Socrates Szoborpark

Arra gondolok, hogy ezúttal tök nyugodt leszek. Hogy kihasználom a verőfényes napsütést, a kellemesen lengedező szellőt, és hogy végre abbamaradtak az utóbbi napok esőzései, a fű felszáradt… a park tökéletes lesz arra, hogy alkossak. Nyitottan. Szabadon. Még a papírírószerben beszereztem egy adagnyi A4-es anyagot. Azokat szorongatom, ez tök jó, mert ha nem lenne mit szorongatnom, akkor attól tartok, hogy nem vinném végig a tervemet. Olyan dolgokat művelnék, amik áthúzzák a számításaimat, például lelécelnék, elódáznám, vagy legalább addig húznám az időt, hogy valami egészen más és abban a pillanatban sokkal fontosabb dolog eszembe jutna, amiért úgy érezném, hogy jogosan hagyom az egészet a fenébe. Márpedig úgy érzem (legalábbis most még), hogy erre nekem szükségem van. Ott mocorog bennem a mutáns gén (a számon pedig még a heg, amit a kocsmai verekedésben szereztem sok más „apróság” mellett), szükségem van arra, hogy ne csak az e-bayen adjak neki nyílt utat. Úgyis rengeteget fejlődtem az utóbbi időben.

A terv a következő: igen látványos lesz minden. És igyekszem is ehhez mérten kivitelezni a dolgokat. Nem leszek csalódott, ha nem úgy jön össze, ahogy terveztem, hiszen legalább magamban nem csalódtam, nekiálltam. A tér közepén állok. Akcióhősnek képzelem magam, úgy könnyebb. A legtöbb lapot egy kővel lenyomtam, de nagyjából egy tucatnyi még így is van a kezemben. Mély lélegzet. Mély lélegzet. Még három mély lélegzetet engedélyezek magamnak időhúzásra, de már a másodiknál belevágok: minden papír megy a levegőbe. Feldobom amennyire csak tudom, és persze a szél azon nyomban belekap, alig van időm, és sok a hajlítani valót. Mire tőlem messzebbre szállnak, már helyre kis repülők. Vagy ahogy a körülöttem felkiáltó egy-két gyerek mondja: Repcsik! Repcsik!
Oké, akkor újabb sorozat. Ezúttal már saját bejáratú X erőmet használva lopom ki a papírokat egyetlen kézmozdulattal a kő alól, és újabb repülők, szebbek, többfélék, erősebbek, messzebbre vivők fekszenek neki a szélnek. Fantasztikus, nagyon élvezem.

*Egy a nehéz napok közül. És ha az átlagos kényelmetlenségek nem volnának elegendőek, akkor tetézi a gondokat, hogy ilyenkor a képessége sem engedelmeskedik neki megfelelően. Általában nem is szokott ilyenkor kimozdulni a rezervátumból, talán csak a régóta várt jó idő megérkezése vette rá erre.*
~ Ilyenkor sajnálom csak igazán, hogy viselnem kell ezt hacukát. Pedig milyen szépen lebarnulhatnék. ~
*A park elég forgalmas, mégis inkább ide jött sétálni, mint egy mutánsellenes környékre, jobb az elővigyázatosság. Meg is akad a tekintete egy borostás férfin, aki körül szinte forgószélként kavarognak különböző papírrepülők és sárkányok.* ~ A külseje teljesen átlagos, szerencsés. Ha mellette történik velem valami, akkor legalább nem keltek feltűnést, jobb helyet úgy sem fogok találni, ahol kicsit pihenhetek. ~ *Gondolja magában, majd csatlakozik a huszonéves férfi nézőközönségéhez, letelepszik egy kényelmes ülőhelyet biztosítani látszó szikla tövébe.*

Megneveztem egy kulcsszót, és ahhoz tartottam magam: mutánsszabadság. Kötelezem magam, hogy ennek éljek lehetőleg pillanatról pillanatra, és ha földrajzilag is körbe akarom határolni, akkor addig, amíg csak a park területe tart. Ez lesz most az én személyes kis mutánsszabadságos helyem, ahol szabad utat engedek a génjeimnek, nem szemérmes kézmozdulatokkal hajtogatom végre a papírt, engedélyezem a szélnek, hogy belekapjon, és az agyamnak, hogy dolgozzon, érintés nélkül hajtogasson… úgy un bloc a pillanat(ok) varázsának szentelem magam, a totális szabadságnak, amit eddig nem adtam meg magamnak.

Arra figyelek, hogy minden szálljanak különböző sárkányok és repülők, szakítok és tépek, és igyekszem belefeledkezni az anyagba, hogy megint csak órákig ellegyek egyetlen A4-es lappal, és ne kelljen a többiért nyúlnom. Meglepődve látom, milyen kis pozitív fogadtatásban sikerült részesítenem magamat, sehol nem látok különösebb ellenségességet az arcokon. Ez pedig öröm, nem is kicsi, főként, ahogy körém gyűlnek. Jó, persze, az érdeklődő gyerekekhez automatikusan járnak a felnőttek, jobb esetben konkrétan a szüleik, bár nekem a felvigyázóként funkcionáló nagyobb testvérek, unokatesók, nagyszülők is tökéletesen megfelelnek.

Következő lépésként, egy hirtelen ötlet által vezérelve, állatalakokra váltok. Most már nem csak vadászgépek és egyéb sárkányeregetős repülők szökkenek az égbe, hanem nyulak ugrálnak a lábamtól, galambok verdesnek körülöttünk… persze nem kicsit elnagyoltak, hiszen meglehetősen rohantában készülnek, de azért igyekszem… legalább a méretarányokat betartani. Az állatok rámásznak a gyerkőcökre, a körülöttem állókra, ülőkre… - Szabadon elvihetők, made by Papírfiú, az e-bayen megtalálnak – hadarom, ami nem kis teljesítmény, egyrészt mert nem smafu ilyenkor még a beszédre is figyelni, másrészt mert a nem is olyan szolid hajtogatós hadonászástól már jócskán lihegek. Így viszont az egész előadás még reklámnak is beillik, mielőtt túlpörögve, lihegve a földre csüccsenek, megszakítva az előadásomat. – Mutánsok, fel a kezet! – kiáltom vidáman, mert szörnyen elememben érzem magam.

*Az állatos trükk még látványosabb, mint a korábbi. Elmosolyodik, ahogy az őszinte örömöt látja a hajtogató arcán, olyan könnyűnek tűnik az egész.*
~ Mintha az egész csak rémálom volna a rejtőzéssel és a titkokkal együtt, legalábbis mikor ő csinálja. ~ *Az ebay-es résznél csalódottságot érez, bár maga sem tudja miért. Talán elveszett a pillanat varázsa, ahogy a tiszta szabadságból piszkos pénzügyek lesznek.*
- Végülis érthető... - *Motyogja maga elé, és félig zsibbadtan a sziklának dől, szemeit behunyja. Csak akkor néz körül újra, mikor a fiatal férfi más mutánsokat szólít. Persze esze ágában sincs bármiféle jelét adnia, hogy közéjük tartozna, csak kíváncsian figyel.
~ Tényleg elég lehet ennyi, hogy néhányan ostoba módon felfedjék magukat? Szívesen beszélgetnék ezzel a "Papírfiúval", fogalmam sincs honnan meríti ehhez a bátorságot. ~

Praclik lendültek a magasba… már ahol engedték őket. Totális hangulatzúzásként éltem meg, amikor a szemfüles szülők már a fellendülő kezet lecsapták. Persze csak gyerekek jelentkeztek, de náluk is csak épphogy érvényesült a többesszám, mivel szám szerint hármat láttam mozdulni. Márpedig ahol a gyerkőcöknek kijutott a mutáns génből, ott a szülők sem szoktak hibátlanok lenni.

Egészen eddig tartott az általános mosoly, meg a jókedv. A mulatság hangulatával együtt a szobraimba vetett koncentrációm is darabokra hullott, amelyiket nem dolgoztam ki elég helytállóra már a létrehozása közben, az egy kicsit megroggyant. Persze ez csak papír, nem fog magába omlani, mintha szikla lenne, bár ha a szívemet utánozná, akkor így tenne. Egy kicsit magamba roskadva ültem ott, ahogy lassan elszéledtek körülöttem. A mosoly a számon az emléknek szólt, és nem a jelennek.

A düh ébredezett bennem, miközben távolodó alakjukat figyeltem. Beléjük kötöttem volna, vagy valami, hogy visszakapják azt a törést, amit nekem okoztak, de nem vitt rá a lélek. Pedig helyre kis goblinokat tudok formázni helyből, már a játék sem kell hozzá, aminek alapján hajtogatom őket. Csak egy bunkósbot kéne a kezükbe, jól megkergetné őket…

*Eltelik néhány perc, mire Alexis számára tisztának tűnik a terep.* ~ Vége a cirkusznak, a nép eloldalog. Itt az én időm. ~
*Felkel a sziklától, és elindul a mutáns felé, akit úgy látszik eléggé kimerített a fellépése. Kapucniját hátrahajtja, napszemüvege mögül kíváncsian méri fel az előtte ülőt, és udvarias mosollyal lép oda hozzá.*
- Van tüzed, Papírfiú? - *Ejti kissé gúnyosan a szavakat; a fantázianévnél hallott már rosszabbakat is, de a gondolat, hogy papír meggyújtására kér tőle segítséget... legalábbis kihívó lehet.*
~ Most nem tűnik annyira boldognak, talán rosszkor zavarom? Eh, mit számít, nem várhatok tovább, mivel ő sem fog itt ülni egész nap. Ha elküld a fenébe, akkor legfeljebb szegényebb leszek egy történettel. ~

Ott hevertem, darabokban, ahogy a papírjaimat vitte a szél körülöttem. Ja, feküdtem, rajta a szélen, vitt a fuvallat, majd fűbe ragadtam. Ott feküdtem, a ruhámat cibálta csak a szél, a távoli papírmozgás csukott szemeim mögött csak a fejemben létezett. Galamb voltam, ami még mindig száll, bár a papírja sosem volt az, ami az égbe kívánkozott… holt anyag.
- Hogy micsoda? – ébredtem fel. Éppen az elalvás határára sodródtam, emlékszem, hogy szél vitt… talán álmodtam is volna, ha nem ébresztett volna fel az alak. De a sok volna meg talán amúgy sem segít, ráadásul egy pillanat múlva a fejem kitisztul, és a zavaros gondolatokkal együtt a sodródás emléke is elmúlik.

Két pislantás, amíg összerakom a fejemben, hogy mit is mondhatott. Kicsit gyanús tekintettel nézek fel rá, nem értem a hangsúlyt. Majd úgy döntök, nem nekem szólhatott, vagy ő amúgy is így szokott beszélni. – Van – kezdek kotorászni a táskámban. Mindig van, nem mintha rendszeresen használnám. Gyufát húzok elé, nem öngyújtót. Ez is egy újabb trükkje annak, hogy minél több papíranyag legyen nálam úgy, hogy kevés természetellenességet mutasson. Hiszen a gyufát is csak kartondobozban tároljuk. Már sercinteném is a fát, hogy a srác rá tudjon gyújtani, de nem látom nála a cigit. – Most akkor nem kell? – nézek rá, a kezemet ernyőként az arcom elé emelem.

- Talán majd később. - *Feleli, amivel kicsit talán összezavarja Papírfiút, de mintha a dolog furcsaságáról nem akarna tudomást venni* - Azért jó tudni, arra estre, ha valamelyik elszabadulna. - *Nehéz eldönteni a hanghordozásából, hogy csak viccel, vagy komolyan gondolja.* - Szabad? - *És a választ meg sem várva leül mellé.* - Alex, szolgálatodra. -
~ Azt hiszem sikerült felébresztenem. Túlerőltethette magát az imént, ha képes volt ilyen gyorsan álomba zuhanni. ~

Nem tudom eldönteni, hogy az a tény vesz ki olyan sokat a srác logikájának követhetőségéből, hogy nemrég még az imént átélt izgalmak hatásaként szundikáltam, vagy úgy egyébként vannak gondok a fószer ok-okozat összefüggéseivel. Mindenesetre elég nagy nehézséget okozna, ha most barátságosan kéne vele beszélgetnem, viszont így, hogy ezek után nincs is ilyesmi túlságosan a szándékomban, egészen lehetetlen. Barátságtalanul méregetem.

- Mire gondolsz? – bököm ki végül, miközben továbbra is ott napozik a kezemben a gyufa és doboza. Nem szoktam hozzá irracionális menetű beszélgetésekhez, így nehezen kerül a gyújtó vissza a táskába. Én meg nehezen jutok túl azon, hogy A: nem értem a srácot, B: úgy kért tőlem tüzet, hogy valójában nem is akart rágyújtani. –Ez valami poénműsor? Figyeljek a kandikamerába? – Nem rosszindulatú a hanghordozásom, csak… na jó, de, rosszindulatú a hanghordozásom.

- Persze, vigyorogj a kamerába. - *Alig észrevehetően megvonja a vállát, túlságosan adná magát, hogy a párhuzamot meglovagolva kifejtse erről az egészről a véleményét.* ~ Nem ezért vagyok itt, hanem hogy megismerjem. Saját magamat lesz még időm hallgatni eleget, legalábbis nagyon remélem. ~
- Bár a helyedben nem a nevető nézők miatt aggódnék, hanem a parkőrök miatt. Tudod, a zöldek nagyon komolyan veszik ezt a szemetelés dolgot. Ezer dodó fölé is rúghat a parádéd, futja a büdzséből? - *Incselkedve, miközben végre elhelyezkedik kényelmesen török ülésbe, és körbe tekint a széthajigált ezer és ezer papírlapon.* - Gondolom még így is megéri, az ebayes bizniszed marketingjébe biztos belefér. -
*Eszébe jut, hogy fékeznie kéne a nyelvét, így inkább lenyeli a folytatást, és időt hagy szegénynek, hogy megeméssze a hallottakat.*

Ezt már nem bírom követni, így ahelyett, hogy bármilyen logikát akarnék kikutatni, és megérteni, mégis milyen szabályszerűségek szerint követik egymást a gondolatai és a közlései, egyszerűen leragadok ott, hogy nem túl barátságos. Mármint értsd: ő sem, mert OK, én se vagyok egy most ébredt Csipkerózsika – bár a most ébredt stimmel -, de azért ő kezdte ezt az egész kötözködést.

- És parkőr vagy, hogy téged érdekel? – kérdezem, és nem stílusom, de most nyoma sincs a hangomban bármilyen jókedélyűségnek. Gonosz kis törpe – jut eszembe, ahogy terpeszkedik mellettem, pedig igazából a méretei alapján ez nem illene rá. Szakálla sincsen. Ettől függetlenül mégis így érzek. Esetleg a törpét kicserélném szimplán gnómra. Nekem mindegy – húzom meg a vállam, de azért kinyújtom a kezem, hogy a legtöbb lapot még így, röptében összeszedegessem, a többit meg a fűk közül, vagy a fák ágai közül kell magamhoz csalogatnom. Pipere munka, de a papír számomra sok pénzt megér, így megcsinálom. Némi büszkeséggel tölt el a számuk. Sokkal több lapot, figurát, állatot hívok így magamhoz, mint amennyi lapot felhasználtam. Ügyesen használgatom az erőm új dimenzióit.

-Mit akarsz, ha nem tüzet? – Igazából irritál a jelenléte, és zavar, ha nem tudom, mit csinál. Márpedig most éppen a papírokkal vagyok elfoglalva. Mármint persze, mondta, hogy én érdeklem, de ha nem tűz kell neki tőlem, akkor mi? A pénz? Azért beszélt az előbb a dodókról? Ajánlom neki, hogy ne épp a táskámban matasson, amikor odanézek - némi rosszindulat csillan a szememben, miközben kíváncsian lesek felé.

*Felnevet a türelmetlen kérdésre.* - Hát nem rád ijeszteni néhány szétszórt fecni miatt. - *Valamivel komolyabban folytatja.* - Egyike voltam azoknak a szerencséseknek, akik élvezhették a bemutatót. Szóval egyfelől gratulálni jöttem, művész úr. - *Rövid szünetet tart, míg összeszedi gondolatait, próbál minél kevesebb kritikai élt vinni az elkövetkezőkbe.* - Másfelől, nem tudtam nem észrevenni a performansz végén beálló zavartságot a közönség soraiban, hogy finoman fogalmazzak. Gondolom elég tapasztalatod van már a kirekesztéssel kapcsolatban; minden mutkóhoz... azaz, mutánshoz adnak ingyen egy lelki betegséget is, kettő az egyben. Atomkori akció, legalábbis a reklámban ez állt. - *Mielőtt folytatná, inkább megvárja a férfi reakcióit.*
~ Eddig még nem adtam ki magamról semmit, most jött el a pont, ahonnét nincs visszaút. ~

Most jön az a rész, amikor meredten nézek rá, és megint nem tudom eldönteni, hogy tényleg csak a stílusa ilyen, vagy újra gúnyolódik és ironizál. Úgy döntök, hogy ignorálom, a szónak a „nem nézek felé” értelmében. Addig szépen elpakolgatom a papírt. Ez amúgy is gondot jelent, mivel semmi kedvem a vállamon hazacipelni az egész adagot a többlettel együtt, ráadásul lassan ott tartok, hogy be se fér a táskámba. Megpróbálok eszkábálni egy másik táskát… ez alapvetően nem bonyolult, de igencsak koncentrálnom kell rá, ha nem akarom, hogy a belétömött papírok súlya alatt szétszakadjon. Végül, mire aktuális beszélgetőtársam monológja végére ér, úgy döntök: ennyit azért ki fogok bírni. Még néhány kiegészítéssel megerősítem a papírtáskámat itt-ott, majd beleteszem az anyagot, amit vinni akarok benne. Amikor mindezekkel kész vagyok, újabb gyanúval élő pillantásokat vetek a furcsa alakra. Egyrészt, hogy jelezzem, figyelek ám egyébként, még ha nem is mindig értem, miről beszél. Milyen reklámról, hogy jön ide az atomkor… Másrészt meg, hogy tudja, továbbra sem nyerte el egy művész úrazással, meg gratulálással a bizalmamat. De azért egész szépen rátapintott a gyenge pontomra…

*Papírfiú tekintetét látva ismét nevetni kezd.* - Úgy nézel ki, mint aki vagy nagyon sokat, vagy szinte semmit nem ért abból, amit most mondtam. Vajon melyik verzió ad több bizakodásra okot? - *Teszi fel a költői kérdést magának, nem mintha az ártatlanságot érdemnek fogná fel, de valahol ez tetszett meg neki a férfiban.* - A lényeg, kedvesem, hogy segíthetünk egymásnak. Bánatomra nem volt elég felismerni a győztes oldalt, mert születésem jogán nem tartozom oda; de ezzel most ne is törődj. Számodra az a fontos, hogy elég jól ismerem ahhoz a fajtádat, hogy olyan kérdésekre is válaszolni tudjak, amiket talán még fel sem mertél tenni magadnak. -
~ Sajnos ez a homályos megfogalmazás feltétlenül szükséges, amíg ennyi fül van körülöttünk. Ha túl körülményes vagyok a számára, akkor nincs mit tenni, valamivel kihaltabb terepre kéne mennünk. Már persze feltételezve azt, hogy most azonnal nem hagy faképnél. Ebben az esetben a csönd nem arra vonatkozott, hogy folytassam, hanem hogy tökéletesen érdektelen irányomban... Tudtam, hogy a rövidebb szoknyámat kellett volna felvennem! ~

Ha már ilyen nonverbális meccset terveztem vinni ellene, amiben legfeljebb a gyanús nézéssel és alig néhány szóval küzdök az ő felém küldött irritációja és monológjai ellen, akkor már folytatom is ezt a viselkedést, és ehhez hűen, alig néhány szó után totálisan belegabalyodok abba, amit mond. –Jesszus, várj már ember! – fakadok ki. Időközben egyre közelebb és közelebb hajoltam hozzá, hátha az segít abban, hogy megértsem, egész pontosan miről is beszél, de a szavai között olyan ritka volt a pont, hogy képtelen voltam bármilyen fogódzót is találni. –Úgy beszélsz mintha száz évvel ezelőtt tanultál volna meg… nem sokat értek belőle. – Nézek rá vádlón, mert bizony ez az ő hibája. Rég hallottam ilyen cikornyás és rejtélyes, több ismeretlenes megfogalmazást, azt is az egyetemen, így ha a hideg nem is ráz ki a párhuzamért, azért nem esik a legjobban. –És várj… Kedvesem?! Te… meleg vagy? – kerekednek el a szemeim, ahogy lassan a helyére kerül néhány hallott szó. Mutánsként egész jó vagyok toleranciából, tehát attól még, hogy túl sokat volt gyerekként a homokozóban, nekem semmi bajom vele, de amikor valaki ilyen irritálóan tesz rá még egy lapáttal az amúgy se semmi kisugárzására… én inkább elkezdek szedelőzködni, hogy indulhassak.

*Felmerül benne, hogy beszélgetőpartnere az autizmus enyhébb tüneteit mutatja, de szerencsére a napszemüveg eléggé eltakarja ahhoz meglepettségét, hogy ez ne tűnhessen fel neki. Eltelik két-három másodperc, mire újra megtalálja a hangját.* - A harmadlagos nemi jellegem köszöni jól van, mikor utoljára száz éve néztem a többit, akkor még azokkal sem volt gond. - *Félmosollyal fürkészi a Papírfiú arcát.* - Tudom, a nagy művészek mind különcök, a zsenit és az őrültet egy hajszál választja el egymástól - és erre még a genetikád is rátesz egy lapáttal. Ha el akarod magaddal hitetni, hogy senki sem ért meg, akkor nem foglak megakadályozni. - *Feltápászkodik a fűből, bár nem biztos benne, hogy a férfi szándékosan adja az értetlent. Ahhoz talán túl meggyőzően csinálja, de egy mutánsnak végülis ez a dolga. Alexisnek legalábbis ez.*
~ Nem kíváncsi rám, csak egyedül akar lenni, különben nem kapkodná össze így a cuccait, miközben két perce még szívesen aludt volna el itt. ~
*Elővesz egy szál cigit a kabátja belső zsebéből, majd a külsőből egy öngyújtót is.* - Akkor megoldom egyedül. - *Az égő dohány szaga egy kicsit megnyugtatja, de ismét érzi a fájdalmat.* ~ Otthon kellett volna maradnom. ~

Még ő papol nekem az érthetetlenségről. – Sablonos blamákat hallgatni otthon is tudok, köszi! – indul el bennem felfelé a vezérhangya, és bármilyen mentális rovarirtó híján szabad utat adok neki. Amúgy is, ez hátha segít abban, hogy végre én is megtaláljam a hangom, és ezúttal ne nálam álljon be a két-három másodperces szünet, azonban ez sajnos már veszett ügy, a tökéletes értetlenség némasága még több ideig is ott lebegett közöttünk, mire kiböktem az újabb mondatot.
– Nyugtass meg, hogy legalább te tudod, miről beszélsz – fakadok ki, és jólesik, mert a vezérhangya a fejem búbjáig ért, és jobb kapásból kiadni a mérgét, mint hagyni, hogy engem marjon. – Egy szavadat sem értem, nem tudom, mégis mit akarsz tőlem, rejtély, hogy miért jöttél ide, és… és… - A szavak megragadtak valahol a hangképző szerveimben, nehezen rakom össze újra, mit is akartam zárásként hozzávágni. –Basszus, neked még öngyújtód is van! – Itt lenne a pillanata annak, hogy overflowot csináljon bennem az értetlenséggel kevert harag, amikor egyszer csak hopp! Megvilágosodás!

Résnyire szűkülnek a szemeim, belefagyok éppen abba a mozdulatba, amivel a táskámat akartam indulásképpen a vállamra rántani, és a sokneműre nézek. – Te mutkó vagy. – Nem kérdezem, hanem közlöm vele, bár a fejemben még csak sejtés volt, de aztán amikről eddig beszéltünk: a sokneműség. A több száz éves kor. Akkor azok nem viccek voltak!
Elkerekednek a szemeim. Újra végiggondolom, amit mondott: harmadlagos nemi jelleg. –Te tényleg se nem nő, se nem férfi, hanem egy harmadik vagy?! – röffenek fel. Igen, röffenek, ez adja vissza a legjobban azt a hörrenéssel kevert felkiáltást, amivel nekitámadtam csak így, mindenféle nekifutás nélkül, a fűből.

*Magában jót derül a feltételezésen, ekkora marhaságokat régóta nem hallott, mintha csak ő maga találta volna ki. Próbálja magába fojtani a nevetést.* ~ Ismét megoldotta a rejtélyt, Mr. Holmes... ~
- Igen, végre megértettél. - *Lehalkítja a hangját, szinte suttogásig.* - De kérlek, halkabban, nem kell tudnia az egész parknak, hogy én vagyok a Harmadik, aki idáig utaztam időn és téren át, hogy végül rád akadjak. - *Magyarázón felemeli mutatóujját, aztán tettetett komolysággal folytatja.* - Ami azt illeti, nem vagyok mutáns. Embernek születtem, de már ember sem lehetek. Ott jártam, ahol csak nagyon kevesek előttem, és tanúja voltam az emberiség bukásának. Meg kell változtatnom a sorsomat, neked pedig segítségre lehet szükséged a képességed terén. Talán hasznára lehetünk egymásnak, de csak a legnagyobb titokban, mivel egyelőre még mind a ketten veszélybe kerülünk, ha óvatlanul felhívjuk magunkra a többség figyelmét. -
~ Esküszöm, ez jobb mint egy kabaré, remélem majd elárulja a dílere nevét. Ő az első elég hosszú ideje, aki képes őszintén megnevettetni. ~

- Ó, hogy úgy…! – Résnyire szűkülnek a szemeim, és oké, ez tényleg nem éppen hasonlít a csodálkozástól tágra nyílt tekintethez, de attól tartok, azért mind a két mimikai kifejezés mögött ugyan az az érzés lappang, ha Papírfiúról van szó. És igen, ez egy kicsit szégyen, már csak azért is, mert Mike totálisan benyeli a szavakat, de ettől függetlenül nincs mit tenni: az egyetlen információ, ami fennakad a rostáján a fake halmok között, az inkább szellemi, mint biológiai jellegű. – És nem tök vacak, hogy neked nincs kivel dugnod egy jót? – És ebben a pillanatban máris továbblendül a vállra a táska, ami korábban annak a jele akart lenni, hogy most azonnal itt hagyja a helyet, viszont ezúttal nem szándékozik több lenni, mint egy félbehagyott mozdulat a korábbi szándékát hirdető, pedig már alapjáraton tök más üzenetű folytatása.
- És akkor az ezerévesség se kamu, igaz? – Az előbb elhangzottak súlya alatt világítok rá egy olyan tényre, ami szintúgy besorolható az „ előbb elhangzott” kategóriába, viszont az infófeldolgozás elég lassú ahhoz, hogy ez későn tudatosuljon. Akkor meg már mindegy. Úgy sincs más program, mint a szűk szemekkel bámulás.

~ Ez kész. Ha még öt percet szánnék rá, akkor azt is elhitethetném vele, hogy én vagyok a Mikulás. Csak azt nem értené, hogy miért láthatatlan szövetből készült a puttonyom... ~
- Minden átmeneti állapotnak vannak árnyoldalai. - *Fejti ki az első kérdésre válaszként.* - Ami az éveket illeti... Bizonyos szempontból kegyes hozzám az idő, más szempontból nem az. Amennyire sok van a hátam mögött, annyira kevés előttem; sietnem kell. - *Leüti a fűbe a hamut, közben folytatja a mondandóját.* - Mond, hogyan éled meg, hogy mutáns vagy? Mi történt veled? - *Továbbra is állva marad, mintha inkább szívesen sétálna a parkban, mint hogy a fűben üljön.*

//Előzmények : [You must be registered and logged in to see this link.]//
.-= Kara Shawn - Adam Windsor =-.


Változatosság.
Unaloműzés.
Gyakorlatilag ez a két szó az, amiért belementem, hogy elkísérem a párost a parkba… jobban mondva, mivel motorral érkeztem, odamegyek, és megvárom őket. Tény, egy apró részben talán azért is álltam kötélnek, mert úgy éreztem, tartoztam ennyivel a tanárnak. Nem kellett feleslegesen jelenetet rendeznem… ergo összevernem mindenkit a kávézóban csak azért, hogy kiálljak az igazamért. Azért nem volt nehéz leszűrni, ha azt akartam volna, hogy márpedig enyém legyen az utolsó szó, azt csakis erőszakkal lehetett volna kiharcolni… az értelmetlen véglények pedig pontosan olyan emberbe, jobban mondva mutánsba botlottak személyemben, aki szerette, ha ő mondja meg a tutit a végén, persze csak akkor, ha tudja, hogy igaza van.
Érkezés.
Miután megérkeztem a park bejáratához, hozzáláttam a szokásos záró műveletekhez, elvégre szerettem volna itt találni a gépsárkányt a kiérkezésemet követően is. Csendesen álldogáltam a kapuban a hónom alá vágott sisakkal, míg végül a páros is megérkezett a helyszínre. A jól megszokott hűvös és semmitmondó tekintettel méregettem őket, mígnem már csak pár lépésre lehettek tőlem.
- Felnőttek előre!
Azzal félreálltam a bejáratból, majd a kezemmel a park irányába mutattam, megerősítve szavaimat. Persze gondolatban még hozzátettem, hogy elhalálozási sorrendben haladjunk befelé… de ez már persze csak a perverz és fekete ön mosolyogtató megjegyzés volt.
Léptek.
Nyugalom.

Azt nem mondanám, hogy egy kicsit nem keltette fel az érdeklődésem a mutatvány, amely majd a szemem elé tárul… de azért nem vágódtam hasra. Ott leszek, figyelek… ha kell, akkor közbelépek, de semmi különös. Annyiból volt jó, én tudni fogok a tanárom különlegességéről, amit persze nem adok tovább senkinek. Minek is tenném, teljesen felesleges dolog.

Ha ő áll, akkor már állok én is, úgyis megvolt a táska vállrafelhúzós mozdulat, innentől csak egy kis izommunka, hogy homo sap… superior módjára minimum két lábon álljak. Aztán rájövök, hogy ha nem akarom, a temérdek papír újra a földön landoljon, arra is oda kell figyelnem. Sóhajtva teszem rá a tenyerem, hogy toldozzam-foltozzam a hirtelen terheléstől szakadó részeket. – Szóval… – nézek fel rá ismét, ezúttal sem hanyagolva a szűkre zárt szemeket. Ennek már funkciója is van: így kevésbé süt a szemembe a nap. – Igazán nem volt nagy szám. Apám is mutáns, nagyon hasonló hozzám. A gének pedig családban maradtak, elvoltunk a négy fal között, és éltük egy normális apa-anya-gyerkőc kapcsolatát a falakon kívül. – Merengek, és egy kicsit büszke vagyok arra, hogy ilyen szépen tudok fogalmazni. – Alapvetően nehezemre esne a családomról, a mutációmról beszélni, de ma, most nem. Használd ki, Harmadik – mondom neki, és Mózest kezdek játszani, mert egy kézmozdulatomra a cigije vékonyodik és nyúlik. Tulajdonképpen kap egy női verziót belőle. – Hopp – bököm közbe. – Csak szimplán hosszabbítani akartam, de a dohány felett nincs hatalmam, szóval a végére csak a papírt szívtad volna – vonom meg a vállam. – Azért a szándékot értékelhetnéd.

A szoborpark végébe sétáltunk a megérkezés után egy relatíve nyugodtabb szakaszra, ahol nem voltak járókelők. Amúgy is néhány nagyobb fa kellemes árnyékot adott itt a tűző nap ellen. Egy szimpatikus padhoz lépdelve Kara kényelmesen leült és nekiállt összevadászni mindent, ami a fényképezéshez kelleni fog, addig jómagam rágyújtottam kényelmesen, de állva maradtam. Közben mosolyogva vetette fel David felé:
- Ön már járt itt korábban Mr Nash? Érdekli a modern művészet, szobrászat? - intettem körbe kíváncsian.
Miközben Kara megtette az előkészületeket elszívtam a cigarettám és a kuka oldaltartójába nyomtam a csikket, ami a pad mellett állt, aztán a nő elé léptem és rámosolyogtam:
- Csupán egy pillanat - mondtam neki kedvesen, de egyre halkuló hangon, ahogy a méretváltozás kihatott a hangszálaimra is. Szempillantás alatt látszott körülöttem megnőni minden és mindenki. Égbe veszett a fák koronája, aztán Kara arca is, csak a térdére láttam már rá ebből a perspektívából, hogy a végére alig öt centiméteres valómban álljak a riporter előtt. Annyit még láttam, hogy a lány szeme őszinte döbbenettel nyílt tágra, mikor elkezdtem az átalakulást s ennek bizony pillanatokkal később egyéb vetületét is láthattuk...

Volt valami furi számomra ebben a srácban, ami nem hagyott nyugodni, persze a titokzatosságán kívül is, na meg, hogy tudtam mutáns. A tekintete is szúrós volt, csak úgy mint ő maga, már ha egyáltalán megszólalt. Mintha folyton csak csendben figyelne és elemezne. Egy pillanatra úgy éreztem, talán hiba volt magunkkal hívnom, hiszen nem ismerem, nem tudhatom, hogy nem lesz Adam ártalmára. Végül nem jegyeztem meg a rossz érzésem és csak haladtunk tovább csendben a parkban, miközben folyamatosan gyűlt bennem a feszültség.
Csendben szedtem elő a fényképezőgépet, szépen kipakolászva a padra a táskámból pár holmit, bár egyre idegesebben, szinte már elfelejtettem elemet tenni a gépbe. Talán mégsem gondoltam bele eléggé abba, hogy milyen helyzetbe hozom Adamet, de végül nem akartam meggondolatlannak tűnni, így nem szóltam továbbra sem. Egész addig míg meg nem kezdődött Adam méretváltozása. Már közben is ellőttem pár képet, természetesen vaku nélkül, hiszen nem tudhattam, hogy miféle zavaró hatással lehet rá, no meg a fényviszonyok is elég jók voltak a képekhez anélkül is.
Aztán történt valami… A hirtelen meglepettségtől, meg a szemem elé táruló hihetetlen látványtól, még akkor is, ha tudtam mi fog történni, szinte felfoghatatlan volt, ami lezajlott előttem. Meglepettségemben, ami valamiféle riadalommal is párosult, elveszítettem az egyensúlyom és a következő pillalantban lábammal pont Adamre léptem. A hirtelen jött sokktól mégsem hirtelen kaptam el a lábam, pedig éreztem, hogy valami olyasmi van a talpam alatt, aminek nem kéne, egész pontosan Adam. Mindez alig pár másodperc alatt pörgött le, azt észre sem vettem, hogy a padra kipakolt apróbb holmiaim Adam vizével együtt a levegőbe emelkedtek és sorban mind szétdurrantak, mint apró lufik...