattam engedelmesen, hogy lássa, nem akarok semmi bajt. - Megnyugszom, megnyugszom. Látja? Nyugszom, már, nyugszom - bizonygattam idegesen.
A kapcsolót továbbra sem találtam, csak még tovább rontottam a helyzeten, de úgy tűnt, nem zavarja. Legalábbis higgadt maradt, úgyhogy kezdtem egy kicsit tényleg lecsillapodni, hogy talán mégsem fogok én ma itt meghalni. Talán. Azért ne vessük el annak a lehetőségét sem, hogy azt a cetlit okkal tették ki. De egyenlőre kedves volt, még megnyugtató lelkigyakorlatokkal is elő tudott állni, amit jó páciensként igyekeztem be is tartani.
Így aztán ahogy mondta, mély lélegzetek vettem, még a szemem is lehunytam hozzá, és mindent elkövettem, hogy tényleg lehiggadjak, hiszen végül is nem börtönbe vitték, hanem ide, hozzánk, a Xavierbe. Akárkit pedig nem hoznak ide, nem sodornák veszélybe az életünket, ráadásul valamivel ki kellett érdemelnie az igazgatóság és a tanárok bizalmát, ha átengedték neki az egész harci termet. 
-Sajnálom, hogy megzavartam - mondtam végül sokkal nyugodtabb hangon, mikor ismét kinyitottam a szemem. - Igyekszem visszacsinálni, de... nem nagyon értek hozzá, véletlenül nyomtam le valamelyik gombot, úgyhogy eltarthat egy darabig. 
Megköszörültem a torkomat, és ismét ,,munkához láttam", de közben azért újra és újra lesandítottam rá, mert most, hogy már nem féltem tőle (annyira), egyre inkább kíváncsi lettem, ki lehet ez a titokzatos idegen, akit hét lakat alatt tartanak, pedig egyáltalán nem tűnik közveszélyesnek. 
-Engem Annabelle-nek hívnak - szólaltam meg rövid csend után. - És magát? Miért zárták be? Tényleg olyan veszélyes? Nem fél egyedül? Nem nagyon magányos? Hozzak pár könyvet? Nekem mondjuk csak a felvilágosító könyvem van, amit tegnap kaptam, és abban nagyon furcsa dolgok vannak, de a könyvtárból tudok hozni bármit, ha szeretné.

Halványan elmosolyodok a lány szavain.
- Amúgy nem kell az ilyesminek hangot adni - próbálom nyugtatni továbbra is... továbbra is azzal a rejtett dühös hangommal. - Ha magadban mondogatod, hogy megnyugszol, megnyugszol, akkor sokkal hamarabb le tudsz higgadni - adom a további tippeket.
Utána jött a hatásszünet, míg vártam, hogy beérjenek a szavaim. Nem tudtam, hogy mennyire lehettem sikeres, elvégre a zöldike eléggé megijedt tőlem. Bár nem igazán értem a dolgok miértjét, hiszen nem csináltam semmit. Ugyan a hangomban egy értő fül felfedezhette a feszültséget, de nem szóltam be, nem fenyegetőztem, vagy néztem csúnyán... csak ültem a földön és néztem ki a fejemből. Bár lehet, valakinek még ez is elég félelmetes lehet... bárcsak működne néhány utcai bandával szemben is... nem kellene akkor jópár betört orrot hagynom hátra.
- Ugyan, nem történt semmi. Nézd, nekem az se gond, ha így hagyod - vonok vállat. - Nem zavar, valaki meg idővel úgy is megcsinálja.
Na utána jött a kérdező offenzíva. De kíváncsi lett hirtelen valaki. Hát jó, de akkor nagyobb kényelembe helyezem magam.
- Részemről a szerencse, Annabelle, engem Andrew-nak hívnak - mondtam, miközben tarkóm mögé tettem a kezeimet és hátradőltem - Nos... fogalmazzunk úgy, hogy karanténban vagyok. Fokozottan veszélyes vagyok, ha nagy érzelmi impulzus ér... ilyenkor képes vagyok mások agyát összezúzni, ezt pedig szó szerint értsd... de mielőtt még újrakezdjük: csak akkor működik, hogy ha közvetlenül rád tudok nézni... nem, kamerán keresztül nem - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még kihagy a szíve attól, hogy ott van előttem az arcképe -. Szóval, amíg te a vezérlőben vagy, nem vagy veszélyben.
A következő kérdése, háááát...
,,Hiányzol Heily" - fut át a tudatomban.
- Hát nézd, választhatok: vagy a magány, vagy a lelkiismeret furdalás... inkább az előző - na a felajánlásán majdnem felnevetek. - Bocs, de abból már kinőttem. De nem, most inkább nem olvasnék. Azon vagyok, hogy visszafogjam az erőmet, azért vagyok idebent... meg különben is... olvasok én eleget az egyetemen - kuncogok. - Na, de eddig csak rólam volt szó. Mesélj magadról most te.

Mélyet sóhajtottam, és ahogy mondta elkezdtem mondogatni magamban, hogy ,,Megnyugszom! Megnyugszom!", de persze hangosan nem, nehogy zavarjam vele, és őszintén tényleg kimondottam megnyugtató volt a gondolat, ahogy megnyugszom, úgyhogy idővel tényleg kezdtem ellazulni. Csak maradjak is így! Ebben mondjuk nagy segítségemre volt, hogy a férfi valóban higgadtnak tűnt, én legalábbis nem láttam rajta, hogy ideges lenne. Bár volt valami a szemében, ami mintha másról árulkodott volna, de sikerült meggyőznöm magam, hogy csak képzelődöm. Hiszen kedves hangja volt, és a kisujját sem mozdította azért, hogy ártson nekem. Mindenki azt mondogatja nekem, hogy ne ijedjek meg minden apróságtól, és akkor is, ha a lent ücsörgő alak annál magasabbra nőtt, hogy elmenjen apróságnak, azért viszonylag gyorsan megemésztettem, hogy talán mégsem akar bántani. És kimondottan szoktam szeretni az olyanokat, akik nem akarnak bántani. 
-Akkor jó - motyogtam gondterhelten vakargatva a homlokomat. - Majd szólok valakinek. Nem akarom még jobban elrontani. 
Ahogy a hátára heveredett, és így eltávolodott a kamerától, úgy dőltem én reflexszerűen előrébb, hogy tartsam a kettőnk közti távolságot, ami ugyan csak látszólagos volt, tekintve, hogy mindketten maradtunk, ahol voltunk, de a képernyőn olyan volt, mintha legalább egy lépést hátrált volna... ezek szerint Andrew.
Épphogy elkezdtem elmerülni a szívinfarktusban, amikor kiderült, hogy milyen könnyedén meg tudna ölni, ráadásul eddig nem is spóroltam a segítséggel, hogy felidegesítsem, de aztán egyrészt emlékeztettem magam, hogy azt mondta, nem haragszik, ha pedig tombolt volna, azt azért csak észrevettem volna - ahogy azt is, ha meghaltam volna -, másrészt pedig a kezdődő pánik ködén át végül csak eljutottak az agyamig a szavai, hogy ez az egész öldöklés most nem is aktuális, hiszen a feltételek nem adottak hozzá, még akkor sem, ha hirtelen felfújná magát valamin. 
-Ó, megértem, nekem sem a kedvenc könyvem - értettem egyet egy legyintés kíséretében. - Mondjuk mindenki azt mondja, hogy könyvből úgysem fogom soha teljesen megérteni, de hát... Mindegy. Azért ha meggondolod magad, csak szólj. Milyen szakra jársz? Vagy... hogy van ez most? - bizonytalanodtam el, ahogy eszembe jutott, hogy ő most lényegében be van ide zárva. - Hogy jársz be órákra?
Kérése kissé váratlanul ért, mert még mindig nehezen mentek az olyan társas elfoglaltságok, mint az ismerkedés, aminek alkalmával előbb az egyik fél mesél magáról pár dolgot, aztán a másik. 
-Ó... ööö... hát... - Megköszörültem a torkom, hogy egy kis időt nyerjek, s megpróbáltam rendezni a gondolataimat. - Hát én... Annabelle vagyok. Nemrég költöztem ide. A szüleim meghaltak, úgyhogy a nagynénémék neveltek... hát tizenkét éves koromig. Akkor kezdődött a mutációm. Alakváltó mutáns vagyok, képes vagyok felvenni egy gyík formáját. Bár semmi másra nem vagyok olyankor képes, mint egy akármilyen, normális gyík, kivéve, hogy tudok beszélni, eléggé megijedtek tőle. Szóval nyolc évet töltöttem az utcán. Ott találkoztam a bátyámmal, majdnem egy éve. Hát... nem az igazi bátyám, de olyan nekem, mintha az lenne. Ő nevezett el Bogyónak. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok. De egyébként amíg az utcán voltam, bejártam én is az egyetemre, csak nem hivatalosan. De szerettem tanulni. Évekig ültem ott az iskolapadban, és minden órát meghallgattam, akár többször is, amire csak bejutottam. Ha végre leérettségizem, akkor utána most már beiratkozhatok, és én is igazi egyetemista lehetek. Még diplomám is lehet, képzeld el! És... öh... azt hiszem, 0 a vércsoportom, és... 38-as a lábam, és... ööö... Mit kell még ilyenkor mondani?

Lassan megnyugodtak a kedélyek, én meg nyugtáztam magamban, hogy ezúttal se fog senki szívrohamot kapni tőlem. Talán egyeseknek furcsa lehet, ilyen életkörülmények mellett, de én nem szerettem volna, ha kellene egy ilyen listát vezetnem. Nekem elég bőven egy olyan lista, amin az általam zombivá változtatott emberek szerepeltek. Mondjuk oké, hogy azok maguknak csinálták a bajt, de épp elég gond volt nekem. A lelkiismeretem nem hagyott a mai napig nyugodni miatta és most se hagy... csak éppen jelenleg nagyobb problémákkal küszködtem, melyek kevésbé kezelhetőek. Ez volt az, amit most, ha lehetséges, de kis ideig a háttérbe akartam szorítani, hogy normálisan tudjak kommunikálni a vezérlőteremben levővel.
- Nos igen, egyet tudok érteni azzal, aki nem a könyvekre esküszik ebben a témában - ahogy nekem se volt rá szükségem, teszem hozzá magamban. - Történész vagyok, lassan már végzős. Nem a legizgalmasabb elfoglaltság, de a mutáns élet még ezt is azzá teszi.
Na ezt követően érkezett az egyik legérdekesebb önleírás, amit hallottam. Vagyis, igazából annyira nem érdekes, inkább szomorú, hogy valaki ilyen körülmények közepette kényszerül felnőni. A becenevén vigyorgok egyet, bár érthető, ha már egyszer valaki gyíkká képes változni... bár a beszélő tulajdonsága egy picit kicsapja nálam a biztosítékot, elvégre én csak a papagájról tudtam, hogy tud beszélni.
- Hááát... az utolsó információk már csak az orvosokhoz kellettek volna, nekem nem, de legalább már tudom, milyen vér kell neked - mosolygok. - No, jó tudni, hogy ilyen távlati terveid vannak. Ha gondolod, akkor az érettségi töri részére vállalok felkészítést... már ha addig kijutok innen, természetesen.

-Jól van na, hát én honnan tudhatnám? - mormoltam lesütött szemekkel, és reméltem, hogy nem feszegeti tovább a témát.
Örömmel hallottam, hogy nem csupán járt egyetemre, de még mindig hallgató volt. Így még annál közelebb állhatott hozzá.
-Ó, én is imádtam a történelmet - bólogattam lelkesen. - De oda ritkán jutottam be. Leginkább művészettörténetre és zenetörténetre jártam, legalábbis ezek voltak a leggyakoribbak. Meg filozófia, média és tanultam némi franciát is. Volt még persze rengeteg más óra is, amire beültem, de ezeket sosem mulasztottam el, ha volt rá esély. A történelem melyik ágával szeretsz foglalkozni? És diploma után mi lesz? Tanítasz? Ásatásokat vezetsz? 
Mint ezek után kiderült, minden általam megadott információra nem volt szükség, de alig kezdtem el szégyenlősen babrálni a hajamat, máris más mederbe terelte a beszélgetést, ami már sokkal kellemesebb volt. Legalábbis nem azt részletezte, hogy mekkora hülyeségekről fecsegek itt neki összevissza. 
-Ó, köszönöm, az remek lenne - egyeztem bele azonnal. - Adam is megígérte, hogy segít nekem, de ő nagyon sokat van házon kívül, úgyhogy lehet, hogy szükségem lesz a segítségedre. Mondjuk eddig nemigen akadtam el, de szeretnék minél jobb eredményeket elérni, ha már végre van rá lehetőségem. Legrosszabb esetben is marad ez a felállás. Te lent, én fönt, ha pedig szükség lesz valamire hozzá, akkor azt az ajtón át beadom. Vetítő, térkép, könyvek, bármi. És tényleg nagyon köszönöm, ez nagyon rendes tőled.
Közelebb hajoltam a képernyőhöz, és úgy figyeltem minden egyes arcvonását tüzetesen, koncentrálva csücsörítve és összehúzott szemöldökkel, mintha egy nagyon érdekes élőlény fajta lenne a Marsról.
-Te nem is akartál megenni - mondtam ki végül az ítéletet. - Bántani sem, ugye?
Hacsak nem állította az ellenkezőjét, elmosolyodtam.
-Ez remek. Akkor máris kedvellek. De még nem mondtad el, hogy te mire vagy képes. Milyen mutáns vagy, Andrew?

No, elég hamar meglett a közös nevező, beszédtéma. Bár eléggé meglepő, hogy ennyire érdeklik a humán tudományok. Még úgy is az, hogy igazából a bölcsészek száma már az USA-ban is rohamosan nő... nem feltétlenül a képzettebbek részére. Ez ilyen általános tényező sajnos, ilyen világban élünk. Eddig is voltak idióták, de mostanában...
- Elég széleskörű az érdekeltségi köröd - jegyzem meg. - Ha még lenne néhány ilyen lelkes ember az egyetemen, nem félnék az utánpótlás miatt - vettem egy mély lélegzetet, mielőtt válaszoltam volna a kérdésére... meg közben eszembe jutott, hogy hányszor válaszoltam már erre. - Főleg középkor, de kutatom maguknak a mutánsoknak a dolgait is... nem hálás, de valakinek ezt is meg kell csinálnia. Nem, egyik sem, én kutatni szeretnék kimondottan. Az ásatás meg a régészek feladatköre.
Egyáltalán nem volt ritkaságszámba menő, hogy voltak diákjaim. Elég sok embernek segítettem már a felkészítését. Úgy voltam vele, hogy ha már tanulok ilyesmit, legyen is valami haszna a társadalom felé és ne csak üldögéljek a tudásomon.
- Sajnos, amíg itt vagyok, nem igen tudok ilyesmivel foglalkozni... nem tudok koncentrálni, úgy pedig inkább csak ártalom lenne belőle, mint haladás. Majd megbeszéljük, ha végeztem itt. Mondjuk - nézek körbe a teremben -, ez a hely teljesen ideális lenne szemléltetésnek, régi kor csatáiról, eseményeiről, rekonstrukció... csak a nyakam kitekernék valószínűleg, ha hozzányúlnék a konzolhoz, mint külsős.
Jobban belegondolva, az ittlét teljesen elszakított mindentől. Nem tudtam eredményesen gyakorolni, okítani magam, vagy élni a normális életem... már amennyire normális. Emellett, mindenkitől el voltam szakítva, ami a közvetlen érintkezést jelentette. Ez nem volt egyáltalán kellemes érzés... de... sajnos ez volt a karantén lényege pontosan, ami most velem zajlott.
- Honnan vetted te ezeket a sületlenségeket? - kérdezek most már vissza, mert egyre furcsább nekem ez az alaptalan aggodalom.
A kérdésén kuncogok egyet.
- Tudatirányító vagyok. Rá tudlak venni, hogy olyan dolgot is megtegyél, amit amúgy nem akarsz... mindezt úgy, hogy azt hiszed közben, saját akaratodból tetted.

-Hát így is meg lehet fogalmazni, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek magammal - kuncogtam fel fejcsóválva. - De azért örülök, hogy ennyi mindent megismertem, így talán könnyebb lesz válogatni. Viszont engem nem zavarna, ha így korrepetálnál. A berendezést tényleg lehetne használni, és majd megkérek valakit, hogy mutassa meg, hogy kell használni, és akkor még látványos is lesz. 
Na, persze kevésbé voltam lelkes, amikor rátért a paranoiámra, de hát teljesen jogos kérdés volt. Sajnos nem is ritka, nem ő volt az első, aki megütközött rajta. Tényleg le kéne már szoknom róla. Miért olyan nehéz ez?!
-Mondtam már, hogy az utcán nőttem fel - vontam meg a vállamat kicsit szaggatottan. - Ott az ilyen feltételezések nem feltétlenül voltak sületlenségek, elég gyakran volt, hogy... Mindegy, nem akarlak megrémiszteni. Szóval tudod, jobb félni, mint megijedni, és... téged nem ismertelek, szóval... És én nem tudok olyat, mint a többiek... Voltam önvédelmi órákon, legalábbis benéztem, de... én olyat nem hiszem, hogy tudnék csinálni. Irtó ijesztő. De tegnap megnéztem a Karate kölyköt, és közben gyakoroltam a nagypárnán, és sikerült legyőznöm... Kivéve, amikor megcsúsztam, és leestem az ágyról... meg amikor elvétettem a rúgást, belegabalyodtam a függönybe, és letéptem a karnisról... meg amikor rosszul ütöttem, és felrepült a párna, aztán az éjjeliszekrényre esett, lelökte a poharat, az meg eltört és elvágta a lábamat. De aztán már én nyertem. Az utolsó kört én nyertem meg, úgyhogy talán már egy emberrel szemben is lenne esélyem.  
Nem minden szégyenkezés nélkül vallottam be, hogy kifogott rajtam egy párna (nem is egyszer), de mivel a sokadik körben tényleg sikerült legyőznöm, azért némi büszkeség is csendült a hangomban a végére. 
-Még egy tudatirányító? - nyögtem fel elkeseredetten. - De, ugye, ez is csak úgy működik, ha közvetlenül rám nézel? - kérdeztem óvatosan.

Sóhajtok egyet.
- Már ha lehet ilyet. Állítólag ez egy gyakorló terem lenne, szóval nem tudom, mennyire örülnének odafent a többiek, ha átavanzsálna osztályteremmé... abból amúgy is van odafent jópár, tudtommal.
Elhúzom a számat. Sajnos az, amit Annabelle mond, nem is áll olyan távol tőlem. Ugyan én nem élek az utcákon, de elég gyakran kint járok, van, hogy nem pont a veszélytelen zónákban. Látom, mik az állapotok kint, főleg sötétedés után. Bajba is keveredtem, nem egyszer... az az átkozott képesség is egy olyan alkalommal kapcsolt be, amely miatt most nem mehetek emberek közé. Na mondjuk amikor előadja az önvédelmi tudományát, mint bennfentes eléggé összevonom a szemöldökömet.
- Nem akarlak elkeseríteni, de azért az ilyesmi kicsit többről szól. Magam tapasztalom, amikor kint vagyok az utcán és verekedésbe keveredek. Picit több kell. De persze ez is, mint minden dolog, gyakorlás kérdése, szóval az első lépéseket már megtetted.
Natessék, nem is olyan egyedi a képességem, mint gondoltam, szépen vagyunk. Hát mit van mit tenni, azért a mutánsság se feltétlenül egyedi dolog, máshol is előfordulhat ugyanaz a képesség... de remélem az a valaki azért nem szenved ilyen ,,mellékhatásoktól".
- Szerencsére csak akkor - mondom, miközben felülök. - Máskülönben már jópár sétáló hullát hagytam volna már szét a városban.
Azt már nem tettem hozzá, hogy ilyen zombi volt már, nem is egy. Nem voltam túlságosan büszke az ilyen fajta termelékenységemre...

-Gondolod, hogy haragudnának? - bizonytalanodtam el, hátrasandítva a vállam fölött hátha ott máris keresztbefont karokkal Logan, hogy büntetésből üvegbe zárjon, de szerencsére nem volt ott senki. - Majd megkérdezem - fordultam vissza Andrew felé. - Bár nem tudom, miért elleneznék, ahogy eddig láttam, szinte mindenhol tartottak már ilyen-olyan órákat, ez meg kimondottan azért van. Ha nem is pont elméleti oktatásra, de akkor is oktatásra. 
Az egyáltalán nem lep meg, hogy nem dobott egy hátast a harci tudásomtól, de hát mikor lett volna alkalmam gyakorolni? Már persze eltekintve azoktól az alkalmaktól, amikor önvédelmi órákra hívtak, mióta itt vagyok, hozzávetőlegesen negyvenszer. De akkor is... én és a verekedés! Én mindig elfutok és elbújok, nekem ez a bevett védekezési módszerem. 
-Nem tudok verekedni - ráztam a fejem kicsit elszontyolodva saját ügyetlenségemtől. - Még az edzésekre sem tudom rávenni magam. De addig... - Meggyőzőnek szánt, halvány mosollyal vontam meg a vállamat. - Addig itt maradok. Itt biztonságban vagyok. Nem kell verekednem senkivel. Itt nem akar bántani senki. Azt hiszem. 
Ez mondjuk már nem tűnt ennyire biztosnak, amikor közölte velem, mi minden tudná jelezni az útját, ráadásul annyira higgadtan, mintha csak a reggeli rántottájáról beszélt volna. Viszont amennyire megrémített, annyira meg is sajnáltam. Nem tűnt vérszomjas fenevadnak, szóval ahogy elnéztem, inkább láttam szenvedni a képességétől, mint örömködni rajta. Bezárva, elvágva mindenkitől! Szegény.
-Ne menjek le hozzád? Csukd be a szemed, vagy köss rá valamit, mindjárt lent vagyok.
És már neki is indultam, az ajtót belökve magam után, úgyhogy ha mondott valamit, akkor sem hallottam. Odalent azért még elővigyázatosan kopogtam, hogy biztos lehessek benne, hogy felkészült a fogadásomra, elvégre mégiscsak a Medúza odújába készültem, csak éppen itt ő nem nézhetett rám.
-Nincs kukucs, jövök - kiabáltam be, és már fordítottam is el az ajtógombot.

- Én azt nem tudom - vonom meg a vállaimat. - Azokat leszámítva, akik élelmet hoztak nekem néha, senkit se ismerek itt az iskolában és őket se mondanám, hogy igen. Itt teljesen vakon repülök most, igazából azt se tudom, mi van a termen kívül odakint. Najó, annyit tudok, hogy egy kastély, láttam már párszor az újságban, de ez a legtöbb - hümmögök egyet azon, amit mond. - Hát ahogy gondolod, bár lehet inkább bennfenteseknek tartják fenn a termet. Engem is csak azért raktak ide, mert a barátnőm régen itt lakott és vannak kapcsolatai.
Halk sóhajt hallatok a védekezésére. Annyiszor hallottam már ezt a kifogást, hogy ez valami hihetetlen. Amikor az önvédelem szóbakerül, mindenki valami hű de bonyolult, emészthetetlen valamire gondol, ami baromi nehéz és elsajátíthatatlan. Mindannyian igazából csak azt felejtik el, hogy azok, akiket néznek ilyenkor, hogy dobálják az ellenfeleiket, ők is valaha voltak kezdők, ők is elkezdték valahogy.
- Csak akarni kell, ennyi az egész. Oda kell állnod az első alkalmon a foglalkozásra. Nem kell tudnod, hogy mi vár rád. Csak oda kell állni és a többi garantálom, hogy magától fog jönni.
Na viszont ezután következik az, ami kiverte nálam a biztosítékot. Egy jó darabig csak döbbenten bámultam magam elé, mire teljesen felfogtam, miről is van szó.
- Neee, ne csináld! - kiáltottam.
De a jelek szerint süket fülekre találtak a szavaim, már nem reagált rá. Óóóó, az Isten verje meg! Most őszintén komolyan, nem volt kint semmi jelzés, hogy nem kellene inkább háborgatni engem, nem kellene inkább biztonságos távolságban maradni? Meg őszintén, eddig minek mondtam el, hogy mire vagyok képes? Hogy tényleg inkább távol kellene lenni tőlem? Oké, Heilyt ideengedtem magamhoz, amikor legutóbb bent volt látogatóban, de őt is csak azért, mert nem bírtam ki a közelsége nélkül. De most... ah, meg kell akadályoznom! Na de ekkor forrázott le a tudat, hogy fogalmam sincs, hol van a bejárat. Nem tudom megakadályozni. Lecsuktam a szemeimet és azonnal kezeimbe is temettem az arcomat. Pár másodpercre rá hallottam az ajtó szisszenését... és Annabelle azonnal szembesülhetett vele, hogy bizony kiújult a migrénje... az általam gerjesztett hullámok elérték, de nem tudták bántani... míg nem nézek rá...

A folyosón álló papírkosárban megakadt a szemem egy papírpoháron, amin valami mozinak a neve volt feltüntetve, mellette meg egy vörös fémruhába bújtatott körszakállas férfi feszített, és bár csak az arca látszott ki abból a hacukából, de a keze mókásan világított, mint egy hatszázas égő. Kicsit elgondolkodtam a lehetőségeken, aztán gyorsan magamhoz vettem.
-Aki bújt, aki nem, jövök - toppantam be, amikor úgy véltem, elég időt hagytam már neki, hogy elforduljon, bár ahogy néztem, eddig sem az ajtó felé nézett.
Azonban rögtön után a fejemhez kaptam. Az ajtó ugyanabban a pillanatban csukódott be, amikor az ujjbegyeim elérték kétoldalról a halántékomat, így úgy hangzott, mintha én lettem volna fémből, hogy még ez a kis mozdulat is így csattanjon-kattanjon.
-Aucsi - szisszentem fel a fejembe nyilalló fájdalomtól, amitől úgy éreztem, mentem felrobban az agyam, és kifolyik a fülemen. - Úúúhhh! Ennyire nincs itt levegő? - néztem körbe, bár már görnyedtem, úgy fájt a fejem. - Jézusom! Majd szólok valakinek, hogy nézzék meg a szellőzőnyílást. Jézusom, hát ez elviselhetetlen!!! Áááá-úúúúúú!
Azért sikerült letettem magam elé a papírpoharat, de nem a talpára, ahogy rendeltetésszerű lett volna, hanem az oldalára, majd alakot váltva belebújtam, és miután bemértem az irányt, előre kezdtem hajtani, mintha egy mókuskerékben lettem volna. Gyorsan szedtem a kicsi gyíklábaimat, mert már majd megvesztem, úgy fájt a fejem, úgyhogy szerettem volna minél hamarabb túllenni ezen a kis testmozgáson, hogy végre kinyúlhassak. Mikor megláttam az árnyékát, kicsit oldalra húzódtam, hogy elé kanyarodjak. Így aztán sikerült úgy odagurulnom hozzá, hogy ne lásson meg. Egy papírpoháron kívül nem láthatott semmit, még a sziluettemet sem.
-Szia - köszöntem nekem, igyekezve vidám maradni a rémes migrén ellenére, és kicsit meghintáztattam a poharat egyfajta integetés-pótlás gyanánt. - Jöttem is, meg nem is, látsz is, meg nem is. Na? Ügyes voltam? Ügyes?
Ha Tiburól lett volna szó, már bújtam is volna a keze alá, hogy megkapjam a jól kiérdemelt buksisimit, de jelen helyzetben csak egy azonnali egyetértést vártam. -Így csak kényelmesebb, mint monitoron keresztül, nem? És akkor... Te jó ég! Nincs valami fájdalomcsillapítód?

Az ajtó feltárult, én pedig még jobban összeszorítottam a szememet, le is fogtam őket. Véletlenül se akartam ránézni, egyáltalán. Már, ahogy mondja is, beindul a fejfájása. Alapvető dolog, elvégre ez mindig előjön. Heilyt is állandóan a fejfájás kínozta, amikor a közelemben volt. Kire hogy hat... van, akire jobban, van, kevésbé. De az tény, a fejfájás elmaradhatatlan. De inkább az kínozza az embereket, mint hogy agyatlan zombikká változtassam őket.
- Én megmondtam, hogy ne gyere be - mondom, hangom eléggé feszült. - Ez nem levegő hiány. A képességem megtámadott téged. Nem látlak, nem bír elkapni, de attól még tudja, hogy itt vagy és tapogatózik feléd.
Feszült? Hát akkor még finoman fejeztem ki magam! Az Isten verje meg, miért nem lehet hallgatni arra, amit mondok. Miért kell mindenkinek öntörvényűnek lennie és kell azt hinni, hogy ááá, csak a szám jár, nem lesz itt gond?! Rohadtul elegem van már ebből. Mit csináljak még, hogy az emberek felfogják, veszélyes vagyok?! MIT?! Írjam ki a homlokomra, plakátozzam ki magam az utcán?! Mert komolyan ez lesz a következő, ha így mennek tovább a dolgok.
- Hát még élsz, szóval igen, mondhatjuk - nem voltam nyugodt, határozottan nem. - Nekem nincs, nincs rá szükségem. Engem sokkal nagyobb bajok szoktak zargatni, mint egy kis fejfájás.
Olyannyira nem voltam nyugodt, hogy nem is hallottam a gördülő hangot, amikor a gyíkocska odahajtotta magát hozzám... és mivel továbbra se nyitottam ki a szememet, nem láttam, mit csinált. Csak ültem ott a földön, letakarva az érzékszervemet és vártam, hogyan fognak haladni a dolgok... bár volt egy sejtésem azzal kapcsolatban, hogy melyikünk tud tovább egy szobában maradni a másikkal, de fogadni inkább nem fogadtam.

-El akar kapni? - bizonytalanodtam el behúzott nyakkal, és félősen kémleltem körbe a láthatatlan szörnyet keresve.
Végül aztán csak lőre lendültem poharastól, hiszen a veszélyekkel eddig is tisztában voltam, és ha már a harci teremben vagyunk, legalább annyi járuljak hozzá a hely szelleméhez, hogy nem ijedek meg mindentől, ami körülöttem lehet. Bár ez jelen esetben indokolt lett volna, de...
-Nem azért, hanem... Hé! - Közelebb gurulva hozzá megláttam a sziluettjét, ahogy a kezeit még mindig a szemére tapasztja. - Nem is tudod, miért vagyok ügyes. Na, szép, így törjem magam!
Ha hasogatott is a fejem, most ezt a problémát egy kicsit félretettem, és kibújva a pohárból felkúsztam az ölébe, onnan pedig a karján át a vállára, egészen a füléhez, aminek a két mellső mancsomat támasztottam, ahogy felágaskodtam, hogy pont a lyukba beszélhessek.
-Így jobb? Nem kell csukva tartanod a szemed, így nem láthatsz. De nem hagylak itt egyedül. Csak azért mert a képességed irányítása kicsúszott a kezedből, még nem kell önként börtönbe záratnod magad. Ha jól értem, csak akkor van baj, ha látod is az embereket. Nem lehetne neked is olyan spéci szemüveged, mint Küklopsznak, amíg rendbe nem jössz? Vagy csak bekötjük a szemed egy kendővel, vakon is lehet élni. Kitalálunk valamit, ne aggódj.
Bátorítóan paskoltam meg a fülcimpáját.
-Adam vagy Logan majd kitalálnak valamit. Ők itt mindenki apukája. Majd ők segítenek.
Eddigre a migrénem már olyan hasogató volt, hogy kis híján felkiáltottam, de ezt az ajkamba harapva elfojtottam, és nagyot sóhajtva inkább másra tereltem a szót.
-Van valakid az iskolán kívül? Aki bejöhetne meglátogatni, vagy felhívnád?

- Megmondtam, hogy nem tudom irányítani az erőmet - mondom hidegen. - Ha valakinek szét akarom roppantani az agyát, nem tudom leállítani magam. Elkapja a képességem, körbefogja az agyát és annyira uralni akarja, hogy szét is rombolja az agyát, mígnem egy agyatlan zombi nem lesz belőle. Nem hiába vagyok ám ide bezárva.
A hangomnak is alig tudtam parancsolni, annyira tele voltam indulattal. Hát igen, nem hiába váltja ki mindig ilyen jellegű érzelmi túltöltés a képességemet. Legelőször is halálfélelmem volt, most meg itt ez a nyavalyás méreg... csak örülni tudok neki, hogy legutóbb, amikor Heilyvel... nos... együtt voltunk, akkor nem szabadult el a pokol... na ha pont vele kellett volna ezt megtennem... csoda hát, hogy annyira nem akartam kijönni abból az istenverte szobából?!
- Nem fogom kinyitni a szemem - mondom eltökélten. - Bocs, de nem kockáztatok. Akármit találsz is ki... úgy meg fölösleges is, hogy nem tudok rád nézni baj nélkül.
Értékeltem az igyekezetét, de én meg túl óvatos voltam ahhoz, hogy könnyelmű legyek. Túl sokat voltam az korábban és megfogadtam, hogy nem leszek többé az. A lelkiismeretem már így is alig tud megbírkózni néhanapján az eddigi tetteimmel, hiába nem volt szándékos. Attól még megtettem, amit megtettem, a jó szándék ezen pedig nem változtat. Furcsa érzés volt, amikor éreztem az apró lábakat az arcomra tapadni. Itt esett le, hogy át van változva gyíkká. Elmés, de a szemem továbbra se nyitottam ki... de a kezeimet már leeresztettem, talán nem lesz rájuk szükség.
- Kétlem, hogy olyan szemüvegnek lenne értelme, amivel nem látom az embereket - mondom. - Az utcán se tudnék közlekedni vele anélkül, hogy ne menjek neki valakinek... vakon élni... nem mondom azt, hogy nem tudok úgy tájékozódni, de azért ha van látásom használnám is... de félek, ez csak egy olyan dolog, amit egyedül tudok megoldani.
Amikor kérdezősködik a felhívás végett, adja magát a válasz.
- A szüleimet lehetne, de nem akarom, hogy ilyen állapotban lássanak, pedig apám mutáns. Úgy tudják, hogy gyorsan el kellett utaznom egy gyakorlat miatt... más meg... a barátnőm, Heily... ő viszont tudja, hogy itt vagyok, néha meg is látogat... meg annak idején ő is hozott be ide.